A PICI L A TEX KÉZIKÖNYV

Átírás

1 A PICI L A TEX KÉZIKÖNYV BERTÓK CSANÁD 2012 bertok.csanad@gmail.com 1

2 Tartalomjegyzék TARTALOMJEGYZÉK 2 1. BEVEZETÉS 3 2. A PREAMBULUM 4 3. A KEZDETI LÉPÉSEK, ALAPVETŐ FORMÁZÁSOK INDULÁS SZÖVEG IGAZÍTÁSA SOR-, ILLETVE OLDALTÖRÉS, ÜRES HELYEK, ELVÁLASZTÁS BEKEZDÉSEK, BEILLESZTETT SZÖVEG, FELSOROLÁS, SZÁMOZÁS KÉPEK BEILLESZTÉSE, BETŰK ALAPSZINTŰ FORMÁZÁSA TÁBLÁZATOK ELKÉSZÍTÉSE A MATEMATIKAI MÓD ALAPOK, FORMÁZÁSOK ZÁRÓJELEK, EGYENLETEK, TÉTELEK, LEMMÁK, APRÓ TRÜKKÖK A BIBLIOGRÁFIA FÜGGELÉK KÜLÖNBÖZŐ BETŰK MATEMATIKAI MÓDBAN SZÖGFÜGGVÉNYEK, LIMESZEK... MATEMATIKAI MÓDBAN PRODUKTUM, SZUMMA, HATÁROZOTT INTEGRÁL GÖRÖG BETŰK, ILLETVE A SZIMBÓLUMLISTA

3 1. BEVEZETÉS Ez az apró segédlet főként azoknak íródott, akik már tisztában vannak azzal, hogy mi az a L A TEX, netán hosszabb-rövidebb dokumentumokat is sikeresen elkészítettek a program segítségével. Elöljáróban szeretném kiemelni, hogy a kézikönyvet egy bevezető jellegű műnek szántam, így nem célom, hogy az összes létező formázási, tördelési parancsot feltüntessem, igyekeztem csupán azokra korlátozódni, melyek szükségesek ahhoz, hogy ismeretükben egy esztétikus, szép szakdolgozat, cikk születhessen anélkül, hogy az alkotási vágyat órákon át tartó internetes keresgélés törné meg. Akik nem tartoznak a fentebbi bekezdés első mondata által lefedett halmazba, azoknak néhány mondatban összefoglalom, hogy mit olvasnak épp: a L A TEX egy szövegszerkesztő, -tördelő program, azonban a manapság elterjedt WYSIWYG (What You See Is What You Get - Amit Látsz Azt Kapod) szövegszerkesztőkkel (Microsoft Word, LibreOffice Writer,... ) ellentétben a begépelt mondataink a legkevesebb esetben hasonlítanak arra, ahogy a valóságban látni fogjuk őket. Hogy egy példával éljek: ha új sorban szeretnénk kezdeni egy mondatot egy korábban említett programban, akkor elég egyszerűen leütnünk az ENTER billentyűt, L A TEX-ben azonban a sortöréshez egy parancsot (pl. \newline) szükséges beírnunk a megfelelő helyre. Előnye azonban, hogy a matematikai képleteket viszonylagos egyszerűséggel tudjuk megjeleníteni, anélkül, hogy percekig keresgélnénk pl. a főbb halmazelméleti jeleket (A B = A\cup B). Ha részletesebb leírásra vágysz a L A TEX-szel kapcsolatban akkor javaslom, hogy keresd fel a Wikipédia L A TEX oldalt, ahol egy lényegesen bővebb ismertető olvasható a programról. 3

4 2. A PREAMBULUM A L A TEX dokumentum külső vázát főként az ún. preambulumban megadott adatok határozzák meg. Ezek azok a parancsok, melyek definiálják a margók méretét, a globális betűtípust, az elválasztás nyelvét,... stb. Éppen emiatt egy jól megadott preambulum, apróbb módosításoktól eltekintve, szinte egész életén át elkísérheti az embert, hiszen elegendő mindig bemásolni a dokumentumunk elejére az elmentett sorokat. Nézzük, minek kell szerepelnie benne: 1. \documentclass[a4paper,12pt]{article} - megmondja, hogy milyen méretű dokumentumot szeretnénk készíteni. Amire nekünk szükségünk lehet az: a4paper, a5paper, b5paper. A második változó a betűméret, míg az article megmondja, hogy épp cikket szeretnénk írni (persze ez alkalmazható minden rövidebb dokumentumra, de akár a könyvekre is, ám arra ott a book opció. A szögletes zárójelek között vesszővel elválasztva megadhatunk még több változót is (pl. ha fektetve szeretnénk a lapokat látni, akkor landscape -et kell beírnunk, ha kétoldalasra szeretnénk a dokumentumot, akkor pedig a twoside szükséges) 2. \setcounter{tocdepth}{} - az utolsó zárójelben lévő szám mondja meg, hogy a program milyen mélységig tüntesse fel a tartalomjegyzékben az alfejezeteket. Az alapbeállítás három, azaz fejezet, alfejezet, al-alfejezet 3. A csomagok: a L A TEX-ben rengeteg kiegészítést érhetünk el úgynevezett csomagok formájában, (pl. jelen könyvben a kattintható tartalomjegyzék is egy ilyen csomag eredménye) melyeket szintén a preambulumban szükséges definiálni \usepackage{csomag1, csomag2,... } formátumban, vagy egymás alá írva. Az általam használt csomagok listája rövid leírással alább található: - \usepackage{t1enc} - főbb karakterosztály megadása, enélkül hibás betűk jelennek meg a dokumentumban - \usepackage[utf8]{inputenc} - karakterkódolás megadása (megjegyzés: utf8 helyett használatos a latin2, vagy utf8x is), magyar betűk hibátlan megjelenítése - \usepackage[magyar]{babel} - magyar elválasztás - \usepackage{times} - az elterjedt times betűtípus használata a gyári betűtípus helyett. Általában a többi szövegszerkesztőben ez az alapbeállítás - \usepackage{amsfonts, amsmath, amsthm, amssymb} - matematikai szimbólumokat (görög betűk,... ), illetve a matematikai tételek formáját tartalmazó csomag. Enélkül valamirevaló matematikus el sem indul otthonról - \usepackage{graphicx} - képek beillesztéséhez, megjelenítéséhez szükséges csomag. Régebbi megfelelője a graphics, de a graphicx sokkal többet tud - \usepackage[unicode]{hyperref} - linkek beszúrásához (ld. Wikipédia link korábban, kattintható tartalomjegyzék,... ). Az unicode kapcsoló az ékezetes betűk miatt fontos - \usepackage{enumerate} - a számozások stílusát változtathatjuk meg vele pl. a), b), c), i, ii, iii,... alakúra - \usepackage{setspace} - a sorközt tudjuk megadni ezzel a csomaggal. Fontos, hogy a tényleges sorközt úgy tudjuk beállítani, hogy új sorba beírjuk az alábbi parancsok valamelyikét: \singlespacing - egyszeres sorköz. Ez az alapbeállítás. Ha nem adjuk meg a setspace csomagot, akkor automatikusan így dolgozik a program \onehalfspacing - másfeles sorköz 4

5 \doublespacing - kétszeres sorköz - \usepackage[top=wcm, bottom=xcm, left=ycm,right=zcm]{geometry} - a margókat állíthatjuk be vele. A L A TEX-ben alapból igen széles margók vannak, így célszerű azokat valamelyest csökkenteni. Megjegyzés: ha minden margót egyszerre szeretnénk változtatni, akkor a []-en belül elég azt írni, hogy margin=xcm - Én a fenti csomagokat szoktam főként használni. Természetesen ezen kívül rengeteg elérhető még, azonban kiindulásnak én ezeket javasolnám, hisz ezek segítségével szinte bármilyen matematikai témájú cikket elkészíthetünk különösebb gond nélkül. - Tartalomjegyzék, szerző: az alább megadott parancsok nem mindig szükségesek, épp ezért megjelítésük nem kötelező a preambulumban - \author{} - a {}-en belül tudjuk megadni a dokumentum szerzőjét - \title{} - hasonlóan a munka címét tudjuk feltüntetni - \date{} - a dátum adható meg. Fontos, hogy ha nem akarjuk, hogy megjelenjen a dátum a papíron, akkor is meg kell adnunk ezt a sort, csak üresen hagyott {}-el. Ha kihagyjuk a parancsot, akkor az éppen aktuális évet, hónapot, napot írja le a program - \renewcommand{\labelitemi}{} - az utolsó {}-ben a felsorolások előtt lévő jelet módosíthatjuk. A sort teljesen kihagyva egy fekete pötty jelenik meg az elemek előtt. Jelen dokumentumban egy egyszerű kötőjelet tettem az utolsó zárójelek közé. Mivel a L A TEXben alapbeállításon négy különböző mélységig tudjuk kezelni a felsorolást, számozást (1, 1.1, 1.1.1, ), így természetesen minden szinthez megadhatunk külön szimbólumot. Ehhez labelitemi helyett egyszerűen labelitemii, labelitemiii, labelitemiv-t kell írnunk a megfelelő helyre. - Végül álljon itt egy parancs a lemmák, tételek, megjegyzések formázásához - \newtheorem{lem}{lemma}[section] - a lemmák kinézetét mondja meg. A lem szó adja meg, hogy később, hogyan hivatkozunk rá, ez tetszőleges lehet, írhatunk ide amit csak szeretnénk. A Lemma pedig a dokumentumban megjelenő szöveg lesz. Amennyiben tételt szeretnénk, úgy ide Tétel kell, hogy kerüljön. Végül a []-ek között azt mondtuk meg, hogy a számozása fejezetfüggő legyen-e. Például, ha a hármas fejezet második tételét írjuk, akkor automatikusan 3.2. Tétel kerül oda. Ha a végéről teljesen lehagyjuk a szögletes zárójelet, akkor csak folyószámozással látja el őket, míg, ha a newtheorem szó után közvetlenül egy *-ot írunk (\newtheroem*{lem}{lemma}), akkor egyáltalán nem lesz számozás. A beépített parancsok használatánál a program pontot használ, mint tizedesjel, így például a margóknál vigyázzunk, hogy a 2,5cm-t 2.5cm-nek írjuk. Ha olyan sort szeretnénk beszúrni a dokumentumba, amit nem szeretnénk viszontlátni az elkészült műben (pl. a jobb eligazodás kedvéért megjegyzések a csomagok elé), akkor a sor elejére tegyünk % jelet, így az ezután következő karaktereket a program figyelmen kívül hagyja. A következő oldalon található a fentiek alapján elkészített preambulum, melyet szabadon lehet használni, módosítani. Alaphelyzetben minden sor elé % -et tettem, így a szükséges sorok elől töröld ki a jelet ahhoz, hogy azokat a program beolvassa, illetve értelemszerűen töltsd ki a hiányzó értékeket. Továbbá a kezdő felhasználók számára mindent külön sorba írtam, üres sorokkal szépen taglalva a jobb olvashatóság kedvéért, de értelemszerűen a szükségtelen dolgok törölhetőek, ezáltal is csökkentve a preambulum méretét. 5

6 %ALAPSZINTŰ PREAMBULUM (A SZÜKSÉGES SOROK ELŐL TÖRÖLD KI A % -ET) %\documentclass[a4paper,12pt]{article} %NYELVI CSOMAGOK, KARAKTERKÉSZLETEK, ELVÁLASZTÁS %\usepackage{t1enc} %\usepackage[utf8]{inputenc} %\usepackage[utf8x]{inputenc} %\usepackage[latin2]{inputenc} %\usepackage[magyar]{babel} %\usepackage{times} %SORKÖZ, MARGÓK MEGADÁSA %\usepackage{setspace} %\singlespacing %\onehalfspacing %\doublespacing %\usepackage[margin=2.5cm]{geometry} %\usepackage[top=2.5cm, bottom=2.5cm, left=2.5cm,right=2.5cm]{geometry} %LINKEK BESZÚRÁSÁHOZ CSOMAG %\usepackage[unicode]{hyperref} %GRAFIKAI CSOMAG %\usepackage{graphicx} %MATEMATIKAI CSOMAGOK %\usepackage{amsfonts} %\usepackage{amsmath} %\usepackage{amssymb} %\usepackage{amsthm} %SZÁMOZÁS CSOMAGJA, FELSOROLÁS JELÉNEK MEGVÁLTOZTATÁSA %\usepackage{enumerate} %\renewcommand{\labelitemi}{} %TARTALOMJEGYZÉK MÉLYSÉGÉNEK MEGADÁSA %\setcounter{tocdepth}{} %DOKUMENTUM CÍME, SZERZŐJE, DÁTUMA %\author{} %\date{} %\title{} %TÉTELEK, LEMMÁK KINÉZETÉNEK MEGADÁSA %\newtheorem{lem}{lemma}[section] %\newtheorem{all}{tétel}[section] 6

7 3. A KEZDETI LÉPÉSEK, ALAPVETŐ FORMÁZÁSOK 3.1. INDULÁS Most, hogy elkészítettük a preambulumot, nyugodt szívvel nekiláthatunk magának a dokumentumnak a megírásához. Ehhez mindenekelőtt szükséges megmondanunk a programnak, hogy most befejeztük az előkészületeket és belevágnánk az igazi munkába. Hogy ezt megtegyük, nem kell mást csinálnunk, mint a preambulum után kiadni a \begin{document} parancsot. Természetesen, ha végeztünk a munkával, akkor ezt tudatnunk kell a L A TEX-el is, így az alkotás végét \end{document}-el kell zárnunk (enélkül azt fogja hinni, hogy a végtelenségig tart a fájl, hisz nem találja a végét. Végtelenig elszámolni pedig még a mai számítógépekkel is elég sokáig tart ). A kezdést követő második sorba célszerű beírni a \frenchspacing utasítást. Ennek lényege, hogy a program alapbeállításon nagyobb szóközt hagyna a pontok után, azonban ez nem esztétikus, illetve ellentmond a magyar helyesírás szabályainak. Emiatt a \frenchspacing egyszerűen annyit csinál, hogy a pontok után normál méretű szóközt hagy. Amennyiben kitöltöttük korábban a szerző, cím, dátum mezőket, úgy szükséges kiadnunk a \maketitle parancsot, mely elkészíti számunkra az úgynevezett címoldalt. Általánosságban elmondható továbbá, hogy ha a dokumentumon belül új részt szeretnénk kezdeni (egyenletet beszúrni, képet beilleszteni,... ), akkor azt a \begin operátorral tudjuk megtenni (ld. később, illetve persze vannak kivételek is). Így egy fő váznak az alábbiak szerint célszerű kinéznie: \begin{document} \frenchspacing... \end{document} 3.2. SZÖVEG IGAZÍTÁSA Alaphelyzetben a L A TEX-ben a szöveg sorkizártan jelenik meg. Ez általában meg is felel a céljainknak, azonban néha szükséges lehet egyes bekezdéseket, ábrákat balra, jobbra, vagy akár középre igazítani. Természetesen erre van lehetőségünk, méghozzá az alábbi módon: \begin{center} A fenti parancs kiadásával a szöveg középre zárt lesz, tehát a program nem törekszik arra, hogy a sorok egységes hosszúságúak legyenek, egyedül arra figyel, hogy a közepük egyvonalban legyen, éppúgy, mint ahogy ebben a bekezdésben van. Természetesen ezt is le kell zárnunk a következő módon: \end{center} A fentivel teljesen analóg módon működik a balra igazításhoz a: \begin{flushleft}... \end{flushleft} Illetve a jobbra igazításhoz a: \begin{flushright}... \end{flushright} parancspáros. 7

8 3.3. SOR-, ILLETVE OLDALTÖRÉS, ÜRES HELYEK, ELVÁLASZTÁS Hasonlóan ahhoz, hogy a szövegünk mindenféle beavatkozás nélkül sorkizárt lesz, a L A TEX-ben a sorok, illetve oldalak tördelése is automatikusan működik. Ám gyakran előfordul, hogy szeretnénk, ha egy adott bekezdés már teljesen új oldalra kerülne, illetve, ha új sorban kezdődne. Erre több eljárás ismert, itt csak a leggyakrabban használtakat említem: - Sortöréshez az alábbi két fő lehetőségünk van: 1. A kívánt helyre \\-t írva a két perjel utáni szavak új sorban kezdődnek. Ebben a dokumentumban általában mindenhol ezt használom, ahol erre van szükség. Ezzel teljesen megegyező a \newline parancs (mivel az emberek főként ezt a fajta sortörést használják, így a \newline egyszerűsödött le a két perjelre, hogy gyorsabb legyen az írás). 2. A kívánt helyre \linebreak-et írva szintén új sor kezdődik, azonban az előző csonka sort a program megpróbálja sorkizárttá (vagy épp azzá, amit megadtunk) alakítani, ami nem minden esetben néz ki esztétikusan. - Oldaltöréshez szintén két fő parancsot használhatunk: 1. A \newpage utasítás befejezi az éppen aktuális oldalt és kezd egy újat. Ezt használva az oldal alján üres hely keletkezhet. 2. A \pagebreak pedig a második sortöréshez hasonlóan törekszik arra, hogy az előző oldalon maradó szöveget elnyújtsa úgy, hogy megtöltse vele az oldalt. A \linebreak, illetve \pagebreak parancsok után lehetőségünk van megadni [] között egy 0 4 közötti számot, mely megmondja, hogy mennyire szeretnénk, ha az adott utasítás (sor-, oldaltörés) bekövetkezne. Minél nagyobb a szám, annál nyomatékosabban kérjük a programot, hogy kezdjen új sort/oldalt. Pl. \linebreak[3]. Ezt nem kötelező megtenni, én személy szerint egyszer sem alkalmaztam még (ilyenkor a [] is fölösleges, elég maga a parancs). Amennyiben nem szeretnénk, hogy az adott helyen sor-/oldaltörés következzen be, úgy a \nolinebreak, illetve \nopagebreak operátorokat szükséges kiadnunk a megfelelő helyen. Az előzőekhez hasonlóan, ha akarunk, akkor ezek után is írhatunk []-ben egy 0 4 közötti számot, hogy mennyire szeretnénk nyomatékosítani a kérésünket (pl. \nopagebreak[2]). Amennyiben üres helyet kívánunk hagyni két sor között, netán egy soron belül két betű, szó,... között, úgy ehhez az alábbiakat kell tennünk: - Sorok közötti üres helyhez a leggyorsabb eljárás, ha \\[]-et alkalmazunk, ahol a perjelek adják meg azt, hogy új sorról lesz szó, míg a szögletes zárójelbe írt szám, és mértékegység pedig azt, hogy mekkora lesz az üres hely. Fontos, hogy a számot és a mértékegységet szóköz nélkül szükséges beírni ahhoz, hogy elérjük a kívánt hatást, \\[5mm] mely jelen esetben 5 mm szabad hely kihagyása volt a két sor között. Ha azonban nem ilyen módon szeretnénk használni az utasítást, akkor sajnos kénytelenek vagyunk kiírni a teljes parancsot: \vspace{}, ahol a {} közé ismét egy számot, illetve egy mértékegységet kell írnunk. Fontos, hogy általában (néhány, viszonylag ritka kivételtől eltekintve) önmagában a parancs nem kezd új sort, ezt nekünk kell megtennünk, pl. az alábbi módok valamelyikével: 1. \vspace{}\\ \vspace{}\newline \\[] 2. \vspace{}\linebreak 8

9 - Szavak, betűk közötti üres helyhez az előzőhöz nagyon hasonló \hspace{} utasítást szükséges megadnunk. Pl. a (k u ty a) szó az alábbi módon áll elő: (k\hspace{2mm}u\hspace{1mm}ty\hspace{3mm}a). Természetesen ugyanígy alkalmazhatjuk a parancsot szavak között is. Az alfejezet utolsó pontja az elválasztás kérdése. Amennyiben megadtuk a preambulumban az előző fejezetben említett elválasztási csomagot, úgy a L A TEX alapból tudni fogja a legtöbb magyar (vagy épp olyan nyelvű, amit beállítottunk) szó helyes tagolását. Azonban főként szakszavak esetében előállhat olyan eset, hogy a program számára ismeretlen az adott kifejezés elválasztása. Ekkor célszerű manuálisan megadni, hogy ilyen esetekben, hogyan történjen ez. Ha például a kacsacomb szónak szeretnénk beírni az általunk javasolt elválasztását, úgy azt ka\-csa\-comb formában tehetjük meg. Ha több olyan szó van, amit esetleg a program nem ismerhet, úgy a preambulumban megadhatjuk egyszerre az összes elválasztását, méghozzá a \hyphenation{ka-csa-comb ma-te-ma-ti-ka el-vá-lasz-tás} formában (vegyük észre, hogy vessző nem szükséges a szavak között) BEKEZDÉSEK, BEILLESZTETT SZÖVEG, FELSOROLÁS, SZÁMOZÁS A fejezet első néhány mondatában a bekezdésekről ejtek pár szót. Bár, a L A TEX-ben külön parancs kapcsolható ezek létrehozásához, azonban azt a felhasználók túlnyomó többsége (80 90%) nem használja, hisz egy üres sorral és némi behúzással ugyanazt a hatást lehet elérni. A hivatalos utasítás a \paragraph{}, ahol a zárójelek közé kell írni az adott bekezdést. Ennek előnye, hogy az egyes bekezdések között automatikusan kihagy egy sort, hátránya azonban, hogy alapbeállításon mindent félköríves betűtípussal ír, illetve a bekezdések első sorát nem húzza be, mint ahogy az elvárt lenne, így ahhoz, hogy hatékonyan használhassuk ezt a parancsot, igen sok egyéb beállítást kéne eszközölnünk, melyektől most eltekintenék, hiszen ennél lényegesen jobb eredményt érhetünk el úgy, hogy az új bekezdés elejére \par utasítást helyezünk el, a végére pedig egyszerűen egy újsor jelet: \par Ahogy ez ebből a példából is látszik, eközött és az alsó bekezdés között szintén megtalálható az üres hely, azonban itt nincs félkövér betűnk, ami egy lényeges előrelépés.\\ \par Továbbá itt a bekezdések első szavai kis behúzással is kezdődnek, így én mindenképp ezt az írásmódot javaslom. Ha nem szeretnénk üres helyet a bekezdések között, akkor természetesen lehagyható a mondatvégi két perjel. Néha szükség lehet arra, hogy egy bizonyos szövegrészletet módosítás, formázás nélkül illesszünk be a dokumentumunkba. Ehhez praktikus parancsok a \begin{verbatim}, \end{verbatim}. \begin{verbatim} Akármit írok a kezdő és a végpont közé, az pontosan úgy fog megjelenni. Ha három entert ütök le akkor két üres sorom lesz. Ha sok szóközt hagyok a szavaim között, akkor az úgy fog megjelenni. Ezzel szemben a LaTeX érzéketlen a szóközök számára, akár minden szó után huszat is írhatnánk, a program csak egynek venné azt. \end{verbatim} 9

10 Amennyiben felsorolást szeretnénk beilleszteni a szövegbe, úgy erre a \begin{itemize} parancsot kell használnunk. Ahhoz, hogy külön pontokat hozzunk létre a megfelelő mondatok elé be kell szúrnunk, hogy \item az alábbi módon: - \item a korábbiakban említett módon a preambulumban lehet megadni, hogy - \item milyen jelet tegyen a felsorolás elé. Természetesen megtehetjük, hogy egy felsoroláson belül alpontokat hozunk létre. Ehhez egyszerűen adjuk ki ismét a \begin{itemize} utasítást ahol szükséges, majd az előbb látott módon tagoljuk a szövegünket: \begin{itemize} - \item ha végeztünk a felsorolással, akkor, mint minden begin szóval kezdődő \begin{itemize} \item utasítás esetén, le kell zárnunk azt \item amit \end{itemize} segítségével tehetünk meg. \end{itemize} - \item látható, hogy fentebb két felsoroláson belüli pontot hoztam létre, amit a program jól érzékelhetően automatikusan tagolt. És most lezárom a megkezdett részt: \end{itemize} Számozást a fentihez igen hasonló módon illeszthetünk szövegünkbe, az alkalmazandó utasítás a \begin{enumerate}. Ezen kívül más különbség nincs, ugyanúgy a \item segítségével hozhatunk létre új pontokat. Amennyiben a preambulumban megadtuk használatra az enumerate csomagot, úgy lehetőségünk van módosítani a számozás fajtáján. Alapesetben arab számokat, latin kisbetűket használ a program (arab számok a fő pontoknak, betűk az alpontoknak): 1. Ez itt egy fő számozási pont (a) Ez pedig egy alpont i. Persze hozhatunk létre al-al pontokat is, de ne felejtsük el lezárni (b) egyik megkezdett 2. számozási csoportunkat sem. A pontok kinézetének megváltoztatása úgy történik, hogy a megfelelő \begin{enumerate} utasítás után szögletes zárójelek közé beírjuk, hogy mit szeretnénk használni. A lehetséges változók: - Ha I-t, vagy i-t írunk a zárójelek közé, akkor a számozásban I/i, II/ii,... fog megjelenni - Ha A-t, vagy a-t, akkor arab nagy-/kisbetűk - Míg, ha 1-et, akkor arab számok jelennek meg \begin{enumerate}[i] I Látható, hogy így elértük a kívánt hatást. II Több dolgunk nincs, a program elvégzi magától a szükséges változtatásokat. \end{enumerate} Természetesen igényeinknek megfelelően keverhetjük a felsorolást és a számozást. 10

11 3.5. KÉPEK BEILLESZTÉSE, BETŰK ALAPSZINTŰ FORMÁZÁSA Ebben az alfejezetben mutatok egy általam is használt eljárást, mellyel könnyen elhelyezhetünk egy fotót, ábrát a dokumentumban. Úgy vélem, hogy nem a legegyszerűbb megoldás lesz, azonban igen szép eredményt lehet vele elérni. A kép beillesztéséhez az alábbi parancsok szükségesek: \begin{figure}[elhelyezési paraméterek] \centering \includegraphics[formázási paraméterek]{kép helye} \caption{kép alá írt szöveg} \label{fig:kívánt hivatkozás} \end{figure} - Az elhelyezési paraméterek közül többet is kiadhatunk, ekkor a L A TEX balról jobbra értelmezi ezeket. Azaz, ha mondjuk két betűt írunk ide, akkor a második csak akkor vevődik figyelembe, ha az első elhelyezés nem lehetséges. A használható opciók: b = bottom: a képet igyekszik a lap aljára rakni a program t = top: a lap tetejére helyezi h = here: a parancs kiadásának helyére illeszti be p = page: új oldalra kerül - A centering utasítás középre zárja a képet - A formázási paraméterek a következők lehetnek: width=xcm: a kép szélessége X centiméter lesz height=xcm: a magassága lesz X centiméter keepaspectratio=true/false: ha true, akkor megtartja a kép eredeti arányait átméretezéskor, ha false, akkor nem scale=x: arányaiban kicsinyíti/nagyítja a képet. Pl. scale=0.8 esetén a kép 80%-ra csökken. page=x: ha pdf fájlt illesztünk be képként, akkor meghatározza, hogy hanyadik oldal lesz felhasználva angle=x: elforgatja a képet X fokkal - A kép helyénél én az abszolút helymegadást részesítem előnyben, de, ha a fotó a dokumentumot tartalmazó mappában található, akkor lehetőségünk van a relatív helymegadásra is. Például, ha a beilleszteni kívánt kép a /home/csanad/doc/texkonyv/kep1.png, akkor így adhatjuk meg az elérési utat: /home/csanad/doc/texkonyv/kep1.png - ez a teljes elérési út, akárhol található a tex fájl, mindenképp működik kep1.png - ez csak abban az esetben használható, ha a dokumentum is a /home/csanad/doc/texkonyv/ mappában található. - A kép alá írt szöveg esetében a program automatikusan számozza, hogy épp hanyadik ábránál járunk. Magyar beállítások esetén az 1. ábra kerül a név elé. - A kívánt hivatkozás pedig egy általunk választott kifejezés lehet, amivel a későbbiekben, ha akarunk, hivatkozhatunk a képre a \ref{fig:hivatkozás neve} utasítással. 11

12 Példaként nézzük meg, hogy az alábbi paraméterekkel beillesztett kép, hogy néz ki: \begin{figure}[ht] \centering \includegraphics[width=10cm]{/home/csanad/doc/texkonyv/kep1.png} \caption{ez lesz itt a próbánk} \label{fig:probakep} \end{figure} 1. ábra. Ez lesz itt a próbánk Hivatkozni rá pedig a \ref{fig:probakep} segítségével tudunk bárhol a szövegben. A nyulak szeretik a füvet, ahogy az \ref{fig:probakep}. ábra is mutatja. A nyulak szeretik a füvet, ahogy az 1. ábra is mutatja. Természetesen a fenti parancsok közül a szükségtelenek kihagyhatóak, ezzel is egyszerűsítve a beillesztés menetét. A L A TEX-ben a betűk formázására szinte korlátlan lehetőségeink vannak, azonban jelen könyvben csak a legfontosabbakra koncentrálunk, azokra, melyek segítségével el lehet készíteni egy esztétikus dokumentumot. Ha visszaemlékszünk a korábban olvasottakra, akkor feltűnhet, hogy a preambulumban megszabtuk a betűméretet, illetve a betűtípus családot. Ezek az úgynevezett globális változók, alaphelyzetben így fog kinézni az elkészült dokumentumunk. Amennyiben szeretnénk egy-egy bekezdést, sort ettől eltérően írni, úgy azt lokálisan, az adott helyen tehetjük meg. Sajnos az alapvető betűtípus lokális megváltoztatása igen nehézkes, több csomag felhasználásával lehetséges csak, így erre külön nem térnék ki, hiszen az esetek jelentős részében teljes mértékben elegendő a globális beállítás használata. Ehelyett sokkal lényegesebb a kiemelések, karakterformázások kérdése, melyek közül a legfontosabbakat az alábbi táblázat tartalmazza: 12

13 Hatás Parancs Használat Eredmény Félkövér \textbf{} \textbf{szöveg} szöveg Félkövér {\bfseries } {\bfseries szöveg} szöveg Dőlt \textit{} \textit{szöveg} szöveg Dőlt {\itshape } {\itshape szöveg} szöveg Kiemelt \emph{} \emph{szöveg} szöveg Kiemelt {\em } {\em szöveg} szöveg Kiskapitális \textsc{} \textsc{szöveg} SZÖVEG Kiskapitális {\scshape } {\scshape szöveg} SZÖVEG Aláhúzott \underline{} \underline{szöveg} szöveg Formázás nélkül \normalfont{} \normalfont{szöveg} szöveg A fenti táblázatban a csillaggal megjelölt sorok annyiban különböznek az eggyel felettük lévő sortól, hogy könnyebb őket egy-egy teljes bekezdés átalakításához felhasználni, de véleményem szerint elegendő, ha minden lehetséges típusból csak a neki tetszőt tanulja meg az ember, hiszen látható, hogy ugyanazt a hatást érheti el mindkettővel. A formázás nélküli sor első ránézésre fölöslegesnek tűnhet, hiszen a program alapbeállításon is így szerkeszti a szöveget, azonban, ha például egy aláhúzott bekezdésen belül szeretnénk egyetlen szót, mondatot aláhúzás nélkül megjeleníteni, akkor igen jól jön, ha ismerjük a parancsot. Látszólag a kiemelés és a dőlt betű sem különbözik egymástól, ám a kiemelést nagymértékben testre lehet szabni a preambulumban és így akár több parancsot is belesűríthetünk egyetlen utasításba. Azonban, mivel jelen könyvnek nem célja, hogy az ilyen mélységű beállításokat is tárgyalja, így ezt inkább csak érdekesség szintjén említettem meg. Lehetőségünk van a szöveg méretének bizonyos keretek között történő módosítására is, melyre az utasításokat az alábbi táblázat tartalmazza: Parancs Használat Eredmény \normalsize{} \normalsize{szöveg} szöveg \large{} \large{szöveg} szöveg \Large{} \Large{szöveg} szöveg \LARGE{} \LARGE{szöveg} szöveg \huge{} \huge{szöveg} szöveg \small{} \small{szöveg} szöveg \footnotesize{} \footnotesize{szöveg} szöveg \scriptsize{} \scriptsize{szöveg} szöveg \tiny{} \tiny{szöveg} szöveg Az egyes formázási típusokat a kívánt módon keverhetjük is, így nem okoz gondot többek között egy kisméretű, kiskapitális, aláhúzott, félkövér, dőlt mondat létrehozása sem: EZ ITT EGY AGYONCICOMÁZOTT MONDAT, AMIBEN SZINTE MINDEN ELŐFORDUL, AMIRE CSAK SZÜKSÉGÜNK LEHET. \footnotesize{\underline{\textit{\textbf{\textsc {Ez itt egy... }}}}} Vagy másképpen, talán egy fokkal áttekinthetőbben: {\footnotesize\bfseries\itshape\underline{\scshape{ez itt egy... }} 13

14 3.6. TÁBLÁZATOK ELKÉSZÍTÉSE A matematikában kulcsfontosságú szerepet töltenek be a mátrixok, determinánsok, táblázatok, így nélkülözhetetlen, hogy megismerkedjünk ezen objektumok elkészítésének titkával. A létrehozás szintaxisa lényegében ugyanaz mindhárom esetben, a különbség mindössze néhány betűben mutatkozik meg. A táblázatok lassabb megírása a képek beillesztésénél látottakhoz hasonlóan egy fő környezet megadásával indul, mely meghatározza, hogy hol helyezkedjen el a művünk, legyen-e képaláírás, illetve hivatkozások. Erre a keretre a minta így néz ki: \begin{table}[elhelyezési paraméterek] \centering IDE JÖN MAJD A TÉNYLEGES TÁBLÁZAT, AMIRŐL KÉSŐBB SZÓLOK \caption{táblázat alá írt szöveg} \label{tab:kívánt hivatkozás} \end{table} A fenti tulajdonságok éppen úgy viselkednek, mint a képek beillesztése esetén, sőt az elhelyezési paraméterek is teljesen ugyanazok, így több szót nem kívánok itt magyarázatként hozzáfűzni. Sokkal lényegesebb a táblázat tényleges elkészítése, melynek sorait a fenti keretben korábban kijelölt helyre szükséges beilleszteni. Természetesen használhatjuk a gyorsabb elkészítési eljárást is, mikor csupán a tényleges táblázatot gépeljük be mindenféle extra nélkül, ám ekkor a művünk éppen oda fog kerülni, ahol a szövegben tartunk és lemondunk egy esetleges elnevezésről és későbbi hivatkozás lehetőségéről is. Nézzük most meg, hogy hogyan is néz ki formailag egy ilyen alkotás: \begin{tabular}{oszlopok száma, elválasztók} A táblázatba írt oszlopokat & jellel szükséges elválasztani egymástól, illetve, ha befejeztünk egy sort, akkor a végére újsor jelet kell tenni. Például: 1. oszlop&2. oszlop&3.oszlop\\ 4. oszlop&5. oszlp&6. oszlop\\ \end{tabular} A fentebbi egy teljesen alap szintaxis, az ott szereplő dolgoknak mindenképp meg kell jelenniük az általunk készítettben is. Az oszlopok számára a program egy viszonylag sajátos, ámde igen kellemes jelölést használ: Három különböző betűvel operálhatunk, melyek megmondják, hogy egy oszlopon belül milyen legyen a szöveg igazítása. Ez lehet balra-, jobbra-, illetve középre igazított. Annyi oszlopunk lesz, ahány betűt teszünk oda, továbbá az egyes betűk közé tehetünk, vagy jeleket, melyek azt mutatják, hogy az adott két oszlop között egy, vagy két függőleges vonal helyezkedjen-e el. Néhány példa: - Ha három darab középre igazított oszlopot szeretnénk mindenféle elválasztójel nélkül (pl. mátrixoknál): ccc - Ha három darab oszlopot szeretnénk, melyből az első balra-, a második középre-, a harmadik jobbra van igazítva, az elválasztójel pedig vízszintes vonal: l c r - Lehet váltogatni is az elválasztókat (vagy épp a hiányukat). Próbáljunk rájönni, hogy mit jelent az alábbi kód : cc l r c Ha valahová a táblázatunkba szeretnénk beszúrni egy függőleges vonalat, például sorelválasztónak, akkor a \hline parancsot használhatjuk, mely egy teljes sornyi vonalat húz. Ha azt szeretnénk, 14

15 hogy csak néhány oszlop alá kerüljön ilyen dekoráció, akkor a \cline{i-j} operátor a szükséges, ahol i, illetve j megmondja, hogy hanyadiktól hanyadik oszlopig szeretnénk ha vonalat húzna a program. Ha mátrixot szeretnénk készíteni, akkor szükséges, hogy zárójelekkel fogjuk körbe művünket, melyhez azonban be kell lépnünk az úgynevezett matematikai módba, mely a következő fejezet témája lesz. Ám magyarázat nélkül megmutatom, hogyan is néz ki helyesen begépelve egy ilyen struktúra: $\left( \begin{tabular}{c lr } Itt az első oszlop&itt a második&végül a harmadik\\ Figyeljük meg&hogy melyik oszlop hova van&helyezve, illetve\\ \hline Hogy közöttük&milyen elválasztást&találhatunk\\ \cline{2-3} \end{tabular} \right)$ Itt az első oszlop Itt a második Végül a harmadik Figyeljük meg hogy melyik oszlop hova van helyezve, illetve Hogy közöttük milyen elválasztást találhatunk Az eredmény egy felettébb ronda táblázatféleség lett, ám jelen példával nem is az volt a célom, hogy egy esztétikailag megnyerő táblázatot hozzak létre, hanem, hogy megmutassam a program képességeit. Az első és utolsó sor felel a megfelelő zárójelekért, melyekről a következő fejezetben lesz részletesebb leírás, egyelőre higgyük el, hogy ez így helyes szintaxis. A hagyományos táblázat, középre igazított oszlopokkal egy fokkal egyszerűbben néz ki: \begin{tabular}{ c c c } \hline 1. oszlop&2. oszlop&3. oszlop\\ \hline 4. oszlop&5. oszlop&6. oszlop\\ \hline 7. oszlop&8. oszlop&9. oszlop\\ \hline \end{tabular} 1. oszlop 2. oszlop 3. oszlop 4. oszlop 5. oszlop 6. oszlop 7. oszlop 8. oszlop 9. oszlop Természetesen az egyes cellákon belül nyugodtan használhatjuk a korábban megismert karakterformázási eljárásokat bármiféle megszorítás nélkül, így minden egyes cellát akár teljesen külön betűmérettel, aláhúzással,... stb készíthetünk el (bár nem igazán hiszem, hogy bárkinek erre lenne szüksége). 15

16 4. A MATEMATIKAI MÓD Az utolsó előtti fejezet, mint a címéből is kitűnik azzal foglalkozik, hogy hogyan lehetséges a cikkekben, szakkönyvekben látott képleteket, egyenleteket majdhogynem játszi könnyedséggel elkészíteni, mindenféle különösebb erőfeszítés nélkül. Amennyiben a célod csupán annyi volt, hogy egy beadandó dolgozatot, esszét, önéletrajzot, illetve egyéb, matematikai jeleket nem igénylő dokumentumot készíts el, úgy ezt a fejezetet teljes egészében átugorhatod, számodra valószínűleg érdekes dolog nem igazán fog itt előfordulni. Ám, ha nem a korábban említett célok vezérelnek, hanem igazi L A TEX mágus akarsz lenni, úgy nyugodtan olvass tovább (és nem árt megtanulnod a maradék párezer oldalnyi interneten fellelhető segédletet is hozzá). Igyekeztem csupán a leglényegesebb dolgokat összegyűjteni, így kellőképp összesűrűsödött a fejezet, azonban úgy érzem, hogy ez nem ment az érthetőség rovására, hiszen itt már inkább a szimbólumok ismeretén van a hangsúly, melyek jelentős részét őszintén megvallva én sem ismerem kívülről, ám a könyv végére beillesztek egy rövidebb listát, mely a leggyakrabban használt matematikai jeleket tartalmazza. Sajnos nem tudom, hogy ezt ki készítette el, így hivatkozást sem tudok hozzá írni, így ezúton szeretném megköszönni számára, hogy időt és energiát nem sajnálva begépelte a megfelelő parancsokat ALAPOK, FORMÁZÁSOK Ahhoz, hogy elkezdhessünk dolgozni a matematikai módban, első lépésként át kell váltanunk annak a használatára. Én erre egyetlen egy parancsot szoktam használni annak ellenére, hogy már legalább 5-6 különféléhez volt szerencsém (és persze mindenki szerint a sajátja a legjobb). Jelen könyvben kétféle eljárást mutatok meg, melyek végeredményben ugyanazt a hatást érik el, csak az egyik használata elegánsabb. - Rövidebb képletek beszúrásához a $ képletek, jelölések, egyebek $ operátorokat szokták használni. Az első dollárjel megnyitja a matematikai módot, míg a második bezárja azt. Ha visszaemlékszünk, ezt használtam az előző fejezetben a zárójeles táblázatnál is. - Ha hosszabban kívánunk elidőzni a matematika világában, akkor a \begin{displaymath}, illetve \end{displaymath} parancsokat célszerű használni, ám, mint említettem én személy szerint csupán az előbbit szoktam alkalmazni, annak segítségével is képes vagyok hatékonyan dolgozni. Az első dolog, amit észre lehet venni matematikai módban az az, hogy a gépelt szöveget furcsán jeleníti meg. Sőt, egyenesen hadban áll az ékezetes betűkkel, illetve szóközökkel: Lthat, hogykicsitproblmselolvasnibrminemrtelmesmondatot. Akár hisszük, akár nem, ez egy értelmes, magyar nyelven íródott mondatnak indult, csak időközben átalakult egy kicsit, hála a matematikai módnak. Hogy ezt elkerüljük, egyszerűen használjuk a \textrm{ ide már írhatjuk a szövegünket, nem lesz baj az ékezetekkel, illetve szóközökkel } utasítást. Lássunk egy példát a \textrm{} használata nélküli esetre, illetve a helyes használat utáni állapotra: - a = 3, b = 4esetn, P itagoraszttelvelc = 5addik - a = 3, b = 4 esetén, Pitagorasz tételével c = 5 adódik Persze, ha számunkra úgy kényelmesebb, akkor ki-be lépkedhetünk a matematikai módból, ám egy idő után még egy amerikai rapper számára is követhetetlen mennyiségű dollárjel lesz a dokumentumunkban, így óhatatlanul is lehagyjuk valahol, ami a későbbiekben bizony sok fejtörést és szitkozódást tud okozni számunkra. Mivel a \textrm{} parancs lényegében elhagyja a matematikai módot, 16

17 így azon belül nyugodtan használhatjuk a korábbi fejezetekben megismert formázásokat, például, ha dőlttel szeretnénk írni, akkor a \textrm{\textit{ ide fog kerülni a dőlt szöveg }} egy jó választásnak tűnik. Néha szükségünk lehet arra, hogy egyes kifejezéseket pl. félkövér betűvel szedjünk, esetleg bizonyos karaktereket gótikus stílusban írjunk. Az alábbi táblázatban összefoglalom néhány fontosabb formázási parancs használatát, melyek azonban az aláhúzás kivételével csupán matematikai módban működnek: Parancs Használat Eredmény \mathbf{} \mathbf{szöveg} a 2 + b 2 \mathit{} \mathit{szöveg} a 2 + b 2 \underline{} \underline{szöveg} szöveg \mathcal{} \mathcal{nagybetű} ABC \mathbb{} \mathbb{nagybetű} ZQR Ahhoz, hogy képleteket készíthessünk, elengedhetetlen a hatványozás, törtvonal,... ismerete is, melyekről egy igen szűkös áttekintést nyújt a következő táblázat: Hatás Parancs Eredmény Hatványozás a^x a x Gyökvonás \sqrt[n]{x+y} n x + y Törtvonal \frac{x+1}{y-1} x + 1 y 1 Indexelés a_b a b ( ) n Binomiális együttható \binom{n}{k} k [ ] n Stirling-számok 1 {n \brack k} k { } n Stirling-számok 2 {n \brace k} k n Lah-számok \left\lfloor\begin{matrix} n \\ k \end{matrix}\right\lfloor k A fentiekhez kapcsolódóan fontos kiemelni, hogy hatványozásnál, indexelésnél, amennyiben a kitevő/index több karakterből áll, úgy a program csupán az elsőt teszi oda, ahova szánjuk, tehát például az x^12 szintaxissal x 12 helyett x 1 2 kapunk, ami nyilvánvalóan helytelen. Ahhoz, hogy mégis hibátlanul jeleníthessük meg a kívánt kifejezést egyszerűen annyit kell tennünk, hogy a kitevőt/indexet kapcsos zárójelek közé helyezzük: x^{12}. Érdekes még a program azon tulajdonsága, hogy igyekszik helyet spórolni nekünk azzal, hogy ha (folyó)szövegben akarunk képleteket elhelyezni, akkor bizonyos szimbólumokat lekicsinyít, hogy esztétikusabban nézzen ki a mű. Ehhez lássuk az alábbi példát: A ( 1 ) n ( ) n 1 n=1 2 sor összege 2. Ugyanez eredetileg így nézne ki: A sor összege 2. 2 n=1 Amennyiben valamilyen oknál fogva arra van szükségünk, hogy normális méretben jelenítsük meg a kívánt kifejezést, úgy ezt megtehetjük a \displaystyle{képlet} segítségével. Kiemelném itt azonban, hogy a matematikai mód elejének és végének a parancson kívül kell elhelyezkednie, tehát a displaystyle operátor csak matematikai módban működik. 17

18 4.2. ZÁRÓJELEK, EGYENLETEK, TÉTELEK, LEMMÁK, APRÓ TRÜKKÖK Az utolsó alfejezet az egyik legfontosabb témakörrel foglalkozik, melynek ismerete nélkül szinte képtelenség elkészíteni egy cikket, könyvet. Előre leszögezném, hogy mint a L A TEX-ben oly sok esetben, itt is rengeteg megoldás létezik ugyanarra a problémára és természetesen mindenki a sajátját védi tűzzel-vassal. Ebben a könyvben azonban igyekszem majd bemutatni egy-egy alternatívát az általam használt utasításokra, meghagyván az olvasónak a szabad választás lehetőségét. Elsőként egy vitán felül álló témakörbe csapnék bele, mely nem egyéb, mint a zárójelek varázslatos világa. Annak ellenére, hogy a billentyűzetünk segítségével szinte az összeset be tudjuk vinni, nem árt figyelni néhány dologra: - A ( a + b ), [ a + b ], a + b jelek módosítás nélkül használhatóak a klaviatúráról. - A { a + b } zárójeleket azonban, mivel a L A TEX-ben ezeket az utasításokban használjuk, csak úgy lehet alkalmazni, ha eléjük egy visszafelé dőlő perjelet helyezünk, mely utasítást ad a programnak, hogy szövegként szeretnénk ha elhelyezné: \{ a + b \} Szükség lehet egyes esetekben a zárójelek méretének megváltoztatására is, hisz figyeljük meg a következő példát: ( ) (3 4 5 ). Látható, hogy a zárójelek úgy fogják közre szerencsétlen törteket, mint ahogy rajtunk mutatna az évekkel ezelőtt kinőtt pulóverünk. De, míg a pulóver mérete nem 6 igazán állítható, addig szerencsére a zárójelek igen flexibilis jószágnak bizonyulnak. Az automatikus méretválasztáshoz nem kell mást tennünk, mint az adott zárójel elé beírni, hogy \left, illetve \right attól függően, hogy bal-, vagy jobboldali beállítottságúak vagyunk jelet használtunk épp. Egy hibás és egy javított példát az alábbi táblázatban figyelhetjük meg: Forrás Eredmény $\displaystyle{(\frac{1}{2}+\frac{2}{3})}$ ( ) ( 1 $\displaystyle{\left(\frac{1}{2}+\frac{2}{3}\right)}$ ) 3 Ezen rövidebb témakör lezárásával eljutottunk azon sokat vitatott területhez, amely kulcsfontosságú szerepet játszik életünkben: egyenletek. Elsőként megjegyezném, hogy ezekhez nem szükséges matematikai módba lépnünk, mivel a megfelelő utasítás automatikusan aktiválja azt, így a program hibát jelez, ha mi is külön megpróbálunk átváltani. Két eljárást fogok bemutatni, melyek közel ugyanazt az eredményt hozzák. Elsőként egy-egy példán keresztül szemléltetem őket, utána rátérek a megfelelő szintaxisra: n = n (n + 1) 2 n (n + 1) n = 2 Nos, az első az általam használt eljárással készült, míg a második nem. Aki felfedez bárminemű különbséget a két egyenlet között, bátran keressen meg engem ben. Épp emiatt említettem korábban, hogy mindenki azt tanulja meg, ami számára kényelmesebb, hisz lényeges különbség nincs az egyes módszerek között, ezért célszerűbbnek látom egyben tárgyalni a kétféle megoldást. 18

19 Az egysoros egyenletekhez én az alábbi szintaxist használom: \begin{align} IDE JÖN A KÍVÁNT KÉPLET \end{align} Ezzel teljes mértékben megegyező eredményt érünk el, ha az align szó helyett equation-t írunk, így arra nem készítek külön példát. Alapállapotban az egyenletek számozva készülnek el, ám amennyiben az align\equation szavak után egy *-ot helyezünk, úgy ezt letilthatjuk (lásd előző példa), míg ha az egyenlet után a \label{eq:név} utasítást helyezzük el (ahol a név általunk választott), akkor később tudunk majd hivatkozni rá a \eqref{eq:név} paranccsal. Nézzük meg ezt a gyakorlatban: 2x dx = x 2 + c (1) Látható, hogy az (1) egyenlet egy publikálható, újszerű eredményt magában hordozó képlet. Mivel jelen könyvnek nem célja, hogy a hivatkozásokat is tárgyalja, így tekintsünk most el az egyes számot körülölelő mágikus piros téglalaptól, az sem nyomtatásban nem jelenik meg, sem alapállapotban. A fentebbi mondatoknak így néz ki a forrása: \begin{align} \int 2x\, dx = x^2 + c \label{eq:probaegyenlet} \end{align} Látható, hogy az \eqref{eq:probaegyenlet} egyenlet egy publikálható, újszerű... Egy fokkal talán bonyolultabb a többsoros egyenletek létrehozása. Itt már tapasztalhatunk egy apró különbséget a két használati mód között, melyet az alábbi példa is illusztrál: Vagy, az általam nem alkalmazott módszernél: = = = = 20 Figyeljük meg, hogy utóbbi esetben az egyenlőség elé és mögé lényegesen nagyobb szóközt rak a program, mint más helyekre. Az első esetben az align operátort használtuk, míg a második esetben teljesen hasonló szintaxissal, mint fentebb az eqnarray utasítást. Az egyenletek számozása, a rájuk történő hivatkozás teljesen ugyanúgy történik, mint korábban, az egyetlen eltérés az egysoros egyenletekhez képest annyi, hogy itt szükséges megjelölnünk, hogy mi legyen az a karakter, amihez igazítja a sorokat. Látható, hogy példánkban ez az egyenlőségjel volt. Ahhoz, hogy ezt megtegyük align esetén a kívánt igazítási ponthoz egy & jelet kell tennünk, míg eqnarray esetén elé és utána is egyet-egyet: \begin{align*} &= 3\\ 4 \cdot 5 &= 20 \end{align*} 19

20 Vagy, a másik esetben: \begin{eqnarray*} &=& 3\\ 4 \cdot 5 &=& 20 \end{eqnarray*} Amennyiben egy egyenletet szeretnénk folytatni több sorban, úgy a következőképpen néz ki align, illetve eqnarray felhasználásával: (a + b + c) 2 = = a 2 + b 2 + c 2 + ab + ac + bc + ba + ca + cb = = a 2 + b 2 + c 2 + 2ab + 2ac + 2bc (a + b + c) 2 = = a 2 + b 2 + c 2 + ab + ac + bc + ba + ca + cb = = a 2 + b 2 + c 2 + 2ab + 2ac + 2bc Tekintve, hogy majdnem teljesen ugyanúgy kell begépelni mindkét parancsot, így ismét csak az egyiken mutatom meg a megfelelő forráskódot: \begin{eqnarray*} \lefteqn{(a+b+c)^2=}\\ &&=a^2+b^2+c^2+ab+ac+bc+ba+ca+cb=\\ &&=a^2+b^2+c^2+2ab+2ac+2bc \end{eqnarray*} A \lefteqn{} paranccsal zárjuk balra az első sort, míg a következő sorok elején lévő && jelekkel egyszerűen hozzáigazítjuk a sor elejéhez a többit. Az egyetlen eltérés az align használatakor, hogy a korábban is látottaknak megfelelően egyetlen & kell a sorok elejére. Ennyi ismeret bőségesen elegendő ahhoz, hogy a kedves olvasó magától is rátérhessen az egyenletek tökéletes formázásához vezető rögös útra, így nem is kívánom jobban részletezni ezt a témakört, helyette inkább bemutatnám, hogyan kell lemmákat, bizonyításokat, tételeket elhelyezni a szövegünkben. Ha visszaemlékszünk a könyv elején olvasottakra, akkor ott beállítottuk, hogy milyen számozással lássa majd el a program a lemmáinkat, tételeinket, illetve, hogy milyen szót, szavakat írjon elé (hiszen külföldi cikkben természetesen a Tétel kifejezés nem használható). A korábbi opciókkal a lemmák, tételek mind ugyanúgy néznek ki formailag. Ahhoz, hogy ezt megváltoztassuk, újra kéne definiálnunk külön-külön a preambulumban megadott utasításokat, mely nehézségénél fogva nem célja ezen könyvnek. Nézzük, hogy is mutatnak ezek a gyakorlatban: 4.1. Lemma. Minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár Tétel. Felhasználva az előző lemma állítását, belátható, hogy van olyan ízeltlábú, mely se nem bogár, se nem rovar. Bizonyítás. A bizonyítás részletes leírása megtalálható bármely középiskolás tankönyvben. 20

21 Figyeljük meg, hogy, mivel a negyedik fejezetnél tartunk, így az első két mondat a négyes számmal kezdődik, majd, mivel ebben a fejezetben ez az egyetlen lemma, tétel, így értelemszerűen az egyes számot kapják meg utána. Természetesen a preambulumban beállíthatjuk, hogy ne csak a fejezetszámot, hanem az alfejezetszámot is írja bele, ekkor az ott szereplő section szót egyszerűen subsection-re kell cserélnünk. A bizonyítások végére a QED szimbólumot magától illeszti oda a program. A formája megváltoztatható, ám ehhez ismét piszkálnunk kéne a dokumentumunk fejlécében, melyet azonban jelen lapok keretei között nem teszünk meg. A korábbi három mondat szintaxisa igen egyszerű: \begin{lem} Minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár. \end{lem} \begin{all} Felhasználva az előző lemma állítását, belátható, hogy van olyan ízeltlábú, mely se nem bogár, se nem rovar. \end{all} \begin{proof} A bizonyítás részletes leírása megtalálható bármely középiskolás tankönyvben. \end{proof} Végül a fejezet záróakkordjaként néhány apróbb tippet, trükköt mutatnék, melyeket úgy gondolom érdemes ismerni: Forrás \int\!\!\int f(x)\, dx Eredmény f(x) dx \int_a^b f(x)\, dx \intop\limits_{a}^{b}f(x)\, dx \sum_{n=1}^{\infty} f(x) \lim_{n\to \+infty} f(x) f(x)\colon A\rightarrow B \left\lfloor \frac{1}{2}\right\rceil \left[ \frac{1}{2}\right. b a b a f(x) dx f(x) dx f(n) n=1 lim f(x) n + f(x): A B 1 2 [ 1 2 Ezzel a rövid táblázattal a matematikai mód áttekintésének végéhez értünk, ám ne higgyük, hogy mindösszesen ennyi, amit tudni lehet róla. Annak oka, hogy a különböző szimbólumokról viszonylag keveset, sőt lényegében semmit nem szóltam az az, hogy ezek nem tartoznak a formázási, szövegszerkesztési parancsok közé, csupán egyszerű jelölések, melyeket nem érteni, hanem megtanulni kell. Épp emiatt, mint korábban is jeleztem, a könyv hátulján lesz néhány rövid lista, melyek több száz szükséges, illetve kevésbé szükséges jelet tartalmaznak (görög betűk, logikai operátorok, szögfüggvények, nyilak,... ), így igény szerint azok kikereshetőek, a számunkra lényegesek megtanulhatóak. 21

22 5. A BIBLIOGRÁFIA A legutolsó fejezet a szövegben elhelyezendő hivatkozásokról fog szólni. Ahhoz, hogy ezt elkészíthessük, először is szükségünk van egy teljesen különálló szövegfájlra, melyet az egyszerűség kedvéért most a dokumentumunkkal egy mappában helyezünk el. Ennek neve tetszőleges lehet, a kiterjesztés azonban legyen.bib. Mostantól kezdve a fejezet végéig én a pelda.bib-et fogom használni demonstrációs célra. A fájlban minden egyes hivatkozásnak külön külön kell szerepelnie az alábbi típusa{választott név, author={szerző(k) neve(i)}, title={a hivatkozott mű címe}, publisher={a kiadó neve}, journal={a folyóirat neve, ahol megjelent}, year=megjelenés éve, month=megjenés hónapja (jan, feb, mar, apr, may, jun, jul, aug, sep, oct, nov, dec), volume={kötetszám (ha még nem jelent meg, akkor -1 kerüljön ide)}, pages={oldalszám, pl }, chapter=fejezetszám, note={megjegyzést fűzhetünk hozzá (pl.: megjelenés alatt)} } A fentebbi sorok közül természetesen nem mindegyiket muszáj megjeleníteni, azt, hogy mi a kötelező és mi nem a hivatkozás típusa dönti el. Tekintve, hogy ez a konferenciakiadványtól kezdve a hivatalosan nem publikált -on át a könyvrészletig szinte bármi lehet, így most csak a három leggyakoribbat írom le, kiemelve, hogy mi az, amit kötelező ezeknél használni és mi az, ami elhagyható, ha nem szükséges. - article: folyóiratcikk Kötelező: author, title, journal, year Választható: month, volume, pages, note - book: egy teljes könyv Kötelező: author, title, publisher, year Választható: month, volume, note - inbook: egy könyv része Kötelező: author, title, chapter/pages, publisher, year Választható: month, volume, note Látható, hogy az utolsó kivételével minden sor végét vesszővel kell lezárni. Az adatok bevitele vagy kapcsos zárójelek között történhet, vagy mindenféle formázás nélkül (year, month, chapter). A szerzők neveinek bevitele többféleképp történhet: - author={pál Példa} - author={példa, Pál} - author={sheldon Cooper and Leonard Hofstadter} 22

23 Amint elkészültünk a pelda.bib fájlunkkal, ideje, hogy elhelyezzük azt a szövegben valahol. Ehhez először keressük meg azt a helyet, ahol szeretnénk, hogy az irodalomjegyzékünk megjelenjen. Ez általában az utolsó oldal, de ízlés szerint természetesen akárhova beilleszthető. Amint ezzel kész vagyunk, illesszük be a L A TEX fájlunkba az alábbi sorokat: - \bibliographystyle{stílus neve} Ahol a stílus neve a következő lehet (a leggyakrabban használtak): unsrt: az irodalomjegyzékben az elemek a szövegben való előfordulásuk sorrendjében jelennek meg, míg a szövegben lévő hivatkozások számok (pl. ahogy [9]-ben láthatjuk ) alpha: az elemek ABC sorrendben jelennek meg a jegyzékben, a szövegben pedig a szerzők nevét és a kiadás évét láthatjuk plain: szintén ABC sorrendben vannak a nevek, ám a szövegben számok szerepelnek abbrv: teljesen ugyanaz, mint az előző, de néhány mezőt rövidít a jegyzékben a program (pl. a szerzők neveit) - \bibliography{fájl neve és elérési helye (kiterjesztés nélkül)} Példa: \bibliography{/home/csanad/doc/texkonyv/pelda} Most, hogy ezt is befejeztük, nincs más dolgunk, mint a dokumentumunkban a megfelelő helyeken kiadni a parancsot az adott irodalomra mutató hivatkozás beillesztésére. Amennyiben például a pelda.bib fájlban van egy elsokonyv névvel ellátott bejegyzés, melyre hivatkozni szeretnénk, akkor így kell tennünk: - Amint látható a \cite[18. fejezetében]{elsokonyv}, a kémia egy igen fontos tudományterület Itt a szögletes zárójelek közé bármilyen szöveget írhatunk tetszés szerint, általában oldalakat, fejezeteket szoktak megjelölni vele, ám természetesen amennyiben erre nincs szükség, úgy elegendő a \cite{elsokonyv} parancsot kiadni. Ha van olyan bejegyzés a pelda.bib fájlban, melyet szeretnénk ugyan elhelyezni az irodalomjegyzékben, ám nem hivatkozunk rá a műben, akkor a program hibát fog számunkra jelezni. Ahhoz, hogy ezt kiküszöböljük a dokumentum legvégére gépeljük be a \nocite{hivatkozások nevei vesszővel elválasztva (pl. elsokonyv, kettokonyv,... )} parancsot, melyben felsoroljuk, hogy mi az, amire nem hivatkoztunk. Legvégül pedig fordítsuk le először az elkészült L A TEX fájlunkat, majd BibTeX segítségével a kapott.aux fájlt, végül fordítsuk le ismét kétszer L A TEX-el a dokumentumot. Ha mindent jól csináltunk, akkor a szövegünkben megjelennek a hivatkozások. Lehetőség van arra is, hogy belenyúljunk a kész irodalomjegyzékbe (pl. átírni egy ember nevét, kicserélni az and szót és -re,... ). Ehhez szövegszerkesztővel nyissuk meg a második lépés végén (a BibTeX-es fordítást követően) kapott pelda.bbl fájlunkat, majd egyszerűen végezzük el a szükséges módosításokat, majd ha elkészültünk, fordítsuk le L A TEX segítségével a dokumentumunkat. Sajnos ezzel a fejezettel végére is értünk könyvünknek, ám ne csüggedjünk, hisz az interneten rengeteg oldal található, ahol a most elsajátított és fáradhatatlanul begyakorolt ismereteinket gyarapíthatjuk, idővel kialakítva saját stílusunkat. Mint ígértem a következő részben, a FÜGGELÉK-ben megtalálható rengeteg matematikai szimbólum a nekik megfelelő paranccsal együtt, így azokat tanulmányozva, próbálgatva igen gyorsan elmélyíthetjük tudásunkat. Köszönöm az eddigi figyelmet, remélem hasznosnak bizonyult az olvasmány. 23