Természetfürkészet a Tétényi-fennsíkon Szakmai segédlet

Átírás

1 Természetfürkészet a Tétényi-fennsíkon Szakmai segédlet Szerkesztette: Victor András Budafok-Tétény Budapest XXII. kerület Önkormányzata 2018

2 Természetfürkészet a Tétényi-fennsíkon Szakmai segédlet Szerzők: Gergely Attila, Katus Magdolna, Merkl Ottó, Victor András Szerkesztette: Victor András Tipográfia, tördelés: Katus Magdolna Sorozatszerkesztő: Végvári Ágnes Gergely Attila, Katus Magdolna, Merkl Ottó, Victor András 2

3 Tartalomjegyzék Bevezető A Tétényi-fennsík földrajza, geológiája A Tétényi-fennsík növénytana, növényföldrajza Mi mikor virágzik? A Tétényi-fennsík állatvilága Ajánlott irodalom

4 4

5 Bevezető Kedves Kollégáink! Ebben a füzetben olyan írások vannak, amelyek az érdeklődők számára segítséget nyújthatnak a pontosabb szakmai eligazodáshoz. Kifejezetten szakmai anyagokról van szó, tehát azoknak ajánljuk, akik a geológia, a botanika, vagy a zoológia terén szeretnének pontosabb ismereteket szerezni a Tétényi-fennsíkról. Szerzők 5

6 1. A Tétényi-fennsík földrajza, geológiája Katus Magdolna GEOLÓGIAI LEÍRÁS A fennsíkot északról a Budaörsi-medence, kelet-délkelet felől a Duna-völgye határolja. Nyugaton az Érdparkváros északkeleti szélén húzódó Szidónia-völgy választja el az Érd- Sóskúti-fennsíktól. A terület nagy részén a mediterrán kavicsos, homokos rétegeket tekintélyes vastagságban durva mészkő (szarmata) és homokos mészkő (lajtamészkő) fedi, északi peremén keskeny sávban azonban a kavics a felszínre kerül. A fennsík átlagos magassága körülbelül 200 méter a tengerszint felett, a mészkővel fedett terület nyugati része azonban 230 méter fölé emelkedett. Érdekes, hogy a fennsík legmagasabb darabját, a 267 méterre kiemelt Anna-hegyet nem mészkő, hanem vastag kavicsréteg építi fel. A Budaörsi-medencéből dél felé haladva, a meredek lejtő valamelyik völgybevágásában juthatunk el legkönnyebben a Tétényi-fennsíkra. A völgybevágás feltárásaiban és fenn a perem tetején is egy darabig még mindenütt kavicsos homokon járunk. Déli irányba továbbhaladva néhány száz méteren belül azonban már elérjük a fennsík legnagyobb részét befedő szarmata (illetve helyenként az az alól kibukkanó lajta)-mészkő takarót. A MÉSZKŐFENNSÍK TETEJÉN A mészkőfennsík felszíne sivár, gyengén tagolt. A gyér füvű gyepet sok, a vakító erős napsütésben fehéren csillogó kopár folt szakítja meg. A fennsík érdekessége, hogy a mészkőtáblát bizonyos távolságokon belül, általában méterenként, 5 10 méter magas, északnyugat délkeleti irányban húzódó lépcsőperemek tagolják. A meredeken kiemelkedő peremek mögött a hatalmas mészkőfelszínek néhány száz méteren keresztül igen enyhén lejtenek délkelet felé, majd rendszerint a néhány méter széles, kivájt mélyedésen túl újabb lépcső következik. 6

7 A LÉPCSŐPEREMEK KIALAKULÁSA A lépcsők kialakulásában mind a szerkezeti mozgásoknak, mind a lefolyó, felszínt pusztító záporoknak szerepük volt. A szerkezeti mozgásokat létrehozó erők működésének következtében a mészkőtáblát néhány északkelet délnyugati irányú törés darabolta fel. A töréssíkok mentén később az egyes tábladarabok délkeleti része kismértékben megsüllyedt, északnyugati része pedig felemelkedett. Két eltört felszíndarabnak a töréssík mentén végbement függőleges, vagy bizonyos ferde irányú elmozdulását vetődésnek nevezzük. A kisméretű vetődéseket a fennsík felszínén ma alig lehetne észrevenni, ha a lefutó csapadékvizek a rétegek elmozdulása közben, a vetődések mentén nem lazítják fel a kőzetek anyagát. Így összetartó erejük lecsökkent, és meggyengült az ellenállásuk a vizek eróziójával szemben. Nyilvánvaló tehát, hogy évtízezredeken át a vetődésvonalak mentén lefutó záporvizek mindinkább a mélyedések emelkedő délkeleti oldalát alakították át pusztuló, hátráló, meredek peremmé. A szemben levő északnyugati, kissé megsüllyedt völgyoldal jóval menedékesebb lejtővé alakult. A fennsíkon lépcsőrendszereken át jutunk el Törökbálint Diósd vonaláig, ahol már valamivel tagoltabb és változatosabb a fennsík arculata. Fiatal szerkezeti mozgások következtében ugyanis a mészkőtábla Törökbálint felé húzódó északnyugati része 230 méter fölé emelkedett. A Budaörsi-medence lejtője felé a méter vastag mészkőpadok meredek falban hirtelen végződnek el. A szürkésfehér mészkőnek itt a Budaörsi-medencét szegélyező lejtő tetején szinte váratlanul kibukkanó kopár, meredek oldalú darabja komor várfalra emlékeztet. A mészkőperemről délnyugat felé tekintve egy fokozatosan szűkülő völgybejárat tűnik fel, melynek folytatásában magas mészkőfalakkal szegélyezett mélyedés vezet tovább délkeleti irányba, Diósdot érintve, a Duna völgyébe. Ez a fennsíkot átszelő méter mély és méter széles árok az Égetett-völgy. A pliocén végén és a pleisztocén elején benne még kisebb patak folydogált. A patak a Csiki-hegyek környékének vizeit gyűjtötte össze és vezette le a Dunába. A pleisztocén közepétől kezdve azonban a Kőér-patak hátravágódása folytán kialakult új mélyedés már kelet nyugati irányba, a Budaörsi-medence felé vonzotta a vizeket, és az Égetett-völgy elvíztelenedett. A völgy mélyebb részét a fokozatosan vastagodó lösztakaró és a lejtőkről lemosott törmelék takarta be. Csak a pleisztocén végén és a jelenkorban mélyült ki ismét valamelyest a völgy. Ezt a munkát azonban már nem átfolyó állandó vízfolyás végezte, hanem záporvizek, amelyeknek működése következtében a völgyet kitöltő üledékanyagba árkok mélyültek két irányba: a Duna, illetve a Kőér-patak felé. A két ellenkező irányból hátravágódó árok között a völgyben ma lapos vízválasztó domborodik Diósdtól északra. A völgy jobb oldalán végighúzódó mészkőtábla délnyugat felé fokozatosan elkeskenyedik, és a fennsík déli oldalán félkörívben meredek lejtőkkel övezi a Duna-völgye felé nyitott és menedékesen lejtő kis Diósdi-félmedencét. Enyhén hullámos felszíne már pannon üledékből áll. Diósligetnél a félmedence nyugati végében a fennsík mészkőtáblája elvégződik, és már csak az 7

8 Érd-Sóskúti-fennsík nyugati részén kerül a felszínre. Nem fedi el a mészkő a Szidónia-hegy és a Törökbálint közötti felszínt sem. A Törökbálintot szegélyező fennsíkperem legmagasabb részén az oligocén homok fölött vastag takaróban halmozódott fel a durva mediterrán kavics. Az Anna-hegy (267 m), a József-hegy (244 m) és a Róka-hegy (260 m) a fennsík legmagasabb, erdővel borított vízmosásokkal felszabdalt tetői, helyenként nagyon meredek, alámosott lejtőkkel övezik dél felől Törökbálintot, és vadregényes hátteret biztosítanak a községnek. A TÉTÉNYI-FENNSÍK KELETI PEREME A régi balatoni műúttól csak néhány száz méterre húzódik a fennsík keleti pereme. Ha erről a peremről szétnézünk, kissé távolabb a Duna széles lapályát és a Csepel-szigetet pillantjuk meg, és kitűnően érzékeljük területünk fennsík jellegét, amelyet beljebb a lejtőkön még alig vettünk észre. Tapasztalhatjuk a peremről azt is, hogy a fennsíkot a Duna-völgyével alig változatos lejtő kapcsolja össze. Északkeletre Budafokig a gyümölcsösökkel, nyaralókkal és családi házakkal betelepült hosszú, egyenletesen emelkedő budatétényi lejtő fokozatosan megy át a mészkőfennsíkba. Diósd, Érd felé viszont az alsó részén a még menedékes lejtőrészlet fölött hirtelen meredek falként magasodik méterre a mészkőtábla pereme. Ennek az oka, hogy a fennsík mészkőrétegei a Duna-völgyére a délnyugati részen hirtelen, az északkeleti részen pedig fokozatosan, lépcsőzetesen szakadnak le. A mészkőfennsíkhoz csatlakozó menedékes lejtő pannon rétegekből áll. Mai formáit a Duna és a fennsíkról lefutó csapadékvizek alakították ki. A Duna, amint a fennsíkhoz közelebb került, a homokos agyagos lejtőt könnyen alámosta, és széles öblöket vésett ki a felszínéből. Ilyen félkör alakú lapályok keletkeztek Nagytétény, Budatétény és Érd szomszédságában. Nagyobb pusztítást a fennsík anyagában csak ott végzett a Duna, ahol a fennsík pereméhez egészen közel került. Ezt a helyzetet csak a Budafoki Sörgyár környékén figyelhetjük meg, ahol a folyó nemcsak a pannon rétegek legnagyobb részét mosta el, hanem a mészkőtáblát is meredek, szakadékos fallá nyeste le. Máshol általában a pusztító erőktől létrehozott mélyedések egy részét a lemosott vagy húzódó kőtörmelék egyengette el, és az itt-ott elég vastagon lerakódott lösznek a szelíd, enyhén hullámos formakincs kialakításában ugyancsak jelentős szerepe volt. Egyébként a lejtő egységét a Duna menti öblökön kívül általában csak kisebb vízfolyások árkolásai bontják meg. Ezek között a nagyobbakban mint például a Baross Gábor-telepnél kifutó Diósárokban, a Kistétényi-árokban, vagy a budafoki Péter Pál utcai árokban ma utak vezetnek fel a tetőre. Felhasznált irodalom: Pécsi Márton (szerk.) (1959): Budapest természeti földrajza. Akadémiai Kiadó, Budapest 8

9 2. A Tétényi-fennsík növénytana, növényföldrajza Gergely Attila ELHELYEZKEDÉS, VÉDETTSÉG A Tétényi-fennsík közigazgatásilag Budapest XI. és XXII. kerületéhez, valamint Diósd, Törökbálint és Budaörs településekhez tartozik. Területének jelentős része napjainkra már beépült, de a plató központi része a főváros budai oldalát szegélyező zöldterületek egyik természetvédelmi szempontból is értékes láncszeme. A Tétényi-fennsík természeti értékeiről egészen az 1990-es évekig csak hiányos ismereteink voltak ben a Zöld Jövő Környezetvédelmi Egyesület kezdeményezésére indult meg a terület feltáró munkája. Ennek eredményeit a Természeti kincsek Dél-Budán című könyvben (Simon 1994) publikálták. Később a törökbálinti Nagy-puszta országos védetté nyilvánításának előkészítése során készültek vizsgálatok a fennsík nyugati részéről a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság koordinálásával ben a Fővárosi Önkormányzat Közgyűlése a fennsík egy 111 hektáros részére kimondta a helyi védettséget (2013-ban ez 130,6 hektárra bővült), 2011-ben pedig országos jelentőségű védett terület lett a Törökbálint és Budapest XXII. kerület közigazgatási területén elhelyezkedő, 148 hektár kiterjedésű terület. A két terület, kisebb mozaikok kivételével, már közel 300 hektár védett területet jelent a Tétényi-fennsíkon. Mindezeken túl, ugyancsak oltalomban részesül a Budaörshöz tartozó körülbelül 3 hektáros terület, amely a volt Mechanikai Művektől keletre helyezkedik el, valamint Diósdon az M0-s körgyűrű melletti sziklagyep és sztyepprét. A védetté nyilvánítások elsődleges célja a terület természetközeli állapotú sziklagyep és lejtősztyepp vegetációjának és állatvilágának hosszú távú megőrzése, a beépítés, valamint a gépjárműforgalom megakadályozása. Helyi, illetve országos szintű védelem A természeti értékek megóvásának jogi lehetősége a védetté nyilvánítással jön létre. Ahhoz, hogy egy adott természeti érték vagy terület védett legyen, minden esetben védetté nyilvánítási rendeletnek kell születnie. Ez jelenleg lehet a védettség szintjétől (helyi vagy országos jelentőségű) függően települési (fővárosi) önkormányzati rendelet vagy miniszteri rendelet. (Lásd a térképen a piros, illetve kék vonallal kerített területet!) 9

10 Ökológiai hálózat A védett területekhez hasonlóan, a megmaradt nem védett természetes és természetközeli állapotú élőhelyek sem lehetnek elszigetelt egységek, mivel kis kiterjedésük miatt nem biztosíthatják hosszú távon az élővilág fennmaradását, nem akadályozhatják meg a fajok további eltűnését. Nyilvánvalóvá vált, hogy az egyes területeket olyan funkcionális rendszerben, ökológiai struktúrában kell értékelni és kezelni, hogy a kisebb-nagyobb élőhelyek összekapcsolása valamilyen módon megvalósuljon. Erre a szakmai megfontolásra épült az Országos Ökológiai Hálózat övezetének kialakítása. Ennek megfelelően az ökológiai hálózat funkcionális elemei és kijelölésének kritériumai a következők: 1. Magterületek: nemzeti és nemzetközi mértékkel mérve is jelentős ökológiai értékkel rendelkező természetes, féltermészetes területek, amelyek kiemelkedő jelentőségűek a biodiverzitás megőrzése szempontjából. (Lásd a térképen a piros pöttyözésű területet!) 2. Ökológiai folyosók: összefüggő folyosók vagy megszakított élőhelyek láncolata, amelyek a természetes rendszerek koherenciájához járulnak hozzá azáltal, hogy biztosítják a magterületek populációi közötti kapcsolatok létrejöttét. 3. Pufferterületek, pufferzónák: amelyek megvédik a hálózatot (magterületet és folyosókat) a kedvezőtlen külső (többnyire emberi eredetű) hatásoktól, alkalmasak a tényleges magterület/folyosó méretének növelésére, a magterület alakjának (a kerület és terület arányának) javítására. A pufferterületeken környezetterhelő, illetve degradációt okozó tevékenységek nem folytathatók. (Lásd a térképen a sárga pöttyözésű területet!) Natura 2000 hálózat, Natura 2000 terület A fent jellemzett ökológiai hálózatrendszer mellet az Európai Unió tagállamaiban létezik egy másik hálózat is, amely mind kialakításának koncepciójában, mind a jelentős területi átfedést tekintve hasonló, ez az úgynevezett Natura 2000 hálózat. A Natura 2000 hálózat az Európai Unió szempontjából jelentős élőhelytípusok, növény- és állatfajok megőrzése céljából az élőhelyvédelmi irányelv, illetve madárvédelmi irányelv által életre hívott, a tagállamok által kijelölt és védelemben részesített területek hálózata. A Natura 2000 hálózat kialakításának koncepciója szakít a természeti értékek emberi környezettől elszigetelt rezervátumokban történő megóvásának szemléletével. Európában a természetes élőhelyek jelentős része ugyanis megszűnt vagy erősen átalakult, ezért a fajok fennmaradása szempontjából kulcsszerepe van az extenzív használattal érintett területeknek, hiszen ezek közé ékelődve maradtak fenn a természetközeli élőhelyek kisebb-nagyobb foltjai. Egy Natura 2000 területté történt kijelölés nem jelenti tehát az emberi tevékenységek korlátozását, ha azok természetvédelmi szempontból fenntarthatóak, nem veszélyeztetik a 10

11 területen található élőhelyek természetközeli állapotát, valamint a területre vonatkozó fajvédelmi célkitűzéseket. A Natura 2000 terület a Natura 2000 hálózat részét képező, konkrét terület. Az egyes területek egyedi kódszámmal (jelen esetben: HUDI20007) és névvel (Érd-Tétényi plató) rendelkeznek. Az egyes területeket bizonyos (úgynevezett jelölő ) faj/fajok és/vagy élőhelytípusok megőrzése érdekében jelölték ki. A Natura 2000 területnek három típusát különböztetjük meg: különleges természetmegőrzési terület, kiemelt jelentőségű természetmegőrzési terület és különleges madárvédelmi terület. A Tétényi-fennsík nagy része Érd-Tétényi plató néven az Európai Közösség Natura 2000 hálózatában kiemelt jelentőségű természetmegőrzési terület - ként van jegyezve. (Lásd a térképen a kék vízszintes vonalazást!) TERMÉSZETFÖLDRAJZI JELLEMZÉS A Tétényi-fennsík a Budai-hegység déli peremén helyezkedik el. Északon és északkeleten a Budaörsi-medence és annak lefolyása, a Kőérberki-patak völgye, keleten és délen a Duna-völgye határolja. Nyugaton a Szidónia-völgy választja el a jellegében nagyon hasonló Érd-Sóskútifennsíktól. A terület tengerszint feletti magassága 185 és 225 méter között változik. A fennsík 100 méter magas peremmel emelkedik ki a Budaörsi-medencéből, majd árkokkal és mélyedésekkel tagolt felszíne északnyugatról délkelet felé fokozatosan lejt a Duna irányába, ahová meredek töréslépcsőkkel szakad le. A tábla déli oldalát több aszóvölgy teszi változatossá, köztük a legélesebb bevágódás a Baross Gábor-telepi Diósárok. A fennsík fő alkotókőzetei elsősorban harmadidőszakban keletkezett üledékek, ilyen a lajtamészkő és a legelterjedtebb durva szarmata mészkő. A térség a mészkő jelenlétének ellenére nem mutat gazdag karsztformákat. Inkább jellemző a karrosodás. Ez a felszínre bukkanó alapkőzet barázdás kioldódása ( ördögszántás ). A felszíni mélyedésekbe pleisztocén kori lösz ülepedett. Az északi és a nyugati peremterületekre jellemző a miocénből származó homok, homokkő és agyag. Az alapkőzet váltakozásának megfelelően a talajtípusok is különbözőek. Ezt figyelembe véve három talajtípust különíthetünk el: a mészkövön vékony rendzina, a homokos, agyagos üledékeken barna erdőtalaj, és a löszös részeken mészlepedékes csernozjom talaj képződött. A területen felszíni vizek, források nem találhatók. A területen vízfigyelő kutat nem létesítettek, a talajvíz alakulásáról nem állnak rendelkezésre adatok. Éghajlatát tekintve mérsékelten meleg, száraz éghajlatú terület, a déli-délkeleti kitettségnek köszönhetően szubmediterrán vonásokkal. Az éves csapadékmennyiség valamivel 500 milliméter felett van. A csapadék eloszlása kettős maximumot mutat: nyár elején (májusjúnius), valamint ősszel (október-november) jelentkezik nagyobb csapadékmennyiség. Az évi középhőmérséklet sokévi átlaga 10 C körüli: a januári középhőmérséklet átlaga 1,5 C, a júliusé pedig 21 C. 11

12 NÖVÉNYVILÁG Potenciális növényzet A fennsík valamikori növényvilágát túlsúlyban ma ez első pillanatban meglepőnek tűnik az erdei növénytársulások jellemezték. A Duna felé eső, déli-délkeleti oldalakon melegkedvelő tölgyesek és karsztbokorerdők nőttek. A plató sekély, sziklás talaján karsztbokorerdőfoltok váltakoztak sztyepprét- és sziklagyepfoltokkal, az északi-északnyugati oldalt (Kamaraerdő) mészkedvelő cseres tölgyesek uralták. Aktuális vegetáció Az ember beavatkozása a fás növényzet csaknem teljes megváltozásával, eltűnésével járt. A déli-délkeleti oldal erdeit szőlőskertek, gyümölcsösök és bányagödrök váltották fel. Később a szőlők, ültetvények jelentős részben kipusztultak. A platón a legelőgazdálkodás, valamint néhány bányagödör szorította ki a fás növényzetet. Mindemellett ma az erősen cserjésedett területen körülbelül 400 növényfaj található, amelyből több mint 40 védett, illetve fokozottan védett (az adatok a teljes Tétényi-fennsíkra vonatkoznak). A továbbiakban a Tétényi-fennsík egészéről leírt, jellemző, természetközeli állapotú, vagy másodlagos, emberi hatásra kialakult vegetációtípusait soroljuk fel, az állománykép (fiziognómia) rövid leírásával: Nyílt dolomitsziklagyep (Seselio leucospermi Festucetum pallentis) Töredékállományok a kikopásokon, az alapkőzet kibukkanásain (a társulás itt nem dolomiton, hanem a jellegében hasonló durva szarmata mészkövön jelenik meg!). A gyep nyílt, a fajok mindegyike kifejezetten szárazságtűrő, serteszerű levelű fűfajok, apró levelű félcserjék, pozsgások, efemerek jellemzik. A cementált sziklák felszínét gazdag zuzmóflóra borítja. Zárt mészkő-dolomitsziklagyep (Festuco pallenti Brometum pannonici) Ennek csak néhány maradványfoltja figyelhető meg, északias kitettségben (például a tanösvény 5. állomása környékén). Sziklafüves lejtősztyepp (Chrysopogono Caricetum humilis) Átmeneti jellegű állományok sekély talajon. A gyepet vékony szálú szárazságtűrő füvek alkotják. A többé-kevésbé záródott állományt kisebb-nagyobb szabad sziklafelszínek tagolják, amelyeken szigetszerű sziklagyep-fragmentumok maradnak fenn (például a tanösvény középső szakaszán, a 4 5. állomások között). Pusztafüves lejtősztyepp (Cleistogeno Festucetum rupicolae) Jellemző növénytársulás nagy kiterjedésben. Zárt, xeroterm gyep, amelynek állományaiban a keskeny levelű, szárazságtűrő fűfajok dominálnak, a mezofilabb, széles levelű füvek és kétszikűek csak alárendelt szerepet játszanak. Enyhe degradációt jelez a fenyérfű (Botriochloa ischaemum) felszaporodása (például a tanösvény elején, az 1 2. állomások között). Az előzővel képez átmeneti társulást az árvalányhajas dolomitsziklagyep (Stipo eriocauli Festucetum pallentis). A lejtősztyeppek a sziklagyepek záródásával alakultak ki. Több növénytársulásba sorolható állományaikkal a Tétényi-fennsík platóján sziklagyepfoltokkal váltakozva találkozhatunk. Az egyes 12

13 típusok között a legfeltűnőbb különbség a tömegesen megjelenő gyepalkotó fajokban és a sziklagyepekkel közös fajok arányában van. A fennsík sztyeppállományainak egy része még védett fajokban gazdag, természetközeli állapotban van. A fenti gyeptípusok tiszta állományfoltjai mellett igen sok nehezen behatárolható, átmeneti jelleget mutató gyepfolttal is találkozhatunk a fennsíkon. Ezek együttes mozaikjainak előfordulása jellemző a Tétényi-fennsíkra. Másodlagos cserjések A sztyeppvegetáció több helyen cserjésedik (például a 2. állomás környékén). Tág ökológiai tűrésű társulás. A sűrű, tövises, főleg galagonya és vadrózsa alkotta bozót eredetileg a molyhos tölgyes szegélyén volt jellemző. Másodlagos, degradált sztyepprétek Bolygatott felszíneken, a peremterületeken. A leromlási (degradációs) folyamatok többnyire emberi hatások eredményeként indulnak meg. Ezek jellemző tünetei a gyomfajok megjelenése (például az utak menten a parlagfű), a gyepek fajokban való elszegényedése, néhány zavarástűrő növényfaj (ilyen például a fenyérfű is) eluralkodása. Összefoglalva: a színpompás gyep eljellegtelenedése. Ültetett erdők Feketefenyves fásítások a 7-es út mentén (a tanösvény 7 9. állomásai között). A fennsíkon a virágos kőris is több helyen telepített, ez a fafaj azonban itt a természetes fás vegetáció egyik fő alkotóeleme. TÁJTÖRTÉNET A Tétényi-fennsík egészének történetét Kecskés (1998) ismerteti, a katonai felmérések során készített történeti térképek alapján. Ezekből látható, hogy a területet 1763-ban még erdő és gyep mozaikja takarta, amely két lakott település, Promontor (Budafok) és Tettény (Nagytétény) között helyezkedett el. Az 1829-es felmérésen már megjelennek Diósd és Kis-Tétény települések is, tehát a beépülés fokozódása a XIX. századtól kezdve jelentkezett. A fennsík platójának Grosse-Haide (Nagy-Puszta) elnevezése itt jelenik meg először. A korábbi mezőgazdasági területhasználatra vonatkozóan kevés konkrét adat áll rendelkezésre, de a potenciális fás vegetáció kiszorításának egyik célja nyilvánvalóan legelőterületek kialakítása volt. A terület egy részén szőlőművelés folyt, de a XIX. század végi filoxérafertőzés a telepítéseket elpusztította. Egy ideig levendulatermesztéssel is próbálkoztak, de az 1920-as években ezzel is felhagytak. A Tétényi-fennsíkon a kőfejtés korábban nagy jelentőségű volt, mivel a bányák közel fekszenek a fővároshoz. Promontor (Budafok) lakóinak többsége hajdan kőfaragásból élt, annyi követ termeltek ki, hogy hatalmas föld alatti labirintusok keletkeztek. A kisebb üregeket lakásnak használták, a nagyobbakban bort és más szeszes italokat tároltak, érleltek. A területen az 1800-as évektől kezdve jelentkezik a honvédelmi célú használat, melynek nyomán épületmaradványok, jelentős úthálózat és egyéb katonai célú infrastruktúra maradványa lelhető fel még ma is. Ekkor alakították ki a jelenleg is üzemelő gyakorló lőtér 13

14 elődjét, a lövőházat. A terület katonai használata a közelmúltig folyamatosan zajlott. A fennsík katonai vonatkozású emlékei közé tartozik és romjaiban ma is létezik az a futóárokrendszer és kőbe vájt nagy méretű bunker, aminek és a benne elhelyezett katonai alakulatnak az emlékek szerint 1921 októberében jelentős szerepe volt IV. Károly visszatérésének megakadályozásában. A harmincas években készült el az új balatoni műút (a jelenlegi 7-es út), amely kettészeli a fennsíkot. Ekkor épült egy katonai üzem és egy szertár is. A II. világháborúban a fennsíkon állítottak fel az elsők között egy, a németek által kifejlesztett rádiólokátort és légvédelmi ágyúkból álló üteget. Ezek feladata Budapest légvédelme volt. A TÉTÉNYI-FENNSÍK BEMUTATHATÓ NÖVÉNYFAJAINAK JELLEMZÉSE A bemutatható növények kijelölésének szempontjai: 1. Gyakoriság/megfigyelhetőség/látványosság a tanösvény mentén (tavasszal és/vagy ősszel) 2. Természetvédelmi érték (védett vagy inváziós/tájidegen faj) 3. Bemutatható morfológia, jelenség, folyamat A kiválasztásra került 21 növényfaj/taxon: Védett, veszélyeztetett, ritka növényfajok: név (latin név) 1 tavaszi hérics (Adonis vernalis) 2 vetővirág (Sternbergia colchiciflora) 3 homoki kikerics (Colchicum arenarium) 4 budai imola (Centaurea scabiosa subsp. sadleriana) 5 borzas vértő (Onosma visianii) 6 pusztai meténg (Vinca herbacea) megfigyelhetőség (virágzás, termés) sárga, kora tavasz sárga, ősz lila, ősz ibolya, tavasz sárga, tavasz kék, tavasz bemutathatóság (morfológia, jelenség) példák ősi virágtípus (apokarp termőtáj: sok porzó és termő) lepellevél, rejtett magház lepel, bibe színe (fokozottan védett: természetvédelmi érték fogalma) fészekvirágzat, fészekpikkelyek kunkorvirágzat, szőrözött levél (érdes levelű), kétéves életforma virág alakja: felülnézetben szélkerék (forgó) alakú 14

15 Jellemző, gyakori növényfajok: név (latin név) 7 koloncos legyezőfű (Filipendula vulgaris) 8 egybibés galagonya (Crataegus monogyna) 9 csinos árvalányhaj (Stipa pulcherrima) védett is! 10 mohák ( Briobionta Bryophyta) 11 zuzmók (Lichenes) 12 magas gubóvirág (Globularia punctata) 13 heverő naprózsa (Fumana procumbens) 14 lappangó sás (Carex humilis) 15 varjúhájak (Sedum spp.) 16 virágos kőris (Fraxinus ornus) 17 aranyfürt (Aster lynosyris) megfigyelhetőség (virágzás, termés) fehér, tavasz fehér, tavasz; piros, ősz tavasz, nyár eleje egész évben egész évben kék, tavasz sárga, tavasz kora tavasz sárga, tavasz fehér, kora nyár sárga, ősz bemutathatóság (morfológia, jelenség) példák ecsetvirágzat (bogernyő); csillagszerű aszmagcsokortermés illatos virág (rovartáplálék) levelek alakjának változatossága, termés; cserjésedés folyamata termés speciális alakulása (higroszkópos), tollas szálka poikilohidria (kiszáradt mohapárna felélesztése ) teleptest kialakulása, szaporító képletek (podetium, apothetium) virágzat (fejecske) törpecserje vegetatív terjedés: boszorkánykör vízraktározás: szukkulens lependék-termés; karsztbokorerdő maradványa, természetes szukcesszió fészekvirágzat Inváziós (özönnövények) és tájidegen növényfajok: név (latin név) 18 ezüstfa (Elaeagnus angustifolia) 19 bálványfa (Ailanthus altissima) 20 erdeifenyő (Pinus sylvestris) 21 levendula (Lavandula angustifolia) megfigyelhetőség (virágzás, termés) egész évben egész évben egész évben egész évben bemutathatóság (morfológia, jelenség) példák illatos virág, csonthéjas termés (téli madárvendégek tápláléka) lependék-termés, kéreg mintázata toboz, gyanta, szélbeporzás aromás: gyógy- és fűszernövény 15

16 Fajok jellemzése: 1 Faj: Tavaszi hérics (Adonis vernalis) Rendszertan: Boglárkafélék családja (Ranunculaceae) Leírás: Levele finom, körülbelül egy milliméteres sallangokra szeldelt, virágja 4 6 centiméter nagyságú, fényes-sárga színű. A szár 30 centiméter magasra is megnőhet. Egymagvú aszmagtermései (száraz, fel nem nyíló termés) vannak, amelyek zöld, később megbarnuló, bunkószerű terméscsoportot alkotnak. Virágzás: Március április, de megkésett példányaival májusban is találkozhatunk. Élőhely: Mészkedvelő sztyeppfaj, száraz gyepekben, karsztbokorerdőkben, pusztafüves lejtőkön, lösz- és homoki gyepekben él. Elterjedés Magyarországon: Az Északi-középhegységben és a Dunántúlon ma még viszonylag gyakori, az Alföldön ritkább. Előfordulás a tanösvény mentén: A fővárosi védett területen nem gyakori! A 4 5. állomások között virágzik néhány tő. Természetvédelmi státusz: Védett. Felhasználás: A legelőkön is előfordul szép számban, de az állatok nem legelik le, mivel mérgező növény. Régóta ismert gyógynövény, főzetét vízhajtásra használták. Hatóanyagából ma szívgyógyszereket készítenek, korábban emiatt nagy mennyiségben gyűjtötték. Érdekes népi felhasználás a tályoggyökér gyűjtése: a növény gyöktörzsét a gennyszívó hatása miatt a beteg ló szügyébe, a sertés fülébe, állába húzták. Manapság dekorativitása miatt kiássák sajnos a fennsíkon is! Kultúrtörténet/Egyéb: Tudományos nevének eredete a görög mitológiában keresendő. Az ifjú Adoniszt vadászaton egy vadkan megölte. A tavasz istennője, Aphrodité visszakövetelte, és Zeusz úgy döntött, hogy Adonisz minden tavasszal térjen vissza a földre, de az őszt és a telet töltse az alvilágban. A hérics ezért a görögöknél a tavasz jelképe volt. Bemutatható képlet/jelenség/folyamat: Ősi bélyegek: sok porzó, sok termő, sok sziromlevél, résztermésekre hulló terméscsoport (ún. apokarp termőtáj). 2 Faj: Vetővirág (Sternbergia colchiciflora) Rendszertan: Amarilliszfélék családja (Amaryllidaceae) Leírás: Szeptember október (az őszi gabonák vetésének ideje, innen a neve). Virágzás: Virágzáskor mindössze körülbelül 4 6 centiméter magas növény, amelynek citromsárga virágai a talajon ülnek levelek nélkül. A lepelcimpák először tölcsér alakúak, majd terpedten szétállnak. 2 4 milliméter széles leveleit (általában 4 darabot) tavasszal hozza, ennek tövében van a gömbös toktermés. Hagymás növény. Élőhely: Száraz, napos sztyepprétek és löszgyepek növénye. Elterjedés: A Dunántúli-középhegységre, a Mezőföldre és a Kőrös-Maros közére jellemző, erősen ritkuló növényfaj. Kelet-mediterrán flóraelem: areája Olaszországtól a Kaukázusig terjed. Előfordulás a tanösvény mentén: Az 1 2. állomások között, de nem minden évben látható. Természetvédelmi státusz: Védett. 16

17 Felhasználás: A szép virágú növényt korábban sziklakerti kiültetésekre használták. Ma már veszélyeztetett, pusztuló növényünk. Kultúrtörténet/Egyéb: A fajt a pesti egyetem botanikus professzora, Winterl Jakab írta le először, de a tudomány számára érvényes nevét tanítványa, Kitaibel Pál adta a regensburgi ősnövénykutató, Caspar Sternberg kanonok tiszteletére. Bemutatható képlet/jelenség/folyamat: Csak kellő őszi csapadékot követő napsütéses időszakban fejleszt a föld felszínén virágot. Ennek hiányában akár évekig lappang, vagy csak néhány példány virágzik a több százból. 3 Faj: Homoki kikerics (Colchicum arenarium) Rendszertan: Kikericsfélék családja (Colchicaceae) Leírás: 5 15 centiméter magas, hagymagumós évelő. Levelei az őszi kikericshez hasonlóan tavasszal, a terméssel együtt fejlődnek. Ezek hosszúkás-lándzsásak, szálasak, szürkészöldek, centiméter hosszúak. Virágai levél nélkül ősszel jelennek meg, tőállóak, színük a halvány-rózsaszíntől a lilásbíborig változhat. Nagyobb populációkban elvétve fehér színű virág is kialakulhat. Bibéi tompák, a csúcsuknál is egyenletesen vastagok. Porzók száma 6. Termése 1 2 centiméter hosszú, orsó alakú, háromrekeszű tok. Virágzás: Szeptember október. Élőhely: Sztyepprétek, homokpusztagyepek endemikus (bennszülött) növénye. Elterjedés Magyarországon: Nem gyakori, elsősorban a Duna-Tisza közére jellemző faj. Ezenkívül szórványosan előfordul a Gödöllői-dombságban, megjelenése a Tétényifennsíkon igazi florisztikai kuriózum! Előfordulás a tanösvény mentén: Az 1 2. állomás között találjuk meg a gyepben néhány tucatnyi tövét. Természetvédelmi státusz: Fokozottan védett. Felhasználás: Mérgező növény, az állatok nem legelik. Kultúrtörténet/Egyéb: Neve az ókori Colchis tartományból ered, amely a Fekete-tenger keleti partvidékén volt. A monda szerint a legendás colchisi boszorkány, Medea kikericset használt varázsszereihez. Arany János őszikéje a rokon faj, de jóval gyakoribb az őszi kikerics. Bemutatható képlet/jelenség/folyamat: Filius ante patrem, vagyis a fiú megelőzi az apát : a tavasszal megjelenő termés látszólag megelőzi az ősszel fejlődő virágokat. 4 Faj: Budai imola (Centaurea scabiosa subsp. sadleriana) Rendszertan: Fészkesvirágzatúak családja (Asteraceae) Leírás: Magas, ágas évelő növény. A levelek szárnyasan szeldeltek, érdesek, szeletei lándzsásak, karéjosak. A fészekvirágzat tojásdad-gömbös, milliméter széles, a belső fészekpikkely függeléke nagy, kerekded-tojásdad, hártyás, töve fekete, széle ezüstfehér. A virágok lilásvörösek. Termése bóbitás kaszat. Termete centiméter. Virágzás: Május október. Élőhely: Sztyeppréteken, sziklagyepeken, löszpusztaréteken, homoki réteken. 17

18 Elterjedés Magyarországon: A Magyar-középhegységben, a Mezőföldön, a Duna-Tisza közén és a Dél-Alföldön ma még viszonylag gyakori. Bennszülött (endemikus) faj: csak Magyarországon és a környező területeken fordul elő a Kárpát-medencében. Előfordulás a tanösvény mentén: A 3. és a 8. állomások közötti központi gyepben. Természetvédelmi státusz: Védett. Felhasználás: Kultúrtörténet/Egyéb: Nevét Sadler Józsefről ( ), a pesti egyetem gyógyszerész-, orvos- és botanikus professzoráról kapta. Bemutatható képlet/jelenség/folyamat: Fészekvirágzat. Fészekpikkelyek függelékei. Kaszattermés. 5 Faj: Borzas vértő (Onosma visianii) Rendszertan: Érdeslevelűek családja (Boraginaceae) Leírás: Molyhos, serteszőrös, erőteljes, vörös gyöktörzsű kétéves növény. A szár tövétől terebélyesen ágas. A levelek keskeny szálas-lándzsásak, hosszú serteszőrösek, a tőlevelek a fonákon csak a főéren sertések. A párta halványsárga, harang alakú, alig áll ki a csészéből. Termése makkocska. Termete centiméter. Virágzás: Május június. Élőhely: Mészkedvelő, szikla- és pusztafüves lejtőkön, karsztbokorerdőkben fordul elő. Elterjedés Magyarországon: A Magyar-középhegységben szórványosan. Elég ritka. Előfordulás a tanösvény mentén: A 4 5. állomások között találkozhatunk néhány virágzó egyeddel, vagy meddő tőlevélrózsáival, esetleg az előző évből megmaradt terjedelmes kóróival. Főleg a nyitott, napos foltokon érzi jól magát. Természetvédelmi státusz: Védett. Felhasználás: Kultúrtörténet/Egyéb: Bemutatható képlet/jelenség/folyamat: Az első évben egy tőlevélrózsát növeszt, amely leginkább vastag levelű, serteszőröktől érdes tapintású, tüskés fűcsomóhoz hasonlítható. A következő évben néhány tőlevél kihajtása után, májusban kiemelkedik a mintegy félméteres szár, amely a tér szinte minden irányába hajtásokat fejleszt. A nyár végére szára elszárad, az őszi szelek tovagörgetik a gyepben, eközben magvai elszóródnak. A családra igen jellemző a kunkor- (más néven boragoid) virágzat. 6 Faj: Pusztai meténg (Vinca herbacea) Rendszertan: Télizöldfélék családja (Apocynaceae) Leírás: Kis termetű növény. Szárai indaszerűen kúsznak, nem legyökerezők, mint az általánosan ismert kis télizöldnek (Vinca minor). Átellenesen álló, keskeny-lándzsás levelei érdes-pillás élűek. A sötétkék virágok magánosak és levélhónaljiak. A párta tölcséres, cimpái ferdén rombosak, felülnézetben forgó ( propeller ) alakúak. Termése két hosszúkás kihegyezett tüsző. Virágzás: Május június (másodvirágzás: augusztus október). 18

19 Élőhely: Mészkő- és dolomitsziklagyepekben, sztyeppréteken, száraz erdőszegélyeken gyakori, homok- és löszpusztagyepeinkben ritkább. A száraz, meszes, laza talajokat kedveli. Elterjedés: Magyar-középhegységben, a Duna-Tisza közén viszonylag gyakori, a Tiszántúlon, a Dél-Dunántúlon ritka. Előfordulás a tanösvény mentén: Az 5. állomás környékén Természetvédelmi státusz: Védett. felhasználás: Rokonából, az örökzöld kis télizöldből az ipar magas vérnyomás és agyérszűkület elleni gyógyszert készít. Ma már a hatóanyagot (vinkamin) szintetikus úton állítják elő. Kultúrtörténet/Egyéb: Winterl Jakab, a pesti egyetem professzora fedezte fel. Leírása és elnevezése azonban tanítványa, Kitaibel Pál érdeme. Képe először 1799-ben jelent meg az Icones plantarum rariorum Hungariae (Magyarország ritka növényeinek képe) című nagy munkában. Bemutatható képlet/jelenség/folyamat: Virág, termés. Több, tavasszal virágzó növényfajnál megfigyelhető megfelelő klimatikus körülmények esetén őszi másodvirágzás. 7 Faj: Koloncos legyezőfű (Filipendula vulgaris) Rendszertan: Rózsafélék családja (Rosaceae) Leírás: Nevét koloncosan (gumósan) megvastagodó gyökeréről kapta (ennek funkciója a raktározás). Hattagú fehér, nyíláskor pirosló virágai jellegzetes, gazdagon elágazó, legyezőszerű ecsetvirágzatban (bogernyő) fejlődnek. Tőlevelei páratlanul szárnyasan összetettek, 8 25 levélpárral, szélük szeldelt, fűrészes. Termése csillagszerűen rendezett, érdes felszínű társas aszmagtermés (apokarp termőtáj). Termete (80) centiméter. Virágzás: Május augusztus. Élőhely: Puszta- és sziklafüves lejtőkön, félszáraz réteken. Elterjedés Magyarországon: Nem ritka, de inkább a jobb állapotú, zavartalanabb sztyepprétekre jellemző. Előfordulás a tanösvény mentén: Elszórva több helyen is megfigyelhetjük tavasztól egészen nyár közepéig. Természetvédelmi státusz: Nem védett. Felhasználás: A rokon faj réti legyezőfű virágos levele izzasztó, lázcsillapító hatású, de ez a faj a Tétényi-fennsíkon nem él. Kultúrtörténet/Egyéb: Bemutatható képlet/jelenség/folyamat: Levele kicsit hasonlít a Tétényi-fennsíkon szintén jellemző cickafark fajokéra (azokkal gyakran összekeverik), de annak levele jellegzetes illatú. Jellegzetes a csillagszerű társas aszmagtermés. 8 Faj: Egybibés galagonya (Crataegus monogyna) Rendszertan: Rózsafélék családja (Rosaceae) Leírás: Gyors növésű cserje, amely idővel kisebb fácskává válhat. Hajtásai általában erősen tövisesek, a tövisek 8 20 milliméter hosszúak, érett hajtásai szürkések. Levelei 3 7 hasábúak, a bemetszések a féllemez közepéig vagy azon túl érnek. Virágai virágú, sátorozó bugákban nyílnak. A virágok fehérek, milliméter átmérőjűek, egybibéjűek 19

20 (innen a neve). Az egyetlen bibeszált sok porzó veszi körül. Termése egyetlen termőlevélből álló magházban (úgynevezett monokarp termőtáj) fejlődő egymagvú almácska áltermés, amelynek csúcsán a csészelevelek maradványai hosszú ideig megmaradnak. Virágzás: Április június. Élőhely: Száraz tölgyesekben, erdőszegélyeken, cserjésekben, erdőleromlási stádiumokban. Pionír jellegű cserje, jellegzetes előfordulása a legelők felhagyása után kialakuló töviskes bozót, más néven a galagonya-kökény cserjés. Elterjedés Magyarországon: A Duna-Tisza közén a nyárfával társulást alkot, felváltva a borókásnyárasokat. Gyakran ültetik parkokba, kertekbe. A galagonya-kökény cserjés az egész országban elterjedt, elsősorban a felhagyott legelőkön. Előfordulás a tanösvény mentén: Szinte mindenhol megtaláljuk. Leglátványosabb, és erős, nehéz illatával is érezhető a virágzása idején. Ekkor gyűjtik is a leveles virágot (a védett területen gyűjtése tilos). Természetvédelmi státusz: Nem védett. Felhasználás: Termése értékes, ehető erdei gyümölcs és drog (=természetes eredetű gyógyszer). Jelentős mennyiségű C-vitamint, flavonoidokat és protoantocianinokat tartalmaz a húsos termésfalban. A sokoldalúan felhasználható áltermést augusztustól gyűjtik. A virágzó, leveles hajtásának főzete, oldatai ideges szívpanaszokra, magas vérnyomás ellen eredményes. Kiskertekbe történő ültetése hasznos madárcsalogató lehet. Kultúrtörténet/Egyéb: Weöres Sándor közismert Őszi éjjel című verse a galagonya termését énekli meg. Bemutatható képlet/jelenség/folyamat: A gyepterületeken jelentős mértékű spontán cserjésedés észlelhető, mely bizonyos foltokon zárt cserjefoltok kialakulásához vezetett. A cserjések domináns fajai az egybibés galagonya (Crataegus monogyna), az ostorménfa (Viburnum lantana), a sóskaborbolya (Berberis vulgaris), a fagyal (Ligustrum vulgare). A zárt cserjésekben helyenként megjelennek ugyan szálanként gyenge növekedéssel a karsztbokorerdő fafajai virágos kőris (Fraxinus ornus), molyhos tölgy (Quercus pubescens), de jelen ismereteink nem elegendőek annak megítéléséhez, hogy a cserjeterületek külső behatás nélkül továbbfejlődnek-e a xeroterm erdők kialakulása felé. Az élőhely-rekonstrukciós munkálatok legfőbb célkitűzése a galagonyacserjések visszaszorítása a sztyepprétek javára. A Védett területen ez a tevékenység a jóváhagyott természetvédelmi kezelési terv alapján, hatósági engedéllyel történik. 9 Faj: Csinos árvalányhaj (Stipa pulcherrima) védett is! Rendszertan: Pázsitfűfélék családja (Poaceae) Leírás: Levele hosszú, vékony, virágzáskor lapos, később begöngyölődik. A tollas szálka centiméter hosszú. Termete centiméter. Virágzás: Május június. Élőhely: Kimondottan jó állapotú gyepekben állományalkotó fűfaj. Inkább mészkedvelő: sziklagyepek, szikla- és pusztafüves lejtők növénye. Elterjedés Magyarországon: A sztyepprétek legjellemzőbb füvei az árvalányhajak. Több Stipa faj areája egészen Mongóliáig terjed. Más fajok élnek az alföldi sztyeppréteken és más fajok a hegyvidéki lejtősztyeppeken. Utóbbi előfordulás jellemző a csinos árvalányhajra is. 20

21 Előfordulás a tanösvény mentén: Több helyen, gyakorlatilag végig az ösvény mentén megfigyelhető. Természetvédelmi státusz: Védett. Felhasználás: Tollas termését kalap mellé tűzték például a cserkészek is. Ma már ez bírságot vonna maga után. Kultúrtörténet/Egyéb: Az árvalányhajak a sztyepprétek legjellemzőbb füvei. 8 faj él hazánkban. A nemzetséget könnyű felismerni, de a fajok elkülönítése szakembert igényel. Részben ez az oka, hogy valamennyi tollas szálkájú faj védett, kivétel a csupasz, pöndörödött szálkájú kunkorgó árvalányhaj (a fennsíkon ez utóbbi is gyakori). Bemutatható képlet/jelenség/folyamat: Az árvalányhajaknál a pelyvák hosszú, szálkás csúcsban végződnek (arista). Az olykor több 10 centiméteres szálka tollas, a szőrök a hosszú gerincen váltakozó irányban állnak. A szálka az alsó részében csavart, középen térdalakban hajlított. Nedvesség hatására a hosszú tollas toklász higroszkópos mozgásba kezd, kicsavarodik, és a hegyes végű szemtermést amelyen horgonyok, felfelé álló serték vannak a földbe fúrja. Ehhez a mechanizmushoz a szél lengető, döntögető munkája is hozzájárul: a serték nem engedik a talajból kihúzódni a termést, ellenben az mind mélyebbre nyomul a talajban. A szemtermést a szél szállítja, de így eső után megindulhat a csírázás. 10 Faj: Mohák ( Bryobionta ) háztetőmoha (Tortula ruralis); őszmoha (Grimmia pulvinata) Rendszertan: A régi egységes mohatörzs helyett a modern rendszerek három törzsre osztják a mohákat: becősmohák (Anthoxerophyta), májmohák (Hepatophyta) és lombosmohák (Bryophyta). A vizsgált két faj az utóbbiakhoz tartozik. Leírás: A háztetőmoha 3 7 centiméter magas, a levélkék csúcsán víztiszta, fűrészfogas szőrt visel. A növény nedves időben barnászöld, kiszáradva feketésbarna, töpörödött. Az őszmoha tokjának nyele fiatalon hattyúnyakszerűen begörbül. Ezüstös színét a levélkék eréből kifutó víztiszta szőrtől kapja. A 3 5 centiméter átmérőjű kis mohapárna így védekezik a nap erős besugárzása ellen. Virágzás: Nem virágos növények, spórákkal szaporodnak. Élőhely: Száraz termőhelyeken élnek. Sziklák felszínén, repedéseiben (őszmoha); száraz gyepekben, homokpusztákon, háztetőkön (háztetőmoha). Elterjedés Magyarországon: Megfelelő termőhelyen a fenti két faj gyakorinak mondható. Előfordulás a tanösvény mentén: A fennsík nyílt, törmelékes talajfelszínén és a mészkősziklákon találjuk meg a mohapárnákat, elsősorban a 3 5. állomások között. Természetvédelmi státusz: Nem védettek. Felhasználás: A tőzegmohákat (ezek a fennsíkon nem találhatók) nagy nedvszívó képességük miatt régebben sebkötözésre, gerendaházak réseinek betömködésére ( fugázás ) használták. Kultúrtörténet/Egyéb: Magyarországon körülbelül 630 mohafaj fordul elő, meghatározásuk specialistát igényel. A mohák között is léteznek védett fajok, például valamennyi tőzegmohafaj (Sphagnum spp.). Bemutatható képlet/jelenség/folyamat: A legegyszerűbb szárazföldi növények, önálló vízháztartásuk nincs, így életük során teljes mértékben a környezet vízállapotától függenek. Szárazságtűrő képességük szembetűnő, hosszú ideig is képesek életben 21

22 maradni, majd vízhez jutva, rövid idő alatt visszanyerik a szabályos életműködésükhöz szükséges állapotot (úgynevezett poikilohidrikus növények). Öntsünk vizet a kiszáradt mohapárnákra a jelenség tanulmányozásához! A mohák levelei, szárai és gyökerei nem azonosak a zárvatermő virágos növények hasonló szerveivel: nem homológok, hanem analógok, azaz törzsfejlődéstanilag nem azonos eredetűek, csak valamelyest hasonlóak. Tanulmányozható a zöld mohanövényke és a barna színű sporofiton: spóratartó tok és nyele. 11 Faj: Zuzmók ( Lichenes ); Cladonia fajok (C. pyxidata, C. foliacea) Rendszertan: A zuzmókat korábban a növényvilág önálló törzsének tekintették. A mai felfogás nem rendszertani, hanem biológiai egységként kezeli a zuzmókat, és mivel a rendszerezésük a gombapartner alapján történik, a gombák világához (Mycota) soroljuk őket. A világ feltárt zuzmófajából hazánkban 800 fajt mutattak ki. Határozásukhoz nélkülözhetetlenek az úgynevezett zuzmósavakat megfestő kémiai reagensek. Leírás: A zuzmók két alkotóelemből álló telepes élőlények: gombafonalak (mikobionta) és fotoszintetizáló algák (fotobionta) építik fel. A teleptest kialakulása alapján beszélünk bevonatképző kéregtelepű zuzmókról, fodros lebenyekből álló, kis levelekhez hasonlító lombos zuzmókról, és bokrocskaként meredező vagy szakállszerűen lecsüngő bokros zuzmókról. A zuzmóknál létezik ivaros és ivartalan szaporodás is. Az ivaros szaporító képletek a mikobionták termőtestei. Az ivartalan szaporodás legegyszerűbb módja a teleptestek széttöredezése által valósul meg. Rendkívül lassan, évente csak néhány millimétert nőnek. Gyűjtésük (például virágkötészet céljából) hosszú évtizedekre eltüntetheti őket az adott környékről! Élőhely: Változatos. Jellegzetesek a pionír felszínek, homoki és sziklagyepek, sziklák felszíne. Megjelenik mesterséges kőzeteken (kerítésalap, beton, tetőcserép) is. Erdeinkben sok faj a fákra költözött. Elterjedés Magyarországon: A zuzmók közül sok faj a légköri szennyezésre érzékeny: eltűnésük nagyvárosi zuzmósivatagok kialakulásához vezet. Előfordulás a tanösvény mentén: A nyílt gyepekben a talajfelszínen, kőzetki-bukkanásokon (a 3 5. állomás között). Természetvédelmi státusz: Magyarországon 17 védett zuzmófaj található a jelenlegi (2014-es) jogszabály szerint. Felhasználás: Gyógyászati és kozmetikai célra több zuzmófajt hasznosítanak (például izlandi zuzmó, tüdőzuzmó). A szakállzuzmók antibiotikus hatásúak. Kultúrtörténet/Egyéb: A porított farkaszuzmó telepeit mérgezőanyag-tartalmuk miatt a pásztorok farkasok és rókák ellen használták. Bemutatható képlet/jelenség/folyamat: A tölcsérzuzmók gombapartnereinek termő-testei látványos képleteket, tölcséreket (apotécium) növesztenek, amelyek szabad szemmel is, de leginkább nagyítóval tanulmányozhatók. A bokros zuzmók ágai is termőtestek, ezek a peritéciumok. Leggyakoribbak a leveles zuzmók, amelyek telepteste szintén tanulmányozható. 22

23 12 Faj: Magas gubóvirág (Globularia punctata) Rendszertan: Útifűfélék családja (Plantaginaceae) Leírás: A kék színű virágok 1,5 2,5 centiméter átmérőjű gömbös fejecskébe tömörülnek. A növény virágzáskor 8 10 centiméter magas, termésérleléskor akár 50 centiméterre is felnyurgulhat. A levelek tőrózsát alkotnak, hosszú nyelűek, lapát alakúak, csúcsuk kicsípett. Levelei áttelelők. Virágzás: Április június. Élőhely: Sziklagyepekben, szikla- és pusztafüves lejtőkön, homokpusztákon élnek. Elterjedés Magyarországon: Középhegységeinkben gyakori, de ritkán előfordul a Kisalföldön, a Mezőföldön és a Duna-Tisza közén is. Előfordulás a tanösvény mentén: A 3 6. állomások között, inkább a nyíltabb gyepekben. Természetvédelmi státusz: Nem védett. Felhasználás: Kultúrtörténet/egyéb: Korábban a gubóvirágokat önálló családba sorolta a növényrendszertan. Bemutatható képlet/jelenség/folyamat: Fejecskevirágzat. 13 Faj: Heverő naprózsa (Fumana procumbens) Rendszertan: Szuharfélék családja (Cystaceae) Leírás: Apró termetű, fás szárú, bonszáira hasonlító törpecserje. A fás tőből eredő szár vékony, körben heverő, végei felemelkedők. A levél 0,5 2 centiméter hosszú, keskeny, ár alakú, részben porcos-szálkás hegyű, rányomottan pelyhes-szőrös, szürkészöld. A virág magános, végálló, vagy levélhónalji. A szirom sárga, 8 10 milliméter hosszú, visszástojásdad. Virágzás: Május szeptember. Élőhely: A nyílt gyepeket, különösen a nyílt sziklás, kőtörmelékes helyeket kedveli, elsősorban dolomit alapkőzeten találkozhatunk vele. Homokpusztákon is előfordul. Elterjedés Magyarországon: A Magyar-középhegység és a Duna-Tisza köze legszárazabb termőhelyein fordul elő. Előfordulás a tanösvény mentén: A 4 5. állomások között a kikopásokon, nyílt sziklagyepekben jellemző. Természetvédelmi státusz: Nem védett. Felhasználás: Sziklakertekben mutatós. Kultúrtörténet/Egyéb: A család névadója, a szuhar a Földközi-tenger vidékén terjedt el. A nap-rózsa nálunk melegkori reliktumnak (maradványfaj) tekinthető. Bemutatható képlet/jelenség/folyamat: Törpecserje. 23

24 14 Faj: Lappangó sás (Carex humilis) Rendszertan: Palkafélék családja (Cyperaceae) Leírás: Kör alakban terjedő, tömött, igen sűrű, alacsony gyepet alkotó növény. A leveleknél sokkal rövidebb szára 2 10 centiméter magasra nő. A tőlevelek hüvelye piros, foszladozó. Virágzatában egyetlen, hosszú nyelű, 1 1,5 centiméter hosszú, hengeres porzós füzérkét és 2 3, lejjebb és egymástól távolabb álló termős füzérkét találunk. Virágzás: Március április. Élőhely: Sziklagyepek, sztyepprétek, bokorerdők. A sziklafüves lejtősztyepp, társulásalkotó növénye. Elterjedés Magyarországon: A Magyar-középhegységben, a Dél-Dunántúlon gyakori, az Alföldön ritka. Előfordulás a tanösvény mentén: A tanösvény mentén végig megfigyelhető, sárgászöld fűcsomói (nem fű!) könnyen megkülönböztethetők a valódi füvekétől. Természetvédelmi státusz: Nem védett. Felhasználás: Az üdébb termőhelyeken, lápréteken növő, magasabb szárú sásokat, szittyókat, kákákat savanyúszénaként kaszálták, gyenge minőségű takarmány volt. Kultúrtörténet/Egyéb: A palkafélék szára a füvekével ellentétben nem csomókkal (nóduszok) tagolt, levélhüvelyük zárt. Bemutatható képlet/jelenség/folyamat: A boszorkánykörökben növő apró sás virágzó szárai megbújnak a tavalyi száraz leveleket túlnövő, üde zöld levelek között. Sások füzérkevirágzata, zárt levélhüvelye (nagyító!). 15 Faj: Varjúhájak (Sedum spp.); borsos varjúháj (Sedum acre); hatsoros varjúháj (Sedum sexangulare); fehér varjúháj (Sedum album) Rendszertan: Varjúhájfélék (Crassulaceae) Leírás: A Tétényi-fennsíkon mindhárom faj előfordul, faji bélyegeiket tükrözik a magyar nevük is. A borsos varjúháj és a hatsoros varjúháj sárga virágú, utóbbi vízszintesen álló levelei hat sorban, csavarodva rendeződnek a száron. Virágzás: Május július. Élőhely: Sziklagyepekben, köves talajokon, napos sziklákon, homoki gyepekben gyakori fajok. Elterjedés Magyarországon: A Magyar-középhegységben és az Alföldön is gyakoriak a megfelelő termőhelyeken. Előfordulás a tanösvény mentén: A 4 5. állomások között a kikopásokon, nyílt sziklagyepekben jellemző. Természetvédelmi státusz: Nem védett. Felhasználás: A friss növény kisajtolt nedvét reumás bántalmak ellen, bedörzsölésre használták. Kultúrtörténet/Egyéb: A borsos varjúháj (Sedum acre) minden részében csípős ízű. Bemutatható képlet/jelenség/folyamat: A szomjazás bajnokai. A varjúhájak húsos leveleiben víztároló szövet alakul ki (szukkulens növény), a sejtnedvükben lévő nyálka gátolja a párolgást. A levelek kutikulája megvastagodott, viaszos bevonatú. A gáz-cserenyílás kevés számú, besüllyedt. Fotoszintézise különleges, úgynevezett CAM-típusú, amely a varjúhájakról kapta a nevét (Crassulacean Acid Metabolism). Ennek lényege, hogy az 24