Az istenszolgálatnak semmit elébe ne tegyenek A monasztikus zsolozsma szerepe a bencés közösség életében

Átírás

1 Áment Lukács Az istenszolgálatnak semmit elébe ne tegyenek A monasztikus zsolozsma szerepe a bencés közösség életében 1. A zsolozsma Jézus Krisztus és az egyház imája A II. Vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója így tanít az egyház közös imájáról, a szent zsolozsmáról: Az új és örök szövetség főpapja, Krisztus Jézus magára véve az emberi természetet, a földi számkivetettek között felcsendítette azt a himnuszt, amely a mennyei hazában öröktől fogva zeng. Szorosan magához kapcsolja az egyetemes emberi közösséget, és társává teszi, hogy vele együtt énekelje ezt a mennyei éneket. Főpapi tevékenységét tulajdon egyházán keresztül folytatja, amely nem csupán az Eucharisztia ünneplésével, de más módokon is, főleg a zsolozsmával zengi szüntelenül az Úr dicséretét és jár közbe az egész világ üdvösségéért. 1 A keresztény teológia csodálatos mélységei tárulnak föl előttünk a konstitúció ezen pontjában. Krisztus, a második isteni személy megtestesülésével emberré lett, vállalta a sorsközösséget velünk, emberekkel, az atyai ház számkivetettjeivel. Magához kapcsolva az emberiséget itt a földön is felcsendítette az égben öröktől fogva zengő dicséretet. Ezt a krisztusi himnuszt, ezt a dicséretet folytatja az egyház, Jézus Krisztus misztikus teste, a Fő, Krisztus nevében és az ő megbízásából. Ezért amikor az egyház megszakítatlanul végzi közös imáját, bekapcsolódik az örök, égi liturgiába, abba a tökéletes istendicséretbe, amelyet Krisztus, az Örök Főpap mutat be az Atyának az égiekkel együtt. Így egyesíti Jézus az istendicséretben az égiek, az üdvözültek karát a földön küzdő egyház istentiszteletével. Bár az egyház istentisztelete emberi szó, emberi ének, emberi cselekedet ennek minden gyengeségével, tökéletlenségével, de Jézussal, az ő odaadásával egyesítve mutatja be azt az Atyának. Ezért lesz tökéletes, az Atyához méltó. Ezért csendülhet egybe az égiek istendicséretével, hiszen az egyház közös imájára is érvényes a jézusi mondat: ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük. 2 Így tehát a keresztény közösség minden liturgikus akciójában, vagyis az Eucharisztia bemutatásában éppúgy, mint a szentségek kiszolgáltatásában, vagy a zsolozsma ünneplésében, Krisztushoz kapcsolódik, az ő megváltói áldozatához kapcsolja tevékenységét. Ezért lesz az méltó az Atya színe előtt. Ezért mondhatjuk, hogy minden szentmisében Jézus áldozza föl magát értünk, emberekért, minden szentségben ő érinti meg kegyelmével lelkünket, és formál újjá bennünket, s a zsolozsmában ő könyörög velünk, és ő tisztítja meg dicsérő imánkat. Nem véletlenül emeli ki a konstitúció az egyház liturgiájának ezt a krisztológiai megalapozását. A liturgikus cselekményeket, azok összetevőit, a gesztusokat, a szövegi és dallami gazdagságot sokféle szempontból lehet vizsgálni, elemezni. De a teológiai megalapozás nélkül a liturgia üres formák, rítusok, esetleg önmagukban szép, veretes szövegek és dallamok gyűjteménye lesz csak, a múlt ránk maradt gazdag öröksége csupán, aminek már vajmi kevés jelentése és értelme van számunkra. Az egyház közösségi imájának, mindezen külső liturgikus formáknak a méltóságát és mélységét az adja meg, hogy a Krisztus nevében egybegyűltek részesednek Krisztus imájában, amely egyedül méltó az Atyához. A Krisztusban hívő ember az egyház közös imádságainak alkalmaival teljesíti be Krisztus parancsát: Virrasszatok szüntelenül és imádkozzatok, 3 s az idő megszentelésével minden napját, munkáját, egész életét Istennek szenteli. Ezt pedig a Szentlélek műveli 1 A II. Vatikáni zsinat tanítása, Konstitúció a szent liturgiáról, 83. pont. Szent István Társulat, Budapest, Békés Dalos: Újszövetségi Szentírás. Róma, 1955; Mt 18,20. 3 Lk 21,36; vö. Lk 18,1; 1 Tessz 5,17. 1

2 bennünk, aki létrehozza és megőrzi a Krisztusban imádkozó közösség egységét. Belső sugallataival testünket és lelkünket egyre nagyobb odaadásra, átélésre serkenti, hiszen csak benne szólíthatjuk Istent Atyánknak. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét kaptátok, melyben azt kiáltjuk:»abba, Atya!«4 2. A zsolozsma kialakulása az ősegyházban A jeruzsálemi ősegyházról a következőket írja az Apostolok Cselekedetei szerzője: A hívek állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban Egy szívvel-lélekkel minden nap állhatatosan megjelentek a templomban. A kenyértörést házanként végezték. 5 Majd a 3. fejezetben ezt olvassuk: Péter és János egyszer a kilenc órai imádság idején a templomba tartott. 6 Ezek és más szentírási helyek egyértelműen bizonyítják, hogy az első keresztények kezdetben a jeruzsálemi templomba jártak imádkozni. Ameddig az első keresztény közösség még nem szakadt el teljesen a zsidóságtól, részt vett annak közös imáján a templomban, illetve a zsinagógákban. A kenyértörés saját liturgikus cselekményük volt Jézus parancsára és az utolsó vacsora emlékezetére. Ezt viszont külön, házanként végezték. Amikor elsősorban a zsidó főpapság és a farizeusok ellenséges magatartása miatt elszakadt a keresztény közösség a zsinagógától, a közös imádság mintáját a zsinagógai istentiszteletből vették át, mely szentírási olvasmányokból, zsoltárokból, könyörgésekből, hitvallásból állt. Nagyon korán kialakult a hívő közösség két fő imaórája, a napfelkeltekor és a napnyugtakor végzett imádság. E napszakoknak jelképes mondanivalójuk volt: Krisztus a valódi fölkelő Nap, aki a sír éjének sötétjéből támadt fel; de Ő az esti Fény is, aki velünk jön az éjszaka sötétjébe. A reggeli dicséret, a laudes és az esti hálaadás, a vesperás fölépítéséről az ősegyházban keveset tudunk. A püspök a papokkal és a néppel bizonyos napokon együtt végezték ezeket az imaórákat. De korán jelentkezett az a törekvés, hogy ezek az imaórák a keresztény közösség mindennapos és rendszeres imaóráivá váljanak. 7 A reggeli és esti közös imádságon kívül a nap harmadik, hatodik és kilencedik órájában végzett imákat is a jeruzsálemi templom gyakorlatából vette át a fiatal keresztény közösség. Ezek az imaórák azonban az üldözések korában privát imádságok voltak. Ugyancsak magánima volt az éjszakai vigília is, melyben az őskeresztény parúzia-gondolat nyilvánult meg: virrasztva várni a Vőlegény érkezését (vö. Jézus példabeszéde a tíz szűzről). 8 Csak néhányszor fordult elő az év folyamán, hogy éjszaka is közös imádkozásra gyűlt össze a keresztény közösség, így húsvét vigíliáján, illetve később a vértanúk emléknapjain. Az ősegyházban kialakult közösségi imádkozás gyakorlata a 4. század folyamán az aszkéták és az egyre terjedő szerzetesség hatása alá került. Ennek első következménye lett, hogy a laudes és a vesperás rendszeres napi imaórákká váltak a szerzetesi közösségeken kívül is. A nap folyamán mondott imaórák, a tertia, sexta, nona pedig az aszkéták és a szerzetesek közös imádságaivá lettek. A közös imádság nagy részét az első három században a zsoltárok imádkozása jelentette. Kezdetben reszponszoriális formában énekelték a zsoltárokat, ami lehetővé tette a nép bekapcsolódását. Az előimádkozó zsoltárverseire mindig ugyanazon rövid reszponszummal válaszolt a közösség. Később főleg a szerzetesség hatására bevezették az antifonális zsoltározást, azaz a közösség két kórusra osztva felváltva énekelte végig a 4 Róm 8,15. 5 ApCsel 2, ApCsel 3,1. 7 Martimort: Handbuch der Liturgiewissenschaft II. St. Benno-Verlag, Leipzig, 1966, Mt 25,

3 zsoltárokat, majd a végén közösen énekelték az antifonát. Mivel a nép nem tudta kívülről a zsoltárok szövegét, egyre inkább passzivitásba szorult. A 4. században új elemekkel bővült a zsolozsma. Ekkor kerültek be az imaórák elejére költői alkotások, a himnuszok, keleten Szent Efrém, nyugaton Szent Ambrus hatására. Ezek a himnuszok főleg az egyes imaórák üdvösségtörténeti mondanivalóját, illetve szimbolikáját fogalmazták meg (például a nona Jézus halála órájának emlékezete). Ugyancsak új elemként került az imaórákba a szentírási olvasmány. Nyugaton lectio continuaként került be a Szentírás az imaórákba, keleten csak válogatott részeket vettek be és csak az ünnepi zsolozsmába. Még ugyanebben a században vezették be a könyörgéseket is a zsolozsmába, a reggeli dicséret fohászai által az új napot Istennek szentelték, a vesperásban pedig a megváltásért adtak hálát. 3. A zsolozsma jelentősége Szent Benedek Regulájában A naponta végzett zsolozsmaimádságnak első, teljes rendjét Szent Benedek Regulájában találjuk. Benedek részletekbe menően elrendezi monostorának közös imáját a hét minden napjának mindenegyes imaórájára. A Regula 43. fejezetében a közösségi élet rendezőelveként hangsúlyozza ki a következő alapelvet: Nihil Operi Dei praeponatur Az istenszolgálatnak semmit elébe ne tegyenek. 9 Tehát a közösség napirendjének kialakításában az első szempont mindig a zsolozsma végzése. Ennek rendeli alá a napi munkát, sőt még a lelki olvasmány végzését is: Mihelyt meghallják az istentiszteletre hívó jelet, azonnal hagyjanak ott mindent, ami kezükben van, és a legnagyobb gyorsasággal induljanak 10 Ezért gondoskodjon az apát az istenszolgálat idejének jelzéséről: egy igen pontos testvérre bízza ezt a gondot, hogy mindent a maga idejében végezzenek. 11 Azoknak a testvéreknek, akik a monostortól nagyobb távolságra dolgoztak, előírja Benedek, hogy ott a munkahelyen végezzék az istenszolgálatot, 12 hogy az ugyanabban az időben végzett imaórák által tartsák a kapcsolatot az otthoniakkal. Az útra küldött testvérektől is megkívánja, hogy az imaórákat amint lehet, végezzék el magukban, és köteles szolgálatuk teljesítését ne mulasszák el. 13 A zsolozsma végzése a Regula szerint mindig az egész közösség, minden egyes szerzetes feladata. Ezért kívánja Benedek az elkésőktől, hogy menjenek csak be, hogy legalább az egészet el ne veszítsék. 14 A közösségbe jelentkezők alkalmasságának vizsgálatánál is ez az első szempont. Gondosan meg kell vizsgálni, hogy a novícius valóban Istent keresi-e; buzgó-e az istenszolgálatban 15 A zsolozsma ünneplésének közösségi dimenziója fejeződik ki abban is, hogy ne mindenki olvasson vagy énekeljen, hanem csak az, aki teljesíteni tudja ezt a feladatot úgy, hogy a hallgatók épüljenek. 16 A szerzetes napjának megszentelésére szolgál a nappal mondott hét imaóra (Benedek vezette be a príma és a completorium végzését) és az éjszakai vigília. Napjában hétszer mondok dicséretet neked, s az éj közepén is felkelek téged magasztalni. 17 Így valósulhat meg a monostorban Jézus parancsa: Szüntelenül imádkozzatok, 18 melyre az ősegyház keresztényei és az első szerzetesek és remeték állandóan törekedtek. 9 Szent Benedek Regulája. Pannonhalma, 1948, 43. fej., I. m. 43. fej., I. m. 47. fej., I. m. 50. fej., I. m. 50. fej., I. m. 43. fej., I. m. 58. fej., I. m. 47. fej., I. m. 16. fej., Lásd a 4. jegyzetet 3

4 Amikor Benedek elrendezi monostora közös istenszolgálatának rendjét, átveszi a római bazilikák zsolozsmáját, de tovább alakítja azt. 19 Józan mértéktartással saját zsoltárelosztást készít a hét minden napjára, s az egyes imaórákra. Ugyanakkor megengedi, hogy a zsoltárok elosztásán változtassanak, csak azt kívánja meg, hogy minden héten az egész százötven zsoltárból álló zsoltárkönyvet végig imádkozzák és vasárnap a vigílián megint elölről kezdjék. Mert nagyon csekély buzgalmat mutatnak imaszolgálatukban azok a szerzetesek, akik a hét lefolyása alatt kevesebbet mondanak, mint az egész zsoltárkönyv és a kantikumok. Hiszen szentatyáink nagy serényen egy nap alatt teljesítették azt, amit mi restek bárcsak egy teljes hét alatt elvégeznénk. 20 Egyes liturgiatörténészek szerint Benedek újítása volt még az imaórák kezdő fohászának: Deus, in adiutorium meum intende bevezetése, a laudesben és a vesperásban az Úr imádságának az elöljáró által történő elmondása az egymásnak okozott nehézségek tövisei miatt. 21 A szentek ünnepeinek imarendjét is valószínűleg ő vezette be A zsolozsma kiemelt idő a monasztikus szerzetes életében A krisztusi parancs, a Szüntelenül imádkozzatok teljesítésében az első szerzetesközösségek a nap meghatározott óráinak megszentelésére törekedtek az istendicséret szent idejének átélésével. Ezek az imaórák nemcsak a külső keretet adták a nap megszenteléséhez, hanem olyan kiemelt időt jelentettek a szerzetesek számára, amelyekben bekapcsolódtak a teremtés istendicséretébe. Ugyanakkor Jézus Krisztust követve ugyanazzal a lelkülettel imádkoztak az Atyához, ahogyan Krisztus megdicsőítette az Atyát szavával, cselekedeteivel és egész életáldozatával. Az Opus Dei végzése tehát a monasztikus közösség számára a Krisztusmisztérium ünneplése, igazi celebratio, miként az Eucharisztia. Szent emlékezés, amelyben jelenné válnak köztünk Jézus Krisztus üdvözítő tettei. A szerzetesközösség, amely Krisztus nevében gyülekezik össze Isten dicséretére, az imában Krisztus jelenlétének örvend (Mt 28,20); ezért benne az egész Krisztus van jelen, következésképpen a liturgikus ima természeténél fogva üdvözítő esemény, 23 amelyben az ünneplés minden résztvevője kapcsolatba kerülhet Krisztus misztériumával. Az imaórák közösségi ünneplése szoros kapcsolatban áll az Eucharisztiával, egyrészt előkészít az Eucharisztiában való részvételre, másrészt annak mintegy meghosszabbítása a hálaadás és a dicsőítés kiterjesztésével a nap különböző óráira. 24 Az Opus Dei ünneplése a megváltás egészének szent emlékezete ; magában foglalja az üdvösség meghirdetését, annak beteljesedését Krisztusban, tovább folytatódását az egyházban az eszkatologikus teljességig A zsolozsma és a magán ima A zsolozsma a szerzetes napjának kiemelt idejét jelenti, de nem helyettesítheti a magán imát. Bár Benedek a Regulájában 11 fejezeten keresztül írja le az imaórák, ezen belül a zsoltározás rendjét, az imádkozás módjáról csak két fejezetben szól. A 19. fejezetben az imádságban megkívánt alapmagatartást fogalmazza meg: Hisszük, hogy Isten mindenütt jelen van, de 19 Martimort: i. m I. m. 18. fej., I. m. 13. fej., 23: az egymással való kiengesztelődés szolgálata. 22 Martimort: i. m Direktórium a szerzetesi zsolozsmához, I. 10. pont, kézirat, Pannonhalma, 1994; Eredeti mű: Thesaurus Liturgiae Horarum Monasticae, Róma, Vö. Általános Rendelkezések az Imaórák Liturgiájáról, 13. pont, in: Az Imaórák Liturgiája I. Budapest, Általános Rendelkezések az Imaórák Liturgiájáról, 12. pont 25 Direktórium, 11. pont 4

5 ez a hit a legerősebb legyen akkor, amikor az istenszolgálaton veszünk részt. 26 Tágabb értelemben ezt a szerzetes életére vonatkozó utasításnak foghatjuk fel, azaz cselekvés Isten jelenlétében. Ez pedig nem jelent mást, mint szakadatlan belső imát. A szerzetes mindenben, amit tesz, tudja, hogy Isten előtt áll és Isten szemléli őt. 27 Ezért arra kell törekednünk a zsolozsmázásban (de a magán imában is), hogy elménk megegyezzék szavunkkal írja Benedek. 28 A regula-magyarázók szerint a mens szó ebben az idézetben nem az értelmet, hanem a belső embert, sőt a szívet jelenti. Tehát az imádságban egész benső emberségünknek, szívünknek meg kell egyeznie szavainkkal. A 20. fejezetben pedig arra figyelmeztet Benedek, hogy nem a sok szóban, hanem a szív tisztaságában és könnyes töredelemben találunk meghallgatást. Ezért rövidnek és tisztának kell lennie az imádságnak 29 Ezt elsősorban a közös imáról, az egyes zsoltárok utáni csendes imáról mondja Benedek. Így tehát nála nincs ellentét a zsolozsma és a belső imádság között, hanem mindkettő feltételezi és átjárja a másikat. 30 A II. Vatikáni zsinat után a zsolozsma reformjában ezért ajánlja az egyház a szent csend bevezetését az olvasmányok és a zsoltárok után, hogy a személyes imádkozást jobban hozzákapcsoljuk Isten igéjéhez és az egyház nyilvánosan felhangzó szavához. 31 A csend szent perceiben a Szentlélek aki nélkül nincs igazi keresztény ima maga könyörög helyettünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal (Róm 8,26 27). 32 A sok és hosszú csend bevezetését azonban kerülni kell, hogy ne bontsa meg az imádság felépítését és lendületét. Erre is érvényes a benedeki elv: úgy kell mindent elrendezni, hogy legyen, ami után az erősek vágyódhatnak, de a gyengék se ijedjenek vissza Külső jelek a zsolozsmában A monasztikus zsolozsma végzésében az ősi szerzetesi hagyományoknak megfelelően fontosak a külső jelek. A szerzetesi közösség tagjai egész emberségükkel vesznek részt az imádságban, ezért fontos, hogy belső odaadásukat külső jelekkel (gesztusok, öltözet, testtartás, az ünneplés külső formái stb.) fejezzék ki. Az azonban fontos, hogy a külső jelek alkalmasak legyenek a belső lelki tartalom kifejezésére. 34 Kell, hogy az ünneplés tartalmi mélysége domináljon az imádságban, s a jelenlévők át tudják élni Krisztus élő jelenlétét. Ezért a szövegek nyugodt és érthető elhangzása mellett fontos a nyugalom és a szent csend beiktatása, a megfelelő testtartás és a gesztusok alkalmazása, az ének és a zene által nyújtott ünnepélyesség, a fény, a tömjénfüst, díszítések stb. 7. Az ének szerepe a monasztikus zsolozsmában Az éneklés, a keresztény közösség éneke az imádság természetéből, annak közös végzéséből következik. Az egyház ősidők óta meg akarta éreztetni híveivel az égi liturgia előízét, ezért bekapcsolta az éneklést a dicséret áldozatának, a zsolozsmának a végzésébe. Nem külső dísz csupán az ének, amely nagyobb ünnepélyességet kölcsönöz a közös imádságnak, hanem mint az ember emelkedettebb megnyilatkozása, az Isten tiszteletének tökéletesebb formáját jelenti. 26 I. m. 19, Anselm Grün: A zsolozsma és a belső imádság. Bencés Kiadó, Pannonhalma, 1993, I. m. 19, I. m. 20, Anselm Grün: i. m Általános Rendelkezések, 202. pont 32 Direktórium, 5. pont 33 I. m. 64, Direktórium, 7. pont 5

6 A zsolozsma nem minden része kívánja az énekes végzést. Elsősorban a zsoltárok, kantikumok, himnuszok, és responsoriumok valók éneklésre. Az ének által jobban kifejezésre jut Isten igéjének értelme, és méltóbb lesz az Isten szavára adott feleletünk, mely egyre inkább az Istent dicsérő lélek mélységeiből tör elő. 35 * Végül álljon itt buzdításként a zsolozsmát szeretettel végzők számára ezen Direktórium néhány gondolata. A hitben gyökerező imádkozó közösség a külső jeleken, az éneklésen keresztül nyilvánvalóvá teszi, hogy részesedik a Krisztus-misztériumból. Járja át az éneklést, az olvasmányok meghirdetését az őszinteség és a belső tűz, mely a tudatos részvételből fakad. Ebből adódik majd, hogy Krisztus élő jelenlétét másokkal is közölni tudjuk, amelyet mi magunk megkapunk igéjében és amelyre választ is adunk imánkban.»ugye lángolt a szívünk, mikor útközben beszélt hozzánk Maradj velünk, Urunk!«(Lk 24,32.39) Direktórium, 6. pont 36 Direktórium, 7. pont 6