Heather Graham Elcsábítva

Átírás

1 Heather Graham Elcsábítva Gyilkosságsorozat tartja izgalomban a századforduló környékén Londont. A rendőrség tehetetlen, a nép zúgolódik, egyre erősebb a királynőellenes hangulat. Egy előkelő származású, ám meglehetősen önálló és önfejű fiatal hölgy azonban éles elméjű újságcikkben leplezi le a tettesek valódi szándékait, s ezzel persze ő maga is támadás célpontjává válik. Pártfogója a véletlen folytán az az álarcos bandita lesz, aki valójában igen jó családból származik, s akinek apja már rég megegyezett a lány gyámjával, hogy a két gyermek felnőve házasságot köt. Miközben Mark és Alexandra ezer veszély között együtt nyomoz a gyilkosok után, az egyezségről mit sem sejtve egymásba szeret. 1

2 Minden jog fenntartva, beleértve a kiadvány egészének vagy egy részének bármilyen formában történő sokszorosítását. A mű a Harlequin Enterprises II B. V. jóváhagyásával jelent meg. Kiadványunk szereplői kitalált személyek. Bármely adott személlyel, akár élővel, akár elhunyttal való hasonlóság a merő véletlen műve. All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition is published by arrangement with Harlequin Enterprises II B. V. All characters in this book are fictious. Any resemblance to actual persons, living or dead, is purely coincidental. Heather Graham Pozzessere, 2006 Harlequin Magyarország Kft., 2010 A mű eredeti címe: Beguiled (Harlequin Enterprises) Magyarra fordította: Szabó Júlia Borító: Rusznyák János ISBN ISSN A Harlequin Magyarország Kft. időszaki kiadványa. Felelős kiadó: Holger Martens Főszerkesztő: Dr. Téglásy Imre Műszaki vezető: Sárai Szabó Mária Szerkesztőség: 1122 Budapest, XII. Városmajor u Levélcím: 1535 Budapest, Pf Távbeszélő: ; Fax: ; E mail: harlequin@eharlequin.hu Terjesztés: Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon is tájékozódhat: Árusításban terjeszti a LAPKER Rt. és egyéb terjesztő szervek. Szedés: Harlequin Magyarország Kft. Nyomtatás: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt. Felelős vezető: Vágó Magdolna vezérigazgató 2

3 Isten, ne óvd a királynőt! ELŐHANG A toll sokkal veszedelmesebb fegyver, mint a tőr. Igaz, Giles Brandon már régóta nem tollal, hanem írógéppel írta cikkeit, de úgy vélte, a mondás ettől még igaz. Erősnek, szinte mindenhatónak érezte magát a dolgozószoba csendjében. Hála az égnek, végre befejezte a munkát. És milyen jól sikerült! Ajkán önelégült mosollyal húzta ki az írógépből a cikk végét tartalmazó utolsó papírlapot. Talán beképzeltségre vall ilyet állítani, de akkor is úgy érezte, a sok jó között ez az eddigi legjobb, leghatásosabb munkája. Letette a papírt, elégedetten hátradőlt a széken, és összefonta a karját maga előtt. Csönd volt körülötte, és nyugalom, már a tettvágy sem sarkallta, hiszen elkészült munkájával. Egyszerűen csak élvezte a pillanatot. Szerette a csendet. Londoni háza távol esett a belvárosi utcák forgatagától, az ablakokat pedig vastag, súlyos függönyök fedték, így aztán kintről nem szűrődött be zaj. Sem a lópatkók kopogása a kövezeten, sem az újfajta közlekedési eszközök, az egyre szaporodó automobilok tülkölése és brummogása, sem az emberi ricsaj. Színpadiasan felemelte a mutatóujját. Bizony, a toll jóval hatásosabb fegyver, mint a tőr jegyezte meg, de természetesen nem kapott választ. Teljesen egyedül volt ugyanis a házban. Feleségét, ezt a jó és engedelmes asszonyt, akinek hozománya gondtalan életet biztosított Giles Brandon számára, elküldte a nővéréhez, és 3

4 annak a rémes csontkollekció házvezetőnőnek is kimenőt adott. Szerette a magányt. Ilyenkor érezte elemében magát, mondhatni csak ilyenkor tudott dolgozni. Én vagyok saját magam számára a legjobb társaság állapította meg szintén fennhangon. Az eszem és a ravaszságom... Ez itt és felvette a gépelt papírokat az asztalról az utcára csődíti a tömegeket, úgy ám! Lesz nagy riadalom... Halkan göcögött magában. Felvillanyozta, hogy ekkora felfordulást idézhet elő az írásaival, még akkor is, ha ő maga nem szívesen keveredett volna a csőcselék közé. Igen, örült a küszöbönálló ramazurinak. Már csak azért is, mert így végre bosszút állhatott a sorozatos mellőzöttségért. Azért, amiért a gőgös kékvérűek rendre kihagyták a meghívottak listájáról, pedig az ő lángeszével neki minden nagyszabású rendezvényen ott lett volna a helye. No de most megfizet nekik! Hangosan, drámai hangsúlyozással felolvasta a cikk címét: A királynő hidegvérű gyilkosokat rejteget? Ó, igen, erre biztosan az utcára vonul a nép! Mar rég felütötte fejét a gyanú, egyre többen hitték, hogy a rendőrség azért nem találja a bűnösöket, mert azok az uralkodó védelmét élvezik. Csúnya vége lesz ennek, bizony, csúnya... Brandon, ha nem lett volna annyira jól nevelt, talán még a kezét is összedörgölte volna örömében. Mert, ugye, a legszebb öröm a káröröm. Kedvtelve körbehordozta pillantását a szobában, melynek fényűző berendezése bizonyította, milyen sok mindent elért az életben főként a feleségének köszönhetően, persze, mert hiszen az ő családi öröksége volt ez a ház, de akkor is. Az 4

5 asztal a legfinomabb cseresznyefából készült, a lámpa Tiffanynál, a puha, vastag szőnyeg pedig a Távol Keletről származott. Elégedett lehetett tehát magával, a tehetségével. Hiszen végső soron a felesége is a tehetségébe szeretett bele... A cikke hamarosan megjelenik, és akkor... Giles Brandon arcán megint megjelent az önelégült mosoly, ahogy beleolvasott a szövegbe. Istenemre, ez pompás! Micsoda briliáns elme vagyok! Ekkor gúnyosan felnevetett valaki, majd néhányszor összeütötte a tenyerét. Brandon annyira megijedt, majd elállt a szívverése. Rémülten felpattant. Ki az ördög lehet az? Hiszen biztosra vette, hogy senki nincs itthon, órák óta egyedül van a házban... Egy férfi állt az ajtóban. Még mindig tapsolt, de egyáltalán nem lelkesedésből, hanem lassan, gúnyosan. Giles Brandon nem tudta, hová legyen ámulatában. Hát maga meg... hogy kerül ide? hápogott, mert el sem tudta képzelni, miként jött be a váratlan vendég. A házvezetőnője meglehetősen megbízható volt, eddig még sosem fordult elő, hogy ne zárta volna kulcsra az ajtót, ha elment itthonról. Ó, igen, Giles, ön kétségkívül az, briliáns elme. De higgye el, én sem vagyok kevésbé okos! Mi az ördögöt keres itt? És hogy jött be ide? A hívatlan vendég nem felelt. Válasz helyett közelebb sétált, a szoba árnyékos túlfeléből be, a lámpa fénykörébe. Brandon jól ismerte őt, és semmi fenyegetőt nem talált a viselkedésében, de azért végigfutott a hátán a hideg. Sehogyan sem fért a fejébe, hogyan juthatott be a házba a 5

6 látogató. Az ajtók csukva, és sehol egy lélek, aki beengedhette volna. Egyedül voltak ebben a nagy, üres épületben, ahová nem hatolt be a külvilág zaja. És ahonnan a vastag falaknak köszönhetően nem szűrődött ki egyetlen hang sem. Minden erőmmel a hazámat szolgálom jelentette ki ünnepélyesen Giles Brandon. Eddig többnyire magamagát szolgálta, de most véletlenül tényleg jó szolgálatot tehet a hazájának helyesbített a látogató, akinek keskeny ajka hideg mosolyra húzódott. Hogy magát idézzem: valamennyiünknek áldozatot kell hoznunk a haza oltárán. Giles Brandon szeme tágra nyílt az iszonyattól. Most vette csak észre a fegyvert. Ne! nyögte. Ígérem, a gyászbeszéd méltó lesz a maga briliáns elméjéhez. Küzdj! tanácsolta a józan ész. Giles Brandon nagydarab fickó volt, de sajnos nem valami gyors. Csupán egy villanás volt az egész. Fájdalmat nem érzett, az egyetlen, ami eljutott a tudatáig, az a saját halálsikolya volt. Igen, a toll kétségkívül veszélyesebb fegyver, mint a tőr, kivéve, ha az a tőr egy őrült gyilkos kezében van... Vér ömlött végig az asztalon, ahogy a haldokló Brandon rárogyott, majd a piros tócsa lassú cseppekben utat talált magának a padlóra. A férfiban már alig pislákolt az élet. Pillantása megtört, de a keze ösztönösen a papirost, élete utolsó művét, az újságcikket kereste. Ujjai a lapokat markolták, miközben az utolsókat hörögte. De a szörnyű 6

7 haláltusát nem hallhatta senki. Újra egyedül volt a szobában, vastag falak, súlyos függönyök között. Odakinn, London utcáin zajlott az élet. Lovas kocsik zötykölődtek a kövezeten, autók tülköltek, egyes éttermekből kiszűrődött az élő zene. Giles Brandon haláltusája véget ért. A vér még csöpögött az asztalról a drága keleti szőnyegre, de a szív már nem vert többé. Egyedül halt meg, csöndes magányban, amelyet úgy szeretett. S abban a biztos tudatban, hogy a toll erősebb, mint a tőr. 1.FEJEZET Le a királysággal! hallotta Ally kintről. A kocsi egyértelműen lassabban haladt egy ideje, majd meg is állt. Egy London környéki település, Sutton főutcáján próbáltak áthaladni éppen, és nem mondhatni, hogy Allyt váratlanul érték volna a zúgolódás hangjai. Valójában nagyon is számított valami ilyesmire. Hosszú ideje rossz volt a közhangulat a környéken. Az idős, betegeskedő Viktória királynő egyre kevésbé tudta kézben tartani az államügyeket, Edward herceg pedig, akinek át kellett volna vennie tőle a feladatokat, egyáltalán nem állt a helyzet magaslatán. Ehhez jöttek még a gazdasági nehézségek. A nép egyre inkább az uralkodócsalád és a királyság intézménye ellen fordult. Azt mondták, éppen elég az ország kormányzására a parlament és a miniszterelnök, minek ingyenélők fényűző életvitelét finanszírozni a befizetett adókból? Nem csoda, hogy amikor ismeretlen tettesek meggyilkoltak két ellenzéki hangadót, 7

8 végképp elszabadultak az indulatok. És az, hogy a rendőrség nem találta a gyilkost, csak olaj volt a tűzre. Nyomban elindult a szóbeszéd, hogy őfelsége rendőrsége azért tehetetlen, mert nem is akarja elfogni a bűnösöket, akik alighanem a legfelső körökbe tartoznak, és a királynő személyes védelmét élvezik. Ally nem hitt Viktória bűnösségében. Sosem találkozott ugyan a királynővel, de biztosra vette, hogy ez az idős asszony, aki annyi jót tett élete során, s akinek köszönhetően az egész birodalom felvirágzott, nem lehet gonosztevők pártfogója. Természetesen elkeserítették a fejlemények, ugyanakkor azonban kíváncsi is volt, így elhúzta a kocsiablakról a függönyt, és kinézett. Odakinn legalább százan gyűltek össze, egész kis tömeg. Egy falragaszt álltak körbe, melyen az állt hatalmas betűkkel: Vessetek véget a bűnözők uralmának! Vesszenek a gyilkosok, még ha királyi vér csörgedezik is az ereikben! Némelyek csöndben ácsorogtak, mások azonban ingerülten kiáltoztak a téglaborítású csinos épület előtt, amely egyébiránt a seriff hivatalának adott otthont. A sokaság morc pillantásokat vetett az ott álló fogat felé, de Ally nem ijedt meg. Biztosra vette, hogy keresztapjának, Carlyle grófjának címeres kocsiját nem merik megtámadni. A gróf közkedvelt személyiségnek számított, még akkor is, ha feltétlen híve volt az idős és egyre inkább megkeseredett Viktória királynőnek, és sosem tagadta a trón iránti elkötelezettségét. Mégis, a feszültség szinte tapintható volt, és ez kellemetlenül érintette Allyt. 8

9 Több embert is felismert az utcán ácsorgók közül. Ott volt például Thane Grier, az újságíró, aki persze nem vett részt az eseményekben, de feszülten figyelt, nyilván anyagot gyűjtött a következő cikkéhez. A magas, jóképű fiatalember tudta, mit akar. Ismert és elismert újságíró szeretett volna lenni, és erre meg is volt minden esélye. Ally kedvelte a cikkeit, mert rendkívül tárgyilagosan fogalmazott, emellett jó szemmel vette észre az érdekes témáikat. Hát ezt meg mire véljem?! hallotta Ally a seriff mély, dörmögő hangját. Mi végre gyülekeznek, emberek? Odanézett, és látta, hogy a férfi kijött a hivatal lépcsőjére. Oszoljanak, kérem! Menjenek a dolgukra, ne keressék a bajt! Sir Angus Cunningham, a seriff, háborús hős volt, akit Indiában szerzett érdemei elismeréseként ütöttek lovaggá. Nemcsak hatalmas termete kölcsönzött neki tekintélyes megjelenést, hanem hófehér üstöke, pofaszakálla és méretes bajusza is. De a tömeg így sem engedelmeskedett. Nem ment haza senki, sőt volt, aki nyíltan szembeszállt vele. Hogyisne! kiáltotta egy asszony. Két embernek kellett meghalnia, csak mert felemelték a szavukat a királynő ellen. Hol vannak a gyilkosok? Meddig kell még eltűrnünk, hogy Őkirályi Fensége gyilkosokat bújtat, sőt talán ő maga a felbujtó is... Ally nem látta az asszony arcát, mert fátylat viselt. Fekete, özvegyi fátylat, mint ahogy az egész öltözete is fekete volt. A mellette álló, őt támogató asszonyt azonban felismerte: Elizabeth Harrington Prine volt az, a második áldozat, Jack 9

10 Prine özvegye, aki férje egyedüli örököseként most hatalmas földterületeket birtokolt a település határában. Gyilkosok! kiáltotta megint a feketébe öltözött nő, aki viszont semmi esetre sem lehetett az első áldozat, Hudson Porter neje, hiszen az öregúr agglegény volt. De attól húga, unokahúga, esetleg szeretője még lehetett neki... Sir Angusnek nem volt ideje válaszolni, mert a következő pillanatban egy másik férfiú tűnt fel a lépcsőn: Lord Lionel Wittburg, aki magasabb volt ugyan nála, viszont sokkal vékonyabb, de a haja neki is ezüstbe fordult már. Egykor vitéz katona hírében állt ő is, és a hírneve máig kitartott. Nemes vonású arca most eltorzult a haragtól. A szavakat, melyek az ajkára tolultak, akár Ally is mondhatta volna, neki is pontosan ez cikázott át az agyán. Hogy merészel így beszélni?! Noha őszinte felháborodással, határozottan beszélt, a hangja elcsuklott. Ally azt is tudta, miért. A két meggyilkolt férfi közül az egyiket, Hudson Portert még Indiából ismerte, hosszú évekig voltak bajtársak. Ekkor egy harmadik férfiú csatlakozott hozzájuk, olyasvalaki, aki mindkettőjüknél sokkal ifjabb volt. Egy jóképű, a társasági rovatok képein gyakorta feltűnő fiatalember, akinek láttán hevesebben kezdett verni minden női szív. Emberek! emelte fel a hangját. Önök is tudják, hogy ez sehova sem vezet. Kérem, csillapodjanak és menjenek szépen haza! Sir Andrew Harrington volt az, a fekete ruhás nőt támogató özvegy, Elizabeth Prine unokafivére. 10

11 Menjenek dolgukra! ismételte Sir Angus is. Nyilvánvaló, hogy a szóban forgó ügyet nem tudjuk itt és most megoldani. Elégedetlen moraj volt a válasz, de azért akadtak néhányan, akik szedelőzködni kezdtek. Épp elegen ahhoz, hogy Shelby, Carlyle grófjának kocsisa és mindenese ismét elindulhasson a kocsival. Lassan ugyan, de végre megint haladtak. Ally leengedte a függönyt. Az utolsó alak, akit még látott, a buzgón jegyzetelő Thane Grier volt. Pár perccel később elhagyták a falut, és a kocsi az erdei úton haladt tovább. Ally a gondolataiba merült. Azon töprengett, vajon mire vélje ezt a mai meghívást. Annyit tudott, hogy este bál lesz a Carlyle kastélyban, de hogy milyen alkalomból, és hogy neki miért kell ott megjelennie, arról csak sejtései voltak. Talán a közelgő születésnapjával lehetett összefüggésben a dolog. Ally persze már rég felnőttnek tartotta magát, de tudta, hogy pártfogói és nevelői szemében gyermeknek számít, míg be nem tölti a huszonegyedik életévét. A fiatal lány természetesen imádta keresztszüleit és pártfogóit, akik odaadóan törődtek vele és gondoskodtak róla, de alig várta, hogy végre független lehessen és a maga életét élhesse. A grófi párnak gondja volt a neveltetésére, a legjobb magántanárok jártak hozzá, s az egyébként is éles eszű Ally, bár mondhatni az erdőben nőtt fel, a világ dolgaiban ugyancsak járatos, művelt teremtéssé serdült. Tudott franciául és olaszul, értett latinul, tanult történelmet, földrajzot és irodalmat. Emellett zongorázott, énekelt, szenvedélyes táncos és lovas volt. Szívesen olvasott, 11

12 könyveket és újságokat egyaránt, de imádott kimozdulni is, színházba, múzeumba menni. Árva létére szerencsés lány volt, sokszor nem is értette, mivel érdemelte ki ezt a szerencsét, hogy ilyen sokan törődnek vele és szeretik. Példának okáért a nénikék", a három korosodó, aranyszívű vénkisasszony, akik felnevelték. Aztán a három házaspár, akik mind a keresztszüleinek mondták magukat, és akikre mindenben számíthatott. Főleg a három csodálatos asszonyra, Lady Maggie re, Lady Katre és Lady Camille re, akik egyáltalán nem olyanok voltak, mint a főúri dámák általában. Maggie az East End örömlányainak őrzőangyala és védelmezője volt, Kat tehetséges festő és Egyiptom kutató, Camille pedig folytatta munkáját a British Museum egyiptológiai részlegén, holott immár két gyermeket is szült grófi férjének. Ally titkon örült ennek, mert neki is voltak ám tervei, és úgy vélte, a mindig a maguk útját járó, mások véleményére mit sem adó keresztanyák támogatni fogják függetlenedési törekvéseit. Ahogy gondolkodott, észre sem vette, hogy a kocsi egyre gyorsabban és gyorsabban halad. Végül olyannyira felgyorsított, hogy Ally sehogy sem volt képes megőrizni az egyensúlyát. Ide oda dőlt az ülésen, és a dolog kezdett kényelmetlenné válni. Mi a csuda történhetett? Talán üldözi őket valaki? Az elégedetlenkedők, akiket a faluban láttak? A nem valószínű. A rettegő földművesek és a vagyonkájukat féltő kézművesek, kereskedők nem jelenthettek komoly fenyegetést, már csak azért sem, mert Sir Cunninghamnek, Sir Harringtonnak és 12

13 Lord Wittburgnek, ezeknek a kiváló férfiaknak bizonyára sikerült teljesen helyreállítani a rendet. De akkor vajon miért hajt a különben óvatos Shelby úgy, mintha elment volna az esze? Az egyik kerék belehuppanhatott egy kátyúba, mert Ally a következő pillanatban akkorát ugrott az ülésen, hogy feje elérte a mennyezetet. Aztán meg átesett a szemközti ülésre, mert Shelby hirtelen megrántotta a kantárt valamiért úgy döntött, mégis megállítja a kocsit. Az csak egy másodperccel később tudatosult Allyben, hogy a döntés kiváltó oka egy lövés volt, mely a közvetlen közelükben csattant. Mi ez? képedt el. Csak nem... Kisvártatva választ kapott végig sem gondolt kérdésére. Megállni! kiáltott rájuk egy mély, parancsoláshoz szokott férfihang. Azonnal állítsa meg a lovakat, ha kedves az élete! Ally az ablakhoz hajolt, elhúzta a függönyt, és amikor meglátta, ki van a kocsi mellett, ereiben megfagyott a vér. Egy lovas volt az. Egy pompás fekete csődörön ülő, fekete kabátot, nadrágot, térdig érő lovaglócsizmát és álarcot viselő lovas. Egy útonálló, aki ráadásul nem volt egyedül. Három hasonlóképpen öltözött cimborája kicsivel hátrébb várakozott. A lány tágra nyílt szemmel bámulta őket. Noha hallott kósza híreket a környéken garázdálkodó haramiákról, álmában sem gondolta volna, hogy egyszer személyesen is találkozik velük. Most, hogy volt néhány másodperce megemészteni a meglepetést, már nem is félt igazán. Eszébe villant, hogy ezek a banditák még soha senkit nem bántottak, sőt nem is mindenkit raboltak ki. Az a hír járta róluk, hogy 13

14 inkább afféle modern Robin Hoodként tevékenykednek, és ami értéket önkéntes adományként" mégis elvesznek, azt a szegényeknek adják. Tehát ha tolvajok is, de semmi esetre sem gyilkosok. Valami szöget ütött a fejébe. Eddig fel sem tűnt neki, de most, hogy eltöprengett rajta, esküdni mert volna, hogy a különös út menti rajtaütések az első politikai gyilkosságot követően kezdődtek. Hát nem furcsa? A kocsi közben megállt, és Ally a jó Shelby hangját hallotta: Uram, engem lelőhet, ha akar, de a kisasszonyt, könyörgöm, ne bántsa! Ő igazán nem ártott senkinek... A drága ember! Akár az életét is feláldozná érte, az utolsó leheletéig védené, ha tehetné. De Ally nem volt az a típus, aki mások áldozatkészségére hagyatkozik. Kinyitotta a hintó ajtaját és kiszólt: Nyugodjon meg, Shelby! Nem fognak itt lelőni senkit. Nem tudom, mit akarnak tőlünk az urak, de ha megkapják, bizonyára utunkra engednek minket. A hozzájuk legközelebb lévő bandita, minden bizonnyal a főnök, leugrott gyönyörű fekete ménjéről, és megkérdezte: Ki utazik még a kocsiban? Senki rázta a fejét a lány, az útonálló azonban nem hitt neki. Odalépett, benyúlt a nyitott ajtón, derékon kapta Allyt, majd csöppet sem finoman kiszedte hintóból. Aztán beszállt és körülnézett, mintha attól tartott volna, hogy odabenn elrejtőzött valaki. Miután semmi érdemlegeset nem talált, kimászott, és a lányra nézett. Kicsoda ön, és miért utazgat egyedül? 14

15 Csak nem képzeli, hogy szóba állok egy útonállóval? felelte élesen Ally. Semmi köze hozzá, ki vagyok, és mi dolgom erre! De kisasszony... nyögött fel a rémült Shelby. Nehogy Allynek bármi baja essék a szemtelen válasz miatt, a kocsis kétségbeesett lépésre szánta el magát. Lopva az övébe dugott pisztolyért tapogatózott, ám a bandita figyelmét ez a mégoly óvatos mozdulat sem kerülte el. Előkapta az ostorát, és a hosszú bőrszíj egy pillanattal később eltalálta Shelby fegyverét, mely messzire repült. A kocsis felordított, inkább ijedtében, mint fájdalmában. Ne csináljon semmi ostobaságot, jóember! figyelmeztette az álarcos. Ha jól viselkedik, nem esik bántódása sem magának, sem a kisasszonyának. Le a földre! Olyan gyorsan történt minden, hogy a lány nem is igazán tudta volna megmondani, hogyan esett a dolog. Shelby, mintha csak álltában elaludt volna, a földre rogyott. Ally felsikoltott, és odafutott hozzá, de nem térdelhetett le a fekvő kocsis mellé, mert a bandita visszatartotta. Allyt felháborította, hogy a fickó hozzá merészel érni, sőt akadályozza a szabad mozgásban. Foggal körömmel harcolt a szabadulásért. Megőrült, kislány? szisszent fel a haramia. Mit csinált vele!? tudakolta magából kikelve Ally. Semmit. Hazudik! Megölte őt! Dehogyis öltem. Hiszen láthatta, hogy egy ujjal sem értem hozzá. Nyugodjon már meg, beszélni akarok magával... Ally azonban egyre hisztérikusabban küzdött, a helyzet odáig fajult, hogy megharapta az őt tartó férfi kezét. 15

16 Most már aztán elég! A bandita keményen derékon kapta, a vállára csapta, mint valami zsákot, és elindult vele be a fák közé, az erdőbe. Szentséges Isten, mi lesz most? Allyt minden vakmerősége ellenére egy pillanatra hatalmába kerítette a páni félelem. De egy másodperccel később már visszanyerte a lélekjelenlétét. Ha azért visz be a sűrűbe, hogy elvágja a torkomat jegyezte meg fenyegető hangon akkor biztosra veheti, hogy ez lesz az utolsó hőstette. Eddig is keresték, de akkor hajtóvadászat indul majd maga után. És ha elkapják... Magának egyáltalán nem fenyegetőznie illene ebben a helyzetben emlékeztette a férfi. Hanem könyörögnie. Hová a pokolba visz? fakadt ki a lány. És egyáltalán... Hogy mer hozzám érni?! Magának fogalma sincs róla, ki vagyok... Idáig jutott csak, amikor a férfi váratlanul megtorpant és csöppet sem finoman lerakta egy fatönkre. Szemlátomást elérték úti céljukat. Egy kis tisztáson voltak, egy patak partján. Már esteledett, úgyhogy nem volt egészen világos, a lenyugvó nap vörhenyes fénye sejtelmesen világította meg a tisztást. Valóban nem tudom, ki maga ismerte el az útonálló. De ez nem az én hibám, kislány. Én megkérdeztem, kit tisztelhetek önben, ön ellenben nem méltatott válaszra. Ne szólítson kislánynak! Igaza van. A buta liba megszólítás sokkal jobban illik önhöz. És ezt egy bűnöző mondja nekem, aki előbb utóbb akasztófán végzi? 16

17 Azt mondja, lógni fogok? A férfi lustán elmosolyodott. Nos, lehet, hogy igaza van. De ha úgyis hamarosan felkötnek, mit számít, hogy egy gyilkossággal több vagy kevesebb szárad a lelkemen... Ally egyáltalán nem ijedt meg. Villogó szemmel meredt fogvatartójára. Akasztófára jut! sziszegte vészjóslón. Egyszer talán. De az nem mostanában lesz. Jelenleg ön van szorult helyzetben, nem pedig én, úgyhogy azt ajánlom, válaszoljon a kérdéseimre. Ally felvetett fővel, dacosan nézett a férfira. Noha a lelke mélyén azért félt egy kicsit, nem akarta, hogy ez meglátsszon rajta. Maga fiatal, erős és egészséges állapította meg. Dolgozhatna, találhatna tisztességes munkát... Miért választotta a bűnöző életmódot? A bandita felnevetett. Nyilvánvalóan remekül szórakozott. Az összes ifjú hölgy közül, akikkel rablópályafutásom során találkoztam, maga a legpimaszabb, kislány. Vagy az is lehet, hogy a legostobább... Majd még megfontolom. Már megmondtam, hogy ne hívjon kislánynak! De hiszen az, nem? A férfi rendíthetetlenül mosolygott. Különben pedig hogyan hívhatnám? Nem árulta el a nevét és a rangját. Szólíthat például kisasszonynak javasolta a lány. Szóval kisasszonynak... Nos, jó. Mi az úti célja, kisasszony? Nem valami éles elméjű, rabló úr, hogy még ezt sem tudta kikövetkeztetni. Nem látta Carlyle grófjának címerét a kocsin? Nem tudja, hová vezet ez az út? 17

18 No és hogy kerül maga a gróf kocsijába? Nem loptam el, abban biztos lehet. Ez nem válasz. Más válaszra pedig ne számítson, maga... maga közönséges bűnöző! Elfelejti, hogy az élete és a biztonsága az én kezemben van figyelmeztette a férfi. Tessék, lőjön csak le, ha mer! Az álarcos megrázta a fejét. Ilyen áldozattal még nem találkozott. Ally büszkén felvetette az állát. Természetesen félt egy kicsit, de nem túlzottan. Nem hitte, hogy a bandita ártani akarna neki. Volt valami a modorában, ami egyáltalán nem vallott igazi bűnözőre. Valahogy túlságosan jól neveltnek tűnt... Nem csoda hát, hogy Ally izgatottsága jóval erősebb volt félelménél. Igen, tagadhatatlanul izgatta ez a helyzet, kihívásként fogta fel a kalandot. Ha jobban belegondolt, mindig is valami ilyesmire vágyott. Hogy végre történjen vele valami. Vére vadul száguldott ereiben, arca kipirult... Úgy érezte, most él igazán, most van csak elemében. Hát akkor próbáljuk meg még egyszer... Kérem, árulja el nekem, kisasszony, mit keres a gróf kocsijában. Látja, így mindjárt más. A gróf a rendelkezésemre bocsátotta a kocsiját. A kastélyba igyekszem. Aha. Ezek szerint önök közeli jó barátok. A gróf a keresztapám. Valóban? Valóban. Úgyhogy mostantól vigyázzon a bőrére, azt ajánlom. Eddig is vigyáztam. 18

19 A gróf ki fogja tekerni a nyakát. Ahhoz előbb el kellene kapnia, nem gondolja? Óva intem attól, hogy lebecsülje a grófot. Ilyesmire sohasem vetemednék. Elárulná, tulajdonképpen mit akar tőlem? emelte fel a hangját Ally. Pénz nincs nálam, és attól tartok, különösebben értékes ékszerekkel sem szolgálhatok. A férfi a farönkre tette a lábát, ahol Ally ült, és egészen közel hajolt hozzá. Hogy mit tekintünk értékesnek, az erősen helyzetfüggő magyarázta. Itt van például kegyed személye, mely nyilvánvalóan kedves a gróf úrnak, és ily módon akár készpénzre is váltható. Ally összefonta a karját maga előtt. Meséljen egy kicsit magáról, kisasszony! váltott témát a haramia. Kezdje inkább maga! Én kértem először. De maga már így is éppen eleget tud rólam, én viszont magáról semmit. Igaz. Ám ne felejtse el, hogy én vagyok az útonálló, maga pedig az áldozat! Helyben vagyunk. Mióta köteles az áldozat együttműködni a támadójával? Kötelesnek éppen nem köteles. Csak hát az áldozatok általában félni szoktak a támadóiktól, és emiatt aztán hajlandóak az együttműködésre. Ally gúnyosan elmosolyodott. Tudja, mit gondolok? Nem, de nagyon szeretném tudni. 19

20 Azt, hogy maga az égvilágon semmi veszélyt nem jelent rám nézve. Na ne mondja! De mondom. A megjelenéséből és a beszédéből ítélve ön meglehetősen jó nevelésben részesült, vagyis volna más választása, mint találomra áldozatokra lesni az út mentén. Miből gondolja, hogy találomra választom ki mi áldozataimat? Ally meghökkent. Nem véletlen, hogy éppen őt állították meg? Kezdett komolyan megijedni... De hiszen nekem semmim sincs értetlenkedett. Miért akart volna pont engem... Mert a gróf kocsijában ült. Tőlem nem remélhet zsákmányt, megmondtam már... Viszont túszként valószínűleg nagyon is sokat ér, kisasszony. Erre a maga helyében nem vennék mérget. Egy erdei házikóban élek a nénikéimmel, igen szerény körülmények között. Ritkán jelenek meg a társaságban. Ha viszont mégis megjelenik, azt, úgy látom, igen stílusosan teszi. Nagyvonalú pártfogóimnak köszönhetően, akik gyerekkorom óta figyelemmel kísérik a sorsomat. A gróf háztartásához tartozik? Nem. Csak nem a nemes lord szere... Mit képzel!? Ally felháborodottan pattant fel a helyéről, és első indulatában meglökte a férfit, aki elveszítette az egyensúlyát, és hátratántorodott. Hogy merészel ilyet feltételezni rólam?! És Carlyle grófjáról, aki boldog 20

21 házasságban él, és a legnemesebb, legjobb lélek, aki valaha élt a földön... Na elég ebből az ostoba bájcsevejből! Azonnal vigyen vissza a kocsimhoz! Az álarcos a földre huppant, a puha avarba, de nem látszott dühösnek. Szélesen vigyorogva párszor összeütötte a tenyerét. Bravó! Szerencsés fickó ez a maga grófja, hogy ilyen szenvedélyes védelmezője akadt. A gróf nem szorul védelmezőkre. Köztudott, milyen szigorú erkölcsű, nagyszerű ember. Ó, bár én is ilyen lehetnék! csúfolódott az útonálló. A tisztesség és a becsület útja bárki előtt nyitva áll bölcselkedett Ally. Döntés kérdése, elindulunk e rajta. De vajon az is döntés kérdése e, hogy gazdagnak vagy szegénynek születünk? Nem a vagyon teszi az embert rázta a fejét a lány. Biztos? A bandita hangjában volt valami, talán egy leheletnyi keserűség, amire Ally felkapta a fejét. Rájött, hogy akár veszélyes az útonálló, akár nem, mégiscsak az lenne a legbiztonságosabb, ha ő most elszelelne. És így, hogy a férfi jó pár lépésnyire ül tőle, talán van is szemernyi esélye a szökésre. Mert voltak annak előnyei is, hogy Ally egy kis erdei házban nőtt fel a gróf birtokán. Kislányként minden szabad idejét a fák között töltötte, felkutatta a legtitkosabb vadcsapásokat, fára mászott, fogócskázott az erdész gyerekeivel, most felnőttként pedig nagyokat sétált, lovagolt edzett volt tehát, ruganyos és erős. 21

22 A döntést tett követte: Ally sarkon fordult, felemelte a szoknyáját, átugrotta a patakocskát és futásnak eredt. A háta mögül hallott egy meglepett Óó t, de hamar kiderült, hogy a férfi nem sokat teketóriázott: a zajokból ítélve egy pillanattal később talpra ugrott és utánairamodott. Ally szinte repült. Kiálló gyökereket, ledőlt fatörzseket, sziklákat ugrott át az ösvényt követve, sűrű bokrokon tört keresztül, amikor a csapás eltűnni látszott. Futott, futott, amíg a lába és a tüdeje bírta. De egyszer meg kellett állnia. Zihálva, dobogó szívvel dőlt neki a legközelebbi fának. A haja szétbomlott, a cipője tönkrement, a ruháját megtépték az ágak, de csöppet sem bánta, hiszen úgy tűnt, győzött: sikerült elszöknie az útonálló elől. Ám alig egy pillanatig élvezhette a diadal édes érzését, mert a következő pillanatban halk nevetés ütötte meg a fülét. Döbbenten fordult a hang irányába, és meglátta a férfit, aki ugyancsak egy fának dőlt, tőle nem is olyan messze, és vigyorogva szemlélte őt. Nem látszott különösebben kimerültnek, még csak nem is lihegett. Előlem nincs menekvés jegyezte meg kárörvendőn. Hátha mégis. Ally a kiutat keresve nézett körül. Végtére is újra nekiiramodhatna... ha nem volna ilyen kimerült. Ne tegye! Csak az idejét vesztegeti. No és persze a magáét. A férfi megvonta a vállát. Én ráérek. Nem sietek sehová. 22

23 Én viszont igen. És mivel Carlyle grófja vár engem, előbb utóbb szöget üt a fejébe, hol kések ilyen soká, és akkor a keresésemre indul. Idővel minden bizonnyal. De pillanatnyilag bizonyára nem aggódik. Ugyanis szerintem még otthon sincs. Hogyhogy? A Buckingham palotába volt hivatalos délután, mert a királyi család egyik tagja ma ünnepli a születésnapját. Alighanem öreg este lesz, mire hazaér. Ó! Honnan tud ilyen sokat a grófról? tudakolta Ally, elsősorban azért, hogy időt nyerjen. Bolond lett volna az álarcos orrára kötni, hogy az információi a gróf hollétéről egyáltalán nem helytállóak. Még az útonállók is olvasnak újságot, Miss... Ó, hát persze! Nem kegyeskedett elárulni a nevét. Nem mintha maga bemutatkozott volna. Annak csak örülhet. Ha tudná a nevemet, az akár még veszélyes is lehetne önre nézve. Nos, ha tovább titkolódzik, akkor én sem érzem kötelességemnek, hogy eláruljam, ki vagyok. A férfi lustán elmosolyodott. Kipihente már magát? Nagyjából. Nem ajánlom, hogy megtegye. Mit? Hogy megint elszaladjon. Mi mást tehetnék? Például hogy marad. Megígérem, hogy a haja szála sem fog meggörbülni. Maga megbízna egy útonálló ígéretében? 23

24 A férfi elengedte a kérdést a füle mellett. Úgyis elkapom, ha elfut. Hátha mégsem. De igen. És az nagyon nem fog tetszeni magának. Nekem elsősorban az nem tetszik, ha valaki meg akarja mondani, mit csináljak. Meg az sem, hogy akaratom ellenére feltartóztatnak. És képzelje, nem tetszik, hogy egy megrögzött bűnözővel kell társalkodnom. A férfi az ég felé emelte a kezét, jelezve, hogy legyen, amit a lány akar. Akkor csak tessék, fusson, ha kedve tartja! Én meg teszem a dolgom és elkapom. Ally egy pillanatig sem habozott tovább. Megint futásnak eredt, de a férfi ezúttal sokkal jobb helyzetből indult, és gyorsan beérte. Ally érezte őt a háta mögött, még mielőtt hozzáért volna. Érezte a légmozgást, amelyet kavart, a testéből áradó forróságot, a fékezhetetlen izomerőt. Aztán egy pillanattal később a két izmos kar köréje fonódott. A lendület azonban továbbvitte őket, és mindketten elestek. Ally arccal előre az avarba, a férfi pedig egyenesen rá. A lány köpködve prüszkölve igyekezett megszabadulni a szájába került tűlevelektől és földtől. A bandita hagyta megfordulni, de felülni már nem engedte, mire Ally, ahelyett hogy könyörgőre fogta volna a dolgot, két apró öklével nekiesett. Az álarcos nevetett. Megfogta a csuklóját, és leszorította a feje fölé, a talajra. Aztán egyszerre eltűnt az arcáról a gúnyos mosoly. Ally maga sem tudta, miért, de határozottan örült ennek. Pedig egyre inkább vesztésre állt... 24

25 Volna kedves befejezni a kapálódzást? kérdezte élesen a férfi. Ally nem válaszolt. Nem is nézett a rablóra, megvetése jeleként oldalt fordította a fejét. A férfi lazított a szorításán. Látja, én megmondtam magának, hogy nem fog tetszeni, ha elkapom. Gazember! Mi más lennék? Hiszen útonálló vagyok felelte lágyan a férfi. Ally felnézett. Lassan tudatosult benne, milyen helyzetben is vannak. Érezte a ránehezedő testet, az álarcos combjának szorítását. És ez az érzés furcsamód egyáltalán nem volt kellemetlen. Aztán a férfi megérintette az arcát. Finoman, gyengéden. Csupán egy hajfürtöt simított ki az arcából, de mintha egy örökkévalóságig tartott volna a röpke pillanat. Na és most mi lesz? kérdezte elfúló hangon a lány. Mit akar tőlem? Csak azt, amit eddig is. Hogy mondja meg a nevét, és azt, mit keres itt. Allyt hirtelen megint hatalmába kerítette a félelem. Tudta, hogy okosabb volna hallgatni, de képtelen volt tartani a száját. Ugye, maga nem... ugye, nem tartozik a királyság ellenségei közé? A rabló elmosolyodott. Nem, dehogyis. Igazi, régi vágású útonálló vagyok. Őszinte híve a mi Viktória királynőnknek. 25

26 Ally valamiért hitt neki. Még így, a földön fekve is, kiszolgáltatva fogvatartója kénye kedvére, még így is megbízhatónak, szavatartónak tűnt számára a férfi. Akkor nem fog megölni, vagy ilyesmi? Nem, kislány. Nem szándékozom megölni sem magát, sem mást. Ne szólítson kislánynak! Hát hogyan szólítsam? Nem mondta meg a nevét! Ally rábámult. Újra tudatosult benne, milyen bizalmas testhelyzetben vannak, és a gondolat pírt csalt az arcára. Itt volt kettesben egy félelmetes rabló vezérrel, akinek a hangja úgy simogat, mint a bársony, az érintése pedig... Volna kedves leszállni rólam? kérdezte élesen, hogy elfogódottságát palástolja. A férfi lassan biccentett. Felállt, majd a kezét nyújtotta Allynek, hogy őt is felsegítse. A kézfogás egy pillanattal tovább tartott a feltétlenül szükségesnél. Nos, ha annyira tudni akarja... Alexandra Grayson vagyok mutatkozott be a lány. Kicsoda? Az útonállónak ugyan majdnem az egész arcát elfedte az álarc, de éles lélegzetvétele és hangja egyértelműen arról árulkodott, hogy ugyancsak megdöbbent. Vajon miért? Ally el sem tudta képzelni, miért válthat ki a neve vagy a személye ilyen erőteljes reakciót valakiből. Alexandra Grayson ismételte türelmesen. Vagy úgy is mondhatnám, hogy egy kis senki. Egy erdei házikóban nevelkedtem a nénikéim felügyelete alatt. Lord és Lady Carlyle a keresztszüleim, de rajtuk kívül más nagylelkű pártfogók is figyelemmel kísérik a sorsomat. 26

27 Szóval maga... Alexandra Grayson. A férfi hangja még mindig nagy érzelmi felindultságra vallott. Igen. De nem értem, miért lett ettől ilyen zaklatott. Hallotta már a nevemet valaha? A férfinak egy pillanatra minden idegszála megfeszült. Aztán mosolyt erőltetett az ajkára és megrázta a fejét. Nem, soha. Hát akkor? Más névre számítottam. Azt hittem, maga... Szóval hogy másvalaki. Hazudik, gondolta Ally. De nem számít. Semmi sem számított, csak az alkonyi fényben fürdő erdő és a magas, izmos férfi, aki ott állt előtte, és állhatatosan nézte őt. Noha meg sem rezdült, Ally érezni vélte az izmai vibrálását, a testéből áradó forróságot. A legszívesebben odalépett volna, egészen közel hozzá, és... Ó, milyen izgalmas is volna, milyen édes és gyötrelmes egyszerre! Aztán hirtelen összerezzent. Miket zagyvál itt össze magában?! Hiszen ez az ember egy közönséges bűnöző! Az álarcos még mindig mereven bámulta. Jöjjön! törte meg a csendet kisvártatva. Visszakísérem a kocsihoz, és aztán mehet Isten hírével. 2.FEJEZET Miután a kocsi elment, Mark Farrow még sokáig bámult utána. Mark! Patrick Maclver levette fekete selyem álarcát. Sietnünk kellene. Ez Carlyle grófjának kocsija volt, s ha a 27

28 kastélyhoz ér, a gróf rögtön kiküldi az embereit a felkutatásunkra. Az útonállók bandájának másik két tagja, Geoff Brennan és Thomas Howell is várakozással nézett barátjukra. Mark biccentett. Igazatok van. Nem késlekedhetünk. Különválunk, ahogy szoktunk. Geoff és Thomas, ti nyugatnak lovagoltok, mi pedig Patrickkel keletnek indulunk. A pihenőnél mindenképpen váltsatok lovakat! O'Flannery kocsmájában találkozunk. A többiek bólogattak, hogy értik, de egyikük sem mozdult. Ki volt ez a lány? kérdezte meg Thomas. Alexandra Grayson mondta Mark. Ejha! kiáltott fel Patrick. Hát végre találkoztatok. Meglehetősen csinos a kicsike állapította meg Thomas. Meglepően csinos helyesbített Geoff. És magabiztos tette hozzá Patrick, aki így, hogy levette a maszkját és a fejfedőjét, igen feltűnő jelenség volt élénkvörös haja miatt. Nem ijed meg a saját árnyékától biccentett elismerőn Geoff, Henry Brennan alsóházi tag fia, négyőjük közül a legjózanabb és a legmegfontoltabb. Magas volt, és vékony, bár testalkatához képest meglepően erős. Sötétbarna szeme és haja volt, vagyis nemcsak természetre, de külsőre is szöges ellentéte a nevetésre mindig kész, zömök, sötétszőke Thomasnak, aki a legritkább esetben tudta csak megőrizni méltóságteljes komolyságát. Most is kacagásban tört ki. Nos, Sir Farrow, azt hiszem, ön igencsak benne van a pácban! 28

29 Jobb lenne máshol megbeszélni, mekkora pácban vagyok, nem gondoljátok? állapította meg szárazon Mark. Például O'Flannery kocsmájában. Geoff kurtán biccentett, mire valamennyien megfordították a lovaikat, és elindultak a megbeszélt irányba, London városa felé. Mark és Patrick, akik keletnek tartottak, a Farrow család közeli, ennisfarni vadászkastélyában álltak meg átöltözni és lovat váltani. Az öreg Bertram, az istállószolga segítségével gyorsan felnyergeltek két pihent hátast, ledobták árulkodón fekete ruhájukat és civil" öltözékbe bújtak. Néhány perccel később már lovon ültek újra, és folytatták útjukat. Most, hogy láttam a lányt jegyezte meg útközben Patrick azt mondom, átkozottul szerencsés fickó vagy, komám! De azért mégiscsak furcsa, hogy édesapád egy előre elrendezett házasságba akar belerángatni. Nem élünk a középkorban! Kisfiú voltam még, Alexandra pedig pólyás, amikor apám megegyezett Brian Stirlinggel a frigyről mondta komoran Mark. És fogalmam sincs, miért éppen ez a lány a kiválasztott menyasszonyjelölt. Nem Lord Stirling leánya, az biztos és nem is rokona. Attól tartok, valami titok lap pang a múltjában. Talán valami nagyúr törvénytelen gyereke töprengett hangosan Patrick. Mark rábámult. Eszedbe ne jusson pletykákat terjeszteni róla! Ne aggódj, nem fogok! nevetett a barátja. Aztán hirtelen elkomorodott. Attól tartok, a mai akciónk nem öregbíti a haramiabanda hírnevét. Hiszen nemhogy ki sem 29

30 raboltuk a menyasszonyodat, de még ráijesztenünk sem sikerült. Nyugalom! felelte Mark és elvigyorodott. Nem véletlenül megyünk O'Flannery kocsmájába. A pletyka ugyanis kétélű fegyver, és ezúttal kivételesen a hasznunkra fordíthatjuk. Meglásd, mire leszállt az éj, mindenki azt suttogja majd, hogy Hasfelmetsző Jack óta nem élt a földön olyan veszedelmes bűnöző, mint mi vagyunk. Ahogy behajtottak a Carlyle kastély kapuján, Shelby olyan éktelen kiáltozásba fogott, hogy egy perc alatt összeszaladt az udvaron a kastély háza népe, a grófnővel egyetemben. A rendőrséget, asszonyom! Azonnal hívja a rendőrséget! A gróf úr itthon van? Az ég szerelmére, Shelby... Mi történt? Megtámadtak minket az országúton! Az a fickó, akiről az újságok írnak... A fekete álarcos útonálló a bandájával! Engem eszméletlenre vertek, a kisasszonyt meg csaknem elrabolták... Haladéktalanul ki kell küldeni néhány lovast az elfogásukra. Még nem lehetnek nagyon messze. A kocsis felháborodásában szinte remegett. Micsoda szégyen! ismételgette. Hová lesz ez a világ?! Megtámadni Carlyle grófjának kocsiját! A grófnő, Lady Camille, aki közrendű származású volt, és a házassága után is bejárt dolgozni munkahelyére, a múzeumba, nem volt az a hisztérikus, könnyen kétségbeeső úrhölgy. Két lábbal állt a földön, és mindig meggondoltan, megfontoltan cselekedett. 30

31 Kérem, nyugodjon meg, Shelby mondta józanul. Végtére is így ránézésre egyiküknek sem esett komolyabb baja. Megsérültél, Ally? Nem, dehogy. Teljesen jól vagyok. A lány fürgén kiugrott a kocsiból. A következő pillanatban a gróf is csatlakozott hozzájuk. Biztos? kérdezte aggódva, majd kinyújtotta a karját, és kivett valamit Ally hajából. A ruhád a hajad tele van levelekkel... Egészen biztos erősítette meg a lány, figyelmen kívül hagyva a zavarba ejtő megjegyzést. Megyek, telefonálok a rendőrségre mondta a grófnő, és sarkon fordult. Ally, gyere be, kérlek! Jól érzed magad, vagy sem, a nagy izgalomra való tekintettel mindenképpen pihenned kell egy keveset. Brian, volnál kedves bekísérni Allyt? Természetesen, drágám. Csak még egy pillanat... Shelby, kérem, gondoskodjék róla, hogy felnyergeljék a lovamat. A rablók még nem juthattak nagyon messzire. Talán van esélyem utolérni őket. Csak nem akar utánuk menni? Ally láthatóan megrémült. Nem hinném, hogy ez jó ötlet... Az a fickó olyan... Fegyver van nála, és nagyon veszélyesnek látszik. Brian Stirling csodálkozva pillantott Allyre, még a szemöldökét is felvonta. Furcsállotta a tiltakozást. Soha életében nem félt a veszélytől, és a lány nagyon jól tudta ezt. Szóljon három embernek, Shelby, hogy készüljenek, mert el kell kísérniük! mondta a kocsisnak, aztán a karját nyújtotta Allynek. Gyere be, Ally! Míg a lovamat 31

32 felnyergelik, elmeséled, pontosan mi történt, és személyleírást adsz az útonállókról. A kastély előcsarnokába érve a gróf a házvezetőnőért kiáltott, majd egyenesen a konyhába kísérte a keresztlányát. Ally gyerekkora óta nagyon szerette a kastélynak ezt a helyiségét. Kislányként gyakran sertepertélt itt, a jókora tűzhely körül, melyben sosem aludt ki a tűz, és amelyen mindig rotyogott valami. Theodore birodalma volt ez, az új" szakácsé, aki címének dacára már több mint tíz éve dolgozott itt. A hatalmas termetű, pirospozsgás arcú férfiú nagyon szerette Allyt, és mindig megkínálta valami finomsággal, ha betévedt a konyhába. Theodore, volna szíves tölteni egy pohárka brandyt a kisasszonynak?! rendelkezett a gróf. A szakács, aki a konyhapultnál éppen friss fűszernövényeket vágott valószínűtlenül apróra, sietve megtörölte lapátkezét a kötényében, és a kis faliszekrénykéhez lépett. Egy másodperccel később Ally már a tűzhely mellett foglalt helyet egy padon, brandys kehellyel a kezében, vele szemben pedig ott ült a gróf. Nos, Ally, akkor most arra kérlek, mondj el mindent, amit tudsz. Pontosan mi történt útközben? Ahogy már Shelby is említette, a kocsinkat az erdei úton álarcos banditák állították meg. Mit akartak? A lány a fejét rázta. Nem tudom. Annyi biztos, hogy semmit sem vettek el. Az egyik, a vezetőjük ragaszkodott hozzá, hogy megnézhesse 32

33 a kocsit belülről, ezenkívül tudni akarta, ki vagyok és hová tartok. A gróf figyelmesen nézett Allyre. Ez minden? Igen. Tényleg nem esett semmiféle bántódásod? Nem. A férfi felállt, és elgondolkodva a hajába túrt. Magas, csinos férfi volt. Noha a családi vagyonnak köszönhetően soha a kisujját sem kellett volna megmozdítania, nem kért a semmittevés kényelméből, és nagyon is aktív életet élt. Ifjúkorában katonaként szolgálta a királynőt, később pedig az egyiptológia tudományának művelőjeként és az ókori művészetek nagy támogatójaként szerzett hírnevet magának. Ally valósággal istenítette őt, csakúgy mint nejét, Camille t, és nagyon szerencsés leánynak tartotta magát, amiért ilyen kiváló emberek kitüntető figyelmét élvezheti. Most egy pillanatra elgondolkodott. Valóban semmiféle bántódása nem esett a rajtaütés során? Dehogyisnem, a büszkesége és az önérzete kétségkívül csorbát szenvedett, de ezt mégsem vallhatta be a grófnak. Már csak azért sem, nehogy akarata ellenére túl sokat mondjon. Ugyanis egyáltalán nem szerette volna, ha Brian Stirling és emberei elkapják az útonállót. Nem, egy ilyen minden pimaszsága ellenére is vonzó, gáláns fickó nem juthat akasztófára miatta... Hogy egészen őszinte legyek, az első ijedséget leszámítva, nem is nagyon féltem tőlük. Pár másodperc elteltével már nyilvánvaló volt, hogy semmiféle veszély nem fenyeget. 33

34 A férfi szigorúan nézett Allyre. Hogyhogy? Hiszen azok az emberek bűnözők. Azt én is tudom. De a viselkedésük mégis olyan volt, hogy rájöttem, nincs félnivalóm. Az ékszereimet sem vették el, és egyáltalán nem voltak erőszakosak. Még azután sem, hogy az öreg Shelby megpróbált fegyvert rántani. A bandavezér előkapta az ostorát, azzal ütötte ki Shelby kezéből a pisztolyt. Ez minden, ami történt. Camille grófnő jött be a konyhába. Sikerült felhívnom a rendőrséget újságolta. Hamarosan kiküldenek egy nyomozót, de sajnos nem sok jóval biztattak. Csekély rá az esély, hogy valaha elkapják a bűnösöket. Mindenesetre, Ally, mesélj el mindent részletesen a felügyelő úrnak, különösen ami a rablók külsejét és a különleges ismertetőjegyeket illeti! De előtte még én is hallani szeretném, mi történt. Ally grófra pillantott, aki elmosolyodott Miért, mire számítottál? kérdezte évődve. Természetes, hogy mindenki kíváncsi a kalandodra. Készülj fel rá, hogy még számtalan alkalommal el kell mondanod! Kaland? méltatlankodott Camille. Te kalandnak nevezel egy fegyveres rablótámadást? Ally maga mondta, hogy alig ijedt meg, és hogy a megítélése szerint egyáltalán nem forgott veszélyben mentegetőzött a gróf. Akkor is rázta a fejét Camille. Még hozzá akart tenni valamit, de nem jutott szóhoz, mert két kisfiú rontott be a konyhába. Ally! Ally! 34

35 A hatéves Brent, a grófi cím és a birtok örököse, valamint az ötéves William megkerülték anyjukat, és Ally nyakába ugrottak. De fiúk! Mit műveltek?! Nincs semmi baj mondta mosolyogva Ally. Hadd jöjjenek! Tudod, hogy imádom őket. Brian rendelkezett a grófnő légy szíves, intézkedj! Magyarázd el a fiataluraknak, hogy nem illik így lerohanni Allyt! Legfőképpen most nem, amikor egyébként is annyi, de annyi dolgunk van... Mondom, hogy nem baj ismételte a lány, aki tényleg örült a gyerekeknek, már csak azért is, mert nekik köszönhetően véget ért a faggatózás. Fürdés után Ally bemegy hozzátok, és mesél majd nektek ígérte a gróf, miközben hóna alá kapta a gyerekeket, és elindult velük kifelé a konyhából. A legénykék kedvtelve kuncogtak. Még játszhattok egy kicsit folytatta szigorúan az apa. De aztán el kell kezdenetek készülődni a lefekvéshez. És nehogy megint szétszedjétek a telefont! Megértettétek?! Igenis, apa! ígérte William, majd miután a gróf letette őket a földre, a bátyjával együtt elszelelt. Kicsit komolyabban kellene venned ezeket az útonállókat feddte meg a férjét Camille. Hiszen akár a gyerekek is ott lehettek volna a kocsiban Allyvel. De nem voltak csitította a feleségét a gróf. És láthatod, Allyt sem viselték meg túlzottan a történtek. Annyi óvintézkedést mindenesetre tehetünk, hogy ezentúl, ha valamelyikőtök kocsiba ül, két felfegyverezett emberem lóháton kísér majd titeket. Jó lesz így? 35

36 Camille bólintott. Éppen ma kellett ennek történnie! sóhajtott fel. Amikor azt sem tudom, hol áll a fejem, és mindjárt megérkeznek a vendégek... Apropó, Ally! fordult a fiatal lányhoz. Utasítottam Lucyt, hogy csináljon neked egy forró fürdőt, és készítse ki a báli ruhádat ma estére. Ó, bár a nénikéid is elfogadták volna a meghívásunkat! Itt volna a helyük nekik is velünk... Akkor én megyek mondta a gróf. Megnézem, eltakarodtak e a birtokomról az útonállók. Ti készülődjetek csak a bálra, és várjátok a felügyelőt! Hátha Allynek mégis eszébe jut valami, ami fontos lehet. Tulajdonképpen miféle bál lesz ez? tudakolta Ally boldogan, hogy végre nem a banditakaland a fő beszédtéma. Eddigi életed legfontosabb bálja mondta titokzatos mosollyal Camille. De igaza van Briannek, készülődnünk kellene. Már biztosan kész a fürdőd. Egy forró fürdő valóban jólesne bólogatott a fiatal lány, és nem tette hozzá, hogy a pár perc egyedüllétre, amelyet a fürdő jelent, legalább olyan nagy szüksége van. Úgy tűnt, a gróf átlát rajta, és ez igencsak zavarba hozta, hiszen ő sem értette a tulajdon érzéseit. Átélt egy rablótámadást, amely egy csöppet sem viselte meg, sőt örömteli izgalmat érzett, valahányszor a titokzatos álarcosra gondolt, aki valójában közönséges bűnöző. Hát annyira unalmas és sivár az élete, hogy még egy tolvajjal való találkozás is így felvillanyozza? Sajnos, igen. Nem kérsz még egy brandyt az idegeidet csillapítandó? kérdezte a lánytól a figyelmes Camille. 36

37 Én úgy látom, Ally idegei nagyon is rendben vannak mosolyodott el Brian Stirling. De attól nyugodtan ihatsz még egy brandyt, Ally. Köszönöm, elég volt egy. Ally felállt és lesütötte a szemét, úgy indult a grófnő után az előcsarnokba. Nem mert a nemes lord szemébe nézni. Akkor kilovaglunk a banditák után mondta a gróf. Az újságok azt írták, négyen vannak. Benneteket is négyen támadtak meg? Ally biccentett. Ez ügyben felesleges lett volna titkolóznia. Shelby nyilván mindent elmond a gazdájának, amit csak tud. Igen. Van a bandavezér és a három cimborája. Mást semmit nem tudsz mondani róluk? A lány megvonta a vállát. Mit mondhatnék? Fekete kalapot, köpenyt és selyemmaszkot viseltek. Egyikük arcát sem láttam. Félek, nem sokat tudok segíteni a rendőrségnek. És talán nem is nagyon akarsz dünnyögte a lord. Miket beszélsz, Brian? csattant fel a grófné. Már miért ne akarna? Hiszen azok a fickók közönséges bűnözők! Allynek is az az érdeke, hogy mihamarabb rács mögé kerüljenek. Carlyle grófja nem felelt, egyre csak Allyt nézte merőn. Sajnálom ingatta a fejét a lány, több információval nem szolgálhatok. Még a hajuk színét sem láttam. Ha találkoznék velük, akkor sem ismerném fel őket. Értem. A férfi búcsúzóul odabiccentett nekik, aztán sarkon fordult és elindult az istálló felé. Gyere, kedvesem! Ha nem sietsz, a végén még kihűl a fürdőd fogta karon Allyt a grófné. 37