Nicholas Sparks: Szerencsecsillag

Átírás

1

2 Nicholas Sparks: Szerencsecsillag

3 Jamie Raabnak és Dennis Dalrymple-nek Egy feledhetetlen év - amit jobb elfelejteni. Lélekben veletek vagyok. KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Az írás sosem magányos vállalkozás. Mint mindig, most is sokaknak tartozom köszönettel azért, hogy nem fogytam ki az energiából és a mondanivalóból, és sikerült megírnom ezt a regényt. A hála kifejezésének, persze, sokféle módja van, ezért úgy gondoltam, bedobok néhány verziót, amelyeket a Google segítségével szedtem össze. (Kvízjáték: ki tudja kapásból megmondani, melyik milyen nyelven van?) A lista élén természetesen Cathy, a feleségem áll, mindenekelőtt azért, mert segít abban, hogy az élet igazán fontos dolgaira koncentrálhassak. A fiaimnak mindig azt mondogatom, hogy hozzá hasonló nőt vegyenek majd feleségül. Thank you! Cathy után jönnek a gyerekek: Miles, Ryan, Landon, Lexie és Savannah. Korábbi regényeimben valamennyiükről elneveztem szereplőt, és ilyenformán egy icipicit halhatatlanná tettem őket. Ölelésük az élet legnagyobb ajándéka. Muchas gracias! Ki is van még? Nem más, mint Theresa Park, az irodalmi ügynököm, akinek örök hálával tartozom. Az ügynök-szerző kapcsolat időnként rázós tud lenni - legalábbis más ügynököktől és más szerzőktől így hallottam. A magam részéről viszont teljes őszinteséggel kijelenthetem, hogy Theresával mindvégig csodálatos, fantasztikus volt a közös munka azóta, hogy 1995-ben először beszéltünk telefonon. Ö a csúcs: intelligens, türelmes, és józanabb észjárású, mint a legtöbb ismerősöm. Danke schön! Denise DiNovi, aki barátom és filmes tettestársam, szintén életem nagy áldásai közé tartozik. Három filmemnek is ő volt a producere: az Éjjel a parton, az Üzenet a palackban és a Séta a múltba [A leghosszabb út filmváltozata] címűeknek. Emiatt a világ egyik legszerencsésebb szerzőjének mondhatom magam. Merci beaucoup! Dávid Youngnak, a Grand Central Publishing kiadóvállalat csodálatos vezérigazgatójának mindvégig élvezhettem a támogatását; szerencsés vagyok, hogy vele dolgozhatok. Arigato gozaimasul! Jennifer Romanello sajtosomnak, egyben jó barátomnak köszönhetően az elmúlt tizenhárom évben végtelenül érdekes, élvezetes élmény volt számomra a könyvek reklámozása. Grazie! Edna Farley, az én telefonos barátom, úgy készít ütemterveket, és úgy kezeli a fölmerülő problémákat, hogy közben folyamatosan úton van. Fantasztikus, amit csinál, emellett határtalanul optimista is, és ezt a tulajdonságát egyre nagyobb becsben tartom. Tapadh leibh! Filmes ügynököm és barátom, Howie Sanders szintén a régóta dolgozom már ezzel a szerzővel klub tagja, és ettől jobb az életem. Toda raba! Keya Khayatian, a másik filmes ügynököm, szintén nagyszerű ember, és mindig nagyvonalúan bánik az idejével. Merci!, vagy ha úgy jobban tetszik, Mamnun! Olvasószerkesztőim, Harvey-Jane Kowal és Sona Vo-gel, hihetetlenül türelmesek velem, pedig mindig jóval a határidő után adom le a könyvet. Ki kell szúrniuk a regényeimben az összes apró hibát (na jó, olykor nagyobbakat is), és rendszerint, sajnos, nem hagyok nekik erre túl sok időt. Ha tehát hibára

4 bukkannak a könyvben (ez bizony előfordulhat), ne őket okolják érte, hanem engem. Öle fantasztikusan végzik a munkájukat. Mindkettőjüknek: Szpasziba! Scott Schwimer, az ügyvédem, az a fajta ember, aki miatt összeráncolom a homlokom, ha ügyvédviccet hallok. Nagyszerű ember, és még nagyszerűbb barát. Liels paldies! Hálás köszönet Marty Bowennek, Courtenay Valenti-nek, Abby Koonsnak, Sharon Krassneynek, Lynn Harrisnek és Mark Johnsonnak is. Efariszto poli! Alice Arthur, a fényképészem, mindig azonnal a rendelkezésemre áll, és fantasztikus fotókat készít, amelyekért örökké hálás leszek neki. Hszie-hszie! Flag ezúttal is csodálatos borítót tervezett. Shukran gazilan! Tom McLaughlin, a The Epiphany School igazgatója - az iskola alapításában mi is segédkeztünk a feleségemmel - gazdagabbá és teljesebbé tette az életemet, mióta együtt dolgozunk. Obrigado! Végezetül pedig Dávid Simpsonnak, aki edzőtársam a New Bern-i középiskolában: Mahalo nui loa! Ui.: Angol, spanyol, német, francia, japán, olasz, skót gael, héber, fárszi (perzsa), orosz, lett, görög, kínai, arab, portugál és hawaii nyelven mondtam köszönetet - legalábbis egy internetes weboldal szerint. De hát hogy hihetne el az ember mindent, amit ott talál?

5 1.FEJEZET CLAYTON ÉS THIBAULT Keith Clayton seriffhelyettes nem hallotta, hogy jönnek, és közelről sem tetszettek neki jobban, mint amikor először látta őket. Részben a kutya miatt: nem rajongott a német juhászokért, ráadásul ez a dög, bár csöndben álldogált egy helyben, Párducra, a rendőrkutyára emlékeztette. Párducnak, Kenny Moore seriffhelyettes hű társának, elég volt egy alig hallható, kurta vezényszó, hogy elkapja a gyanúsított nadrágjának lábközét. Clayton tulajdonképpen idiótának tartotta Moore-t, de ezzel együtt még őt mondhatta a leginkább barátjának az őrsön, és azt sem tagadhatta, hogy amikor Moore előadja a nadrágelkapós sztorijait, ő kétrét görnyed a nevetéstől. Moore-nak bizonyára tetszett volna a kis nudiparti is, amelyet Clayton éppen megzavart. Kiszúrta ugyanis, hogy két egyetemista lány teljes díszben napfürdőzik a patakparton. Még csak pár perce volt ott, épphogy elkattintotta egyszer-kétszer a digitális fényképezőgépét, amikor egy hortenziabokor mögül előugrott egy harmadik pipi is. Clayton gyorsan a háta mögötti bokrok közé dobta a gépet, majd kilépett a fa mögül, és máris ott állt szemtől szemben a lánnyal. - Nocsak, nocsak, mi folyik itt? - kérdezte a szavakat jól elnyújtva. Próbált úgy föllépni, hogy a lánynak egyből védekeznie kelljen. Nem örült neki, hogy meglátták, és az erőtlen, sótlan belépőjével sem volt elégedett. Rendszerint simábban, gördülékenyebben ment neki az ilyesmi. Szerencsére a lány annyira zavarba jött, hogy nemigen vett észre semmit. Hátrálni kezdett, és kis híján fölbukott, majd hebegett valamit, és megpróbálta eltakarni magát a kezével. Olyan volt, mintha egyedül twisterezne. Clayton nem zavartatta magát, nem fordította el a fejét. Csak mosolygott, és úgy tett, mintha észre se venné a lány meztelen testét. Mintha nap mint nap pucér nőkbe botlana az erdőben. Azt máris látta, hogy a lány nem vette észre a fényképezőgépet. - Jól van, nyugodjon meg - mondta. - Szóval, mi folyik itt? Tudta ő nagyon jól, hogy mi folyt ott. Minden nyáron előfordult ez néhányszor, főként augusztusban: a Chapel Hill-i Egyetemen vagy az Észak-Karolinai Állami Egyetemen tanuló lányok, akik az őszi szemeszter előtt még egyszer, utoljára el akartak tölteni egy hosszú hétvégét a tengerparton, Emerald Isleban, tettek egy kis kitérőt. Mielőtt a végcéljuk felé vették volna útjukat, befordultak a természetvédelmi területté nyilvánított erdőben kanyargó régi rönkszállító útra. Úgy másfél kilométernyi zötykölődés után eljutottak oda, ahol a Swan Creek éles kanyart vesz a South River felé. Itt volt az a sziklás-kavicsos partszakasz, amelyből az utóbbi időben - hogy hogyan, arról Claytonnak fogalma sem volt - a nudizmus paradicsoma lett. A férfi gyakran kiugrott ide járőrözés közben, hátha rámosolyog a szerencse. Két hete

6 hat csinos lánykát is látott egyszerre, ma viszont csak hárman voltak, és a törülközőjükön heverő másik kettő már nyúlt is a pólója után. Egyikük kissé túlsúlyosnak látszott, a másiknak viszont - ahogy a Clayton előtt álló, barna hajú fruskának is - olyan alakja volt, amiért bolondulnak az egyetemista fiúk. Meg a seriffhelyettesek... - Nem tudtuk, hogy van itt valaki! Nem tudtuk, hogy nem szabad! A lány ártatlan arca láttán Claytonnak megfordult a fejében, hogy mit mondana, ha megkérdezné tőle:,apuci vajon büszke lenne az ő kicsi lányára, ha megtudná, miket művei? Szórakoztató lett volna, de tudta, hogy mivel egyenruhában van, hivatalosabb hangot kell megütnie. És azt is tudta, hogy rizikós a szitu. Hiszen ha híre megy, hogy a rendőrség járőrözik errefelé, a diáklányok nagy ívben el fogják kerülni a helyet. Erre pedig Keith Clayton gondolni sem akart. - Jöjjön, beszélgessünk el a barátnőivel. A patakparti tisztás felé lépkedve nagy élvezettel figyelte, ahogy az előtte haladó lány megpróbálja eltakarni a hátsóját. Tetszett neki az előadás. De mire kiértek a fák közül, a másik kettő belebújt a pólójába. A kis barna pedig odaszökdécselt melléjük, és gyorsan fölkapott a földről egy törülközőt. Közben sikerült fölborítania néhány sörösdobozt. Clayton az egyik fára bökött. - Nem látták a táblát? A három lány mintegy varázsütésre arrafelé kapta a fejét. Az emberek birkák, gondolta Clayton. Jámboran várják a következő parancsot. A kis táblát félig eltakarták az ősöreg tölgyfa alsó ágai, és Kendrick Clayton bíró utasítására tették ki, aki történetesen Keith nagybátyja volt. Az ötlet azonban magától Keithtől származott: tudta, hogy a hivatalos tiltás csak fokozza majd a napozóhely vonzerejét. - Nem láttuk! - kiáltotta a kis barna, és újra Claytonra szegezte a tekintetét. - Nem tudtuk, hogy nem szabad! Csak pár napja hallottunk erről a helyről! - Miközben magyarázkodni próbált, a törülközőjével ügyetlenkedett. A két barátnője viszont szóhoz sem jutott az ijedségtől, némán ráncigálták magukra a bikini alsójukat. - Most vagyunk itt először! - nyivákolt tovább a barna hajú. A nyafka hangjából ítélve elkényeztetett egyetemista lányka lehetett, ahogy a másik kettő is. Pontosan úgy néztek ki... - Tudtak róla, hogy a nyilvános helyen való meztelenkedés ebben a megyében szabálysértésnek minősül? A vétkesek ifjú arcocskája még sápadtabb lett, láthatóan átfutott az agyukon, hogy akkor most priuszuk lesz... Clayton jól szórakozott, de tudta, hogy nem mehet túl messzire. - Hogy hívják? - kérdezte a kis barnától. - Amy - felelte a lány, és nagyot nyelt. - Amy White. - És hol lakik? - Chapel Hillben. De Charlotte-ból származom. - Látok itt némi alkoholt is. Elmúltak már huszonegy évesek? Most először a másik két lány is válaszolt. - Igen, uram. - Rendben, Amy. Elmondom, mi lesz. Elhiszem maguknak, hogy nem látták a táblát, és azt is, hogy vannak annyi idősek, hogy a törvény szerint fogyaszthatnak szeszes italt. Szóval nem csinálok nagy ügyet a dologból. Úgy tekintem, hogy nem is láttuk egymást, feltéve, ha megígérik, hogy nem szólnak a főnökömnek. Nem lenne jó, ha megtudná, hogy futni hagytam magukat. A lányok alig akartak hinni a fülüknek. - Tényleg? - Tényleg - mondta Clayton. - Én is jártam egykor egyetemre. - Ez nem volt igaz, de tudta, hogy jól hangzik. - És talán nem ártana, ha felöltöznének. Soha nem tudhatja az ember, nem leselkedik-e valaki a közelben. - Itt rájuk villantott egy mosolyt. - És a sörös dobozokat mindenképp szedjék össze, rendben?

7 - Igen, uram. - Nagyra értékelem az együttműködésüket. - Azzal Clayton hátat fordított nekik, és elindult. - Ennyi? Visszafordult, és még egyszer rájuk mosolygott. - Ennyi. Legyenek jók. Clayton az aljnövényzetben gázolt, kikerülve egy-egy belógó ágat, és miközben a járőrkocsi felé tartott, arra gondolt, hogy jól kezelte a helyzetet. Nagyon is jól. A kis Amy a végén már rámosolygott, és ő egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy visszamegy, és elkéri a telefonszámát. De nem, alighanem jobb, ha ennyiben hagyja a dolgot. Hiszen a lányok most bizonyára elcsacsogják a barátnőiknek, hogy rajtakapta ugyan őket egy seriffhelyettes, de nem történt semmi, és híre megy, hogy az itteni zsaruk jó fejek. De abban azért erősen reménykedett, hogy jók lesznek a képek. Szépen mutatnak majd a kis gyűjteményében... Mindent egybevéve pompás nap volt. Keith már éppen vissza akart menni a fényképező gépéért, amikor füttyszót hallott. Elindult a hang irányába, a rönkszállító út felé, és meglátta a kutyás idegent. Lassú léptekkel haladt, mint valami hippi a hatvanas évekből. Clayton biztosra vette, hogy a kutyás férfi nem a diáklányokkal van. Egyrészt túlkorosnak látszott: közel járhatott a harminchoz, vagy talán valamivel már több is annál. A hosszú haja patkányfészekre emlékeztette Claytont, a hátizsákja alól pedig mintha hálózsák kandikált volna ki. Nem úgy nézett ki, mint aki egynapos kirándulásra készül a tengerpartra, hanem inkább úgy, mint aki már jó ideje járja az erdőt, és minden bizonnyal a szabad ég alatt alszik. Nem lehet tudni, mióta van a közelben, és mi mindent látott. Azt például látta-e, hogy ő fényképezett? Nem, ki van zárva. Egyszerűen lehetetlen. Hiszen az útról senki sem láthatta őt, és ha valaki a sűrű aljnövényzetet taposva az erdőben bóklászik, azt biztos meghallotta volna. Ugye? De Keith azért furcsállotta, hogy valaki itt, a semmi közepén túrázik. Az hiányzott neki a legkevésbé, hogy valami suttyó hippi miatt kárba vesszen ez a tuti megfigyelőállás... Az idegen addigra elhaladt mellette, és már a járőrkocsi közelébe ért. Kicsivel távolabb ott állt a lányok dzsipje is. Clayton kilépett az útra, és megköszörülte a torkát. Az idegen a kutyájával együtt megfordult. Clayton tisztes távolból méregette őket. A férfit, úgy tűnt, nem zökkentette ki a nyugalmából az ő hirtelen fölbukkanása, ahogy a kutyáját sem. Volt valami nyugtalanító az idegen tekintetében, mintha szinte várta volna, hogy a rendőr előlépjen a fák közül. A németjuhász dettó: közönyösen, mégis gyanakvóan - mondhatni, értelmesen - vizslatta őt. Valahogy így szokott nézni Párduc is, közvetlenül azelőtt, hogy Moore ráereszti valakire... Clayton gyomra szaltózott egyet. Erőt kellett vennie magán, hogy ösztönösen oda ne kapja a kezét az intim testrészei elé. Egy hosszú percen át némán bámulták egymást. Clayton már régen rájött, hogy az egyenruhája a legtöbbeket megfélemlíti. Az emberek - még az ártatlanok is - idegesek lesznek, ha a törvény őrével állnak szemben, és úgy gondolta, ez a fickó sem lehet kivétel. Többek között ezért olyan jó dolog seriffhelyettesnek lenni... - Van póráza? - kérdezte inkább parancsoló, mintsem kérdő hanghordozással. - Igen, a hátizsákban. Az idegen kiejtésén semmiféle jellegzetes akcentus nem érződött. Clayton édesanyja híradós angolnak nevezte az ilyet. - Tegye föl a kutyára! - Ne aggódjon. Csak akkor mozdul meg, ha mondom neki. - Akkor is tegye föl. Az idegen letette a hátizsákját a földre, és kotorászni kezdett benne. Clayton a nyakát nyújtogatva leselkedett, hátha kiszúr valamit, ami kábítószernek vagy fegyvernek minő sülhet. Egy pillanattal később a póráz már a kutya nyakörvén lógott, és az idegen ismét felegyenesedve várt. Arcára volt írva a kérdés: És most? - Mit csinál errefelé? - kérdezte Clayton.

8 - Kirándulok. - Szép nagy hátizsákot pakolt össze ehhez a kis kiránduláshoz. Az idegen nem válaszolt. - Vagy talán valami látnivaló reményében ólálkodik itt? - Ezért szoktak idejönni az emberek? Claytonnak nem tetszett a férfi hanghordozása, és a burkolt célzás sem. - Mutasson valami igazolványt. Az idegen ismét a hátizsákja fölé hajolt, és előhalászta az útlevelét. Nyitott tenyerével jelezte a kutyájának, hogy ne mozduljon, majd lépett egyet Clayton felé, és átadta neki az okmányt. - Jogosítvány nincs magánál? - Nincs jogosítványom. Claytonnak kissé mozgott az ajka, miközben a férfi nevét silabizálta. - Logan Thibault? Az idegen bólintott. - Hova valósi? - Coloradóba. - Az jó messze van. Az idegen erre nem mondott semmit. - Van valami konkrét úti célja? - Ardenbe tartok. - Mi van Ardenben? - Nem tudom. Még sosem jártam ott. Clayton összeráncolta a homlokát. Túlságosan is dörzsölt ez a fickó. Vagy túlságosan kihívó? Túlságosan... na mindegy. Annyit biztosan tudott, hogy nem tetszik neki. - Várjon itt - mondta. - Leellenőrizném, ha nem gond. - Parancsoljon. Clayton a járőrkocsi felé tartva hátrapillantott a válla fölött. Azt látta, hogy Thibault elő húz a hátizsákjából egy kis tálkát, és beletölt egy üveg vizet. Mint akinek az égvilágon semmi gondja-baja. Majd kiderül, hogy tényleg így van-e, nem igaz? Clayton beszólt a rádióján az őrsre. Bemondta a férfi nevét, majd betűzte is. Ekkor a diszpécsernő a szavába vágott. - Nem Szájbolt, hanem Tibó. Francia név. - Mit érdekel engem, hogy kell kiejteni? - Én csak... - Jó, jó. Megnéznéd, Marge? - Franciának néz ki? - Honnan a francból tudjam, hogy néz ki egy francia? - Csak kíváncsi vagyok. Nem kell mindjárt fölhúznod magad. Kicsit sok a dolgom. Ja, persze, gondolta Clayton. Vár a fánkod. Marge vagy tízet bevágott naponta, nyomott is vagy százharminc kilót. Clayton a kocsi ablakán kinézve azt látta, hogy az idegen a vizet lefetyelő kutya mellett guggol, és suttog. Megcsóválta a fejét. Micsoda fura alak! Beszél a kutyájához, mintha az értene egy szót is az alapvető parancsokon kívül! Ezt csinálta a volt felesége is: úgy bánt a kutyákkal, mintha emberek lennének. Ö pedig igazán érthetett volna ebből az intő jelből, és beláthatta volna, hogy jobb, ha nem kezd azzal a nővel... - Nem találtam semmit - hallotta Marge hangját. A nő mintha rágott volna valamit. - Úgy néz ki, nem körözik. - Biztos? - Igen, biztos. Ez a munkám, tudom, mit beszélek. Az idegen, mintha csak kihallgatta volna a társalgásukat, visszatette a hátizsákjába a tálkát, majd a vállára vetette a zsákot.

9 - Nem érkezett valami szokatlan bejelentés? - kérdezte Marge-tól Clayton. - Hogy valaki csellengene a környéken, vagy ilyesmi? - Nem. Csöndes volt a délelőtt. Egyébként hol vagy? Az apád keresett. Clayton apja volt a megyei rendőrfőnök. - Mondd meg neki, hogy hamarosan visszaérek. - Úgy láttam, ki van bukva. - Mondd meg neki, hogy járőröztem, rendben? Vagyis dolgoztam. De ezt már nem tette hozzá. - Megmondom. Ezt már szeretem. - Mennem kell. Clayton visszatette a helyére a rádiót, és mozdulatlanul, kissé csalódottan üldögélt a kocsiban. Jópofa lett volna megnézni, hogy bírja ez a lányos hajú fazon a gyűrődést a fogdán. Nagy napjuk lett volna a szokásos szombat esti kuncsaftoknak, a Landry fivéreknek. Ők ilyenkor ittas állapotban elkövetett rendzavarás és verekedés miatt rendre rács mögé kerültek. Majdnem mindig egymással kaptak össze, de a fogdán előszeretettel kötöttek bele másokba. Clayton az ajtónyitó karral babrált. Most vajon mitől van kibukva az apja? Kezdett az idegeire menni az öreg. Csináld ezt, csináld azt, ugorj ide, ugorj oda! Kikézbesítetted már az idézéseket? Miért késtél? Hol voltál? Sokszor kis híján megmondta neki, hogy törődjön a maga dolgával. Azt hiszi, még mindig ő parancsol itt. De sebaj, előbb-utóbb úgyis kiderít valamit erről a suttyó hippiről. Most viszont ideje eltávolítani innen a fazont, mielőtt ideérnek a lányok. Hiszen jó lenne, ha a patakpart csöndes, zavartalan hely maradna, nem igaz? Az ilyen hosszú hajú gyökerek tönkretehetik az egészet. Clayton kiszállt, és becsukta maga mögött a kocsi ajtaját. A kutya oldalra kapta a fejét a közeledtére. A seriffhelyettes visszaadta a férfinak az útlevelét. - Elnézést a kellemetlenségért, Mr. Szájbolt. - Most már szándékosan ejtette rosszul a nevét. - Csak a munkámat végzem. Apropó, nincs véletlenül fegyver vagy kábítószer a hátizsákjában? - Nincs. - Megengedi, hogy a saját szememmel is meggyőződjek róla? - Nem szívesen engedném meg. Tudja, az alkotmány negyedik kiegészítése, meg hasonlók. - Látom, hálózsákja is van. A szabad ég alatt táborozott? - Tegnap éjjel még Bürke megyében voltam. Clayton egy darabig méregette a férfit, és közben a válaszán töprengett. - Errefelé nincsenek táborhelyek - nyögte ki. A fickó nem szólt semmit. Végül Clayton fordította el a fejét. - Jobb lenne, ha pórázon tartaná azt a kutyát. - Nem tudtam, hogy ebben a megyében törvény van erre. - Nincs is. Csak a kutyája érdekében javaslom. A főúton nagy a forgalom. - Ezt majd észben tartom. - Rendben. - Clayton már-már elindult a kocsija felé, de aztán megtorpant. - Ha szabad kérdeznem, mennyi ideje van itt? - Csak most jöttem. Miért? A válaszra Clayton fejébe ismét befészkelte magát a gyanú. Némi habozás után azonban meggyőzte magát, hogy a fickó semmiképpen nem tudhatja, miben mesterkedett ő az imént. - Csak úgy. - Elmehetek? - Igen. Menjen csak. Az idegen meg a kutyája elindult a rönkszállító úton, majd ráfordultak egy kis erdei ösvényre. Miután eltűntek a fák között, Clayton visszament a leshelyére, és keresni kezdte a fényképezőgépet. Kotorászott a bozótban, meg is rugdosta a lehullott, elszáradt tűleveleket, és többször is visszament arra, amerről jött, hogy meggyőződjön róla, tényleg jó helyen jár-e. Egy idő után azonban úrrá lett rajta a pánik, és térdre

10 hullt. Hiszen ő csak kölcsönvette a rendőrség fényképezőgépét ezekre a kis kiruccanásokra, és ha kiderül, hogy elveszett, az apja kérdések özönét zúdítja majd rá. Ha pedig előkerül a gép, az még rosszabb, hiszen akkor megtalálják a pucér lányokról készített képeket is. Márpedig az apja nagyon vaskalapos, ha az eljárásrendről meg a felelősségteljes magatartásról van szó... Eltelt néhány perc. A távolban rekedtesen felbőgött egy kocsi motorja. Nyilván a lányok indulnak hazafelé. Hogy mit gondolnak, ha meglátják, hogy még mindig ott áll a járőrkocsi, az csak egy pillanatra villant át Clayton agyán. Kisebb gondja is nagyobb volt ennél. Hiszen lába kelt a fényképezőgépnek. Úgy van, nem elveszett, hanem lába kelt. De tuti, hogy nem a saját lábán pucolt el, és a lányok sem találhatták meg. Tehát ez a Szájbolt mindvégig csak szórakozott vele. Szájbolt! Szórakozott! Vele! Hihetetlen! Persze, látta ő, hogy valami nem stimmel: a fickó kurtán-furcsán válaszolgatott, és a viselkedése mintha azt jelezte volna: Tudom, mit tettél tavaly nyáron! De ezt nem viszi el szárazon! Egy koszos, kutyákkal társalgó, buggyant hippi nem csinálhat hülyét Keith Claytonból! Ebben az életben nem! Az ágakat félretolva az út felé indult. Gondolta, utoléri Logan Szájboltot, és szemrevételezi egy kicsit. És ez még csak a kezdet, a java ezután jön! Ez a fazon szórakozni akar vele? Az egyszerűen nem megy! Ebben a városban nem! A kutya sem okoz gondot. Ha ideges lesz, akkor bumm!, érzékeny búcsút veszünk tőle. Pofonegyszerű az ügy: a német juhász fegyvernek minősül, nincs olyan bíróság az országban, amely előtt ne állna meg a lábán ez az érv. De ne szaladjunk ennyire előre! Először meg kell találnia Szájboltot, és vissza kell szereznie a fényképezőgépet. Elég aztán átgondolnia, mi legyen a következő lépés. Közben odaért a járőrkocsihoz. Csak akkor döbbent rá, hogy mindkét hátsó kerék lapos. - Mit is mondtál, hogy hívnak? Thibault oldalra hajolt a dzsip anyósülésén, és a szél zúgását túlharsogva elismételte a nevét. - Logan Thibault! - Aztán hátrabökött a hüvelykujjával a válla fölött. - Ö pedig Zeusz. Zeusz lógó nyelvvel, orrát fölemelve ült hátul, a csomagtérben. A dzsip a főút felé robogott. - Nagyon szép kutya - dicsérte meg a volánnál ülő lány. - Én Amy vagyok, ők pedig Jennifer és Lori. Thibault hátrapillantott a válla fölött. - Sziasztok! - Hello! Feldúltnak látszottak, és Thibault ezen nem is lepődött meg azok után, hogy ilyen élményben volt részük. - Nagyon köszönöm a fuvart. - Nem nagy ügy. Mit is mondtál, Hamptonba mész? - Ha nincs túl messze. - Éppen útba esik. Thibault, miután letért a rönkszállító útról, és elintézett egy-két dolgot, éppen akkor bukkant elő ismét a fák közül, amikor a lányok elindultak a kocsival. Fölemelte a hüvelykujját, és hálát adott a sorsnak, hogy Zeusz is vele van. A kocsi szinte azonnal meg is állt. Van, amikor pontosan úgy alakulnak a dolgok, ahogy kell. Thibault, bár ezt nem árulta el, látta őket, amikor megérkeztek a patakhoz, hiszen mindjárt a dombgerinc túloldalán táborozott le éjszakára. De amikor a lányok vetkőzni kezdtek, nem élt vissza a helyzettel, és nem legeltette rajtuk a szemét. A maga részéről semmi kivetnivalót nem talált abban, amit csináltak, hiszen rajta kívül nem volt ott senki. Kit zavar, ha ledobják magukról a ruhát? Felőle akár csirkejelmezbe is beöltözhettek volna. Nem volt hozzá semmi köze, és úgy gondolta, jobb, ha ez így is marad - egészen addig, amíg meg nem látta a Hampton megyei rendőrség kocsijával közeledő seriffhelyettest.

11 Jól megnézte magának a szélvédőn keresztül, és megállapította, hogy a fickó arckifejezésében valami nem stimmel. Nehéz lett volna pontosan megmondani, mi az, és Thibault nem is állt neki elemezni. Inkább megfordult, átvágott az erdőn, és pontosan akkor ért oda, amikor a seriffhelyettes megnézte a fényképezőgépében a memórialemezt, majd kiszállt és halkan becsukta a járőrkocsi ajtaját. Thibault árgus szemekkel figyelte a gerinc felé lopakodó férfit. Tudta, hogy a közeg talán hivatalos eljárást folytat - csak az volt a bökkenő, hogy a férfi arca a szárított marhahúsra váró Zeuszt idézte: túlságosan is izgatottnak látszott. Thibault jelezte Zeusznak, hogy maradjon ott, ahol van, és hallótávolságon kívülről követte a seriffhelyettest. Innentől kezdve magától összeállt a terv. Tudta, hogy nem vonhatja kérdőre nyíltan, hiszen akkor a rend őre azt mondhatná, bizonyítékot gyűjtött, és az ő szava nyilván többet nyomna a latban, mint egy idegené. A fizikai összetűzés szintén nem jöhetett szóba, főként azért, mert több probléma származhatott belőle, mint amennyit az egész ügy megért. Pedig Thibault nagyon szívesen bajszot akasztott volna a fickóval. De aztán szerencsére - vagy sajnálatos módon, attól függ, honnan nézzük - fölbukkant a lány, és a seriffhelyettes pánikba esett. Thibault pontosan látta, hova pottyan a fényképezőgép, és miután a rendőr lement a lánnyal a patakpartra a másik két elkövetőhöz, magához vette. Itt annyiban hagyhatta volna a dolgot, de úgy gondolta, ezt a fickót móresre kell tanítani. Nem nagyon, épp csak annyira, hogy a lányok jó hírén ne essen csorba, a seriffhelyettes napja el legyen rontva, ő pedig mehessen a dolgára. Ezért fordult vissza, hogy kiszúrja a járőrkocsi kerekét. - Jut eszembe - szólalt meg a dzsipben -, megtaláltam az erdőben a fényképezőgépedet. - Nem az enyém - felelte Amy. - Lóri, Jen? Volt valamelyikőtöknél fényképezőgép? Mindkét lány a fejét rázta. - Nem baj, tartsd meg - mondta Thibault, és letette a gépet maga mellé az ülésre. - Nekem már van. Kösz a fuvart. - Biztos vagy benne? Elég drága cucc lehet. - Teljesen biztos vagyok benne. - Kösz. Thibault az Amy arcán táncoló árnyakat figyelte, és megállapította, hogy amolyan nagyvárosiasán vonzó lány: markáns arcvonások, olajbarna bőr, mogyoróbarnába hajló szemek. Órákon át el tudta volna nézni. - Figyelj... csinálsz valamit a hétvégén? - szólalt meg Amy. - Mi kimegyünk a tengerpartra. - Nagyon köszönöm a meghívást, de nem tarthatok veletek. - Fogadok, hogy a barátnődhöz mész. - Miből gondolod? - Valahogy ez a benyomásom. Thibault erőnek erejével elfordította a fejét. - Igen, olyasmi. 2. FEJEZET THIBAULT

12 Furcsa belegondolni, milyen váratlan fordulatokat vehet az ember élete. Thibault egy évvel azelőtt még kapva kapott volna az alkalmon, hogy Amyvel meg a barátnőivel töltheti a hétvégét. Valószínűleg most is pontosan erre lett volna szüksége, mégis megkönnyebbülten intett búcsút a lányoknak, amikor Hampton határában kitették. Kimerítő volt ennyi időn át fenntartania a látszatot, hogy normális... Mióta öt hónappal azelőtt útnak indult Coloradóból, önszántából senkivel sem töltött el néhány óránál többet. Az egyetlen kivétel egy tehenészgazda volt az arkansasi Little Rock közelében, aki elszállásolta egy használaton kívüli emeleti szobában, és a vacsoránál ugyanolyan szűkszavú volt, mint ő. Thibault nagyra értékelte, hogy a gazda nem faggatózott, nem firtatta, miért bukkant föl hirtelen gyalogszerrel, egy kutyával meg egy hátizsákkal. Nem kíváncsiskodott, még csak célzást sem tett arra, hogy mesélhetne magáról. Egyszerűen elfogadta, hogy a vendégének nincs kedve beszélgetni. Thibault hálából ott maradt nála még pár napig, és segített megjavítani az istálló tetejét. Attól eltekintve, hogy most lestoppolta a lányokat, végig gyalogolt. Mióta március közepén leadta a lakása kulcsát az ingatlanügynökségen, elhasznált nyolc pár cipőt, és a városok közti hosszú, magányos gyaloglások alatt jórészt energiaszeleteken meg vízen élt - igaz, egyszer Tennesseeben, miután csaknem három napig nem evett, öt nagy kupac palacsintát is befalt. Átéltek Zeusszal hóvihart, jégverést, esőt, és olyan kánikulát is, hogy felhólyagzott a karján a bőr. Az oklahomai Tulsa közelében tornádót látott a horizonton, és kétszer is kis híján belecsapott a villám. Mivel igyekezett kerülni a főutakat, sokszor kitérőt tett, időnként hirtelen ötlettől vezérelve. Rendszerint addig ment, amíg el nem fáradt, majd a nap vége felé elkezdett táborhelyet keresni. Bármi megfelelt, ahol zavartalanul pihenhettek Zeusszal. Másnap pedig még pirkadat előtt továbbálltak, hogy senki se szerezzen tudomást az ottlétükről. Eddig nem is háborgatta őket senki. Becslése szerint naponta átlagosan több mint harminc kilométert gyalogolhattak, igaz, nem tartotta számon különösebben sem az eltelt időt, sem a megtett távolságot. Nem erről szólt ez az út. Thibault úgy gondolta, az emberek kétféleképpen vélekednek a döntéséről. Egyesek szerint biztos az emlékeit próbálja maga mögött hagyni, és ebben volt valami költő i. Mások pedig talán azt szeretnék hinni, hogy pusztán az utazás kedvéért vágott neki az országnak. De egyik sem volt igaz. Ö azért gyalogolt, mert szeretett gyalogolni, és volt hová mennie. Ennyi. Szerette, hogy akkor, oda és olyan gyorsan megy, ahogy csak akar. Miután a tengerészgyalogságnál négy éven át parancsokat teljesített, vonzotta ez a korlátlan szabadság. Az édesanyja aggódott érte, de hát az anyák már csak ilyenek. Thibault néhány naponta fölhívta, hogy megnyugtassa: semmi baja. Miután letette a telefont, sokszor úgy érezte, hogy nem lenne szabad ezt művelnie az édesanyjával. Hiszen az utóbbi öt év nagy részében távol volt, és mielőtt útra kelt Irakba, mindháromszor végighallgatta telefonon az anyja hosszú mondókáját, hogy nehogy valami butaságot csináljon. Nem is csinált, de néhányszor így sem sokon múlt, hogy ép bőrrel megúszta. Ezekről az esetekről nem számolt be, de hát az édesanyja is olvas újságot... - Most meg ez! - sopánkodott a fia indulása előtti estén. - Nekem színtiszta őrültségnek tűnik ez az egész! Talán az, talán nem. Thibault még nem tudta. - Te mit gondolsz, Zeusz? A kutya a neve hallatán fölnézett, és nesztelenül odaballagott a gazdája mellé. - Igen, tudom. Éhes vagy. Amúgy mi újság? Thibault egy lerobbant városszéli motel parkolójában állt meg. Elővette Zeusz tálkáját meg az utolsó adag kutyaeledelt. Az eb nekilátott, ő pedig szemügyre vette Hamptont. A városka messze nem volt a legrosszabb hely, amit útja során látott, de nem is tartozott a legjobbak közé. A South River partján, Wilmingtontól és a tengertől úgy ötvenöt kilométernyire északnyugatra elterülő Hampton első ránézésre nem különbözött a történelmi Délen ezrével sorjázó, büszke, független munkás településektől. A folyó fölött átívelő híd felé tartó forgalmat néhány helyen kókadt dróton fityegő közlekedési lámpa állította meg. A főutca két oldalán szorosan összezsúfolt, alacsony téglaépületek sorakoztak egy kilométeren keresztül. Az utcafronti ablakokban stencilezett papírlapok hirdették az ételt-

13 italt, vagy vas- és fémárut kínáló vendéglátóhelyeket, üzleteket. Néhol egy-egy öreg magnóliafa gyökereitől púposodott föl a járda. A távolban régimódi borbélycégér látszott, és az üzlet előtti padon ott ült az elmaradhatatlan öregúr is. Thibault elmosolyodott. Furcsa látvány volt, mintha időutazást tett volna az ötvenes évekbe. Ám miután alaposabban megnézte magának a városkát, rádöbbent, hogy az első benyomása csalóka volt. Szembeötlők voltak ugyanis a rothadás jelei, annak ellenére, hogy Hampton vízparti település volt - vagy talán éppen azért... A háztetők alatt málladozó vakolat, a házak talapzatánál porladó téglák, meg az egy-két méterrel följebb éktelenkedő, piszkos foltok egyértelműen jelezték, hogy itt komoly árvizek tomboltak. Még egyik üzlet ajtaja sem volt bedeszkázva, de az előttük parkoló autók gyér számából ítélve nem lehetett tudni, meddig húzzák még. A kisvárosok üzleti negyedei lassanként a dinoszauruszok sorsára jutnak. Thibault sejtette, hogy - az útja során látott más kisvárosokhoz hasonlóan - Hamptonban is lehet egy újabb üzleti negyed, alighanem egy nagy hipermarket köré csoportosulva, amely ennek a városrésznek a végét jelenti. Furcsa érzése támadt. Nem tudta volna megmondani, mit várt Hamptontól, mire számított, de biztosan nem erre. Na, sebaj. Míg Zeusz eszegetett, Thibault azon tűnődött, vajon mennyi időbe telhet, mire megtalálja a lányt. A lányt a fényképről, aki miatt idejött. Mert egy biztos: meg fogja találni! Fölvette a hátizsákját. - Kész vagy? Zeusz oldalra hajtotta a fejét. - Gyere, kiveszünk egy szobát. Ennem kell valamit, és le kell zuhanyoznom. Neked is jót tenne egy kiadós fürdő. Thibault pár lépés után észrevette, hogy Zeusz nem mozdul. Hátrapillantott a válla fölött. - Ne nézz rám így! Igen, muszáj megfürödnöd! Büdös vagy. Zeusz még mindig nem mozdult. - Rendben. Azt csinálsz, amit akarsz. Én megyek. Elindult az iroda felé, hogy bejelentkezzen. Tudta, hogy Zeusz úgyis utánamegy. Előbb-utóbb mindig utánament. Amíg meg nem találta azt a fényképet, Thibault élete pontosan úgy alakult, ahogy tervezte. Merthogy mindig is volt valami terve. Eltervezte például, hogy jól fog tanulni, és jól is tanult. Eltervezte, hogy kipróbál majd mindenféle sportot, és így is tett. Eltervezte, hogy meg tanul zongorázni meg hegedülni, és ez olyan jól sikerült, hogy már zenét is szerzett. Eltervezte, hogy miután lediplomázik a Coloradói Egyetemen, beáll tengerészgyalogosnak, és így is tett. A toborzó tiszt odavolt a gyönyörűségtől, hogy közlegénynek jelentkezik, bár meg is döbbentette a dolog, hiszen a diplomások általában egyből tisztek akarnak lenni. A Világkereskedelmi Központ elleni terrortámadásnak nem sok köze volt a döntéséhez. Természetesnek tűnt a számára, hogy tengerészgyalogos lesz, hiszen akként szolgált az édesapja is, huszonöt éven át. Közlegényként kezdte, és tipikus, őszülő hajú, acélos állkapcsú őrmesterként végezte, aki nagyjából mindenkit megfélemlít a puszta megjelenésével, kivéve a feleségét meg a gondjaira bízott szakaszokat. Fiaiként kezelte a hozzá beosztott fiatalembereket, és sokszor mondogatta nekik, hogy egyetlen cél lebeg a szeme előtt: az, hogy az édesanyjuk épen, egészségesen, és felnőtt emberként lássa viszont a fiát. Az idősebb Thibault az évek során több mint ötven esküvőn vett részt, mert a rábízott fiúk el se tudták volna képzelni, hogy az ő áldása nélkül kössenek házasságot. Jó tengerészgyalogos volt, Vietnamban Bronzcsillagot és két Bíbor Szív sebesülési érdemérmet is kapott. Az évek során szolgált Grenadában, Panamában, Boszniában és az első öbölháborúban. Mivel nem bánta, ha új állomáshelyre vezénylik, a fia gyerekkora jórészt katonai bázisokon telt a világ különböző pontjain. Az ifjabb Thibault ilyenformán sok szempontból inkább otthonának tekintette Okinavát, mint Coloradót. A japánnyelv-tudása már kissé berozsdásodott ugyan, de úgy gondolta, ha csak egy hetet eltöltene Tokióban, ugyanolyan

14 folyékonyan beszélne, mint régen. Úgy tervezte, ő is a tengerészgyalogságtól megy majd nyugdíjba, mint az apja, de ő szeretett volna utána még jó ideig élni, hogy kiélvezhesse a megérdemelt pihenést. Az apja ugyanis mindössze két évvel azután, hogy szögre akasztotta a mundért, szívinfarktust kapott. A semmiből jött a tragédia: egy perccel a halála előtt még a havat lapátolta el a kocsibejáróról. Ez tizenhárom éve történt. Az ifjabb Thibault akkor tizenöt éves volt. A tengerészgyalogság előtti időkből arra a napra és az apja temetésére emlékezett a legélénkebben. Ha az ember katonagyerekként nő fel, akkor a sok költözés folytán összemosódnak az emlékei. A barátok jönnek-mennek, a ruhákat folyton ki-be kell csomagolni, a fölösleges dolgokat folyamatosan selejtezik, így aztán nem sok minden hagy maradandó nyomot. Ez időnként nehéz, de a legtöbb ember számára felfoghatatlan módon meg is edzi a gyereket ez az életforma. Megtanítja arra, hogy ha el is maradnak az életéből emberek, mindig jönnek helyettük újak, és mindenhol lehet találni valami jót, ahogy rosszat is. Gyorsabban felnő így az ember. Még az egyetemi évek is csak homályosan maradtak meg. Az életének ez a fejezete szintén szabályos rend szerint zajlott: hét közben tanulás, hétvégén szórakozás, magolás a záróvizsgákra, pocsék kollégiumi kaja, és két barátnő, akik közül az egyikkel több mint egy évig tartott a kapcsolata. Nagyjából hasonló történeteket mesél bárki, aki valaha is járt egyetemre, és ezek a dolgok hosszú távon nem igazán lényegesek. Végül csak az elsajátított tudás maradt meg benne. Az igazat megvallva, úgy érezte, el sem kezdődött az élete, amíg meg nem érkezett Parris Islandre az alapkiképzésre. Amint leszállt a buszról, egyből ordítani kezdett a fülébe a kiképző őrmester. Egy kiképző őrmester mindenkinél jobban el tudja hitetni az emberrel, hogy addig semmi sem számított igazán az életében. Akkor és ott az övék vagy, és ennyi. Jól kosarazol? Gyerünk, zsákolóbajnok, ötven fekvőtámasz! Diplomás vagy? Na, rakja össze ezt a mordályt, Einstein! Az apád is tengerészgyalogos volt? Aztán olyan tisztára nyalja azt a retyót, mint az örege annak idején! Örökéletű közhelyek jegyében telt az élet: futás, menetelés, vigyázzállás, sárban kúszás, falon mászás. Az alapkiképzés semmi váratlant nem tartogatott Thibault számára. És el kellett ismernie, hogy a módszer többnyire bevált. A drill megtörte, majd földbe döngölte az embereket, és idővel tengerészgyalogossá formálta őket. Legalábbis ezt mondták. O ugyanis nem tört meg. Leszegett fejjel végigcsinálta, amit kellett, teljesítette a parancsokat, és közben ugyanaz az ember maradt, aki volt. De így is tengerészgyalogos lett. Az 5. tengerészgyalogos-ezred 1. zászlóaljához került, amelynek Camp Pendleton volt a bázisa. San Diego kedvére való város volt: remek időjárás, csodaszép tengerpart és még szebb lányok. De ez nem tartott sokáig. '03 januárjában, közvetlenül a huszonharmadik születésnapja után, Kuvaitba vezényelték az alakulatát az Iraki Szabadság-hadművelet keretében. A Kuvaitváros iparnegyedében lévő Camp Doha már az első öbölháború óta katonai bázisként működött, és szabályos várossá nőtte ki magát. Volt edzőterem, számítógépközpont, kantin, több étkezde, és végtelenbe nyúlt a sátrak sora. Thibault érkezésekor az amúgy is nyüzsgő tábor a küszöbönálló invázió miatt még inkább felbolydult méhkasra emlékeztetett. Kezdettől fogva nagy volt a káosz: Thibault napjai a többórás állománygyűlések, a kimerítő gyakorlatozás és a folyton változó támadási tervek elpróbálása jegyében teltek. A vegyvédelmi ruha felvételét biztosan elgyakorolta vagy százszor. A táborban számtalan pletyka terjengett, és az volt az egészben a legrosszabb, hogy az ember sosem tudhatta, melyik igaz. Mindenki ismert valakit, aki ismert valakit, aki hallotta az igazi sztorit. Egyik nap még küszöbön állt a támadás, másnap pedig már az terjedt el, hogy kivárnak. Egyik nap még úgy volt, észak és dél felől is betörnek Irakba, másnap pedig már úgy, hogy csak dél felől, vagy egyáltalán nem. Egyik nap azt hallották, hogy az ellenség vegyi fegyvert akar bevetni, másnap pedig már azt, hogy mégsem vetik be, mert félnek, hogy az USA atomcsapással válaszol. Suttogták azt is, hogy az Iraki Köztársasági Gárda közvetlenül a határ mentén harcol majd az utolsó emberig ellenük, mások viszont azt rebesgették, hogy az öngyilkos akcióra Bagdad mellett kerül sor. Volt, aki megesküdött rá, hogy az olajmezők közelében mészároltatják majd le magukat. Egyszóval senki sem tudott semmit, és ez még jobban szabadjára engedte a Kuvaitban összesereglett százötvenezer katona képzeletét.

15 Hiszen a katonák javarészt gyerekek, bár az emberek hajlamosak ezt elfelejteni. Az odavezényelt kontingens fele tizennyolc-húsz éves volt, még egy sört se rendelhettek maguknak. Magabiztos, jól kiképzett, harcra kész katonák voltak, de nem titkolhatták el maguk elől a véres valóságot: néhányan közülük meg fognak halni. Volt, aki nyíltan beszélt erről, mások búcsúlevelet írtak a családjuknak, és odaadták a tábori lelkésznek. Mindenki ingerlékeny volt. Egyesek álmatlanságtól szenvedtek, mások szinte állandóan aludtak. Thibault mindezt valami furcsa, közönyös hangulatban figyelte, mintha kívülről nézte volna az eseményeket. Mintha csak az apja hangját hallotta volna: Isten hozott a háborúban! Ez egy folyamatos NESZE-állapot: a helyzet Normális, vagyis El van Szarva az Egész. De azért Thibault sem volt teljesen immúnis az egyre fokozódó feszültségre, neki is le kellett vezetnie azt, ahogy mindenki másnak. Elkezdett pókerezni. Még az apja tanította meg annak idején, és ő jól tudott játszani... legalábbis azt hitte. Hamar rá kellett ugyanis döbbennie, hogy mások jobban tudnak. Az első három hét alatt gyakorlatilag az utolsó centig elvesztette a bevonulása óta összespórolt pénzt, mert szinte mindig rosszul döntött: amikor be kellett volna dobnia a lapjait, blöffölt, amikor tartania kellett volna a tétet, bedobta. Nem valami sok pénzről volt szó, és úgyse nagyon tudta volna mire költeni, mégis alaposan elrontotta a hangulatát a kudarc. Utált veszíteni. A lehangoltság ellen a pirkadat előtti futás volt az egyetlen ellenszer. Legtöbbször majd megfagyott. Már egy hónapja volt a Közel-Keleten, mégis nap mint nap elcsodálkozott, milyen hideg tud lenni a sivatag. Erős iramban, szaporán zihálva rótta a kilométereket a csillagfényes égbolt alatt. Az egyik alkalommal a táv vége felé, amikor már látta a távolban a sátrát, lelassított. A nap fölfelé kúszott a horizonton, aranyfénybe vonva a szikkadt, kietlen tájat. Thibault, miközben csípőre tett kézzel kapkodta a levegőt, a szeme sarkából észrevette, hogy valami tompán megcsillan a földön. Odalépett, és kezébe vette a fényképet, amelyet már félig ellepett a homok. Látta rajta az olcsó, de szépen megcsinált bevonatot, amely alighanem az időjárás viszontagságai ellen nyújtott védelmet. Leporolta a fotót, és ekkor megpillantotta a lányt. Szőke volt, mosolygós, pajkosan csillogott a jádezöld színű szeme. Farmert és LUCKY LADY, azaz szerencsés hölgy feliratú pólót viselt. A háta mögött nagy zászló látszott HAMPTONI VÁSÁRTÉR felirattal. Mellette szürke szájkosaras német juhász állt, a háta mögött pedig kissé életlenül két fiatalember látszott, akik szintén feliratos pólót viseltek, és a jegypénztárnál csoportosuló emberek között álldogáltak. A távolban három, csúcsos koronájú örökzöld fa magasodott, olyanok, amilyenek szinte bárhol nőhetnek. A fénykép hátoldalára kézírással ezt írták: Vigyázz magadra! E. Thibault akkor mindebből szinte semmit sem vett észre, sőt már kis híján eldobta a fotót, de aztán eszébe jutott, hogy valakinek talán hiányzik. Hiszen nyilván van valaki, akinek sokat jelent. Amikor visszaért a táborba, a számítógépközpont bejárata melletti faliújságra rajzszögezte a fotót. Gondolta, itt gyakorlatilag a tábor összes lakója megfordul, előbb-utóbb nyilván leveszi majd valaki. Eltelt egy hét, tíz nap. A fénykép még mindig ott volt. A szakaszuk ekkor már mindennap hosszú órákon át gyakorlatozott, és komolyra fordultak a pókerpartik is. Voltak, akik több ezer dollárnak mondhattak búcsút, az egyik szakaszvezető állítólag majdnem tízezret vesztett. Thibault a kezdeti megaláztatások óta nem játszott, inkább a küszöbönálló hadműveleten törte a fejét, és azon rágódott, vajon hogyan reagálna, ha tüzet nyitnának rá. Amikor a támadás előtt három nappal átballagott a számítógépközpontba, a fotó még mindig ott volt a faliújságon. Maga sem értette, miért teszi, de levette, és zsebre dugta. Victor, aki a legjobb barátja volt a rajukban - már alapkiképzés óta együtt szolgáltak -, rábeszélte, hogy szálljon be az aznap esti pókerpartiba. Thibault, bár voltak fenntartásai, engedett az unszolásnak, és mivel nem nagyon volt pénze, óvatosan kezdett. Nem gondolta, hogy fél óránál tovább fogja húzni. Az első három partiban bedobta a lapjait, majd a negyedik partiban összejött egy színsor, az ötödikben pedig egy full. A kedvező lapjárás folytatódott: egymást követték a színsorok, fullok, royal flushök, és a játék felénél már visszanyerte korábbi veszteségeit. Ekkorra az első játékosok már fölálltak, és mások vették át a helyüket. Thibault azonban maradt. A nyerősorozata végig kitartott, és amikor a kora hajnali órákban véget

16 vetettek a játéknak, többet nyert, mint amennyit az addigi hat hónapos szolgálat alatt tengerészgyalogosként keresett. Csak akkor döbbent rá, hogy végig a zsebében volt a fénykép, amikor a sátruk felé ballagtak Victorral. Megmutatta a barátjának a fotót, és tett egy tréfás megjegyzést a lány pólóján olvasható LUCKY LADY feliratra. Victor, akinek illegális bevándorlók voltak a szülei, és a kaliforniai Bakersfield közelében éltek, egyrészt vallásos fiú volt, másrészt mindenféle csodákban, ómenekben is hitt. A villámlás, az útelágazás és a fekete macska a kedvencei közé tartoztak, és még otthon, a kihajózásuk előtt mesélt Thibault-nak a nagybátyjáról, aki állítólag tudott szemmel verni. Ha úgy néz rád, csak idő kérdése, hogy mikor halsz meg - mondta mély meggyőződéssel, és Thibault újra tízévesnek érezte magát. Megbűvölten hallgatta az álla alá szorított zseblámpa fényénél mesélő Victort. Nem reagált rá semmit, gondolta, mindenkinek megvannak a maga rigolyái. Ha ez a fickó hinni akar az ómenekben, részéről rendben. Ennél sokkal lényegesebb, hogy a barátja kiváló mesterlövész, akire rábízhatja az életét. Victor hosszasan bámulta a fényképet, majd visszaadta neki. - Azt mondtad, hajnalban találtad? - Igen. - Az a napszak varázserővel bír. - Igen, mondtad. - Ez egy jel! Ez a lány a te talizmánod. Látod a pólóját? - Ma este tényleg szerencsét hozott. - Nem csak ma este. Nem véletlenül találtad ezt a fotót, és az sem véletlen, hogy nem vitte el a faliújságról senki. Annak is oka van, hogy ma elhoztad. A sors úgy akarta, hogy a tiéd legyen, és csak a tiéd! Thibault-nak eszébe jutott, hogy mit érezhet az, aki elvesztette a fényképet, de végül nem mondott semmit. Hanyatt feküdt az ágyán, és összekulcsolta a kezét a tarkóján. Ugyanígy helyezkedett el Victor is. - Nagyon örülök - mondta. - Mostantól melléd fog szegődni a szerencse. - Remélem, így lesz. - Viszont semmiképpen nem veszítheted el a képet. - Nem? - Nem. Ha elveszíted, fordítva működik a talizmán. - Azaz? - Azaz szerencsétlenséget hoz. Márpedig háborúban az régen rossz. A motelszoba belülről is ugyanolyan ronda volt, mint kívülről: a falakat lambéria védte, a plafonról lánccal odaerősített lámpa lógott, a padlón rongyszőnyeg hevert, a tévét lecsavarozták. A jelek szerint úgy 1975 táján tapétázhattak utoljára. Thibault-t azokra a szálláshelyekre emlékeztette a hely, ahol gyerekkorában, a családi nyaralások alkalmával laknia kellett. Az ország délnyugati részében utazgattak, és az apja minden útjukba eső, viszonylag tiszta motelt megfelelőnek ítélt. Az édesanyja már kevésbé, de hát mit tehetett volna? Hiszen ha lett is volna a szomszédban egy Four Seasons luxusszálló, úgysem tudták volna megfizetni. Thibault ugyanazt a rituálét csinálta végig, mint annak idején az apja. Fölhajtotta a paplant, hogy tisztae a lepedő, majd megnézte, nem penészes-e a zuhanyfüggöny, és nincsenek-e szőrszálak a mosdókagylóban. A rozsdafoltok, a csöpögő csap és a cigarettával kiégetett szőnyeg nem lepte meg, de ettől eltekintve tisztább volt a hely, mint gondolta volna, és olcsó is. Amikor egy hetet kifizetett előre készpénzben, nem kérdeztek tőle semmit, és a kutyáért sem számítottak felárat. Egyszóval igen jutányos áron sikerült szállást találnia, és ez bizony nem volt baj. Hiszen nem volt se hitelkártyája, se bankkártyája, se hivatalos postacíme, se mobiltelefonja. Nagyjából annyi vagyonnal rendelkezett, amennyi belefért a hátizsákjába. A bankszámlájáról azért szükség esetén tudtak neki táviratilag pénzt küldeni - a számla azonban nem a saját nevén volt, hanem egy cég nevén. Thibault nem volt gazdag, még csak a

17 középosztályhoz sem lehetett sorolni. A cége semmiféle tevékenységet nem folytatott, csak azért jegyeztette be, mert nem akarta, hogy a bank betörjön a magánszférájába. Odavezette Zeuszt a kádhoz, és a hátizsákjából elővett samponnal lemosdatta. Utána ő is lezuhanyozott, és fölvette az utolsó váltás tiszta ruháját. Az ágyon ülve átnyálazta a telefonkönyvet, de nem találta meg benne, amit keresett. Észébe jutott, hogy mosnia is kell, ha lesz ideje. Ezután úgy döntött, harap valamit az onnan néhány háznyira lévő gyorsétteremben. Zeuszt nem engedték be, de ezen Thibault nem lepődött meg. A kutya lefeküdt az étterem ajtaja előtt, és elaludt. A férfi csokoládés tej turmixszal öblítette le a sajtburgert meg a sült krumplit, és rendelt egy sajtburgert elvitelre is. Ezt Zeusz odakint nem egészen húsz másodperc alatt befalta, majd fölnézett a gazdájára. - Örülök, hogy ennyire ízlett. Na, gyere. A közeli vegyesboltban vásárolt egy várostérképet, majd leült a főtér közelében egy padra. A régi típusú, sok virággal díszített, parkos főteret mind a négy oldalán üzletsor határolta. A hatalmas, árnyas fák alatt nem volt tömeg: csak néhány anyuka beszélgetett a játszótéren, miközben a gyerekeik a csúszdán repesztettek lefelé, vagy a hintát hajtották. Thibault meggyőződött róla, hogy a fényképen látott lány nincs ott, de nem bámészkodott sokáig. Sietve széthajtotta a térképet, mielőtt még az anyukákat nyugtalanítani kezdené a jelenléte. Tudta, hogy a kisgyerekes anyákat idegesíti, ha egyedülálló férfiak csellengenek céltalanul a környéken. Nem hibáztatta őket érte, hiszen tudta azt is, hogy igen sok perverz alak szaladgál a világban. A térkép alapján tájékozódva igyekezett kigondolni a következő lépését. Nem voltak illúziói, tudta, hogy amire készül, nem lesz könnyű. Hiszen nem sokat tud, csupán egy fénykép van a kezében. Se név, se lakcím, se munkahely, se telefonszám, sőt még dátum sincs a fotón. A lány csak egy arc a tömegben, nem több. De azért vannak apró nyomok, ami alapján elindulhat. Tüzetesen megvizsgálta a fényképet, ahogy korábban már annyiszor, és először azt vette számba, hogy mit tud. Az biztos, hogy a fénykép Hamptonban készült, és a lány, aki igen vonzó, akkor huszonegy-két éves lehetett. Az is biztos, hogy vagy neki, vagy valaki másnak van egy német juhásza. A keresztneve kezdőbetűje pedig E. Az lehet Emma, Elaine, Erise, Eileen, Ellen, Emily, Erin, Erica... ezek tűntek a legvalószínűbb verzióknak, bár Thibault sejtette, hogy - déli államról lévén szó - előfordulhatnak errefelé olyan nevek is, mint Erdine vagy Elspeth. Nyilvánvaló továbbá, hogy a lány olyasvalakivel ment ki a vásárra, akit később Irakba vezényeltek. Ennek az illetőnek adta a fényképet, amit ő 2003 februárjában megtalált. Tehát a felvétel még az előtt készült, így a lány most már harminc felé járhat. És a háttérben három, egy sorban álló fenyőfa látható. Ezek a tények. Ezen kívül volt néhány feltevése is, elsőként Hamptonnal kapcsolatban. Ez egy viszonylag gyakori helységnév, a gyors internetes keresés egész sor ilyen nevű megyét és várost dobott ki. Kiderült, hogy van Hampton Dél-Karolinában, Virginiában, New Hampshire-ben, Iowá-ban, Nebraskában, Georgiában és még sok más államban is. Köztük természetesen ez a városka, amely az észak-karolinai Hampton megyében található. A fényképen nem látszottak egyértelmű tereptárgyak. Nem volt a háttérben sem Thomas Jefferson Monticello nevű, saját tervezésű házát ábrázoló kép, ami Virginiára utalt volna, sem ÜDVÖZÖLJÜK IOWÁBAN! feliratú tábla. Thibault azért le tudott szűrni belőle némi információt, igaz, nem a lányról, hanem a jegyért sorban álló két fiatalemberről, akik emblémás pólót viseltek. Az egyik, amelyiken a rajzfilmbeli Simpson család fejének, Homer Simpsonnak a képmása volt látható, nem sokat segített, és első látásra a másik, DAVIDSON feliratú póló sem mondott sokat, még némi gondolkodás után sem. Thibault ugyanis elő szőr biztosra vette, hogy a Harley Davidson motorra utal a felirat. Az újabb Googlekeresés azonban tisztázta a félreértést: kiderült, hogy Charlotte közelében működik egy Davidson College nevű jó hírű egyetem, ahol alaposan megválogatják a diákokat, kemény a követelményrendszer, és a

18 bölcsészettudományokra helyezik a legnagyobb hangsúlyt. Az intézmény boltjának katalógusában Thibault megtalálta a szóban forgó pólót is. Rádöbbent azonban, hogy ez még nem garancia arra, hogy a fénykép Észak-Karolinában készült. Lehet, hogy a fiú csak kapta a pólót valakitől, aki a Davidson College-ba járt, vagy eredetileg egy másik államban lakott, netán csak a póló színe tetszett meg neki, vagy öregdiák, és már más államban élt. Egyéb támpont híján Thibault mégis fölhívta a hamptoni kereskedelmi kamarát, mielőtt útnak indult volna Coloradóból, és kiderítette, hogy minden nyáron rendeznek vásárt. Ez is jó jel volt. Az úti célját tehát megtalálta, bár tudta, még nem veheti készpénznek, hogy jó helyen jár. Valami megmagyarázhatatlan okból mégis úgy érezte, csak Hamptonban lehet, amit keres. Voltak még más feltevései is, de úgy döntött, ezekkel majd később foglalkozik. Először a vásárteret kell megtalálnia. Remélte, hogy a megyei vásárt hosszú évek óta ugyanott tartják. Remélte azt is, hogy az az ember, aki majd útba igazítja, erre a kérdésre is válaszolni tud. Ilyen embert pedig leginkább a főtér környékén lévő üzletekben érdemes keresnie. Méghozzá nem szuvenír- vagy régiségboltban, hiszen azokat gyakran újonnan ideköltözött emberek vezetik, akik a nyugodtabb élet és a melegebb időjárás reményében menekültek el északról. Thibault úgy gondolta, több sikerre számíthat egy vasáru-kereskedésben, kocsmában vagy ingatlanirodánál. Majd ha megtalálja a megfelelő helyet, úgyis tudni fogja, hogy az az. Látni akarta a pontos helyet, ahol a fénykép készült. Nem a lány miatt, hiszen attól, hogy látja a vásárteret, úgysem tud meg róla semmit. Arra volt kíváncsi, van-e ott három, csúcsos koronájú örökzöld fa, olyanok, amilyenek szinte bárhol nőhetnek. 3. FEJEZET BETH Beth félretette a diétás kóláját. Örült, hogy Ben jól érzi magát a barátja, Zach szülinapi zsúrján. Éppen arra gondolt, hogy bárcsak a kisfiának ne kellene elmennie az apjához, amikor fölbukkant Melody, és leült a szomszédos fotelbe. - Jó ötlet volt, mi? Nagy sláger a vízipuska - mosolygott rá Melody. A kelleténél kissé vakítóbb volt a fehérített foga, egy árnyalattal sötétebb a lebarnult bőre. Mintha egyenesen a szoláriumból jött volna - és valószínűleg onnan is jött. Melody már a középiskolában is igen hiú volt, nagyon adott a külsejére, és az utóbbi időben ez már-már rögeszmévé fajult nála. - Reméljük, nem fordítják ellenünk a Szuperáztatóikat. - Azt nem ajánlom nekik - ráncolta össze a homlokát Melody. - Megmondtam Zachnek, hogy ha ilyesmire vetemednek, mindenkit hazaküldök. - A nő most hátradőlt, és kényelembe helyezte magát. - Mi volt veled a nyáron? Nem láttalak errefelé, és nem hívtál vissza. - Tudom, ne haragudj. Remeteéletet éltem. Nana meg a kutyatelep annyi munkát adott, hogy alig győztem. Nem is tudom, hogy bírta Nana annyi ideig. - Tényleg, hogy van mostanában? Nana Beth nagyanyja volt. Ö nevelte hároméves korától fogva, amikor a szülei autóbalesetben meghaltak. - Már jobban van - felelte Beth -, de szörnyen megviselte az agyvérzés. A bal oldala még mindig nagyon gyenge. A kutyakiképzésből át tud vállalni valamennyit, de a telep irányítása már meghaladja az

19 erejét. Pedig tudod, mennyire agyonhajszolja magát mindig! Egyfolytában aggódom, nehogy túl sok legyen neki a strapa. - A héten már láttam a kórusban. Nana több mint harminc éve énekelt az Első Baptista Templom kórusában, és Beth tudta, hogy nála ez igazi szenvedély. - A múlt héten kezdett újra eljárni, de nem tudom, énekelt-e, vagy csak ott volt. A próbák után mindig aludt két órát. - És mi lesz, ha elkezdődik az iskola? - Nem tudom. - De fogsz tanítani, ugye? - Remélem. - Reméled? De hát a jövő héten már tantestületi értekezlet van, nem? Beth erre gondolni sem akart, nemhogy beszélni róla, de tudta, hogy Melody jó szándékkal kérdezi. - De igen, az viszont nem biztos, hogy én is elmegyek. Tudom, hogy így nagy bajba kerülne az iskola, de Nanát nem hagyhatom magára egész nap. Legalábbis egyelőre nem. És ki segítene neki a telepen? Nem tud egész nap kutyákat trenírozni. - Nem tudsz fölvenni valakit? - kérdezte Melody. - Már próbáltam. Nem meséltem, mi történt a nyáron? Fölvettem egy fickót, aki eljött kétszer, majd a hét végén fölmondott. Ugyanígy jártam a következővel is, utána pedig már felém se nézett senki. A KISEGÍTŐT FELVESZÜNK tábla már állandó berendezési tárgy lett. - Dávid is folyton panaszkodik, hogy nehéz jó munkaerőt találni. - Mondd meg neki, hogy hirdesse meg az állást minimálbérért. Akkor panaszkodna csak igazán! Ma már a középiskolások se akarnak kutyaketrecet takarítani. Azt mondják, undorító. - Az is. Beth elnevette magát. - Hát, igen, elég undorító - ismerte be. - Sajnos kifutottam az időből. Kétlem, hogy a jövő hétig bármi is megváltozna, de történt már velem ennél rosszabb is. A kutyakiképzést tulajdonképpen élvezem, sokszor könnyebb velük, mint a gyerekekkel. - Mint például az én fiammal? - A te fiad könnyű eset volt. Hidd el nekem. Melody Ben felé intett. - A te fiad pedig nőtt, mióta utoljára láttam. - Igen, jó két centit - mosolygott Beth. Örült, hogy Melody észrevette. Ben mindig is alacsony termetű volt a korához képest. Az osztályképen mindig az első sor bal szélére került, és fél fejjel kisebb volt a mellette ülőnél. Melody kisfia, Zach viszont éppen a szöges ellentéte volt. Ö a hátsó sor jobb szélére került, mert mindig ő volt a legmagasabb növésű az osztályban. - Azt rebesgetik, hogy Ben ősztől nem focizik - jegyezte meg Melody. - Ki akar próbálni valami mást. - Mit? - A hegedülést. Mrs. Hastingstől fog órákat venni. - Ö még mindig tanít? Már legalább kilencvenéves lehet. - De van türelme a kezdőkhöz. Nekem legalábbis ezt mondta. Ben pedig nagyon szereti, és ez a legfontosabb. - Ez így van - mondta Melody. - Biztos vagyok benne, hogy ügyes lesz. Zach viszont nagyon csalódott lesz, hogy nem focizhatnak együtt. - Úgysem lennének egy csapatban. Hiszen Zach az iskolaválogatottban fog játszani, nem? - Ha bekerül. - Be fog kerülni. Beth ebben tényleg biztos volt. Zach ugyanis a természetéből fakadóan a magabiztos, versenyző típusú gyerekek közé tartozott, akik játszi könnyedséggel lepipálják a pályán szerényebb képességű társaikat.

20 Például Bent, aki még most sem tudott lépést tartani Zachkel, pedig csak az udvaron szaladgáltak a játék vízipisztolyukkal lövöldözve. Ben jószívű, aranyos kisfiú volt, de a sportban nem jeleskedett, és ez Beth volt férjét végtelenül dühítette. Ben apja az előző évben savanyú képpel állta végig a pálya mellett a fia focimeccseit, és Ben többek között ezért nem akart játszani az idén. - Dávid az idén is tart majd edzéseket? - kérdezte Beth. Dávid Melody férje volt, a városka két gyermekorvosának egyike. - Még nem döntötte el - felelte Melody. - Mióta Hoskins elment, sokkal többször ügyeletes. Nem nagyon örül neki, de hát mit tehetne? Próbáltak fölvenni még egy orvost, de nem könnyű. Nem mindenki akar kisvárosban dolgozni, különösen így, hogy a wilmingtoni kórház negyvenöt percnyire van. Szóval hosszabbak a munkanapjai, sokszor csak este nyolc felé ér haza, vagy még később. Beth észrevette a Melody hangjából kicsendülő aggodalmat. Sejtette, hogy a barátnőjének Dávid viszonya jár a fejében, amit a férje az előző télen vallott be. De nem hozta szóba: már akkor eldöntötte, amikor a városban pusmogni kezdtek a dologról, hogy csak akkor hozza szóba, ha Melody akarja. Ha pedig nem akarja, úgy is jó. Hiszen nem az ő dolga. - És nálad mi a helyzet? - kérdezte Melody. - Találkozgatsz mostanában valakivel? Beth vágott egy grimaszt. - Nem. Adam óta nem. - Vele mi történt? - Fogalmam sincs. Melody a fejét csóválta. - Nem mondhatnám, hogy irigyellek. Soha nem szerettem a randizgatást. - Az lehet, de te legalább jól csináltad. Én viszont reménytelen vagyok. - Ez azért túlzás. - Nem az. De nem is olyan nagy ügy az egész. Azt sem tudom, lenne-e rá még energiám. Tanga bugyit hordani, lábat borotválni, flörtölni, úgy csinálni, mintha kedvelném a haverjait... Akármerről nézem, nem kevés munkával jár. Melody felhúzta az orrát. - Miért, nem borotválod a lábadat? - Dehogynem borotválom - felelte Beth, majd lehalkított hangon hozzátette: - Legalábbis többnyire. - Ezután fölegyenesedett ültében. - De érted, mire gondolok. A randizás kemény munkával jár, különösen az én koromban. - Ugyan már, Beth! Még harmincéves se vagy, és bomba jól nézel ki. Beth amióta az eszét tudta, egyfolytában ezt hallgatta, és neki sem kerülte el a figyelmét, hogy a férfiak - még a házasemberek is - megfordulnak utána. Amikor tanítani kezdett, az első három év alatt mindössze egyszer fordult elő, hogy egy apuka egyedül jött szülői értekezletre. Észébe jutott, hogy pár éve megemlítette ezt Nanának, és a nagyanyja így kommentálta a dolgot: - Nem akarják, hogy kettesben maradj a férjecskéjükkel, mert helyes vagy, mint egy vigyorgó tejbetök. Nana sokszor egészen sajátos szófordulatokkal rukkolt elő. - Elfelejted, hol élünk - mondta Melodynak Beth. - Itt nincs valami sok korombeli egyedülálló férfi. Az a kevés pedig nem véletlenül van egyedül... - Ez nem igaz. - Egy nagyvárosban talán lenne esélyem - folytatta Beth. - De itt? Hamptonban? Nekem elhiheted. Egész életemben itt laktam, még az egyetemre is innen jártam be. Ha valaki nagy ritkán randira hívott, kéthárom találkozás után nem telefonált többé. Ne kérdezd, miért. - Lemondóan legyintett. - De hidd el, nem nagy ügy. Ott van nekem Ben és Nana. Végül is nem arról van szó, hogy magamra maradva élek több tucat macskával. - Nem, hanem kutyákkal... - Azok mások kutyái, nem az enyémek. És ez nagy különbség. - Ó, igen - morogta Melody. - Nagy különbség. Az udvaron vízipuskájukat vadul lóbálva szaladgáltak a gyerekek. Ben mindent beleadva igyekezett