Ali rights reserved. No part of this book may be reproduced or transmitted in any form or by any means. electronic or mechanical, Including

Átírás

1 HÍVÓSZÁM MEG CABOT Isten veled, Villámlány! HIÁNYZOL A túloldalra néztem, Tasha Thompkins ablakára. Még égett nála a villany. Mostanra biztos ő is megtudta, mi történt a testvérével. Vajon az ágyán fekszik és sír? Én biztos sírnék, ha megtudnám, hogy megölték valamelyik bátyámat. Elöntött a szánalom Tasha és a szülei iránt. Akárkik ölték is meg a fiukat, nem ismerhették, mert igazán helyes srác volt. Nagy kár érte. Észrevettem, hogy az emeleten megmozdul a függöny. Tasha nézett le az elhúzó autókra. Reszketett a válla. Sírt. Szegény Tasha! Most már semmit se tehetek érte. Ha tudtam volna, amikor az apja átjött hozzánk, hogy Nate bajban van, talán megtaláltam volna. Talán. De most már késó. Ahhoz azonban nincs késő, hogy a testvérén segítsek. Arról persze halvány sejtelmem se volt, hogy ez az elhatározásom mennyire megváltoztatja az életemet. Meg a városunk minden lakosáét. TÖK JÓ KÖNYVEK Jenny CarroU Meg Cabot sorozata: HÍVÓSZÁM Tudom, hol vagy! Fedőneve: Kasszandra Veszélyes terepen Hajsza Isten veled, Villámlány! MEG CABOT Isten veled, Villámlány! Hiányzol HÍVÓSZÁM: A mű eredeti címe MISSING YOU Fordította SZABÓ MÁRIA Fedélillusztráció JACOUIE ONEILL ISSN ISBN Copyright 2006 by Meggin Cabot Published by arrangement with Simon Pulse, an imprint of Simon Schuster Childrens Publishing Division

2 Ali rights reserved. No part of this book may be reproduced or transmitted in any form or by any means. electronic or mechanical, Including photocopying, recording or by any information storage and retrieval system, without permission in writing from the Publisher. Hungárián translation Szabó Mária, 2007 Magyar kiadás Ciceró Könyvstúdió, 2007 Hálás köszönet Jennifer Brownnak, John Henry Dreyfussnak, Leslie Langlie-nek, Amanda Macielnek, Abby McAdennek és Igrid van der Leedennek 1. Jessica Mastrianinak hívnak s Talán hallottatok már rólam. De jobban örülnék, ha nem hallottatok volna. Azért hallhattatok rólam, mert én vagyok az, akit a sajtó következetesen Villámlánynak nevezett. Néhány évvel ezelótt ugyanis belém csapott a villám, aminek az lett a következménye, hogy álmomban rájöttem, hol lehet megtalálni azokat, akik eltűntek. Ez akkor óriási szenzációnak számított. Legalábbis Indianában, ahonnan származom. Még a tévé is készített rólam egy úgynevezett dokumentumfilmet. Az az igazság, hogy a filmnek nem sok köze volt a valósághoz: olyasmiket is beleírtak, amik meg se történtek. Például azt, hogy Ouanticóba vittek kiképezni az FBI ügynökévé. Soha nem jártam Ouanticóban. Meg hogy meghalt az apám, aki valójában, hála istennek, él és virul. De nem bántam különösebben, főleg mert szépen fizettek érte, és még mindig fizetniük kell a sztoriért meg a nevem használatáért. Úgyhogy csinos summa üti a markomat, noha a film csak a kábeltévén, ráadásul nem is országos csatornán látható. A pénz a szüleim címére megy, és ők fektetik be számomra. Én még hozzá se nyúltam, csak a kamatok egy részét veszem föl, ha szükségem van rá. kajára, lakbérre, stb.. De ritkán van rá szükségem, mert van nyári munkám. Nem valami világraszóló állás, de semmi köze az FBI-hoz. Ahogy a tévéfilmnek se énhozzám. Ugyanis egy ideig csakugyan az FBI-nak dolgoztam. Volt egy speciális részlegük annak a fickónak, Cyrus Krantznak a vezetése alatt. Majdnem egy évig dolgoztam nekik. Az az igazság, hogy nem ilyen életre készültem. De hát így adódott. Azzal kezdődött, hogy belém csapott a villám, ami igazán nem szerepelt a terveim közt. Ugyan melyik épeszű ember választja azt, hogy belé csapjon a villám, s ezáltal bizonyos pszichikai erőre tegyen szert, aminek következtében fenekestül fölfordul az élete? Lehet, hogy azok jól jártak, akiken segítettem, de hogy az én életem nem volt fáklyásmenet, az tuti. Azután jött a háború. Az is úgy csapott le, mint a villám, és szintén megváltoztatott mindent. Nem csak abban az értelemben, hogy az utcánk minden házára kitűzték az amerikai zászlót, és a nap huszonnégy órájában bámultuk a CNN hírtévét. Az én

3 életembe ennél jóval nagyobb változást hozott. Még be sem fejeztem a gimit, amikor Uncle Sam kijelentette, hogy SZÜKSÉGEM VAN RÁD! És tényleg szükség volt rám. Ártatlan emberek pusztultak el! Hogy mondhattam volna nemet? Először megpróbáltam. De végül még Douglas bátyám is - akiről mindig azt hittem, hogy ellenezné leginkább - kijelentette: El kell vállalnod, ess. így hát beleegyeztem. Először azt mondták, otthonról is dolgozhatok nekik. Ami azért lett volna jó, mert legalább elvégezhettem volna a 12. osztályt. De bizonyos személyeket azonnal meg kellett találni. Mit tehettem volna? Végtére háború volt. Tudom, hogy a legtöbb ember szerint a háború valahol messze, nagyon messze zajlott. Fogadni mernék, hogy az amerikai átlagembernek eszébe sem jutott - hacsak nem kapcsolta be a tévét éjszaka, s látta, hogy emberek robbannak föl. Ma ennyi meg ennyi amerikai tengerészgyalogos esett a robbantások áldozatául - mondták a híradóban. Másnap pedig: Ma ennyi meg ennyi bujkáló terroristát fedeztünk föl az afganisztáni hegyek barlangjaiban. Én azonban nem a híradóban láttam a háborút, hanem a valóságban. Mert ott voltam. És én mondtam meg, melyik barlangban kell keresni a terroristákat. Először hazulról próbálkoztam vele. Később pedig Washingtonból. De sok esetben az történt, hogy oda mentek, ahova mondtam, és azzal jöttek vissza, hogy senki nem volt ott. Én azonban tudtam, hogy azért, mert közben továbbálltak. Mert én sose tévedtem. Jobban mondva, a különös képességem nem tévedett. Úgyhogy végül én mondtam nekik, hogy küldjenek oda. Néhány olyan emberről, akit megtaláltam, tudomást szerezhetett a világ. Mások nevét titokban tartották. Voltak, akikhez nem jutottak el, mert megközelíthetetlen hegyekben bujkáltak. Megint másokon rajta tartják a szemüket, és kivárnak. Na és akadtak, akikre már holtan találtak rá. Aztán jöttek a rémálmok. És nem hagytak aludni. Aminek az lett a következménye, hogy attól fogva senkit nem találtam meg. Poszt-traumás stressz-szindróma. Röviden: PTSS. Ezt mondták, és mindennel megpróbálkoztak, amiről azt hitték, hogy segíthet. Gyógyszerekkel. Pszichoterápiás kezeléssel. Egy heti álomutazással Dubaiba. Egyik se segített: képtelen voltam aludni. Úgyhogy végül hazaküldtek, hátha a normális életbe visszatérve meggyógyulok. Ezzel meg az volt a gond, hogy közben otthon is minden megváltozott. Állj! Ez így nem fair. Én változtam meg. Úgy

4 értem, miután olyasmiket él át az ember, hogy kis kölykök azért rimánkodnak, hogy ne vitessem el az apjukat, és tárgyak robbannak föl, azután emberek is, és mindez tizenhét éves korában történik - de még ha negyven éves korában történt volna is! nem folytathatja egy év elteltével ugyanott, ahol abbahagyta. Járjak el plázázni? Lakkozzam feketére a lábkörmeimet? Nézzem a tévében Spongya Bobot? Na ne. De ahhoz se térhettem vissza, amit addig csináltam. Úgy értem, az FBI-hoz. Hiszen nemhogy mást magamat se találtam meg. Nem voltam többé villámlány. Arra, hogy mi vagyok, csak lassan jöttem rá: az, amire mindig is vágytam. Normális fiatal. Már amennyire normálisnak lehet nevezni a magamfajta lányt, aki megórül a gyorsaságért és a terepmotorozásért. Be kell vallanom, és sosem úgy képzeltem el a napjaimat, hogy órák hosszat SMS-ezek a barátnőimmel, aztán moziba megyek, és megnézek egy jópofa romantikus filmet. Elóször is, csak egy, legföljebb két barátnóm van. Másodszor, az olyan filmeket szerettem, amikben egyik robbanás követi a másikat. így volt egészen addig, amíg a valóságban is többkevesebb rendszerességgel robbanni nem kezdtek körülöttem a dolgok. Azóta szívesebben nézek rajzfilmeket, amikben földön kívüliek látogatnak meg kislányokat Hawaii szigetén, vagy cuki halacskáknak vész nyomuk. Szóval ilyesmiket. Ezeket leszámítva, azt hiszem, teljesen normális vagyok. Igaz, sokáig tartott, amíg eljutottam idáig. Normális lakásom és normális lakótársam van. Illetve Ruth, aki ősidők óta a legjobb barátnőm, nem teljesen normális. Normális dolgokat művelünk, például együtt vásárolunk be, közösen rendelünk kínai kaját, és bámuljuk azokat a süket tévéshowkat, amiket ő annyira imád. Ugyancsak Ruth az, aki igyekszik minél gyakrabban elcipelni otthonról, például szabadtéri koncertekre. Én szívesebben maradnék otthon fuvolázni. Úgyhogy lehet, hogy mégsem vagyok teljesen normális. Ruth szerzett nekem munkát is nyárra. Teljesen normális munkát, ha nem is fizetnek érte sokat. Hát nem erre vágyik minden normális tizenkilenc éves lány? Olyan nyári munkára, amiért nem fizetnek sokat? Szerencsére az FBI-tól származó járadékommal együtt nagyjából kijövök belőle. Mert noha nem voltam ügynök, fizetés járt azért, amit csináltam. Hozzá a tévéshow után járó részesedés, plusz amit a szüleim küldözgetnek otthonról - egyszóval nincsenek gondjaim. Ruth-tal egyébként minden kiadást megosztunk, a bevásárlástól kezdve a lakbérig, ami rohadtul drága, noha csak másfél szobánk van. Na de ne felejtsük el, hogy New Yorkban lakunk, a világ legdrágább városában. Ami a munkámat illeti, szerintem irtó klassz. Gyerekeken próbálok segíteni. Furcsamód pontosan ezt csináltam akkor is, amikor elkezdődött a villámlány-ügy és mielótt katasztrófába torkollt az egész, mert egyeseket segítés helyett bajba juttattam. Először Ruth kapott munkát ennél a non-profit

5 csoportnál. A suliban hallott róla, ahol közzé tették a lehetséges nyári állásokat. Noha valamennyi helyre fölvették volna, ahova jelentkezett, végül a Columbia Egyetem mellett döntött. Sokan, köztük Ruth szülei és az ikertestvére, Skip is - aki az Indiana Egyetemre felvételizett, a nyarat azonban itt tölti New Yorkban gyakornokként egy Wall Street-i vállalatnál - úgy vélik, hogy Ruth valami jól fizető munkát is találhatott volna, tekintettel arra, hogy a Columbián fog továbbtanulni. De Ruth mindig másmilyen akar lenni, mint az átlag, ami teljesen oké, mert ő tényleg más. Színészeket és muzsikusokat verbuvál, és sorra járja velük a hátrányos helyzetű gyerekek napközijeit és táborait, ahol musicaleket és hasonlókat tanítanak be a gyerekeknek, mert a városi önkormányzatnak nincs annyi pénze, hogy képzett oktatókat szerződtessen. Először az volt a véleményem, hogy hülyeség. Mármint Ruth munkája. Mit segít egy színdarabban eljátszott szerep egy olyan kissrácnak, akinek dilis az anyja? Aztán Ruth egyszer otthon felejtette a tárcáját, és megkért, hogy vigyem utána. Természetesen megtettem, noha abba kellett hagynom miatta a gyakorlást. De megérte. Mert rájöttem, hogy tévedtem. Egy színielőadás nagyon is sokat jelenthet egy gyereknek. Még egy komoly otthoni problémákkal küszködő gyereknek is és most nem olyasmire gondolok, hogy a papája dutyiban ül, hanem hogy, mondjuk, drogos a nagymamája. Nincs annál klasszabb, mint egy olyan kissrácot látni, aki soha a büdös életben nem látott egy színdarabot, most meg egyszer csak szerepet kap egyben. Vagy - és itt jövök be én a képbe - még sosem vett a kezébe egy zeneszerszámot, most pedig megtanul rajtajátszani. És kétszeresen klassz, ha én is azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek: fuvolázhatok. Persze, ezt úgy is elérhettem volna, hogy ha elmegyek egy zenekarhoz. De volt már dolgotok zenekari muzsikusokkal? Nem zeneiskolás srácokra gondolok, hanem valóságos, fizetett zenészekre. Nekem már volt szerencsém hozzájuk. Tavaly, amikor fölvettek a uillard Akadémiára. És higgyétek el, hogy sokkal, de sokkal szórakoztatóbb olyan gyerekeket tanítani, akik még sosem vettek a kezükbe fuvolát. Azt látni kell, mekkorára tágul a szemük, amikor valamilyen gyors darabot veszek eló, például egy Vivaldit, és azt mondom nekik, hogy ók is meg tudják csinálni, ha hajlandók szorgalmasan gyakorolni. Mire ók: Jaj, dehogy! Én meg: Dehogynem. És megmutatom, hogy kell csinálni. Ettől újra meg újra elolvadok. Skip azt mondja, Ruthnak valamilyen reklámcéghez kellett volna elszegődnie, mert ezek a kölykök soha az életben nem viszik semmire, bármennyi művészetet tömnek is beléjük. Nekem nem mondja ezt, mert velem kapcsolatban egyetlen célja

6 van: hogy egyszer lehúzhassa rólam a bugyit. És azért gyakornokoskodik épp annál a vállalatnál, mert fizetik a szállásdíját, de a mi kanapénkon alszik, hogy a lakbért félretehesse arra, amire legjobban vágyik ami, ismerve őt, nem lehet más, mint egy hülye Porsche sportkocsi. Egyszóval itt élősködik a kanapénkon, és a tévét bámulja Michael bátyámmal, aki szintén New Yorkban gyakornokoskodik, és szintén nálunk dekkol. Neki már csak a földön jutott hely. Miké ugyancsak az Indiana Egyetemen kötött ki, noha elsőre fölvették a Harvardra, de belezúgott egy lányba, aki később dobta egy másik srác kedvéért, akivel a michigani dűnéknél jött össze. Claire Lippman nevét azóta se szabad kiejtenünk előtte. Ő egy olyan csoportban dolgozik, amely a cyber-terroristák ellen harcol. Vagyis valami olyasmit csinál, mint én a háború alatt, csak nem a homoksivatagban egy sátorban, hanem az egyetemi campuson. Miké néha beszámol a munkájáról. Bárcsak ne tenné. Skip és Miké egymást túlkiabálva üvölti a megoldásokat a tévé Dupla vagy semmi feladványaira. Skip többnyire rossz választ ad, Miké ellenben majdnem mindig jót. Jó, hogy itt van a közelemben az egyik bátyám, még ha nem is ő a kedvencem. A kedvenc testvérem ugyanis Douglas, aki viszont otthon maradt, de önálló lakást bérel. Legalább nem él együtt a szüleinkkel, ami már önmagában nagy eredmény! Egy kis garzont vett ki apa egyik étterme fölött, abban az épületben, amelyik leégett, de azóta újjáépült. Egy képregényeket árusító boltban dolgozik, s közben maga is rajzolgat. Szerintem még karriert is csinálhat mint könyvillusztrátor. Komolyan mondom. Nem tudom, hogy a hangoknak köszönheti-e a tudását, de tényleg jók a rajzai. Pedig sokáig azt hittük, hogy semmire se lesz képes, pláne nem magától. Mellesleg, én abban se hittem, hogy Skip viszi valamire, amilyen idegesítő kullancs. De ő komolyan állítja, hogy ha elvégzi a Kelly Üzleti Fóiskolát, olyan állást akaszt le, amivel minimum évi százezer dolcsit fog keresni. Úgyhogy elképzelhető, hogy Skipet illetőleg sem volt igazam. Mindamellett változatlanul idegesít. Néha hajlandó vagyok elmenni vele, mert akkor legalább a kaját ő fizeti. Egy lány legyen ezért is hálás. Ezt mondja mindig a mamám. Ő boldog lenne, ha megcsípném Skipet. Na meg a várható százezer dollárját. Ha már itt tartunk, van még egy abnormális dolog az életemben: nincs barátom. Nem mintha a Juillardon nem hemzsegnének az érett, heteroszexuális hímek persze viccelek, mert egyáltalán ne hemzsegnek. Csak épp én még nem akadtam rá a nagy ő- re. Illetve egyszer azt hittem, de az már régen volt. És akkor is tévedtem. Úgyhogy képzelhetitek a meglepetésemet, amikor - Ruth épp rákezdte, hogy de komolyan, srácok, illene beszállnotok a kiadásokba ezen a nyáron.

7 Figyelsz, Skip?, Minden centet a fogadhoz versz, közben pedig a mi kanapénkon potyázol. Nem vagyok hajlandó egész augusztusban a manhattani hőségben aszalódni. Legalább a a hétvégeken kimehessek a jerseyi partra! Mire Skip és Miké kórusban üvöltötte a tévének, hogy Orion! Orion! -, szóval akkor kopogtak az ajtón. Én mentem kinyitni azt hittem, a pizzafutár. Ehelyett kit látok? A volt barátomat. Azt lehetne hinni, hogy egy különös képességgel bíró lény valamilyen előzetes jelzést kellene hogy kapjon az ilyesmiről. De hát épp az a bökkenő, hogy megszűnt a különleges képességem Jess! - mondta Rob, elnézve mellettem, valahova be a szobába, ahol Skip és Miké úgy nyúlt el a kanapén, mint egy-egy partra vetett tonhal. - Rosszkor jöttem? Jess, rosszkor jöttem? - ezt kérdezte tőlem a volt barátom azok után, amik két évvel ezelőtt történtek. Mint a rádióban szünet után. Vagy mintha telefonon hívna. Oké, legyünk igazságosak: én mentem el Afganisztánba. De kell-e még egyszer mondanom, hogy NEM SZÓRAKOZÁSBÓL csináltam, hanem mert egy HÁBORÚBAN volt rám szükség? Azt nem állítom, hogy ő bezzeg egész idő alatt szórakozott. Csak azt, hogy amikor meglestem, épp egy patacsukás, festett szőkeséggel csókolózott a nagybátyja autószerelő-műhelye előtt. Oké, utóbb azt állította, hogy az a csaj csókolta meg őt. Köszönetképpen, amiért megjavította a karburátorát. És ha már ott voltam, nem kellett volna gyáván meglépnem, mert akkor láthattam volna, hogy eltolta magától. Naná. Mert a srácok kifejezetten utálják, ha patacsukás, sprayjel barnított szőkeségek nekik dőlnek a görögdinnye méretű cicijükkel, és nedves puszikat nyomnak a szájukra. Nem mintha előtte jobban mentek volna köztünk a dolgok. Úgy értem, mielőtt Washingtonba, majd még keletebbre mentem volna. A mamám ugyanis, mondjuk úgy, nem repesett örömében, amiért a még nem egészen tizenhét éves egy szem lánya egy olyan sráccal randizik, aki már elvégezte a gimit, de a nem készül kollégiumba, a nagybátyja műhelyében gürizik szerelőként, a városnak, mondjuk úgy, hogy a kevésbé előkelő részében lakik, azaz helyi szóhasználattal élve: darás, próbaidőre van bocsátva egy olyan bűntényért, amiről nem hajlandó beszélni. Egyszóval a mamám egy csöppet se könnyítette meg a kettőnk dolgát. Azon az első és egyetlen estén, amikor Rob nálunk vacsorázott, nyomatékosan emlékeztette rá, hogy Indiana állam törvényei

8 szerint megerőszakolásnak, ennél fogva bűncselekménynek minősül, ha egy tizennyolc éven túli fiú szexuális kapcsolatot létesít egy tizenhat éves vagy még fiatalabb lánnyal, amely bűncselekményt a törvény tíz évig terjedő elzárással, mellékbüntetésként pedig az állampolgári jogok tíz évig tartó megvonásával szankcionál. Az nem számított, hogy én hányszor mondtam, hogy senki nem létesített velem szexuális kapcsolatot sajnos!. Anyának elég volt egyszer kiejtene a megerőszakolás szót ahhoz, hogy Rob eltűnjön a balfenéken, megígérve, hogy majd csak akkor mutatkozik újra, ha már elmúltam tizennyolc. így nem voltam jelen a nagybátyja esküvőjén se, pedig megígérte, hogy elvisz. Aztán jött a háború. És amikor visszajöttem, betöltöttem a tizennyolcat, és elveszítettem azt az adottságomat, ami megkülönböztetett a többi lánytól de továbbra se voltam hajlandó megnöveszteni a hajam, jött a koszi, hogy megjavítottad a karburátoromat leányzó a görögdinnye nagyságú cicijeivel. Rob egyébként nem látott meg engem. Mármint amikor megláttam azzal a csajjal. A visszatérésemről is csak úgy szerzett tudomást, hogy Douglas megmondta neki, amikor betért a képregény-boltba, amit Douglas szerint rendszeres időközökben megtesz, hogy megvegye a legújabb Pókembert nem is tudtam, hogy szereti a képregényeket!. Egyszóval Douglas elárulta neki, hogy itthon vagyok, és Rob még aznap délután eljött hozzánk az s. k. kikupált és pirosra festett Indiánja nyergében, amellyel először vitt motorozni annak idején. És roppant meglepődött, amikor azt mondtam neki, hogy húzzon el, de gyorsan. Még jobban meglepődött, amikor közöltem vele, hogy láttam a szőkeséggel. Szerintem először azt hitte, viccelek. Amikor rájött, hogy nem, dühbe gurult. Az mondta, nem tudom, mit beszélek. Meg azt, hogy az a Jess, akit ismer, nem futott volna el gyáván, hanem beveri a pofáját. Esetleg a csajét is. Meg még azt is mondta, gőzöm sincs, milyen érzés volt neki, hogy egyszer csak úgy eltűntem, mintha a föld nyelt volna el. Naná, mert senkinek nem árulhattam el, hol vagyok. Azt hiszem, Robnak meg se fordult a fejében, hogy nem nyaralni voltam. Pedig sejthette volna, hogy súlyos dolgokon mentem át, minthogy az összes újság szétkürtölte, hogy a Villámlányban kialudt a szikra, meg hogy hazatért a hősnő, aki feláldozta a háború oltárán a különös pszichikai képességét Meg se fordult a fejében, hogy már NEM AZ A JESS vagyok, akit ismert, és aki beverte volna a pofáját. Azt feleltem, hogy ki kell pihennem magam és meg kell nyugodnom. Nem rossz ötlet, mondta. Aztán megtudtam, hogy fölvettek a Juillardra. Mellesleg, már el is felejtettem, hogy felvételiztem valamikor az ősidőkben. És hogy holnap kezdődik a

9 tanítás, ha csakugyan náluk szeretném folytatni a tanulmányaimat. Tényleg ezt akartam? Beletemetkezni a zenébe? És talán megszabadulni önmagamtól, a rémálmaimtól, a dinnye méretű cicijű szőkeségtől? Meg az anyámtól? Úgyhogy elutaztam New Yorkba anélkül, hogy elbúcsúztam volna tőle. És azóta nem láttam. Egészen a mai napig. Illetve ez nem teljesen igaz. Bevallom, másokat rávettem arra - mert én magam nem mertem megtenni attól félve, hogy észrevesz - hogy vigyenek el a műhelyhez, ahol dolgozik. Jó mélyre csúsztam a hátsó ülésen, úgy lestem ki a kocsi ablakán, hogy legalább egy pillantást vethessek rá. Például amikor karácsonyra vagy a tavaszi szünetben hazajöttem New Yorkból. Még mindig ugyanolyan helyes volt, mint a megismerkedésünkkor, még az Érnie Pyle gimiben, amikor mindkettőnket bezártak büntetésként tanítás után ugyanolyan magas, jóképű... egyszóval órülten vonzó. De egyszer se telefonált. Akkor se, amikor tudta, hogy itthon vagyok, például a téli szünetben. És persze egyszer se jött el hozzánk az éjszaka közepén, hogy lássa, ég-e a szobámban a villany, vagy hogy kavicsokkal dobálja meg az ablakomat, hogy lemenjek hozzá. Úgyhogy szerintem ő sem volt már a régi. Talán igaza van az anyámnak: mi ketten nem illünk össze. Túlságosan különbözik a hátterünk. Én nem tudom, hogy Rob mit akar, hiszen régen nem találkoztunk. És most, hogy megszűnt az a képességem, hogy másokat megtaláljak, azt se tudom, hogy én mit akarok. Csak azt tudom, hogy valószínűleg nem ugyanazt akarjuk. Az látszik a legkönnyebbnek, ha bedumálom magamnak, hogy azt akarom, amit az anyám szerint kell akarnom: diploma, zenei karrier és egy helyes és megbízható srác, olyan, mint Skip, aki százezer dollárt fog keresni valamikor. Skip ideális férje lenne egy klasszikus zenésznek, akikről tudnivaló, hogy nem veti föl őket a pénz, hacsak nem olyan híresek, mint, mondjuk, Yo Yo Ma. Az az igazság, hogy fáradt vagyok ahhoz, hogy a jövómön törjem a fejem. Sokkal könnyebb elfogadni azt, amit az anyám tart jónak számomra. Ezért nem harcoltam úgy Robért, mint valaha. De most, egy év elteltével, itt állt az ajtóm elótt. Nem tartotta be a szóban soha el nem hangzott egyezséget. És be kellett vallanom magamnak, hogy ugyanolyan szívdöglesztő volt, mint azon a délutánon, amikor a büntetésünk után fölajánlotta,

10 hogy hazavisz. Ugyanaz a világoskék, majdhogynem szürke szempár. Ugyanaz a kicsit borzas, hátul annál kicsit hosszabb haj, mint ahogy az anyám szereti a fiúk esetében. Ugyanolyan szűk, a megfelelő vagy nem megfelelő helyeken ez is nézópont kérdése valamivel fakóbbnak látszó farmer. Néztem és majdnem úgy éreztem magam, mintha... mintha belém csapott volna a villám. Ami nem volt számomra ismeretlen érzés. - Kérdezd meg tóle, vissza tud-e adni egy ötvenesből! - kiáltott ki bentről Skip, aki szintén azt hitte, hogy a pizzát hozták meg. - Kérdezd meg, hogy nem felejtette-e el a paprikás chipset! - toldotta meg Ruth a konyhából, miközben elővette a tányérokat. - A múltkor elfelejtették kihozni! Még mindig szótlanul álltam és bámultam rá. Olyan régen voltam ilyen közel hozzá! Minden viszszaidézódött bennem: az illata az öblítőé, amit a mamája használt a mosáshoz, elkeveredve a szappannak és annak a kenőcsnek a jellegzetes szagával, amivel a szerelők szokták eltüntetni a körmük alól a gépzsírt, meg ahogy csókolt: egy vagy két könnyű puszi és egyetlenegyszer egy hosszú, erőteljes csók a számra, amitől úgy éreztem, mindjárt fölrobbanok, és az az érzés, amit a teste keltett bennem, amikor az enyémhez préselődött - hosszan, erőteljesen és melegen... - Rosszkor jöttem - állapította meg Rob. - Vendégeid vannak. Később is visszajöhetek. - Hé, vissza tudsz adni ebből? - Skip egyszerűen félretolt, és egy ötvendollárost lobogtatott. Észrevette, hogy a jövevénynél nincs semmi. - Hol a pizza? - Aztán fölnézett Rob arcára, és összeszűkült a szeme. - Téged ismerlek valahonnan... Ruth kidugta a fejét a konyhából. - Nem felejtette el a paprikás... - Ráismert a látogatóra, és a kérdés befejezetlenül maradt. - De hiszen te... -Rob Wilkins - mondta Rob azon a mély, öszszetéveszthetetlen hangján, melynek hallatán mindig vágtatni kezdett a pulzusom, ugyanúgy, ahogy nemrég még egy motorbicikli berregésétől is. Mint Pavlov kutyái, akiknek etetés előtt csengettek, és attól fogva valahányszor csengetést hallottak, boldog csaholásba kezdtek abban a hitben, hogy enni kapnak. Tudom, patetikusan hangzik. - Persze - mondta Ruth, és aggodalmas pillantást vetett rám. - Rob, hazulról. - Nem a szokásos bunkó szaladt ki a száján, ami némi fejlődésről tanúskodott. Tagadhatatlanul sokat változott érettségi óta. Mint valamennyien, kivéve Skipet. - Nem... nem akarsz bejönni, Rob? Nem hibáztattam a zavaráért, se azért, hogy nem tudta, mit kellene tennie. Hiszen én se tudtam. Egy srác kisétál az életemből, majd egy év elteltével egyszer csak ott áll a küszöbömön egy másik államban. Most Miké jelent meg a szűk előszobában, de nem vette észre mindjárt Robot. - Mi a gond? - kérdezte. - Apró kell? - Nem a pizzás - szólt hátra Skip a válla fölött hanem Rob Wilkins. -Ki?! - Michael legalább annyira megdöbbent,

11 mint én. - Itt?! Rob egy kicsit türelmetlennek látszott ezt abból állapítottam meg, hogy sötét szemöldöke összébb csúszott. Ugyanúgy, ahogy akkor, amikor olyan tervvel álltam elő egy elrabolt kisgyerek megmentésére, amit ő túl veszélyesnek gondolt. - Ha rosszkor jöttem, Jess, visszajöhetek... Észrevettem, hogy mindenkinek rám szegeződik a szeme: Ruthé mélységes aggodalommal ő volt az egyetlen, aki sejtette, miféle érzelmi vihart kavart bennem a volt barátom váratlan megjelenése, Skipé kíváncsian és ellenségesen hiszen egész nyáron egyedül vele randiztam - már ha randizásnak lehet nevezi egy-egy alkalmi pizzázást és mozizást, Mike szintén rosszallóan sosem szenvedhette Robot, főleg mert meg se próbálta alaposabban megismerni, ugyanakkor részvéttel, mert tudta, milyen kétségbeesetten menekülök a múlttól. És Rob ehhez a múlthoz tartozott. Természetesen ennyi ember fürkésző tekintete az arcomba kergette a vért. Plusz gőzöm se volt, mit mondhatnék. Komolyan. Totál üres volt az agyam. Csak ez a három szó ismétlődött benne: Rob idejött. Ide, New Yorkba. És nagyon, de nagyon jó illata van. Tényleg úgy éreztem, mintha megint belém csapott volna a villám. Éppen csak a hajam nem állt tőle égnek. És a csillag alakú heg időközben teljesen elhalványult. Ruth sietett a segítségemre: - Mindjárt elmegyünk itthonról, hadd legyetek egy kicsit kettesben. - És letette a tányérokat. -El-me-gyünk?! - méltatlankodott Skip. - És mi lesz a megrendelt pizzával? - Tudod mit? - szólt Rob. - Mégis inkább visszajövök később. Csak akkor jutott el az agyamig, hogy érzek valamit, amikor láttam, hogy hátat fordít, és elindul kifelé. Ez haladásnak számított, hiszen jó ideje kihunyt belőlem minden érzés. Azt éreztem, hogy nem engedhetem elmenni. Legalábbis nem ilyen könnyen, magyarázat nélkül. -Várj! Rob megállt a folyosón, és visszanézett rám. Lehetetlen volt megfejteni az arckifejezését. És nemcsak azért, mert a gondnok még mindig nem cserélte ki a kiégett villanykörtét. Kékesszürke szeme azonban úgy izzott, mint egy macskáé. - Hozom a kulcsomat. Majd azalatt beszélgetünk, amíg veszek valami kaját. - Visszamentem a nappaliba amikor hazajövünk, a nappali asztalára szoktuk dobni a kulcsunkat. Miké elállta az utamat. - Engedj! - szóltam rá. - Jess - súgta -, biztos, hogy... - Engedj! - szóltam rá hangosabban. Nem akarom azt a hitet kelteni, hogy tudtam, mit teszek. Egyáltalán nem tudtam. Talán ezt érezte meg

12 rajtam a bátyám. Vagy így szoktak viselkedni a bátyók, ha váratlanul fölbukkan az a srác, aki összetörte a húgocskájuk szívét. - Csak azért, mert... azt hiszem, tényleg jobb lenne, ha még egy darabig... de nem akarok... - Eressz! - szakítottam félbe. - Vagy megbánod! Miké oldalt lépett, én pedig fölmarkoltam a kulcsaimat. - Nemsokára visszajövök - mondtam, és elsliszszoltam Ruth mellett, aki részvéttel nézett rám az új kontaktlencséjén át. Ugyanis megvált a szemüvegétől, kábé ugyanakkor, amikor abbahagyta a zsírszegény diétát, hogy áttérjen a proteingazdag étrendre. -Azt hittem, pizzát foguk enni - szólt utánam Skip. -Hagyjatok nekem egy szeletet! - mondtam, és már ott sem voltam. New York nem olyan, mint Indiana. De hát ezt alighanem nélkülem is tudtátok. Úgy értem, EGÉSZEN MÁS, mint Indiana. Szülővárosomban sehova se szokás gyalog menni. Hacsak nem akar lefogyni az ember, mint Ruth akkor néha rászánja magát a gyaloglásra. New Yorkban az ember mindenhova gyalog megy. Senkinek sincs autója, vagy ha van, csak akkor használja, ha kimegy a városból. Mert a belvárosban elképesztő a forgalom. Minden utcában egymást érik a taxik és a furgonok. És mindenhova el lehet jutni metróval. Nem igaz, hogy a metró nem biztonságos. Csak legyen éber az ember, és ne viselkedjen úgy, mint egy lüke turista, ne bámulja a térképet, és hasonlók. De még ha turista is, az emberek szívesen segítenek. Mert az se igaz, hogy a New York-iak barátságtalanok. Csak többnyire sürgős dolguk van és türelmetlenek. Ha viszont tényleg eltéved az ember, tíz New Yorkközül kilenc tutira megáll és segít. Különösen, ha lány az, aki segítséget kér. És ha udvarias. De csak most, amikor Rob mellett baktattam a 37. utcán, tudatosult bennem igazán, hogy nem Indianában vagyunk Még sosem sétáltam Robbal. Mindig autóztunk vagy motoroztunk. Most pedig szép lassan ballagtunk lefelé ezen a háromsávos, napsütötte utcán, melynek két oldalán egymást érték a büfék és pizzázók, a járda pedig tele volt kutyasétáltatókkal és biciklis kínaikaja-kifutókkal, akik boszorkányos ügyességgel szlalomoztak a gyalogosok között. Rob egy szót se szólt. Azalatt se, amíg lejöttünk a lépcsőn az ötödik emeletről - azt nem engedhetjük meg magunknak, hogy liftes házban béreljünk lakást. Portásról nem is szólva, aki fölszól a lakóknak, hogy ki keresi őket. De most, a munkaidő után hazafelé igyekvő tömegben éreztem, hogy mondanom kell valamit. Végtére nem talpalhatunk szótlanul egész este. Úgyhogy azt mondtam: - A sarkon túl van egy elfogadható mexikói étterem. Ő most sem szólt, csak bólintott. Sóhajtva mutattam az utat. Ez még rosszabb, mint gondoltam. Belépve az étterembe egyenesen a kedvenc asztalomhoz mentem, ahol szombat esténként szoktunk ülni, s én nyomban nekiesem az ingyen kirakott chipsnek, Ruth pedig avokádókrémet kanalazgat. Végre sikerült leadnia azt a kb. tizennyolc kilónyi súlyfelesleget, amit hatodik óta cipelt magán, azáltal, hogy szigorúan került mindent, amiben liszt és cukor van. Az asztal az ablak mellett áll, úgyhogy

13 az ember jót röhöghet minden arra haladó csodabogáron. Mihelyt leültünk, odajött Ann, a kedvenc pincérnőnk. - Szia, Jess! A szokásosat? - Aha. Ann kérdőn nézett le Robra. Tudtam, mit fog mondani legközelebb, ha Rob nélkül jelenek meg: Ki volt az a dögös srác? -Csak egy sört - felelte Rob. Ann elsietett az italokért és a tortilla-chipsért, mi pedig jó egy percig szótlanul ültünk. Vacsorához még korán volt, úgyhogy rajtunk és a személyzeten kívül senki se volt a helyiségben. Megpróbáltam arra koncentrálni, ami az ablakon kívül történik. Kicsit zavart, hogy olyasvalakivel vagyok itt, a törzshelyemen, akiről álmomban sem jutott volna eszembe, hogy beül velem ide. Rob is idegesnek látszott, ezt könnyen meg lehetett állapítani abból, hogy ide-oda rakosgatta az evőeszközöket a tányérja mellett. Még egy perc, és a papírszalvétát kezdi gyűrögetni. Körülhordozta a szemét a falat díszítő sombrerókon, a bár fölött világító, chilipaprikákat formázó égőkön, majd a kinti járókelőkön. Mindenen, kivéve engem. - Ööö... - szólaltam meg, mert valakinek mondania kellett végre valamit. - Hogy van a mamád? Úgy vettem észre, meglepte a kérdésem. - A mamám? Jól. Nagyon jól. - Az apám mondta, hogy fölmondott. - Legszívesebben seggbe rúgtam volna magam. Mert az egyetlen módja, hogy megtudjam, Rob mamája már nem dolgozik az apám éttermében, ha rákérdezek. És igazán nem akartam, hogy Rob azt képzelje, annyira érdekel a becses személye, hogy még az anyja felől is kérdezősködöm. Még ha csakugyan kérdezősködtem is. - Aha - bólintott Rob. - Floridába költözött. - Floridába? - Oda. Azzal a fickóval. Garryvel. Találkoztál Garryvel? Persze hogy találkoztam Szólíts csak Garrynekkel Robéknál a hálaadás-napi vacsorán, de úgy látszik, Rob elfeledkezett róla. Én viszont arra is emlékezem, ami a vacsora után történt a pajtában: megmondtam Robnak, hogy szeretem. Ha nem csal az emlékezetem, ő sosem állította, hogy viszontszeret. - Ott lakik a húga. A nagynéném - folytatta Rob. - Garry jobb munkát talált délen, és arra kérte anyát, hogy menjen vele, ő meg azt felelte, hogy tesz egy próbát. Aztán annyira jól érezte magát, hogy végül ott maradt. -Aha - mondtam, mert nem jutott más eszembe. Rob a városon kívül lakott az anyjával egy régi, de jól karban tartott, csinos kis tanyaházban, és Rob volt a fő kenyérkereső. - Örülök neki, hogy ilyen jól alakultak a dolgaitok. - Kösz. Aztán megjött Ann az italunkkal, a chipsszel és az avokádókrémmel. A szokásos az én esetemben az

14 epres margaritát jelenti jégkockával, de alkohol nélkül, mert még nem vagyok 21 éves. Láttam, hogy Rob meglepődött, ezért megjegyeztem: - Alkoholmentes. - Viszont van hozzá ernyő. - Tényleg. - Kivettem a parányi papírernyőt, és a farmernadrágom zsebébe süllyesztettem, tudniillik gyűjtöm őket. - Baj? - Sosem gondoltam volna rólad, hogy ernyővel kéred az italodat. - Látod - mondtam -, csupa meglepetés vagyok. Rob nem kifogásolta tovább az italválasztásomat. Rövid vita következett, hogy milyen ételt rendeljünk, végül mind a ketten kijelentettük, hogy még nem döntöttünk, és Ann elment, otthagyva bennünket az italokkal és az étlapokkal. Kortyoltam egyet a margaritámból. Mindig csak aprókat kortyolok, hogy minél tovább tartson. A Kék Holdban nem olcsó ital a margarita. Még az alkoholmentes se. - És a tieid? - kérdezte Rob. - Hogy s mint vannak? Ez nem igaz! Itt ülök a Kék Holdban Rob Wilkinsszel, és udvariasan társalgunk a családunkról. Mint két felnőtt, távoli ismerős. Megáll az ész! - Jól. - Ennél többet nem mondtam. Semmi olyat, hogy mellesleg az anyám még mindig utál téged, és tudod, nem vagyok biztos benne, hogy nincs rá oka. - Időnként összefutok Douggal - folytatta Rob. Douggal? A bátyám utálta, ha Dougnak nevezték. Mi folyik itt? Mióta van ilyen jóban Douglas a volt haverommal? - Azt is mondta, hogy Miké nálad tölti a nyarat. Úgy láttam, hogy Ruth testvére is. Vagy ő csak látogatóba jött? - Nem, szeptemberig ő is nálunk lesz. Potyáznak. Mindketten a városban vannak gyakorlaton... Eszerint a mamád eladta a farmot? Úgy értem, amikor Floridába költözött. - így próbáltam kipuhatolni, hogy milyenek az ő körülményei. És főleg hogy mit keres itt, New Yorkban. Hirtelen eszembe jutott, hogy hátha valamilyen fontos hírt akar velem tudatni. Például azt, hogy megházasodik. Tudom, hogy hülyén hangzik. Először is, mit érdekel, hogy megházasodik-e vagy nem? Végtére csak egy dilis lány vagyok, aki beleesett valamikor tizedikes korában. Nem tartozik nekem semmilyen magyarázattal, még ha elkövettem is azt a hibát, hogy egyszer egy pajtában elárultam neki, hogy szeretem. Ugyan miért jönne azért New Yorkba, hogy tudassa a régi majdnem-barátnőjével, hogy horogra akadt? Ki ilyen bolond? De hát ilyesmik jutnak az ember eszébe, ha együtt van a... tudjátok, kivel. -Nem - rázta a fejét -, a farm még mindig a miénk. Jobban mondva, az enyém. Megvettem az anyámtól a házzal együtt. Ezzel még nem árult el semmit arról, hogy van-e valakije. Kétségbeesetten törtem a fejem valami

15 újabb mondanivalón, ahelyett, hogy arról beszéltem volna, amiről igazán akartam. Hogy tudniillik mi a fenét keres New Yorkban. - És... még mindig a nagybátyád műhelyében dolgozol? - Aha. - Kifacsarta a lime-szeletet, amely a sörrel együtt bukott ki a doboz szűk nyílásán. - De már nem az övé. Abbahagyta a munkát, és eladta. -Ó... - Sok minden megváltozott Rob életében azalatt, amíg én távol voltam. - Furcsa lehet annyi idő után másnál dolgozni. - Nem igazán - vonta meg a vállát Rob, és kortyolt egyet a söréből. - Ugyanis nekem adta el. - Megvetted a nagybátyád műhelyét? Bólintott. - És a mamád házát is? Megint bólintott. Miből? - szerettem volna megkérdezni. Mert amikor együtt jártunk, egyáltalán nem vetette föl a pénz. Legalábbis ahhoz nem volt elég gazdag, hogy megvásároljon egy jól menő szerelőműhelyt. De hát ilyet nem kérdezhettem tőle, minthogy már nem voltunk olyan viszonyban. - És te? - kérdezte Rob. - Tetszik az itteni iskola? -Többé-kevésbé. - Nem árulhattam el neki az igazat, hogy tudniillik utálom a Juillardot, és minden perc keserves, amit ott töltök. Amellett még mindig azon agyaltam, amit ő mondott. Hogy megvette a nagybátyja műhelyét. Még nincs huszonöt éves, és máris saját vállalata van. Mint az apámnak. Illetve neki több is van. És az anyámnak az apám ellen semmi kifogása. Sőt. - Doug azt mondja, tényleg jól megy neked a tanulás. - Megint az evőeszközt babrálta. - Szólamvezető vagy mi vagy. - Aha. - Azt nem árultam el, hogy napi hány óra gyakorlásba kerül, hogy meg is tartsam a helyemet. - De nyáron pihenhetek. - Doug szerint valamilyen nyári művészeti programban veszel részt a barátnőddel. Hátrányos helyzetű gyerekek számára, ha jól értettem. Jó sokat elárulhatott rólam Douglas. Ha hazamegyek, föl kell hívnom, hogy megkérdezzem tőle, mi a fenének fecsegett rólam annyit a volt barátomnak. - Igen - bólintottam. - És nagyon élvezem. Jobban, mint a zenekart. A gyerekek aranyosak. - Mindig szeretted a kisgyerekeket - jegyezte meg Rob, és először mosolyodott el azóta, hogy kinyitottam neki az ajtót. S ettől a mosolytól, mint mindig, most is kihagyott a szívverésem. - Értettél hozzájuk. Kínos csend következett. Nem tudom, ő mit gondolt közben. Nekem azonban az jutott eszembe, hogy jobban tettem volna, ha a gyerekeknél maradok. Rob és köztem akkor kezdődtek a bajok, amikor beleegyeztem, hogy felnőttek felkutatását is vállalom. - Tulajdonképpen ezért vagyok itt - bökte ki végre. Ránéztem a poharam pereme fölött. - Micsoda?! Egy... gyerek miatt? - Alapjában véve igen.

16 Nagyot kortyoltam az italomból. Naná, hogy beledermedt a szám. - Hé, lassabban, te piás! - Bocsi. - Néhányszor a szájpadlásomhoz érintettem a nyelvem, mert az volt a meggyőződésem, hogy csak így mulasztható el a mohó fagylaltzabálás okozta dermedtség. Azt nem tudtam, mivel mulasztható el a szívfájdalom. Mert egyszerre minden világos lett: nemcsak megházasodott, hanem már gyereke is van. Miért is ne? Saját ház, saját műhely - a maga ura. Nyilvánvaló, hogy a következő lépés a házasság és a gyerek. Óriási. Komolyan. Kifejezetten örülök neki. De miért érezte szükségét, hogy New Yorkba jöjjön és elmondja nekem? Nem küldhetett volna postán egy esküvői értesítőt? Muszáj volt személyesen a képembe vágnia? - Az a helyzet - folytatta Rob, és egy kicsit előrehajolt ültében, úgy ítélve meg, hogy már elmúlt a zsibbadás a számban. De mi van a szívfájdalommal? Az még nem múlt el, csak jobban el tudtam titkolni. - Tudom, hogy egy kicsit... szóval furcsán alakultak köztünk a dolgok az elmúlt két évben. Furcsán. Ő így minősíti. Mindegy. Legalább arra rájött, mennyi idő telt el azóta, hogy a dolgok... hogy is mondta?... furcsává kezdtek változni. - De még mindig jó barátok vagyunk, nem? - Még közelebb hajolt hozzám a mozaik tetejű asztalka fölött - ez volt az egyetlen ilyen nőies asztal a vendéglőben, és Ruthtal ezért is szerettünk itt ücsörögni. - Vagy - akármik is voltunk -, már nem vagyunk azok? Akármik. Ez a helyes szó. Mert mik is voltunk? Szerelmesek biztosan nem, hiszen soha nem szeretkeztünk. De én szerettem őt. És a lényem egy darabkája még mindig szereti. Vagy talán annál nagyobb része is. Tisztára hülye vagyok. - Ugye, megmaradtunk jó barátoknak? - ismételte meg Rob. - Úgy értem, a történtek után. Egy közös büntetés az Érnie Pyle gimiben egy életre összeköti az embereket, nem? Elmosolyodtam. Igaz, csak halványan, de mégiscsak mosoly volt. Mert mókásnak éreztem a szavait. - Szerintem is. - Oké. - Rob talán egy hüvelyknyivel följebb emelkedett, s a feszültsége is mintha engedett volna egy hajszálnyit. - Tehát még mindig jó barátok vagyunk. - Még mindig. - Kortyoltam egyet a jeges margaritából, hogy megerősítsem magam. Mert tényleg nem akarok ott lenni az esküvőjén. Még barátként se. -És talán nem veszed zokon, ha arra kérlek... Mintha visszatért volna a feszültsége,- ezt abból állapítottam meg, hogy az egyik lábával idegesen dobogni kezdett az asztal alatt. - Úgy értem, mint a barátomat... Csak nem arra akar megkérni, hogy legyek a kis

17 krapek keresztanyja? De ki lehet az anya? Az a szőkeség, akit a műhelyben láttam? Szent ég! Tudhattam volna, hogy hazudik, amikor azt mondta, hogy nincs köztük semmi. - Szóval az a helyzet... Nagy levegőt vettem. És nem fújtam ki. Erós lány vagyok. Sok mindenen mentem keresztül a tizenkilenc évem alatt. Egy skizofrén báty, számos bokszmeccs azokkal, akik csúfolták, na meg a villámcsapás és a paparazzók rohama ama bizonyos különleges adottságom miatt, az afganisztáni kiküldetés, és a többi. És még két szemesztert is letudtam a Juillardon, ami legalább olyan rossz volt, mint a háború. De még soha nem volt szükségem annyi bátorságra, mint ebben a percben. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy Rob végre kimondja, amit annyira nem akartam hallani: Jess, az a helyzet, hogy megnősülök. De nem ezt hallottam. Hanem ezt: - Jess, arra kérlek, hogy keresd meg a húgomat. 4. -MICSODA?! Lesütötte a szemét. Nyilván nem bírt az enyémbe nézni. Ehelyett a sörös dobozába bámult. - A húgomat - ismételte meg. - Eltűnt. Segítened kell megtalálnom. Tudhatod, hogy nem kérnélek rá, ha nem aggódnék érte igazán. Doug ugyan azt mondta, hogy... szóval, hogy már nem csinálod. Hogy a háború nagyon fölkavart. Én ezt tökéletesen megértem. - Fölnézett és belém fúrta azt a nefelejcskék szemét. - De ha mégis van rá valamilyen... akármilyen mód... Ha csak utalni tudnál rá, hogy hol ke-ressem, azért is hálás lennék. És esküszöm, hogy utána eltűnök és békén hagylak. Rámeredtem. Tudnom kellett volna, hogy nem engem akar. Az az igazság, hogy egy pillanatig se áltattam magam ezzel, miután kinyitottam az ajtót, és megláttam. Nem azért jött, hogy térjünk vissza a múlthoz. De azt se tagadhatom, hogy mérhetetlenül megkönnyebbültem, amiért nem a Karén Sue Hankyvel vagy akárkivel küszöbönálló esküvőjét akarja tudatni velem. Nem mintha érdekelt volna egyáltalán, ki lesz a bol dog ara. De hogy azért utazzon ide, hogy arra kérjen, keressek meg valakit, amikor tudja, hogy az ismert okok miatt vége a tudományomnak? Oké, nem lehetett biztos benne, hiszen nem beszéltem vele azóta se a háborúról, se arról, hogy milyen szerepet játszottam benne. De az újságokban is olvashatott róla. Minimum pofátlanság ezek után idejönni és arra kérni, hogy... Hirtelen eszembe jutott még valami: - Nincs is húgod. - De van. -Hogy lehet, hogy sosem beszéltél róla? - kérdeztem a szándékoltnál haragosabban. - Mert én is csak néhány hónappal ezelótt szereztem róla tudomást. Ezt nem akartam elhinni. Komolyan mondom. Egyszer csak megjelenik a küszöbömön a volt barátom, de nem azért, hogy ott folytassuk, ahol

18 abbahagytuk. Aztán előáll ezzel a kísérteties húggal. Ilyesmi is csak velem történhet meg. Még megérem, hogy megint megkeres egy tévé-producer. -A mamád adoptálta, de elfelejtett róla szólni neked? - Semmi köze az anyámhoz. -Akkor hogy lehet a testvéred? - Mit akar még megetetni velem? Azt képzeli, nemcsak a különleges képességemet vesztettem el a háború alatt, hanem az eszemet is? - Az apám lánya - mondta Rob. Csak ekkor jutott eszembe, hogy Robnak apja is van. Egyszer se találkoztam vele, mert még a fia csecsemőkorában faképnél hagyta a családját. Rob sem beszélt az apjáról nem is az ő nevét viselte egészen addig, amíg véletlenül föl nem fedeztem a fényképét MrsWiíkins hálószobájában. Még kevésbé volt hajmndó beszélni róla azután, hogy arra is rájöttem, horvan. A sitten. - Eszerint kiengedjék az apádat? Rob vágott egy grimaszt. - Nem. Még mindig ül. De mielőtt lesittelték, elvált az anyámtól, és feleségül vett egy másik nőt. Végre derengeni kezdett valami: - Akkor a féltestvéred. - Aha. - Elvett egy chipset, kikanalazott vele egy jó adag avokádókrémet, bekapta és elrágta. Szerintem még az ízét se érezte. Csak azért evett, hogy csináljon valamit a kezével, ami mindig mozgásban volt: vagy valamilyen motort bütykölt, vagy egy papírfedelű könyvet lapozott, vagy egy rongyot gyűrögetett. - Gőzöm se volt a létezéséről egészen tavaszig. Nem jött ki az anyjával, úgyhogy írt az apjának, aki beszámolt neki rólam meg az anyámról. És egyszer csak telefonált. Nem mindennap fordul elő az emberrel, hogy kiderül, van egy húga, akiről még sosem hallott. Hannah-nak hívják. Hannah Snydernek. Jópofa kislány. Egy kicsit habókos. Akárcsak te. Savanyúan elmosolyodtam. Jópofa és habókos. Mindig arra vágytam, hogy ezeket a jelzőket aggassa rám a szívszerelmem. Koszi. De nem is vagyok szerelmes belé. Már nem. - Hannah azt mondta, hogy sehogy se jön ki az anyjával, aki olyasmibe szállt be, amibe nem lett volna szabad. Drogok meg effélék. És férfiak. - Megköszörülte a torkát, és egy újabb chipset vett el. Olyan férfiak, akik... szóval érted. Közben nagylány lett belőle, és... - Fölkeltette a figyelmüket? -Aha. Azt gondoltam, nem ilyen környezetben kellene felnőnie, úgyhogy utánanéztem, hogy lehetnék a törvényes gyámja tizennyolc éves koráig. Az volt az érzésem, hogy az anyja is szívesen megszabadulna tőle. Minthogy éppen befejeződött a suli, azt mondta... mármint az anyja, hogy nincs kifogása a

19 látogatás ellen. Nem igazán figyeltem rá. Az egyik felem azon filózott, miből gondolta Rob, hogy akad egyetlen bíróság is, amelyik éppen őt jelöli ki egy kamaszlány gyámjául, hiszen ő is próbaidőn van. Aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg már letelt a próbaidő. Bármit követett is el, fiatalkorúként követte el, most pedig már elmúlt huszonegy éves. És közben saját háza és vállalkozása lett, tehát a társadalom megbecsülendő tagja. Semmi okuk üldözni. Azt pedig, hogy mit követett el, amiért majdnem lesittelték, valószínűleg soha a büdös életben nem fogom megtudni. - Úgyhogy egy héttel ezelőtt elmentem érte Indianapolisba - folytatta Rob -, és elhoztam magamhoz. Minden remekül ment. Mintha együtt nőttünk volna föl, és sosem váltunk volna el. Ugyanazokat a dolgokat szeretjük: az autókat és a bicajokat, meg a Simpson családot és a Pókembert, meg az olasz kaját és a tűzijátékot... Egyszóval király volt. Rob keze először nem mozgott azóta, hogy leültünk. Tenyérrel lefelé feküdt az asztalon. - Aztán tegnapelőtt fölébredek, és azt veszem észre, hogy nincs otthon. Se szó, se beszéd lelépett. Nem is aludt az ágyában. Minden holmiját otthagyta. Az anyja semmit nem tud róla. A zsaruk se lelik a nyomát. Egyszerűen fölszívódott. - Emiatt jutottam eszedbe én. -Aha. - De én már nem foglalkozom ilyesmivel. - Tudom. Illetve azt tudom, amit a sajtónak mondtál. De Jess, te azelőtt is mondtál ilyesmiket a firkászoknak. Hogy lerázd őket, amikor nem hagytak békén, és még Dougot is zaklatták. Meg amikor az FBI azt akarta, hogy dolgozz nekik. Akkor is azt mondtad, hogy... - Igen - vágtam közbe, egy kicsit talán túl hangosan, mert az a pár, amelyik akkor jött be, elég furcsán nézett ránk. Lehalkítottam a hangom. - De most nem hazudok. Tényleg nem megy. Rob merev szemmel nézett rám az asztal fölött. - Doug nem ezt mondta - közölte. -Douglas? Mit tud Douglas? Azt hiszed, többet tud, mint az a tucatnyi pszichiáter akit a nyakamra küldtek Afganisztánban? Azt hiszed, Douglas holmi poszttraumás szakorvos? Egy képregény-boltban dolgozik! Szeretem, de gőze sincs erről az egészről. - Lehet, hogy többet tud rólad - jelentette ki Rob, akire a jelek szerint egy csöppet se hatott a tirádám -, mint azok a lélekgyogyósok... - Tévedsz - sziszegtem. - Akkor és ott elvégeztem, amit elvártak tőlem. De ma már más az ábra. És nem azért, hogy hagyjanak ki a háborúból. Sajnálom, hogy Douglas félrevezetett. Ha fölhívsz, ugyanezt elmondhattam volna neked telefonon. És nekem is megspórolhattad volna, hogy újra lássalak, amikor már azt hittem, túljutottam rajtad fejeztem be magamban.

20 -De ha telefonálok, nem tudtam volna odaadni neked ezt - mondta Rob. Benyúlt a zsebébe, és elővette a tárcáját. Nem lepődtem meg túlságosan, amikor egy fényképet emelt ki belőle, egy iskolai fényképet, amilyet közös fotózáskor szoktak készíteni. Fiatal lányt ábrázolt, aki sokban hasonlított hozzá, csak éppen több színűre volt festve a haja. Nem viccelek! Négy különböző színre festette: kékre, sötét rózsaszínre, bíborvörösre és kanárisárgára. - Ez Hannah. Nemrég múlt tizenöt éves. Elvettem a képet, és jobban megnéztem azt, aki visszahozta hozzám Robot. Ő persze nem azért jött ide, mert ezt akarta, hanem e miatt a lány miatt. És mert szerinte most is jó barátok vagyunk. Azt hiszem, ebben a pillanatban gyűlöltem. - Rob - szóltam -, már mondtam, hogy semmit se tehetek érte. Se érted. Sajnálom. - Oké, tényleg mondtad. Nézd, Jess, nem tudom, min mentél keresztül, amikor a tengerentúlra küldtek. Még azt se állítom, hogy el tudom képzelni, milyen volt ott. Abból, amit Doug mondott... Éles pillantást vetettem rá. Ki fogom tekerni Douglas nyakát. Nem viccelek! Hogy mik történtek a visszatérésem után, az csakis az én dolgom. Douglasnek nincs joga szétkürtölni. Mikor beszéltem én az ő mentális állapotáról a volt barátnőinek? Soha. És nem azért, mert nincsenek volt barátnői. Változatlanul Tasha Thompkinsszal jár, aki most az Indiana Egyetem hallgatója, és minden héten hazautazik, hogy láthassák egymást. De akkor se tárgyalnám meg az állapotát az exbarátnőjével, ha lenne neki. Robnak észre kellett vennie, mennyire fölhúztam magam, mert rátette a kezét a húga fényképét fogó kezemre, és szelídebb hangon folytatta: -Ne hibáztasd Dougot, oké? Én kérdeztem őt. Mert amikor visszajöttél, olyan voltál, mint... mint ez itt - mutatott az ablakdeszkán lévő kaktuszra. Csupa tüske. Senkit se engedtél a közeledbe. -Honnan tudod? - kérdeztem, és elrántottam a kezem, a fényképet pedig az asztalra ejtettem. Annyira el voltál foglalva Koszi, hogy megjavítottad a karburátoromat kisasszonnyal, hogy csodálkoznék, ha észrevetted volna. De maradjunk a témánál - folytattam remegő hangon. - Azt akarod, hogy keressem meg a húgodat. De én nem tudom megkeresni. Senkit se tudok megkeresni. Nem hazudok. Nem azért mondom, hogy bárkit is lerázzak. Fogd föl végíe, hogy már nem vagyok a Villámlány. És légy szíves, ne hullass miatta krokodilkönnyeket. Semmi szükségem a hamis részvétre. Róbert méltatlankodva nézett rám: -A részvétem nem hamis, Jess. Nem értem, hogy mondhatsz ilyet azok után, ami köz... - Köztünk nem hogy lett volna valami, de még el se kezdódött - vágtam közbe, és föltartottam a tenyeremet, ami köztudottan az Állj! egyezményes jele. - Neked csak akkor jut eszedbe ilyesmi, amikor