Sri Ramana útja. The Path of Sri Ramana

Átírás

1

2 Sri Ramana útja The Path of Sri Ramana ELSŐ RÉSZ A tanítás Jnana aspektusa írta: Sri Sadhu Om Az ön-kutatás megvilágítása, ahogyan azt Bhagavan Sri Ramana tanította.

3 Tartalom 1. fejezet: A cél az örök boldogság 2. fejezet: Mi a boldogság? 3. fejezet: Az Ön-kutatás a boldogság elérésének egyetlen útja 4. fejezet: Ki vagyok én? 5. fejezet: A Ki vagyok én? kutatás és a négy yoga 6. fejezet: A Ki vagyok én? nem Soham Bhavana 7. fejezet: Ön-kutatás 8. fejezet: Az Ön-kutatás technikája

4 OM Nama Bhagavate Sri Arunachalaramanaya Sri Ramana útja (első rész) Ó Ötkezű Egy (Úr Ganapati), nem Te vagy Az, aki a Himalájában Vyasának, a Védák nagy Risijének a szavait lejegyezte? Most a Te Kegyelmedért esedezem, hogy le tudjam írni az én Gurum (Sri Ramana) isteni Tanítása (upadésa) velejének magyarázatát. Védelmezz és támogass engem a Te segítő Lábaid által!

5 1. fejezet A cél az örök boldogság A világ az értelem által halad előre. Minden, ami jelentős ebben a világban, csupán az értelem megnyilvánulása. Milyen célok felé halad a világ? Mire törekszik a világ? A gondos megfigyelés meg fogja mutatni, hogy boldogságra törekszik. A legkisebb hangyától a legnagyobb császárig mindenki fáradhatatlanul dolgozik. Miért? Boldogságért, kizárólag boldogságért! Mindenki azon igyekszik, hogy boldogabb körülmények között élhessen, mint a jelenlegi. Ez az igyekvés az, ami az embert munkára készteti. Ez a boldogság utáni vágyódás nem helytelen; valójában kívánatos! De abból, hogy az emberek állandóan több boldogságot igyekeznek szerezni, nyilvánvaló, hogy a teljes boldogságot még nem érték el. Folyamatosan olyan élvezet forrásokat próbálnak felhalmozni, mint táplálék, ruházat, lakás, foglalkozás, feleség és gyermekek, mivel azt hiszik, hogy a boldogságot ezek a források határozzák meg. De a boldogság, amelyet az ember ilyen módon szerez, ideig-óráig tartó és mulandó. Egy darabig boldogságnak tűnik, aztán ez elmúlik. Ha elemzés alá vetjük a különböző utakat-módokat, amelyeken az ember a boldogságot eléri, a következő általános konklúzióra jutunk: az általa ez idáig megtalált boldogságot az öt érzékszerven, nevezetesen a szemeken, a füleken, a nyelven, az orron és a bőrön keresztül tapasztalja. Így az emberi erőfeszítés korokon át közvetlenül azoknak a tárgyaknak a megszerzésére irányult, amelyek ez az öt érzékszervet kielégítik. Amikor szemei kellemes dolgokat lát, abból boldogsága származik az embernek; amikor ezek a dolgok eltűnnek a szeme elől, szomorúvá válik. Amikor fülei kellemes muzsikát vagy szavakat hallanak, akkor boldog; amikor ezek a kellemes hangok megvonatnak tőle, akkor bánatba süllyed. Ahogyan a látásé és a hallásé, az érintés, ízlelés és szaglás érzékelése is boldogságot vagy szenvedést okoznak az embernek. Habár az öt érzékszerv látszólag boldogságot ad, nem megszakítás nélkül adják azt. A túl sok mozifilm nézése károsítja a szemeket. Továbbá, miután a különféle kellemes látványosságok véget szoktak érni, lehetetlen, hogy az ember állandóan azokat nézze. Ugyanez a helyzet a hallószerv útján szerzett tapasztalatokkal. Milyen hosszú ideig tud az ember koncertet hallgatni? Vagy természetes módon ér véget a koncert, vagy az ember fogja elhagyni a helyet, mert más munkája után néz. Így a hallószerven keresztül tapasztalt boldogság véget ér. Hasonló a helyzet a szaglószervvel; ami azt illeti, az erős és kellemes illat folyamatos élvezete végül fejfájást és az orr szivárgását okozhatja. Azonfelül, azok a dolgok, amelyek a kellemes illatot árasztják, elveszítik azt hamarosan. Ugyanezt tapasztaljuk az ízlelő szerv esetében. Tele tudja tömni valaki a gyomrát, annak kapacitásán felül, akár a legfinomabb étellel is? A nyelv egy bizonyos határon túl még a legfinomabb ételt is elutasítja. Ennélfogva még az íz sem szolgál tartós boldogsággal. Vegyük szemügyre az érintés érzékét. Amikor egy selymesen puha virág a bőrünkhöz ér, kellemes érzésünk támad, de a virág gyorsan elszárad. Mi több, egy idő után hozzászokunk az érzéshez, és végképp megszűnik kellemes érzést okozni számunkra. Ugyanez igaz a hűs szellő, és más hasonló dolgok esetében is. Ezentúl, az érintés révén tapasztalható élvezet szintén nem lehet állandó. Ebből eredően, az érzékszervek bármelyikén keresztül szerzett boldogság nem élvezhető folyamatosan; bizonyos határon túl fájdalom forrásaivá válhatnak, az élvezet helyett. Ennélfogva, az előző kutatás alapján csak arra a konklúzióra juthatunk, hogy az ember által keresett állandó és tökéletes boldogság nem szerezhető meg az öt érzékszerven keresztül. Bizonyos, hogy mindenki teljes boldogságot akar, amit, cseppet sem árnyékol be a szomorúság. Ez semmiképpen nem tagadható. Mindamellett, senki nem tudott eddig elérni ilyen boldogságot, az öt érzékszerv kielégítése révén. Így teljesen világos, hogy mostanáig a tökéletes boldogságot nem érték el a világ haladása, és a fent említett eszközök dacára. Vagyis, a tökéletes boldogság nem lehetséges? Dehogynem! Az ember elérheti azt, itt és most. Semmi baj azzal, hogy az élőlények örök életre és szomorúság nélküli, tökéletes boldogságra törekszenek. A boldogság iránti vágy nem rossz! A boldogságot meg kell szerezni! Valójában ez a Legfőbb cél (purushartha) minden emberi lény számára. De az elérésnek azon eszközei, amelyeket az

6 emberek idáig előnyben részesítettek és követtek, rosszak. A hiba az eszközökben keresendő csupán, és nem a célban. Ez az, amiért az ember nem képes tökéletes boldogságot élvezni, annak a heroikus erőfeszítésnek a dacára, amit annak elérése érdekében tesz. A népeket az egyén és a mindenki által vágyott tökéletes boldogsághoz vezető ösvények a Földön létrejött vallások. A vallás (mata) az elme (mati) 1 által létrehozott princípium, vagy ösvény. Minden vallásnak az a célja, hogy megmutassa az emberiség számára, hogy melyek a tökéletes boldogság elérésének a legjobb eszközei. De napjainkban, sajnálatra méltó módon, noha a különböző vallások mindegyike a saját útját mutatja meg e nagy cél elérése érdekében, minden embernek vallásától függetlenül elállják az útját, és meggátolják abban, hogy elnyerje a boldogságot a vallásos vakbuzgóság címén, és a vallásos tanok valódi jelentőségének a nem ismerete miatt is. Igaz szeretettel és hittel kövesd a vallást, amelyben hiszel, és fordulj befelé; ne ugorj kifelé, más vallásokat kritizálva és vitatva, saját vallásod vakbuzgósága címén. 'Guru Vachaka Kovai' 991. vers E kritikus helyzetben az emberiségnek megfelelő vezetőre van szüksége. Ilyen vezetők a Nagy Egyek, akiket Avatarapurushashának, vagyis emberi formát öltött Istennek neveznek. Ők azok a ki elérték a tökéletes boldogságot, és megállapodtak abban, ami az emberiség célja. Ők mindörökre könnyedén a boldog állapotban maradnak, és másoknak is segítenek, hogy elnyerjék az. E Jnana-Guruk közé tartozik napjainkban Bhagavan Sri Ramana Maharshi, aki világ guruként (jagat guruként) élt az Arunachalam, a szent Hegy déli lejtőjén. Mire tanította Sri Ramana Bhagavan a világot? Mi az a legfontosabb előny, amely az emberiség számára az Ő Tanításából származhat? Nézzük meg. Mi az emberiségnek a végső célja, amely elérése érdekében intellektusa segítségével szakadatlanul erőfeszítéseket tett a különböző területeken oly sok korszakon keresztül? Nem a boldogság? Ennek a végső célnak az elérésre érdekében mutatta meg Sri Bhagavan a közvetlen utat, amely az ő saját egyedi felfedezése, és amely ugyanakkor az összes többi, Őt megelőző Nagy Egyek által kikövezett utak kvinteszenciája. A kutatás végén látni fogjuk, hogy az Ő Tanítása a közvetlen ösvény, olyan, akár a derékszögű háromszög átfogója, amely az ember számára könnyedén követhető. Na, most, ki alkalmas a boldogsághoz vezető útnak követésére, amelyet Sri Bhagavan megmutatott? Egyedül a brahmanok alkalmasak Annak követésére? Vagy kizárólag a hinduk rendelkeznek képesítéssel, hogy kövessék? Bhagavan Sri Ramana kizárólag a hinduk Guruja? Egy olyan vallásos hitet népszerűsít, amely már jelen van a világban, vagy egy teljesen új vallást? Ilyesféle kérdések merülhetnek fel az olvasó elméjében. Sri Ramana ösvénye minden olyannak szánva van, aki a boldogság után vágyakozik. Létezik a világon olyan valaki, aki nem akarna boldog lenni? Még az Isten létezését tagadó sem fog olyat mondani, hogy nem akar boldog lenni. Következésképpen, az ateista szintén elnyerheti a tökéletes boldogságot, ha Sri Ramana ösvényén halad. Egyetlen emberi lény sincs kirekesztve erről az ösvényről. Sri Ramana nem szószólója semmilyen vallásnak; nem tartozik semmilyen valláshoz, semmilyen országhoz! Mivel a tökéletes boldogsághoz vezető utat mutatja, amely az egész világ számára általános cél, ő a Jagat Guru 2. És mivel semmilyen dogmához, és semmilyen vallási hagyományhoz nem kötődik, az egyetlen olyan ösvényt tanítja, amely révén az általános cél, az örök boldogság elnyerhető. Ő valóban a Loka Maha Guru az egész világ Guruja! Mindenféle vallás követői jöttek Hozzá, és haszonnal jártak. Másfelől, mindegy, hogy mely valláshoz tartozik, szívét ugyanaz az érzés tölti el: Sri Ramana az én saját vallásom Guruja!, és odaadást érez iránta. Nézzük hát meg, miben is áll Sri Ramana ösvénye. 1 2 "Vallás (mata) csak addig létezhet, amíg elme (mati) létezik " 'Guru Vachaka Kovai' 993. vers Jagat Guru: Az ősi Indiában a világ magára Indiára korlátozódott; ezért a Jagat Guru, t.i. világ Guru, ahogyan nevezték, az a Guru volt, aki csak Indiában tanított, és ezért Ő korlátozott társaságot tanított. A Nagy Egyektől eltérően, akiknek a tanítása néhányakra korlátozódott, Bhagavan Sri Ramana valóban az egész világot tanította, bármiféle szociális, vagy kulturális megszorítások nélkül, és ezért volt a neve a Loka Maha Guru, vagyis az egész univerzum Guruja.

7 2. fejezet Mi a boldogság? Ó Ember, boldogságra vágysz? Fáradozol az eléréséért? Vagy rendelkezel legalább a vággyal, hogy megtaláld az ösvényt, amelyen irányíthatod erőfeszítéseidet? Akkor szerencsés vagy! Itt egy módszer, amit a figyelmedbe ajánlok. Ha alaposan megvizsgálod, láthatod, hogy az örök boldogság elnyerhető ezen az úton. Ha jelen módszert vonzónak találod, kövesd. Fejtsd ki a tőled telhető legnagyobb erőfeszítést, és élvezd munkád teljes gyümölcsét. Hallgasd meg ennek az örök boldogsághoz vezető egyedi ösvénynek az ismertetését, amely eloszlatja a különböző szentírások által keltett összes kétségedet - így hangzik Bhagavan Sri Ramanától a tudás isteni kürtje (jnanamurasuja) a világhoz. "Figyelj, én kedves ártatlanom! A Sadguru, az Ő isteni könyörületességében alászállt a földre Sri Ramana emberi alakjában, ott áll a szent Annamalai Hegyen (Arunachalam) és olyan hangosan zengeti az Ő isteni tudásának kürtjét, hogy még a mennyek is beleremegnek, és a Föld minden népe igazi Szeme fölnyílik! Ezzel a Verssel! felébreszt téged, így megtudhatod, hogy Ő megvédelmez bennünket a kelepcéktől, és az Ő saját tulajdonába vesz bennünket. Ébredj fel hát, és láss, és idd az Ő Kegyelmének isteni nektárját: ébredj gyermekem, soha többé ne aludj el újra. 'Sri Ramana Embavai' 6. vers Ó ember, aki szakadatlan könyörögsz és boldogságért küzdesz, rimánkodva, hogy Boldogság! Boldogság! Boldogság akarok!, legalább tudod, hogy mi a boldogság? Életed során sokszor tapasztaltad már a boldogságot, különböző formákban, nemde? Na, most, meg tudod mondani nekem, hogy mi a boldogság? Azokat az érzékszervek révén nyert tapasztalatokat, amelyek elméd számára kellemesek, boldogságnak nevezed, a kellemetleneket pedig szenvedésnek, nemde? A boldogságról és a szenvedésről alkotott ilyetén fogalmad helytelen! Ezért fulladt kudarcba minden módszer, amellyel megpróbáltad elnyerni a boldogságot és elkerülni a szenvedést. Mivel rossz volt a módszer, szenvedéstől mentes boldogságot sohasem érted el! Mivel azt mondjuk, hogy a boldogságról és szenvedésről alkotott fogalmad helytelen, először annak a magyarázatára van szükség, hogy miért rossz, és aztán meg kell határoznunk, hogy mi a valódi boldogság? Nos, figyelj. A te ideád szerint akkor kellene boldognak lenned, amikor az öt érzékszervet kielégítő tárgyakat megszerzed, és amikor nem, akkor szenvedned kellene. Vedd észre ugyanakkor, hogy álom nélküli alvásod alatt boldog vagy. Az öt érzékszerv egyikének sincs jelen semmilyen tapasztalata sem, az alvás mégis boldogság teljes az egyén, és mindenki számára! Ha neked lenne igazad, akkor az öt érzékszerv működésének hiányában csak szenvedésnek kellene jelen lennie de a tények mást mutatnak. Hiedelmeiddel ellentétben az öt érzékszerv működésének, vagyis a test-tudatosságnak a hiányában boldogság van jelen! Hogyan magyarázod ezt? El kell ismerned, hogy a boldogság még az öt érzékszerv segítsége nélkül is megtapasztalható. Másfelől, annak a férfinak vagy nőnek, aki mindazon tárgyakkal el van halmozva, amelyek az öt érzékszervet kielégítik, gazdasággal, fényűző lakással, ruhákkal, finom ételekkel, szerető feleséggel vagy férjjel, gyerekekkel és rokonokkal a te ideáid szerint mindezek a boldogság elnyerésének az egyedüli eszközei a legboldogabb személynek kell lennie a világban, míg az, akinek semmi, vagy kevés van ezekből, szenvednie kell. Ezzel szemben, ha körülnézünk a világban, ez nem így van. Még a leggazdagabb embernek is megvannak a maga bajai! Néha még aludni sem tud egy jót. Minél vastagabb az ujj, annál nagyobb a dagadás! Ezzel ellentétben azt látod, hogy a nincstelen munkás, aki egész álló nap keményen dolgozik, este alig eszik egy falatot,

8 majd lefekszik a kemény járdára, egészséges, mély alvás élvezetében van része, amely minden aggodalomtól mentes. Meg kell itt jegyeznünk egy még fontosabb dolgot. Mély alvásban még a gazdag ember is teljesen elkülönül a gyönyör külső forrásaitól, és ezen elkülönülés ellenére is teljesen boldog. Következésképpen, el kell, hogy fogadjad a tényt, hogy a boldogság olyasvalami, ami még az öt érzékszerv segédeszköze nélkül is ragyogni tud. Azon kívül abból, hogy amit boldogságként tapasztalsz a mély alvás során, ahol sem test-tudatosság, sem a világ tudatossága nincs jelen, az következik, hogy a boldogságnak belül kell lennie, és nem kívül. Most világosan látod, hogy mindvégig rosszul gondoltad, hogy a boldogság a külső tárgyaktól származik. Az ebben a világban lévő minden tárgy a saját testedet is beleérve külső dolog hozzád viszonyítva, és ezért mély alvásban elfelejtésre kerülnek. Mégis, mivel mindenki tökéletes boldogságot tapasztal abban az állapotban, egyetlen lehetséges konklúzióként adódik, hogy a boldogság a bensődben rejtezik. Az igazság az, hogy te magad vagy a boldogság! A boldogság a te igaz természeted! Nem vagy ez a test-forma! Teljes vagy, és maga a tökéletes boldogság!! Ugyanerre a konklúzióra egy másik úton is eljuthatunk. Figyelj. Megszámlálhatlan dolgot nem szeretsz? Elemezz ki csak mindent és minden olyan dolgot, amely kedves a számodra. Ha ezt megteszed, úgy fogod találni, hogy csak azokat a dolgokat szereted, amelyekről azt gondolod, hogy boldogságot okoznak számodra. Ahol boldogság van, ott szeretet van! Ez az egyetemes törvény, a törvény, amely alól nincs kivétel!! Most, mondd meg nekem, e törvénnyel összhangban, hogy melyik dolgot szereted a leginkább. Fel kell, hogy ismerd, hogy önmagadat szereted legjobban, messze jobban, mint ahogy barátaidat, rokonaidat, feleségedet vagy férjedet, gyermekeidet, apádat, anyádat, a vagyonodat, és így tovább! Azért szereted őket, mert azt gondolod, hogy ők biztosítják számodra a boldogságot. Ha valami olyan történik, ami bebizonyítja számodra, hogy valaki más számára adnak boldogságot, nem neked, szereteted szertefoszlik! Világos tehát, hogy más dolgokat azért szeretsz csupán, mert önmagadat szereted! Egyesek ilyeneket mondanak: Az én szeretetem nem értem magamért van; nem a saját boldogságomért fáradozom a világban, hanem mások jóléte érdekében. Valójában én másokért élek. Ha a saját boldogságommal törődnék csupán, az önzés lenne ami nem célom. Az én célom a mások boldogsága. Ez egy nagyon felszínes beszéd, az őszinteség, és a komoly elemzés hiányáról árulkodik! Az emberek nem ismerik fel, hogy minden úgynevezett önzetlen cselekedet csak saját maguknak okoz boldogságot! Vegyük annak az embernek a példáját, aki felkészült arra, hogy élete során mindent, mindenféle szenvedést elviseljen a fia érdekében, csak, hogy felnevelje, iskoláztassa, és távol tartsa tőle a szükséget és a hiányt; e cselekedet során egyedül az ő számára jelent megelégedettséget, ha fiát boldogulni látja. Egyedül ezért a megelégedettségért dolgozott. Nem az övé ez a megelégedettség? Nem ez az ön-elégedettség húzódik meg hajtóerőként minden olyan dolog mögött, amit ő önzetlen munkának nevez? Abraham Lincoln a néhai amerikai elnök megmentett egyszer egy disznót, kiemelte a mocsárból, amelybe beleragadt, és eközben a teste és a ruhái nagyon összepiszkolódtak. A bámészkodók megkérdezték, hogy miért kellett neki, egy ilyen hatalmas ország elnökének bepiszkolnia magát, hiszen az csak egy közönséges disznó volt. Azt válaszolta: Ebbe az akcióba nem annyira a disznó szenvedésének enyhítése miatt, mint inkább a disznó látványa miatt átélt saját szenvedésem enyhítése miatt mentem bele, csak a saját elmém békéje érdekében tettem! Amit Lincoln akkor mondott, az a gyakorlati igazság. Az ön-elégedettség az ember saját boldogsága, mint rejtett indíték, mindenféle önzetlen tett mögött ott lapul! Ez semmiképpen tagadható. Épp úgy, ahogy az én gyermekemért és az én rokonaimért hozott áldozat is önzésbe fordul, mert azt az önmagam iránti szeretet idézi elő, úgy az én országom iránti szeretet (desabhimana) és az én nyelvem (bhashabhimaná) iránti szeretet közvetett módon szintén puszta önzésnek kell, hogy bizonyuljon, mert azok az ember teste, mint én (dehabhimana) iránti szeretetben gyökereznek. Meg kell itt jegyezzük, hogy az én benne foglaltatik az enyém -ben. Ő az, aki szólásra emelkedik, hogy még az életemet is feláldozom, hogy a nyelvem fennmaradjon, hitet téve az önmaga iránti szeretetről. Ugyanezen a módon, még ha életét áldozza is országa javára, csak saját kielégülését tekinti célnak, ugyancsak az ön-szeretetről téve hitet. Vannak egyesek, akik széles nemzetköziségükkel büszkélkednek, a szűk nacionalizmussal ellentétben. Azt mondják: nem vagyok olyan önző, hogy csak az én országommal, vagy csak az én hazámmal törődjek; az a vágyam, hogy az egész világ boldog legyen. Nem az a célom, hogy egy bizonyos nyelv vagy ország élvezzen előnyt; nemde ez az önzetlenség? De ez is ugyanabba a kategóriába tartozik! Ez

9 az ember szintén megbékél, amikor látja, hogy az egész világ békében van, és ezért a saját békéje vagy boldogsága az, amire vágyik! Világos tehát, hogy még eme hősnek az úgynevezett önzetlensége is az önmaga iránti szeretetet rejti! Ez valójában önszeretet. Következésképpen, a törvény, hogy mindenki önmagát szereti, cáfolhatatlan! Ekképpen arra kell, hogy jussál, hogy minden dolgok közül a legdrágább te magad vagy. Ennek két következménye van: (1) te vagy a legdrágább mindenek között, és (2) a szeretet csak a boldogság felé tud kibontakozni, ezért világos, hogy te magad kell, hogy legyél az örök boldogság (paramasukham) maga. Hol boldogság van, ott szeretet; mivel önmagadat szereted legjobban, te magad vagy az örök boldogság maga. Imigyen, nem ugyanarra a konklúzióra jutottunk? Ez a boldogság, a te saját természeted, amit mély alvásban tapasztaltál! Boldogságod oka a mély alvásban rejtezik ahol még elméd segítsége, és annak eszközei, az öt érzékszerv sincsenek jelen, vagyis a boldogság a te igazi természeted; valójában te magad vagy a boldogság!! Itt felteheted a kérdést, hogy A boldogság nem az ébrenléti állapotban, az öt érzékszerv révén szerezett tapasztalatok eredménye? Vizsgáld meg mélyebben. Vizsgáld meg metszően éles figyelemmel a kellemes tapasztalataidat, mint benned zajló változásokat. Vegyünk egy példát. Tegyük fel, hogy valamilyen nyalánkságra vágysz; amikor ez a gondolat felmerül benned, elkezdesz dolgozni a nyalánkság elkészítéséhez szükséges hozzávalók beszerzésén. Elkészíted, és enni kezded. Most boldogságot tapasztalsz. Ha elemzés alá veszed, hogyan jutottál ehhez a boldogsághoz, vagyis, ha megfigyeled a boldogság érzését, ami evés közben keletkezik, úgy fogod találni, hogy a gondolathullámok a nyalánkság iránti vágyból nyalánkságot akarok keletkeztek, és múlófélben vannak. Most a gondolathullámok alábbhagynak, azonban csak egy időre; ennélfogva a boldogságot is csak egy időre tapasztaljuk. Amikor a nyalánkságot megetted, a gondolathullám újra felemelkedik, és így a boldogság eltűnik. Néhány ellenérv: A nyalánkság édes; ezért okoz boldogságot, nem pedig azért, mert megszűnnek a gondolatok. A boldogságnak a nyalánkságban lévő édesség az oka. Ez azonban helytelen; az elegendő elemzés hiányának a következménye. Lássuk, miért. A nyelv, ami az ízlelés szerve, csak abban tud különbséget tenni, hogy melyik dolognak milyen íze van: a kandiscukor édes, a miatyánkcserje keserű, tamarindusz savanyú, a só sós, és így tovább. A szeretem és nem szeretem közötti döntést azonban egyedül az elme hozza meg: ezt ízlelni akarom, azt pedig nem. Lehet egy dolog keserű, de ha az elme akarja, akkor még a keserű is boldogságot fog eredményezni. Nincsenek-e olyan emberek, akik utálják az édeset, és különös módon a keserű dolgok után vágyakoznak? Nincsenek-e ugyanígy olyanok, akik élvezik a szárított halat, míg mások mérföldeket szaladnak, hogy elmeneküljenek a bűze elől? Másfelől, lehet, hogy az ember a világ legjobb ízű és legválasztékosabb fogását eszi, de elméjét annyira leköti valamilyen más gondolat ugyanabban az időben, hogy képtelen a jóízű ennivalóra vonatkozó gondolatokat létrehozni, és ennélfogva képtelen tudatosítani az ízét, vagy boldogságot nyerni belőle. Hasonlóképpen, amikor az elme máshová összpontosul, még egy ízetlen ételt is undor nélkül meg tud enni. Továbbá, amikor éhes az ember, és az ennivaló utáni vágya erős, akkor enni fog, és még a legrosszabb és legízetlenebb ételt is élvezettel fogyasztja. Mire tudunk következtetni mindebből? Nem az íz, hanem csak az elme szeretem nem szeretem formát öltő gondolathullámai azok, amelyek számítanak az ember boldogsága és szenvedése terén. Amikor a ragadozó éhségének tüze tombol, még egy ízetlen zabkása, vagy egy savanyú vadrizs leves is úgy fog ízleni, akár a világ legjobb fogása. Ezért hát, nem az érzék-tárgyak természete, hanem egyedül az irántuk érzett vágy az, ami a boldogságot okozza. 'Guru Vachaka Kovai,' 583. vers Ily módon, ha az ébredő gondolathullám egy bizonyos dolog ízének a nem szeretése, a dolognak az eltávolítása lecsillapítja a gondolathullámot, és ez által az elme le fog csendesedni; ebből eredően a boldogság, amely a te igaz természeted, feltárul. Ha a gondolathullám egy bizonyos dolog ízének a szeretése, amikor megkapod azt a dolgot, a gondolathullám le fog csillapodni, és az elme le fog csendesedni; vagyis a boldogság ismét feltárul. Következésképpen, világossá fog válni azok számára, akik ezt alaposan megfigyelik, hogy a boldogságot csak az újra és újra feltámadó gondolatok lecsendesedésekor tapasztalják. Nem számít, hogy az illető dolog édes vagy keserű. Egyedül a dolgok

10 szeretésének és nem szeretésének formájában feltámadó gondolathullámok a szomorúság, és azok lecsillapulása a boldogság; ez minden! A nyalánkság fogyasztása kizárólag az íz érzékelését érinti. Ugyanaz a fent leírt folyamat megy végbe a többi négy érzékszerv esetében is: érintés, látás, szaglás és hallás. Mély alvásban a gondolatok ugyancsak elcsendesednek ideiglenesen, ezért tapasztaljuk a boldogságot. A felébredés a gondolatok feltámadása, vagyis, az első gondolatnak, az ez a test vagyok gondolatnak a feltámadása. Amikor a felébredés bekövetkezik, a mély alvás boldogsága elpárolog. Mi következik ebből? A gondolatok ellenségei a boldogságnak! Boldogság akkor uralkodik, amikor gondolatok lecsillapulnak! Valójában a gondolatok a fátyol, amely elleplezi a boldogságot; amikor ez a fátyol eltávolításra kerül, a boldogság feltárul. Mivel te magad vagy a boldogság, csupán annyi a teendőd, hogy élvezed a saját, veled született boldogságodat, hogy meg legyen akadályozva minden gondolat. Értsd meg tehát ezt az igazságot, hogy a mély alvásban annak gondolatmentes természete miatt élvezett boldogság a gondolatmentes ébrenléti állapotban is élvezhető. Az elme a miatt a tudatlan szemléletmód miatt irányul kifelé, hogy a boldogságnak a külső tárgyak az eredője. Ha az elme teljesen és szilárdan meggyőzötté válik, a felette való vizsgálódás révén, hogy a boldogság belül van, és az ember igazi természete maga a boldogság, akkor nem kifelé, hanem önmagára fog irányulni; más szóval, az Önvalóban fog maradni. Ez a tudás a feltétele az elme eredményes ellenőrzésének. Amikor nyalánkságot eszel, a szeretem formájában jelentkező gondolathullám lecsillapul, és azt a boldogságot élvezed, ami már a bensődben van. Nem így van? Ha ellenben nem érted, hogy te csupán azt a boldogságot élvezed, amely már a bensődben van, megtéveszted önmagadat, azt gondolván, hogy az a nyalánkságtól származik! Ezért kényszerülsz ismételt erőfeszítésekre, hogy egyre több és több nyalánkságot szerezz, és egyél! De bizonyos határon túl a nyalánkságok méreggé válnak, felborítja gyomrod egyensúlyát, és beteggé tesz. Ugyanez a helyzet a másik négy érzékszerv élvezeteivel. Hallgasd meg a következő történetet. Egy kutya a hamvasztó helyre ment. Felkapott egy éles csontot, amelyről a hús teljesen leégett, és rágcsálni kezdte. A kutya szája több helyen megsérült a csont éleitől, és vérezni kezdett. Eldobta a csontot, de látva, hogy minden össze volt vérezve, az gondolta, hogy a vér a csontból jött, annak mohó rágcsálása miatt. Felnyalta a vért, és újra rágcsálni kezdte a csontot, még mohóbban, aminek az eredményeképpen még több seb és még több vérzés keletkezett a szájában. A buta kutya tovább folytatta a folyamatot a csont eldobásával, a vér felnyalásával, és a csont újra rágcsálásával. Egy idő múlva az ostoba kutya felismerte, hogy a vér saját szájából jött, és nem a csontból! "Egy ostoba kutya felkapott egy csontot, Amin nem volt hús, mert leégett róla, Addig rágcsálta Amíg a szája tele nem lett sebekkel, Nyaldosta és dicsérte a vért, a sajátját, Semmilyen dolog nem azonos a Földön e csonttal " 'Guru Vachaka Kovai' 585. vers Hasonlóképpen, amikor az ember a külső tárgyakat élvezi, csak azt a boldogságot tapasztalja egy kicsit, ami már a bensőjében van. Azonban, tudatlansága következtében azt gondolja, hogy a boldogság a külső tárgyaktól származik, és így oly módon viselkedik, mint a történetbéli kutya. Pontosan úgy, amint a kutya rágcsálta a csontot újra és újra, keresi az ember egész életében újra és újra a külső tárgyakat, hogy felhalmozza azokat. Mi az eredménye mindennek? Ó borzalom! Szenvedések elmondatlan tömege, egy kevéske örömmel vegyítve ez minden! Valóban, mindez tudatlanság, amit más néven mayának neveznek! Az emberiség minden kutatása és erőfeszítése, a kőkortól a legmodernebb atomkorig, az erőfeszítések különböző terein, legyen az intellektuális, tudományos vagy szociális nem teljesen hasonló a csontot lankadatlanul rágcsáló kutya erőfeszítéseihez? Nehogy megsértődj ezen állítás miatt, amely a kijelentésem minden korlátozás nélkülisége miatt elsöprőnek tűnhet, de ez a meztelen igazság! Áruld el nekem, mi egyebet tett valójában az emberiség

11 mindeddig a haladás nevében, az öt érzékszerv számára szolgáló külső tárgyak javítgatásán és felhalmozásán kívül? Minden előbb említett emberi erőfeszítésnek az alapja semmi más, mint az a rossz feltételezés, hogy a boldogság a külső tárgyaktól származik. Van valamilyen különbség a kutya között, amely azt gondolja, hogy annál több vér fog jönni a száraz csontból, minél többet rágódik rajta, és az ember között, aki azt gondolja, hogy az emberiséget egyre boldogabbá teszi az egyre több külső tárgy továbbfejlesztése a tudomány által, és a gazdasági fejlődés? Egészen biztos, hogy nincs! Ekképpen, nem ismervén az örök boldogság elnyerése helyes ösvényét, az emberiség túl messzire ment, és még tovább rohan a rossz irányba! Semmi rossz nincs abban, hogy az ember szereti a boldogságot. Vele született joga. Valójában minden élőlény veleszületett joga. A boldogságot tehát elnyerni kell, és sohasem elfojtani! Azonban ne a világi élvezet tárgyainak az eléréséért dolgozz, amelyek csak csekély és röpke boldogságot nyújtanak. Irányítsd minden erőfeszítésedet egyedül a teljes boldogság elérésére. A jelentéktelen külső tárgyak iránti vágyakozás révén csak egy múló és behatárolt boldogságot kapsz. Ne légy tehát jelentéktelen vágyak alanya! Légy alanya a teljes boldogságnak! Ne add fel az erőfeszítéseidet, amíg a tökéletes boldogságot el nem nyered. Tudd, hogy a tapasztalás útja, mindig és megszakítás nélkül, a boldogság (ananda) amely vagy, és amely létezik (sat), és valódi természetedként ragyog (chit). Valójában ez az a legfelsőbb cél (purushartha), amire születtél.

12 3. fejezet Az Ön-kutatás a boldogság elérésének egyetlen útja Az elmondottakból következik, hogy én (Önvaló) vagyok a boldogság. Most akkor hogyan nyerhetjük el a boldogságot? Továbbá, hogyan kell azt tartósan élvezni? Ahol a gondolatok megszűnnek, korlátlan boldogság uralkodik; ez az igazság a boldogsággal kapcsolatban. Noha a gondolatmentes állapot elnyerhető, és a boldogság ideig óráig megtapasztalható, az olyan gondolatmentes állapot, amelyet a külső tárgyakhoz kapcsolatban nyertünk el, nem lesz hosszú életű. Következésképpen, világos, hogy az ember az öt érzékszerv segítségével sosem érheti el a tartós gondolatmentességet. Nem láttuk-e már, hogy a mély alvás boldog állapot? Akkor nem ez a mély alvás az emberiség végső célja? Nem lehetséges, hogy ez legyen az, mert ez is rövid életű, és a boldogságot megszakítja az őt nyomon követő ébrenléti állapot. Senki sem képes örökösen aludni. Az ember felhalmozott tendenciái (vasanák) a gondolatok fomájában fel fogják riasztani az embert az alvásból. Az elme, a testtel társultan, egész nap, megállás nélkül dolgozik. Az egész napi ilyen nehéz munka után az elmének egyszerűen pihennie kell, hogy képes legyen újra kezdeni, és ismét dolgozni! Ezért van az, hogy az elme, amely a gondolatok közös neve, önként mély alvásba süpped. Az elme, amely most ideiglenesen elpihen, nem tud csak úgy lelkesen újra aktivitásba pattanni! Amikor embert hazafelé mentében elkapja egy felhőszakadás, és meghúzódik valamelyik kapualjban, nem azt jelenti, hogy tartósan ott fog maradni. Amikor eláll a zápor, biztos, hogy tovább áll. Hasonlóképpen pihen meg az elme is egy kicsit alszik. A működés állapotát, amelyben ismét előjön, vagy ébrenlétnek, vagy álomnak nevezzük. Ilyenformán senki sem tud örökké az alvó állapotban maradni, és így az alvás is csak időleges boldogság. Ez az állapot, amelyet alvásnak nevezünk, és amely egy két vritti közötti, vagyis két gondolat, vagy az elme két aktív állapota közötti állapot, amely egy másik hiányossággal bír. Az alvás során az elme-tudomás alásüllyed a sötétségbe, és nem tud az ő eredeti fényéről (sat-chit, létezés-tudatosság), miután úgy kellett egyesülnie, hogy nem engedte el a tudatosságát. Ezért az alvás nem a tökéletes boldogság állapota, amely mentes a hiányosságoktól. Akkor mi a módja a boldogság ilyetén való tapasztalásának? Forduljunk Sri Bhagavan szavaihoz: Az elnyelődés (az elméé) két fajtája: a laya (időleges csend) és a nasa (végleges pusztulás). Ami csupán a layában nyelődik el, újra fel fog emelkedni, ha (azonban) formája meghal (a nasában), nem fog újra felemelkedni. 'Upadesa Undhiyar' 13. vers Az elmének kétféle elnyelődése van. Ha az elnyelődés időleges, mano-layá -nak, vagyis mentális csendnek hívják; ha az elme elnyelődik a layában, egy idő után újra fel fog emelkedni. A második fajta elnyelődés a mano-nasa, ami az elme elpusztulása; ebben a fajta elnyelődésben az elme elpusztul, és semmilyen körülmények között nem fog visszatérni. Mivel halott, soha többé nem fog szenvedést okozni. Következésképpen, a második fajta elnyelődés, az elme halála révén elnyert boldogság örökkévaló. A legfelső boldogság. Ébrenléti állapotban amikor az öt érzékszerv révén kellemes tapasztalatok évezetében van részünk, az elme nagyon rövid ideig van nyugalomban. Az alvás idején az elme nyugalma egy kicsit hosszabb ideig tart. A halálban az elme szintén tétlen van csupán. Mindezek az elmének csak tétlenségei (mano-laya), nem pedig az elpusztulása (mano-nasa). Nem elegendő, ha a szenvedés (t.i. elme) időlegesen elnyelődik, el kell pusztulnia. Ez a célja az emberiségnek. Az elme időleges csendje (laya) a szenvedés időleges nyugalma, és az elme végleges elpusztulása (nasa) a szenvedés végleges elpusztulása; vagyis, maga az elme a szenvedés! Ebből következően, fedezzük fel, mi a teendő az elme elpusztítása érdekében.

13 Mi az elme? Sri Bhagavan véleménye erről a következő: "Az elme csak gondolatok..." 'Upadesa Undhiyar' 18. vers Ha lemondunk az összes gondolatról, és megfigyeljük, hogy az elme micsoda, fel fogjuk fedezni, hogy olyan dolog, mint elme egyáltalán nem létezik. Ha valaki figyelmetlenség (pramada) nélkül kutatja az elme formáját, azt fogja találni, hogy nincs olyan dolog, hogy elme! Ez a közvetlen ösvény, mindenki számára! 'Upadesa Undhiyar' 17. vers Az elme elpusztításához elegendő, ha elpusztulnak a gondolatok. Fedezzük fel tehát, mi valójában a gondolat. Ez a vizsgálat nem egy tétlen időtöltés. Nemde az egész világ a boldogságért küzd? Még ebbe a kutatásba is ugyanezen boldogság elnyerésére tekintettel kezd. Aztán mi a különbség emberiség általános erőfeszítései és eme erőfeszítés között, amelybe a spirituális törekvő kezd? Az evilági népek erőfeszítései csak egy gyorsan múló boldogsághoz hasonló valamit eredményeznek, míg a törekvő erőfeszítése az Ön-kutatás a tökéletes, örök és korlátok nélküli boldogsághoz vezető utat egyengeti. Következésképpen, ez a kutatás minden más emberi erőfeszítésnél messze fontosabb és érdemesebb! E kutatás során az embernek nagyon ébernek kell lennie, és a lehető legnagyobb erőfeszítést kell kifejtenie. Csak akkor fogja az ember kutatása az élet legfőbb nyereségeként az itt és mostnak az elnyerését eredményezni. Ez egy olyan igazság, amelynek jó igazolása Bhagavan Sri Ramana saját tapasztalata! Nem az volt kezdetben a felvetésünk, hogy vizsgáljuk meg alaposan a gondolatokat? Mi volt a célja? A cél az összes gondolat elpusztítása, és ez által a tökéletes boldogság élvezete. Gondolatok milliói keletkeznek bennünk, amelyekből ki kell keresnünk, és fel kell fedeznünk az első és egyben gyökér gondolatot. Ha így cselekszünk, úgy fogjuk találni, az egyes szám első személy gondolata, az alvásból való felébredéskor keletkező én ez a test vagyok gondolat az első gondolat. Ez az én - gondolat a gyökere az összes többi gondolatnak. Az elme csupán gondolat. Minden gondolat gyökér gondolata valóban az én gondolat. Ezért hát, amit elmének neveznek, csupán az én gondolat (t.i. az én a test vagyok érzése). 'Upadesa Undhiyar' 18. vers A három személy az első személy (én), a második személy (te) és a harmadik személy (ő, az) közül az én, az első személy az, amely elsőként keletkezik. Ha nem jön létre az első személy, a második és harmadik személyek sem fognak létrejönni. Az első személy semmi más, mint az én gondolat, és az elme egyedül ez. A második és harmadik személyek csak az első személy, az én létrejötte után fog létrejönni. A világ semmi más, csupán második és harmadik személyek. Alváskor az első személy, az én a test vagyok érzés nem létezik; ezért a világ (a második és harmadik személyek) sem létezik. "Csak, ha az első személy (az egó) az én a test vagyok formájában létezik, fognak a második és harmadik személyek is léteznik 'Ulladhu Narpadhu' 14. vers Ha az én -gondolat nem létezik, semmilyen más dolog sem fog létezni 'Sri Arunachala Ashtakam' 7. vers Ha az én gondolatnak ami minden más gondolatnak a gyökere a keletkezése akadályoztatva van, az összes többi gondolat is akadályoztatva van. Ha ki akarja vágni valaki egy fa leveleinek a millióit és ágainak a százait, nem elegendő, ha a fának a törzsét vágja ki? Ehhez hasonlóan az, aki a gondolatok millióit és millióit próbálja elpusztítani, sikerrel fog járni, ha elpusztítja az én gondolatot, a gyökeret. Nem az volt a célunk az induláskor, hogy megvizsgáljuk a gondolatokat? A fentiekből világosan látszik, hogy szükségtelen minden egyes gondolatot

14 megvizsgálni, mivel a minden gondolat gyökerének, az egyetlen én gondolatnak az alapos vizsgálata teljesen elegendő. Fel lehetne tenni a kérdést: A boldogság nem a gondolatok elpusztítása révén nyerhető el? Ha így van, miért kellene vizsgálnunk bármiféle gondolatot? Nem hiábavaló dolog ez? Még Bhagavan Sri Ramanát is idézhetik, aki egyszer azt mondta (a Ki vagyok én? -ben), haszontalan dolog a hulladék átvizsgálása, mindent ki kell dobni egy csapásra. Egy ilyen beteg kérdés Sri Bhagavan tanításai helytelen értelmezése miatt merülhet fel. Lássuk, hogyan. Mit mondott Sri Bhagavan: hiábavaló dolog megvizsgálni a princípiumok összességének a különböző tulajdonságait [a második és harmadik személyeket ami nem-önvaló] amelyek elfátyolozzák az Önvalót. Nem számít, mennyit vizsgáljuk a második és harmadik személyekre vonatkozó gondolatokat, azok sohasem fognak lecsillapodni, hanem csak erősödni fognak. Sosem mondta, hogy az első személy alapos vizsgálatát (t.i. az Ön-kutatást) fel kell adni! Az első személy gondolat, az én, ezzel a különleges sajátsággal bír: ha (a ki vagyok én? kérdéssel) a figyelmet rá fókuszálod, hogy felfedezd, mi az, akkor ez az én gondolat le fog csillapulni. Ezzel szemben, minél több figyelmet szentelsz a második és harmadik személyekkel kapcsolatos gondolatoknak, azok annál nagyobbra fognak növekedni. A moziban minél távolabb helyezik a képernyőt a vetítőgéptől, a képek annál nagyobbak lesznek; és minél közelebb helyezik a képernyőt a vetítőgéphez, a fény forrásához, a képek annál kisebbek lesznek, akár pont méretűvé is zsugorodhatnak. Hasonlóképpen, az elme figyelmét minél inkább a második és harmadik személyekre irányítjuk, a világ-képek (t.i. gondolatok) annál inkább szaporodnak; ha azonban a figyelem az Önvaló, az elme fényének forrása felé fordul, az elme (t.i. az első gondolat, az én ) maga le fog csillapulni. Még mélyebben meg fogjuk ezt a kérdést vizsgálni a nyocadik fejezetben, amelynek a címe Az Ön-kutatás technikája. Az én ez az emberi test vagyok az a fonál, amelyre a különöző egyéb gondolatok ráfeszülnek. Ezért, ha befelé fordulunk, hogy Hol van ez az én?, minden gondolat [az én gondolatot is beleértve] véget fog érni, és az Én-tudomás azt követően magától tovább fog sugározni a barlangban (a szívben), mint én-én 'Atmavidya Kirtanam' 2. vers Mint ahogy az olvasószemek mindegyike a földre esik, amikor a fonalat elvágják, úgy pusztul el minden gondolat, amikor megvizsgáljuk az első személy gondolatot, az én -t, amely áthat és fenntart minden második és harmadik személy gondolatot, akár a szemeken keresztül futó fonál, mindegyik könnyedén elpusztítható. Amikor az egyén kutatása révén az első személy megszűnik kilépni az első személy valóságába, akkor a második és harmadik személyek létezése véget fog érni. 'Ulladhu Narpadhu' 14. vers Ekképpen, az én gondolat elpusztításának a módszere az a módszer is egyben, amely az összes többi gondolatot el fogja pusztítani. Ezért alapvető fontosságú az első személy gondolat, az én elpusztítása. Elpusztításának egyetlen módszere van, természetének a vizsgálata! Nincs más út!!. Hogyan másként lehetne elnyerni az állapotot, amelyben az én (az ego) nem emelkedik fel az egómentesség állapota, hacsak mi fel nem keressük a forrást, aminek a következtében az én felemelkedik?... 'Ulladu Narpadhu' 27. vers Még az önfeladás ösvényén is, amely az odaadás (bhakti) ösvénye, az első személy, az én gondolat elpusztítás érhető el az Istennek való önfeladással, megismervén természetének az értéktelenségét (vagy megismervén, hogy az egó- én nem létezik, vagy megismervén az Ént, a valódi ént, az egyetlen létezőt). Ekképpen, mindössze arra van szükség, hogy az első személy én gondolatot kutassuk egyedül. Meg fogjuk nézni a hetedik, Ön-kutatás című fejezetben, hogyan pusztítható el a kutatás eszközével.

15 4. fejezet Ki vagyok én? Mi az én? Más szavakkal: Ki vagyok én?. Nemde mindannyiunk általános szóhasználata, hogy én én? Amikor így szólunk, mire utalunk? Ha megkérdeznének bennünket, mire gondolunk, amikor az én szót kimondjuk, be kellene látnunk, hogy még nem találtuk meg a helyes választ erre a kérdésre! Miért? Mert akármikor azt mondjuk, hogy én, csupán a testünkre utalunk. Nem a test kapta a nevet? A névvel általában a konkrét személyt nevezzük meg. Ha a személynek felteszik a kérdést, Ki vagy te?, azt válaszolja, Rama vagyok. Ha valaki elkiáltja magát, hogy Rama, csak az illető személy fordul hátra. Mivel más testeknek más a nevük, csak ezt a testet tekintik Ramának. Következésképpen a név a testet jelöli. Mivel azt hiszi, hogy ő a test, úgy érzi, hogy ő Rama, és senki más. A legtöbb helyzetben nem úgy viselkedünk, mintha csak ez a test volnánk? Világos tehát, hogy mindegyikünknek az a meggyőződése, hogy a test az én. De ha odamegyünk valakihez, rámutatunk a kezére, és feltesszük a kérdést, hogy Mi ez?, gyorsan jön a válasz, Ez a kezem. Hasonlóképpen, ha rákérdezünk minden testrészére, azt mondja, hogy Ez a lábam, ez a hasam, ez a mellkasom, ez a hátam, ez a fejem, és a többi és a többi. Így hát végtére is el fogja ismerni, Ez az egész test az enyém. Amikor azt mondja, hogy ez az ő teste, nyilvánvalóvá válik számára, hogy a test csupán tulajdona neki, vagyis, hogy ő a tulajdonosa a tulajdonnak, a testnek. Ha pedig így van, akkor lehet-e ő a test, ami az ő tulajdona? Nem a tulajdonosa annak? Ha még tovább kérdezzük, Ha ez a test csupán a tulajdonod, ki vagy te, aki annak a tulajdonosa? Lehetsz-e te ez a test? Lehet-e a tulajdon azonos a tulajdonosával?, most belátja, hogy ő nem a test, hanem a test az ő tulajdona csupán. Ugyanaz a személy, aki kis idővel ezelőtt, amikor névvel címkézte meg a testét, azt állította, Én valóban ez a test vagyok, most maga vallja be, Én nem ez a test vagyok, ez csupán az én tulajdonom. Ugyanezen a módon utal az elméjére is, Az én gondolataim ilyenek, mint ez az én elmém olyan, mint az. Következésképpen, hogyan lehetne ő akár az elme, akár a test, amelyek csupán az ő tulajdonai? Mit tanulunk mindebből? Senki sem tudja, hogy mi ő valójában! A még kétségek között élő ember aki nem tudja, hogy mi ő valójában, még ha ő a legközelebb álló is önmaga számára fáradhatatlanul törekszik a világ oly sok távoli dolgának a megismerésére. Semmi sem lehetne nevetségesebb! Amikor még saját énjének az ismerete is teljes zűrzavar, és megoldatlan kétség, csodálkozunk, ha a különböző egyéb dolgokról (világ és Isten) való tudása, amit az elme tanulás, hallomás és tapasztalás révén szerzett, ugyancsak kétségekkel van átszőve? Az ember, aki még arról sem tud, hogy az általa viselt szemüveg színes, hogyan tudná eldönteni, hogy a megfelelő színűek-e a dolgok, az ő színes szemüvegén keresztül nézve? Hasonlóképpen, lehet bármennyire tanult, vagy gazdag, ha az embernek nem tudja világosan, hogy mi ő valójában, minden tanult tudása, nagysága és hatalma merő képzelgés. Ennélfogva az első lecke, amit az embernek meg kell tanulnia, a saját énje. Ez az, amiért a Ki vagyok én? kutatást folytatjuk. Jóllehet, a fenti vizsgálat alapján egyesek elfogadják, hogy ők nem lehetnek az érzéketlen test, mégis, mivel, nem ismerik helyesen az én természetét, továbbra is azt hiszik, hogy az én a test, az öt érzékszerv és a lélegzet (prana) összessége. Ezért pontosan tudnunk kell, hogy mi az én, mégpedig a legcsekélyebb kétség, vagy téves identifikáció nélkül, vagyis a nélkül, hogy összetévesztenénk az egyik dolgot a másikkal. Nem elegendő elfogadni, hogy nem a test vagy, ami egy hústömeg csupán. A lélegzet és a vérkeringés megfigyelésével, amelyek még akkor is tovább zajlanak, amikor a test békésen fekszik, azt gondolhatnák egyesek, hogy talán a prana az én. Létezik-e valamiféle teszt, amellyel meghatározhatjuk egy bizonyos dologról, hogy az nem én? Igen, létezik! A teszt annak a felfedezéséből áll, hogy Létezem-e, vagy sem ama bizonyos dolog hiányában?! E teszt alkalmazásával sikeresen eljuthatunk a kutatásunk legvégére. A helytelen identifikáció, hogy én a test vagyok, maga is a következők közé tartozik: elme (manas), értelem (buddhi), a tendenciák tárháza (chittam), egó (ahankara), téves tudás (ajnana),

16 tudatlanság (sunya), maya, és így tovább. A prana egy durva formája ennek az elmének, és a fizikai test úgyszintén! Még az elme is test, habár finom; a prana egy kicsit durvább, mint az elme; és a húsból és vérből álló test még a pranánál is durvább. A finom elme az ő finomabb formájában maga a tendenciák (vasanák) vagy a tudatlanság sötétsége. Soroljuk az elmének e formáit három kategóriába, mégpedig a durva, a finom és kauzális testek kategóriáiba. A durva formák a test, a vérkeringés és a légzés amelyekről az elme tudomással bír az öt érzékszerv révén, alkotják a durva testet; mindezekről az elme, a finom test, amely a második kategorizálásunkban, világos tudomással bír. Habár a sastrák a pranamaya kosát rendszerint a finom test kategóriájába sorolják, mi itt a durva test kategóriájába soroltuk, mert világosan érzékelhető az elme által, mint elmétől különböző objektum, és mivel ez nagymértékben segíteni fogja tesztünk alkalmazását. Továbbá, mivel mindezen öt burkot végül ki kell dobni, mint nem én -t (nem Önvalót), aki rendelkezik egy kevés józan paraszti ésszel, nem fogja kifogásolni annak létezését, a két testet is beleértve. Na, most, a fentebb említett egyszerű teszt elvégzésével nézzük meg, hogy ez a durva test vagyunk-e. Mély alvásban nem vagyunk tudatában a durva testnek. Mire következtethetünk ebből? Nem nyilvánvaló számunkra, hogy létezni tudunk e hústömeg nélkül is? Egyesek így vitatkoztak Sri Bhagavannal: A test nem szűnik meg létezni a mély alvásban. Jóllehet, mély alvásban nincs tudatában az ember sem a test létezésének, sem a légzésnek, sem a vérkeringésnek, ezek mégis észlelhetők a többiek által, akik ébren vannak. Sri Bhagavannak, a Valóság ismerőjének (mahanubhavi) az álláspontja azonban éppen ezzel ellentétes. Ő szerinte Mély alvásban test és a világ nem léteznek, az ember saját létezése, a vagyok, mégis tapasztalható az egyén és mindenki által. A kép, vagyis a test és a világ, csak akkor jön létre, amikor az elme felkél, csak addig létezik, ameddig az elme létezik, és eltűnik, amikor az elme lenyugszik; következésképpen, létezike világ az elmétől függetlenül? Mivel a mikrokozmosz a makrokozmosz, a test a világ. A test nélkül a világ nem létezik. Minden, ami világként létezik, a testből kerül kivetítésre. Ezért teszi fel a kérdést Sri Bhagavan (az Ulladhu Narpadhu 5. versében): Van valaki, aki a test nélkül látta már a világot?. A világi emberek (ajnanik) konfliktusa röviden: A test és a világ léteznek alvásban, míg ellenben a tudatosság nem létezik. De Sri Bhagavan álláspontja ezzel teljesen ellentétes: A test és világ nem léteznek mély alvásban, míg ellenben a vagyok tudatosság mindenki által tapasztalható. Na, most, létezik-e valóban a test mély alvásban? Mert, ha létezik a test mély alvásban, a világnak szintén léteznie kell. Mivel a test csak akkor tud létezni, ha az elme felkelt, hogy tudna létezni mély alvásban, ahol az elme nem kelt fel? És mivel a test nem létezik mély alvásban, hogyan tudna létezni a világ? Ezért hát, igyekezzünk megérteni Sri Bhagavan álláspontját, miszerint a test és a világ nem léteznek mély alvásban. Ha azt mondjuk valamely dologról, hogy létezik, a létezés tudatossággal kell, hogy párosuljon, vagyis, ő magának tudatában kell lenni saját létezésének. Nem lehet szüksége semmilyen más dolog bizonyítékára vagy segítségére ahhoz, hogy tudatában legyen létezésének, vagy, hogy bizonyítsa az ő létezését. Mert, a létezés és a létezés tudomása (vagyis, létezés és tudatosság, sat és chit) nem két különböző dolog. A létezés (sat) tudomásához nem létezik más tudatosság (chit), mint a létezés maga; a létezés tehát tudatosság... 'Upadesa Undhiyar', 23. vers Ily módon, a létezés nélküli tudatosság egyáltalán nem tudatosság; hasonlóképpen, a tudatosság nélküli létezés egyáltalán nem létezés. A tudat, hogy aludtunk annak a bizonyítéka, hogy léteztünk abban az időben. Másoktól kell talán megkérdeznünk, hogy megtudjuk, aludtunk-e vagy sem? Mivel egyedül mi bírunk a tudomással, hogy aludtunk, valójában nem éppen ez a tudomás bizonyítja, hogy léteztünk mély alvásban? Miután létezésünk és tudatosságunk (sat.. chit) a mély alvásban ily módon kétségbevonhatatlan, ha a test és a világ úgyszintén ugyanilyen kétségbevonhatatlan létezéssel és tudatossággal bír, ezeknek (a testnek és a világnak) miért van szükségük mások igazolására, hogy léteznek mély alvásban? Mivel mások igazolására van szükség a test és világ létezésének bizonyítására a mély alvás alatt, nem világos, hogy azok létezése nem nyilvánvaló? Mivel bizonyítottuk, hogy a tudatosság nélküli létezés egyáltalán nem létezés, és mivel az, hogy a test és a világ léteznek mély alvás alatt, nem nyilvánvaló, kétség nélkül kijelenthetjük, hogy létezésük hamis. Ezért, le kell vonnunk a következtetést, hogy a test és a világ nem léteznek mély alvásban. Ily módon, mivel senki sem tudja cáfolni, hogy ő létezett alvás alatt, az alvás alatti saját létezését, és a test nem létezését mindenkinek el kell fogadnia.

17 Sokan, a megértés érettségének hiánya miatt, amikor először látogatnak Sri Bhagavanhoz, és a valóság természetét vizsgálják, ahogyan azt Ő kifejti, és ahogy fentebb elmagyarázta, nem képesek felfogni a tényt, és meggyőződéssel vallani, hogy a létezés (sat) és a tudatosság (chit) egy és ugyanazok, és ezért újra és újra vitába szállnak vele. Másfelől, azon kevesek, akik megkülönböztető képességgel és éles, tiszta intellektussal bírtak, már nem zavarodtak össze a sastrák minden gyakorlatot mellőző, puszta tanulmányozásától, hanem teljesen meggyőződötté váltak, amint meghallgatták Sri Bhagavan magyarázatát (azt, hogy a test és a világ nem léteznek mély alvásban), hogy az az egyedüli igazság; ezért képesek voltak folytatni útjukat a kutatás ösvényén. De azok, akik nem rendelkeztek érett intellektussal, nem voltak képesek elfogadni a test és a világ nem-létezését mély alvásban, megtorpantak, és nem tudtak tovább haladni az ösvényen. Köztudomású, hogy egy aspiráns nincs tudatában, hogy nem vagyok a test, (deham naham), és ezért nem tudja feladni a hozzá való ragaszkodását, kivéve ha teljesen meg nem győződött a saját tapasztalatai által, létezni vagyok képes, még a test nélkül is, noha Sri Bhagavan kinyilatkoztatta a Vedanta hívó harsona szavát, a deham naham koham soham -t, ami tamilul az Ő saját Kegyelmes szavaival: Deham ghatamnihar jadamidar kahamenum tihazhviladal Naham jadalamil tuyilinil dinamurum namadiyalal... A test (deham) élettelen, akár egy agyag edény. Minthogy az én tudatossággal nem rendelkezik, és mivel a létezésünket ( vagyok -ként) tapasztaljuk a minden napi mély alvásban, ahol a test nem létezik, ezért az nem én (naham) 'Ulladhu Narpadhu-Anubandham, 10. vers Még Sri Bhagavan egyes hívei is gyakran replikáznak: a vers szanszkrit eredetije azt mondja, hogy apeta supti samaye, ami azt jelenti, hogy mély alvásban a test csupán hiányzik, távozik, vagy nem megnyilvánult; nem azt jelenti ez, hogy nem szabad elfogadnunk a test teljes nem-létezését alvásban? Csak, ha az aspiráns elméjét jól átitatta a meggyőződés, hogy alváskor egyáltalán nem létezik test, csak akkor lesz azt gondolni, hogy alvásban az én tudatosságtól különböző dolgok, tudniillik a test és a világ, legalább finom formájukban léteznek, és hogy ezután valamiféle nagyszerű formákká alakulhatnak. Csak, ha ez az esély megadatik az elme számára, lesz lehetősége, hogy olyan értelmetlen elméleteket alakítson ki, mint a test halhatatlanná tétele (az ember istenné tétele) és a világ mennyországgá tétele! Hogy megtisztítsuk ezen aspiránsokat a kétségeiktől, el kell mondanunk a következő esetet. Az eredeti szanszkrit vers, amelyet Sri Bhagavan 1927-ben költött, a következő: Deham mrinmaya vajjadat makamaham buddhir natasya styato Naham tattadabhava supti samaye siddhatma sadbhavata.. amelyben az Ő pontos szóhasználata az abhava. Egyik híve azonban, Kavya Kanta Ganapati Sastri, talán mert képtelen volt elfogadni a test nemlétezését mély alvásban, és hitte, hogy a test nem teljesen nem létező, hanem létezik mély alvásban legalább egy megnyilvánulatlan (apeta) feltétel, a szöveget a apeta supti samaye -ra változtatta. Sri Bhagavan tapasztalata az, hogy: nem létezik (abhava)! Az, hogy létezik legalább egy apeta feltétel, ennek a hívének a nézete lehet. Amikor e költeményt tamilra fordította, Sri Bhagavan a tamil jadalamil szót alkalmazta, amelynek a jelentése az, hogy a test egyáltalán nem létezik. Amennyiben Sri Bhagavan egyetértett volna a helyettesítés által kifejezett ideával, eszerint fordította volna: de Ő a saját ideáját (t.i. abhava) érvényesítette az által, hogy a fordítás során az Ő eredeti szanszkrit szóösszetételét alkalmazta. A szanszkrit verzió, amely most nyomtatásban kapható (minden könyv a Sri Ramana Hridayam -tól a jelzett eltéréssel jelent meg) csak hívének helyettesítése, és nem Sri Bhagavan eredetije! A sastrák csak az éretlen elme aki azt hiszi, hogy a test és a világ valóban létezik gyengeségének tett engedmény miatt mondják, az ő megnyugtatása céljából, hogy: A teremtés (a test és a világ) Istenből, vagyis az Önvalóból (atman) teremtetett; alváskor, halálkor és megsemmisüléskor (pralaya) összeolvad Vele, majd újra létrejön. Ezek a nyugtató szavak azonban nem az abszolút igazság (paramarthika satya), és ennélfogva nem adhatnak teljes kielégülést számunkra, akik sóvárgunk és csak az abszolút igazság ismeretére törekszünk. A sastráknak ezek a magyarázatai nem állnak meg Bhagavan Sri Ramana személyes tapasztalata előtt, a Maha Guru, aki sohasem tagadta meg az abszolút igazságot senkitől, a legcsekélyebb

18 mértékben sem; következésképpen, nem tekinthetjük az Ő közvetlen tanításának. Ugyanezt az ideát jól kifejezi Sri Muruganar Sri Bhagavan legelső tanítványa következő költeménye: Jóllehet Guru Ramana eltérő tanokat tanított, annak megértési szintjének megfelelően, aki eljött Hozzá, hallottuk tőle, hogy az Ő saját valóságos tapasztalata egyedül az ajata. Ekképpen tudd. 'Guru Vachaka Kovai', 100. vers Minthogy alvás alatt is létezünk, amikor a test nem létezik, arra kell következtetnünk, az előbb leírt alap-tesztnek megfelelően, hogy nem lehetünk a durva test (a fizikai test, a lélegzet és a vérkeringés). Most nézzük a finom testet. A finom testet az elme (ami gondolat) és az intellektus alkotja. Tudjuk, hogy az elme csupán gondolatok kollekciója. Nincsenek-e néha még ébrenléti állapotban is olyan erőfeszítés-mentes, békés pillanataink, amikor minden gondolat elpihen? Megszűnünk-e létezni e gondolatmentes időszakokban? Nem, még akkor is létezünk. Hallani azonban ilyesmi panaszokat: Egész ébrenléti állapotom semmi másból sem áll, mint gondolat hullámok gondolat hullámok hátán, és még sohasem tapasztaltam, hogy a gondolatok lecsillapodtak volna. Nagyon jó, helyénvaló, ha üdvözöljük őket, és válaszolunk a panaszukra. Az időszakok, amelyekben a gondolatok hullámai önmaguktól alábbhagynak az ébrenléti állapotban, az elcsendesülés (summa iruttal), vagy Önvalóban időzés (nishtha). Azok az aspiránsok, akik megtapasztalták ezt, könnyedén meg tudják érteni az igazságot, hogy gondolatok hiányában is képesek vagyunk létezni. A panaszkodók kedvéért vizsgáljuk meg mélyebb. Nem említettük-e már, hogy minden gondolat közül, amelyik alvás után felemelkedik, az első személy gondolat, az én a test vagyok az első? Az összes többi gondolat, amely második és harmadik személy objektumokhoz tartozik, csak annak révén sokasodik, hogy megragadja ezt az első gondolatot. Még azok esetében is, akiknek a gondolatai nem csitulnak az ébrenléti állapotban, nem enyészik-e el minden gondolat, amikor az álom utoléri őket, attól fogva, hogy az első gondolat, maga az én a test vagyok lecsillapul? Ekképpen, nincs-e mindegyikünknek bejárása az álmatlan alvás gondolatmentes állapotába? Ott nem vagyunk nemlétezők! még alvásban sem, ahol nincs egó- én, még ott sem vagyunk nemlétezők! 'Upadesa Undhiyar', 21. vers - mondja Sri Bhagavan. Így, alap-tesztünknek megfelelően, mivel még az elme hiányában is létezünk, nem vagyunk az elme. Továbbá, ugyanazon a módon, mint ahogy az én a test vagyok -tudatosság (dehatma-buddhi) én -ként a durva testbe kapaszkodik, finom módon sok más testbe is bele tud kapaszkodni. Például, amikor a durva test inaktív, nem működik-e az elme? Az álom egy ilyen eset. Példa a finom test megragadására. Álom alatt az elme mintha megragadna egy másik durva testet funkcionál, és sok dologra képes azon a testen keresztül. Ez az álom test egyszerűen egy mentális kivetítés. Semmi más, mint az elme maga. Nevezhető tehát finom testnek is, de nem létezünk-e álomtalan alvásban is? Ezért, mivel létezni tudunk még eme álom-test nélkül is, világosan megérhetjük, hogy az nem az én. Ne gondoljuk, hogy az elme csak álomban működik együtt a finom testtel. Nem álmodozunk-e ébrenléti állapotban is? Arra az időszakra szintén ugyanez jelenség a jellemző. Tételezzük fel, hogy ülünk, miközben nem alszunk, és azt képzeljük, hogy egy messzi országba utazunk, találkozunk egy barátunkkal, beszélünk vele, és mindenféle jó és rossz dolgokon megyünk keresztül. Az idő alatt a test, amellyel menni, jönni, beszélni stb. látszunk, szintén a mi finom testünk. Tudjuk, hogy ezek finom testek, amelyeket ily módon most felveszünk, később elmúlnak. Amikor felébredünk az álomtól, az álomtest eltűnik. Ugyanezen a módon az ábrándozásban feltételezett test szintén hamissá (nemlétezővé) válik. Vagyis, ezek a testek hamis formák, amelyek ránk kerülnek, majd eltűnnek. Ekképpen arra következtethetünk, hogy még e testek hiányában is létezünk. Következésképpen, azok nem mi vagyunk. Na, most, ha tovább vizsgálódunk, úgy fogjuk találni, hogy van még egy másik fajta testünk, ami még a finom testnél is finomabb. Itt szintén van, ezt alátámasztandó, saját tapasztalata mindegyikünknek, mégpedig az álom nélküli alvás. Abban az időben nincs se durva, se finom

19 testünk. Az elme teljesen lecsillapul, mi pedig belesüppedünk a teljes sötétség nyugalmába, semmiről sem tudván. Amikor az elme ismét felkél ebből a sötétségből, az eredmény álom vagy ébredés. Amikor felébredünk a mély alvásból, ekképpen emlékezünk a tapasztalatunkra, jót aludtam, és semmit sem álmodtam. Vagyis, tudjuk, hogy léteztünk, még a látszólagos sötétség állapotában is, amelyben még álom sem volt. A sötét állapotot nevezik kauzális testnek. Mi, akik tudjuk, hogy léteztünk ott, vagyunk a valódi én. Mély alvásban az egó (ahankara - az elme a kötődés formájában) még mindig életben van a tendenciák (vasanák) nagyon finom formájában; ez a forma az alapja és oka a finom és durva testek létrejöttének, és ezért nevezik kauzális testnek. Még halálban is, ez a kauzális test az, amelyben létezünk. Ez a kauzális test nem semmisül meg a durva test halálával. Azon állítás indoka, hogy még ez a kauzális test sem az én, az, hogy létezünk, hogy tudjuk, hogy még ennek az állapotnak is idegennek kell lennie számunkra. Ott, a mi létezésünk valódi egyedül, és nem lehetünk a forma (sötétség vagy tudatlanság) amelyet ott feltételezünk. Éppen úgy, ahogy az ébrenléti állapot durva testét, mint én nem vagyok ez a test -et elutasítottuk, még ha én -ként jelenik is meg, és éppen ugyanazon okból, elutasítottuk az álom állapot finom testét, mint nem én -t, utasítsuk el most a mély alvásnak ezt a kauzális testét (sötétség vagy tudatlanság) is, mint nem én -t, mivel az csak egy forma, amely ránk települ, és elmegy. Következésképpen, ezt a három testet, mint nem én, nem én -t határozottan kiküszöbölve, ami marad, a tudomás, a létezésünk (sat) tudatossága (chit) egyedül, ami az én. El tudjuk távolítani ezt a három testet? Bizony el tudjuk, mert azok csak burkaink, és külső dolgok hozzánk képest. Mivel ami külső hozzánk képest, azt el tudjuk különíteni önmagunktól. Erre képesek vagyunk. Csak amikor ily módon elkülönítettük önmagunkat ezektől a burkoktól, amelyek külsők hozzánk képest, csak akkor fogjuk megismerni igaz természetünket. A már megalapozott igazságnak megfelelően, tudniillik, hogy igaz természetünk maga a boldogság, igaz természetünk ismerete maga a tökéletes boldogság tapasztalat. Ily módon az Én-tudomás tapasztalata (atma-swarupanubhava) a boldogság valódi csúcsa. A végső cél, amelyet minden élőlény tudatosan vagy nem tudatosan keres, megszámlálhatatlan erőfeszítésük révén. Valóságunk (sat) tudomásának (chit) mint a tökéletes boldogságnak (ananda) az elnyerése a Ki vagyok én? kutatás révén az emberiség legfőbb célja. Minden szenvedés egyedüli oka az, hogy az elfátyolozás hibája miatt önmagunkat ezeknek a burkoknak képzeljük, holott örökké a létezéstudatosság-boldogság (sat-chit-ananda) vagyunk.

20 5. fejezet A Ki vagyok én? kutatás és a négy yoga A hozzánk képest külső és számunkra idegen burkoktól való elkülönülés folyamatát a szentírások (sastrák) yoga -ként írták le. Jóllehet a yoga a szó a legszorosabb értelmében egyszerűen egyesülés -t jelent, korábbi elemzésünk során arra jutottunk, hogy ezt a folyamatot elkülönülés -nek nevezzük. Hatásában azonban e kettő (elkülönülés és egyesülés) egy és ugyanaz! Amit Bhagavan Ramana boldogsághoz vezető ösvénye az attól való elkülönülésként írt le, amik nem vagyunk, ugyanaz, mint amit a sastrák Istennel való egyesülés -nek neveznek. Ha így van, mi indokolja e két ellentétes értelmű szó használatát? Az alapvető jelentés, amelyet Sri Ramana, a Loka Maha Guru megad számunkra az én szóra nézve a mi valódi, természetes tudatosságunk, az Önvaló (atma bhava), míg a sastrák által az én szónak tulajdonított alapvető jelentés az én ez a test vagyok tudatosság (jiva bhava). Világítsuk meg ezt egy példán keresztül. Tegyük fel, hogy azt mondja valaki, eljöttem Tiruvannamalaiba, valaki más pedig azt mondja, elmentem Tiruvannamalaiba, mindketten ugyanarra az eseményre utalnak, hogy Tiruvannamalaiba érkeztek. Mire következtetünk abból, hogy a Tiruvannamalaiba érkezés azonos eseményére való utalás a jöttem és mentem ellentmondásos értelmű szavakkal történt? Nem nyilvánvaló, hogy az első Tiruvannamalaiban van, míg a második nem Tiruvannamalaiban van, hanem valahol máshol tartózkodik? Hasonlóképpen, az aspiránsok számára a tökéletes boldogság elérésére adott módszer is annak megfelelően kerül elkülönülés -ként (viyoga) vagy egyesülés -ként (yoga) leírásra, hogy számukra mi az én szó alapvető jelentése. Ily módon eltérés van a sastrák által tanított yoga, és a Sri Bhagavan által tanított Önkutatás között. Az átlagember rossz megértését hogy én ez a test vagyok, egy elkülönült létező vagyok elfogadva, a sastrák a négy yogát tanítják, ezek a karma yoga, bhakti yoga, raja yoga és jnana yoga: 1. Cselekedj annak gyümölcséhez való kötődés nélkül, mondja a karma yoga. 2. Ne szeress semmilyen más dolgot; egyedül Istent szeresd, mondja a bhakti yoga. 3. Elkülönítve magadat Istentől, jelentéktelen individuális lélekké (jiva) alacsonyítottad önmagad; menj, és egyesülj ismét Ővele, mondja a raja yoga. 4. Ismerd meg Istent, mondja a jnana yoga. E négy jóga mindegyikében kell, hogy legyen egy én : egy én -nek kell cselekednie annak gyümölcséhez való kötődés nélkül; egy én -nek kell szeretnie Istent; egy én az, amely elkülönítette magát Istentől, és most vissza kell térnie, és ismét egyesülnie kell vele; és egy én az, amely oly tudatlanná vált Istenre nézve, és amelynek most arra kell törekednie, hogy megismerje Őt. Ekképpen mind a négy jógában az én individuális létezése, az én ez vagyok, illetve én ez meg ez vagyok formájában, nélkülözhetetlen. E nélkül az én nélkül a yoga nem tud működni! Aztán, nem szükséges-e mindenekelőtt felfedezni, hogy: Ki ez az én? Valóban létezik? Elkülönülten létezik? Valódi? Ahelyett, hogy az ember szétforgácsolná az energiáját, hogy megkísérelje elnyerni a négy yoga révén a legnagyobb becsben tartott Isteniséget, könnyebb, fontosabb, és a legjobb is lenne számára, ha először alaposan megvizsgálná, Ki vagyok én mi az én igaz természetem, illetve létezésem?. Amíg és hacsak kétségektől mentesen el nem éri célját, bármennyit is tud Istenről, merthogy olvas Róla, hall Róla, illetve látomásai vannak Róla, a