Globalizáció, nemzetállam, legitimitás

Átírás

1 Orbán Gábor: Globalizáció, nemzetállam, legitimitás Bevezetés A jelenkori pénzügyi globalizáció hazai értelmezései közül feltűnően hiányzik az a nemzetközi szakirodalomban igen elterjedt megközelítés, amely az ezredforduló nemzetközi pénzügyi és politikai rendjét az első világháború előtti aranystandard rendszerével veti össze. Az első világháború előtti viktoriánus korszak, a Bretton Woods-i éra a második világháború után és az ezredfordulón megfigyelhető globalizáció kora viszonylag jól elkülöníthető gazdaságtörténeti korszakok az elemzés számára. A három korszak együttes tárgyalása a jelenlegi folyamatok megértésének egy árnyaltabb módját teszik lehetővé. Az aranystandard pénzügyi szempontból legfontosabb ismérve a teljes konvertibilitás volt, a nemzeti valutákat korlátlan mennyiségben be lehetett váltani aranyra egy bizonyos paritás mellett. Ez a rendszer egyfelől biztosította a különböző nemzetközi valuták közötti árfolyamstabilitást, másrészt lebontott minden akadályt a deviza nemzetközi áramlásának útjából. Politikai szempontból a nagyhatalmi versengés a nemzetközi színtéren és a korlátozott demokrácia a hazai viszonyok ellenőrzésében voltak a korszak legfontosabb jellemzői. Annak ellenére, hogy a fejlett országokban a lebegő árfolyamrendszerekre való áttérés általánossá vált a 70-es évektől, a jelenlegi folyamatok bizonyos értelemben az aranystandard-korabeli nemzetközi rendszer visszatérésének irányába mutatnak pénzügyi és politikai tekintetben egyaránt. A legfontosabb ilyen fejlemények a nemzetközi tőkeáramlás, azaz a tőkemérlegek gyakorlatilag teljes körű liberalizációja az elmúlt másfél-két évtizedben, illetve a Bretton Woods-i intézmények, elsősorban a Nemzetközi Valutaalap hozzáállása a fizetésimérleg-egyensúlytalanságok kezeléséhez. Politikai szempontból a nemzetközi rendszer fejlődésének ezt a fázisát a gazdasági folyamatok fölötti társadalmi kontroll egyre csökkenő lehetőségei jellemzik. Az aranystandard működése és politikai feltételei A lehetetlen hármasság néven ismert pénzügyi trilemmából kiindulva jól leírhatók a különböző időszakokat jellemző nemzetközi pénzügyi rendszerek. Ez a nemzetközi gazdaságtanból ismert összefüggés (ld. pl. Krugman Obstfeld 2000) a szabad tőkeáramlás, az árfolyamrögzítés és az autonóm monetáris (kamat)politika együttes fenntarthatatlanságát mondja ki: szabad tőkeáramlás esetén, ha a jegybanknak van explicit árfolyamcélkitűzése, akkor a kamatpolitika ennek alárendelődik. Tőkekorlátozások hiányában egy negatív tőkepiaci sokk (tőkekivonás) leértékelődési nyomást helyez a rögzített valutára, amelyet a rögzített szinten ideig-óráig a tartalékok bevetésével, majd a kamatok megemelésével (monetáris restrikcióval, azaz deflációval) lehet fenntartani. Ez az 1990-es években lezajlott valutaválságok monetáris aspektusának leegyszerűsített forgatókönyve is egyben. Adódik, hogy a tartósan megbomló külső egyensúly rövid távú helyreállítására egy nyitott gazdaságban alapvetően három módszer áll rendelkezésre, és a mindenkori gazdasági és politikai alkuk rendszerének függvénye az, hogy a háromnak mely kombinációja válik dominánssá egy korszak a nemzetközi pénzügyi rendszerében. Ez a három módszer (1) a konvertibilitás korlátozása (nemcsak a tőke-, de a folyó tételek, pl. import korlátozása), (2) a valuta leértékelése és (3) a defláció, vagy másképp: restriktív gazdaságpolitika.

2 Szabad tőkeáramlás? Aranystandard Monetáris függetlenség Bretton Woods Rögzített árfolyam Az első világháború előtt, az aranystandard idején napjainkhoz mérhető, de az 1980-as évekig példátlan mértékű globális integráltság, tőkemobilitás volt jellemző. A tőkemérlegek liberalizációja azt jelenti, hogy nem rezidens befektetők bármilyen hazai értékpapírt vásárolhatnak és eladhatnak tetszőleges mennyiségben, tetszőleges lejáratra. A nemzeti valuták aranyra való korlátlan beválthatósága a lehetetlen hármasság összefüggéséből következően egyszerre jelentette a valutaleértékelés és a tőkeáramlás korlátozásának lehetetlenségét, ezért az első világháború előtt a külső alkalmazkodás szinte kizárólag a defláción keresztül történt. Ebben az időben a fizetési-mérleg kiigazítása a következő (deflációs) mechanizmus eredménye volt: ha egy ország többet importált mint amennyit exportált a relatív árakban tapasztalható egyensúlytalanság miatt, a deficit ország valutája felhalmozódott a szufficit ország kezén. Amikor ezt a valutamennyiséget aranyra váltották a deficit ország jegybankjában, a valuta fedezetéül szolgáló aranytartalék csökkenni kezdett, ezzel csökkentve a gazdaságban meglévő vásárlóértéket és árszínvonalat is. Ezzel a relatív árak egyensúlyi helyzetbe kerültek, megszüntetve a túlkeresletet, amely eredetileg a többletimportot okozta. Ebből a leírásból ugyanakkor jóval magasabb érték következik az arany áramlására, mint ami ténylegesen megvalósult. Ezt az magyarázza, hogy a monetáris politika részben elébe ment a folyamatoknak és meggyorsította azokat a váltók leszámítolásához használt kamatlábat megemelésével, és így anélkül csökkentette a hitelkínálatot, hogy aranyat kellett volna külföldre szállítani. Ezt a gyakorlatot utóbb Keynes a játékszabályok követésének nevezte el 1. A szabályok megsértése ugyanakkor viszonylag gyakori volt, mert egyrészt a központi bankok (a pénzkibocsátás jogával rendelkező bankok) ebben a korban még profitorientált magánintézményekként működtek, másrészt nem voltak teljesen elszigetelve a politikai nyomástól sem (a kamatemelés okozta likviditásszűke mint ma is az adósságszolgálat terheinek növekedését és a beruházások visszaesését hozta magával). Ezzel együtt kijelenthető, hogy a jegybanki döntés különböző szempontjai közül a konvertibilitás fenntartása egyértelműen prioritást élvezett. Az aranystandard esetében éppen ezért nem beszélhetünk a maihoz hasonlóan destabilizáló spekulációról: a tőketulajdonosok bizalma a rendszerben szilárd volt, ezért az első világháború előtt nagyon valószínűtlen volt, hogy egy spekuláns a valuta leértékelésére játsszon (rövidre vagy határidőre) eladással: a leértékelés vagy a konvertibilitás felfüggesztése szinte kizárt volt (Eichengreen 1996:28-30). 1 Hasonló játékszabályokat követ a jegybank azokban az országokban, ahol valutatanács-típusú árfolyamrendszerek vannak érvényben.

3 Ilyen feltételek mellett a külföldi tőke tartósan hajlandó volt az egyes országok kereskedelmimérleg hiányát finanszírozni. Az aranystandard működtethetősége több tényezővel magyarázható. Egyrészt a rendszer működtetésében többnyire a fejlett (centrum) országok vettek részt, amelyek szükség esetén aranytartalékokat adtak kölcsön egymásnak ( szolidaritás ). Másrészt a nemzeti politikák összehangolására sem volt szükség, mivel az állami szerepvállalás a gazdasági folyamatok szabályozásában kezdetleges szinten állt. Harmadrészt, a XX. századdal ellentétben a századfordulón nem nehezedett számottevő politikai nyomás a nemzeti kormányokra, hogy az árfolyamstabilitás szempontját alárendeljék más céloknak. Bár a monetáris restrikció rendesen a munkanélküliség növekedését okozta, általános választójog és szervezett munkavállalói érdekcsoportok hiányában nem volt lehetőség társadalmilag nyomást kifejteni a külső alkalmazkodás és a (közel) teljes foglalkoztatás szempontjainak együttes érvényesítése érdekében. A munkaerőpiac rugalmasságának következtében ezért a nemzetközi pénzügyi kapcsolatokkal együtt járó árfolyamkockázat ebben az időben jóléti kockázattá alakult át. Az aranystandardban jellemző külső alkalmazkodási eljárások, mint azt Polányi Károly nyomán többen megállapították (Eichengreen 1996), már az 1920-as évekre konfliktusba kerültek a kialakulóban lévő állami szerepvállalással és az általános demokratizálódási folyamattal. A munkaerőpiac fokozódó rugalmatlansága jelentősen csökkentette a sokkokhoz való hagyományos alkalmazkodás képességét. Az első világháborút utáni konszolidációt követően a sterling elvesztette vezető szerepét a világ pénzügyi folyamataiban, és ezzel általában megszűnt az a világpolitikai konstelláció, amelyben az aranystandard stabil és sikeres lehetett. Az 1926-tól 1931-ig húzódó sorozatos próbálkozások kudarca az aranystandard visszaállítására ugyanezzel magyarázható. Az 1929-ben kezdődő nagy gazdasági világválság elmélyülésében, kezelhetetlenségében és az azt követő időszak versengő leértékeléseiben fontos szerepe volt annak a nemzetközi helyzetnek, amelyben Anglia már nem, az Egyesült Államok pedig még nem volt képes felvállalni a vezető szerepet egy összehangolt stabilizációs folyamat végigvitelében. Globalizáció a századfordulón és ma Feltehető a kérdés, hogy amennyiben léteztek a maival összemérhető globálisan integrált áru- és tőkepiacok az első világháború előtt, akkor ez a globalizáció magával hozta-e azokat a sajátos problémákat, amelyeket az ezredfordulón tapasztalunk. Egyrészt, a globális integráció fontos kísérőjelensége mindkét korszakban a kereskedelmi feszültségek kiéleződése, illetve a nemzetközi pénzügyi válságok rendszeres jelentkezése, bár azok lefolyása egyes pontokon eltér. Másfelől, az aranystandard idején a demokrácia kezdetleges állapota viszonylagos elszigeteltséget biztosított a politikai döntéshozatal szereplői számára. Hasonló helyzet kezd kialakulni az ezredfordulón is: a viszonyok egyre távolibbak, idegenebbek, a demokrácia visszaszorul, egyre formálisabbá válik, és a jóléti rendszerek veszélyeztetettsége állandósul. Bár az első világháború előtt nem volt jellemző sem az áru- és tényezőáramlás adminisztratív korlátozása, sem az intézményi sokféleségből adódó tranzakciós költségek nem voltak jelentősek, a mai globális integráció valamivel mélyebb és kiterjedtebb, mint a száz évvel ezelőtti. Bordo et al. (1999) szerint a mai globalizáció nemcsak azért vet fel új kérdéseket a kormányzat számára, mert a mai politikai rendszerben nagyobb lehetőség van a speciális érdekek artikulálására, hanem mert maga a gazdasági jelenség is más: az integráció mélyebb és szélesebb körű, mint száz éve volt (p. 3-4.).

4 Az idézett tanulmány szerint az aggregált mutatók elfedik a világgazdasági jelenségek strukturális változásait, és a kereskedelem/gdp arány amely az aranystandard idején volt magasabb nem fejezi ki jól a világkereskedelem súlyát a két időszakban. Mivel a kereskedelmi forgalomba nem kerülő áruk termelése (elsősorban a szolgáltatások) jelentősen növekedett az elmúlt évtizedekben, a tradeable javak egyre kisebb részét képezik a teljes nemzeti jövedelemnek. Az a tény, hogy ennek ellenére a kereskedelembe bekapcsolható áruk tényleges forgalma alig csökkent, az integráció mélyülését mutatja. Az integráció szélesedését a szolgáltatások az eddig példa nélkül álló nemzetközi forgalma jelzi. Az árupiacok egységesülését mind a századfordulón, mind az ezredfordulón a szállítási költségek drasztikus csökkenése, a vámok nagy részének eltörlése és az információs akadályok (egy részének) megszűnése mozgatta. Az 1914 előtti pénzügyi integráció a mainál szorosabbnak tekinthető, amennyiben a tőkeáramlás volumene a GDP-hez viszonyítva magasabb volt akkor, mint ma (Bordo et al. 1999:27), az Angliából kiáramló nettó tőkevolumen átlagosan a GDP 9%-át tette ki. A tartósan magas folyó fizetési mérleg-hiány a periféria országaiban, és a nemzeti megtakarítások és beruházások közötti alacsony korreláció szoros integráltságot jeleznek. A külföldi befektetések azonban szinte kizárólag az államadósság és infrastrukturális beruházások (vasúttársaságok) finanszírozásában testesültek meg. Ez azt jelenti, hogy a viktoriánus korban a tőkeáramlásban szinte kizárólag a szuverén, illetve a kvázi-szuverén (tehát valamilyen formában állami garanciával rendelkező) kibocsátók vettek részt. Az adósok teljesítményének és hitelképességének szisztematikus értékelése a kor technikai feltételei mellett nem volt megoldható, ebből adódik az azóta a nemzetközi adósság- és kötvénypiacon rendkívül fontos szerephez jutott hitelminősítő intézmények, magánvállalatok hiánya is. Ezek csak az 1920-as évektől kezdve tettek szert bizonyos jelentőségre (Standard&Poor s, Moody s Investor Service); a második világháborúban és a Bretton Woods-i korszakban drasztikusan csökkent a forgalmuk, majd pályájuk a hetvenes évektől ívelt fel újra, és tettek szert a ma ismert piacirányító funkcióikra. A rövid távú tőkeáramlás jelentősége valószínűleg ugyancsak alacsonyabb volt az első világháború előtt, a munkaerő áramlása azonban jóval magasabb volt az aranystandard idején. A globalizációnak ezt az aspektusát rendszerint elhallgatják, bár a munkaerőpiac éppúgy igényt tarthatna a komparatív előnyök miatt aggódók figyelmére, mint a tőke piaca. Rodrik több írásában kimutatja, hogy a munkaerő szabad áramlása lényegesen nagyobb hatékonyságnövekedéssel járna a bérszínvonalak régiónként jelentősen eltérő szintje miatt, mint az ehhez képest csekély hozamkülönbségekre vadászó, azok kiegyenlítésének irányába ható nemzetközi tőkeáramlás (vö. Rodrik, 2002). Különböző, a gazdasági tevékenységhez kapcsolódó intézményi és technológiai innovációk tették lehetővé a mélyebb integrációt, annak legitimitását azonban semmivel nem növelték. A telekommunikációs és informatikai találmányok csökkentették az információs aszimmetriát, amennyiben korábban nem ellenőrizhető gazdasági egységek váltak mára ellenőrizhetővé, és csökkentették a tőkeáramlás (az adásvétel) tranzakciós költségeit. Az előbbi tényező magyarázza a működőtőke-beruházások és transznacionális vállalatok elterjedését, az utóbbi a rövid távú tőkemozgások relatív súlyának növekedését. A szerződéskötés problémáinak megoldására mint a csalás kiszűrése, vagy a fedezet nyújtásának és elfogadásának korábban megoldatlan kérdései és a makrogazdasági kockázatok monitoringjára is nagyobb lehetőség nyílik ma. Ezek szerint a politikai szándék azonossága mellett a mai technológiai (információs) és strukturális (intézményi) feltételekből az 1914 előttinél valamivel intenzívebb nemzetközi gazdasági kapcsolatok következnek a jelenre nézve. Hogyan alakultak ennek fényében a két korszakban a pénzügyi válságok? Az aranystandard idején elsősorban, de nem kizárólag a periférián a maihoz hasonló problémákat okozott a valutaárfolyamok alakulásában és a

5 bankrendszerben a tőke szabad áramlása. A kampányszerű tőkeexport az akkori gyarmati és félgyarmati területekre az 1990-es évekhez hasonló pénzügyi piaci felfúvódásokhoz vezetett, amit összeomlás követett, általában valamilyen hirtelen cserearány-romlás vagy egyéb sokk következtében, amelybe a fejletlen bankrendszer belebukott és 1914 között három ilyen boom-bust ciklus épült fel Latin-Amerikában. Észak-Amerika, amely ekkor a félperifériás helyzetben volt, szintén több pénzügyi válságot szenvedett el, gyakran egy a centrumból származó reálsokk miatt, amely a pénzügyek integráltsága miatt igen gyorsan terjedt, majd visszaütött Európára is (Bordo et al. 1999:47-49). Ma az árfolyamrendszerek általános elmozdulásával az egyre rugalmasabb rezsimek irányába (és az ezáltal bővülő monetáris eszköztárral) a helyzet változott: a fejlett országok nagyobb eséllyel védik ki a perifériáról érkező válságokat, mint a viktoriánus korban. Másrészről, miközben a fejlett országok már jóval 1914 előtt rendelkeztek hazai végső hitelezőkkel, illetve létrehoztak valamilyen ad-hoc nemzetközi együttműködést, a periférián többnyire ki volt zárva a nemzetközi mentőakció lehetősége, ezért ott viselni kellett a válság összes következményét. Az akkori és a mai válságok súlyosságának és tartósságának összehasonlításakor kimutatható, hogy az 1914 előtt tipikus valutaválság-szituációban a kibocsátás-visszaesés mértéke alacsonyabb volt, a konszolidáció pedig hamarabb elkezdődött és gyorsabban lezajlott, mint az 1990-es években (Bordo et al. 1999:50-56). A válság kisebb hordereje vélhetően az integráltság alacsonyabb fokával áll összefüggésben. Másfelől, a válság rövidebb időtartama ugyanazzal indokolható, amivel a destabilizáló spekuláció hiánya is: a tőketulajdonosok akkoriban számíthattak arra, hogy az adott jegybank a konvertibilitást a korábbi paritáson állítja majd helyre, így nem kell veszteségeket elszenvedniük. Másképp fogalmazva: a nem-tőkés érdekcsoportok megszerveződése és nyomásgyakorlása elé állított egyéb akadályok lehetővé tették, hogy ne a tőkemenekítés legyen a költségek áthárításának egyetlen eszköze. A bankválságok ezzel szemben ma rendeződnek gyorsabban, aminek egy valószínű magyarázata a végső hitelező hiánya 1914 előtt (jellemzően a periférián). Általánosabban azt lehet mondani, hogy azóta létrehozott intézményi struktúrák miatt nemzeti szinten a szociális biztonság intézményei, a betétbiztosítási rendszerek, az automatikus stabilizátorok; nemzetközi szinten a Nemzetközi Valutaalap és a nyomokban létező, bár elégtelen multilaterális pénzügyi együttműködés az ezredforduló globalizációja nem vezetett a viktoriánus korhoz képest jóval nagyobb horderejű válságokhoz, sőt a bankválságok lefolyása pl. enyhébb, a tőkepiacok szorosabb integráltsága és az időközben lezajlott demokratizáció ellenére is. Ebből viszont az is következik, hogy a nemzetközi szervezetek szerepe nem lehet az, hogy aktívan hajtsák előre a globalizációs folyamatot, hanem inkább hogy a nemzetközi gazdaságpolitikai együttműködés kikövezze előtte az utat az anomáliák kiküszöbölése révén. Ennek belátása jellemezte az 1944-es Bretton Woods-i tárgyalásokat, és nyomta rá a bélyegét a kapitalizmusnak arra a modelljére, amely a második világháborút követő évtizedekben fennállt. Az aranydevizarendszer és a Bretton Woods-i modell A nemzetközi pénzügyi rendszer egészének fejlődése többnyire nem tudatosan irányított folyamat volt, hanem inkább derivátuma a nagyhatalmi erőviszonyoknak és a technológiai fejleményeknek. Sorra vallottak kudarcot a nemzetközi pénzügyek összehangolására tett tárgyalásos kísérletek az 1870-es, 1920-as és végül 1970-es években. Üdítő kivételt jelent az 1944-ben Bretton Woods-ban létrehozott aranydevizarendszer, amelyben a nemzetközi gazdasági integráltságot, mindenekelőtt a szabad tőkeáramlást áldozták fel a nemzetállami szintű monetáris- és árfolyampolitikai célok érdekében. A rendszer alapját a dollár aranyra való átválthatósága, illetve a többi valuta dollárhoz való kiigazítható rögzítése jelentette.

6 A kiigazíthatóan rögzített árfolyamok rendszere fontos eleme volt a háború utáni nemzetközi kereskedelem fellendítésének, amely mint kívánatos cél, egyben engedmény is volt a nemzetközi gazdasági integráltság iránti igénnyel szemben. A Nemzetközi Valutaalapot éppen abból a célból hozták létre, hogy az újjáépítés során érthető módon kialakuló külkereskedelmi-mérleg hiányok finanszírozása megoldható legyen. Ebben a rendszerben az alkalmazkodás fő eszköze a nemzetközi szinten politikailag egyeztetett leértékelés volt, amely a tőkeáramlás korlátozottsága miatt rendezett formában pánikok kialakulása nélkül meg is történhetett. A versengő leértékelések gyakorlatát, amely a két világháború között komoly károkat okozott, a központi ellenőrzés eredményesen akadályozta meg. Másrészt, a korlátozott tőkeáramlásnak köszönhetően az IMF ebben az időszakban korlátozott eszközei ellenére is képes volt a mainál hatékonyabban kezelni a külső egyensúlytalanságokat. A Bretton Woods-i rendszert ezért átmeneti időszakként tartják számon a tőkepiacok történetében. A nemzetközi kereskedelem újraélesztése szempontjából fontos szerepe volt a folyó fizetési mérlegek konvertibilissé tételének, amely azonban korántsem volt magától értetődő lépés ben Anglia megpróbálta önállóan bevezetni a konvertibilitást a fizetésimérleg folyó tételeire, azonban a kísérlet mintegy hat hét alatt válságba torkollott (Eichengreen 1996). A konvertibilitás helyreállításához vezető út a második világháború utáni újjáépítési időszakot jellemző általános dollárhiány és az Egyesült Államok tartósan magas külkereskedelmi többlete miatt hosszabb és göröngyösebbnek bizonyult, mint arra számítottak. Az IMF nem rendelkezett elegendő forrással ahhoz, hogy megfelelő nagyságú készenléti hitelekkel álljon a konvertibilitásra való áttéréssel próbálkozó országok mögé. A font esetéből tanulva 1950-ben létrehozták az Európai Fizetési Uniót (EPU), amelynek lényege az európai nemzeti valuták konvertibilitásának fokozatos helyreállítása volt a folyó tételekre. Az EPU a Valutaalap feladatát látta el regionális szinten, amennyiben az USA-t kizárva először az európai országok körében állította vissza a konvertibilitást, és csak azt követően kapcsolta be egyszerre a régiót a nemzetközi kereskedelembe 1959-ben. Az IMF tehát folyó fizetési mérleg liberalizációját nem tudta levezényelni, csak a regionális együttműködés révén már kialakult állapot igazgatásának feladatát töltötte be. A folyó tételek liberalizációjának késése miatt bizonyos értelemben a Bretton Woods-i rendszer tényleges létrejötte 1959-re tehető. A korszak végét az jelentette, hogy 1971-ben az árfolyamrögzítést feladták, 1973-ban pedig Nixon elnök megszüntette a dollár aranyra való beválthatóságát. A lépéseket siettette a katonai és egyéb költekezések, illetve az olajpiaci sokk miatt felerősödő inflációs nyomás az Egyesült Államokban, és ebből következően az arany piaci árának növekedése (az USA magas fizetésimérleg-hiánya dollárbőség a dollár értékének erodálódása). A Bretton Woods-i érában a demokratikus szempont visszavétele történt az integráció rovására, a megmaradó nemzetközi gazdasági kapcsolatok mellé pedig nemzetközi szintű politikai intézmények jöttek létre (elsősorban az ENSZ és szakosított szervezetei). Eichengreen (1996) is utal rá, hogy a második világháború utáni tőkekorlátozások azért lehettek hatékonyak, mert részeit képezték egy átfogóbb kormányzati szabályozásnak. A demokratikus nemzetállamok egyrészt adminisztratív eszközökkel fékezték a gazdasági folyamatok nemzetköziesedését, másrészt viszont a különböző gazdasági-társadalmi berendezkedésekből adódó tranzakciós költségek szabtak korlátot a határt átlépő gazdasági tevékenységeknek. Az országonként eltérő jogi 2, pénzügyi, szociális adó-és vámrendszerek, vagyis a piaci koordinációs mechanizmus beágyazódásának (kialakításának, szabályozásának, stabilizálásának és legitimálásának) eltérő formái, az állami szerepvállalás különböző módjai 2 A szerződések betartatásának költségei jelentik az egyik legfontosabb tranzakciós költséget a tőkeáramlás szempontjából, ami egyben előrevetíti egy független nemzetközi csődbíróság létrehozásának szükségességét is.

7 szegmentálták a nemzetközi piacokat a második világháború utáni évtizedekben (Rodrik 2002:3). A második világháború után kialakult gazdasági-társadalmi modell egy erőltetett, és már ezért is instabil kompromisszum eredménye volt, amelyben az európai országok jóléti rendszereket működtettek, és a pénzügyi folyamatokat (a kamatokat, a tőkeáramlást és részben az árakat) központilag szabályozták. A jóléti rendszerek kialakulása egyben előfeltételét jelentette a későbbi nemzetközi gazdasági integráció előmozdításának is. Mint arra Rieger és Leibfried (1998) rámutat, a globális gazdasági integráció mai formája éppen azért vált lehetségessé, mert a gazdasági biztonságérzetet belső szociális háló volt képes nyújtani, így a protekcionizmus, a korábban ugyanehhez a célhoz rendelt eszköz fölöslegessé vált, és megnyílhatott az út a gazdasági határok lebontása előtt. A szerzők a két világháború közötti protekcionizmus melletti érveket három pontba szedik: (1) nyitottság által kikényszerített alkalmazkodási folyamat állandó egyensúlytalanságot eredményez; így (átmenetileg) egész szektorok és az abban foglalkoztatottak kerülhetnek a társadalom peremére. A liberalizáció feltételezett előnyei a másik oldalon kevésbé látványosak, és csak hosszabb távon érvényesülhetnek. (2) A szabad kereskedelem növeli a külső feltételektől való függést, és ezzel megjelenik a gazdasági hadviselés (embargó, stb.) lehetősége mint politikai célok eszköze. Végül, (3) a piacokért folyó nemzetközi versenyben nem egyenlő feltételekkel indulnak különböző országok (időnként a fejlettek rovására, pl. a munkaerő egységköltségének növekedése). A felsorolt szociális és politikai kockázatok az első világháború után konfliktusok forrásaivá válhattak, mert a választójog kiterjesztése miatt azok a csoportok, amelyeket a világgazdasági folyamatok kedvezőtlenül érintettek, képesek voltak érdekeiknek érvényt szerezni. A jóléti intézmények kiépítésével azonban fokozatosan lehetővé vált az ilyen érdekek becsatornázása, a leszakadó csoportok kompenzációja, illetve a gazdaság- és szociálpolitikán keresztül az alkalmazkodási folyamat költségeinek csökkentése, a kockázatok szétterítése. Ilyen értelemben a jóléti rendszer a külső (kényszerítő erejű és előre nehezen kiszámítható) gazdasági hatások elleni társadalom-biztosításként (sic!) működött, és a nemzetközi gazdasági folyamatok integrációjának politikai alapját jelentette. Az ezredfordulóra az a paradox helyzet állt elő, amelyben a mélyülő globális integráció saját politikai alapját támadja meg. Szabad tőkeáramlás és a Nemzetközi Valutaalap Az angolszász országokban lezajlott neokonzervatív fordulattal közel egyidőben, az 1986-os Single European Act érvénybe léptetésével az OECD-országok többségében lezajlott a tőkeáramlás teljes liberalizációja. Annak ellenére, hogy a perifériához képest ez az átmenet a fejlett országokban viszonylag fokozatosan történt, visszatekintve mindenképpen korszakhatárt jelent a nemzetközi pénzügyek történetében. A banki hitelezés helyett az értékpapír-kibocsátással történő forrásbevonás vált egyre inkább elterjedtté. A jelenséget dezintermediációnak (a hagyományos banki közvetítés kikapcsolása) nevezik (Tarafás 2001), és bár a folyamat még nem zárult le, egyértelműen a pénzügyi rendszerek angolszász modelljének előretörését jelenti. Az 1987-ben kezdődő Brady-terv keretében a feltörekvő gazdaságok körében az adósságtömeg kötvényre váltásával szintén lezajlott az értékpapírosodás (legalábbis a nemzetközi hitelpiacon), illetve nagy részben politikai (IMF-) nyomásra a fizetési mérleg egyre nagyobb része vált konvertibilissé az átalakuló (posztszocialista) és fejlődő országokban. A pénzügyi liberalizációt siettette a pénzügyi instrumentumok és technológiai fejlesztések (telekommunikáció, stb.) gyorsuló fejlődése: az előbbi lehetővé tette a korábban alkalmazott tőkekorlátozások megkerülését, az utóbbi pedig nagymértékben csökkentette az ügyletek lebonyolításához és az információ beszerzéséhez

8 kapcsolódó tranzakciós költségeket. A tőkeáramlás liberalizációja annyiban irreverzibilis, amennyiben a folyamatot a pénzügyi és távközlési innovációk megjelenése hajtja; ami a másik jelentős tényezőt, a politikai nyomást illeti, annyiban nem szükségszerű folyamat. A defláción keresztül történő külső alkalmazkodás általános volt az első világháború előtt, és igen markáns jellemvonása volt a 90-es években a feltörekvő gazdaságokban lezajlott valutaválságoknak is 3, annak ellenére, hogy az időközben létrejött Nemzetközi Valutaalapnak eredetileg ezt a deflációs alkalmazkodást kellene kiiktatni. A tőkeáramlás előtti álló adminisztratív akadályok lebontásával összefüggésben ugyanis szükségképpen megváltozott az IMF hozzáállása a nemzetközi fizetésimérleg-kiigazítás menedzseléséhez is. A Keynes-féle IMF még egy olyan politikai intézmény volt, amelyet a globális szintű piaci kudarcok létezésének felismerése hívott életre, és célja azok globális kollektív akciókon keresztül történő kezelése lett. Mivel azonban a hivatalos hitelezés nagysága ma már eltörpül a nemzetközi tőkeáramlás volumene mellett, az IMF nem képes a korábban tervezett módon működni ebben az új világgazdasági környezetben. Az aranydevizarendszer felbomlása után a 70-es évek közepén sikertelenül próbáltak Bretton Woods-hoz hasonló nemzetközi tárgyalásokon egy újabb nemzetközi pénzügy rend, illetve azon belül az IMF számára egy új küldetés kidolgozásában dűlőre jutni. Az azóta tartó ad-hoc alkalmazkodási folyamat során az IMF küldetése egyre ellentmondásosabbá vált, a mai pénzügyi rend pedig egyre inkább emlékeztet az aranystandardbelire, többek között a külső egyensúlytalanság következményeinek szempontjából is. A ma működő IMF egy olyan elméletileg inkoherens szereptudattal rendelkező, de továbbra is politikai intézmény amely a piaci kudarcok létezésében nem hisz, vagy legalábbis a kormányzati kudarcokat súlyosabbnak tekinti, és ezért az állami beavatkozás és szabályozás redukálására használja politikai erejét. A paradox helyzet egyik legjellemzőbb példája, hogy az IMF, miközben a politikai beavatkozásokat a Washingtoni Konszenzus elvei alapján általában elítéli, a tőkeáramlás korlátainak világméretű eltörlésében, mint egy politikai döntés gyakorlati megvalósításában fontos szerepet játszik (vö. Rodrik 1998). A 90-es évek folyamán az IMF óriási és egyre növekvő hitelkereteket hozott létre a normális piaci működés helyreállítására, próbálva lépést tartani a nemzetközi tőkeáramlás növekvő volumenével, de ezek mellé olyan feltételeket szabott, amelyeket a piac magától is kikényszerítene az IMF hiányában (Meltzer 2000:11), illetve ki is kényszerített az aranystandard idején: nevezetesen keresletszűkítést mind a monetáris, mind a fiskális oldalon. Ez azt jelenti, hogy az IMF a fizetésimérleg-alkalmazkodásban növekvő mértékben támaszkodik a deflációs alkalmazkodásra és csak kevésbé a hitelezésre, azaz nem hajlandó, illetve jelenlegi formájában nem is képes arra, hogy a nemzetközi pénzügyi folyamatok globális integrációját legitimálják. Ha ugyanis a valuta árfolyamát szinten tartják, és a tartalékok elszivárognak a tőkekiáramlás következtében, deflációs folyamatok indulnak meg, és az alkalmazkodás kibocsátási veszteség mellett zajlik le, amint ez Mexikóban, Délkelet- Ázsiában, Brazíliában és másutt megtörtént. Egyfajta kritika úgy próbálja meg feloldani ezt az ellentmondásos helyzetet, hogy a piaci kudarcokat nemlétezőnek tekinti, ekkor viszont logikus, hogy az IMF megszüntetésében kell látnia a megoldást. A progresszív kritikák a Valutaalap bezárása, illetve szerepének csökkentése helyett annak szemléletét próbálják meg visszaigazítani a Bretton Woods-i tárgyalások idején domináns multilaterális, keynesiánus elképzelésekhez. Eszerint az ezredforduló pénzügyi globalizációjának legnagyobb problémája, hogy a piaci koordinációs és elosztási elveket megszelídítő nemzetállami szintű közösségi beavatkozást ellehetetlenítik 3 Fontos kivétel az 1998 őszén Malajziában bekövetkezett válság kezelése, amely átmenetileg bevezetett kötött devizagazdálkodás (a konvertibilitás felfüggesztése, a tőkekiáramlás adminisztratív eszközökkel történő korlátozása) segítségével alacsonyabb társadalmi áldozatok mellett zajlott le. (A válságkezelési folyamat korrekt értékelését adja Kaplan és Rodrik 2001-es tanulmánya.)

9 a nemzetközi folyamatok, miközben mindeddig nem tudott nemzetközi szinten megszerveződni hasonló feladatok betöltésére alkalmas intézményrendszer. Ebben a megközelítésben a feladat a nemzetközi pénzügyi integráltság olyan fokának megcélzása, amelyben az IMF lehetőleg a magánszektor minél nagyobb mértékű bevonása mellett még képes úrrá lenni a válságokon anélkül, hogy ahhoz a válság-sújtotta országokban deflációs és recessziós folyamatokat kellene kikényszerítenie 4. A nemzetközi rendszer politikai trilemmája A nemzetközi rendszer politikai trilemmája (Rodrik 2002) egy séma, amely a globalizáció, a nemzetállam és a demokrácia között ad meg egy összefüggést. A modellben azonosíthatók az elmúlt százharminc év különböző korszakai, így alkalmas eszköze az eddig elmondottak rendszerezésének. Rodrik globalizáción a gazdasági folyamatok nemzetköziesedését; nemzetállamon a nemzeti szintű önrendelkezést, a globális szintű döntéshozatal ellentétét; demokrácián pedig alapvetően a legitimációt, a gazdasági tevékenység kereteinek kijelölését, a különböző érdekcsoportok szempontjainak érvényesítését érti. A tézis szerint a három cél egyszerre nem követhető, ezek közül fel kell áldozni egyet a másik kettő érdekében. A nemzetközi gazdasági és pénzügyi integráltság fokozódásával ugyanis létrejön egy nemzetek feletti érdekcsoport, amely a hazaiakkal rendszerint konfliktusba kerül, és az oszd meg és uralkodj elv alapján képes ezeket arra kényszeríteni, hogy egymás alá licitáljanak érdekeik érvényesítésében. Globalizáció? Aranystandard Legitimáció Nemzetállam Bretton Woods A nemzetközi rendszer politikai trilemmáját a következő alapvető megfigyelés támasztja alá. Egy tökéletesen integrált világgazdaság hipotetikus esetét alapul véve az tűnik fel, hogy az a világ, amelyben az intézményi különbözőségekből eredő tranzakciós költségek a nullához közeliek, csak úgy egyeztethető össze a nemzetállami szuverenitással, ha annak egyetlen törekvése a nemzetközi piacoknak való megfelelés. A gyarmati rendszer például az a szélsőséges eset, amelyben a jogi és kereskedelmi harmonizáció kifejezetten erőszakos úton történt. A három korszak az alábbiak szerint helyezhető el a sémán belül. Az aranystandard Thomas Friedman kifejezésével az arany kényszerzubbony idején a demokrácia nem érvényesülhetett a versengő nemzetállamok nemzetközi gazdasági kapcsolatainak 4 Egy ilyen stratégiának a részleges kidolgozását adja a CFR-jelentés (1999), illetve radikálisabb formában, de jóval vázlatosabban Stiglitz (2002).

10 fellendülésével egyidőben. Az alacsony szintű, de azért létező nemzetközi együttműködésnek és a nemzetközi piacok szegmentáltságának elismerése mint a kizárólagos nemzetállamiság és a totális globális integráltság relativizálása kell hogy árnyalják a képet. Az országok közötti intézményi sokféleség mára jelentősen csökkent 5, de továbbra is tetten érhető a nemzetközi piacok inhomogenitása abban, ahogyan a ténylegesen megfigyelhető áru- és tényezőáramlás alatta marad a tényezőellátottságra és a komparatív előnyökre alapozott elméletekből következő szintnek (pl.: hiányzó kereskedelem, vagy a tőkeáramlásokban megjelenő home bias ). Összefoglalva, a nemzeti határok útjában állnak a mélyülő gazdasági integrációnak éppen azért, mert egyben intézményi határvonalakat is kijelölnek (Rodrik 2002:13). Egyfajta megközelítésben korunkban éppen a rossz intézményi berendezkedés okoz egyes országok számára problémákat a világgazdaságba történő mind szervesebb integráció során. Ez a nézet a globalizáció minden negatív aspektusáért például a fizetésimérleg-válságok kialakulásáért a kormányzatokat és az intézményi különbözőséget marasztalja el, következésképpen egy meghatározott, egyedül sikeresnek tekintett mintázat átvételét szorgalmazza az egész világon 6. Ennyiben ez az ideológia rokon a történelem végét és az alternatívák megszűnését hirdető Fukuyama-tézissel. A trilemmából az következik, hogy ha a Bretton Woods-i kompromisszumból a szorosabb gazdasági és pénzügyi integráció felé akarunk elmozdulni, akkor ahhoz két út vezet: több globális kormányzás vagy kevesebb demokrácia. Az előbbi esetben a politikai érdekérvényesítés fokozott mértékben kell hogy nemzetközi szintre emelkedjen, amelynek fő letéteményesei a multilaterális szervezetek és a kialakulóban lévő nemzetközi civil társadalom lehetnek. Rodrik szerint viszont jelenleg az utóbbi megoldás felé tartunk: [a] mai globális politikát a mélyülő [gazdasági] integráció agresszív programja dominálja Az eredmény problematikus, mind gazdasági teljesítmény, mind politikai legitimáció tekintetében (p. 2.). A gazdasági teljesítmény ügyében Rodrik nem elég körültekintő: bár a második világháborút követő aranykor növekedési ráta valóban jóval meghaladta az 1980-as évek óta a fejlett országokban mérteket, az akkori növekedés főleg azért lehetett viszonylag gyors, mert az a növekedés alapvetően rekonstrukciós növekedés volt, azaz a háború előtti növekedési pályákhoz való gyors ütemű konvergenciával függ össze. Általában is igaz, hogy a Bretton Woods-i korszak tanulmányozása az ezredvég globalizációjának megértésében nem azért fontos, mert lehetséges vagy kívánatos annak visszaállítása, hanem mert az akkori kapitalizmus jellegzetes vonásai több szempontból és nem elsősorban a növekedési ütem szempontjából ellenpontot képeznek mind az 1914 előtti, mind a mai modellel, így annak vizsgálata a mai viszonyok egy távolságtartóbb elemzésének lehetőségét teremti meg. Az eddigiekből következik, hogy a politikai legitimáció kérdése jóval élesebben vetődik fel a gazdasági teljesítmény problematikájánál, ha a Bretton Woods-i kapitalizmust hasonlítjuk össze a maival. A fokozódó az ezredfordulón elsősorban pénzügyi integráció azzal támadja meg a demokráciát és erodálja a saját legitimitását, hogy igyekszik a gazdaságirányítást visszavenni a politikától, a viktoriánus korszakhoz hasonlóan elszigetelni azt a demokratikus nyomástól 7, és így a nemzeti szuverenitás megtartásának az ára külső és adottnak tekintett gazdasági feltételek uralma lesz a politikai közösség fölött. Ezek azok a megfontolások, amelyek figyelembevételével célszerűen és megalapozott módon lehet a 5 Lányi Kamilla (2000) pl. a homogén rendszer problémájaként hivatkozik a jelenségre. 6 Az IMF küldetésének meghatározásánál ez a szemlélet a hitelkeretek készen tartásához kapcsolt feltételesség hatáskörének mind szélesebb kiterjesztése mellett száll síkra. 7 Erre jó példa a jegybanki függetlenség követelménye (Rodrik 2002:15), fontos azonban látni, hogy a függetlenség korlátozása önmagában, globális szinten összehangolt irányítás nélkül csak instabil állapothoz vezet.

11 nemzetközi gazdasági folyamatok és az azok kezelésére hivatott nemzetek feletti politikai és társadalmi szervezetek bírálatát kifejteni, illetve átformálásuk lehetőségeit mérlegelni. Irodalomjegyzék Bordo, Michael Eichengreen, Barry Irwin, Douglas, A. (1999) Is globalization today really different than globalization a hundred years ago? NBER Working Paper No CFR (Council on Foreign Relations Independent Task Force) (1999) Safeguarding Prosperity in a Global Financial System: The Future International Financial Architecture, Washington D.C., Institute for International Economics Eichengreen, Barry (1996) Globalizing capital: the history of the international monetary system, Princeton University Press, Princeton, New Jersey Kaplan, Ethan Rodrik, Dani (2001) Did the Malaysian capital controls work? Harvard University, February 2001 Krugman, Paul - Obstfeld, Maurice (2000) International Economics: Theory and Policy, Addison-Wesley Lányi Kamilla (2000) Válság táplálta globalizáció, Külgazdaság, XLIV. évfolyam, 2000/4-5 Leibfrid, Stephan Rieger, Elmar (1998) Welfare state limits to globalization, Politics&Society, September 1998, Vol. 26, Issue 3, p363. Meltzer, Allan et al. (2000) Report of the International Financial Institutions Advisory Commission, Washington D.C. Rodrik, Dani (2002) Feasible globalizations, Harvard University, July 2002 Rodrik, Dani (1998) Who needs capital account convertibility? Essay in International Finance, Harvard University Stiglitz, Joseph E. (2002) Globalization and its discontents, W.W. Norton and Company, New York Tarafás Imre (2001) A monetáris politika a nagy válságtól az ingatag pénzpiacokig, Aula, BKÁE