Óperencia Az Óperencián innen és túl június. Prága

Átírás

1 Prága A városok anyja, A birodalom feje, A cseh városok királynője ilyen jelzőkkel szokták illetni Prágát, a Cseh Köztársaság legnagyobb városát (1,2 millió lakos). Ezeket a sorokat olvasgattam a Sörmentén Prága című sör- és útikalauzban, miközben a Student Agency egyik tömegszállító járművén zötykölődtem az osztálykirándulásunk célja, Prága felé 19 osztálytársam (szűk) társaságában. Mire odaértünk, sikerült memorizálnom az általános tudnivalókat a prágai sörökről, tanulmányozni a térképet és mérlegelni a temérdek kielemzett vendéglátóipari alegységet (hogy egy mélyen tisztelt tanárom szavaival éljek; értsd: kocsma). Az út hosszú volt, de cseppet sem unalmas: a buszon tudtunk filmet nézni, amihez természetesen annak rendje és módja szerint fülest is kapott mindenki (mármint fejhallgatót, nem a rejtvényfejtő lapot). Ennek az egyetlen hibája csak az volt, hogy ha az ember még érteni is akarta, amit a filmben mondanak, rá kellett szorítania a fülére, mert még maximális hangerőn sem lehetett teljesen kivenni mindig, hogy mit kvartyogtak éppen angolul. Ennek pedig az lett a (logikus) konklúziója, hogy cirka perc múlva elzsibbadt az ember keze, ha viszont csak egy kézzel fogta oda és váltogatta, akkor csak egy fülére hallotta rendesen, ami talán egyeseket hidegen hagy, engem viszont zavart. A prágai úton tehát ez volt a legfőbb gondom egyelőre. Délután három-négy tájban érkeztünk meg és örömmel konstatáltam, hogy nem jött ki a vesekövem. Újabb örömködésre adott okot, hogy a hotel mindössze 15 percnyire volt a megállótól, így hamar lepakolhattunk, és hogy megmozgassuk egy kicsit elgémberedett végtagjainkat, rögtön elindultunk városnézni. A Na Porici-n volt a hotelünk, ahonnan 5 perc séta után kiértünk a Lőportoronyhoz (ami egy általános közlekedési csomóponttá lett a továbbiakban). Innan kiindulva bolyongtunk még egy darabig, majd oda visszatérve mindenkinek szabadfoglalkozás. Nosza, rögtön elő is vettem a sörbibliát és a mellettem éppen megfagyni készülő emberkék szapora unszolására kiböngésztem a legközelebbi helyet, ahol amellett, hogy felmelegedhetünk, még jófajta árpaitallal is szolgálnak. Pár utca, majd néhány igencsak baljós kinézetű sikátor után (Prága hajléktalantársadalmának nagy része itt rezidáltj) végre eljutottunk kitűzött célunk felé. Csakhogy a cél sehol nem volt, felszívódott, eltűnt, láthatatlanná vált, vagy mivel éppen restaurálták az egész blokkot, egyszerűen csak nem üzemelt (egyébként a Radegast nevet viselte, akárcsak a cseh sör). Szép kis kezdés, gondoltam, de megingathatatlan önbizalmamnak és szilárd elhatározásomnak köszönhetően (hogy márpedig én nem hagyom elrontani az első napomat egy ilyen kis malőr miatt), elindultunk egy másik helyre, amely pontosan két utcával odébb volt és a Kötélverőhöz címezték (U 29

2 Provaznice). Meglehetősen kevés szabad hely volt és az is foglalt (ami persze nem meglepetés estefelé, csak mi még ezt nem tudtuk), úgyhogy csak némi várakozás árán tudtunk becserkészni három ülőhelyet. A csapat eme megfogyatkozásának okát abban leljük, hogy a többiek az előző kudarc miatt a fagyhalál szélén leledzve úgy döntöttek, hogy most aztán már bárhová, csak fűtve legyen. Így történt hát, hogy hárman párban leültünk és vártuk a rendelést. Körülöttünk már mindenkitől felvették, minket még várattak (mint később rájöttünk, nem várattak: nemes egyszerűséggel ignoráltak). Rövid tétovázást követően kénytelen voltam odafáradni a bárpulthoz, hogy közöljem: mi biz szomjazunk! A csapos szaporán kimért nekünk három korsóval, amit izgatottan szorongatva, mint valami trófeát, vittem vissza az asztalunkhoz. Miközben kortyoltuk az esti gyógyszerünket, élveztük a remek hangulatot, és eldiskurálgattunk a csehek (gyakorlatilag nem létező) vendégszeretetéről. Jómagam barna velkepopovicei Kozelt szürcsöltem (akárcsak a két leányzó velem szemben), habár a társaság nagy része világos Budweiser Budvar-t ivott. Az ilyen és ehhez hasonló esték és/vagy sörözgetések mindennapossá váltak ott-tartózkodásunk alatt, és bátran állíthatom, hogy (a könyvben említett) összes söröző ilyen vagy még hangulatosabb volt, és a kiszolgálás is többnyire ehhez hasonlóan rossznak mondható. Mint később a saját bőrünkön tapasztaltuk, előfordult, hogy nem adtak vissza rendesen, vagy hogy egyáltalán mást kaptunk, mint amit rendeltünk. Ezektől a bosszantó apróságoktól eltekintve minden a helyén volt. A prágai sör(ök) méltán világhírű(ek) most természetesen a saját tapasztalat beszél belőlem, egyszerűen fantasztikus ízvilága/-uk van. Mind közül is érdemes kipróbálni a Budweiser (világosból ez ízlett a legjobban), barnában pedig vitathatatlanul Velkepopovice büszkesége, avagy a szerzetesek itala, viszi a prímet. Ezen felül nem mehetünk el szó nélkül a sörkülönlegességek felett sem, mint például a tuplák, ami tulajdonképpen nem más, mint az 1 literes korsó (ez ugyan nem sörkülönlegesség, viszont bármit kérhetünk bele). Aztán ott van a rezané (magyarul: rigó) ami egy sörkoktél, a világos és barna sör keveréke; ezen kívül ott vannak még az individuális, kisüzemben működő sörfőzdék saját seritalai is, melyek nem ritkák Prágában. Onnan lehet felismerni őket, hogy nem a pivnice (söröző) hanem a pivovar (sörfőzde, mily meglepő) felirat díszeleg a söröző/étterem nevét jelző táblán. Ilyen például Prága legrégebbi sörfőzdéje és sörözője, az U Fleku (Flekovskyék sörfőzdéje), mely 99-ben ünnepelte 500. születésnapját! Rendkívüli hely rendkívüli árakkal, na de vissza az osztálykiránduláshoz. A második nap egy turistavezető irányítgatott minket szerte Prágában, megnéztük a nevezetesebb helyeket, melyekre most nem térnék ki külön, mindenki nézzen utána maga, vagy még jobb, menjen el Prágába! Na, 30

3 szóval estefelé a szabadidőnkben ismét kerestünk magunknak egy jó kis helyet, mely a Pivrncova hospoda (Pivrnec úr sörözője) nevet viselte, és abban az utcában lakott, ahol valaha maga Franz Kafka, a híres író született és lakott. Egyébkén általánosságban elmondható, hogy gyakran fordultunk meg olyan helyeken, ahol jelentős történelmi események zajlottak le. Például megfordultunk többek között Mozart egykori lakhelyénél és a Jan Palach téren, ahol anno Jan Palach cseh diák felgyújtotta magát, ezzel tiltakozva az oroszok 68-as bevonulása ellen. Gyakorlatilag nem lehetett olyan helyet találni, ami nem kapcsolódik a történelemhez; itt szinte minden beleivódott Prága épületeibe és ódon falaiba, körüllengte utcáit és kocsmáit és egy olyan különleges, leírhatatlan atmoszférát kölcsönzött az egész városnak, ami sokkal varázslatosabbá tette, szinte megérintette az embert. Elképesztő élmény, amikor az ember végignéz a kisebb lakóházak fölé tornyosuló régies templomtornyok sokaságán, vagy este megcsodálja a Károly-híd fényárban úszó pompáját. Visszakanyarodva eredeti témámhoz, maga a kocsma egy kicsi, ám annál hangulatosabb pincehelyiségben kapott helyet, amit humoros falfirkák tarkítottak, melyeken mindenféle rövid sertörténeteket és/vagy szexpozíciókat véltünk felfedezni (kár, hogy nem értettük, mi volt odaírvaj). Világos Pilzeni, illetve barna Kozel közül 31

4 lehetett választani, melyek közül ismét az utóbbi mellett tettem le a voksomat. Mivel aznap (szinte) az egész társaság egybegyűlt, a hangulat jóval pezsgőbb volt, mint előző este. Másnap ismét a turistavezető hölggyel róttuk a város szűk utcáit egészen az újvárosban lévő U Fleku serfőzdéig, ahol kipróbáltuk a helyi sörspecialitást. Kicsit korán kezdjük az ivászatot gondoltam magamban, aztán hamar elhessegettem eme balga gondolatot. Eztán tovább az Óvárosi térre, ahol elidőztünk egy negyed órát, kivárva, amíg az óratorony óramutatói egészet ütnek. A kis csontvázfigura időben el is kezdett csengetni, amire elő is bukkantak az apostolok annak rendje és módja szerint. Estefelé aztán ismét elindultunk a szokásos kocsmavadászatra, ám aznap nem akármilyen vad került terítékre: maga az Arany Tigris avagy U Zlatého Tygra. Igencsak naiv gondolat volt tőlünk, földi halandóktól, mikor azt gondoltuk, hogy bebocsátást nyerünk a sörözők Olimposzába a félistenek közé. A sörbarátok Mekkája, Prága legjobb pilzenije, Hrabal egykori törzshelye írta a szentírás. Meg még azt is, hogy a hét meghatározott napjain népszerű labdarúgók, a várőrség tagjai, a Cseh Olimpiai Bizottság hivatalnokai, a poszthrabal asztaltársaság, a Mester volt barátai (Hrabal nagy tiszteletnek örvendő cseh író volt) isznak itt, sőt a prágai színházak színészei sem hiányoznak a Kis- és Nagyagancs elnevezésű belső asztaloktól. A bejáratnál egy kis zöld tábla hirdette a kínálatot: Plzensky Prazdroj 35 Kc. Nos, feleim, ide bármennyire is vágytunk volna betérni, mi egyszerű földi halandók, sajnos többszöri próbálkozás ellenére is ki kellett hagynunk. Másnap színházba mentünk, Az Argonauták című darabra, ami amilyen drága volt, olyan pocsék is, személy szerint nem emlékszem a darab utolsó negyedére, de azt mondták, hogy jobb oldalt pirospozsgás lett az arcom. Ezek után nem vágytunk másra, mint egy jó pofa sörre! Nosza, uccu el is indultunk egy sörözőbe, ami Kozel volt... öö akarom mondani közel esett a főtérhez. Általánosságban elmondhatjuk, hogy minden este bementünk valahova némi malátalevet fogyasztani persze csak egészséges kereteken belül!, de sosem ugyanabba a sörözőbe. Én legalábbis azon a véleményen voltam, ha már úgyis relatíve kevés időnk van, minél több helyet meglátogassak, amíg ott vagyunk. Eme rutinomat pénteken láttam idejét megszegni, amikor is a Moldva mentén sétálgatva rátaláltam szívem választottjára, a Rotundához címzett sörözőre. Mivel aznap senki sem tartott velem, kicsit úgy éreztem magam, mint a magányos, megfáradt vándor, aki hosszú, fáradságos út után tér be a meleget nyújtó fogadóba, ahol menten meg is csapja a seritalok bódítóan kellemes illata. Nosza, le is ültem az egyik asztalhoz, ahol a helyzet véletlenszerűsége végett olyan hangulat fogott el, mellyel valamiképp átéltem, miért is születhettek a bordalok; az ember itt legszívesebben maga is tollat ragadna, hogy papírra vesse 32

5 gondolatait. Második ránézésre ez az érzés csak erősödött bennem, mikor feltűntek az apróságok. A Rotundához címzett sörözőbe belépve minden esetleges szorongás elmúlik. Egyszerű környezet, baráti hangulat, természetesség, talán olyannyira, akár a század fordulóján. Kétes tisztaságú, foltos abroszok, szívélyes kiszolgálás, csoszogó pincér. A helyiséget mégis mintha a szeretet lengené be. A Staroprament 40 fokos szilvapálinkával kísérik. Mégsem részeg senki, békességgel kell lenni egymás iránt itt, az ősi templom közelében. Magam sem tudnám jobban leírni azt a különös atmoszférát, ami azt a pillanatot számomra is örökre emlékezetessé varázsolta. Ugyanaz a csoszogó pincér, a szívélyes hangulat, mindenki ismer mindenkit. A kis helyiségben egy hármas csoport ült a hátsó asztalnál és egy (magamhoz hasonló) magányos farkas; mind békésen társalogva vagy csendben sört iszogatva. Én is átadtam hát magam a hangulatnak és a pillanat örömének. Örültem, hogy az utolsó nap ilyen mély nyomot hagyott bennem, így minden kellemetlenség ellenére is derűs, ám mégis fájó szívvel hagytam ott Prágát, hiszen másnap már korán reggel buszra szálltuk, hogy visszatérjünk a jól megszokott szürke hétköznapjainkhoz, melyen Prága egy üde (és örök) színfoltot jelentett. Utószóként még hadd idézzek néhány sort a kalauz előszavából: Prága nemcsak száztornyú, de százarcú is, mint minden város. Valamiben mégis különbözik tőlük és ez a másság az, ami csodálatot kelt. Prága azon kevés helyek egyike, ahol az utazót valamilyen megfogalmazhatatlan rejtély ejti rabul, ami egyszerre kellemes és elviselhetetlen érzés. Ez a titokzatos erő azonban valójában nem más, mint önmagunk keresése! Hiszen ne felejtsük el Lao-ce szavait: otthon maradva a világot, idegen tájakon barangolva elsősorban önmagunkat ismerhetjük meg. Kozma István Europas Jugend Kennt Wien Lernen Nem is nagyon tudom, hogy mivel kezdjem a mondókámat Valamikor októberben vetődött fel az ötlet, hogy mi lenne, ha Bécsbe mennénk osztálykirándulásra. Valószínűleg önkívületi állapotban lehettünk, mert nagy többséggel megszavaztuk az utat, ahelyett, hogy elmentünk volna inkább Pécsre. Én mondjuk személy szerint örültem neki, hogy Bécsbe utazunk, de később rájöttem, hogy picit naiv voltam. Kiderült, hogy az Europas Jugend Kennt Wien Lernen program keretében utazhatunk Ausztria fővárosába. Első hallásra hangzatos kis elnevezés ez, de ami mögötte bújik 33

6 Vasárnap terv szerint találkozott a nagy csapat a Keleti pályaudvaron, és 5 óra után pár perccel elkezdődött a nagy utazás, avagy Szóljon hangosan az ének! (idézet a kemény mag előadásából). A vonatút nem tartogatott különösebb élményeket, talán ami említést érdemel, hogy amit Koniczar tanárnő kiosztott (a helyfoglalásról szóló jegyeket) azt szerintem 2 perccel később mindenki el is veszítette. Három óra kellemes vonatozás után tehát megérkeztünk a Westbahnhof csodálatos peronjára, és emlékeim szerint durván 30 perc múlva már a szobáink ajtajában álltunk. A szállásról annyit kell tudni, hogy egy tipikus Jugendherberge: kis szobák sok ággyal (egész pontosan 4 emeletes ágy), a teljesség kedvéért: 5 kerek, támla nélküli szék és 8 szekrény, na de nem akármilyen szekrény! A hangulat fokozása végett ugyanolyan fémszekrényeket raktak be, mint amik az iskolákban vannak (gondolom azért, hogy a kedves diák/diáklány el ne feledje, hogy az iskola vár még rá!). A szállás igen komoly házirenddel fogadta a kedves vendégeit: pontban este 10 órakor szigorú takarodó (ezt 6 nap alatt szerintem legalább hétszer kitoltuk éjjel kettő-háromig). Második szabály: tilos az alkoholfogyasztás! Harmadik szabály: tilos a dohányzás! Negyedik és egyben legédesebb szabály: a szobában ne használj dezodort, mert beindíthatja a tűzjelző készüléket, és a téves riasztás ára potom 350 euro környékére esik! (Tehát mégis létezik forintos dezodor!) Miután mindenki titokban befújta magát a száraz szappannal a folyosón, (itt az eltitkolandó rész következik). Másnap reggel újult erő helyett fáradtan indultunk neki a napnak, valószínűleg ez az oka annak, hogy csak arra emlékszem, hogy egy idegenvezető bevitt néhány helyre, az egyik talán a Stephansdom volt, ahol sikeresen megmásztuk a 300 akárhány lépcsőfokot, aztán lefelé már a csigalépcső bordájába kapaszkodva a kedvenc számunkat bömböltetve rohantunk lefelé. Délután az ízletesnek nem mondható vacsora után még egy finom Döner-Kebab lecsúszott mindannyiunknál. Kedden, ha jól emlékszem, elég korai indulással egy újabb templom várt ránk, ahol sikerült felmennünk nyolcvan méter magasra, és közben rájöttünk néhányan, hogy elég rendesen szenvedünk a hírhedt tériszonytól, és ennek 34

7 eredményeképpen két kézzel a korlátnak kapaszkodva kúsztunk le a lépcsőn. Délután szabadfoglalkozás keretében elmentünk vásárolni, majd pár bajtársammal bekeveredtünk egy bombariadó kellős közepébe, de szerencsére nem robbant fel semmi, csak maximum nekem az, mert nagyon kellett volna egy illemhelység, de pont lezárták az utcát és kerülni kellett -. Esti program: (eltitkolandó rész). Szerda. Már komoly gondban vagyok, ami a délelőtti programot illeti, de a délutáni kristálytisztán megvan még PRATER. Hát én még életemben nem üvöltöttem ennyire örömömben! A félelmetes Top Spin vitte az abszolút pálmát nálam! Aki nem tudja, milyen, nézzen utána! Miután csuromvizesen hazaértünk (itt újabb eltitkolandó program következett az este, avagy ilyet soha többé!) Csütörtök. Erre is emlékszem! A Modern Művészetek Múzeumába mentünk, ahol életem legfeledhetetlenebb vezetője vitt végig. Ő volt Iván Szlovákiából. A körbevezetés lényegében nem állt sokból. Leültünk, elmondott 3 dolgot ötször, majd kaptunk egy feladatot, miszerint válasszuk ki a nekünk legkevésbé tetsző művet, és mondjuk el, hogy miért nem tetszik De aztán következett az este Az egyetlen pozitívum az lehetett, hogy a hajléktalannak, aki már vasárnap óta a metró mellett ült, több pénze volt az eléhelyezett pohárkában. A Bécset bemutató project legkínzóbb programja a Land des Lächelns című opera volt, ami annyira rossz volt, hogy a Huber tanár úrral folytatott rövid elemzés után arra jutottunk, hogy inkább Guantanamo, mint ez még egyszer! A kiadós sokk után egy ismét cenzúrázott éjjel következett Jött a péntek és úgy keltünk fel illetve keltünk volna, mert csöppet elaludtunk és sajnos az öt napja tartó pirítós, lekvár, tea, kakaó, kávé kombinációról, amit reggelinek neveztek, lemaradtunk, hogy végre megyünk haza! A délelőtti program az ENSZ bécsi kirendeltségét vette célba, ami szerintem mindannyiunknak nagyon tetszett, délután még elmentünk a parlamentbe, ahol sok parlamenttel ellentétben bemehettünk a gyűlések termeibe! Miután úgy döntöttünk, hogy hagyjuk Bécset és megkíméljük az általunk produkált temérdek hülyeségtől, felszálltunk a mi kis RailJet vonatunkra, ahol Huber tanár úr megállapította, hogy mégsem várnak minket helyes, lenge öltözetű lányok pezsgővel, és a lányok sem kapták meg a párducmintás alsónadrágos csippendél fiúkat, így aztán nagy honvággyal a keblünkben vártuk a hazatérésünket, ami valamikor este nyolc és kilenc közé tehető. Minden kedves olvasónak köszönöm a figyelmet! Éljen Bécs, éljen a Döner! 35 Reményik Áron