Egyetemes állam- és jogtörténet Kajtár István Herger Csabáné

Átírás

1 Egyetemes állam- és jogtörténet Kajtár István Herger Csabáné

2 Egyetemes állam- és jogtörténet Kajtár István Herger Csabáné Publication date 2014 Szerzői jog 2014 Dialóg Campus Kiadó Copyright 2014., Kajtár István Herger Csabáné

3 Tartalom Egyetemes állam- és jogtörténet... iv 1. I. Bevezető Egyetemes (általános) állam- és jogtörténet, összehasonlító európai állam- és jogtörténet 1 2. II. Az ókori Kelet és az antikvitás Az ókori Kelet állam- és jogéletének hagyatéka Hellász állam- és jogéletének hagyatéka A Római Birodalom állam- és jogéletének hagyatéka III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése A középkor alapvető struktúrái A patrimoniális, a rendi és az abszolutista állammodell Jogforrások és jogterületek a középkorban A városok és joguk Az egyház szervezete és joga IV. A polgári állam és jog összehasonlító elemzése A modern államépítési elvek A modern jogrend alapelvei V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása Az angol állam- és jogtörténet alapvonalai Az angol térszerkezet és a gyarmatbirodalom Az Amerikai Egyesült Államok állam- és jogtörténetének alapvonalai A francia állam- és jogtörténet alapvonalai Németalföld állam- és jogtörténetének alapvonalai Svájc állam- és jogtörténetének alapvonalai Az Ibériai-félsziget állam- és jogtörténetének alapvonalai Itália állam- és jogtörténetének alapvonalai A német térség állam- és jogtörténetének alapvonalai A Habsburg Birodalom állam- és jogtörténetének alapvonalai A skandináv balti térség állam- és jogtörténetének alapvonalai A cseh és a lengyel térség állam- és jogtörténetének alapvonalai Az orosz állam- és jogtörténet alapvonalai A Balkán állam- és jogtörténetének alapvonalai Az iszlám államok és az iszlám jogi kultúra VI. Kiemelt összehasonlító jogtörténeti vizsgálatok A modernizáció és modelljei A nemzetközi együttélés fejlődésének alapvonalai A joghatékonyság történeti vizsgálata A hatalom és a jog kultúrtörténete Válogatott irodalom iii

4 Egyetemes állam- és jogtörténet Kajtár István Herger Csabáné Kiadás éve: 2013 Nordex Kft. Dialóg Campus Kiadó, 2013 Kajtár István Herger Csabáné, 2013 ISBN: Kiadó: NORDEX KFT. Dialóg Campus Kiadó Műszaki szerkesztő: NORDEX KFT. Dialóg Campus Kiadó iv

5 1. fejezet - I. Bevezető Egyetemes (általános) állam- és jogtörténet, összehasonlító európai állam- és jogtörténet Tankönyvünkben állam- és jogtörténeti vizsgálódásunk több kontinens birodalmaira, országaira és tartományaira kiterjed, de központjában Európa áll. Hangsúlyozni kell, hogy az állam- és jogtörténeti Európafogalom alapjaiban ugyan igazodik a geográfiai földrészhez, de a történelmi értelemben vett kontinens térségeinek határvonalai sokkal inkább illeszkednek históriai eseményekhez. Délen a Gibraltári-szoros, Heraklész oszlopai és a Dardanellák, a Márvány-tenger, valamint a Boszporusz által szorosan elfűzött Földközitenger határolja, a déli területekkel mégis sokszor egybe köti. A határ nyugatról az Atlanti-óceán által ostromolt partokhoz igazodik, Északon a határ a jeges vizekből kiemelkedő Thule szigete és a jéghegyek birodalma, továbbá az Északi-tenger és a Jeges-tenger. Keleten a térséget nomádok betörésével fenyegető sztyeppék világa, majd délkeleten a Kaukázus hófödte csúcsai és a Fekete-tenger zárja le. A történeti Európa mégis hullámzó térség; társadalmi modelljei és hatalompolitikai szervezeti megoldásai, eszmeköre és jogi világa sokszor csak a Mediterránum medencéjére terjed ki, ez földrajzilag három kontinens találkozása. Az európai civilizáció fokozatosan terjeszkedik az észak-európai térségbe, kultúrát hoz a közép- és kelet-európai erdőségekbe és mocsarakba. A római örökséget ápoló, a kereszténység összetartó erejével is erősített európai államteremtő politikai és jogi civilizációt az évszázadok során ismételten muzulmán seregek szorították vissza az Ibériai-félszigetről, Afrikából vagy akár a Levante térségeiből. A Török Birodalom hadai a Balkánon és Közép-Európában hódítottak évszázadokon keresztül, terjeszkedésüket a rekonkviszta, illetve a 17. század végétől az európai egyesített hadseregek erőfeszítései fordították vissza. Ugyanakkor az európai hatalmak újkori mozgalmas felfedező- gyarmatosító törekvései elvitték a tengereken és az óceánokon keresztül az európai államépítési és jogalkotási kultúrát az Újvilágba és a Keletre. Az összehasonlító európai alkotmányés jogtörténet vizsgálódásának territoriális kiterjedése tehát a fentiek értelmében már eleve kitekintésekre ösztönözheti a szakterület művelőit. Az egyetemes állam- és jogtörténet tárgya teljes értelemben a hatalmi, politikai rendszerek és az ezeknek megfelelő államberendezkedések típusainak, az ezek alapjául szolgáló elveknek, szerkezeti felépítésüknek és alapintézményeiknek a vizsgálata az adott államgépezet különböző területein (jogalkotás, kormányzat, közigazgatás, az adminisztráció és bíráskodás) és szintjein (birodalom, tartomány, territoriális és helyi szervek). Ez a vizsgálat kiterjed a jogforrások rendszerére, a nagy jogterületek elveinek és alapvető jogi dokumentumainak bemutatására is. A szükséges mértékben intézmények összehasonlítására is sor kerül, mint ahogy dogmatikai beillesztésük is megtörténik. Az állam- és jogtörténet tantárgy funkcióját a jogtudományok és a jogászképzés keretei között sokrétűen határozhatjuk meg. A tételes jogi tanulmányok alapozásaként részt vállal a nélkülözhetetlen jogászi alapterminológia közvetítésében. Példának okáért a szuverenitás kialakulását, a hatalommegosztás elméletének változásait, a közigazgatási szervezetrendszer egyes elemeinek kiteljesedését megmutatva megismerteti a joghallgatókat a szakma szakkifejezéseivel, azok változó tartalmával és fejlődésével. A jogász hivatás gyakorlásához mindezzel az állam- és jogtörténeti előadások egyfajta természettudományi hasonlattal élve anatómiai és élettani bevezetést nyújtanak. A politikai- és jogrendszerek historikumának megismerésével a kurzus résztvevői a művelt jogászok számára nélkülözhetetlen jogi és politikai kultúrtörténeti ismeretekhez is jutnak, hiszen az alkotmánytörténet és a joghistória jelentős történelmi forrásaival, szent szövegeivel kerülnek közvetlen kontaktusba, megismerik a jogtudó értelmiség történetét, a jogászság stílusát, tárgyi emlékeit is. Ez áll az államhatalom és a jog jelenségeinek kultúrtörténeti szempontból történő megvilágítására is. Mindezek hatásukban az állam- és jogtörténeti események, tények ismeretén túlmutatóan olyan szemléletmódot eredményezhetnek a képzett jogászok körében, amely értelmében a tételes jogi, politológiai, szociológiai megközelítés mellett magától értetődően érvényesíti további lehetőségként a történeti módszert. Utalnunk kell az állam- és jogtörténet ismeretanyagának napjainkra, a századra egyre fokozódó sajátos szerepére is, amelyet a jogalkotás, különösen a kodifikáció előkészítésében játszik, és amelyet az állami döntések megalapozása során kell, hogy játsszon. Ez a szerep természetes, hiszen, ha csak a modern állam megteremtésének, kiépülésének, majd fejlődésének évszázadait nézzük, az állam- és jogtörténet részleteiben is kimunkált példatára biológiai hasonlatot kölcsönözve génbankként raktározza magában egy-egy szervezeti, funkcionális vagy intézményi megoldás jellegét, tényleges hatékonyságát. Természetesen egy jogtörténeti megoldás átvételének kérdésében előzetesen alapos és konkrét összehasonlító vizsgálatot kell végezni. 1

6 I. Bevezető Az állam- és jogtörténet jellegénél fogva az állam- és jogtudományok és a történeti tudományok számtalan területével kerülhet kapcsolatba. Előbbiek közül kiemelve elsősorban a politikai szociológia, a politológia (politikatörténet), az állambölcselet, államtan, az alkotmányjog, a közigazgatási és pénzügyi jog, a nemzetközi jog említhető meg, de más szak-jogterületekre is utalhatunk ebben a vonatkozásban. Tudományterületünk a történeti tudományok eredményeit sem nélkülözheti, sőt eszköztárában a történeti segédtudományok (diplomatika, archontológia stb.) módszerei is jelen vannak. Ez megfelelő módon vonatkozik a korábban felsorolt és bővíthető diszciplinák eredményeinek, szemléletének felhasználására is. Másrészt a fentiekben említett tudományágak is merítenek a jogtörténet-tudomány eredményeiből, és alkalmazhatják módszereit is. A magyar felsőoktatásban a nemzetközi jogtörténeti összehasonlítás igénye kifejezésre jutott akkor, amikor a szabadságharc bukása után a pesti egyetemen, a neoabszolutizmus idején bevezették a német jogtörténet oktatását, amely azonban hamarosan egyetemes (európai) jogtörténetté változott. Tankönyvekben megjelenő dokumentációi Wenzel Gusztáv ( ) (Egyetemes európai jogtörténet. Buda, 1869), Hajnik Imre ( ) (Egyetemes európai jogtörténet a középkor kezdetétől a francia forradalomig. Bp. 1875), Király János ( ) (Magyar alkotmány- és jogtörténet, különös tekintettel az európai viszonyokra. Bp. 1908) munkásságához kapcsolódtak. Wenzel nagy forrásfeltárást végzett, felismerte, hogy jogfejlődésünket egyetemes összefüggésekben kell vizsgálni. Teljesítményében a tudományág művelésének megalapozását lehet kiemelni, bár összehasonlító fejtegetései helyenként vázlatosak. Hajnik Imre pozitivizmusa sokkal egységesebb szemléletű, munkásságát a modern európai szellemi áramlatok befogadása jellemzi. Szemléletének és megalapozott tudományos teljesítményének megőrzője volt Király János, aki az egyetemes jellegű orientálódást továbbfejlesztette. A 20. század elején Timon Ákos ( ) alapműve utal az összehasonlítás igényére (Magyar alkotmány- és jogtörténet, különös tekintettel a nyugati államok jogfejlődésére. Bp. 1902). Ennek a műnek 1917-ben már az ötödik kiadása jelent meg. A magyar jogtörténet eredményeinek nemzetközi fórumokon való bemutatását nagyban szolgálta, hogy 1904-ben Berlinben is megjelent. Ezt a munkát máig is használják a magyar alkotmánytörténetet tanulmányozni kívánó külföldiek, annak ellenére, hogy a historiográfiai megítélés szerint a nemzeti jog- és államintézmények mögött az európai összefüggések nem egyszer nem kerülnek teljességükben kifejtésre. Igaz, hogy 1906-tól kezdve a jogi felsőoktatás keretében felszámolták az egyetemes állam- és jogtörténet oktatását, de Illés József (Bevezetés az európai jogtörténetbe. Bp. 1933) és mások is, mint például Holub József és Bónis György tudományos eszköztárukban továbbra is alkalmazták a komparatív (összehasonlító) módszert. Az egyetemes (általános) jogtörténet az utóbbi fél évszázadban az 1948-as reformmal újjászületett, külön katedrát kapott Budapesten, és szerves része lett a vidéki egyetemek jogászképzésének is. A monográfiák mellett számos tankönyv, jegyzet látott napvilágot, amelyek közül méltán emelhető ki Holub József Általános jogtörténelem (1950) című úttörő műve, Degré Alajos opusa, Bónis György és Sarlós Márton munkája 1957-ből, illetve a Horváth Pál szerkesztette Egyetemes állam- és jogtörténet tankönyv az 1980-as évek elejétől, amelyet különböző változatainak sora követett ( általános jogtörténet megnevezéssel is). A bővülő jogászképzés a kiragadott példák mellett más igényes tananyagokkal is jelentkezik. Ilyenek többek között a következő tankönyvek: Ruszoly József: Európa jogtörténete. Bp. 1996, Ruszoly József: Európa alkotmánytörténete. Bp. 2005, Rácz Lajos (szerk.): Egyetemes állam- és jogtörténet. Ókor-feudális kor. Bp. 1998, Rácz Lajos (szerk.): Egyetemes állam- és jogtörténet. Polgári kor. Bp Pécsett önálló egyetemes állam- és jogtörténet tankönyv jelent meg két kötetben (1997, 1998), majd ezek 3. kiadása egy kötetbe szerkesztve és átdolgozva 2005-ben került a joghallgatók kezébe. Új szemlélettel jelentkezett a Földi András szerkesztésében kiadott Összehasonlító jogtörténet c. jegyzet (Bp. 2012), amely az intézménytörténetre és a dogmatikára fókuszál. Módszertanilag már Leibnitz szembeállította az ún. külső és belső jogtörténetet. Szerinte a belső jogtörténet (iurisprudentia historia interna) mutatja be a jog szubsztanciájának alakulását, a külső jogtörténet (iurisprudentia historia externa) pedig ehhez megadja a szükséges történeti alapokat. A belső jogtörténet intézménytörténeti és dogmatikus szemlélettel vizsgál, a kronologikus külső jogtörténet a jogképződésre, jogforrásokra és a jogtudomány történetére van tekintettel. Nézetünk szerint oktatási és tudományos szempontból is az a célravezető, ha mindkét megközelítés kellő módon érvényesül, azaz a tananyag vegyes jellegű. A belső jogtörténet művelése felételezi a külső jogtörténet ismeretét, a hallgatókat az elsővel szembesíteni a második nélkül nem lehet. Módszertani figyelmeztető az oktató, a tankönyvíró számára: ha az anyag adathalmaz, nem sok haszna van, mert terheli a hallgatóság memóriáját, és ahelyett, hogy megkedveltetné, meggyűlölteti vele a tárgyat, az összefüggésekre való túlzott koncentrálás nyomán viszont önmagában nem lesz érthető az anyag. E két szempont mögött a gimnáziumi történelemtanítás minősége színesíti a képet. A modern jogászképzés elképzelhetetlen összehasonlító igényű, egyetemes állam- és jogtörténettel párosult nemzeti jogtörténeti alapozás nélkül. Európa közös joghistóriai gyökereinek vizsgálata hangsúlyozottan jelentőssé vált az egységesülő kontinens jelenkor-történeti folyamatainak megismerésében. Európa állam- és jogtörténeti vizsgálata a nagyrégiók szerint történhet. Ezek 1. Nyugat-Európa, 2. az Ibériai-félsziget, 3. Itália, 4. a Balkán, 5. Közép-Európa, 6. Észak-Európa, 7. Közép-Kelet-Európa. Mivel a globalizáció felerősödésével ez a 2

7 I. Bevezető megállapítás a többi kontinens távoli régiói állam- és jogtörténeti alapvonalainak bemutatására is igaz, mindehhez Ázsia és Afrika, valamint az amerikai kontinens területeinek jogtörténeti elemzése járul. Tankönyvünk lektora, Homoki-Nagy Mária professzor asszony értékes tanácsaival és észrevételeivel, míg Nagy Noémi a szöveg nyelvi gondozásával járult hozzá ahhoz, hogy hallgatóink igényes munkát vehessenek kezükbe. Köszönjük segítségüket! 3

8 2. fejezet - II. Az ókori Kelet és az antikvitás Az ókori Kelet állam- és jogéletének hagyatéka Az emberiség bölcsője minden bizonnyal az ókori keleti térség, az ún. termékeny félhold és ahogy Hérodotosz nevezte a Nílus ajándéka, Egyiptom volt. A termékeny félhold a perzsa öböltől a Sínaifélszigetig nyúlt, ami nagyjából a mai Izrael, Jordánia, Libanon, Szíria és Irak által felölelt területet jelentette. Délnyugati peremterülete, a Földközi-tenger és a Jordán folyó közötti sáv geopolitikai szempontból különösen jelentős volt: ez kötötte össze Egyiptomot és a görögül Mezopotámiának (folyóköznek) nevezett részt. A 4. évezred vége felé már a termékeny félhold térségében és Egyiptomban is lerakták a civilizáció alapjait. Míg Egyiptom saját határain belül fejlődött, és csak a dinasztiák váltakozása jelentett eltérést, addig a termékeny félhold országaiban egymás után tűntek fel a színen a sumérok, akkádok, mitannik, hettiták, valamint később az arámok és a héberek. Az ókori Kelettel számos hasonlóságot mutat India és Kína társadalomszerkezete, valamint állam- és jogfejlődése, ezért e két korai kultúráról is itt kell említést tenni. Az ókori keleti térség népeinek állammá szerveződését, társadalomfejlődését hasonló geológiai és ökonómiai feltételek segítették: a nagy kiterjedésű síkságok és a rajtuk átfolyó folyamok. E szerveződés egységei a faluközösségek, a városállamok, ezek szövetségei valamint a hosszabb-rövidebb ideig fennálló egységes birodalmak voltak. A faluközösség sokszorosan rétegzett, egymásra telepített közösségi rendszerében az egyének szerepe a közösséggel szemben nem volt hangsúlyos. A mesterségek családon belül öröklődtek, és ez bizonyos szintű kasztosodást eredményezett. A pap, a kézműves, a földműves, az őr stb. rétegek, kasztok kialakulása tehát a változatlan megoszlású, állandó termelési szerkezet eredménye volt. A vezető pozíció megszerzése a faluközösség munkamegosztási rendjében a rendfenntartó, áradást szabályozó és szakrális szerephez kötődött. A városok, városállamok rendszerint a faluközösségek összeolvadásával jöttek létre. A városállam esetében egy kisebb földrajzi területre kiterjedő, szuverén államalakulatról volt szó, ami azt jelentette, hogy az adott térség széttagolt volt, és bár a városállamok legtöbbször törekedtek a további területszerzésre birodalmi egység nem létezett. Tipikusan ilyenek voltak a dél-mezopotámiai sumér patesiátusok, melyek között csak etnikai és kulturális-vallási kapcsolat volt. A szövetségek a széttagoltság korában, azaz a városállami lét és a birodalmi egység közötti átmenetként jelentkeztek. Ez a szakaszos fejlődés elsősorban az ókori Egyiptomot jellemezte. Az ókori keleti államok szerkezete az ún. adópiramissal írható le, ami a felfelé irányuló szolgáltatások rendszeréből jött létre. Az adópiramis legalsó szintjén a faluközösségek tagjai álltak, felettük pedig a közösségi funkciókat ellátó tisztviselők. Pozíciójukat hivataluk, nem pedig magántulajdonuk határozta meg. Az adópiramis csúcsát az isteni származású személyként vagy megtestesült istenként imádatban részesített ún. istenkirály, a despota jelentette. Mindezt a hatalmi jelvényeken túl a szakrális vonást kifejező elnevezés (pl.: malemmu: félelmet keltő ragyogás vagy dingir: isten a suméroknál, a sze Rá: Nap fia Egyiptomban), a szarvval, köpennyel vagy a szokásosnál nagyobb alakban és uraiosz-kígyó fejdísszel történő ábrázolás jelenítette meg. A despota világi és szakrális funkcióval egyaránt rendelkezett, és e kettő szervesen egybefonódott: hatalomgyakorlását isten volta vagy isteni származása legitimizálta; bírói és egyéb döntéseit az isteni igazságosság kinyilvánításának tekintették és ennek a transzcendens eredetű igazságosságnak a fenntartására törekedett a jogrend védelme, azaz a békesség és a jólét biztosítása, valamint a szegényvédelem, a diplomácia és a hadvezetés területén is. Mindazonáltal a trónutódlás örökléssel, alkalmasság okán vagy nem egy esetben katonai puccsal is történhetett. Ha e két utóbbira került sor, az új dinasztia alapítója hatalmát rendszerint azzal fogadtatta el, hogy házasság útján összeköttetésbe került az előző (isteni) uralkodócsaláddal. A keleti államfejlődés legfontosabb jellemzője a stagnáció volt. Időnként sor került ugyan bizonyos szintű elmozdulásokra természeti katasztrófák, külső támadások vagy belülről induló kitörési kísérletek által, de rövid időn belül visszaállt a régi rend, ami azt eredményezte, hogy ezek az államok túlnyomó részt változatlan berendezkedéssel álltak fenn hosszú évszázadokon keresztül. A dinamikus alkotmányfejlődés ilyen hiánya azonban nemcsak az ókori Kelet sajátossága, hanem India, Kína és más ázsiai térségek jellemzője is volt. A keleti jogfejlődés elsődleges jogforrása a szokásjog volt, amely rendszeresen ismétlődő, ésszerű, a társadalmi felfogásból következő szabályok összességét jelentette. Emellett eltérő mértékben, de mindenütt jelen volt az írott jog is. Az írott jogon belül két csoportot különíthetünk el: az egyes jogszabályokat, melyeket különböző elnevezéssel (törvény, rendelet, utasítás stb.) illettek, és a kódexeket, azaz törvénykönyveket. A mai modern 4

9 II. Az ókori Kelet és az antikvitás kódexek azonban jelentősen különböznek ókori keleti elődeiktől. Ezt a különbséget a kodifikáció jelenségének tág és szűk értelme szerint lehet leginkább megvilágítani. Maga a kodifikáció kifejezés műszó, amelyet Jeremias Bentham angol utilitarista jogfilozófus a 19. század kezdetén alkotott meg két latin szó, a codex (könyv) és a facere (létrehozni, elkészíteni) egybefűzésével. Kétségtelen azonban, hogy nem minden írott jogfeljegyzés kodifikáció. Ennek fogalma szűk értelemben minőségi jogalkotást jelent. Kivételesen találunk olyan kódexeket is, amelyek egy állam teljes vagy közel teljes jogrendjét magukba foglalják, mint ahogy ezt tette a porosz ALR 1794-ben. Mégis szűk értelmű kodifikációnál rendszerint egy jogág elemeit absztrakt jogelvek szerint, szisztematikusan, azaz logikus rendszerbe tagolva szabályozzák úgy, hogy az adott kódex kizárólagos joghatállyal rendelkezik, tehát nem szokásjog és nem is recipiált római jog. A modern törvénykönyvek ebbe a csoportba tartoznak. Ilyen típusú kodifikációs kezdeményezések a skandináv térségben már a 17. században is előfordultak, majd a 18. század második felétől a természetjog és a felvilágosodás hatására ezekből a szellemi áramlatokból fejlődött ki és jutott el virágkoráig a törvényhozástan, és ezzel együtt a kodifikáció első, ún. természetjogi hulláma. Ezzel szemben az ókori és a középkori kódexek a kodifikáció tág értelme szerint csupán jogösszefoglalást valósítanak meg. Több jogág elemei keveredtek ezekben, legtöbbször olyan módon, hogy az adott társadalmi viszonyhoz kapcsolódó magánjogi, büntetőjogi és egyéb normák egy helyütt szerepeltek. Szabályozásuk nélkülözi az absztrakt elveket, és ezért erősen kazuisztikus (esetjogi jellegű). A tág értelemben vett kódexek jogforrási jellege gyakran nem egyértelmű: legtöbbször szokásjogi alapú, azt bírói joggal és uralkodói parancsjoggal kiegészítő jogösszefoglalásokról van szó. Az írott jog az ókori Kelet államaiban és a későbbiekben is csak akkor tudott kellő módon hatályosulni, azaz akkor követték és alkalmazták a szabályait, ha azok nem álltak ellentétben a szokásjoggal, vagy az adott uralkodó kellő katonai erővel rendelkezett a szokásjoggal szembenálló rendelkezés végrehajtásának kikényszerítéséhez. Az írott jog a jogalkotó jogpolitikai akaratát tükrözte, míg a szokásjog benne gyökerezett a társadalmi tradícióban. Ha tehát a két jogforrás közt összeütközés volt, a szokásjog rendszerint lerontotta az írott jogot. Ezen túl a szokásjog pótolhatta is az írott jog hiányosságait, ha pedig az írott jog a szokásjognak megfelelően szabályozta a társadalmi viszonyokat, a szokásjog magyarázta annak rendelkezéseit. A szokásjog hatása az írott jogra tehát háromféle lehetett: leronthatta, pótolhatta és magyarázhatta azt. A szokásjog rendszerint szóban terjedt, a társadalmi jogtudatban, emlékezetben volt benne. Az írott jogtól mint jogforrástól azonban akkor is el kell különíteni, ha az általánostól eltérően elemeit összegyűjtötték és írásba foglalták. A keleti állam- és jogfejlődés általános bemutatását követően szólnunk kell az egyes államokról is. Az ókori népek Egyiptomot a Nílus ajándékának tekintették. A folyóparti termékeny földről az országot fekete földnek (Kamit vagy Kemi) nevezték, megkülönböztetve a terméketlen sivatagtól. Az egyiptomi év három szakaszát maga a természet hozta létre: az élet a papi krónikák magyarázata szerint az Ízisz könnyeitől megáradt Nílushoz kötődött. November és február között a vetés és a növényzet fejlődése, március és június között pedig a betakarítás zajlott, majd ismét az áradás négy hónapja következett. A hálás egyiptomiak, akik folyójukból Hápi néven istent csináltak, a folyóvölgybe történő betelepedésük után törzsi alapú városállamokat hoztak létre, melyek tartományokká tágultak, és így egyben az egyiptomi nyelven sepetnek, görögül nomosznak nevezett adott közigazgatási kerület alapját is képezték. Minden nomosz több részre oszlott. Ezek voltak először is a főváros (nuil) és határa mint a polgári és a katonai kormányzat székhelye és a saját istenségekkel rendelkező helyi kultusz központja, másodszor a gabonafélék termelésére használt és minden évben elárasztott földek (onu), harmadszor a Nílus áradásakor keletkezett, nehezen kiszárítható mocsaras területek (poh u), amiket többnyire legelőként hasznosítottak és végül a földművelést és a hajózást szolgáló csatornák. Az adószolgáltatás terményben, az adott földbirtok jövedelméhez mérten történt, amely gyakori ellenőrzést és telekkönyvi rendszert feltételezett. A nomosz lakosságát katonai szolgálat és a közmunkáknál robot is terhelte. A nomoszok száma korszakonként eltérő volt. A 4. évezred elejére mintegy negyven nomosz jött létre, melyek idővel két nagy fejedelemséggé, Alsó-Egyiptommá (To-mihi) és Felső-Egyiptommá (To-riszi) álltak össze. A mítoszok istenkirályai és aranykorként emlegetett uralmuk után Ménész volt az, aki az i. e. 29. században létrehozta a fáraók királyságát, az egységes egyiptomi birodalmat, amely harminc egymást követő dinasztiával Nagy Sándor világbirodalmáig állt fenn. Ettől fogva Egyiptom jelentős hatalom lett, és befolyása kiterjedt határain túl messze északra is. Ménész az egyiptomi uralkodó prototípusa volt: építőmester és törvényhozó, aki szabályozta a kultuszokat is. Tőle kezdve a papi tekintély a fáraó mögé szorult; nem véletlen, hogy a papi történetírás szerencsétlen véget tulajdonított neki. A leírások szerint egy víziló fogai közt érte a szörnyű halál mintegy hatvanévnyi uralkodás után. A Memphisz központtal, továbbra is törzsi alapokon nyugvó Óbirodalomban (I-X. dinasztiák) az uralkodó isteni származásából következő abszolút hatalommal bírt: immár Alsó- és Felső-Egyiptom kettős koronájának, két ártérnek és palotának a birtokosa volt. A despotikus uralom megszilárdulásával párhuzamosan az istenek eredeti funkciója újabbakkal bővült: Ozirisz a monarcha hatalmának védnöke, Hórusz az uralkodó személyes védelmezője, Rá az állam gondviselője lett. Az uralkodót pedig jó és nagy istennek tartották, olyan örök úrnak, aki nem hal meg, csak lenyugszik örök horizontja mögött. A piramisok feliratai a fáraók boldog földi életéről szóltak, akiket az égi istenek befogadtak maguk 5

10 II. Az ókori Kelet és az antikvitás közé. Ez a teokratikus doktrína megszakítás nélkül kísérte végig Egyiptom ókori történelmét. A fáraót hatalma gyakorlásában a nagyvezír, a nagy tízek tanácsa, a dzsáti irányítása alatt álló szakosodott házak (katonai ház, arany és ezüstház), a nomoszokat vezető kormányzó (nomarkhész) és az írnokok hada segítette. Sajátos vonás, hogy a nomarkhész általában szakrális és világi vezető is volt egy személyben. Őt a fáraó nevezte ki, apparátusa pedig épp úgy tagolódott, mint uráé. A birodalom gazdasági erejét, szervezőkészségét a II-V. dinasztiák tagjai által építtetett hatalmas piramisok jelzik. Rövid átmeneti időszak, a laza szövetségek kora után i. e tól a Théba központtal működő Középbirodalom következett (XI-XX. dinasztiák). Az udvarban a fáraó és a szövetségek kora letört urainak utódai gyakoroltak hatalmat. A kettős koronához fekete Núbiát külön királyságként csatolták hozzá. Egyiptom hatalma ekkor a Tenger-melléken át Szíriáig terjedt. Ezeknek a területeknek az önkormányzatiságát azonban meghagyták, csupán adószolgáltatásra kötelezték őket. A terjeszkedés a fáraó távolsági kereskedelemben elfoglalt pozícióját is erősítette, aki egyedüli hajótulajdonosként kiterjedt export-import tevékenységet folytatott. Újabb átmeneti széttagolódás után i. e körül jött létre a Delta menti Szaisz fennhatóságával az Újbirodalom (XXI-XXX. dinasztiák), melyet az i. e. 7. században az asszírok tépáztak meg, majd i. e. 525-ben a perzsák hódítottak meg. Az ókori egyiptomi monarchiát véglegesen Nagy Sándor számolta fel. Az istenek törvényeinek alávetett egyiptomi igazságszolgáltatási rendszer az ötödik dinasztia idején alakult ki. Három foka a helyi szint, a kerületi, 12 tagú bírói tanácsból álló szint, valamint a fáraó bírósága volt. A fáraó bíróságán helyette a vezír és annak tanácsa járt el, az ítéleteket azonban egyedül a vezír hozta a fáraó nevében. A szóbeli tárgyalásokat kivéve a perek írásban folytak. Bizonyítási eszközként ismerték az esküt, a tanúzást és az okiratokat. Az ítéleteket indokolták. A büntetési nemek között a halálbüntetés ritkán fordult elő, általában testi fenyítést alkalmaztak. Az igazságszolgáltatásban a papságnak privilegizált helyzete volt. A templomokban pap tagokból álló különbíróságok működtek, melyekben az írnok világi személyként az államhatalmat képviselte. I. e körül II. Ramszesz papi felsőbíróságot is szervezett. Egyiptomban a szokásjog és az írott jog egymás mellett élt. Ez utóbbi a királyi parancsjogot jelentette, melyek közül csak meglepően késői időből, i. e. 500 körülről maradtak fenn töredékes szövegek. Mezopotámia északi részét Akkádnak, déli részét Sumernak vagy Sinerárnak nevezték. E területek között nemcsak történelmi, hanem etnográfiai eltérések is voltak. I. e és 4000 között a sumérok már virágzó kultúrát hoztak létre a két folyó közötti síkságon. I. e tájékán Sineárban mintegy húsz kiterjedt városállam, ún. patesiátus létezett. Ezek mindegyikét a központi városról nevezték el (Ur, Larak, Lagas, Umma, Erek stb.). A patesiátus szimbóluma az ott tisztelt bálványistennek szentelt templomtorony, az ún. zikkurat volt. A városállam élén a szakrális és világi funkciót is betöltő istenkirály állt. A mezopotámiai államfejlődés sajátos vonása volt a ciklikusság, azaz a városállamok ádáz harcot folytattak egymással a hegemóniáért, majd a győztes rövid időre, esetleg néhány nemzedékre kiterjedő hatalmat gyakorolt. Jellemző volt, hogy az ilyen államalakulatokat belső feszültségek vagy külső támadások hamarosan szétzúzták, majd az anarchiából egy másik városállam dinasztiája emelkedett ki, hogy újabb terjeszkedésbe kezdjen. I. e körül a sémita amoriták megdöntötték Sumér hatalmát, és ezzel a folyóköz politikai központja Akkád földjére tevődött át. Birodalmi egység azonban Mezopotámiában csak két ízben jött létre, először Hammurabi trónra lépését követően az i. e. 18. században, nagyjából 100 évvel Bábel városállama alapítása után ennek terjeszkedésével, mintegy 238 évre (Óbabiloni Birodalom), majd másodszor i.e. 625 és 538 között (Újbabiloni Birodalom). A mezopotámiai társadalom erősen differenciált volt. Személyi jogállás szerint különbség volt az awilum, azaz szabad ember (birtokos, hivatalnok, pap, iparos, kereskedő, illetve a kiváltságos városok helyben született polgára, az ún. kidinnutu, azaz kidinnu alatt álló személy), a muškeum, azaz félszabad ember (templomi vagy palotai alkalmazásban álló iparos, állami kereskedési monopóliummal, ún. tamgaruval rendelkező kereskedő, fegyveres) és a wardum, azaz szolga, rabszolga között. Meg kell azonban jegyezni, hogy a wardum perképes volt, rendelkezhetett saját vagyonnal és szabadságát megválthatta. Az újbabiloni korban már csak a mar bani (nemes) és a la mar banutu (polgárjog nélküli paraszt vagy rabszolga) kategóriája élt. Mezopotámia világát a városállami és a birodalmi korszakokban is élénk kereskedelmi élet jellemezte. Ezt tükrözi az is, hogy számos jogi emlék szólt az egyes jogügyletekről és a kereskedelmi tevékenységben résztvevő személyekről. A templomokhoz kapcsolódó, gyakran családi vállalkozásra épülő banküzletek ( Egibi és fiai, Marasu és fiai cégek) technikái hatottak a lüd és föníciai hitelezőkre, majd jón közvetítéssel az antik görög kereskedelmi életre is. Mezopotámia jogfejlődését a fennmaradt kódextöredékekből és egyéb jogi szövegekből ismerjük. Urukagina, Lagas patesija, aki az előző despotától az i. e. 24. században kivételesen csak a világi funkciót vette át egy katonai puccs során, másolatban fennmaradt törvénykönyve szerint átfogó társadalmi reformot kívánt végrehajtani. Ebben a jogalkotásról úgy beszélt, mint ami az istenek előjoga, és a világi kodifikátor szerinte csupán a kinyilatkoztatott akaratot közvetíti, amikor a zűrzavaros idők után helyreállítja az igazságot, és nem hagyja, hogy az árvákat, özvegyeket és szegényeket elnyomják az erősek. Törvényei megszegőire természetfeletti szankció várt: az istenek átka. A lagasi Gudea, aki nem nevezte magát királynak, hanem 6

11 II. Az ókori Kelet és az antikvitás megelégedett az enszi (kormányzó fejedelem) ranggal, i. e körül a rendet és a törvényeket ugyan az isteneknek tulajdonította, de szólt arról is, hogy rendelkezései az ő döntései. Urnammu (i. e. 2050) sumér nyelvű, a magánbirtokosi rend biztosítására törekvő kódexe szerint ő mint király isteni erővel alkotott jogot, és így hozott igazságot az országba. Az iszini Lipit-Istar (i.e. a 20. sz.) isteni meghagyásból maga tette ezt, és hozzá hasonlóan Hammurabi is úgy beszélt magáról, mint aki igazságot és jogot tett a nép szájába, mivel neki ajándékozta oda a napisten az igazság normáit. A természetfelettire egy megszokott feladat várt: az isteni átok beteljesítése azzal szemben, aki az uralkodó szavaira rá sem hederít vagy szobrát megmásítja. Ezekben a példákban egy lassú változást figyelhetünk meg. A jogalkotás először a természetfelettihez teljes mértékben kötődött, és ennek hangsúlyozása biztosított az adott jogi normának legitimációt, majd lassan átkerült a világi uralkodó hatáskörébe. Ezt a folyamatot jogi szekularizációnak nevezzük. A mezopotámiai jogfejlődés legteljesebb fennmaradt emléke Hammurabi törvényoszlopa. A sémita uralkodó önmagáról kódexében, ami egy kúpban végződő henger alakú diorit kőoszlop, a következőképp beszélt: ő üdvöt hozó pásztor, hatalmas király, napja Bábel városának, aki fényt áraszt Sumér és Akkád országaira és aki engedelmessé teszi a négy világtájat. A szétszórt patesiátusokból uralkodásának negyvenkét évére birodalmat kovácsolt, amelyhez a kultusz és a jogrend egységesítése is hozzájárult. Először tehát kötelezővé tette Marduknak, Babilon helyi bálványistenének a tiszteletét, majd kódexével több új intézmény bevezetése mellett a volt városállamok jogrendje közötti ellentmondások feloldására törekedett. Hatását jelzi, hogy a térség uralkodói Hammurabi kora után több száz éven át utaltak rendelkezéseikben az Óbabiloni Birodalom megalapítójának törvényoszlopára. Az akkád nyelvű kódex szokásjogi alapú, melyhez uralkodói rendeleti jog és a hétköznapi jogélet problémáira utaló bírói jog, az igazságos ítéletek gyűjteménye társult. A király jogtudósai a korábbi sumér-akkád jogirodalmat, a királyi rendeleteket és az írásba foglalt ítéleteket dolgozták fel. A Codex Hammurabi a kodifikáció tág értelmében vett törvénykönyv. Első része (1-41. ) közjogi rendelkezéseket, míg második része ( ) vagyoni viszonyokra vonatkozó rendelkezéseket (hitelezés, a kölcsön feltételei és a kamat mértéke, letét, bérlet, egyes szolgáltatások), majd jogági elkülönítés nélkül családjogi és büntetőjogi szabályokat tartalmaz. Hammurabi a csatornarendszert és a templomokat közérdekből állami vagyonnak minősítette, és ezeket fokozott védelemben részesítette. Magánjogának legfőbb jellemzője a magánbirtokosi rend védelme volt. Míg a városállamok korában a földek közösségi tulajdona volt jellemző és az egyén csak használati joggal rendelkezett azon a földön, amit ő művelt meg, az óbabiloni korban a királyi földtulajdon vált meghatározóvá. Az alattvalóitól elkobzott földeket azonban rendszerint nem tartotta meg az uralkodó, hanem adománybirtokként továbbadta az arra érdemeseknek. Az ún. missarum-rendelet, amely a földek feletti adósságot és ezzel együtt az adósrabszolgaságot számolta fel időről időre, nemcsak Hammurabi művére, hanem a mezopotámiai jogi kultúra más korszakaira is jellemző volt. Az adósjogi rendelkezéseken túl a kereskedelmi életet érintették a szállítókra, a közvetítőkre és ügynökökre valamint a letétre vonatkozó szabályok, de rabszolgák adásvétele esetén a szavatosság intézménye is. A kódex családjoga tekintetében fontos megemlíteni a poligámia háttérbe szorítására irányuló törekvést, szemben a Hammurabi közvetlen elődjének, Sin- Muballitnak a korából fennmaradt két jogi dokumentummal, amelyek legális poligámiáról tettek tanúbizonyságot. A mezopotámiai jogi kultúra általános jellemzője volt egyébként, hogy a szülők által kiválasztott hitves mellé a férj másodfeleséget vehetett, ágyast tarthatott, illetve prostituáltakat is látogathatott, hiszen házassági hűségre Hammurabi előtt és után is csak a nőt kötelezték. A kódex büntetőjogát a vérbosszú és a kompozíció (a sérelem nagyságától és a sértett társadalmi állásától függő vagyoni elégtétel) egyidejű jelenléte jellemezte. Ismerte a halálbüntetést (megpörkölés, karóba húzás, folyóba vetés stb.), a testcsonkító, illetve testfenyítő büntetést és az elkövető családtagját sújtó büntetést is. Büntetési rendszerének alapját a szemet szemért, fogat fogért elv (tálió-elv) képezte. A kódex a teljesség igénye nélkül eljárási szabályokat is rögzített. Bizonyítási eszközként alkalmazta az istenítéletet, az esküt, valamint a tanúvallomást. Szigorúan büntette a hamis tanúzást, illetve a hamis vádat. Az ítéletet pecsétes okmányba foglalták, és ha ezt utólag a bíró meghajlította, nyilvános hivatalvesztéssel büntették. Asszíria a Tigris és az Eufrátesz felső folyása mentén, Mezopotámiától északnyugati irányba elhelyezkedő, mezőgazdasági művelésre többnyire alkalmatlan, de vasércben gazdag területet jelentette. Egységes állam itt a 3. és a 2. évezred fordulóján jött létre, mely az alapító törzs, illetve a törzsi istenség nevét vette fel. Az asszír birodalom nem jogi teljesítményéről, hanem hódító politikájáról és kegyetlen, barbár hadviseléséről volt ismert. Fejlett haditechnikájuk, legfőképpen pedig vasfegyvereik által jelentős sikereket értek el. A leigázott népeket rendszerint lemészárolták, vagy százezres nagyságrendben erőszakos módon áttelepítették. Az ilyen módon hazájuktól és kultúrájuktól elszakított fiatal férfiak katonai utánpótlást jelentettek az asszír haderő számára, míg az áttelepítettek többségével kietlen, hadi felvonulási területeket műveltettek meg. A leigázott népek deportálásának módszere a lázongások megelőzése, illetve elfojtása szempontjából is hasznosnak bizonyult. A militáns asszír állam társadalma a babiloninál jóval kevésbé volt differenciált. A patesi szakrális és világi funkcióját mindvégig megőrizte. Ennek külső megjelenése volt az, hogy a templomot és a palotát egybeépítették, megkönnyítve az uralkodónak a napi templomi áldozatot. Ennek következtében nagy létszámú, 7

12 II. Az ókori Kelet és az antikvitás elkülönült papság sem jött létre. A földtulajdonjog hódítás jogán a királyt illette, bár ténylegesen a föld nagy része a főtisztviselők és a katonai vezetők, az ún. hatalmasok (rube) kezében volt. A földek megművelését a bérmunkások és a félszabad foglyok végezték. Az újasszír korban az áttelepített népekből jött létre a telkes parasztok rétege, akiket a földdel együtt adtak a földbirtokosoknak úgy, hogy a tulajdonjog ekkor is a királyé maradt. Asszíria uralmának végét i. e. 612-ben a méd-perzsa csapatok Ninive feletti győzelme, majd a karkemiszi csatában (i. e. 605) bekövetkezett végső katonai vereség jelentette. Az asszír jogrend első fennmaradt emlékei az ún. óasszír törvények, melyek a kor bírósági szervezetébe és a peres eljárás menetébe engednek bepillantást, Kánis kereskedőtelepéről kerültek elő. Az i. e. 12. századból származó középasszír törvényeket Assurban, a Šamaš-szentély kapuja közelében tárták fel, ahol a bíróság rendszerint ülésezett. Az assuri A tábla, az ún. asszír nők tükre elnevezését annak köszönheti, hogy a nemi erőszakot és a női házasságtörést büntette, mindkettőt halállal. A férfiak házasságtörését abban az esetben büntették (ugyancsak halállal), ha a férfi tudta, hogy az adott nő más felesége. A férfi házas voltának nem volt jelentősége, hiszen a mezopotámiai jogi kultúrában a férfiakat nem kötelezték hűségre. A B tábla öröklési jogi szabályokat tartalmazott. Jellemző vonása, hogy az elsőszülött fiú az atya hagyatékából kétszeres mértékre tarthatott igényt. A középasszír korból az említett törvényeken túl a palota és az uralkodó feleségeinek életére vonatkozó utasításgyűjtemények is maradtak ránk. Az asszír jogrend elsődleges forrása azonban a szokásjog volt, mely intézményeiben babiloni hatást mutatott. Izrael történetének kezdete Ábrahám és Sára életéhez köthető, akik a mezopotámiai Ur városából vándoroltak Kánaán földjére. Gyermeküktől, Izsáktól született unokájuk, Jákob tizenkét fiút (Ruben, Simeon, Lévi, Júda, Gád, Áser, Dán, Naftali, Izsakhár, Zebulon, József és Benjámin) nemzett, akiktől a héber nép tizenkét törzse származott. Jákob családja egy éhínség idején Egyiptomba, a Nílus-delta keleti vidékére, Gósen földjére települt át, ahol autonómiát élvezve tovább folytatta nomád életmódját. Egyiptomból a néppé sokasodott és időközben rabszolgasorba süllyedt héberek 400 év után vonultak ki Mózes vezetésével az i. e. 15. vagy 13. század közepén. A Kánaánba történő visszatérést követően a tizenkét törzs laza szövetségi rendszerét a törzsfők, illetve a választott, karizmatikus hatalommal rendelkező (fő)bírák (Jefte, Gedeon, Debóra, Sámson stb.) vezették. Mózes a negyven éves pusztai vándorlás alatt négyfokú bírói szervezetet (tizedesek, ötvenesek, századosok és ezredesek) hozott létre, mely felett ötödikként a karizmatikus vezető, ő maga állt. A bírák korában azonban már minden város kapujában a választott tagokból álló ún. béth din (törvény háza) ítélkezett, míg a (fő)bíró több törzs vagy az összes törzs felett töltött be az igazságszolgáltatásnál jóval kiterjedtebb, vezetői funkciót. A héber nép monoteista vallása nemcsak az atyáik Istenébe vetett személyes hitben jelent meg, hanem teokráciában is megnyilvánult, azaz a jog- és államélet minden területét meghatározta. Jelentős változás volt i. e ban a királyság létrehozása. A teokratikus jelleg azonban ekkor is megmaradt; az ún. királytörvény (V. Mózes 17:14-20) szerint a király első feladata megválasztását követően az volt, hogy a Tórát lemásolja magának, majd ezután életének minden idejében magánál tartsa, olvassa és persze megtartsa. Rendeletalkotási joga, kormányzása és bíráskodása csakis az isteni jog adta keretek között mozoghatott. Vele szemben modern kifejezéssel élve hatalmi ellensúlyként jelentős szerepe volt az államéletben a prófétáknak is, akik a királyt szükség esetén kisebbnagyobb eredményességgel figyelmeztették, ha magatartása bármely tekintetben megsértette a Tóra rendelkezéseit. Az első királyt, a benjaminita Sault az utolsó főbíró, Sámuel próféta felkente, majd nyilvánosan a Micpában összehívott népgyűlés királlyá választotta. Az ókori Kelet világában egyedülálló, hogy Izraelben a királyi hatalom el volt választva a főpapi tevékenységtől, és a mindenkori főpap a prófétákhoz hasonlóan szakrális feladatát ellátva szintén bizonyos ellensúlyt képezett a királyi hatalommal szemben. A papságot Lévi törzsének férfiai alkották, akik a honfoglalást követően saját törzsi területet nem is kaptak, hanem elszórtan éltek a többi törzs között. A lévitákon belül a főpapi tiszt Mózes bátyját, Áront, illetve férfi leszármazóit illette (kohaniták). Izrael államának fénykorát politikai, gazdasági és kulturális tekintetben is a Júda törzséből származó Dávid, majd fia, Salamon uralkodása alatt élte. Dávid uralkodásának (i. e ) nyolcadik évében tette fővárosává Jeruzsálemet, amely azóta is a zsidó identitás központi elemét képezi. Saul és Dávid az állam területi integritását, külső biztonságát teremtették meg, de Dávid nevéhez fűződik a zsidó állam központi közigazgatási apparátusának kiépítése is. Salamon (i. e ) hatalmas építkezéseivel és a gazdasági élet erősítésével szolgálta népe jólétét. Hajói nemcsak a föníciai városállamokkal, hanem Egyiptommal és a Földközi-tenger távoli partjainak népeivel is kereskedtek. Salamon halálát követően a törzsek szövetségén alapuló egységes monarchia kora véget ért. Tíz törzs az Izrael nevet viselő északi királysághoz csatlakozott, melynek központja Szamária lett. Az egymást követő kilenc dinasztia uralmát végül az asszír hódítás számolta fel i. e. 721-ben. Az északi királyság lakosságát Asszíriába deportálták, helyükbe idegen népeket telepítettek be az asszír kormányzó fennhatósága alá rendelt szamáriai tartományba. A fennmaradó két törzs (Júda és Benjámin) Júda néven önálló királyságként élt tovább délen, melynek trónján Jeruzsálemben Dávid leszármazói ültek. Júdát függetlenségétől az Újbabiloni Birodalom fosztotta meg. A hetven éves ún. babiloni fogság után, bár onnan a két törzs túlnyomó része három nagyobb hullámban (i. e. 538, 458 és 444) hazatért, a perzsa fennhatóság, majd Nagy Sándor uralma következett, melyek 8

13 II. Az ókori Kelet és az antikvitás alatt bár tartományukat a perzsa, majd a makedón uralkodó által kinevezett kormányzó igazgatta a zsidó nép vallási, jogi, nyelvi és közigazgatási autonómiája biztosítva volt. A hellén utódállamok függőségéből Júda királysága a Júda Makkabi vezette szabadságharc (i. e ) győzelmével került ki. Ekkor mintegy nyolcvan évnyi szuverén állami lét, a Makkabeusok (Hasmóneus-dinasztia) uralkodása következett. A király, aki ebben a korban egyben a főpapi tisztet is betöltötte, a 70 főből álló szünedrion (Szanhedrin vagy Nagy Törvényszék) segítségével vezette államát. A szünedrion kormányzati, törvényhozó és igazságszolgáltatási hatáskörrel is rendelkezett. A zsidó társadalom ekkorra elsősorban a hellénizmus hatására vallási és politikai szempontból is megosztottá vált. I. e. 63-ban Júda római protektorátus alá került, majd i. e. 6-ban Iudaea néven provinciává szervezték a volt zsidó államot. I. sz. 70-ben Titus légiói lerombolták a római uralommal és a császárkultusszal kibékülni nem tudó nép politikai és vallási központját, Jeruzsálemet, illetve a babiloni fogság után, i. e. 516-ban újjáépített salamoni Templomot. A zsidóság szétszóratása azzal pecsételődött meg, hogy Hadrianus császár i. sz. 135-ben a tartomány nevét Iudaeáról Syria Palaestinára, a főváros nevét pedig Jeruzsálemről Aelia Capitolinára változtatta. Ettől kezdve a zsidó népnek május 14-ig nem volt nemzeti otthona. Az ókori zsidó jog elsőszámú forrása a Biblia első öt könyvét képező mózesi törvénykönyv, a Tóra, amely a héberek jogát az isteni rendelésre vezeti vissza. Mózes ilyen módon csak közvetítette a nép felé a Szináj hegyén átvett kinyilatkoztatást, magát a két kőtáblára vésett Tízparancsolatot és a törvény további szabályait is. Mivel jelentős terjedelmű történeti részeket is tartalmaz és több jogág elemei keverednek benne, a Tóra a kodifikáció tág értelme szerinti törvénykönyvnek tekinthető hasonlóan más keleti jogforrásokhoz. Eltér tőlük azonban abban, hogy alapelveket is rögzít: a Tízparancsolat első négy rendelkezése (I. tábla) az Isten és ember közötti viszonyt, második hat rendelkezése (II. tábla) az ember és ember közötti viszonyt szabályozza. Az összes többi norma, a 613 micva, azaz parancsolat ez utóbbi hat alapelvből (a szülők tiszteletének elve, az emberölés, a lopás, a házasságtörés, a hamis tanúságtétel és a más tulajdona megkívánásának tilalma) következik, ezekből vezethető le. Fontos azonban, hogy a parancsolatok között bizonyos hierarchia áll fenn: az emberi élet védelmének a többi parancsolat alárendelődik, azaz végszükség esetén az élet védelme kerül elsőbbségbe. A Tóra sajátossága az is, hogy a Teremtő képmását hordozó emberiség minden tagjának emberi méltóságot és ezért egyenlő jogokat tulajdonít, azaz az isteni jog társadalmi állástól függetlenül biztosít védelmet: ha házasságot tör, ha embervért ont, ugyan azt a büntetést írja elő a Törvény, legyen az elkövető király vagy szolga. A büntetés épp így független attól is, hogy a sértett társadalmi állása mi. A Tóra az államhatalom létrejöttének okát és eredeti funkcióját abban látja, hogy az állam a közrendet fenntartsa, valamint a bűncselekmények elkövetőit üldözze és megbüntesse (I. Mózes 9:5-6). Mivel azonban az embervér ontása Isten elleni vétek is, a Tóra a kiengesztelés megszerzése céljából elismeri a meggyilkolt személy rokonainak vérbosszúhoz való jogát. Ezt azonban azzal egészíti ki, hogy intézményesíti a menedékjogot is: nem szándékos emberölés esetén lehetőséget ad az elkövetőnek arra, hogy az ország területén szétszórva található hat ún. menedékváros egyikében keressen a vérbosszú elől menedéket és ott várja ki a rendes bírói eljárást. Ilyen módon a szándékos és a gondatlan elkövetés közötti különbségtétel a bűnösség megítélésében fontos szerepet kap, szemben más keleti népek tettközpontú büntetőjogával. A Tóra a mai értelemben vett pénzbüntetést nem ismerte. Vagyoni szankcióként más ember tulajdonában történt károkozás esetén a kompozíciót alkalmazta, amely rendszerint a kár többszörös értéke volt. Az emberi méltóságra vezethető vissza az a szabály is, hogy az ún. elengedés évében, azaz minden ötvenedik évben az adósságokat elengedték, a földeket visszaadták eredeti tulajdonosuknak. Mezopotámiában ehhez az uralkodó missarum-rendelete volt szükséges, a hébereknél azonban isteni parancsról, erkölcsi elvárásról volt szó. A Tóra humanizmusa így lehetőséget adott a szegényeknek a felemelkedésre akkor is, ha saját hibájukból jutottak ilyen helyzetbe. A Tóra magánjogában kiemelkedő jelentőséggel bírnak a családjogi tárgyú rendelkezések, melyek erkölcsi iránymutatásukkal a zsidó, majd az európai zsidó-keresztény kultúra alapját képezték és képezik ma is. Ilyen többek között mindkét házasfél kötelezettsége arra nézve, hogy hűséget tanúsítsanak egymás iránt, vagy a vérrokonokkal történő házasságkötés tilalma. Nem hagyható figyelmen kívül a Tóra szociális jogi rendelkezéseinek sora sem, az árvák, özvegyek, szegények, idegenek jogvédelme illetve ellátása, mely nem az állam, hanem a társadalom más tagjainak feladata volt. Ez utóbbiak közé tartozott a legközelebbi férfirokon erkölcsi, de nem jogi kötelezettsége arra, hogy az utód nélkül elhalt rokon özvegyét feleségül vegye. Az ilyen ún. sógorházasságból (levirátus) született első fiúgyermeket az elhaltról nevezték el, akinek a neve így nem veszett ki népe közül. Izraeltől északra, a Földközi-tenger partján, a tengeri népek vándorlása során telepedett le a föníciai népesség. Fönícia a szárazföld felé zárt terület volt, a lakosság életében ezért a tenger játszotta a fő szerepet; olyannyira, hogy a sziklás hegyek által elválasztott városállamaik (Arvád, Akko, Akkra, Türosz, Berütosz, Aradosz, Büblosz, Szüdon) lakossága is tengeri úton érintkezett egymással. Ezek a városállamok i. e és i. e. 200 között a Kelet legfontosabb kereskedelmi csomópontjai voltak, hiszen a délről és keletről érkező áruk itt találkoztak. A hajóépítési technikájáról is ismert nép Észak-Afrikában, Krétán és Ciprus szigetén számos kereskedelmi bázist, gyarmatvárost épített ki, melyek révén a tengerpart mögötti térségek áruit is feltárták. 9

14 II. Az ókori Kelet és az antikvitás Huszonkét mássalhangzóból álló betűírásuk is a közvetítő kereskedelem és a pénzgazdálkodás zökkenőmentes bonyolításának szolgálatában állt. A föníciaiak gazdag városállamait előbb az asszír birodalom tette adófizetőjévé, majd az Újbabiloni Birodalom, illetve a perzsa hódítás áldozataivá váltak. Mezopotámiától keletre, a Zagrosz-, az Ebrusz- és a Makran-hegység által határolt kietlen, de fa és érclelőhelyekben gazdag fennsíkon terült el az i. e. 3. évezredben az állandó hadakozásáról ismert hatalmas állam, Elám. A 2. évezredben indoeurópai nyelvet beszélő árja törzsek törtek be a területére, akiktől az árják országa, azaz Irán elnevezés is származik. Az irániak között asszír források és Hérodotosz szerint két törzscsoport létezett, a médek és a perzsák. A méd törzsek az i.e. 8. században egyesültek, majd Asszíriával állandó hadakozásban álló, önálló királyságot hoztak létre. I. e. 550-ben a perzsa II. Kürosz, miután a médeket legyőzte s székvárosukat Ekbatant elfoglalta, új birodalmat alapított (méd-perzsa ikerbirodalom). A perzsa uralkodók hatalma a termékeny félhold országaira, Egyiptomra és az Égei-tenger keleti partján fekvő városokra is kiterjedt az i. e. 538 és 332 közötti időszakban. Hérodotosz úgy írta le a hatalmas méretű, gazdasági integrációt is jelentő birodalmat, mint amely húsz/harmincegy helytartóságra, szatrapeiára tagolódott. Ezek élén a közigazgatási és igazságszolgáltatási hatáskörrel is rendelkező, király által kinevezett szatrapészek álltak. Mellettük gyakran meghagyták a helyi kormányzót, aki a belügyek intézésében rendelkezett korlátozott hatalommal. A szatrapeia katonai vezetője, a helyőrségparancsnok azonban csak a központi hatalomnak volt alárendelve, mint ahogy ennek érdekeit szolgálta a kémhálózat és az egységes birodalmi fizetőeszköz, a dareikosz bevezetése is. Minden helytartóság kiváló úthálózattal és postaállomásokkal összekötött tartományokra oszlott, melyekben akár több leigázott nép is élt. Bár a birodalom haderejében ezeknek a népeknek a katonaanyagát összefogta, a helyőrségparancsnokok és a birodalom öt katonai körzetének főparancsnokai perzsák voltak. Ez a tudatos taktika könnyen magyarázható: a hatalmas méret magában hordozta a birodalom egyben tartásának gondját. Csupán Egyiptom három ízben lázadt fel a perzsa uralom ellen, de több helyen a szatrapák is kiskirályként próbáltak önállósodni. A perzsa uralkodók azonban, mint ahogy erről a Perszepoliszból és Szuzából származó domborművek és feliratok tanúskodnak, büszkék voltak birodalmuk soknemzetiségű jellegére. Az uralmuk alatt élő népek teljes nyelvi, közigazgatási, jogi és vallási autonómiát élveztek mindaddig, míg adóikat megfizették. A méd-perzsa birodalom hatalmának i. e. 332-ben a makedón Nagy Sándor véget vetett, de hatalmi szimbolikája, adminisztratív megoldásai hellén közvetítéssel továbbéltek. Szó esett már arról, hogy társadalomszerkezetének, valamint állam- és jogfejlődésének hasonló vonásai miatt az ókori indiai és kínai kultúrát is tág értelemben a Kelethez soroljuk. Az Indus folyó és Beludzsisztán között, fénykorában egymillió négyzetkilométer kiterjedésű területen i. e és i. e között hatalmas városállamok, a dravida néven összefoglalt törzsek városállamai (Harappa, Mohendzso Daro, Amri, Lothar, Rupar stb.) terültek el. Ezt az ún. Harappa-kultúrát az i. e. 2. évezredben a perzsákkal rokon árja törzsek pusztították el. Először az öt folyó vidékén (Pandzsab) telepedtek le, majd lassan dél felé vándoroltak: a Gangesz-völgyi civilizációban a törzsi-nemzetségi közösségeket felváltó államok létrejöttét az i.e. 1. évezred elejére teszik. Ezek élén a kezdetben választott, majd öröklés útján trónra kerülő király, a rádzsa állt. A faluközösségekben az állandósult belső munkamegosztás és a brahmanizmus világképe a kasztrendszer kialakulásához vezetett (i. e. 9. sz.). A négy kaszt (brahmana: papi előkelők, ksaatriya: katonai előkelők, vaisya: dolgozók, azaz parasztok, iparosok, kereskedők, valamint sudra: bérért dolgozók, szolgák) között a határok olyan mélyek és áthatolhatatlanok voltak, hogy tagjaik egymással nem is házasodhattak. A szubkontinens egymással folyamatosan hadakozó 16 nagyobb államából egységes birodalom először i. e. 500 körül jött létre a Gangesz folyó alsó folyása mellett Magadha felemelkedésével. Miután Nagy Sándor 327-ben a kis államok ellenségeskedését kihasználva behatolt Indiába, a Mauria házból való Candragupta vezetésével partizánháború indult a makedónok ellen. I. e. 315-ban ő lett Magadha isteni származásúnak tekintett királya, és ezzel egy egyre terebélyesedő birodalom uralkodója. Unokája, Asóka (i. e ) a királyság területét hódításokkal tovább gyarapította, míg a félsziget nagy részét birodalmához csatolta. Véres háborúitól megcsömörlötten áttért a buddhista tanok követésére, amelyet a politikai életben a brahmanák uralmának háttérbe szorítására használt. A kasztok ugyan ekkor is megmaradtak, de az első három kaszt közötti korlátok enyhültek, illetve vallási tekintetben megszűntek. Misszionárius elhivatottságának köszönhetően a buddhizmus ekkor vált helyi vallásból világvallássá. A földművelő életmód a faluközösségek fenntartását jelentette; az adót, azaz a termények 1/6 részét nem az egyén, hanem a faluközösség szolgáltatta be. Asóka államát nagy létszámú hivatalnokapparátus, besúgóhálózat, rokonai köréből származó helytartói, valamint gyalogosokból, lovasokból, harci szekerekből és elefántokból álló erős hadserege segítségével tartotta egyben. Fiai azonban i. e. 232-ben már megkezdték birodalma felosztását, miközben külső támadásokkal szemben is védekezniük kellett. A dinasztia és a birodalmi egység véglegesen i. e. 185-ben bukott meg. A független indiai államok sokaságából az i. sz. 3. század végére a Gupta-dinasztia királyai (i. sz ) teremtették meg a szubkontinensen az utolsó keleti típusú birodalmat, melyet a magas színvonalú városi élet, a szanszkrit epika, a csillagászat és a művészetek tekintetében is India aranykorának szokás nevezni. 10

15 II. Az ókori Kelet és az antikvitás A hindu magatartást szabályozó normák, a szasztrák három csoportja a dharma, az artha és a káma volt. A dharma a vallási normák körét jelentette, melyek a túlvilági jutalomra irányultak, az artha a kormányzás művészete, azaz az uralkodói politika tudománya és a meggazdagodás tana volt, a káma pedig a nemiségre vonatkozott. A dolgok természetes, transzcendens rendjéből következően egyformán kötelező volt mindhárom. A dharmának tehát a király is csak szolgája volt, aki ugyan hozhatott saját rendelkezéseket és bíráskodhatott is, de csakis a dharma keretei között. Ez a vallási elemekkel mélyen átszőtt jogrend a védák tanításaiból, a jogot ismerők döntéseiből és az árják szokásaiból állt. A különböző jogot oktató védaiskolák ránk maradt kézikönyvei közül a legrégibb az iskola nevét viselő ún. Manu törvénykönyve. Keletkezési ideje bizonytalan: valószínűleg i. e. 200 és i. sz. 200 között állították össze. A versbe szedett, szanszkrit nyelvű, 12 fejezetből álló műnek azonban csak a 8. és a 9. fejezete tartalmazott kazuisztikus rendelkezéseket a magánjog, a büntetőjog és a hadijog területéről, azaz túlnyomó része a teokratikus állam vallási előírásaiból állt. Az ősi kínai civilizáció i. e től egymást váltó, félnomád, városközpontú, feudális jellegű szervezetek keretei között jelent meg. Qin Shi Huangdi (Csin Si Huang-ti) fellépésével azonban i.e. 221-ben kíméletlen leszámolásokkal kísért birodalomegyesítés kezdődött el. A kínai császárság első dinasztiája, a Qin-ek uralma idején (i. e ) került sor a mandarin (hivatalnoki) rendszer kiépítésére, a súlyok és mértékegységek megállapítására, valamint a pénzrendszer létrehozására, az utak, csatornák és vízhálózat megépítésére és nem utolsósorban a birodalmi jogrend kialakítására. A Han császárok (i. e. 206 i. sz. 220) a birodalmiság szolgálatában erős központosítást végeztek. Uralmuk idején a földművelésen alapuló életmód mellett ebben a korban vált meghatározóvá a távolsági kereskedelem is, miután i. e. 114 körül az ún. Selyemút közép-ázsiai részét is megnyitották. A fővárosból, Chang an-ból induló útvonal döntő szerepet játszott a kelet-nyugati kereskedelmi és kulturális kapcsolatok alakításában, hiszen a dél-, közép- és nyugat-ázsiai országokat Európával és Észak-Afrikával is összekötötte: míg a selyem előállításának titkát féltve őrző Kína elsősorban selymet, fűszereket és porcelánt exportált, a Hu elnevezésű növényeket (pl. a Hu barackot és tököt) a kereskedők honosították meg keleten. Autonóm városokról és annak keretei között relatív önálló polgárságról azonban a kínai császárságban szó sem lehetett. Így a kereskedő réteg, bár munkájukat virágzó bankrendszer és kezdetleges formájú értékpapírok is segítették, ki volt szolgáltatva az állami bürokráciának, és szigorú korlátok között tevékenykedhetett csak. A Han-dinasztia bukásával újabb széttagolódás következett, és az ókor időkereteit már túllépve csak i. sz. 589-ben egyesült újra Kína a Sui (Suj)-dinasztia uralma alatt. A kínai császárság hirdetett ideológiája egy komplex eszmerendszeren alapult. Elismerték a hagyományos konficiánus erényeket, hiszen a kor Confucius (kínai nyelven Kongzi vagy Kung-ce, i. e ) tanait követő tudósai udvari tanácsadói szerepet is betöltöttek, de a hivatalos ideológiában a taoizmus és a yin-yang iskola elemei is jelen voltak. Ha az uralkodó mennyei feladatát nem látta el, hatalma illegitimmé vált, és uralkodói joga más házra szállt át. A dinasztiaváltások ideológiai hátterén túl azonban a vallás a jogrendre nézve is meghatározó volt. A törvényekre (fa) és egyéb rendelkezésekre (lü vagy ling) következetes terminológiát a Qin államban még nem alkalmaztak. A vallási alapú jutalmak és büntetések bonyolult rendszerét tartalmazó ún. fa chia (törvény iskolája) azonban nem kodifikált jog volt. A legfőbb törvényhozó, mint a széttagoltság korában, úgy a császárság idején is az uralkodó volt, aki főhivatalnokai és tanácsadói véleményét meghallgatva járt el. Az írott törvényektől való eltérés azonban bevett gyakorlat volt az ítélkezésben. Ezt a bírói jogot a hivatal gyakorlata (ting xingshi) névvel illették. A jogforrások közt harmadikként a törvényhozás hiányosságainak kiküszöbölésére alkalmazták az analógia módszerét is. A többfokú igazságszolgáltatás letéteményese a hivatalnokok jól szervezett hálózata volt, amely nem vált el élesen a közigazgatás rendszerétől. A birodalmi jogrendről elsősorban a Shuihudinál, egy császári hivatalnok sírjában talált, Qin-kori iratok, valamint a Zouyanshu című korai Han-kori iratminta-gyűjtemény alapján alkothatunk képet. A bambuszlapokra írt Shuihudi iratok (i. e. 217) több száz kazuisztikus, büntetőjogi és adminisztratív rendelkezést, iratmintákat és esetleírásokat tartalmaztak, míg a Zouyanshu (i. e. 186), amelyre ugyancsak egy hivatalnoksírban leltek rá, a korábbi Qin és az éppen uralkodó Han-dinasztia idejére keltezett jogi szövegeket is magába foglalt. A birodalmi jog az uralkodó, a hivatalnokok, a hadsereg és a parasztság jogait is tartalmazta, az elkövető társadalmi állását, elsősorban a nemesi rang húsz fokozatát messzemenően figyelembe véve. A büntetések (halálbüntetés, testcsonkítás, kényszermunka, vagyoni megváltás) azonban nem csak az elkövetőt sújtották: a lakosságot az állam kölcsönös felelősségi csoportokra (öt-öt család, illetve egy-egy hivatal tagjai) osztotta, és ha az adott csoport bármely tagja bűncselekményt követett el, a csoport összes tagját felelősségre vonták. A kollektív felelősség alól csak az mentesült, aki a feljelentést tette. A megfélemlítésnek és a kontrollnak ez a kifinomult rendszere közvetlenül az emberi életet és a magántulajdont, közvetetten azonban a tradicionális társadalmi pozíciókat és magát a birodalmat erősítette. Az ókori Kelet politikai és kulturális hagyatékával, valamint jogéletének egyes elemeivel Európa a hellén világbirodalom közvetítésével találkozott, míg a Kelet világában leginkább kiforrott, átfogó jogrendet, a bibliai normákat a zsidó-keresztény kultúra örökítette át kontinensünk népeire. 11

16 II. Az ókori Kelet és az antikvitás Hellász állam- és jogéletének hagyatéka A történettudomány bölcsőjeként számon tartott Hellász világa viszonylag csekély, mintegy négyzetkilométernyi területre terjedt ki. A görög államfejlődés első korszaka az ún. küklaszi kultúra (i. e ), a felbomlásban lévő nemzetségi társadalmak kora volt. Mindemellett a politikai szervezkedés nyomai is megtalálhatók voltak: Mélosz szigetén magas védfalakkal körbevett város romjaira leltek, és Trója legrégibb rétegei is ebből a korból származnak. Az ún. krétai vagy minószi korszak (i. e ) politikai rendszere a babiloni minta szerint alakult. Kréta sok kis városa Knószosz központtal egységes államba tömörült, melynek élén a szakrális és világi funkciót is betöltő minósz, azaz istenkirály állt. Az arisztokratikus jellegű társadalomban különös jelentősége volt a fejlett állami bürokráciának, a papságnak és a katonaságnak. Kréta Arisztotelész szerint láncszemet jelentett a kor élenjáró országai között. A bronz készítéséhez nélkülözhetetlen ón Britanniából és a Pireneusi-félszigetről érkezett a térségbe, majd Kréta közreműködésével jutott el a felhasználó országokba. Bár az importált ón nagy részét a minószi állam maga dolgozta fel, a közvetítő kereskedelem szigorú könyvelést és fejlett írásbeliséget feltételezett. Az első görög törzsek (danaoszok, akhájok) i. e körül jelentek meg a Balkánon. I. e körül Kréta az akhájok előrenyomulásának következtében elveszítette szárazföldi birtokait, melyek helyén törzsi-nemzetségi szervezetű akháj fejedelemségek jöttek létre: az ún. mükénei kor (i. e ) a görög kultúra hajnalát jelentette. A hajózás tudományát azonban az akhájok a krétaiaktól vették át, mint ahogy a tengeri kereskedelem és a tengeri rablóhadjáratok gyakorlatát is. Közismert Agamemnón mükénei király és szövetségeseinek hadjárata az előző kultúra kis-ázsiai bázisa, Trója ellen, de egy ilyen katonai vállalkozás alkalmával foglalták el i. e körül magát Krétát is. A mükénei korszaknak egy újabb görög törzs, a dórok benyomulása vetett véget. A dórok egy része lerohanta Mükénét, más része pedig Lakónia és Messzénia elfoglalása után ezek helyén alapította meg a 9. században Spártát. A peloponnészoszi akháj lakosság ezzel az északi hegyvidékre szorult vissza. Ezt követően az ún. homéroszi korszakban a görög patriarchális nemzetségi társadalom falusias településekbe szerveződött. Ezek rendszerint két részből álltak, a közösségi faluból és földekből, valamint a nemzetségi előkelők (arisztoi, azaz a legkiválóbbak) vezetőjének, a baszileusznak (király, atya, a ház feje) megerősített házából. A faluközösségek összeolvadásával (szünoikiszmosz, azaz együttlakás) az i. e század során jöttek létre a városállamok, a poliszok. Ezek alkotmányfejlődése a stagnáció ókori keleti jelenségével szemben dinamikus változásokkal jellemezhető. Amikor Arisztotelész (i. e ) és tanítványai a görög poliszokat az uralmat gyakorló személyek száma és az uralom etikai értéke szerint jellemezték (lásd az alábbi táblázat kategóriáit), az oligarchiát a legsúlyosabb és legkeservesebb szolgai állapotként írták le. A 158 ún. államéletrajzból 99 címét és töredékeit ismerjük. Egyszemélyi uralom Csoporturalom Népuralom Jó etikai érték baszileia arisztokrateia politeia Rossz etikai érték türannisz oligarkheia demokrateia A korai görög városállamokban a baszileuszok hatalmát a nemzetségi vezető réteg oligarchikus uralma váltotta fel. Ez a folyamat Attikában is végbement. Plutarkhosz Athén megalapítását a hérosz Thészeusz királynak tulajdonította. A szabad athéni polgárok köre az eupatridák (nemzetségi előkelők), a geómoroszok (földművelő gazdákodók), valamint a démiourgroszok (kézművesek, iparosok) csoportjára tagolódott. A metoikoszok szabadok voltak ugyan, de állandóan Athénban élő idegenekként egy athéni polgár pártfogása alatt álltak és politikai jogokkal nem rendelkeztek. Mint minden poliszban, itt is a nemszabadok képezték a társadalom legalsó csoportját. Az i. e században a baszileuszok hatalma egyre szűkebb korlátok közé szorult, majd helyüket a nemzetségi előkelők közül választott 9 arkhón (vezér, főhivatalnok) foglalta el. A kormányzó testület feje az ún. névadó arkhón volt, akinek a neve az adott évet jelölte, míg az arkhón baszileusz a király korábbi vallási feladatait vette át. A polemarkhosz a haderő vezetője volt, a további öt arkhón hatáskörébe pedig a jogalkotás és a törvények megtartásának felügyelete tartozott. Hivatali idejüket i. e. 752-ben 10 évben, i. e. 683-ban 1 évben állapították meg. Mivel az Árész dombján ülésező areiosz pagosz (vének tanácsa) a volt arkhónokból állt, a hatalom teljessége egy szűk csoport kezében volt. Az ekklészia (népgyűlés) szerepe ebben a korban formális volt, úgyhogy Arisztotelész értékelése a korai Athén esetében mindenképp helytállónak mondható. Az oligarchia történeti prototípusa azonban mégis a legnagyobb kiterjedésű görög polisz, a Lakónia termékeny vidékén elterülő Spárta volt. A városállam lakossága a dór hódítást követően három csoportra tagolódott: a spartaiták (teljes jogú spártai férfiak), a perioikoszok (körüllakók) és a helóták (állami rabszolgák) csoportjára. A dór spartaiták, nagyjából 9 ezer család, az egyenlők közösségét képezte. Egyetlen feladatuk az állam szabadságának védelmezése volt, ipari és mezőgazdasági termeléssel ők maguk nem foglalkozhattak. Közös tulajdonjoguk állt fenn a meghódított földek felett, amiket hektárnyi részekre, ún. kléroszokra (családi 12

17 II. Az ókori Kelet és az antikvitás osztályrészek) osztottak és a spartaita családok használatába adtak. Ezt a földet, bár a család egy fiú gyermekének átörökíthető volt, eladni nem lehetett. A spartaita gyermekeket héttől húsz éves korukig az állam nevelte. Ezek után harmincadik életévükig katonai szolgálattal tartoztak, majd hatvanéves korukig tartalékállományban voltak. Bár Spárta hajóhada jelentéktelen volt, nehézfegyverzetű gyalogos (hoplitész) hadereje élen járt a görögség körében. Ahogy ezt a költő Hésziodosz megénekelte, a görög férfi többnyire akkor gondolt arra, hogy asszonyfeleséget hozzon a házhoz, ha a harminc esztendőt megélte. A hatósági beavatkozás azonban Spártában a családalapítás területén is megnyilvánult: a minőségi népességszaporulat érdekében büntették a gyermektelenséget, a túl késői házasságkötést és a nem megfelelő párválasztást. Az újszülöttek életképességét egy megbízott vén vizsgálta meg. Xenophón leírása szerint Lükurgosz arra kötelezte a nemzésre alkalmatlan idős férjeket, hogy egy testileg-lekileg kiváló férfit vezessenek be feleségükhöz. A minél jobb képességekkel rendelkező utódok nemzését szolgálta a párkapcsolatok felettébb sajátos spártai formája is: egy nő feleség és más férfi ágyasa is lehetett egy időben. Az ágyasságból született gyermek a házaspár családjában nőtt fel, annak tekintélyét növelte, de a férj, azaz nevelő apja után öröklési joggal nem rendelkezett. A görögségnek tulajdonított monogám házasság eszményét Spártában megtörte az is, hogy ha első felesége meddő volt, másodfeleséget vehetett a férfi. A személyükben szabad, de politikai jogokkal nem rendelkező 30 ezernyi perioikosz a már korábban itt letelepült akhájok leszármazója volt. Ők mezőgazdasági, kézműves és bizonyos kereskedelmi tevékenységet is folytattak, melyek után a spártai államnak adót fizettek. A súlyos, nehezen mozgatható vaspénz használata miatt a kereskedelmi élet alacsony szinten rekedt meg, de idegen kereskedők egyébként sem tehették be a lábukat Spártába. A perioikoszok katonai szolgálatra is kötelesek voltak, de a csatarendbe elkülönülten álltak fel. A 200 ezernyi helótát, a leigázott őslakosok utódait a spártai költő, Türtaiosz nem véletlenül hasonlította a nehéz teherrel megrakott szamárhoz. A felosztott állami földet ők művelték meg, ehhez voltak kötve. Korlátozott gazdasági önállósággal ugyan rendelkeztek, helyzetük leginkább a középkori jobbágyokéra hasonlított, mivel kényszerrel fenntartott személyes függésben álltak az államtól és az adott kléroszt használati joggal bíró spartaitától is. A saját eszközeikkel megművelt föld terméséből is neki tartoztak termékjáradékkal. Katonai szolgálatuk a tábori munka, a terhek szállítása és az egészségügyi ellátás volt. Spárta alkotmányát az ún. rhétra (törvény) határozta meg, amelyet Lükurgosz király a delphoi jósda főpapnőjétől kapott. Éppen ezért törvényeinek megsértése egyben szentségtörés is volt. A polisz élén két isteni származásúnak tartott örökös baszileusz állt. Bár a politikai életre gyakorolt befolyásuk csekély volt, béke idején igazságot szolgáltattak, illetve szakrális funkciót töltöttek be, háborúban pedig hadvezérként vettek részt. A 7. század elejétől mellettük a legkonzervatívabb nemzetségi vezető réteg tagjai közül egy évre választott öt ephorosz állt. Hatáskörükbe a baszileuszok és a geruszia (vének tanácsa) ellenőrzése, valamint az államélet irányítása tartozott. Xenophón szerint a baszileusz és az állam nevében az ephoroszok havonta esküt tettek egymásnak; a király arra, hogy az állam törvényei szerint uralkodik, az ephoroszok arra, hogy ebben az esetben a király uralmát változatlan formában megőrzik. Az apella (népgyűlés) Spártában csak formális szereppel rendelkezett. Ehhez a tradicionális államberendezkedéshez a későbbiekben is ragaszkodó Spárta a peloponnészoszi háború (i. e ) után meggyöngült. Miután i. e. 398-ban Eptadeusz ephorosz törvénye lehetővé tette a kléroszok élők közti elidegenítését, az uralkodó réteg jelentős része a nem teljes jogú polgárok közé süllyedt, és ezzel a régi társadalmi rend bomlásnak indult. A makedón uralom alóli szabadulás reményében i. e. 192-ben Spárta is betagolódott egy városszövetségbe, ami önálló története végét jelentette. A korai államberendezkedés athéni és spártai formájának áttekintése után lássuk az arisztotelészi kategorizálás további elemeit! Az i. e században döntő változás következett be a görög poliszok egy részében, így többek között Korinthoszban, Megarában, Leszboszon, Szamoszon és az itáliai gyarmatvárosokban is. Gazdasági erejének növekedése eredményeképp az iparos, kereskedő és falusi réteg politikai vezető szerephez jutott. Ahol az általuk létrehozott néppárt képes volt megdönteni a nemzetségi előkelők oligarchiáját, a hatalom egy népszerű vezér kezébe ment át, aki poliszában türanniszt rendezett be. Míg a leghíresebb türannosz a szamoszi Polükratész volt, az egyeduralom e típusa kialakulásának folyamatát legjobban Athén példáján lehet nyomon követni. Athénban türannisszal elsőként az eupatrida származású olimpiai bajnok, Külón próbálkozott i. e. 632-ben, amikor egy ünnepnapon váratlanul megszállta az Akropoliszt. Miután a magát feladó összeesküvő csapatot hitszegő módon lemészárolták, mindennaposakká váltak a politikai villongások a gyarmatosítások során meggazdagodott kereskedő-kézműves réteg (démosz) és a gazdasági fellendülés eredményeiből kevésbé részesedő nemzetségi előkelők között. A fennálló oligarchikus államszervezeten ezért bizonyos változtatásokat kellett végrehajtani. A változtatások keretében Drakón i. e. 621-ben megbízást kapott a jogi kodifikáció végrehajtására. Mivel az igazságszolgáltatás az areiosz pagosz, azaz a nemzetségi előkelők kezében volt, akik a primitív nemzetségi szokásjogot saját érdekeiknek megfelelően értelmezték, Drakón a törvényszéki önkény visszaszorítása érdekében írásba foglalta, kőtáblákra vésette a szokásjogot. A kőtáblákat közszemlére a piactérre 13

18 II. Az ókori Kelet és az antikvitás helyezték ki, és így a peres eljárások társadalmi ellenőrzés alá kerültek. Külon és társai legyilkolásával, illetve az azt követő belharcokkal magyarázzák a drakóni jogösszefoglalásnak azt a szabályát, hogy a rokonok vérbosszúhoz való jogát a szándékos emberölés esetére szűkítették, míg szándékosság hiányában rendes bírói eljárásra került sor. A zavargások azonban a mérsékelt városi kereskedőpárt vezetésével tovább folytatódtak. Ezek eredményeként a híres költőt, Szolónt i. e. 594-ben arkhónná nevezték ki és megbízták azzal, hogy átfogó társadalmi reformot hajtson végre. Gazdasági reformjai körében hatálytalanította az adósjegyzéket, utasítást adott ki az adósrabszolgák szabadon bocsátására, a külföldre eladott személyeket az állam költségén visszavásárolta, valamint a jövőre nézve megszüntette a hitelezőnek az adós személyére vonatkozó jogát. Pénzreformot hajtott végre és a kamatlábak nagyságának szabályozása mellett határidőhöz kötötte az adósságok visszafizetését. A gyermektelen személyek számára is engedélyezte a végrendelkezést, amit eddig a nemzetség és a család jogosultsága korlátozott. Az ipar fejlesztése érdekében rendelkezett a mezőgazdasági termékek kivitelének tilalmáról. Államszervezeti reformjai körében a tisztségviselők és az ún. 400-ak tanácsának megválasztását a népgyűlés hatáskörébe helyezte, valamint kiemelkedő büntetőügyekben és tisztviselők felelősségre vonási ügyeiben is eljáró 6 ezer tagú esküdtbíróságot (héliaia) állított fel. Arisztotelész szerint azzal, hogy a törvényszéket az egész népből állította össze, megalapozta a nép hatalomgyakorlását. Ha azonban a per tárgya 10 drakhma alatti értéket képviselt csak, nem a héliaia, hanem ún. démosz-bíróságok jártak el. Ennek 4-4, azaz összesen 40 tagját a 10 phülé polgárai közül sorsolták ki. Szolón intézményesítette a vagyoni cenzust, ami azt eredményezte, hogy a közéletben való részvétel mértéke többé nem a származástól, hanem a vagyontól függött (timokrácia). A nemesi származású, de hivatásszerűen kereskedelemmel foglalkozó államférfi e kettősségből fakadóan gyakorlatilag a középső társadalmi réteghez tartozott, és reformjaival tudatosan a kettő közötti kompromisszumra törekedett. Olyan intézkedéseket hozott, melyek célkitűzése szerint a társadalmi harmóniát, az egyensúlyt, az arany középutat szolgálták. Egy költeményében ezt a következőképp fogalmazta meg: Annyi előjogot adtam a népnek, amennyi elég volt, nem nyomtam le becsét, túl se tetéztem azért, s őket, kiknek a pénz ad fényt, becsülést, igyekeztem óvni, hogy aljas tett meg ne alázza soha. Védtem erős pajzsommal a két felet és sose hagytam egymást károsítón győzni sem ezt, sem amazt. Meg kell jegyezni, hogy politikai gondolkodásának jellege messze nem volt egyedülálló a görög világban, hiszen az ión iskola materialista képviselői, elsősorban az alapító Thalész (kb. i. e ) és tanítványai, Anaximandrész és Anaximenész is a kompromisszumos doktrínánál maradtak. A kortárs Thalész, aki egy személyben filozófus, kereskedő, utazó és természettudós is volt, úgy vélte, a gazdagok túlkapásainak megakadályozásával egy fenntartható társadalmi rend jön létre, és elkerülhető az önkény. A 4. század utolsó harmadából visszatekintő Arisztotelész értékelése szerint azonban Szolón csak a legszükségesebb jogokat adta meg a népnek, a hivatalnokok választásának és felelősségre vonásának jogát, mégpedig azért, hogy ellenséges érzelmeket ne tápláljanak a hatalom gyakorlóival szemben. Magukat a hivatalokat azonban továbbra is kiváló és gazdag emberek töltötték be. Bár Szolón saját munkáját úgy értékelte egy elégiájában, hogy törvényeiért egy istenség sem fogja őt elmarasztalni, sem Drakón, sem ő nem tudta a démosz és a nemzetségi előkelők közötti feszültséget feloldani. A három párt, a nemzetségi előkelők rétegét képviselő ún. síkság, a mérsékelt politikát folytató ún. tengerpart és a radikálisok, az ún. hegyvidék elkeseredett küzdelme ahhoz vezetett, hogy i. e ben nem sikerült arkhónt választani Athénban. Ezt a helyzetet i. e. 560-ban a hegyvidék pártjának vezére, Peiszisztrátosz arra használta fel, hogy türanniszt rendezzen be. Bár a másik két párt két ízben is elűzte, i. e. 541-ben kardcsapás nélkül visszafoglalta magának Athént. Más poliszok türannoszaihoz hasonlóan földet osztott, leszámolt a nemzetségi előkelő réteggel, kedvező feltételeket biztosított az ipar és a kereskedelem fejlesztéséhez, munkaerőről idegen rabszolgák tömeges bevitelével gondoskodott, valamint építkezéseknél munkalehetőséget teremtett a rászorulóknak. Dinasztiája bukása i. e. 527-ben következett be. Ennek oka fiai túlzott adóztatási politikájában, a perzsák terjeszkedése miatt Athénnak a tengertől való elszigetelődésében és a spártaiak katonai beavatkozásában keresendő. A türannisz egy átmeneti egyensúlyi állapot eredményeként jött létre mindenütt: a nemzetségi előkelők már nem, a démosz pedig még nem volt elég erős a politikai hatalom gyakorlásához. A türannoszok gazdaságpolitikája a démosz további felemelkedését szolgálta. A nemzetségi előkelők uralmának visszaszorítása és a démosz gazdasági támogatása miatt pozitív hatása volt, hogy a demokratizálódási folyamatot tovább gerjesztette. Összességében azonban a megítélése egyértelműen negatív, hiszen az említett támogatás nem a köz érdekében, hanem hatalmi bázisa kiszélesítése céljából történt, és a türannosz egyeduralma a társadalmi erőket a közélet alakításából teljesen kizárta. I. e. 510-ben ugyan a spártaiak az oligarchia restaurálása céljából helyőrséget állítottak fel az Akropoliszon, a drakóni kodifikációval megkezdődött demokratizálódási folyamatot már nem lehetett visszafordítani Athénban. Kleiszthenész vezetésével a spártaiakat i. e. 508-ban elűzték, majd a sikeres hadvezért első arkhónná választották. Államszervezeti reformja (i. e. 506) körében korlátozta az arkhónok és az areiosz pagosz hatalmát, 14

19 II. Az ókori Kelet és az antikvitás valamint e két intézmény mellé új főszervet állított fel, az ötszáz tagú bulét (tanács), melyet az ekklészia, a húsz évnél idősebb polgárjoggal rendelkező férfiakból álló népgyűlés ellenőrzött és irányított. A buléba minden phüléből 50 ember vett részt. Ők azonban rendszerint nem teljes ülésben, hanem 10 tanácsot alkotva 39 naponként váltották egymást az ülésezésben, így biztosítva a folytonosságot. Mivel Kleiszthenész az ősi, törzsi, azaz vérségi köteléken álló phülék helyett tíz új területi alapú phülét szervezett, melyek mindegyike egy városkörnyéki, egy tengerparti és egy szárazföld belsejében található részből állt, a nemzetségek és a területi alapon szerveződött pártok is szétforgácsolódtak. A buléban ilyen módon az eupatridák rétege egyértelműen háttérbe szorult. Kleiszthenész óta osztrakiszmosszal (cserépszavazás) űzték el az alkotmányos rendet veszélyeztető polgárokat Athénból. Év elején az ötszázak tanácsa vetette fel a népgyűlés előtt a kérdést: szükséges-e e tárgyban osztrakiszmoszt tartani. Ha a többség igennel felelt, másodszor is összehívták a népgyűlést. A szavazás akkor volt érvényes, ha a népgyűlésnek legalább hatezer tagja részt vett benne, és legalább fele részben ugyanannak a személynek a nevét írták cserépdarabjukra (osztrakon). Ilyen céllal cserépszavazást a fennmaradt cserepek tanúsága szerint aránylag ritkán, talán 9-10 esetben használták, és hatása sem tekinthető jelentősnek. A veszélyesnek nyilvánított személyt ugyanis tíz évre száműzték csak, és visszatérése után korábbi jogait élvezte. Az első száműzött Peiszisztratosz egyik rokona, Lükurgosz volt i. e. 487-ben, mintegy húsz évvel az alkotmányos rendet osztrakiszmosz útján védő törvény elfogadása után. A reformok keretében került sor az önkormányzati egységek, az ún. démoszok kiépítésére is, melynek élén ezentúl az egy évre választott démarkhosz állt. Az athéni demokrácia működését elsősorban Hérodotosz tollából ismerjük, aki azonban évvel a korszak lezárása után jellemezte azt, Athént nem éppen tárgyilagosan Hellasz megmentőjének szerepében feltüntetve. Jóval kritikusabb hangnemben írta le Arisztotelész az athéni alkotmányfejlődés menetét, majd magát az 5. századi demokrácia államszervezetét is a fennmaradt államéletrajzok egyikében, Az athéni állam című műben. Lássuk tehát röviden, hogy a felvázolt demokratizálódási folyamat végkifejleteként az athéni alkotmány 5. századi változásai mennyiben jelentettek újdonságot! A perzsák legyőzése után újjáépülő Athénban a nemzetségi előkelőket és a parasztságot tömörítő agrár-konzervatív párttal szemben a demokrata tengeri párt a polgári jogok főként vagyonjogi és öröklési jogi tekintetben vett egyenlőségének (iszonomia) és a közéletben a politikai jogoknak, elsősorban az egyenlő véleménynyilvánítás jogának (iszégoria) igényével lépett fel. A 460- as években a vezető szerep a legradikálisabb demokraták kezébe került. I. e. 462-ben a hajós népség vezérének nevezett Ephialtészt sztratégosszá választották. Ephialtész perbe fogta a megvesztegethető hivatalnokokat. Mivel az areiosz pagosz volt Athénban az egyetlen olyan testület, melynek tagjai életük végéig látták el feladatukat, azaz ilyen módon felelősségre nem voltak vonhatók, ennek hatáskörét Ephialtész jelentős mértékben korlátozta: nem ítélkezhetett többé hivatali vétséget elkövetett személyek ügyében, és ezt a funkciót az ötszázak tanácsa illetve a héliaia kapta meg. Az intézkedés jelentősége abban állt, hogy a tisztviselők tevékenysége társadalmi kontroll alá került. Felelősségre vonásuk alapja a kötelező hivatali eskü volt: ezt a kisebb hatóságok ugyanúgy letették, mint a héliaia és a bulé tagjai. Működésük felfüggeszthető volt hivatali évük alatt is, annak lejártakor pedig hivatali tevékenységükről és általános magatartásukról is számot adtak. Ephialtész az areiosz pagosztól megvonta azt a jogot is, hogy a népgyűlés által elfogadott törvényeket jóváhagyja vagy elutasítsa, így a törvényhozó hatalom letéteményese a népgyűlés és az ötszázak tanácsa lett. Az alkotmányos rendet a graphé (közvád) egyik speciális formája, az ún. graphé paranomón (törvénytelenség elleni vádirat) intézménye védte. A még nem jogerős törvény graphé paranomón esetén a héliaia elé került. A népgyűlés tagjai a törvényjavaslatok előterjesztését minden bizonnyal jól meggondolták, mert ha a héliaia az ilyen előzetes normakontroll során a törvény jogellenességét állapította meg, az előterjesztőt bírsággal vagy halálbüntetéssel sújtották. Ha viszont a graphé paranomón alaptalannak bizonyult, a kifogásolót büntették meg. Ez a szigorú rendszer az oligarchikus uralom ellen, a demokrácia intézményének fenntartása érdekében jött létre. I. e. 461-ben Ephialtészt városszéli, földbevájt viskója felé igyekezve a sötétség leple alatt meggyilkolták. Bár az új vezetők is tanítványai közül kerültek ki, az eupatrida származású, kitűnő neveltetésben részesült Periklész mérsékeltebbnek bizonyult, mint mestere. Az i. e ig terjedő időszakot, mely a demokrácia kiteljesedését jelentette Athénben, Periklész-kornak nevezik: mintegy 10 ezer földnélküli családot juttatott parcellákhoz, közmunkákkal munkalehetőséget teremtett, és kialakította a közvetlen ajándékok (ingyen gabona, színházjegy stb.) rendszerét. A katonák, illetve matrózok rendszeres illetményt kaptak, a választott állami hivatalnokok pedig napidíjat. A hivatalviselést korlátozó szolóni vagyoni cenzus továbbra is megmaradt, módosított formában. Míg eddig az arkhónok testületébe és az areiosz pagoszba csak az 500 mérősök, azaz a leggazdagabbak közül kerülhetett be athéni polgár, i. e. 457-ben először zeugitészt (a szolóni alkotmány szerint a 3. rend tagja, ökörfogatos paraszt) választottak arkhónná. Meg kell azonban jegyezni, hogy egyrészt a csekélyebb vagyonnal rendelkező thészek (a szolóni alkotmány szerint a 4. rend tagjai, kezük munkájából élő polgárok) ezután is kimaradtak ezekből a hivatalokból, másrészt mindkét említett testület szerepe leértékelődött az 5. század közepére, azaz ennek a választásnak inkább csak elvi jelentősége volt. 15

20 II. Az ókori Kelet és az antikvitás A főhatalom birokosává egyértelműen a nép, a mintegy 40 ezer tagú ekklészia vált, amely döntéseit kézfelemeléssel, jelentősebb ügyekben titkosan, cserepek vagy kavicsok segítségével hozta meg. Hatáskörébe tartozott a nem sorsolt tisztségviselőknek, elsősorban a hadvezérek és a pénzügyi hatóság embereinek a megválasztása mellett a kormányzat és elvileg a törvényhozás is. A hangsúly ugyanis egyre inkább a szakmai előkészítésre helyeződött át, ami a népgyűlés szerepének a csökkenésével járt a törvényalkotásban. Arisztotelész leírása szerint az 5. században a népgyűlés már nem kezdeményezett törvényeket. A javaslatokat a bulé készítette elő, dolgozta ki és terjesztette a népgyűlés elé, amely megtárgyalta azt. Ezt követően a héliaia egy ún. nomothetész (törvényt felülvizsgáló) tanácsa megvitatta, illetve jóváhagyta a javaslatot, amely ilyen módon vált hatályos joggá. Az ekklészia bizonyos ügyekben igazságot szolgáltatott és mint már szóltunk róla ellenőrizte a tisztségviselők működését, illetve hivatalukból felfüggeszthette és bűnösnek nyilváníthatta őket. Az ekklészia akkor volt határozatképes, ha 5000 tagja jelen volt a döntéshozatalkor. I. e. 501-től az ekklészia kézfelemeléssel minden évben 10 sztratégoszt (hadvezér, azaz tábornok vagy tengernagy) választott, akik a korszak legmegbecsültebb tisztségviselői voltak. A sztratégoszok újraválaszthatók voltak; Periklész i. e. 443 és 430 között töltötte be ezt a hivatalt. Mivel ők fizetést nem kaptak, csakis vagyonos emberről lehetett szó. Befolyásuk nem tisztük, hanem személyes képességeik miatt az ekklésziában is érvényesült. A sztratégosz, bár évi számadással nem tartozott, vesztes csaták vagy hibás katonai döntések miatt mégis felelősségre vonható volt: az ekklészia felmenthette hivatalából és bíróság elé is állíthatta. Büntetése a pénzbírságtól a halálig terjedt. Nyilvánvaló, hogy elnevezése ellenére a demokrácia korlátok közt érvényesült. Nem túl nagy területre terjedt ki, és csak a szabad férfiakra (tehát a nőkre, a metoikoszokra és a rabszolgákra nem) vonatkozott, de elidegeníthetetlen emberi jogokról még a szabad férfiak esetében sem volt szó. A szuverén nép, azaz az ekklészia tagjai önmagukat kormányozták egyre kevesebb sikerrel. Athén ugyan az általa vezetett Déloszi Szövetségben az oligarchikus berendezkedéssel szemben a demokrácia terjesztésére törekedett, egyre negatívabbá váló szerepe miatt rossz külső megítélést kapott. A földrengéssel, éhínséggel és aszállyal kísért peloponnészoszi háborút bár a győztes Spárta is meggyengült Athén nagyon megsínylette. A Spárta által rákényszerített békefeltételek értelmében le kellett rombolnia védőfalait, flottája csak 12 hajóból állhatott ezentúl, és be kellett fogadnia a spártai helyőrséget. Spárta nyomására magában a városállamban egy 30 főből álló bizottság, az ún. 30 türannosz gyakorolt oligarchikus kormányzati hatalmat. A bizottság tagjai közötti belső ellentéteket kihasználva a demokraták i. e. 403-ban katonai győzelmet arattak, majd újra felállították a demokratikus intézményeket, melyeket Athén lényegét tekintve megőrzött mindaddig, míg Róma uralma alá nem került. Athén szülötte, a kortárs Szókratész (i. e ) a demokráciát a fecsegők uralmaként értékelte, akiknek a szóáradata mint a rézfazék cseng-bong mindaddig, míg valaki rá nem teszi a kezét. Elítélte a szofista elveket hangoztató politikusok erkölcsi relativizmusát, és azt vallotta, hogy az ideális rend a monarchia és az arisztokrácia, melyben a legfőbb tudás birtokában lévő legjobbak uralkodnak. Spártát és a letűnt Athént méltatta, ahol az isteni jogon alapuló törvényeket követték saját korának berendezkedésével szemben. Hű tanítványa, az ősi athéni arisztokrata családból származó Platón (i. e ) úgy vélte, hogy Athén egyenesen a demokráciának köszönheti bukását. A legrosszabb uralmi formának mégsem ezt, hanem a türanniszt tartotta, melyben az igazságosság elvét egy személy önkénye váltja fel, márpedig az ideális állam lényege az Állam című dialógusba foglalt politikai doktrínája szerint az igazságosságban ragadható meg. Hozzá hasonlóan negatív etikai értékű uralomként kategorizálta Arisztotelész is a demokráciát, hiszen a görög poliszok alkotmányfejlődésének útján túl ő is jól ismerte saját kora, a 4. század második felének demagógokkal terhelt, hanyatló athéni államéletét és annak hiányosságait is. Annak ellenére, hogy Nagy Sándor többmilliós birodalmában élt, mely földrajzilag jóval túlnyúlt a görög világon, politikai tanítását a görög poliszok problémáira vonatkozóan fogalmazta meg. A fennmaradt államéletrajzok az adott polisz berendezkedésén túl többé-kevésbé nyílt állásfoglalást is tartalmaznak: valamennyi szerző (Arisztotelész, illetve tanítványai) ellenezte a minden polgárra kiterjedő demokráciát, és helyesnek tartotta a vagyoni cenzust, illetve a középréteg hatalmát. Ideális berendezkedésnek a politeiát tekintették, amelyben a hatalomból az részesült, akinek az anyagi helyzete lehetővé tette, hogy megvásárolja a nehézfegyverzetű gyalogosok, a hopliták felszerelését. Úgy vélték, ez a korlát teszi lehetővé az önös érdekek elkerülését, a pozitív etikai értékű hatalomgyakorlást. A politeia modellje az egyszemélyű és a kiscsoportos uralom, illetve a népuralom pozitív vonásait egyesíti. Ebben a kevert államformában (mikté politeia) a monarchikus elemet a királyi hatalom, az arisztokratikus elemet a vének, a demokratikus elemet pedig a népgyűlés jeleníti meg. Ezek alapján könnyen felismerhető, hogy az arisztotelészi politeia-elképzelés történeti mintája messze nem Athén, hanem sokkal inkább Spárta volt. Az athéni modell tehát ilyen értelemben elszigetelt jelenség maradt. A Khalkidiké-félszigeten fekvő görög gyarmatvárosból, Sztageirából származó Arisztotelész négy éven át tanította a makedón II. Philipposz fiát, Alexandroszt erkölcstanra, politikára és ékesszólásra. Kedvéért a király Sztageirát is újjáépíttette, melyet korábban ő maga rombolt a földig. Hasonló tisztelettel és bőkezűséggel támogatta volt nevelője tudományos tevékenységét az isteni elhivatottságtól fűtött, 18 évesen trónra lépő Nagy 16