a gazdasági globalizációnak két különböző globalizáció értelmezéssel mainstream nem mainstream

Átírás

1

2 2

3 A globalizáció értelmezése a látszat ellenére nem könnyű feladat. Egyrészt nem mindegy, hogy a társadalomtudomány mely területe szempontjából vizsgáljuk a jelenséget. Világunk globálissá válása ugyanis minden tudományágnak tartogat valami újat. Bár a társadalomtudomány egyes ágainak globalizáció vizsgálata szorosan összekapcsolódik, a figyelem fókusza másra helyeződik attól függően, hogy a politológia, a szociológia vagy a közgazdaságtan alapján vizsgálódunk. A közgazdaságtan szempontjából elsősorban a gazdasági globalizációnak van jelentősége, így mi is erre irányítjuk a figyelmünket. A jelenség értelmezésével kapcsolatos másik nehézség, hogy a globalizáció egyes vetületeinek megítélése sem egyértelmű. Ami a gazdasági globalizációt illeti, két különböző globalizáció értelmezéssel találkozhatunk. A fősodorhoz tartozó un. mainstream értelmezéssel, illetve a fősodortól eltérő, alternatív, un. nem mainstream értelmezéssel. A továbbiakban külön-külön megvizsgáljuk mindegyiket. A globalizáció mainstream megközelítése meglehetősen közkeletű. E szerint a gazdasági globalizáció nem jelent mást és nem jelent többet, mint a nemzetgazdaságok rohamos nemzetköziesedését, az egységes világpiac kialakulását. Kicsit konkrétabban az áruk és szolgáltatások, a tőke, valamint a személyek egyre szabadabb és gyorsabb áramlása, valamint a transznacionális vállalatok rohamos térnyerése az, amely a gazdasági globalizáció lényegét adja. Természetesen az egyes munkák különböző definíciókkal szolgálnak (lásd például a dián szereplő idézeteket), de a lényeg, a tartalom ugyanaz. Az idézetek forrása: Acoccella, N. (2005): Economic Policy in the Age of Globalization. Cambridge University Press: Cambridge. Gács, J. (2007): A gazdasági globalizáció számokban. A nyitottság alakulása az EU országaiban I. rész. Közgazdasági Szemle 54 (10). 3

4 Mielőtt rátérnék a nem mainstream globalizáció értelmezésre, nézzük meg, hogy az empíria alapján a mainstream globalizáció valóban teljesül-e? Valóban felgyorsult a termelési tényezők és az áruk nemzetközi áramlása az elmúlt fél évszázadban? A válasz egyértelműen igen. A fenti ábra a külkereskedelmi forgalom (export+import) alakulását mutatja a GDP arányában néhány országban 1960-tól napjainkig. A növekvő tendencia szemmel látható. 4

5 Lássuk, hogy mi a helyzet a tőke nemzetközi áramlásával. A dia a nemzetközi pénz- és tőkepiacok tendenciáinak három vetületét mutatja be az elmúlt évtizedekre visszatekintve: a devizapiacok globális forgalmát, a nemzetközi részvény- és kötvény-tranzakciók volumenét, valamint a működő tőkebefektetések alakulását. Ami a világ devizapiacainak forgalmát illeti, az adatok elképesztő növekedést mutatnak. Míg 1989-ben alig 600 milliárd USD-t tett ki a napi átlagos forgalom, addig mára már közel 4000 milliárd dollárnyi tranzakcióról beszélhetünk. Viszonyításképpen, az éves világkereskedelem becsült értéke 2014-re közel milliárd USD (IMF, World Economic Outlook 2014 október). Ez azt jelenti, hogy a világ devizapiacai alig hat nap alatt lekereskedik az éves világ-export értékét. A második táblázat a nemzetközinek minősülő, más szóval határon átnyúló részvény- és kötvénytranzakciók azaz portfólió-tőke áramlás volumenét mutatja az USA, Németország, valamint Olaszország esetében. Az exponenciális trend itt is egyértelmű. Vegyük például Olaszországot. Harminc évvel ezelőtt (1980) még alig érte el a GDP 1 százalékát ez a volumen, húsz évvel később (1998) viszont már a GDP több, mint hatszorosára rúgott. A működő tőkebefektetések (FDI, foreign direct investment) esetében is szemmel látható a tendencia. A 80-as évek elején alig több, mint 50 milliárd USD-t tett ki globálisan az FDI éves értéke (Flow of FDI), napjainkra viszont már meghaladta az milliárd USD-t is. Az FDI-al kapcsolatos harmadik táblázat nemcsak a nemzetközi tőkeáramlás szempontjából, hanem a termelés nemzetköziesedése szempontjából is érdekes számunkra. Az FDI flow (éves) és stock (kumulált) értéke ugyanis nagyon jó közelítő mutatója utóbbinak. A termelés nemzetköziesedésének további mutatójaként a táblázat publikálja a külföldi leányvállalatok alkalmazotti létszámának és értékesítési volumenének növekvő globális súlyát. Konklúziókánt megállapíthatjuk, hogy a nemzetközi pénz- és tőkepiacok forgalma valóban bámulatos, sok szempontból ijesztő ütemben növekedett az elmúlt évtizedekben. Napjainkban gyakran halljuk azt a kritikát, hogy a pénzügyi szféra elszakadt a reálgazdaságtól. Látva a fenti számokat nehezen lehetne tagadni ezen állítás helyességét. Viszonyításképpen, Magyarország GDP-je 2013-ban közel milliárd forint volt, amely 240 Ft/USD árfolyam számolva 120 milliárd dollárnak felel meg (KSH). 5

6 A nemzetgazdaságok rohamos nemzetköziesedésének és a tényezőáramlás felgyorsulásának a tényét a nem mainstream globalizáció értelmezés is elismeri, de úgy véli, hogy a globalizáció ennél jóval többet jelent. Bármely nem mainstream gondolkodó (lásd alább) művét olvassuk, közös bennük, hogy a globalizációra elsősorban úgy tekintenek, mint a színfalak mögött zajló hatalmi folyamatra, mely során a világgazdaság legerősebb szereplői érvényesítik érdekeiket a gyengébbek kárára. A nem mainstream globalizáció értelmezés egyféle tömör definícióját szolgáltatja Veress József (2009, 38.o.). Az alábbiakban ezen definíció fajsúlyos elemeit vesszük górcső alá. (Veress, J. (2009): A gazdaságpolitika szerepe a modern gazdaságokban. In: Veress, J. (szerk.): Gazdaságpolitika a globalizált világban. Typotex Kiadó: Budapest.) 6

7 A világgazdaság legerősebbé váló szereplői a színfalak előtt kétségkívül a transznacionális vállalatok (TNC). A legnagyobb transznacionális vállalatok eszközértéke, éves bevétele Magyarország GDP-jével vetekszik. Ezen transznacionális vállalatok ülnek a világgazdaság ismert hierarchia-piramisának képzeletbeli csúcsán. Hierarchia azonban nem csak a TNC-k és a többi vállalat viszonya kapcsán fedezhető fel, hanem a TNC-k csoportján belül is. E tekintetben a transznacionális vállalatok három részhalmazát különböztethetjük meg: a pénzügyi TNC-ket, a nemzetközi kereskedelmi láncokat, valamint a nem pénzügyi (termelő) TNC-ket. A TNC-k gazdaságilag legerősebb csoportja a pénzügyi transznacionális vállalatok. Eszközértékük és éves forgalmuk nem csak a kisebb gazdaságok éves GDP-jét haladja meg, de a TNC-k másik két csoportját is jelentősen lekörözi. Az ENSZ kereskedelmi és fejlesztési szervezete, az UNCTAD évente elkészíti a világ TOP-100 nem pénzügyi TNC-jének és TOP-50 pénzügyi TNC-jének listáját. A dia 2010 első három helyezettjét mutatja a két kategóriában az eszközérték alapján. A pénzügyi TNC-k csoportján belül a BNP Paribas végzett az első helyen 2670 milliárd USD eszközértékkel. Ez nem csak az akkori magyar GDP több, mint húszszorosa, de a termelő TNC-k első helyezettje, a General Electric eszközértékének is több, mint háromszorosa. A kereskedelmi láncok az erőviszonyok tekintetében a termelő és a pénzügyi TNC-k között helyezkednek el. Velük kapcsolatban azonban nem rendelkezünk hasonló nemzetközi statisztikákkal. Mielőtt tovább haladnánk, egy gondolat erejéig meg kell állnunk amellett, hogy a színfalak mögött kik is valójában a világgazdaság legerősebb szereplői. Kik azok, akik valójában ezen transznacionális vállalatok mögött állnak? Nos, az ő kilétükről sejtést igen, de bizonyosságot sohasem fogunk tudni szerezni. Képletesen szólva: látjuk a színdarabot, de nem ismerjük a rendezőt. 7

8 8

9 Miután megismertük a legerősebb szereplőket, vizsgáljuk meg, hogy mi is az a játékszabályrendszer, amely az érdekeiket szolgálja. Nos, ez nem más, mint a neoliberális gazdaságpolitika, amely az állam visszavonulását helyezi a középpontba, és ennek megfelelően a privatizációliberalizáció-dereguláció hármasságát hirdeti. Ezen gazdaságpolitika által javasolt programcsomagot gyakran csak a Washingtoni Konszenzus névvel illetik. A fogalom eredete John Williamson -hoz és egy 1989-ben Washingtonban tartott konferenciához köthető. A 80-as évek Latin-Amerika adósságválságával telt gazdasági stagnálásba és pénzügyi instabilitásba taszítva a földrész országait (lásd a Pénzügyi Válságok fejezetet). Az ő problémáik megoldása céljából rendeztek 1989-ben egy konferenciát Washingtonban, amelyen a latin-amerikai országok mellett jeles közgazdászok és a Nemzetközi Valutalap, valamint a Világbank képviselői is részt vettek. Ezen a konferencián fogalmazta meg Williamson azt a 10 pontos programcsomagot (lásd a dián), amely véleménye szerint megoldást jelentett a latin-amerikai országok problémáira. A programcsomagot azonban igen gyorsan kiforgatták eredeti kontextusából, és a neoliberális gazdaságpolitika programcsomagjává emelték. A neoliberális gazdaságpolitika követői különösen a 90-es években hittek abban, hogy a Washingtoni Konszenzus univerzális receptként szolgálhat minden felzárkózni szándékozó ország számára, mert megteremti a magántulajdon biztonságát, a makrogazdasági környezet stabilitását és az állam visszavonultatásával elhárítja a piac hatékony működése előtt álló akadályokat. Ez az az utópia, amelyet a kritikusok nem leplezett cinizmussal csak piaci fundamentalizmusként (market fundamentalism) emlegetnek. Mára már kijelenthetjük, hogy a Washingtoni Konszenzus egyértelműen megbukott. Ennek két oka van. Egyrészt, a piaci fundamentalizmus nem hozta el a világ fejlődő részébe a várt stabilitást, másrészt a gazdasági felzárkózás ügyéhez sem tudott érdemben hozzájárulni. Minderről később még részletesebben is értekezünk. Bár a neoliberális gazdaságpolitika nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a gazdasági szereplők egy jól lehatárolható körének, a transznacionális vállalatoknak egyértelműen kedvezett. Terjeszkedésükhöz és megerősödésükhöz ugyanis elengedhetetlen volt a nemzetközi kereskedelem és tőkeáramlás előtti akadályok lebontása, a patrióta állami aktivizmus visszaszorulása. 9

10 Most már ismerjük a világgazdaság legerősebb szereplőit, valamint a nekik kedvező szabály-rendszert. A következőkben vizsgáljuk meg, hogy mely intézményeken keresztül, és mely jogi keretek között érvényesít(h)ették érdekeiket. Ezzel elérkeztünk a nem mainstream globalizáció értelmezés legkényesebb pontjához, ahol a tények és a sejtések zavaros halmaza mértéktartásra és óvatosságra kell, hogy intsen minket. A nem mainstream globalizáció megközelítés üzenete, mely szerint a legerősebb gazdasági szereplők színfalak mögötti ténykedése írja a világgazdaság forgatókönyvét; a legtöbbünk számára még hihetően hangozhat. Az ebben a kezükre játszó intézmények és jogi csatornák megnevezése egyértelmű bizonyítékok hiányában azonban már könnyen az összeesküvés-elmélet vádját vonhatja maga után. Mindezekből kifolyólag ennél a pontnál igyekszünk messzemenőkig tényszerűek maradni. Irányítsuk egyelőre figyelmünket az 1990-es évekre és a 2000-es évek elejére. Ebben az időszakban a nagy nemzetközi szervezetek: a Nemzetközi Valutalap (IMF), a Világbank és a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) dogmatikusan a neoliberális gazdaságpolitikát követték, amely mint már tudjuk egybeesik a legerősebb gazdasági szereplők érdekeivel. Ez az egybeesés szolgáltatta az alapot az alternatív gondolkodók számára, hogy a fenti három szervezetet a globalizációs játék részének tekintsék. Joseph Stiglitz nobel-díjas közgazdász, a Világbank egykori alelnöke ( ) a globalizáció visszáságairól szóló könyvében egyenesen azt állítja, hogy a 90-es évek folyamán az IMF de kisebb részben maga a Világbank is túl gyakran került külső gazdasági körök elsősorban a Wall Street és az amerikai pénzügyminisztérium ideológiai befolyása alá (Stiglitz 2003). Stiglitz ezen véleményét más mértékadó közgazdászok is osztják. Az IMF és a Világbank ragaszkodása a neoliberális eszmékhez a hivatalos megnyilatkozásokon túl leginkább abban érhető tetten, hogy az általuk nyújtott hitelek feltételéül a Washingtoni Konszenzus egyes pontjait jelölték meg. A neoliberális eszmerendszer kényszerű elterjedését nagyban segítette, hogy a 80-as, 90-es években számos pénzügyi válság robbant ki a fejlődő országokban. Utóbbira úgy is tekinthetünk, mint a talált kincs -re, amely becsatornázta a fejlődő országokat az IMF feltételes hitelezésébe. A Világkereskedelmi Szervezet neoliberális dogmatizmusa az égisze alatt megszülető multilaterális kereskedelmi egyezmények jellegében jelentkezik. A WTO kritikusai szerint két súlyos probléma is akad ezekkel az egyezményekkel kapcsolatban (Rodrik 2009). Egyrészt, aszimmetrikusak, mivel sokkal több előnyt biztosítanak a fejlett országoknak, mint a fejlődőeknek. Másrészt, szélsőséges mértékű deregulációt és liberalizációt kényszerítenek ki, bőven meghaladva azt a mértékét, amelyet a nemzetközi kereskedelem támogatásának ügye megkívánna. A 2000-es évektől kezdve az IMF-en és a Világbankon belül elindult egy hangsúlyeltolódás a neoliberális dogmatizmustól a pragmatizmus irányába. Ez azonban már túl késői volt ahhoz, hogy lemossák magukról a stigmát, mely szerint hosszú időn keresztül tudatosan vagy tudattalanul, de a globálszereplők érdekeinek megfelelő gazdaságpolitikát erőltettek a fejlődő országokra. 10

11 A nem mainstream megközelítés lényege: A tények 1. A Washingtoni Konszenzus által megtestesített neoliberális gazdaságpolitika (liberalizáció, dereguláció, privatizáció) a legerősebb gazdasági szereplők (TNC-k +?) számára előnyös. 2. A nemzetközi pénzügyi intézmények elsősorban az IMF a 90-es évek folyamán a válságba vagy annak küszöbére sodródott országoknak olyan hiteleket nyújtottak, amelyek feltételéül a Washingtoni Konszenzus programcsomagjának egyes pontjait jelölték meg. Más szóval, a hitelek feltételeként a neoliberális alapelveknek megfelelő stabilizációs csomagok szolgáltak. 3. A WTO keretében kötött multilaterális kereskedelmi megállapodások fókuszában a nemzetközi kereskedelem előtt tornyosuló akadályok lebontása áll. Ezt a célt olyan extrém módon követte és képviselte a szervezet, hogy a kritikusok gyakran azzal a váddal illeték a WTO-t, hogy a nemzetközi kereskedelemre, mint célra és nem mint a fejlődés szolgálatába állított eszközre tekint. 4. A 2. és 3. pont eredményeként a nyugati világ által favorizált (neoliberális) gazdasági szabályrendszer globálisan elterjedt, és 2008-ig megkérdőjelezhetetlen narratívaként volt jelen. A hipotézis (a nem mainstream logika támadható pontja) Nem véletlen egybeesés, hogy a nemzetközi intézményeken keresztül olyan játékszabályok terjedtek el a világgazdaságban, amelyek a transznacionális vállalatoknak kedveznek. Valójában a világgazdaság eme legerősebb szereplői és az őket uraló érdekcsoportok álltak nem feltétlenül közvetlenül az IMF, a Világbank és a WTO mögött. Az IMF és a Világbank politikájában időközben bekövetkezett változások azt eredményezték, hogy a legerősebb gazdasági csoportok alternatív megközelítés szerint vélelmezett érdekérvényesítő csatornái napjainkra a korábbiakhoz képest is informálisabbá, személytelenebbé váltak. De ettől függetlenül a hipotézis tovább él 11

12 A következőkben megvizsgáljuk, hogy a globalizáció milyen következményekkel (un. externáliáikkal) járt az elmúlt évtizedekben. 1. A nemzeti gazdaságpolitikák számára az egyik legfontosabb következménye, hogy jelentősen leszűkítette azok mozgásterét, miközben egyre nagyobb felelősséget helyezett a vállukra (Veress 2006). Erről a későbbiekben még részletesebben is beszélünk. 2. A másik fontos fejlemény, hogy a várakozásokkal ellentétben a világgazdaság fokozódó integrációja, a nemzetközi kereskedelem és tőkeáramlás felfutása nem hozta magával a harmadik világ országainak érdemi felzárkózását. Sőt, egészen a 2000-es évek elejéig inkább a világ kettészakadásának, a relatív fejlettségi szintek megmerevedésének lehettünk tanúi. Mindezekről szintén részletesebben is beszélünk az alábbiakban. 3. A szélsőséges dereguláció és liberalizáció, a transznacionális vállalatok térhódítása azt eredményezte, hogy a gazdaság küzdőterén ma már sokkal inkább a tőkeerő határozza meg a győztes személyét, és nem az, hogy az adott terméket mely vállalat állítja elő ugyanazon a minőségen olcsóbban, vagy ugyanazon áron, de jobb minőségben. Mindez ellentétes a valódi versennyel. Ez persze nem jelenti azt, hogy a verseny semmilyen szinten nem jut érvényre. A nagyvállalatok között sokszor ádáz csata folyik, a kisvállalatok azonban ebbe csak a legritkább esetben tudnak beleszólni. 4. A pénzvilág dominanciája a reálgazdaság fölött a számok alapján amint azt korábban bemutattuk egyértelműen teljesül. 5. A kormányzatok gyakran az üzleti szféra, a legnagyobb globál-szereplők befolyása alá kerülnek, amely aggályokat vet fel a politika függetlenségét és reprezentativitását illetően. Utóbbiak hiányában a demokrácia elvei sérülnek. Mindezek az externáliák a globalizáció értelmezésétől függetlenül a 2008-as világgazdasági válságig eltérő intenzitással ugyan, de jelen voltak. A válság annyiban veti fel a változás lehetőségét, hogy az állam és a piac szélsőségesen aszimmetrikus viszonyában minden bizonnyal maradandó változásokat fog eredményezni, visszaszorítva némileg a piac dominanciáját. 12

13 A gazdasági globalizáció kiteljesedése nem hozta magával az országok fejlettségi szintjében már a 20. század közepén is meglévő óriási egyenlőtlenségek mérséklődését. A szórványos növekedési csodáktól eltekintve melyek leginkább a kelet-ázsiai kis-tigriseket (Taiwan, Dél-Korea, Indonézia, Szingapúr) érintették az adatok inkább a relatív jövedelmi szintek megmerevedését mutatják. Sőt, a relatív GDP/foglalkoztatott eloszlását vizsgálva döbbenetes tendenciának lehetünk szemtanúi a 20. század második felében: a világ ketté szakadt szegény és gazdag országokra. Az ábra a világ országainak a relatív GDP/foglalkoztatott szerinti eloszlását, pontosabban annak sűrűségfüggvényét mutatja be 1960-ban és 2000-ben. A vetítési alap mindkét időpontban az USA 1960-as GDP/foglalkoztatott értéke (vásárlóerő-paritáson számolva) ban az eloszlásnak egy módusza volt nagyjából a as pontban. Ez azt jelenti, hogy az országok jelentős része ekkoriban az USA százalékán állt a GDP/foglalkoztatott tekintetében. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy 1960-ban a glóbusz többségében szegénynek számított. Az azt követő negyven évben a világ ketté szakadt egy szegény és egy gazdag blokkra, amelyet statisztikailag az eloszlás két móduszuvá válása szemléltet. A nagyobb módusz ( ) a relatíve szegény országok népesebb csoportját reprezentálja (Latin-Amerika, Szub- Szaharai Afrika, Ázsia), amelyek mai is az USA 1960-as GDP/foglalkoztatott értékének százalékán állnak csak. A kisebb módusz (~ 1.5) pedig a gazdag elsősorban atlanti országok kis csoportja, amelyeknek sikerült érdemben felzárkóznia az USA-hoz. A relatív fejlettség eloszlásának két móduszuvá válását azaz a világ kettészakadását a szakirodalom a Twin Peaks (ikercsúcsok) néven tartja számon. A neoliberális gazdaságpolitika követői azt remélték, hogy a világgazdasági integráció fokozatos elmélyülése, a nemzetközi kereskedelem növekedése, a Washingtoni Konszenzus által képviselt good policy elterjedése automatikusan magával hozza majd a világ szegény féltekének is a felzárkózását. Ez amint látjuk nem következett be. Az okok messzire vezetnek és eltérnek az egyes esetekben. Annyit azonban feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy a makrogazdasági stabilizációra, a külgazdasági nyitásra és a jó kormányzásra alapozó ortodoxia általában csak arra elegendő, hogy a gazdaság elkerülje a bad policy által generált negatív sokkokat. A konvergencia mögött viszont mélyebb erők húzódnak meg, amelyek sokszor szükségessé teszik az unortodox, egyedi megoldások keresését az iparpolitika, az árfolyam-politika stb. terén (Rodrik 2011a). Az ortodoxiával szemben az egyedi megoldásokat preferáló fejlesztés-politikai koncepciót Peking Konszenzusnak (Beijing Consensus) hívja a szakirodalom. A Peking jelző a sikeres, sajátos elemektől hemzsegő, sok tekintetben unortodox kínai gazdaságpolitikára utal. A Konszenzus pedig kifejezetten a Washingtoni Konszenzus szellemiségével való szembenállást hivatott nyomatékosítani, hiszen a Peking Konszenzus lényege, hogy nincs konszenzus nincs univerzális recept a sikeres felzárkózásra. Forrás: Durlauf, S.N. Johnson, P.A. Temple, J.R.W. (2005): Growth Econometrics. In: Aghion, P. 13

14 Durlauf, S. N. (szerk.): Handbook of Economic Growth. North-Holland: Amsterdam. Dr. Dombi Ákos 13

15 Dr. Dombi Ákos 14

16 A nemzeti gazdaságpolitikák autonómiája két okból kifolyólag csökkent a globalizáció folyományaként: egyrészt a szabad tényező-áramlás, másrészt az önként vállalt hatalmi struktúrák miatt. Utóbbiról nem beszélünk részletesen, mert evidens tartalommal bír. Arról van szó, hogy a gazdaságpolitika autonómiája csökkenhet, ha önként vagy kvázi önként aláveti magát különböző gazdasági-hatalmi struktúráknak. Az önkéntes alárendelődés tipikus példája egy gazdasági integrációban való részvétel (pl. Európai Unió), amely nyomán egyes részpolitikák szupra-nacionális szintre delegálód(hat)nak (pl. versenypolitika, agrárpolitika). A kvázi-önként vállalt alárendeltség tipikus példája pedig az IMF/Világbank feltételes hitelei, valamint a WTO multilaterális kereskedelmi egyezményei. A szabad tényező-áramlás mind a fiskális politika, mind a monetárisa politika mozgásterét jelentősen korlátozta, de a munkaerőpiac és általában a piac szabályozási lehetőségeit is beszűkítette. A fiskális politika autonómiája az adóverseny miatt csökkent. A működő tőke, valamint az áruk/szolgáltatások felgyorsult és egyre szabadabb áramlása azt eredményezte, hogy a multinacionális vállalatok termelésüket ma már globálisan optimalizálják. A termelés globálissá válása pedig arra kényszerítette a nemzeti gazdaságpolitikákat, hogy a vállalati adóterhek csökkentésével és egyéb adókedvezményekkel igyekezzenek magukhoz vonzani a külföldi befektetéseket. Ezt az adóversenyt a race to the bottom elnevezéssel illeti a szakirodalom, amely egészen komoly determinációt jelent ma már a költségvetési politikának. Az adóversenyen túl a race to the bottom jelenség általánosságban is tetten érhető korunk nemzeti gazdaságpolitikáiban, mint egyfajta ádáz küzdelem a versenyképességért, a vállalatokat terhelő költségek visszaszorításáért. A versenyképesség növelése érdekében folyamatos és kielégíthetetlennek tűnő deregulációs kényszer nehezedik a kormányzatok vállára, amely lenyomata legjobban a munkaerőpiac esetében érhető tetten. Napjainkra szinte elcsépelt fogalommá vált a munkaerőpiac rugalmassága, ami nem takar mást, mint egy jelentős deregulációt a munkavállalók munkáltatók viszonyát szabályozó rendszerben. A globalizáció folyományaként kiteljesedő race to the bottom önmagában üdvözlendő jelenség lenne, hiszen a vállalati költségek csökkenése, a versenyképesség növelése a sikeres felzárkózáshoz elengedhetetlen. Ami miatt még is érezni némi negatív fenhangot vele kapcsolatban, az annak köszönhető, hogy mértéke meglehetősen szélsőségessé vált. Ennek hátterében pedig az áll, hogy a 80-as évektől kezdve az állam-piac viszonyban az erőviszonyok (az inga) drámaian eltolódtak a piac irányába. A harmadik fontos részpolitika, ahol a tényező áramlás szabaddá válása korlátozta a gazdaságpolitika autonómiáját az a monetáris politika. A monetáris politika lehetetlen hármassága kimondja, hogy liberalizált pénz- és tőkepiacok, rögzített árfolyamrendszer, valamint önálló kamatpolitika együtt nem lehetséges, a háromból egyszerre csak kettő valósulhat meg. A globalizáció folyományaként, mint tudjuk a tőkepiacok liberalizációja lezajlott. Ezért napjainkban a monetáris politika kénytelen választani az önálló árfolyam-politika és a kamat-politika között. Valójában ez a választási kényszer nem jár túl nagy áldozattal, ugyanis a 21. századra a rugalmas árfolyamrendszer vált a preferálandóvá a rögzített és kvázi-rögzített árfolyam-rendszerekkel szemben. Ennek ellenére a globálisan integrált pénz- és tőkepiacok korában legfeljebb csak a legnagyobb jegybankok (FED, ECB, Bank of England, Bank of Japan, Bank of China) esetében beszélhetünk valóban önálló kamatpolitikáról. 15

17 A korábbiakban már említettük, hogy a Washingtoni Konszenzus nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: sem a makrogazdasági stabilitást, sem a gazdasági felzárkózást nem hozta el a fejlődő országok számára. Ami a stabilitás ügyét illeti, a 90-es évek a fejlődő országok pénzügyi válságaitól volt hangos: Mexikó, Kelet-Ázsia, 1998 Oroszország, 1999 Brazília, 2001 Argentína és Törökország. Ez azért meglepő, mert az érintett országok többsége kifejezetten stabilitás-orientált gazdaságpolitikát követett ebben az időszakban egyedül Oroszország lógott ki markánsan a sorból. Sőt, Argentína egyenesen az IMF minta-országává vált neoliberális dogmatizmusával. Bár az egyes összeomlások mögött megbújó okok eltérőek, ma már tudjuk, hogy Mexikó és Kelet-Ázsia esetében a pénz- és tőkepiacok túl korai liberalizációja és deregulációja nagyban hozzájárult a válság kialakulásához. Példájuk arra hívja fel a figyelmet, hogy a piacgazdaság hatékony és stabil működéséhez megfelelő intézményrendszerre van szükség. A pénz- és tőkepiacok liberalizálását például meg kell előzze a hatékony pénzpiaci felügyelet kiépítése, amely biztosítja, hogy az esetlegesen beáramló külföldi tőke ne a belföldi hitelállomány kockázatos és túlzott mértékű elszaladásában csapódjon le, mint ahogy az Mexikó és Kelet-Ázsia esetében történt. Az intézményrendszer kiépítésére azonban a Washingtoni Konszenzus eredeti változata semmilyen ajánlást nem fogalmazott meg. Tovább rontotta a Konszenzus hírnevét, hogy a mentőcsomagok feltételéül szabott szigorú költségvetési megszorításokkal és szélsőségesen antiinflációs monetáris politikával az IMF bizonyos esetekben maga is hozzájárult a válság elmélyüléséhez. Jellemzően Kelet-Ázsiát szokás ilyen vonatkozásban megemlíteni. Ami a gazdasági felzárkózást illeti, a neoliberális kényszerzubbony ezen a területen is kudarcot vallott. Ezt maga a Világbank ismerte el egy 2005-ös tanulmányában, amelyben a megelőző másfél évtized kiábrándító növekedési teljesítményének az okait vizsgálta a poszt-szocialista, a latinamerikai és a szub-szaharai afrikai országok kapcsán (World Bank 2005). A neoliberális gazdaságpolitika talpazatában a legújabb repedést napjaink világgazdasági válsága hozta el, amely 2008 szeptemberében az Egyesült Államok pénzpiacairól indult el, és amely újabb bizonyítékát szolgáltatta annak, hogy milyen veszélyeket rejt, ha az állam és a piac viszonyában az inga szélsőségesen a piac irányába mozdul el. Mindezen fejlemények együttesen odavezettek, hogy a neoliberális eszmerendszerre, a dogmatizmusra, az univerzális felzárkózási receptre alapozó globalizációs struktúra napjainkra végérvényesen szétfeszülni látszik. Ennek egyfajta lenyomata az IMF és a Világbank politikájában az elmúlt években végbement fordulat, amely egyre nagyobb teret enged az egyedi, az adott ország kihívásaihoz igazított megoldásoknak. A Washingtoni Konszenzus szellemiségétől való eltávolodás a Világbank esetében már közel egy évtizede tetten érhető (Rodrik 2006), az IMF kapcsán azonban viszonylag friss és egyelőre még csak inkoherens próbálkozásként jelentkezik (Grabel 2011). 16

18 A globalizáció politikai trilemmáját Dani Rodrik (2011b), a Harvard egyetem nemzetközi politikai gazdaságtannal foglalkozó neves professzora fogalmazta meg. Az alábbiakban az ő gondolatait foglaljuk össze. Mindenekelőtt vizsgáljuk meg közelebbről a trilemma három komponensét: 1. Hiperglobalizáció: A hiperglobalizáció az az irány, amerre a világ haladt és lényegében el is jutott 2008-ra, a válság előestéjére. Címszavakkal megragadva a következőkről van szó: szabad kereskedelem, szabad tőkeáramlás, szabad vállalatalapítás, kicsi állam. Más szóval, az országhatárok létéből fakadó tranzakciós költségek minimalizálásáról van szó. A hiperglobalizáció ennek megfelelően a gazdaságpolitika számára a neoliberális elveknek való megfelelést jelenti, és ebből kifolyólag egy komoly egységesítést, hasonulást az eszköztár terén. A hiperglobalizáció így végső soron a nemzeti gazdaságpolitika, mint fogalom kiüresedéséhez vezet. Gazdaságpolitikai tekintetben a nemzeti diverzitás helyét a globális, egységes játékszabályok veszik át. 2. Nemzetállam: A nemzetállam jelen vonatkozásban azt jelenti, hogy a döntéseket a mindenkori nemzeti kormányzat hozza meg. Más szóval, a nemzeti szuverenitásról van szó. 3. Demokrácia: A demokrácia a kormányzati döntések legitimitását és egyben reprezentatív jellegét jelenti. Más szóval azt, hogy a gazdaságpolitikai döntések nem idegen/külföldi érdekeknek alárendelve születnek meg. A választások révén a nép felhatalmazza a kormányzatot valamilyen társadalmi berendezkedés megvalósítására. Amennyiben a kormányzat kénytelen utóbbit figyelmen kívül hagyni közvetett vagy közvetlen külső gazdasági (vagy politikai) kényszerből kifolyólag, a demokrácia intézménye sérül. A globalizáció és a nemzeti demokrácia konfliktusa napjainkban a gazdaságpolitika fent tárgyalt determináltságában testesül meg. A politikai trilemma lényege, hogy nemzeti kormány, demokrácia és hiperglobalizáció egyszerre nem létezhet. A három tényezőből csak kettő valósulhat meg. Ennek megfelelően a következő három lehetőséggel szembesülünk: 1. Nemzetállam + Hiperglobalizáció = arany kényszerzubbony : Tegyük fel, hogy a világgazdaság teljesen globalizált, a nemzeti határok nem zavarják meg a tényezők szabad áramlását. Ebben a helyzetben a nemzet állam úgy maradhat fenn, ha kényszerűen a gazdasági globalizációra fókuszál, elismeri a gazdaságpolitika determináltságát, azaz arra törekszik, hogy minél vonzóbbá váljon a nemzetközi befektetők számára. Ebben a világban a kormányzat olyan politikát fog követni, amely elsősorban a piac bizalmának megszerzésére és a tőke bevonzására koncentrál. A hiperglobalizáció kiszorítja a nemzeti gazdaságpolitika autonómiáját, ami által a demokrácia sérül. A kényszerzubbony tehát nem más, mint az egységes játékszabályok (Washingtoni Konszenzus) átvétele. Az arany jelző pedig arra utal, hogy a neoliberális közgazdászok szerint ezek a játékszabályok a nemzet prosperitását segítik elő. 2. Hiperglobalizáció + Demokrácia = globális kormányzás: A demokrácia feladása nem szükséges. Amennyiben a döntéseket globális szintre delegáljuk, azaz feladjuk a nemzetállamot, a demokrácia intézménye fennmaradhat a hiperglobalizáció keretei között is. Ez az opció praktikusan a globális kormányzást valósítaná meg, amely a döntéseket szupra-nacionális szintre delegálná. A globális kormányzat a világ népeinek reprezentatív, legitim képviselete lenne. Az opció azonban akkor is utópisztikus, ha eltekintünk az operatív megvalósítás nehézségeitől. A világ nemzetei ugyanis kulturális, társadalmi és gazdasági szempontból túlságosan sokszínűek ahhoz, hogy egy kormányzat mindenki érdekét, igényét figyelembe vehesse és kiszolgálhassa. A szűk közös nevező miatt a globális kormányzás tehát szükségszerűen túl kevés kormányzáshoz vezetne. 3. Nemzetállam + Demokrácia: A 2. opcióval szembeni lényegi fenntartások miatt, a demokrácia megóvásának egyetlen módja az, ha a nemzetállam helyett a hiperglobalizációt áldozzuk fel. A rendszer a nemzetállam újbóli megerősítését célozná meg, a feltétlenül szükséges nemzetközi szabályrendszerrel kiegészítve. Ez az opció egyfajta Bretton Woods 2.-t támogatna. 17

19 A világgazdasági válság cáfolhatatlan bizonyítékát szolgáltatta a (hiper)globalizáció által fémjelzett berendezkedés instabilitásának és sérülékenységének. Jelenleg így egy átmeneti fázisban vagyunk, amit az is szemléltet, hogy a politikai trilemma háromszögében őrlődünk. A leginkább sürgető feladat, hogy újratervezzük a világgazdaság keretrendszerét és új alapokra helyezzük a globalizációt. Ez nem csak a válság következménye, hanem a feltörekvő gazdaságok részéről egyre erősebben, és egyre kevésbé mellőzhető módon jelentkező igény is. A globalizáció politikai trilemmájából következik, hogy amennyiben a demokráciát azaz a kormányzati döntések reprezentativitását és legitimitását alapelvként kezeljük, akkor a hiperglobalizációt kell feláldoznunk. (Ne feledjük, a demokrácia megőrzésének másik módja, a globális kormányzás nem reális alternatíva!) A világ jövőbeli gazdasági és politikai berendezkedése tehát a nemzetállam és a demokrácia kettőségén kell, hogy alapuljon. A globalizáció újratervezésénél okos globalizációra és nem maximum globalizációra kell törekednünk, amely megfelelő életteret enged az egyedi nemzeti intézményrendszereknek és felzárkózási stratégiáknak, miközben a világgazdasági integrációból fakadó előnyöket is biztosítja (Rodrik 2011b). Hangsúlyozni kell, hogy nem a nemzetközi kereskedelem és tőkeáramlás visszaszorításáról, a nemzetgazdaságok újbóli bezárkózásáról van szó, hanem az ezeket szabályozó nemzetközi intézmények, egyezmények és normák újratervezéséről. Dani Rodrik véleménye szerint az új világrendnek a korábbi Bretton Woods-i architektúra szellemiségében kell megszületnie. Lássuk, hogy a neves közgazdász milyen konkrét elveket fektetett le a Bretton Woods 2.0 rendszer installálására (Rodrik 2011b): 1. Az állam és a piac új szimbiózisára van szükség, mely során az állam nincs többé alárendelve a piacnak. Kettőjük viszonyát ugyanis a kölcsönös függőség jellemzi: az államnak szüksége van stabil és jól működő piacra, a piacnak pedig ehhez szüksége van jól működő államra, mely létrehozza a szükséges intézményi infrastruktúrát, és a jelentősebb negatív sokkok elkerülése végett megfelelően szabályozza a piacot. 2. A globális kormányzás nem reális alternatíva. 3. Nincs univerzális receptje a prosperitásnak. A neoliberális közgazdászok várakozásai a Washingtoni Konszenzus jótékony hatását illetően megalapozatlanok. 4. Ha elfogadtuk a 3. pontot, automatikusan adódik a 4. pont igazsága is (lásd a diát!). 5. A négyes pontból adódik az ötös (lásd a diát!). 6. Talán a leglényegesebb kérdés, hogy az újfent megerősödött nemzetállamok alkotta világgazdaságban a nemzetközi együttműködés milyen formája kívánatos. Egy nyitott globális gazdaság továbbra is fontos cél marad. Azonban a nemzetközi intézményeknek és multilaterális szerződéseknek nem arra kell összpontosítaniuk, hogy minél inkább elősegítsék a nemzetközi kereskedelmet és tőkeáramlást, hanem arra, hogy a különböző intézmény- és szabályrendszerrel rendelkező országok együttélését támogassák. 7. A világgazdaság fenti 6 pontban kifejtett új keretrendszerének alapja a demokrácia, azaz a népképviselet érvényesülése. A demokratikus döntéshozatal helyhez kötöttsége az ami a nemzetállam központi szerepére felhívja a figyelmet. A demokratikus háttér/megalapozottság az, ami elfogadtatja velünk a nemzeti intézmény- és szabályrendszerek diverzitásának létjogosultságát. A népképviselet érvényesülése biztosítja, hogy ezek a különbségek a kollektív döntéshozatal és nem jól körülhatárolt lobby-csoportok érdekérvényesítésének az eredménye. Amennyiben a demokrácia intézménye sérül, mindezen érvrendszer összeomlik. 18

20 19

21 Dr. Dombi Ákos 20