EGY. Nem biztos, hogy ez a legjobb szó rá Nem mintha egy jó pörgős akció ellenemre lett volna. Már napok teltek el, és egyre jobban kívántam

Átírás

1 Első kiadás

2 Mindazoknak a MIRA Booksnál, akik a háttérben munkálkodtak azon, hogy bemutatkozó sorozatom és az első utazásom a könyvkiadás birodalmába életre szóló élmény legyen. Minden barátomnak, akikkel az írás ismertetett össze. Ti segítettetek megőrizni az ép eszemet, vagy legalábbis meggyőztetek, hogy nem vagyok egyedül a neurózisaimmal. Végül pedig a sorozat minden olvasójának, akik Faythe és az én társaságomban maradtak, ahogy felnőttünk és fejlődtünk. Csodás utazás volt, és hálás vagyok mindenkinek, aki velünk jött. Én még maradok, de Faythe most kilép a színről. Köszönöm, hogy hozzásegítettétek a méltó búcsúhoz.

3 EGY Biztos vagy benne? Jace tétovázott. Fél kézzel a feje feletti kopasz ágat markolta, a másikkal a cipzárja felé tapogatózott. De láttam rajta, hogy valójában ő is ugyanannyira akarja, mint én. Teljesen. Átbújtattam az utolsó gombot a lyukon, és a földre dobtam a blúzomat, a fakó napfény pászmájába. Azonnal kivert a libabőr, legalább annyira a türelmetlen izgalomtól, mint a februári hidegtől. Úgyhogy fogd be a szád, és vedd le a nadrágodat! Jace vigyorogva vállat vont. Tudod, hogy egy jó kis izzadós buliban bármikor benne vagyok. De elkapta tekintetét az arcomról, dél felé bámult, és ez meghazudtolta könnyed hangnemét. Részben vérszomj, részben vágy tükröződött a szemében, csupa várakozás; akárcsak az enyémben. Nem biztos, hogy ez a legjobb szó rá Nem mintha egy jó pörgős akció ellenemre lett volna. Már napok teltek el, és egyre jobban kívántam Mi a pokol folyik itt? morogta Marc; a következő pillanatban kirobbant a jobbomon álló bokorból. Nyomában beáradt a napfény, láthatóvá tette a melltartómat és Jace teljes meztelenségét. A francba, ez gyors volt! Marc dühe mély, sötét ragyogásként sugárzott, és határozott arcvonásai ettől még élesebbnek tűntek. Nem csinálhatjátok nélkülem. A francba. Marc, nem arról van szó, amire gondolsz, és nincs időnk megmagyarázni Megakadtam, amikor felfogtam a szavai értelmét. Micsoda?? Azt mondtam, nélkülem nem csinálhatjátok. Némán, kihívón vonta fel a szemöldökét. Megnémultam a döbbenettől. Egy percig csak pislogtam, ahogy a lehetőségek végigfutottak előttem, aztán megráztam a fejemet. De hát nem Csak intettem Jace aztán magam felé, mert képtelen voltam kimondani, amit Marc biztosan gondolt. Ryant keressük. Futás közben megéreztem a szagát. Vic mondta. Ennek ellenére láttam rajta, hogy bosszús, hiába tudja, hogy Jace-szel nem egy titkos déli találkára indultunk a bokrok közé. Apunak nem szóltál? Marc a háborús stratégiát egyeztette apuval, amikor megérkeztem a futásból, és nem mondtam meg, hova megyünk, mert nem akartam, hogy Ryan apu eszébe jusson. Elvégre mi is könnyen megoldhatjuk a problémát, megkímélve őt és anyut a további feszültségtől. Marc lassan rázta a fejét, mintha megkérdőjelezné a saját döntését. Az égvilágon semmi szüksége rá, hogy még Ryannel is foglalkoznia kelljen. Így van. Amellett nagyon vártam is a testgyakorlást, hogy az izmok tiszta játéka kiégesse belőlem a stressz egy részét. A másik, izzadósabb fajta testmozgást mindannyian megtagadtuk egymástól és magunktól, hogy Marc és Jace meg ne ölje egymást. Akárki is mondta, hogy a kettő jobb, mint az egy, vagy ostoba volt, vagy hülye. Vagy nem volt szíve.

4 Én is jövök, tehát öltözz fel! Most! Nem váltasz alakot. Ne parancsolgass neki! mordult vissza Jace. A rettegés belemart a gyomromba, mint a savas hányinger. Marc vicsorgott; láttam a pillanatot, amikor elvesztette az önuralmát. Jace-re vetette magát. Jace előrevetődött. Kettejük közé ugrottam. Mindketten nekem vágódtak; kiszaladt a levegő a tüdőmből, némán nyögtem kínomban. Egy pillanatig képtelen voltam megmozdulni a présben, mindenem fájt, és a szagok kavarodása összezavart. A felsőtestem összevissza zúzódott, akkor sem jártam volna jobban, ha két autó közé kerülök. Nem tudom, melyikük mozdult elsőnek, de hirtelen a földön feküdtem, és két aggodalmas és dühös arcba néztem fel. A keservét, Faythe, meg fogod öletni magad! csattant fel Marc. Fájdalmas lélegzetet vettem, és rekedten feleltem. Láthatóan ez az ára, hogy távol tartsalak titeket egymás nyakától. Az igazat megvallva, Jace ugyan örömmel védekezett, de egyelőre nem támadt Marcra. Marc viszont annál többször kezdeményezett. Eltoltam őket, és lábra álltam, aztán ahogy ők is felegyenesedtek, Marcra meredtem. Nézd, tudom, hogy ez az egész helyzet az én hibám Nem csak a tiéd vetett Marc a vállam felett dühös pillantást Jace-re. és hogy rosszabbkor nem is jöhetett volna. És mindkettőt jobban sajnálom, mint azt el tudnám mondani. De ha minden időmet és erőmet arra kell fordítanom, hogy benneteket távol tartsalak egymástól, akkor tényleg meg fogom öletni magamat, és az a te hibád lesz. Marc megtántorodott, mintha megütöttem volna, de azonnal magához is tért, és friss dühvel nézett rám. Aki szelet vet, vihart arat, Faythe. És akkor is veletek megyek. Karba tettem a kezemet, igyekeztem kizárni a tudatomból a libabőrözést. Szerintem inkább maradj távol Jace-től, amíg lehiggadsz. Minek? Hogy a vadászat végén még egy kicsit vethessetek és arathassatok? Lehunytam a szememet, mellkasom sajgása ellenére mélyet lélegeztem. Ennek a fájdalomnak nem volt köze a kandúrlökhárításhoz. Aztán rávettem magam, hogy felnézzek. Tényleg azt hiszed, hogy megtenném veled? Azt hiszem, már megtetted. Igaza volt, de a mondat attól még csípett. Még közel sem érdemeltem ki a megbocsátást, de ez nem is volt a legalkalmasabb pillanat a próbálkozásra. Valami mindig közbejött. Ryan után megyünk. Velünk jöhetsz, ha képes vagy uralkodni magadon. Még sosem láttam ennyire keserűnek és nyíltan ellenségesnek Marcot, mint az elmúlt héten. A dühe zavarta az összpontosításban, az alvásban és a munkájában is, de nem bírt átlépni rajta, mert ő nem

5 oldhatta meg a problémát az az én feladatom volt és el sem menekülhetett. Akárhova nézett, engem látott Jace-szel, és a puszta jelenlétünk folyvást arra emlékeztette, mi történt. Ez nem lesz jobb, amíg nem döntök, így vagy úgy. Marc összevonta sötét szemöldökét, és közelebb lépett. Felfelé kellett néznem, hogy álljam a pillantását. Megyek. De én diktálom a feltételeket. Lerántotta fekete pólóját; a szemem önkéntelenül megakadt a mellkasán, amelyet hosszú évek végrehajtói munkája formált szoborszerűvé, a kóbor kandúrtól kapott hegek alatt, amelyek tizenöt évvel ezelőtt az életembe hozták. Szerettem volna végighúzni az ujjaimat a sebhelyeken, de nem tudtam, vane még jogom hozzá. Amióta megtudta, mi történt köztem és Jace között, alig ért hozzám. Egyelőre az én rangom magasabb vágta oda, úgyhogy vedd vissza a blúzodat. Két lábon jössz. És ezúttal igyekezz nem széttenni őket. Ezúttal én tántorodtam hátra a haragja mélységétől, mégsem lepett meg igazán. Megérdemeltem a legrosszabbat, amit mondhatott, ő pedig megérdemelte, hogy kimondja, főleg úgy, hogy ha más is a közelben volt, hallgatnia kellett. De a fenébe is, a szavai martak, mint a méreg. Jace felmordult, és előrelépett, de a hasára tettem a kezemet, hogy megállítsam. Szerettem volna rákiabálni Marcra, veszekedni vele, de azzal csak rontottam volna a helyzeten, úgyhogy visszanyeltem a dühömet, és a témánál maradtam. A francokat! Négy lábon gyorsabb vagyok. Magányos futásom túl hamar véget ért, amikor megéreztem a betolakodó szagát az erdőben, és alig vártam, hogy macskaként is kinyújtóztathassam az izmaim, hátha ettől kiszellőzik a fejem, és alábbhagy a vérszomj, ami hetek óta gyötört mindannyiunkat. Amióta Ethan meghalt a bátyámat megölték a saját birtokunkon. Marc felkapta a blúzomat, és hozzám vágta. Hacsak nem akarod megölni, a fogakkal és karmokkal ezúttal nem mész sokra. Igaza volt, úgyhogy morgolódva bár, de visszarángattam magamra a blúzt, és hátat fordítva mindkettejüknek, futva indultam a hely felé, ahol először megéreztem Ryan szagát. Gyertek utánam, ha átváltoztatok. Nem voltam vezető alkat. Nem igazán. De apám kiképzett rá, hogy egy nap átvegyem az ő helyét, az alfáét, és egy alfának kérdéseket kell feltenni, utasításokat kiadni macskaként mindkettőt nehéz. Rendes körülmények között egy alfa még tanoncként sem maga törtetne az erdőn át, ha egy ismert betolakodót akar elfogatni. Különösen nem emberként, gyakorlatilag védtelenül a másik fél karmaival és fogaival szemben. Ugyanakkor ezt a bizonyos betolakodót nem csak egyszerűen ismertük. Őt szidtuk, utáltuk, megvetettük. De félni nem féltünk tőle. Mert a bátyám volt. Ahogy rohantam, meggyorsult a szívverésem, zihálni kezdtem. Igyekeztem mindent kifújni magamból, megtisztulni a méregtől, amely a vérem és lélegzetem volt, amióta elkezdtem hazudni Marcnak. De ennek már vége. Megtudta, hogy lefeküdtem Jace-szel, egyetlenegyszer, az Ethan halála miatti gyásztól lesújtva, miközben Marc maga eltűnt, már holtnak hitték de az igazság csak rontott a dolgokon. Bocsánatot kérhettem, meg is tettem újra és újra, de nem mondhattam neki, hogy vége. Nem mondhattam, hogy nem szeretem Jace-t. Az ismét hazugság lett volna.

6 Gyűlöltem ezért magam, de céltalan érzés volt, semmin sem változtatott. Szerettem Marcot, ám nem érdemeltem meg. Szerettem Jace-t is, azonban nem bírtam elereszteni Marcot. És akárhogy is döntök, Marc egyértelművé tette, hogy nem él tovább együtt Jace-szel. Ha a háborúnak vége, egyiküknek mennie kell. Én viszont nem akartam elveszíteni egyiküket sem. Ügyetlen emberi alakomban elgondolkodva megbotlottam egy gyökérben, de elkaptam egy görbe ágat, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, aztán száguldottam tovább, a tüdőmet marta a hideg. Néhány lépést haladtam csak, amikor két kecses, fekete alak suhant el mellettem, olyan sebesen, hogy alig láttam őket. A szagukat azonban éreztem: Marc és Jace volt, immár macska alakjában, rögtönzött futóversenybe bonyolódva. Mostanra már mindenben versengtek, akár közöm volt hozzá, akár nem, és minden veszedelmessé, feszültté és fájdalmassá vált. Szinte ízlelni tudtam Marc keserűségét. Legyőzhette volna Jace-t, csakhogy nem tudta, hova mennek. Nem volt ott, amikor elújságoltam, hogy elcsíptem Ryan szagát. Mire odaértem, már felkergették egy fára; Ryan vékony, emberi karjával kapaszkodott az ágakba. Alig tűnt többnek, mint a fények és árnyak mintázata, de lefogadtam volna, hogy azok az árnyékok remegnek. Marc mindvégig a halálát akarta, azért, amit velem tett kiszolgáltatott egy dél-amerikai lánykereskedőnek, aki továbbadott volna annak, aki a legtöbbet ajánl értem. Vissza! rendelkeztem. Mindkét kandúr engedelmeskedett. Marc még példátlan dühében sem engedte, hogy az ellenség meglássa a sorainkon keletkezett repedéseket. Mert annak ellenére, hogy anyánk kedvence maradt, mi, többiek, egyértelműen ellenségnek tekintettük Ryant. Lefelé! Most! parancsoltam. Ryan egy másodpercnyi tétovázás után a földre huppant előttem, behajlított térddel, kitárt karral, hogy el ne veszítse az egyensúlyát. Igyekeztem nem elismerőn nézni a gyakorlott mozdulatra; betudtam annak, hogy egy ilyen gyávát, mint az én fekete bárány bátyám, elég gyakran kergethetnek fel a fákra. Faythe biccentett Ryan óvatos üdvözlésképpen, de ügyelt rá, nehogy túl mélyen hajtsa meg a fejét. Nem állt készen, hogy elismerje a rangomat a falkában, még nem, holott már régen nem volt tag. Egy kopasz ág árnyéka vetült az arcára. Acélrácsok képe merült fel az emlékezetemből. Ethan temetésén Ryan afféle fegyverszünet alatt vett részt, de akkor túl sok minden történt, nem is foglalkoztam vele. Most azonban, hogy előttem állt, az árnyékokba bújva, minden visszatért Egy jó okot mondj, miért ne hagyjam, hogy letépjék a karodat, és nézzük, ahogy kivérzel. Mert anyu legközelebb egy kilométerről megérezné a vérem szagát, ha erre jön. Felvontam a szemöldökömet: akaratom ellenére meglepett. Azt vártam, hogy könyörögni fog az életéért, vagy legalábbis a foszladozó családi kötelékre hivatkozik majd. De nyilván tudta, hogy semmit sem érne el vele. És még ha kész is lettem volna megölni valakit, aki nem jelent közvetlen fenyegetést, anyánkat nem bántottam volna, még Ryan megbüntetéséért sem. Már eltemette egy fiát, nem szerveztem volna neki egy második temetést egy hónapon belül. Mi a francot keresel itt? Emlékezz, az alakváltók nagyon sokáig bírják a fájdalmat, anélkül, hogy belehalnának! Én már csak tudom. Ryan látta, hogy véres, kék-zöld, duzzanatokkal teli csomóvá váltam, miután visszavertem az első pszichotikus, gyilkos erőszaktevőt, akinek segített elrabolni engem és két másik nőstényt. Az egyik Abby unokahúgom volt. Mindezt csak azért, hogy a saját bőrét mentse. Számára mindig ez maradt a lényeg. Maga volt a megtestesült gyávaság, már a látványától hányingert kaptam.

7 Muszáj beszélnem vele. Mármint anyánkkal, természetesen. A kapaszkodójával, a kabalájával, az egyetlen családtagjával, akivel valaha is törődött. Leszarom vágtam vissza. Marc egyetértőn fújt. Oké, értem, nem is hibáztatlak bólintott Ryan, az örök meghunyászkodó; csak nehogy beletaláljanak az arcába. De neki is jó lenne, ha találkoznánk. Ugyan, miért? néztem rá hitetlenkedve. Ugyanazért, amiért jó neki, ha téged lát. Mert az anyánk. Nem gondolod, hogy Ethan dolga éppen elég volt neki? Nagyot nyeltem. Ezt ne! figyelmeztettem ökölbe szoruló kézzel. Jace felmordult az oldalamon. Nem veheted a szádra a nevét. Ethan megtestesített mindent, ami belőled hiányzik. Mindig mindannyiunkért harcolt, és azért halt meg, mert megvédett egy ártatlan nőstényt. Te viszont te eladtál minket. Ryan lesütötte bűntudattal teli tekintetét, amitől csak még dühösebb lettem. Nézz rám! követeltem; a torkom sajgott a kikiabálni kívánt, mégis visszafojtott dolgoktól. A vádaktól, amiket hónapok óta gyűjtögettem. Az a minimum, hogy a szemembe nézel. Ryan felemelte a fejét. Az arcán tükröződő nyomorúság nem enyhítette a haragomat. Semmit sem tud az igazi nyomorúságról, a fájdalomról, amit okozott! Abby tizenhét éves volt. Szűz. Hagytad, hogy megerőszakolják. Sara az esküvőjére készült, és te hagytad, hogy megerőszakolják, aztán megöljék. És hagytad, hogy engem is végigtapogassanak. Hogy engem is megpróbáljanak Összerezzent. Képtelen voltam befejezni. Úgyis tudta, mit hagyott, és a reakciójából ítélve az emlékek őt is bántották. Helyes. Annyira úgysem kínozhatták, mint engem. Szóval ne akard nekem megmondani, mire van szüksége anyánknak. Nem rád. Egyikünknek sincs rád szüksége. Ryan sóhajtott, és a tekintetébe erő költözött, mintha valamit keresne a szememben. Tudom, hogy nem akarod ezt hallani, Faythe, de anyu megbocsátott nekem. Te miért nem vagy rá képes? Ütöttem, mielőtt végiggondoltam volna. Ryan orra megreccsent, vér fröccsent a nyakamba, eláztatta a blúzomat. Ryan felüvöltött, de a hang gurgulázásba fulladt; az arca elé kapta a kezét. Marc dorombolva a lábamnak dörgölőzött. Ryan térdre esett, tönkrezúzott orrát tapogatta. Anyut nem markolászták, rugdosták, pofozták, nem alázták meg! csattantam fel. Nem taszigálták körbe egy mocskos pincében, egy ketrecben! Nem nyúltak hozzá! Megteheti, hogy megbocsát, mert nem ő az, aki rémálmaiban kudarcot vall velük szemben! Tudtad, hogy szoktam róla álmodni, Ryan? Lekuporodtam elé, a hajánál fogva hátrarántottam a fejét, amíg meg nem láttam a szemét. Máris gyorsan duzzadó, kékülő monokli övezte. Tudtad, hogy az egészet átélem újra, minden egyedül töltött éjjelen? Minden éjjel, amikor túl fáradt vagyok, hogy küzdjek az emlékek ellen? Visszanyeltem a könnyeket, kipréseltem magamból a folytatást. Akkor szükségem lett volna rád. Neked kellett volna megvédened. Most már nem kellesz. Állon vágtam, a feje a fatörzsnek csapódott. Könny szaladt a szemébe, de nem tudtam, a megbánástóle, vagy a fájdalomtól. És nem is érdekelt.

8 A fiúk egyike a ruhám szegélyénél fogva hátrahúzott. Felálltam; már régen nem éreztem a hideget. Egy család voltunk közöltem, és bakancsos lábammal combon rúgtam. A bátyám voltál. Ryan most már sírt. Motyogott is valamit, de nem hallottam. Nem akartam hallani. A nagy testvérek dolga, hogy vigyázzanak, nehogy ilyesmi történjen a kishúgaikkal. Ez a dolguk, akár végrehajtók, akár nem. Ethan tudta. Te mi a francért nem? Újra belerúgtam. Ryan a fa tövéhez kucorodott. Még csak nem is próbálta megvédeni magát, mintha ő is akarta volna a büntetést. Mintha az, hogy verik, enyhített volna a bűntudatán. Marc újra megrántotta a ruhámat. Hátrabotlottam, döbbenten láttam a bütykeimre kenődött vért. Fogalmam sem volt, hogy még mindig ennyi düh rejlik bennem. Ryan felnézett, a könnyeivel hígított vérét a kabátja ujjába törölte, és lassan felállt. Annyira sajnálom, Faythe. Tudom, ez sosem lesz elegendő, de annyira, annyira sajnálom. Aha. Ezt mondhatja Sarának és Abbynek. Tűnj el! Égett a szemem, szerettem volna megdörzsölni vagy lehunyni. Faythe Tűnés! süvöltöttem. És ha visszajössz, esküszöm, fülbevalót csinálok a tépőfogaidból! Kérlek próbálkozott utoljára, és újra eltörölte az orrából folyamatosan szivárgó vért. Menj már! Végül futásnak eredt. Kétszer nézett vissza. Csak akkor éreztem meg, hogy sírok, amikor térdre estem, és Jace forró, érdes nyelvével lenyalta a könnyeimet. Hozzám simultak, mindketten, együtt melegítettek és támogattak. A bundájukba markoltam, és percekig csak zokogtam. A kis ház kanapéján ültem a kezem még dermedt volt a hidegtől, az arcom vörös a sírástól. Marc felhúzta a nadrágja cipzárját; a csaknem tökéletes csendben a fémes hang élesnek tűnt, még a túloldali főzőfülkéből is. Amíg Jace visszaváltozott, Marc hozott nekem egy üveg hideg vizet biztos, hogy egy tiszta pohár sem akadt. Fél perccel később a meztelen Jace is felegyenesedett. Egyáltalán nem igyekezett a ruháiért. Marc dühös grimasszal hozzávágta a farmerét, amit visszafelé szedtem össze. Jace, miközben magára húzta, végig aggodalmasan nézett engem. A pillantás, amit ezért Marc vetett rá, egy vulkánt is befagyaszthatott volna, de Jace fel se vette. Vegyél fel egy tiszta inget, én rendbe hozom Faythe-t. Nem hagyom kettesben veled. Itt. Itt, ahol Jace és én összegabalyodtunk. A nappali padlóján. Jace ragyogó kék szemét forgatta. Mintha rá akarnék nyomulni, amíg ilyen zaklatott.

9 Ha az emlékezetem nem csal, ilyenkor a leginkább fogékony vágott vissza Marc. Fellobbant bennem az indulat, ökölbe szorítottam a kezemet, de befogtam a számat. Marc túlélte, hogy felszarvazom, hát én is túlélem a haragját. Jace berontott a konyhába, és tenyérrel csapott a konyhapultra. Rajtam verd le, ha úgy tetszik, de őt hagyd a francba békén! meredt a pult túloldalán álló Marcra. Ha még egyszer így szólsz hozzám, az arcod bánja morogta vissza összeszorított fogain át Marc. Rajta! Jace kihúzta magát és széttárta a karját, kihívón várva az első csapást. Ő is szívesen verekedett volna, de nem akarta elkezdeni, mert tudta, hogy azzal felbosszantana. Marc viszont kifejezetten bosszantani akart. Megsebezni, ahogy én is megsebeztem őt. És a nyelve éppen olyan élesnek bizonyult, mint az enyém. Állj! Annak, hogy a hangomat fel sem kellett emelnem, és elhallgattak, bátorítania kellett volna, de abban a percben a közmondásos poharam sokkal inkább üres volt. Hacsak nem akartok arról beszámolni apunak, hogy takonnyá vertelek benneteket, rohadtul hagyjátok abba, de mindketten! Felpillantottam a kezemben szorongatott hideg és nedves üvegről. Nem mehetek be Ryan vérével borítva, és ha felveszem valamelvikőtök ingét, valaki úgyis megkérdezi, mi lett a sajátommal. Hát jó biccentett Marc a bejárati ajtó felé. Jace, eredj, hozz Faythe -nek egy tiszta blúzt! Van még egy ugyanilyen a szekrényében. Ami azt illeti, több legombolható nyakú, fekete ingem volt, mert a munkához és a szórakozáshoz is remekül megfeleltek. Jace vállat vont. És akkor mit mondjak, ha valaki meglát, amint a szekrényében kotorászok, vagy kilépek a szobájából egy blúzával a kezemben? A pokolba! csattant fel Marc. Az ő jelenlétét senki sem furcsállná a szobámban, sem azt, ha nála vannak a ruháim. Az elmúlt hónapban jó pár ruhadarabom megsemmisült néhány a munkában, és volt, ami Marcnak és a természeti erőnek is beillő türelmetlenségének köszönhetően. Ököllel a pultra csapott, aztán ránk se nézve kisietett a házból. Jace vizet folyatott a mosogatóba, aztán lehuppant mellém a kanapéra, kezében egy gőzölgő, nedves ruhával. Izé, nem akarod ezt levenni? nézett vérfoltos blúzomra. A lehető legplátóibban kérdezem. Nem kellene feleltem. Addig semmiképpen, amíg Marc vissza nem jön. De alig bírtam már Ryan vérének a szagát magamon; emlékeztetett rá, mit tettem vele az imént, és hogy egykor mit hagyott ő megtörténni. Úgyhogy elfordultam Jace-től, és kigombolkoztam. Elhúzódott, hogy mozogni tudjak, mégis úgy éreztem a tekintetét, mint a tapintható hőséget. A szívverésem felgyorsult tőle. Reszkető kézzel ejtettem a földre a foltos ruhadarabot.

10 Gyere, hajolj hátra! suttogta Jace. Nem mozdultam, mert túlságosan féltem, hogy törékeny önuralmam szilánkokra esik. Jace erős kezét a tarkómra csúsztatta, hogy megtámassza, és gyengéd nyomással hátradöntse a fejemet. A meleg, nedves ruhával letörölte az állkapcsomat és a nyakamat; a vére minden mozdulatával egyre hangosabban zúgott az ereiben. Lehunyta a szemét. Pánik tört rám. Köztünk nem lehetséges plátói érintés, többé már nem. És már egyszer megtanultam, hogy jobb félni, mint megijedni Marc dühétől és fájdalmától. Majd én. Elvettem a ruhát, és alaposan megtisztítottam a nyakamat és mellkasomat, miközben Jace a padlót bámulta. Elszánta magát, hogy nem nézi, hogy másra gondol. Amikor végeztem, a kisasztalra raktam a ruhát, és elfordultam, hogy a kanapé karjának támaszkodjak. A lábamat magam alá húztam, hogy ezzel is távolságot tartsak kettőnk között. Jace kutatón rám pillantott. Eszébe jutott valami más, és látatlanban megmondhattam, hogy nem fog tetszeni a téma. Tényleg álmodsz róla? Mármint a pincéről. Az ölembe bámultam, és megpróbáltam csomót kötni ideges ujjaimra, amíg Jace a kezemre nem tette a sajátját. Azt hiszed, csak kitaláltam? Sose beszéltél róla. Marc tudja? Bólintottam. Hogyne tudná. Jace mélyet lélegzett, a pulzusa megint meggyorsult. Ha rosszabb, amikor egyedül alszol nem muszáj egyedül aludnod. Felvontam a szemöldökömet, de Jace sietve folytatta. Nem akarok semmit, csak mondom itt vagyok. A szívem úgy fájt, mintha túlságosan tele volna, nem férne a helyére. Pislogtam, nehogy Jace meglássa. Aha. Amíg Marc ki nem végez. Szeretném látni, hogy megpróbálja. Hát én nem. Lépések dobbantak a lépcsőn, Jace elhúzódott a kanapén. Nyílt az ajtó. Marc végigmért minket, és dühös arcot vágott, de nem szólt. Szigorúan véve nem szegtük meg a szabályokat. Nesze! Felém hajította a tiszta blúzt, és felálltam, hogy felvegyem. Jobban teszed, ha igyekszel. Angela most hajtott be a farmra.

11 KETTŐ A hátsó udvaron át futva érkeztem a főépületbe, Marckal és Jace-szel a sarkamban. Amikor berobbantunk a folyosóra, elszáguldottak mellettem, mert én megálltam a vendégfürdőszobánál, hogy ellenőrizzem, jól áll-e a ruhám, és nincsenek-e levelek a hajamban. A nyakamról minden vért letöröltem, de a kezemet meg kellett mosnom, hogy jobb öklömről eltüntessem Ryan vérét. Akkor fedeztem fel, hogy két bütykömön is felhasadt a bőr, ahogy ütöttem. A francba! A többi macska nem is foglalkozna a kézsérülésemmel, feltételeznék, hogy megint kesztyű nélkül támadtam meg a bokszzsákot. Angela viszont ő nem fogja érteni, mit jelent a sebem, a bal arcomat kettészelő vékony, ezüstös hegről nem is beszélve. Legalább a karomon húzódó hosszú, cikcakkos hegszövet a ruhaujjam takarásában maradt eggyel kevesebb megválaszolandó kérdés. Feltéve, hogy Angela lesz olyan bátor, és tényleg rákérdez. Már hallottam az autója morgását a ház eleje felől, és idegességemben az égig szökött a pulzusom. Miért érzem magam így? Valójában mindenki ideges volt. Elvégre nem mindennap találkozik a vérmacska a halott bátyja terhes barátnőjével, aki ráadásul ember. És fogalma sincs, hogy mi nem egészen vagyunk azok, szóval a háttérben vibráló feszültség egy része a közös kis titkunk rejtegetésének szólt nehogy Angela sikoltozva szaladjon ki a világból. A többi a magzat miatt volt. Ethan gyermekének létezéséről aznap szereztünk tudomást, amikor eltemettük a bátyámat. Egy apró rész volt belőle, amit nem remélhettünk, egy unoka, akit a szüleink nem is várhattak. A gyerek genetikai csoda volt, és nagyon akartuk, hogy Angela megszeressen minket. Hogy részt adjon nekünk a kicsi életéből. Az én érzéseim között azonban ennél is több kavargott: féltékenység, nosztalgia, és ha arra gondoltam, milyen kevéssel kerültem el a tragikusan világi életet, megkönnyebbülés is. Angela lesz az első közeli találkozásom a normalitással, amióta otthagytam az egyetemet. A szabadság, amiért akkor küzdöttem, eltűnt, a felelősség vasmarka összezúzta, és az élet, ami elől menekültem, visszanyelt. Magam választottam, és bár a menekülős életszakaszomon már kétségkívül túlléptem, egy aprócska részem még mindig pánikrohamot kapott, ha eszembe jutott, hogy most már akkor se mehetnék vissza, ha akarnék. Próbáltam olyannak látni magamat a tükörben, amilyennek Angela fog: kócos haj, heges arc, sebes kéz, az arcom csontos, a karom és a vállam túlságosan is izmos, a tekintetemben pedig ott ül valami keménység, amit leírni nehéz, eltéveszteni lehetetlen. Olyan dolgokat láttam és tettem, amiktől a legtöbb korombeli nő a gumiszobában kötött volna ki. Harcoltam az életemért, a szabadságomért és a családomért. Elraboltak, elvertek, összetörtek, összekarmoltak, megszúrtak. Kóborokat kaptam el, gyilkosokat öltem, és végignéztem a bátyám halálát. Nehezen hittem el, hogy egy éve még én is egy Angelához hasonló diák voltam. Leszámítva a szakadt gumi eredményeként születendő csodát. Anyu jelent meg a fürdőszoba ajtajában, idegesen forgatta ujján a jegygyűrűjét. Tíz ujjal szántottam a hajamba fésülködés gyanánt. Itt van.

12 Hallottam. Elfordultam az énképválságomtól, és rámosolyogtam. Szinte muris volt anyut ilyen zavarban látni. Akkor a szeme se rebbent, amikor egy dzsungelból jött kóborral kellett szembeszállnia a saját pincéjében, most viszont úgy tűnt, a reggelijét sem bírja lent tartani. Minden rendben lesz nyugtatgattam, bár a saját gondolataim között ott visszhangzott a halk, de kiirthatatlan kétely. Kizárt, hogy elő tudjuk adni az átlagos amerikai családot. Még Addamséknek is jobbak lettek volna az esélyeik. Mi lesz, ha Angela rájön, hogy valami szörnység rejlik bennünk, és lelép Ethan gyerekével? Mi van, ha úgy dönt, meg se akarja tartani? Talán nem kellene ezt csinálnunk. Anyu lehúzkodta frissen vasalt blúzát; magasra vont szemöldöke alatt az arcán egyszerre tükröződött várakozás és rettegés. Mármint nyilván meg kell adnunk neki az anyagi segítséget, de talán távolságot kellene tartanunk. Nem igazán jó az időpont most, hogy ti holnap elmentek Több hónapnyi várakozás, lobbizás, színfalak mögötti küzdelmek után végre elérkezett a nagy napunk. Marc, Jace és én elkísérjük apámat a Területek Tanácsa teljes ülése elé. Hivatalosan a szavazás miatt, amely majd eldönti, visszakapja-e apám az elnöki széket, vagy Jace megalomán mostohaapja ülhet bele. A valódi célunk azonban az volt, hogy felmutassuk nehezen megszerzett bizonyítékunkat az áruló Malone ellen, és remélhetőleg alaposan befűtsünk neki. És mindenestül kiüssük a hatalomból. Félretoltam saját kételyeimet, és anyuba karoltam, nehogy lecsavarja a saját ujjait. Az időzítés nem rajtunk múlik emlékeztettem. Erre csak bólintani tudott. Egyelőre próbáljuk nem lehengerelni. A folyosóra kilépve láttam, hogy Brian, Parker és Vic a világítóablakokon át leskelődik kifelé. Fiúk, ne már. Hadd jusson levegőhöz. Brian vállat vont. Most fiatalabbnak tűnt, mint valaha. Vic azonban karba tette a kezét, és rosszallón nézett vissza. Komolyan azt hiszed, hogy van esélye rá? Ha beszüntetitek a bámulását, és inkább kedvesek lesztek, igen feleltem, bár magam se hittem igazán. Ne felejtsétek, rendes, bundátlan mezőgazdasági kisegítők vagytok, meg a család jó barátai! Ez elég közel állt a valósághoz, hogy hihető legyen, bár a LazyS sosem működött igazi farmként. És a mezőgazdasági kisegítőket általában nem az alfa védelmére és a terület határainak őrzésére képzik ki, vagy arra, hogy mancs mancs elleni küzdelemben nyomják le a rosszfiúkat. Brian, eredj és szólj apámnak, hogy megjött! utasítottam, mire ő engedelmesen az iroda felé indult, amely a betonfalainak és zárt ajtajának köszönhetően gyakorlatilag hangszigetelt volt. Ez olyan fura jegyezte meg Parker, átfuttatva ujjait korán őszülő haján. Ethan mint apa. Nem tudom elképzelni. Én igen. Elkormányoztam az ajtótól, és reméltem, hogy Angela nem fogja megérezni a leheletén a whiskey-t. Délután egykor. Anyu besietett a nappaliba, hogy megigazgassa a rágcsálnivalós tálakat, én pedig Vic mellé nyomakodtam, hogy kinézzek a keskeny ablakon. A vendégünk még mindig a kocsiban ült, nyitott ajtó mellett, és a táskájában keresgélt valamit. Úgy éreztem, csak az időt húzza. Képtelen voltam eldönteni, ki idegesebb: Angela vagy anyu. Vagy én.

13 Húzódj odébb! szólt rám Kaci. Megfordultam. A kislány mögöttem állt, mogyorószín szeme kerekre nyitva, hosszú, barna haját vaskos, hullámos lófarokba fogta a tarkóján. Ő nem tűnt idegesnek, inkább kíváncsinak. És szkeptikusnak. Ethan halála nagyon mély sebet ejtett rajta, és most lenyűgözte a lehetőség, hogy találkozhat valakivel, aki ehhez a világhoz köti, ugyanakkor nem tudta, mit érezzen a másik nő iránt, aki egészen más oldaláról ismerte Ethant. Hétköznapinak néz ki. Mit vártál, hogy két feje lesz? nevetett fel Jace. Hogyhogy csak ücsörög ott? ráncolta a homlokát Kaci. Biztos vagyok benne, hogy ideges felelte Marc az ebédlő küszöbéről. Meg sem próbált az ablakokhoz lépni. Pedig még nem is találkozott a nagycsaládunkkal. Na jó, miért nem ültök le? Nem kellene azonnal ledönteni a lábáról, amint belép. Marc nagyon hasonló arcot vágott, mint Kaci, de azért átterelte a tizenhárom éves lányt a nappaliba. A küszöbről egy utolsó bosszús pillantást vetett rám és Jace-re. Engem választottak a fogadóbizottságba, mert én voltam az Angelához korban legközelebbi nőstény mármint, aki hibátlanul beszélte a nyelvet, Jace pedig azért kapott szerepet, mert ő szervezte meg a találkozót. Pár hétig járt Angela ikertestvérével, még amikor Ethan és Angela összejött. Igen, Jace és Ethan egy ikerpárral járt. Tényleg. Jace közelebb lépett hozzám az üres folyosón, látszólag azért, hogy kinézzen az ablakon; a testmelege átsütött a blúzom hátán. Készen állsz? A kérdése jelentőségteljes volt, mintha Angelára nem is gondolna. Anyu nem tévedett: rosszabb időpontot keresve se találhattunk volna. Közel sem sóhajtottam. Jace megfogta mindkét vállamat, maga felé fordított és rám nevetett. Nem fog megharapni. És közel-távol ő az egyetlen, akinél ebben biztos is vagyok. Ez is része a gondomnak. Kinyitottam az ajtót. Angela felnézett, amikor kiléptünk a verandára, aztán mély lélegzetet vett, és kiszállt a kocsiból. Olyan fiatal, futott át a fejemen, ahogy végignéztem vékony alakján, szeplős arcán. De hát csak egy évvel volt fiatalabb nálam, és huszonkét év nem kevés hozzá, hogy valaki anya legyen. A nőstény macskák legtöbbjének ebben a korban már van egy, esetleg két fia, még manapság is. Rámosolyogtam. Angela szája sarka idegesen felfelé húzódott, aztán észrevette a mögöttem álló kandúrt, és felragyogott az arca. Jace! A barátságos üdvözlést hallva belém mart a féltékenység, bár tudtam, ők ketten sosem jártak egymással. Mégis, hirtelen felbosszantott a tény, hogy Jace-nek van egy olyan élete is, amelyről Angela többet tud nálam. És Ethanről talán még többet. Nem voltam biztos benne, hogy itt leszel.

14 Azt hitted, hagyom, hogy egyedül sétálj be az oroszlánbarlangba? cukkolta Jace. Angela mosolya kiszélesedett, az én féltékenységem erősödött, Jace és Ethan ugyan szinte soha nem töltötte idehaza a hétvégéket, de tulajdonképpen még sosem láttam, hogy a titkos falkánkon kívül mással is találkozik. Másmilyen volt, nyugodt, magabiztos nyomát sem láttam rajta a Marckal vívott hatalmi harcnak vagy a vérszomjnak, amellyel hetek óta küzdöttünk. Csodáltam, hogy ilyen könnyedén képes kikapcsolni ezeket, és megnyugtatni Angelát, de a féltékenység mellett hálás is voltam, hiszen egyikünk sem ismerte eléggé a lányt, hogy eljátssza Vergilius szerepét, és átvezesse őt a világunkon amely Ethan halála óta valóban pokollá vált. Ne izgulj, már mind nagyon szeretnének megismerni! folytatta Jace. Követtem a lépcsőn lefelé, és vártam, amíg megölelték egymást. Angela úgy kapaszkodott belé, mint fuldokló a tutajba. Andrea még mindig emleget jegyezte meg, amikor kibontakoztak egymás karjából. Jace megdermedt, mintha vissza akarna nézni rám, aztán a hajába túrt. Hogy van? Jól. Meglepődött. Angela elmosolyodott, végigsimított lapos hasán, bennem pedig feloldódott a feszültség egy része. Örült a terhességének, nem gyűlölte Ethan gyermekét, és ezért a Jace-szel szembeni baráti viszonya ellenére is megkedveltem. Izgatott, hogy nagynéni lesz. Én is így voltam vele. Sosem számítottam rá, hogy vérrokonom lesz egy gyerek, aki nem az enyém. Nagyon kevés kandúr alapított családot, és Ethan remek harcos létére sem volt vezető. Nem válhatott volna belőle alfa, de egy gyermektelen házassággal sem érte volna be, mint Michael. Vagyis ha nincs Angela és a kicsi, az emlékeinken kívül más nem maradt volna róla. Könny szökött a szemembe, mert egy Ethanhöz hasonló zöld szemű, sűrű fekete hajú babára gondoltam. Ő az? kérdezte Angela. Meglepetten felnéztem. Aha. Jace magához intett. Lassan odaléptem. Faythe, ő itt Angela Raymond. Angie, ő Faythe, Ethan húga. Olyan jó, hogy megismerhetlek! A nyakamba vetette magát; meglepetésemben hátrabotlottam. Angela azonban mintha észre se vette volna, úgyhogy esetlenül megveregettem a hátát. A srácok egyfolytában rólad dumáltak tette hozzá, amikor végre elengedett. Kék szeme nyíltan az enyémbe nézett, csak egyetlen zavart pillantást vetett az arcomon éktelenkedő forradásra. Arról nem beszélhettek neki. Máris úgy érzem, hogy jól ismerlek. Azt azért kétlem De Angela olyan nagy szemekkel nézett rám, olyan őszintén, minden idegessége ellenére, hogy lehetetlen volt visszafojtani a mosolyt. Lehetetlen volt nem kedvelni. Ethan játékosnak tartotta magát, gond nélkül váltogatta a lányokat, amíg nem találkozott Angelával. Most, hogy én is láttam és hallottam, már megértettem, miért tartott ki mellette szokatlanul sokáig, és átfutott a fejemen, hogy ha van idejük, vajon Angela megnyerhette-e volna Ethan szívét is az ágya mellé. Mindenki nagyon várja már, hogy találkozzon veled intett Jace az ajtó felé.

15 Mindenki? Angela homloka ráncba szaladt, úgy nézett a házra, mintha az egészben akarná lenyelni. Ne aggódj! Jace átkarolta a lányt, hogy előrevezesse. A találkozás sima ügy lesz. Visszanézett rám és kacsintott. A nevek megjegyzése már komolyabb feladat. Becsuktam a kocsiajtót, aztán követtem őket a házba. Minden kihalt volt, leszámítva a nappaliból kiszűrődő halk lélegzetvételeket, izgatott szívdobogást, amit Angela aligha hallott. Mindenki hallgatózott. Várakozott. Kíváncsian leste, mikor tud elkapni egy pillantást. Ilyesmire még nem volt példa. Csak nemrég jöttünk rá, hogy a vérmacskák képesek emberi nőknek gyermeket nemzeni, és bár a kóborok ennek eleven bizonyítékai voltak ahhoz, hogy valaki megfertőződhessen, eleve hordoznia kell az örökölt recesszív macskagént, nagyon kevés kandúr vállalta fel törvénytelen gyerekeit. Azok is csak mostanában tették meg, hiszen az efféle eseteket korábban lehetetlennek tartották. Ethan gyermeke embernek születik majd, és a két szülő vére közötti különbség elég kicsi hozzá, hogy a szokásos orvosi teszteken ne tűnjön fel. Évtizedek óta minden lehetséges kóborral így van. Szóval az unokaöcsém, mert szinte biztosan fiú lesz, nem kap igazi helyet a mi erőszakos és bonyolult világunkban, hacsak egy nap meg nem harapja vagy karmolja egy vérmacska. Márpedig a fertőzés még mindig főbenjáró bűnnek számított, vérrokonok között is ezzel az aspektussal is csak nemrég szembesült a fajunk. Angela átlépte a házunk küszöbét, amely egyben falkánk főhadiszállása is volt, amióta apánk lett az alfa. Megpróbáltam elképzelni, milyennek láthat minket milyennek érezhet minket. A legtöbb ember képtelen volt rá, hogy besoroljon minket. Látták, hogy mások vagyunk, de nem tudták megállapítani, miben. Talán megrémítjük, talán lenyűgözzük Angelát. Talán sose látjuk többet. Anyu ettől félt a legjobban. Jace bevezette a jobb oldali első helyiségbe. Angela dermedten megállt az ajtóban. A mosoly az arcára fagyott, aztán átadta a helyét a bizonytalanságnak, amint a tekintete arcról arcra ugrált. A folyosóról nem láttam, amit ő, de elég szedett-vedett társaság voltunk, még a többi falkával összehasonlítva is, egy ember számára pedig egyszerre rengeteg. Különösen egy terhes diáklánynak, akinek épp most halt meg a barátja. Neki is éppen olyan nehéz volt, mint nekünk. Elöntött az együttérzés iránta, és finoman megtaszítottam Jace-t. Felvonta a szemöldökét, de odébb lépett, én pedig becsusszantam Angela mellett a nappaliba, hogy bemutassam a családot, egyúttal megpróbáljak hidat verni a két világ között. Az összes férfi felállt, amikor megérkeztünk, és mind egyenesen Angelára meredt. Dühösen sóhajtottam, és a szememet forgattam. Srácok, tegyetek úgy, mintha ez egy normális család lenne! Kierőszakoltam magamból egy mosolyt, és a lányhoz fordultam. Ethan mesélte, hogy a családunk valóban elég nagy? Angela tétován bólintott.

16 Tudom, hogy ez mellbevágó, de tényleg mindenki szeretett volna találkozni veled. Habár most utólag elég rossz ötletnek tűnt, hogy a teljes család egyszerre szakadjon rá. Angela újra némán biccentett. Jobbra léptem vele, és sorban elkezdtem a bemutatkozást. Angela mindenkinek megrázta a kezét, én pedig sietve hozzátettem a nevet és egy rövid magyarázatot. A végrehajtótársaim jöttek elsőnek. Angela, ők itt Brian, Vic és Marc. Az apámnak dolgoznak. A ranchon? Mint Jace? Angela szeme felcsillant; örült, hogy talált a dolgokban valami logikát, amibe kapaszkodhat a zavar tengerében, ahova belöktük. Hát, igen. Viszonozták a kézfogását, és üdvözölték, de Marc nem vette le a szemét Jace-ről, amíg minket kísérgetett. Kaci következett. Ő az unokahúgom, Karli. A hivatalos név, ami alatt majd iskolába is fog járni, ha minden lecsillapodott. Mármint, ha ez valaha is megtörténik. Szia, Karli! Angela láthatóan jobban érezte magát egy fiatal lánnyal, mint egy szobára való különös férfival. Szia! Szóval akkor Ethan babája? kérdezte Kaci, miután kíváncsi pillantást vetett Angela lapos hasára. Mármint, úgy értem, a tiéd is. De azért remélem, úgy fog kinézni, mint ő. Legalább egy kicsit. Én is mosolyodott el Angela, és ezzel máris megnyerte magának Kacit. Owen felé indultunk a szőnyegen, ő pedig lehajolt, hogy felsegítse Manxet, a karjában Desszel. A kezét gondosan a gyerek takarójának ráncai közé rejtette, hogy az ujjai, pontosabban a karmai helyén maradt, elcsúfított körömágyai ne látsszanak. Ez itt Owen bátyám. Owen barátságos, féloldalas vigyorral köszöntötte Angelát, és kinyújtotta felé az egyik bőrkeményedéses kezét; a másikkal Manx derekát fogta át. Örülök a találkozásnak. Csak azt sajnálom, hogy nem Ethan intézi a bemutatást. Én is. Angela melegen viszonozta a kézrázást, aztán Des arcára vándorolt a tekintete, mert a kicsi ásított, és kidugta egyik duci karját a takaróból. Hát ő kicsoda? Ethan nem mondta, hogy volna egy unokaöccse. Owen elvörösödött, de hosszú ujjával megcirógatta Des arcát. Mercedes a család barátja, ő pedig a fia, Desiderio. Milyen gyönyörű! ámult el Angela, amikor Manx feléje fordította a csomagot, hogy megcsodálhassa a babát. Kérem, nézze el, amiért nem nyújtok kezet szólalt meg. Angela elmosolyodott különleges akcentusán. Semmi gond, tele van a keze. Manx megkönnyebbülten Owenre mosolygott, aki ragyogva nézett vissza rá. Akárhányszor is biztosítottuk, hogy nem jelent gondot, Manx ideges volt a keze rejtegetése miatt.

17 Apu? kérdeztem. Apánk lépett elő, szokás szerint öltönyben, de zakó nélkül. Ő az apám, Greg Sanders. Fura volt lehagyni a rangját a rövid bemutatás végéről, de Angelának fogalma sem lehet, mi az az alfa, ha pedig elmondanám, vagyis felfedném a létezésünket egy ember előtt, csak még több vádat zúdítanék a saját nyakunkba. Angela kezet nyújtott, apám udvariasan megrázta, közben úgy vizsgálgatta a lány arcát, mintha később kikérdeznék belőle. Nagyon örülök, hogy végre találkozunk. Most már értem, miért igyekezett Ethan teljesen megtartani magának. Angela elvörösödött, én meglepetten bámultam apámra. Ki gondolta volna, hogy ha éppen nem utasításokat osztogat, elbűvölő is tud lenni? Ő pedig az édesanyám léptem tovább. Anyu összekulcsolta a kezét tökéletesen vasalt nadrágja előtt. Karen Sanders. Angela mély lélegzetet vett. Majdnem felnevettem, mert rájöttem, hogy az egész, vadidegen férfiakkal teli szobából anyu miatt volt a leginkább ideges. Mi a fenét mondott neki Ethan? Vagy állandó szokás idegeskedni, ha megismerjük a párunk anyját, amiből én kimaradtam, mivel az én állandó barátom, Marc, árva? Angela, kinyújtotta reszkető kezét, anyu pedig két tenyere közé fogta. Olyan nagyon boldog vagyok, hogy találkozhatunk veled mondta, egyenesen Angela szemébe nézve. Azt akarom, hogy tudd, téged és a kicsit mindig szeretettel látunk itt. Remélem, sokszor elhozod majd hozzánk. Összevontam a szemöldökömet. Anyu egy kicsit túllőtt a célon, de hát nem tehetett róla. Évek óta álmodozott unokákról, és ez a magzat különösen váratlan áldásként érkezett. Angela zokogásban tört ki. Az arca elé kapta a kezét, hogy megállítsa a könnyeit, mély hüppögő lélegzetet vett. Ó, gyere, ülj le! Anyu már vezette is a kanapé felé. Sajnálom sírta Angela, és a szemét törölgette a zsebkendővel, amit anyu nyomott a kezébe az egyik kis asztalkán álló dobozból. Csak minden olyan gyorsan történt, és féltem, hogy dühösek lesznek rám, vagy azt hiszik, hogy nem vagyok más, csak egy De olyan rendesek Újra megindult a könnye. Köszönöm! Anyu mellé huppant a kanapéra, és átkarolta a vállát. Mi többiek csak némán néztük a jelenetet. Mindössze nagyon örülünk, hogy minket is szeretnél bevonni a gyerek életébe. Angela néhány perc alatt visszanyerte az önuralmát, anyu pedig összekészített neki egy tányérra való miniszendvicset és szeletelt gyümölcsöt. Mennyi idős? kérdezte végül. Voltál már orvosnál? Igen, megkezdtük a gondozást. Azt mondja, a tizenharmadik hétben vagyok. Anyu szeme kitágult. Három hónap. Nahát! Annyi teendő van még! Szinte láttam, ahogy a fejében mozgásba lendülnek a fogaskerekek. Apu azonban gyakorlatiasabb oldalról közelítette meg. Természetesen mindenképpen kivesszük a részünket a költségekből kezdte; Angela arcára árnyék borult. De ha érdekel, a családunk orvosa szívesen megvizsgál. Természetesen dr. Carver.

18 Izé, persze felelte Angela. Találkozom vele. Tovább beszélgetett anyuval, a fiúk telepakolták a tányérjaikat, aztán a szobában állva kezdtek el falatozni. Majdhogynem áhítattal nézték a csodát, amit Angela és a gyereke jelentett a számunkra. Ethan halála óta ez volt a legbékésebb, legreménytelibb pillanat, amiben részünk volt, és szerettem volna, ha sosem ér véget. Sajnos a bemutatkozás békéje nagyon úgy tűnt, mint az elkerülhetetlen vihar előtti csend. És úgy éreztem, már gyülekeznek a felhők

19 HÁROM Montana. Megint. Mert a múltkor olyan jó volt. Kirángattam az utazótáskámat a bérelt kocsi hátsó ülése elől, és felnéztem a faházra. Az oldalamba szúró fantomfájdalom emlékek várható lavinájára figyelmeztetett. Vért ontottam és én is megsérültem. Szerettem Marcot, de elengedtem. Megtaláltam Kacit, megöltem a rosszfiúkat, és egy hajszállal elkerültem a kivégzést. Az a faház és én egyszerre szerettük és gyűlöltük egymást, a viszonyunk majdnem olyan bonyolult volt, mint Marckal. Montana viszont megfelelő helyszínnek ígérkezett erre a bizonyos tanácsülésre. Calvin Malone-t onnan kell kipenderíteni, ahol elkezdte a menetelését a vérmacska világ-uralom felé. Természetesen megkísérli majd, hogy meggátolja a tanácsot a többségük egyébként sem viseltetett meleg érzésekkel a falkám iránt a bizonyítékunk figyelembevételében. Semmi kétségem nem volt. De készen álltam, hogy ha kell, a hegyek ormáról kiáltom világgá a bűnei listáját. Ha pedig segíti az ügyet, egyenként nyomom az alfák torkába Calvin bűnösségének véres bizonyítékát. Jól vagy? Jace leemelte a táska szíját a vállamról. Ha a lelki terheimen is ilyen egyszerűen enyhíthetett volna, azt is megteszi. Most már egyáltalán nem értettem meg őt olyan egyszerűen, mint akár csak egy hónapja. Aha, minden rendben. Teljes hazugság volt, mégis ragaszkodtam hozzá. A túlélés mostanra pókerjátszmává vált; fel kellett tenni a maszkot, és eljátszani, hogy nem is aggódom. Hogy nem az egész világom áll vagy bukik ezen az ülésen. Pedig igen. Ha Calvin Malone kapja meg a széket, onnan már csak erővel boríthatjuk ki. Különben pokollá teszi a déli középső falka és szövetségesei életét, mert mi testesítettünk meg mindent, amit utált. Mindent, ami kívül esett csőlátásán, amivel a vérmacskák társadalmát, mint a saját hatalmi játszóterét szemlélte. Malone mennyországába csak meghívóval lehetne belépni, és természetesen, akik nem rendelkeznek törzskönyvvel a tiszta vérük igazolására, kint maradnának. Akiből pedig kimaradt az Y kromoszóma, annak meg kellene hajolnia az akarata előtt, ha bebocsátást kér. Már a gondolat is felbosszantott, és egy sötét hangocska szólalt meg bennem. Azt magyarázta, hogy ha a bizonyíték nem válik be, hagyjuk a francba a szavazósdit, jöjjön a háború. Hetek óta készen álltunk rá, sőt, vártuk már. Azonban Paul Blackwell, a Tanács idős és ideiglenes elnöke meggyőzte apámat, hogy adja meg az esélyt a békére akármilyen nyálasan is hangzik ez. Hátha valahogy el tudjuk kerülni a teljes polgárháborút és persze a mindkét oldalon várható áldozatokat. Annyival tartoztunk az egész vérmacskatársadalomnak, hogy megpróbáljuk. Ezzel még én se vitatkozhattam. Elvben. Mindazonáltal a tapasztalatom szerint a béke és a Loch Ness-i szörny nagyon sokban hasonlít egymásra. Mindkettő tünékeny, és mindkettőben nehezemre esik hinni. Úgyhogy a legjobbat reméltem, de a legrosszabbra számítottam. Marc megnyomta a csomagtartó gombját, aztán becsapta a kocsiajtót. Összerezzentem, elvesztettem a gondolataim fonalát. Jace, ugorj fel a recepcióra, hozd el a kulcsot! Jace megmerevedett. Majd én siettem megszólalni, mielőtt felmordulhatott volna.

20 Akármilyen fáradt voltam tőle, hogy folyton köztük kell állnom, még mindig biztonságosabb volt a békefenntartót játszani, mint szétválasztani őket, ha nem így teszek. Fizikailag is és politikailag is. Az egész világ nagyon hamar megtudná, mi történt Jace és köztem Malone két embere máris tudta, és egészen biztosan csak az időpontra várt, amikor a legnagyobb kárt okozhatja a dolog szétkürtölésével, én pedig nem akartam túl korán kiteríteni mindent egy Marc-Jace párbajban. Egyedül nem mehetsz erősködött Marc. Malone és az emberei már itt lehetnek. Márpedig mindhármunkat halálra kerestek az elmúlt héten véghezvitt határsértés emberrablás - testi sértés hármasunk óta. Más választásunk nem volt. Blackwell már tegnap megérkezett, szóval még ha Malone itt is van, akkor sem egyedül válaszoltam. És nem fog zűrt keverni alig néhány órával a szavazás előtt. Az igazság nem egészen ez volt: Jace-nek és Marcnak is több félnivalója volt az appalache-i falkától, mint nekem. Malone számára én élve értem többet, de mivel a Tanácsnak még hivatalosan is tudomásul kellett vennie, hogy Marc visszatért közénk, addig semmiféle jogokkal nem rendelkezett a társadalmunkban. Vagyis, ha arra kerülne a sor, az ő szava a támadóval szemben semmit sem érne. Malone pedig csak az ürügyet kereste, hogy tanúk nélkül megszabadulhasson Jace-től, a mostohafiától. Maradjatok itt, és várjátok meg aput! Kérlek benneteket! Apánk Umberto Di Carlóval és az ő embereivel utazott a reptértől, hogy megbeszélhessék a stratégiát. Mindjárt visszajövök. Aztán, még mielőtt valamelyikük vitát nyithatott volna, a kabátom zsebébe dugtam csupasz kezemet, és sietve nekiindultam. A hátamban éreztem a tekintetüket. Mehettünk volna hárman együtt is, de őszintén szólva, miután órákig ültem a repülőgépen, később az autóban is mellettük, fuldokoltam a kibocsátott tesztoszterontól, szükségem volt egy kis időre egyedül, hogy kiszellőztessem a fejemet. Hogy gondolkozzak a döntésemen. És azon, hogy nem akarok választani. Sem pedig elmondani mindenkinek, mi folyik itt. Csakhogy ezzel a lehetőséggel már nem élhettem sokáig, akkor sem, ha Alex Malone és Colin Dean szája egyelőre csukva van. Apám határozottan gyanakodott. Ha nem éppen ebben a hónapban szakadt volna ránk az eddigi legnagyobb katasztrófasorozat, ami a falkánkat érte, már rájött volna. Elhallgattuk előle, hogy ne idegesítsük ezzel is tovább, de az időnk lejárt. Azt terveztem, hogy a reptérről idáig vezető úton mondom el neki, csakhogy Di Carlo társaságát választotta, tehát nem tudtam vele beszélni. Most majd időt kell kerítenem, hogy négyszemközt megpróbáljam elmagyarázni neki. Mielőtt mástól tudja meg. Jace biztos volt benne, hogy apám kirakná. Marc is ettől félt. Jobban mondva attól, hogy ha Jace-t azelőtt rakják ki, hogy meghoztam volna a döntésemet, apám rávenne, hogy Jace hiányában őt válasszam, még ha nem is így akarom. Marc nem jobb híján akart győzni, hanem tisztán és végleg. Csakhogy apu nem rakná ki Jace-t. Most nem, hogy minden a fejünkre szakadt. De talán soha. Jace a családunk része volt, és Marchoz hasonlóan neki sem volt hová mennie. A fenébe, valaki alaposan elbánt az arcoddal szólalt meg egy ismerős hang, kiragadva a gondolataimból. A bal arcomhoz kaptam, a szívem annyira felgyorsult, hogy bele is sajdult az erőlködésbe. Felnéztem. Az előttem álló faház árnyékában egy magas alakot láttam. A ruházatát csak sötét foltnak láttam, de a magasságát és döbbenetesen fehér haját nem lehetett eltéveszteni. A hangját sem. Colin Dean. Francba, francba, francba.

21 Ugyanez áll rád is feleltem, és anélkül dugtam vissza a kezemet a zsebembe, hogy végighúztam volna az ujjaimat az egyenes forradáson a bal járomcsontomtól a szám széléig. Deantől kaptam. Lassan metszette fel az arcomat, én pedig ott álltam dermedten, még levegőt sem mertem venni, nehogy mélyebbre hatoljon a penge a bőrömben. De a végén mégis ő járt rosszabbul a hasába állítottam a kést, és hagytam, hadd vérezzen, azonban csak miután Marc eltörte az orrát és a járomcsontját, Jace pedig felvágta az ő arcát is. Biztos, hogy az ő sebei csúnyábbak. Dean kilépett a fényre. Amióta ismertem, most először mosolyodtam el az arca láttán. Vastag, göcsörtös hegszövet kúszott át az arcán, ráadásul ő, velem ellentétben belülről, a nyelvével is kitapogathatta. Az orrát kiegyenesítették, de még látszott rajta a duzzadtság, bár azóta eltelt egy hét, szóval rengeteg ideje lett volna, hogy alakváltással gyorsítsa fel a gyógyulást. Mindazonáltal a heg és a fakó, sárgás ütésnyomok a szeme körül rémisztőbbnek és dühösebbnek mutatták, mint valaha. Talán apámnak volt igaza, meg kellett volna ölnünk. Egy pillanatra megbántam a döntésemet, hogy egyedül jöjjek. Azt feltételeztem, hogy Malone meg az emberei a főépület túloldalán álló faházban szállnak meg, ott, ahol legutóbb ebben az esetben nem kellett volna találkoznom velük egyedül. Vagy én tévedtem, vagy Dean kifejezetten engem keresett. Ragadozóléptekkel indult felém. Sebesen számba vettem a lehetőségeimet. Elfuthatok, de akkor megkerget; részben a buli kedvéért, részben, mert valóban képtelen vagy nem is akarja irányítani a macskaösztöneit, és lecsap mindenre, ami csak egy kicsit is prédára emlékeztet. Szembeszállhatok vele, hogy megverekedjünk ami a közelgő szavazásra tekintettel ostobaság lett volna. Semmi olyat nem tehetek, ami apámat rossz színben tüntetné fel. Kiálthatok Marc és Jace után, csakhogy akkor még gyávábbnak tűnök, mint ha elfutnék. Vagy továbbmehetek, és remélhetem, hogy Deannek meghagyták, hogy ne is érjen hozzám. Biztos, hogy a választás előestéjén Malone is vigyáz a keze tisztaságára. Továbbsétáltam. Dean kitért, hogy az utamba álljon. Hány öltésbe került, hogy bent tartsák a beleidet? kérdeztem, és a zsebemben ökölbe szorítottam a kezeimet. Dean úgy lépkedett mellettem, mint régi barátom. Nagyon kevésbe, ahhoz képest, amennyivel majd téged foltoznak össze, ha végeztem veled. Ez fenyegetésnek hangzik feleltem hűvös önbizalommal, és reméltem, hogy kétszázas pulzusom nem rontja a hatást. Igen, átkozottul jó harcos voltam, Dean azonban közel ötven kilóval nehezebb volt nálam, és legalább azóta gyakorolt, mint én. De még valószínűbb, hogy sokkal régebb óta. Az ellenem irányuló haragja ráadásul jócskán túlmutatott azon, hogy holtan akarjon látni először meg akart törni és meg akart alázni. Ha nem parancsoltak rá, hogy viselkedjen rendesen, mindketten új hegeket szerzünk ebben a körben. És talán ránk is számolnak. Nahát, észrevetted? A lábunk alatt ropogó barna füvön az enyém előtt táncolt az árnyéka. Előbb vagy utóbb kettesben maradunk, és akkor rájövök, mitől visítasz istenigazából. Vállat vontam, közben ki se vettem a kezemet a zsebemből. Megkönnyebbülve láttam, hogy már közeledünk a főépülethez. Most is kettesben vagyunk. Mi tart vissza? mármint leszámítva a tucatnyi vagy még több végrehajtót, akik a főépületben azonnal meghallják, ha valamelyikünk elkiáltja magát.