Szerzetesi élet ez is egy mód az Istennek szentelt élet megélésére, ezzel foglalkozunk a mostani számban. Istennek szentelt élet A kifejezés

Save this PDF as:
 WORD  PNG  TXT  JPG

Méret: px
Mutatás kezdődik a ... oldaltól:

Download "Szerzetesi élet ez is egy mód az Istennek szentelt élet megélésére, ezzel foglalkozunk a mostani számban. Istennek szentelt élet A kifejezés"

Átírás

1 Szerzetesi élet ez is egy mód az Istennek szentelt élet megélésére, ezzel foglalkozunk a mostani számban. Istennek szentelt élet A kifejezés megdobogtatja a legtöbbünk szívét! Azt hiszem azért, mert mindannyian, akik Jézus Krisztusban hiszünk, a keresztény hitet szeretnénk egyre jobban élni, érezzük, hogy ez a hivatásunk! Igen, úgy gondolom, az Istennek szentelt élet, ez minden Krisztusban hívõnek a hivatása, éljen akár családban, egyedülállóan vagy szerzetesközösségben. Istennek adni az életünket, a Jézusban megtestesült Istenhez hasonlóvá válni Azaz Te központúvá válni, kis te és nagy Te értelemben is; Istent és a felebarátot állítani életünk középpontjába A Szentháromságos Isten szeretetét befogadni és továbbítani-közvetíteni a felebarátnak. Így tudom most megfogalmazni a keresztény élet célját, az életszentséget. A megélés módja azonban különbözõ. Ez a gondolkozásmód azonban nem volt mindig bevett szokásban. (A tisztább látás érdekében általában fontos a történelmi szemlélet; azaz annak figyelembevétele, hogy teremtettségünk folytán alapvetõ tulajdonságunk, hogy térben és idõben létezünk, változunk.) A II. vatikáni zsinat elõtt általánosan elfogadottan az életszentséget csak a kolostorokban tudták elképzelni, mitöbb, sokan úgy gondolták, hogy az üdvösségre is csak az ott élõ szerzeteseknek van esélyük. Mások esetleg csak azért üdvözülhetnek, mert a szerzetesek imádkoznak értük. (Talán fõleg ezért voltak az összes harmadrendek is olyan nagyon népesek egykoron, nem pedig a lelkiség kincsei miatt.) A zsinat azonban nagy változást hozott a szerzetesi élet szemléletével kapcsolatban is az életszentségre való meghívás egyetemességének gondolatával, minden életállapotnak megvallva értékét. (Ahogy például egy virágoskertben is gyönyörködtetõ a sokszínûség, a különbözõség.) A zsinat Lumen Gentium dokumentumának V. fejezete Az életszentségre való általános meghívás címet viseli (LG 39), s ezt minden krisztushívõre érti, a hierarchia tagjaira és a többiekre is. Ezt a kijelentését az Ef 1,4 alapján teszi, amely szerint: Mert kiválasztott minket õbenne a világ megteremtése elõtt, hogy szentek és szeplõtelenek legyünk elõtte a szeretetben. Aztán így folytatja: az egyes hívõkben ez különbözõképpen fejezõdik ki, hiszen mindenki a saját életmódja szerint törekszik a szeretet tökéletességére és építi a többieket. Egészen sajátosan fejezõdik ez ki azoknak a tanácsoknak a gyakorlatában, amelyeket evangéliumiaknak szoktunk hívni: a Szentlélek indíttatására sok keresztény követi ezeket akár magánúton, akár közösségben. Az evangéliumi tanácsok követése ragyogó tanúságtételt és a szentség élõ példáját jelenti és kell, hogy jelentse a világnak (LG 39). Számomra az életállapotra való meghívás egy személyre szabott ajándék, olyan Valakitõl, aki mindenkinél jobban ismer és szeret, így tudja, hogy mire van szükségem nekem és a rámbízottaknak. Ezért válaszolhatok rá igent bizalommal. Molnár Zsuzsa

2 2 MINDEN SZERZETESI HIVATÁS A KRISZTUSSAL VALÓ... MINDEN SZERZETESI HIVATÁS A KRISZTUSSAL VALÓ... 3 MINDEN SZERZETESI HIVATÁS A KRISZTUSSAL VALÓ SZEMÉLYES TALÁLKOZÁS TÖRTÉNETE 1 Február 2-án, Urunk templomban való bemutatásának ünnepén az Egyházban azokra a keresztény testvéreinkre és nõvéreinkre gondolunk, akiket összefoglalva csak így hívunk: szerzetesek. Ezen a napon talán néhányan feltesszük a kérdést: kik is a szerzetesek, és hogyan válik valaki azzá? Engem is gyakran megkérdeznek: miért megy el egy fiatal szerzetesnek a XXI. században? Azt hiszem egy szerzetesnek elõször önmagának kell feltennie ugyanezt a kérdést, mielõtt valaki másnak erre válaszolna. Talán ez a február 2-a is egy jó alkalom, hogy ne csak mások, hanem mi magunk is szembenézzenek ezzel a kérdéssel: ki vagyok én, mint szerzetes? Ha magamnak tudok megnyugtatóan válaszolni, akkor talán másoknak is sikerül. Mikor én is feltettem magamnak ezt a kérdést, legelõször az életem története tárult szemem elé. Minden szerzetesi hivatás lényegében egy történet, egy keresésnek, egy megérintettségnek, egy elkötelezõdésnek a története. Úgy is mondhatnám: evangéliumi történet, hisz az evangélium nem más, mint Krisztus és az ember találkozásának a története, mely találkozásokból mindig egy új világ születik. Így volt ez nekem is, az én történetemben: 16 éves voltam, amikor Jézussal, mint engem szeretõ valóságos személlyel találkoztam és 19, amikor jelentkeztem a Terézi Kármelita rendbe, amelynek már hatodik éve vagyok tagja. Túl egyszerûen hangzik? Ahogy az évek múlásával egyre jobban megértettem: igen, ilyen egyszerû az egész. Azt hiszem nem szabad túlságosan lelki vagy misztikus magyarázatot adnom minderre, nehogy bárki is azt gondolja, hogy az én történetem különlegesebb vagy kiváltságosabb, mint bárki más története, nehogy valaki bennfentesnek gondoljon Istennél vagy olyannak, aki már csak az égi szférákban él. Ha valódi választ akarok adni az engem kérdezõnek, hogy ki vagyok én, azt kellene neki mondanom: keresztény vagyok, mint te, Jézus Krisztushoz tartozom, akárcsak te. Nem vagyok több vagy kiváltságosabb senkinél. Az életem legfon- tosabb realitása az, hogy Krisztusé vagyok, és õ akar és szeret engem feltételek nélkül. De hát, keresztény testvérem, téged mi választana el ettõl a csodálatos valóságtól? Azzal, hogy keresztény vagy, már mindez a tiéd. Istennel nem az a puszta valóság egyesít, hogy van-e feleséged, férjed, gyermeked, vagy nincs; nem az, hogy szerzetesházban élsz vagy családban, nem az hogy milyen mértékben vesznek körül a világ dolgai. Istenhez egyedül és kizárólag a hit, a remény és szeretet kapcsol, ezen erények gyakorlása az, amely szorosabbra fûzi Isten és ember kapcsolatát. És hát erre nem csak a szerzetesek képesek, hanem mindenki, aki vágyik arra, hogy Istennel boldog és teljes kapcsolatban éljen. Ha nekünk, szerzeteseknek, mégis van egy különleges feladatunk az Egyházban, akkor az nem lehet más, mint hogy életünkkel és szavainkkal azt segítsünk megérteni minden kereszténynek és minden embernek, hogy Istennél nincs fontosabb valóság az életben, a minket körülvevõ világ, emberi kapcsolataink és boldogulásunk egyedül Õbenne nyernek valódi értelmet és új horizontot; hogy ez a világ elmúlik (1Kor 7,31), de az Úr örökre megmarad; hogy nincs semmi és senki, aki elszakíthatna Krisztus szeretetétõl (Róm 8,39). Végezetül kívánom, hogy ez a február 2-ai ünnep legyen minden keresztény számára egy megerõsítõ tapasztalat, hogy bármilyen életformában élünk is mindig Krisztus legyen az elsõ és egyetlen, az Alfa és az Omega, hogy általa megtanuljunk testvéri szeretetben élni, mely az egyetlen jel, ami által a világ hinni fog Õbenne. fr. Renátó OCD 1 Elhangzott a Vatikáni Rádió magyar adásában február 2-án.

3 4 SZERZETESI KONSZEKRÁCIÓ SZERZETESI KONSZEKRÁCIÓ 5 P. Philip Boyce OCD SZERZETESI KONSZEKRÁCIÓ A szerzetesi élet Isten különleges kegyelme, amely a lelket Önmagával való bizalmas kapcsolatra hívja meg, az Egyházban pedig különleges szolgálatot bíz rá. Isten meghívja azt a lelket, akit kizárólag Önmagának akar. Amikor Krisztus az apostolokat meghívta, fölment a hegyre és magához hívta, akiket kiválasztott /Mk 3,13/, Ezután az Úr más hetvenkét tanítványt választott ki /Lk 10,1/. Így szólt hozzájuk:»jöjjetek utánam!«/mt 4,19/. Senki sem vállalhatja a tisztséget, csak az, akit Isten meghív /Zsid 5,4/. Következõleg a szerzetesi élet az isteni bizalom, isteni szeretet, sõt, a kizárólagos szeretet jegyét viseli magán. A szív Istené, mint a Szentháromságról nevezett boldog Erzsébet mondta magáról: Kizárólag Krisztus van életemben /1903. dec. 30./. Isten azt akarja, hogy a meghívott lelke minden más befolyástól mentesen egyedül Neki szentelt legyen. Ez a belsõ hang pedig állandóan mélyülõ egységre hív az Isteni Személyekkel: állandó hívás a tökéletes szeretetre, Krisztus kizárólagos követésére. VI. Pál ezt mondaná: A szerzetesi élet állandó hallgatás a lélek mélyén szóló egyetlen Hang-ra, amely a»jöjj«meghívást ismétli. Életünk feltétel nélküli válasz a tökéletes követésre szóló krisztusi hívásra. 2 Az, amit mi szerzetesi életnek nevezünk, sok integrálandó elembõl tevõdik össze. Noha a zsinati dokumentumok részletesen foglalkoznak a szerzetesi élettel természete, helye az Egyházban, megújítása, nem adják meg ennek a különös életformának precíz definícióját. A zsinati atyák egy része indítványozta, 2 Az eredeti fordítás itt és a késõbbiekben szentelés -t ír. Mivel magyarban a szentelés könnyen a papszentelésre vagy egy ehhez hasonló cselekményre utalhat, azért inkább a szentelés helyett (oda)szentelés -t tettünk. Ez talán egy fokkal jobb fordítása a consecratio -nak, amit magyarul több szóval Istennek való szenteléssel szoktunk általában fordítani. (a szerk.) hogy a Perfectae Caritatis dokumentumban adjanak egy meghatározást, de javaslatukat nem vették figyelembe. Ha egyáltalán, akkor ennek a definíciónak a Lumen Gentium negyedik fejezetében kellene lennie, de itt se lett volna könnyû egy pontos meghatározást adni. A zsinati dokumentumok egyszerûen egy sereg körülírást kínálnak, amelyek mind igazak, anélkül, hogy a téma kimerítõ tárgyalására igényt tartanának. Talán késõbbi teológiai tanulmányok átfogóbb, tömörebb definíciót találnak. Mindenesetre a kéznél levõ körülírások alapján mondhatjuk, hogy a szerzetesi élet a következõ elemeket tartalmazza: tökéletes szeretetre való törekvés /PC 1./; Krisztus követése az evangélium tanítása szerint /PC 2.; LG /; a szüzesség, szegénység és engedelmesség evangéliumi tanácsaira tett fogadalom és azok megélése /LG 43-44; PC 1./; Szorosabb Krisztus követés és Krisztus földi életének állandó megjelenítése /LG 44./; Istennel egyesült élet: egyedül Istenért élni /PC 5./; a jövendõ feltámadás elõvételezése /LG 44./. Mindezek az elemek jelen vannak a szerzetesi életben, amelynek lényege számunkra misztérium, az Egyház misztériumának része. Lényeges, sõt alapvetõ a sok elem között a (oda)szentelés ténye. Mi elõször is és mindenekelõtt azért vagyunk szerzetesek, mert Istennek szenteltek /konszekráltak/ vagyunk. Ezen (oda)szentelés jelentésérõl és következményeirõl fogunk most elgondolkodni. A konszekráció jelentése Egy tárgyat vagy egy embert megszentelni annyit jelent, mint szentté tenni, különleges jelleget, állapotot kölcsönözni neki, amely kiveszi a közönséges, profán használatból, és egy magasabb, vallásos értéket ad neki. Etimológiailag a latin szó consecrare megszentel, azt jelenti, hogy egészen szentté tenni : con erõsítve sacrare szentelni. A felvett szentség a szentelés módjától függõen többé vagy kevésbé tartós. Még egyszer: a felszentelt tárgy vagy személy különbözõ fokokban lesz Isten kizárólagos tulajdona /keresztség, papszentelés; egy templom vagy egy kehely /. Szerzetesi konszekrációnk minket is különös módon foglal le Istennek. Azt mondhatnánk, Isten tulajdona leszünk. A Közte és köztünk keletkezett szent szövetség eredményeképpen kötelesek vagyunk magunkat tökéletesen rendelkezésére bocsátani. Mindazonáltal a szerzetesi konszekráció nem nyom a lélekre egy olyan jegyet, mint a keresztség vagy az egyházi rend szentsége. A szerzetesi fogadalom nem szentség. Mégis a léleknek új rokoni kapcsolatot közvetít Istennel azokon túl, amelyek a keresztség által már benne mûködnek. Ez az Istennel való új kapcsolat az én szabad feláldozásából, mint Isten hívására adott válaszból és annak az Egyház által történõ elfogadásából keletkezik, aki Krisztus nevében cselekszik. A fogadalom közvetlen hatása a szerzetes új Istennek szenteltsége egy olyan kötelék által, amely azelõtt nem létezett. Természete-

4 6 SZERZETESI KONSZEKRÁCIÓ SZERZETESI KONSZEKRÁCIÓ 7 sen a keresztség által a lélek már Isten tulajdona volt. A szerzetesi konszekrációban a keresztségi kötelék és konszekráció elmélyül. Ezt az igazságot tanítja a zsinat, amikor magyarázza: A keresztény hívõ az említett evangéliumi tanácsokra fogadalmakkal, illetve más szent kötelékkel kötelezi el magát. Általuk egészen a mindenekfölött szeretett Isten tulajdonává lesz, ezek most már új és sajátos jogcímen fûzik õt az Isten szolgálatához és tiszteletéhez. /LG 44./ Az evangéliumi tanácsokra tett fogadalom tehát az én radikális átadása Istennek. Szeretnénk magunkat itt és most és mindörökre Istennek tökéletesen felajánlani. De egész életünk, egész létünk ebben a pillanatban nem áll rendelkezésünkre. A Teremtõ nem adott nekünk olyan fokú uralmat létünk felett. Életünket csak pillanatról pillanatra tudjuk feláldozni, ahogy éljük azt. Azt azonban megtehetjük egyszerre, hogy egész jövendõ éveinket és napjainkat elkötelezzük. Ezt tesszük az ünnepélyes és visszavonhatatlan fogadalommal. Néhány modern pszichológus azt állította, hogy egy ilyen elkötelezés lehetetlen, mert a személy új megismerései és tapasztalatai mértékében véleményét, ítéleteit és döntéseit megváltoztatja. Ezek szerint nem lehet a jövõre nézve viszszavonhatatlan döntéseket hozni a jelenlegi megismerés bázisán. Ez a hipotézis odáig juttat egyeseket, hogy elfogadhatónak tartják a válást, és a szerzetesi élet vagy a papság terén a meghatározott idõre való elkötelezést: idõre és nem örökre Természetesen ezek az érvek hamisak. Mint minden elméletet, ezt is az élet személyes tényei cáfolják. Amennyiben önátadásunkat egész életünk folyamán hûségesen éljük / örökre /, ezzel az egyszerû ténnyel bizonyítjuk a hasonló, látszólag igaz elméletek tévedéseit. Ezt az ünnepélyes és feltétel nélküli Istennek szenteltséget élni annyit jelent, mint mindent Istennek adni, amik vagyunk. Minden egyes nap minden tevékenységének felajánlását jelenti ez az imádás egyetlen aktusában Isten dicsõségére. Éppen ezért vagyunk szerzetesek. /Religiosi mintegy Istentõl függõ személyek/. Szent Tamás azt mondja, hogy ezt a nevet mindent felülmúlóan megérdemeljük, mivel teljesen Istennek szenteljük magunkat, mint állandó égõáldozatot /S.T. II.a./. Ez az Istentõl függõség azt jelenti, hogy a Neki kijáró hódolatot tanúsítjuk Iránta a Teremtõt és Legfõbb Urat megilletõ engedelmesség által. A fogadalom egy szent ígéret, amelyet egyedül Istennek teszünk. Közvetítõk lehetnek: az Egyház, Mária, elöljáróink. Õk mutatják nekünk Isten akaratát, közbenjárnak értünk, megáldják áldozatunkat. De a fogadalmat egyedül Isten veszi át. Tehát a fogadalmak határozzák meg Istenhez való viszonyunkat és teszik életünket az Istennel való bensõséges kapcsolat állandó gyakorlatává. Mindazzal, amit csak teszünk, Istent dicsõítjük. Életünk isteni irányt vesz fel, minden tettünk, még az önmagukban közömbösek is /mint munka, felüdülés, pihenés/ Isten dicsõségére irányulnak. Ahogyan Krisztus az Atyának szentelt volt, úgy vagyunk mi Krisztusnak szenteltek és Általa az Atyának. Szerzetesnek lenni annyi, mint Krisztusnak szenteltnek lenni, egyedül Hozzá tartozni, egyedül Érte élni. Vagyis életünk egyetlen dicshimnusz; Istent egyetlen Urunknak és Megváltónknak ismerjük, és hogy ebbõl az igazságból élünk, annak minden következményével együtt. Istennek adjuk mindenünket, minden idõnket. Szent szövetségben egyesülünk Vele, mint Ábrahám. Ez azt jelenti, hogy életünk azonos konszekrációnkkal. Nem azért vagyunk szerzetesek, mert egy kissé többet imádkozunk, mint legtöbben, nem is azért, mert szerzetesi ruhát hordunk, vagy kolostorban élünk. Nem ezek az igazi alapok. Azért vagyunk szerzetesek, mert olyan emberek vagyunk, akik a fogadalom által Istennek szenteltek. Ennek következtében nem lényeges, hol van a mûködési területünk: otthon vagy idegenben, misszióban vagy a klauzúra falai között, betegszobában vagy iskolában. A lényeg, hogy Istennek, az Õ szolgálatára szenteltettünk. Ez a szerzetesi életünk alapja, a lényegi érték, amit minden cselekedetünkben figyelembe kell venni. A konszekráció Isten mûve A szerzetesek bensõségesebben Istennek szenteltek. Ez a szentelés azonban nem egyszerûen az ember mûve. Isten szentel meg. Ahhoz vagyunk szokva, hogy a hivatás Istentõl jövõ kegyelmét hangsúlyozzuk: kövess engem, nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Túl kevéssé hangsúlyozzuk azonban a tényt, hogy Istennek ugyanez az uralkodó szerepe van az önátadás pillanatában, és mégis így igaz. Nem mi szenteljük magunkat Istennek. Isten az, aki magának szentel minket. /A köznyelvben a szentelés szót gyakran tágabb értelemben használjuk: a tanulásnak szentelem életemet, vagy a tudományos kutatásnak, társadalmi munkának, stb. A szó szoros vallási értelmében azonban egy elkülönítést és szentelést jelent, amit Isten hajt végre./ A Lumen Gentium zsinati határozat megerõsíti, hogy a szerzetes a mindenekfölött szeretett Isten tulajdonává lesz. A szöveg nem azt mondja, hogy a szerzet tagja magát szenteli, hanem, hogy ezek most már új, sajátos jogcímen fûzik õt Isten szolgálatához és tiszteletéhez. /LG 44./ A zsinati megbeszélések folyamán egyik püspök indítványozta, hogy hagyják el a megszentelés szót, mivel ez isteni tett, és nem emberi cselekmény. A végleges szöveg megtartotta a szentelés kifejezést, de az eredeti latin passzív formában consecratur ami azt jelenti hogy a szentelés aktusa valaki más által történik, vagyis isteni közvetítéssel.

5 8 SZERZETESI KONSZEKRÁCIÓ SZERZETESI KONSZEKRÁCIÓ 9 Habár az érintett személy szabad hozzájárulása nélkülözhetetlen, a szerzetesi konszekráció egy olyan cselekmény, amelyben Isten veszi át a kezdeményezést. A szerzetesi fogadalom nem szentség ugyan, mégis a Szentlélek lép közbe. Isten vonzza a fogadalmast, és egy egészem sajátos módon válik Isten tulajdonává. Ez nem azt jelenti, hogy most már egészen Istennek átadott; mindazonáltal az Isteni Személyek elkezdték õt magukhoz vonzani. Az ember életében egy ilyen Istennek való odaszentelés logikus következménye csak a fenntartás nélküli önátadás lehet /a szív, a vágyak, az akarat és minden egyéb képesség szintjén/ az isteni kegyelem korlátlan mûködésének. A fogadalom új szertartása további bizonyítékot ad arra vonatkozóan, hogy a fogadalom /oda/szentelés. A legszebb ima, amit tartalmaz, az ünnepélyes szentelõima, amelyet a fõcelebráns a jelölt felett kiterjesztett karral imádkozik. Ez az ima melynek két megfogalmazása van a szentmise kánonjára épül. Tartalmazza a Szentlélek lehívását az épp most fogadalmat tett szerzetesre, hogy Õ szentelje meg bensõleg. Tehát a szerzetesi fogadalom, mint a keresztség, a lélek bensõ, természetfeletti átalakulását eredményezi. Nem szentség ugyan, de Istennek szentel minket, és egy isteni szférába vezet. Az önátadás /tágabb értelemben vett szentelés/ alapjában véve csak akkor válik lehetõséggé, ha Isten elõbb magának szentelt minket. Ebbõl következik, hogy a szerzetesi konszekráció nem egy egyszeri ígéret az evangéliumi tanácsoknak egy meghatározott Szabály és szabványok szellemében való életére: leteszem fogadalmamat és ígérem. Több ennél. Azt jelenti: Isten betér a lélekbe, és egészen birtokába veszi azt, hogy Õ tesz a szerzetesnek ünnepélyes ígéretet, az pedig a maga részérõl az ünnepélyes fogadalommal válaszol. A fogadalom tehát egyfajta szövetség Isten és a szerzetes között. Kétoldalú szerzõdés, amely mindkét félre kötelezettségeket ró. Isten leereszkedik, hogy különbözõ feltételeket teljesítsen; a szerzetes pedig a maga részérõl egy, a Szabályokhoz hû életet fogad, amely az életszentségre vezet. Isten kegyelmét, hatalmát, jelenlétét, hûségét és örök szeretetét ígéri. A szerzetes pedig odaígéri tulajdonát, szíve szeretetét, akaratát és életét. Mindez biztosítja fogadalmaink állandóságát. A mi erõnk Isten soha el nem maradó segítsége és jelenléte, ígéretéhez való örök hûsége. Biztonságunk isteni biztonság, isteni örömmel vagyunk boldogok, és mindent merünk Érte, mert tudjuk: Az, Akiben bízunk, hûséges. Isten velünk van, mint ahogy mindazokkal volt, akikkel szent szövetségre lépett. Idézzük emlékezetünkbe néhány példát a Szentírásból: az Úr így szólt Ábrahámhoz: Vonulj ki földedrõl, rokonságod körébõl és atyád házából arra a földre, amelyet, majd mutatok neked. /Ter 12,1/ Ne félj, Ábram, én védõpajzs vagyok; a jutalmad igen nagy lesz. /Ter 15,1/ Én El Shaddái vagyok: járj elõttem és légy tökéletes. Szövetséget hozok létre köztem és közted... Neked és utánad utódaidnak adom a földet, amelyen most, mint jövevény tartózkodol: Kánaán egész földjét örök birtokul és én Istenük leszek De tartsd meg szövetségemet /Ter 17, / Izsákhoz pedig így szólt Isten: Atyádnak, Ábrahámnak Istene vagyok. Ne félj, veled vagyok. Megáldalak /Ter 26,24./ Mózesnek és az izraelitáknak pedig: Az Úr azt akarja, hogy vedd tudomásul ma nyilatkozatát: a te Istened lesz, ha az õ útjain jársz, megtartod parancsait, törvényeit és rendelkezéseit és hallgatsz szavára. Továbbá azt kívánja az Úr, hogy nyilatkoztasd ma ki: az õ tulajdon népe leszel amint mondta neked, s szem elõtt tartod a parancsait Ha hûségesen hallgatsz az Úr, a te Istened szavára szent népévé tesz Az Úr feltárja elõtted bõséges kincstárát, az eget /Deut 26,17-18; 28, / A mi fogadalmunk is egy szent szövetség Isten és ember között; olyan (oda)szentelés, amelyet elsõsorban Isten végez; a kölcsönös önátadás és szeretet szövetsége. Isten ünnepélyesen megígéri, hogy velünk jár utunkon, hitünk kezese, gyengeségünk támasza, Istenünk lesz, és nekünk adja önmagát. A mi válaszunk: szeretetünk, szabadságunk, egész létünk odaadása, hogy Neki tetszõ áldozattá váljunk. Mélyebb lelki és misztikus értelemben: a lélek nászajándéka ez, Istenével való isteni egyesülésre. Életünk tehát egy személynek szentelt, Isteni Személynek; nem egyszerûen egy munkának, vagy tevékenységnek mindegy, milyen nemes vagy fontos is legyen az. Isten fontosabb, mint a mi munkánk, mivel Neki szenteltek vagyunk. A konszekráció követelményei Konszekrációnk tehát azt jelenti, hogy kizárólag Istenhez tartozunk. A kinyilatkoztatás teljes következményét éljük: Én vagyok az Úr, a te Istened Senki mást ne tekints Istennek, csak engem. /Kiv 20,1. 3/ Ünnepélyesen odaígérjük Istennek szolgálatunkat, szeretetünket, anélkül, hogy ajánlatunknak feltételt vagy határt szabnánk. Nem vagyunk többé a teremtményeké. Bizonyos értelemben már a magunkéi sem vagyunk. Isten a mi örökségünk, és mi az Övéi vagyunk. Csak Õ a fontos. Egyedül Istennek élünk: Deo soli. Hogy a konszekrációt teljesen élhessük, ez nem csekély teljes önátadást és korlátlan áldozatot követel. Bárhogy legyen is, manapság nagy szükség van ilyen korlátlan és feltétlen magatartásra. Ha szerzetesek vagyunk, legyünk egész szívvel; ha konszekráltak vagyunk, legyünk állhatatosak és nagylelkûek; ha Krisztussal egyesültünk, ne ijedjünk meg a kehelytõl, amelyet elkerülhetetlenül inni ad nekünk. A mennyek országa Keresztelõ János idejétõl mind-

6 10 SZERZETESI KONSZEKRÁCIÓ SZERZETESI KONSZEKRÁCIÓ 11 máig erõszakot szenved, az erõszakosok szerzik meg. /Mt 11,12/ Nekünk szerzeteseknek sokkal inkább, mint másoknak hatalmas és hatásos eszközöket kellene alkalmaznunk, hogy elnyerjük a mennyek országát és másokat is odasegítsünk. Mi már átléptük a Rubikont. Egy végleges és megmásíthatatlan lépést tettünk. Mostantól fogva célunk és érdekünk Isten, és az Õ országa: nem a föld dolgai. Isten vagy semmi. Idõnk túl értékes ahhoz, hogy jelentéktelen idõtöltéssel vagy világi szórakozással eltékozoljuk. Más, fontosabb tennivalónk van Krisztusért és Egyházáért. Ha hûségesek vagyunk Istennel kötött szövetségünkhöz, életünk, viselkedésünk, munkánk és örömünk Isten létének, fenségének és mindenhatóságának bizonyítéka lesz az emberek elõtt. Amíg emberek erõszakot alkalmaznak olyan birodalmak építésére, amely leginkább nem Isten országa, vegyünk mi magunkra egy hatalmas és szigorú mértéket, hogy Krisztus és egyedül Krisztus uralkodjon személyes és közösségi életünkben. Akkor majd többen megértik üzenetünket és tanúságtételünket. Ebben az összefüggésben mondja Szent Terézia: Azt szeretném, hogy mindenben erõs férfiak módjára viselkedjetek /TU 7,8/. Amint a szerzetesi élet vállalását és a konkrét szerzetesi családdal való azonosulást érintõ nehézségek elmúlnak, legtöbbször a béke és derûs nyugalom idõszaka következik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a konszekrált élet rózsás, a boldogság és édesség mennyországa. Távolról sem! Hamarosan váratlan nehézségek jönnek a közösségi életében különbözõ jellemek és temperamentumok, a munka nyomán kicsinyes igazságtalanságok, meg nem értettség, szárazság az imában és elérkezik a pillanat, amikor erõszakot kell tennünk/ erõt kell vennünk magunkon. Így is kell ennek lennie, hiszen a szerzetes olyan valaki, aki Isten fegyverzetét öltötte magára, hogy az elsõ vonalban, a hadvezér mellett harcoljon. Gondoljunk csak Szabályzatunk szavaira: Igyekezzetek nagy gonddal magatokra ölteni Isten fegyverzetét, hogy az ellenség fondorlataival szemben megálljátok a helyeteket. Övezzétek fel ágyékotokat a tisztaság övével; erõsítsétek meg kebleteket szent gondolatokkal Ragadjátok meg a hit pajzsát, ugyancsak föl kell tennetek fejetekre az üdvösség sisakját. A lélek pallosa pedig, vagyis Isten igéje, bõségesen lakozzék szájatokban és szívetekben /Szent Albert Szabályából/. Minderre az isteni oltalomra szükségünk van, mivel mint Szent Terézia figyelmeztet az ördög mozgósítja ellene az egész poklot, és mindent megtesz, hogy visszatérésre, sõt a belsõ várkastély elhagyására bírja. /BV II 1,5/ Azok, akik feltétel nélkül átadják magukat Istennek, másokat is magukkal vonzanak, az Úr pedig nem mint egyszerû katonákkal bánik velük, hanem mint jó hadvezérekkel. Ha pedig a sok nehézség láttára, amelyet a sátán az utatokba állít, nem akartok visszafordulni, nem kevés bátorságra van szükségetek, hanem Isten sok és hatalmas segítségére. Szerzetesi életünknek tehát áldozati jellege van, égõáldozati. Az Ó-szövetség idején az égõáldozat volt az az áldozat, amelyben az áldozati állatot mara- déktalanul megsemmisítették, föláldozták. Ez volt Isten minden élõlényen, minden teremtményen való uralmának legkifejezõbb szimbóluma. Valami hasonló bukkan fel fogadalmunknál, amelyben Istennek mindazt felajánljuk, amink van, amik vagyunk. Krisztussal leszünk áldozattá a legönfeláldozóbb módon. Birtokolhatnánk, megoszthatnánk szeretetünket, hajlamainkat, megtarthatnánk szabadságunkat, de nem! Mindezt Istennek adtuk égõáldozatul. Krisztussal vagyunk áldozatok. Csak az marad, hogy éljük eszményünket. És ez a döntõ: veszítsük el magunkat, hogy Krisztusban az Atyának tetszõ áldozattá váljunk /v.ö. Fil 3,7-11/. Ünnepélyesen megígértük: nem vesszük el az Úrtól a dicsõséget, föláldozzuk magunkat nem azért, hogy tökéletességet vagy szentséget szerezzünk magunknak, hanem Isten dicsõségére. Majd Õ tisztán irgalomból gondoskodik arról, hogy megmentsen és megszenteljen minket. Minden, amit tennünk kell: hûségesnek lenni Hozzá, és nem visszavonni lassacskán Istennek való odaszenteltségünket még jónak látszó indítékokból sem. Azzal nem segítünk az emberiségen, ha kompromisszumot kötünk szent és profán között, miszerint világi elképzelések és mértékek határozzák meg életünket. Nem hat az emberekre egy könnyed, kényelmes szerzetesi élet. S mit használna nekünk és nekik, ha hatással volna rájuk? Többet vár tõlünk a világ: a munkában, imában és a mindennapok rutinjában megélt magas eszményt. Olyasmit vár, ami túllépi látóhatárát, valamit, amire feltétlenül szüksége van mindenekelõtt Isten jelenlétét. Azokban a szerzetesekben fogja megtalálni, akik mindent odaadtak Krisztusért és saját életük tapasztalatában megtalálták az Istent. Ha tudatában maradunk konszekrációnknak, végül is lesz egy elvünk, amely mindennapi életünkben, napi döntéseinkben vezet minket. Nem szabad ezt az alapelvet elfelejtenünk, ha döntenünk kell, mi felel meg nekünk, és mitõl kell óvakodnunk; mit kell megváltoztatni, és mit kell megtartani személyes és közösségi életünkben. Ilyen radikális változások és általános bizonytalanság idejében, mint a mostani, konszekrációnk tényének szilárd, változatlan rendezõelvnek kellene lennie. Õszintén és alázattal szembe kell tudnunk néznünk konszekrációnk tényével és a belõle fakadó követelményekkel, és világosan fel kell ismernünk, hogy

7 12 SZERZETESI KONSZEKRÁCIÓ A SZERZETESSÉG TÖRTÉNETE 13 mi az, ami ezek alapján megfelel életutunknak, és mi az, ami annak ártalmas. Vezessünk be minden változtatást, amely azt célozza, hogy Krisztus hívásához hûségesebbek lehessünk, odaadóbbak az Õ szolgálatában, rendi szüleink karizmájának és szellemének jobban megfeleljünk, és buzgóbbak legyünk Isten dicséretében. Ilyen változtatások igaz emberi öröm forrásai lesznek, és nyitottá tesznek minket új utak keresésére, hiszen ez is Isten akarata, tehát a dicsõítés tette. Ez a fajta hozzáállás megóv minket attól, hogy elveszítsük szellemi kincseinket a változtatás kedvéért való változtatás puszta igénye miatt, s azért, hogy életünket kényelmesebbé tegyük. Nap mint nap döntsünk Krisztus mellett, úgy, mint tettük ezt fogadalmunk napján. Konszekrációnk e napján az Egyház Krisztus eucharisztikus áldozatával együtt ajánlotta fel áldozatunkat. Minden szentmisének odaszenteltségünkre és áldozatunkra kell emlékeztetnie. Krisztus megújítja áldozatát oltárainkon, önmagát adja szabadon, áldozatos szeretetben és az Atya iránti engedelmességben. Szerzetesi konszekrációnk napján mi is az oltárra tettük leírt fogadalmunkat. A szentek úgy mondják: fogadalmunk napja nem ismer napnyugtát, hanem örökké tart. De akkor minden szentmisében feláldoztatunk Krisztussal az Atyának: szeretetvallomásában és áldozati állapotában Vele egyesülve, mint ünnepélyes fogadalmunk napján. Mindenkor egységben vagyunk Máriával, aki önátadását olyan tökéletesen élte a fogantatás napjától, amelyen megszenteltetett, egészen áldozatának csúcspontjáig, a kereszt lábánál. Mindig Krisztusé volt az elsõ hely szívében. Elszenvedte a mindentõl való megfosztottságot, még a Fiától valót is, hogy hûséges maradjon istennek szenteltségéhez. Legyünk mi is hûségesek, mint Mária! A SZERZETESSÉG TÖRTÉNETE A szerzetesi élet alapja az Egyházban Jézus Krisztus példája és tanítása. A Szentlélek Krisztus egyes megvallóinak különleges ajándékokat ad olyanokat, mint az imádságos lelkület, a közösségi élet utáni vágy, kölcsönös testvéri szeretet, és az evangéliumi szegénység megélése amelyekkel ezek az emberek különleges módon képesek Isten Fia életét utánozni. Egész életükre szóló fogadalmat tesznek arra, hogy megtartják az evangéliumi tanácsokat: a tisztaságot, a szegénységet és az engedelmességet, vagyis önként vállalják azt az életet, hogy nem kötnek házasságot, nem lesz saját tulajdonukban semmi, és alárendelik magukat a szerzetesi közösség vezetõinek. A szerzetesi élet keleten vette kezdetét. Konstantin római császár milánói dekrétumában 313-ban elismerte a kereszténységet a Római Birodalom egész területén, mint hivatalosan elfogadott vallást. Õ maga csak késõbb tért meg, és lett keresztény. Ugyancsak ezekben az években születik meg a szerzetesi élet az Egyházban, és ez nem véletlen. A korábbi években a keresztények sok üldözést szenvedtek. Kereszténynek lenni nem volt biztonságos, nehéz volt és rizikós. A keresztények törvényen kívüliek voltak, a társadalom kivetettjeinek számítottak. Összejöveteleik, és saját szertartásaik voltak. Éppen azért voltak gyanúsak, mert életmódjuk eltért az akkori életfelfogástól. 313 után a keresztények számára minden megváltozik. Már nem kell az életüket félteni. Sõt kereszténynek lenni kezd érdekké válni. Ha valaki keresztet visel a mellén, könnyebben talál munkát, könnyebben jut felfelé a ranglétrán. Lassan a kereszténység elválaszthatatlan része lesz a társadalomnak, és a társadalom egyre keresztényibb lesz. Ebben a környezetben látjuk az elsõ próbálkozásokat a szerzetesi életre vagy mondjuk inkább úgy, hogy kezd kialakulni az igény a komolyabb evangéliumi élet iránt. Néhány keresztény kezdi feltenni magának a kérdést, hogy a milánói egyezmény minden pontja elfogadható-e? Vajon nem túl könnyen ismertük-e el a társadalomban domináló értékeket? Vajon még mindig annak a világnak sója vagyunk, amelyben élünk? Vajon az a világosság vagyunk, amely bevilágítja a világot? Alexandriában a plébánia vasárnapi homiliája elég volt Antalnak, hogy életével válaszoljon rá. Kivonult a város közelében levõ pusztába, hogy evangéliumibb életet élhessen. Eltávolodik tehát a kereszténységnek attól a módjától, amely Alexandriára jellemzõ. Biztos abban, hogy az intenzív imádságos élet segít neki megtalálni az evangélium igazi értékeit. Eladja mindenét amije csak van, elhagyja a várost, hogy jobban tudja követni Jézus Krisztust. Egyúttal bizonyos mértékben tartja a kapcsolatot városának keresztényeivel és Egyházával. Antal nem magányos ember. Egyre több keresztény jön a pusztába, a városon kívülre, hogy imával betöltött életet éljen. Megalakul a szerzetesi életforma az

8 14 A SZERZETESSÉG TÖRTÉNETE A SZERZETESSÉG TÖRTÉNETE 15 Egyházban. Ugyanebben az idõben Pachomiusz ugyancsak értékes életet kezd a pusztában: egyre több keresztény gyûlik össze egyre nagyobb kolostorokban, hogy ott keressék, és megtalálják Krisztus követésének útját. Valóságos mozgalom alakul ki a negyedik században, amely Egyiptom pusztaságaiban virágzik. Megjelennek a remeték is, akik egyes sziklák tetején, vagy barlangokban élnek. Magányos életmódjuk imádságos életük védelmét hivatott biztosítani. A negyedik században Nyugaton is kezd megszervezõdni a szerzetesi élet. Kifejlõdéséhez szent Ágoston ( 430) személyes példája, és észak-afrikából írott levelei vezettek. Nyugaton a szerzetesi élet atyja mégis késõbb Itáliában Szent Benedek ( 547) lett, aki saját regulát adott rendjének. Nõvére, Szent Skolasztika ( 547) ugyancsak szerzetesi életet élt. A szerzetesek ettõl az idõtõl fogva az imának és a munkának szentelik magukat: tanulnak és tanítanak, vallásos és világi mûveket írnak. Sokan közülük misszióba mennek, mint például szent Adalbert ( 997) Prága püspöke, aki vértanú halált halt, miközben az Evangéliumot hirdette a pogányok között Poroszországban. A tizenkettedik században új szerzetesi forma alakul ki Európában: a kolduló rendek. Õket a teljes szegénység, az imádság, Isten szavának hirdetése iránti buzgalom kapcsolja össze. Szent Ferenc ( 1226) Olaszországban, és Szent Domonkos ( 1221) Spanyolországban indította el ezt a fajta szerzetességet. Nem hiányoztak a nõk sem ebbõl a mozgalomból; olyanok, mint például Szent Klára ( 1253). A Tridenti Zsinat hozta meg a szerzetesi élet megújulását a tizenhatodik században. Új feladatokra új szerzetesi közösségek alakulnak a modern kor kihívásaira; mint a jezsuiták, akiket Spanyolországban Loyolai Szent Ignác (+ 1556) alapít meg számos apostoli feladat ellátására, különös hangsúlyt adva az engedelmességre; vagy az Orsolyiták rendje, amelyet Olaszországban alapít meg Merici Szent Angéla ( 1540), leánygyermekek nevelésére. Ekkor újul meg néhány régen megalapított szerzetes Rend. Többek között ekkor reformálja meg a Kármelita Rendet Spanyolországban Avilai Szent Teréz ( 1582). A ferencesek Rendjének reformjaként megalakul a Kapucinus Rend (1525). Az utolsó évszázadban igen sok nõi- és férfi szerzetesi közösség alakul. Ezek fõként kolostorban élõ közösségek, de vannak más apostoli közösségek is, például papi közösségek, tanító, missziós közösségek, betegápoló közösségek, és még számos más is. A huszadik században a szerzetesi életet megerõsítette a II. Vatikáni Zsinat tanítása. Napjainkban sem nélkülözhetjük õket, amikor az élet tele van békétlenséggel, és kereséssel, jósággal és rosszal. Ezért napjainkban a szerzetesek hiteles tanúivá kell legyenek az Isten és az ember közötti szeretetnek, Jézus Krisztust véve példaképül. Az utóbbi néhány évtizedben néhány országban harcot indítottak a hit, és az Egyház ellen, ami számos egyházi struktúra, közöttük kolostorok megszüntetéséhez vezetett. Azok a nagy változások, amelyek az ezerkilencszáznyolcvanas-, kilencvenes években bekövetkeztek, új reményeket ébresztettek. Sokfelé a régi kommunista blokk országaiban, újra megnyíltak a templomok. Kiderült, hogy a hit él, az Egyház veszteségei ellenére fennáll. Kitartott, megmaradt számos szerzetes, közöttük kármelita férfiak és nõk, akik az üldöztetések ellenére tanúi maradtak Isten emberek iránti szeretetének. Most élõ reménységünk lehet abban, hogy a rendi élet újra virágozni fog, és bõséges termést hoz. A szerzetesség egész történetében a szegénység, tisztaság és engedelmesség egész életre szóló fogadalma jelenti a közösségi élet szívét. A szerzetesi hármas fogadalom az emberi lét három alapvetõ dimenzióját jeleníti meg. Minden embernek szüksége van a minimális anyagi létfeltételekre ahhoz, hogy életben maradjon: ennivalóra, fedélre a feje fölé, valamilyen ruhanemûre, amely megvédi az idõjárás viszontagságaitól.

9 16 A SZERZETESSÉG TÖRTÉNETE A MEGSZENTELT SZERZETESI ÉLET APOSTOLI DIMENZIÓJA 17 Minden embernek ugyanígy szüksége van arra, hogy elismerjék, hogy öröme legyen, hogy szeretve legyen, hiszen ezek nélkül nemcsak, hogy nem válik sohasem emberré, hanem ellenkezõleg, kétséget kizárólag megsérül a lelke. Minden embernek szüksége van a szabadság légkörére ahhoz, hogy dönthessen arról, mi történjen vele. Enélkül nem jut tovább egy robot színvonalán. Három alapvetõ dimenzióról van szó: életünk anyagi aspektusáról, arról, hogy szeretve legyünk valaki által, és az autonómiáról, amely lehetõvé teszi döntésünk szabadságát. Egyetlen ember sem lehet meg e három dimenzió nélkül. Ezek olyannyira fontosak, hogy valóságos az a veszély, hogy az ember minden ember megakarja szerezni ezeket magának. Valójában itt kezdõdik mai világunk nyomora: amikor túl sokat akarok magamnak, akkor a másiknak túl kevés jut. A három dimenzió, amit az elõbb említettem, abszolút szükségesek minden ember számára, önazonosságát jelenítik meg. Ezzel együtt az Evangélium azt tanítja, hogy ez a három szükséges, de nem abszolút értékû. Mindegyik egyformán fontos minden ember számára, aki az Evangélium szerint akar élni. Azonban csak az Isten abszolút, kizárólag Õ. Minden keresztény megpróbálja életében konkretizálni ezeket a dimenziókat. A kolostorokban élõ nõvérek teszik ezt talán a legkiemelkedõbb módon. Az, amit minden keresztény szívében hordoz, azt a szerzetes a homlokára írva viseli! Ez azt jelenti, hogy örök fogadalmunk a szegénységre, a tisztaságra és az engedelmességre olyan dolgokról szól, ami nem idegen egyetlen keresztény számára sem. fr. P. Denisiewicz OCD A MEGSZENTELT SZERZETESI ÉLET APOSTOLI DIMENZIÓJA Ha az ember, vagy mondjuk így: átlagember ezt a szót hallja, hogy szerzetes, akkor nagy valószínûséggel arra gondol, hogy csuha, tehát hosszú földig érõ ruhában járkáló emberke, esetleg szakállal, ha férfirõl van szó, ha pedig nõrõl, akkor apáca, fátyollal a fején, az arca éppen hogy csak látható; de akár férfi akár nõi szerzetest hall a mai ember, arra gondolhat, hogy a világtól elvonultan él, messze az emberektõl, esetleg kinn az erdõben, vadonban, a mai világ dolgairól mit sem tudva, csak imádkozik vagy talán dolgozik is két kezével. Sok igazság van a fent leírtakban, de mi szerzetesek kötelességünknek érezzük kiegészíteni ezt a képet azzal, amit a címben is jeleztünk: a szerzetes szükségképpen apostol is: Krisztus hirdetõje. Hogy milyen módon és formában, hát errõl szeretnénk most megosztani a gondolatainkat, amelyeket elsõsorban Arnaldo Pigna OCD kármelita atya Megszentelt élet c. könyve nyomán teszszük. Ha külön nem jelezzük, hogy honnan vettük a gondolatokat, abban az esetben az idézõjel mindig azt jelzi, hogy a fenti szerzõt idézzük. Bevezetés Az Egyház természete szerint misszionárius. Közösség és küldetés el választhatatlan fogalmak az Egyházban. Közösségben lenni Krisztussal annyit jelent, mint Krisztus példájára vállalni a küldetést: minél inkább egyház az egyház, annál inkább missziós. Az Egyház azért ilyen, mert Jézus Krisztus ilyen: Õ is azért jött a Földünkre ebbe a világba, hogy misszionáljon, hogy közösségben legyen az Atyával, s ezt a boldogító együttlétet megossza az emberekkel, sõt bevezessen minden egyes embert és az egész emberiséget a Szentháromság mindent betöltõ és boldogító szeretet-közösségébe. Isten igazi dicsõsége abban áll, hogy befogadjuk és közöljük másokkal ezt az üdvösséget. Amikor a Zsinat hangsúlyozza, hogy a szerzetesek életének az egész egyház javára kell konszekráltnak lennie (LG 44b), nem parancsot ad; egyszerûen csak olyan irányelvre mutat rá, amely a szerzetesi életnek mint olyannak és megújulásának életadó követelményét fejezi ki.

10 18 A MEGSZENTELT SZERZETESI ÉLET APOSTOLI DIMENZIÓJA A MEGSZENTELT SZERZETESI ÉLET APOSTOLI DIMENZIÓJA 19 1/ Személyes megszentelõdés 3/ Áldozat Ez az apostolság mindenekelõtt a személyes megszentelõdésre vonatkozó komoly elkötelezettségben valósul meg Elsõ hallásra talán érthetetlennek tûnik, hogy a személyes megszentelõdés is eszköze lehet az apostolkodásnak. Pedig igazában ez az elsõ igazi feltétele az igehirdetésnek, s a ránk bízottak Istenhez való vezetésének. Személyes megszentelõdés nélkül mit sem ér az apostolkodás és hiteltelenné válunk. Minél bensõbben egyesülnek Krisztussal önmaguk és egész életük átadásával, annál virágzóbb lesz az egyház élete és annál termékenyebb apostolsága Ez a mások javára irányuló cselekvés lényegében a szeretet közlésére szorítkozik, hiszen Isten és az Egyház élete pontosan maga a szeretet. Íme ezért van az, hogy valaki minél jobban szeretetbõl él, annál inkább a központban, az Egyház szívében él, élteti, fenntartja, gazdagítja azt, s ily módon hatékonyabbá ás áthatóbbá teszi a világban folytatott tevékenységét. Láthatjuk, hogy minden keresztény hozzájárul az Egyház gazdagításához, elsõsorban azonban nem azzal, amit tesz, hanem azzal, aki. Aki szent, az a lelki élet forrását jelenti testvérei számára. 2/ Ima Az apostolság második lényeges és alapvetõ eleme az ima, a lelki együttmûködés leghatékonyabb eszköze, hogy mindig az Úr legyen az alap és a végsõ cél a földi haza építésénél, nehogy hiába dolgozzanak, akik azt építik. (LG 46b) Imádság nélkül megint csak nem sokat ér az apostolkodásunk, legfeljebb hivatalnokok, templomépítõk, szervezõk stb. vagyunk, ami természetesen (talán sajnos) hozzátartozik az életünkhöz, de minden tevékenységünket kell, hogy az ima elõzze meg és kísérje. A napi két óra szemlélõdõ ima (reggel egy és este egy óra) mindenre képessé tesz minket, illetve szerényebben fogalmazva: ez ad nekünk erõt a napi sok-sok feladathoz és lótás-futáshoz. Egy szerzetesi közgyûléshez szólva II. János Pál pápa hangsúlyozta: A klauzúra nem valami sziget, ahová a Titokzatos Testtõl a szemlélõdõ lelkek elvonulnak. A klauzúra az Egyház szívébe helyezi õket, az egyház lelki kincstárát ezek a lelkek gazdagítják, támogatják imáikkal, szeretetükkel, osztoznak szenvedésében, fáradságában, apostoli tevékenységében, reményeiben, növelik érdemeit. (Oss.Rom ). Majd ebben a beszédében még hozzátette a szentatya: A szerzeteselöljáróknak gyakran kell emlékeztetniük szerzetestestvéreiket arra, hogy az igazi imádás termékenyebb és gazdagítóbb, mint bármifajta más, még a legintenzívebb, akár tiszta apostoli jellegû tevékenység (uo.)...a lélek a tiszta szemlélõdésben végzi a leghatékonyabb apostoli tevékenységet, amint ezt Keresztes Szent János is hangsúlyozza (Szellemi páros ének 29). A szenvedés egyike azoknak a leghatékonyabb eszközöknek, amelyek az Egyház rendelkezésére állnak apostoli küldetése teljesítésére. Jézus kínszenvedésével és halálával gyõzte le a gonosz hatalmát, így fordította meg azt a reménytelen helyzetet, amelyben az emberiség volt, és így szerezte vissza Ádám minden fiának azt a jogot, hogy Isten országának polgára legyen. Nekünk, szerzeteseknek talán többet kellene arra gondolnunk, hogy létezik a szenvedés apostolsága is, amely áldozatból, vezeklésbõl áll, amikor is szelíd türelemmel elfogadjuk az élet csapásait, sõt visszatérünk az önként vállalt önmegtagadásnak és vezeklésnek azokhoz a formáihoz, amelyeket manapság szeretnek elavultnak minõsíteni. Az igazi megtérés szükségszerûen vezeklést is jelent; az ember érzi, hogy engesztelnie kell, hogy valamit meg kell változtatnia; ez a belsõ forradalom szakítást, gyökeres kitépést jelent, tehát lemondást és egy bizonyos halált. Ha az emberiséget meg akarjuk téríteni, vezekelni is kell az emberiség bûneiért. Az apostol nem csak hirdeti a megtérést, hanem, akárcsak Krisztus, fizetni is kezd érte. Különben is lehetetlen az üdvösség Evangéliumának szavahihetõ hirdetése ami egyet jelent a Keresztrefeszített és Feltámadt Krisztus hirdetésével, ha nem tapasztaltuk meg kézzelfoghatóan, hogy az élet a halálon át vezet, és mi a szenvedés, lemondás közepette is örömben élünk.

11 20 A MEGSZENTELT SZERZETESI ÉLET APOSTOLI DIMENZIÓJA A MEGSZENTELT SZERZETESI ÉLET APOSTOLI DIMENZIÓJA 21 4/ Az élet tanúsága A szerzetesek apostolságának következõ lényeges szempontja a tanúságtétel. A szerzetesek elsõsorban Istenre összpontosított életükkel teszik hitelessé és áttetszõvé az evangéliumi tanácsok tanúságtételét: a Zsinat szavaival élve: Egyedül Istenért élnek, egyedül és mindenek fölött Isten a céljuk. Mindenek elõtt Istent keressék és szeressék. Továbbá ezt olvashatjuk még:,,a szerzetesek és közösségeik arra hivatottak, hogy tanúskodjanak az Istennek való teljes odaadottságról, amely életük alapválasztása és életformájuknak megfelelõen megvalósítandó feladat. Aki lénye gyökeréig tanú, az mindig és teljesen az marad. Nincs szüksége arra, hogy beszéljen, elég, hogy él. Az igazi tanúknak, írja Bergson, nincs szükségük arra, hogy buzdítsanak, csak létezniük kell: létük maga felhívás. Az õsegyház és az apostolok így tettek tanúságot: Krisztus tanúiként mutatkoztak be nem annyira azzal, amit mondtak vagy tettek, hanem ahogyan éltek és amit bensõleg tudtak Róla,,A mai embert inkább érdekli a tanúk mint a tanítók, és ha mégis hallgat a tanírókra, azért teszi, mert egyben tanúk is, Szent Péter szépen fejezi ki ugyanezt, amikor azt írja, hogy a keresztények tiszta és szép,,szavak nélkül is megnyeri azokat, akik nem hisznek az igének (1Pét3,1). Az Egyház elsõsorban magatartásával, saját életével evangélizálja a világot: tanúságtételével, amikor hûséges az Úr Jézushoz, a szegénység, lemondás szelleméhez, független a világ hatalmasságaitól. Egy szóval: életszentségével (EN41). 5/ Apostoli tevékenység Természetesen nem akármilyen tevékenységrõl van szó, hanem olyan apostoli, karitatív tevékenységrõl vagy olyan mûrõl, amelyet a Szentlélek ihlet és éltet. A tevékenységet túl sokáig a lelki élet,,konkurenciájának tekintették, a,,kiüresedés veszélyének, amelyet aztán az imához való állandó visszatéréssel és rendszeres imával kellett,,kompenzálni. Az apostolságot nem tekintették a szerzetesi konszekráció részének, a,,testvéreknek szentelt idõt mintegy lopásnak tekintették az,,istennek szentelt idõ kárára. A Zsinat aztán pontos iránymutatást adott. Avilai Szent Terézia igen gyakorlatiasan és nagy tapasztalattal a következõképpen fogalmaz:,,higgyék el nekem, hogy a lelki haladás nem attól függ, milyen hosszú idõt töltünk el az imában. mert ha az ember idejének egy részét külsõ munkára fordítja, a szeretet rövid idõ alatt is sokkal jobban fölgyullad benne, mintha egyébként órákon át tartó szemlélõdést végezne. Mindamellett (teszi hozzá egészséges realizmussal) még az engedelmesség- és szeretet parancsolta dol- gokban is óvatosan kell eljárni, s nem szabad soha annyira elhagynunk magunkat, hogy bensõleg gyakran vissza ne térjünk Istenünkhöz (Avilai Szent Teréz, Alapítások könyve 5,17). A szemlélõdés és az apostolság ugyanannak az egyetlen legfõbb szeretetnek kifejezõdése; ez az affektív és effektív szeretet pedig szükségszerûen két lényeges dimenzióban válik kézzelfoghatóvá: az imában és a külsõ tevékenységben. Az igazság az, hogy csak akkor szerzetes valaki, ha egyidejûleg szemlélõdõ és tevékeny. A szerzetesi életforma külsõ szervezettségében hangsúlyozhatja egyik vagy másik dimenziót, az életstílus jelezheti a módot, ahogyan a tagok szemlélõdõk és apostolok. De ne tápláljunk illúziókat: ha egy ún.,,szemlélõdõ nem adja oda mindenét az Egyházért, már nem szemlélõdõ, hanem egyszerûen egoista, az az,,apostol pedig, aki nem keresi állandóan az Istennel való találkozást, már nem apostol, hanem üres dobpergés. Mindez azt jelenti, hogy senki sem lehet kontemplatív, ha nem apostol, és senki sem lehet apostol, he nem szemlélõdõ. Isten szemlélése egyik módja a testvérek üdvözítésének, a testvérek üdvösségéért végzett munka viszont egyik módja az Istennel való találkozásnak. Ha nem így van, nem lehet szó sem kontemplációról, sem apostolságról. Összeállította: fr. Sándor OCD

12 22 A SZERZETESI KÖZÖSSÉG TERMÉSZETE A SZERZETESI KÖZÖSSÉG TERMÉSZETE 23 A SZERZETESI KÖZÖSSÉG TERMÉSZETE A II. Vatikáni Zsinat irányváltást hozott az egész Egyház, és így ezen belül a szerzetesség számára is. A societas -Egyházból a kommunió -Egyházba való átmenet nagy megrázkódtatást jelentett a szerzetesi közösségekben. A közösségeknek át kellett értékelniük addigi életüket. A változás az élet minden területére kihatott. A folyamat során a szerzetesek néha idealizmusba, szentimentalizmusba vagy infantilizmusba estek. Egy dolog azonban nyilvánvaló volt: a szerzetesi közösség mintegy»természetes«kifejezõdése az egyházi közösség kommuniójának. Egy társaság (societas) olyan emberek társulása, akik közös cél közös erõvel való elérésére társulnak. A társaságon belül nem szükséges az együttérzés, de még az ismeretség sem. Nem a személyek, hanem a funkciók és a szerepek hozzák létre az együttest és a kölcsönös összefüggést. Ezzel szemben a közösség olyan együttes, ahol élet- és érzésközösség van: vagyis személyek közössége. A közösség akkor válik kommunióvá, ha a benne élõ személyeket a szeretet is összekapcsolja. Így a család nem csak egyszerûen társaság, hanem közösség, sõt kommunió. A pszichológusok annak alapján, hogy milyen fontosságot biztosítanak a személyes kommuniónak, a közösség két típusát különböztetik meg : 1. Funkcionális közösség: ebben az emberek egy közös cél megvalósítása miatt vannak együtt. 2. Személyes kapcsolaton alapuló közösség: az emberek itt személyként vannak kapcsolatban egymással azért, hogy együtt legyenek. Az együttlét a legfontosabb cél, erre törekszenek. Az elsõ keresztény közösség Az elsõ tanítványok, Krisztus példáját követve, szinte újból megvalósították Jézusnak és tanítványainak életét. Jézus jelenléte a Szentlélekben egy szívvé, egy lélekké tette, igazi testvériségre késztette õket, s ezt a javak megosztásával, az Ige közös hallgatásával, a kölcsönös segítséggel és a közös imával fejezték ki és táplálták (vö. Csel 2,42;44-45;4, 32; 34-35). A hívek számának gyarapodásával csökkent az evangéliumi üzenetet élõk csoportjának radikális elkötelezettsége. Szerzetesi közösség Az Egyházban eleven maradt a radikálisan megélt evangéliumi élet. Az elsõ szerzetesek az aszkézis gyakorlásával, a szegénységgel és az önmegtartóztatás teljesítésével törekedtek az evangéliumi radikalizmusra. Az Evangélium azonban a szeretet, vagyis a kommunió üzenete. Hosszú folyamat gyümölcseként bontakoztak ki az új közösségek, amelyek meg akarták élni az Õsegyház tapasztalatát. Akik az evangéliumi tanácsok életét vallották, az volt a céljuk, hogy teljes kommunióra jussanak Vele és így a testvérekkel. Ebben az összefüggésben a közösség nem eszköz. Ha a közösségben való életre gondolunk, elsõsorban a szerzetesi közösségek jutnak az eszünkbe. A közösség életében a szegénység, a tisztaság, és az engedelmesség szorosan összefüggenek. Az Egyház közösség Az Egyház mintegy szentsége, vagyis jele és eszköze az Istennel való bensõséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének. (Lumen Gentium 1). Olyan közösség, amely funkcionális és személyes kapcsolatokon alapul. Az Egyház lényegében személyek kommuniója. A szeretet kapcsolja össze az Egyház gyermekeit, amely a Szentlélek kiáradása által jut a keresztények szívébe. Az Egyház lelke a szeretet. Ez a szeretet a jele Krisztus igazi tanítványainak. Apostoli közösség Az új nép elsõ sejtjét Krisztus és tanítványainak a közössége alkotta. Az apostolok egyek voltak a szeretetben és a Jézusba vetett bizalomban. Ezt az egységet fejezte ki az együttélés és a javak közössége. E közösség a tökéletesség igazi iskolája is volt.

13 24 A SZERZETESI KÖZÖSSÉG TERMÉSZETE A SZERZETESI KÖZÖSSÉG TERMÉSZETE 25 A szerzetesi közösség természetfeletti közösség. Jellemzõi: Az isteni szeretet közössége Szeretet nélkül nincs közösség. A szeretet Istenbõl születik. Ez a szeretet az általa megélt kommunióból fakad, az isteni szeretet dinamizmusával késztet a másokkal való találkozásra. Isten szeretetének hiányában a szerzetesi közösség nem létezik. Ha a közösségben nincs emberi jóakarat, állandóan a felbomlás veszélye fenyegeti. A szeretet összetevõi: Jóakarat: õszintén és mélyen akarjuk a másik javát, szeretjük mindazt, ami Istenhez vezet. Jótett: áldozatok és személyes lemondás árán is erõfeszítést teszünk, hogy a másiknak jót tegyünk. Szívbeli szeretet: a szívek egysége, amely által a másikat mintegy másik énünkként értékeljük. E szeretet teljessége a barátságban fejezõdik ki. A hit közössége A legmélyebben a hitnek és ugyanannak az igének az elfogadása egyesít. A szerzetesek az Úr nevében egyesültek. Bensõségesebb, szorosabb szál fûzi össze õket, mint a test és vér köteléke. A legfõképp szeretett Isten felé való közös törekvés szorosan egyesíti a szerzeteseket, és a közösségeket a remény közösségévé alakítja. Az istentisztelet közössége A hit és a kommunió közössége az Ige hallgatásából születik, a liturgiában fejezõdik ki és erõsödik, mégpedig valamennyi tag tudatos, cselekvõ közremûködésével. Azokban a testvéri közösségekben, amelyek minden ember felé nyitnak, az Eucharisztia jelenti a kiindulópontot és a célpontot. Az egységet csak Krisztusban lehet létrehozni. Fontos, hogy a közösségek gazdagok legyenek az imában és a kommunióban. Az események és a javak közössége Az egy lelkület, egy felfogás Jézus Krisztus lelkületét és felfogását jelenti; az Ige állandó elmélkedése által állandóan ehhez kell visszatérni. Az elsõ keresztények is így tettek. Az anyagi és lelki javak közösbe tétele mélyíti az egységet. A szerzetesi közösségben is minden közös, mint ahogyan az õskeresztények körében is történt. Közösen keresik és élik meg az élet értelmét. A testvérek közötti párbeszéd elsõdleges fontosságú. A szolgálat közössége A meggyõzõdéses hit és az õszinte szeretet nem marad elzártan, hanem természeténél fogva a megnyílásra és a megmutatkozásra irányul. Ily módon minden keresztény közösség misszionárius közösség. A misszionárius követelményeknek két dimenziója létezik: 1. A belsõ dimenzió: valamennyi tag asszimilációja és integrációja felé tart, nem tûri a megkülönböztetés árnyékát sem. 2. A külsõ dimenzió: állandó szorgos keresése Isten Országa terjesztésének. Az egyházias szellemû közösségek nyitottak. Ha egy szerzetesi közösség nem apostoli szellemû, megszûnik szerzetesi közösség lenni. Az együttmûködés hatékony eszköze a közösség kialakításának, és egyben próbakõ is. Az egységnek a jele az is, amikor a szándéknak, célnak, cselekvésnek egy az irányultsága. A közösség alapja az elfogadás, érett voltának jele pedig az együttmûködés. Krisztus követésére szóló hívás az életünk. A közösség apostolsága nem szavakból, hanem tanúságtételbõl áll. Fontos, hogy a szavak a mindennapi létünkbe beépülve, gyakorlattá és életté váljanak. Törekedjünk élni azt, amit meg kell valósítanunk. (Arnaldo Pigna OCD: Megszentelt élet címû könyve alapján összeállította: fr. György OCD)

14 26 AZ EVANGÉLIUMI TANÁCSOK AVILAI SZENT TERÉZ SZERINT AZ EVANGÉLIUMI TANÁCSOK AVILAI SZENT TERÉZ SZERINT 27 AZ EVANGÉLIUMI TANÁCSOK AVILAI SZENT TERÉZ SZERINT Avilai Szent Teréz azzal a céllal kezdte meg az új szerzetesközösségek alapítását, hogy azokban tökéletesen megéljék az evangéliumi tanácsokat, hogy így áldozatukkal, jó példájukkal segítsék az akkor a nyugati egyházszakadástól szenvedõ Egyházat. Elhatároztam, hogy megteszem azt a csekélységet, ami tõlem telik, tudniillik, hogy a legtökéletesebb módon követem az evangéliumi tanácsokat és ugyanígy megtartatom azokat e kolostor csekély számú lakóival is. Isten végtelen jóságába vetettem tehát bizalmamat, mert tudtam, hogy Õ sohasem hagyja el azokat, akik Érte mindent elhagynak. Mivel pedig társnõim olyan jók voltak, amilyeneknek leghõbb vágyaimban képzeltem õket: arra számítottam, hogy az õ erényeik mellett az én hibáim nem érvényesülnek majd, s hogy így sikerül valami keveset az Úr kedvére tennem. Reméltem, hogy ha mindnyájan buzgón imádkozunk az Egyház védelmezõiért, a hitszónokokért és hittudósokért, akik az õ zászlaja alatt harcolnak: annyira-amennyire mégis csak segítségére leszünk ennek az én jó Uramnak. (TU 2,1) Az evangéliumi tanácsok kifejezés azonban csak egyszer az elõbb említett formában szerepel az írásaiban. Három alkalommal említi azonban a Krisztus tanácsai kifejezést. Az ember igyekszik Istennel egyesülni, s az a szándéka, hogy követi gyalázattal és rágalommal illetett Krisztusának tanácsait (Ö 31, 22; vö. 35, 2.4.) Egy esetben pedig a parancsokról és tanácsokról szól: Tartsuk tehát meg az õ parancsolatait, kövessük tanácsait és ebben legyünk nagyon is lelkiismeretesek. Többször pedig a fogadalmak nevet használja. Nézzünk meg egy példát: Kisboldogasszony napján egészen rendkívüli jókedvemben szoktam lenni. Ugyanis ezen a napon szoktam megújítani fogadalmaimat. Ez alkalommal is, midõn ezt meg akartam tenni, értelmi látomásban megjelent nekem a mi Szûzanyánk, úgy éreztem, hogy az õ kezeibe teszem le a fogadalmakat, és hogy Õ szívesen veszi õket. Ez a látomás néhány napig tartott, amennyiben Õ állandóan velem maradt, és pedig a baloldalamon 3. A fogalmi tisztázás 4 után most röviden áttekintjük Szent Teréziának a három evangéliumi tanácsról alkotott néhány nézetét. 3 Isteni kegyelmek Vö. Félix Malax: Consejos evangélicos. In.: Diccionario de Santa Teresa de Jesús, Monte Carmelo, Burgos, old. Engedelmesség Avilai Szent Teréz gondolatvilágának középpontjában megtalálható a tudatos életszentségre való törekvés eszméje. Errõl pedig így gondolkodik: Ami a teljes tökéletességet illeti, magától értetõdik, hogy az nem merül ki lelki örömökben, sem pedig nagy elragadtatásokban, látomásokban és prófétai ihletben, hanem az a lényege, hogy a mi akaratunk teljesen megegyezzék Istenével, s hogy abban a pillanatban, amidõn valamire vonatkozólag fölismerjük az Õ akaratát, azt mi is azonnal és pedig teljes szívünkbõl magunkévá tegyük (Alap 5, 10). Ennek a boldog állapotnak az elérésére Teréz szerint a leggyorsabb és leghatásosabb eszköz az engedelmesség 5. Igyekezzetek engedelmeskedni, ha nehezetekre esik is mert ez sokkal nagyobb tökéletesség (TU 39, 3). Az engedelmesség nélkül szerinte a szerzetesi élet nem ér semmit. Azt akarom tehát mondani, hogyha valaki fogadalommal kötelezte magát engedelmességre, és nem tartaná meg, vagy legalább is nem igyekeznék ennek a fogadalomnak minden erejével és a lehetõ legnagyobb tökéletességgel eleget tenni: az ilyen, nem tudom, mit keres a kolostorban (TU 18, 7). Az engedelmesség kiváló eszköz a lelki vezetésben és az imádságban kapott kegyelmek megkülönböztetésben 6. Tapasztalatból tudom nem is említve, hogy sokfelé olvastam is mily nagy javára van a léleknek az, ha mindig és mindenben az engedelmességhez tartja magát. Meg vagyok róla gyõzõdve, hogy ezen az úton halad az ember leginkább elõre az erényekben, és szerzi meg mindjobban az alázatosságot. Ez szolgáltat nekünk legjobb biztosítékot az iránt, amitõl a földi halandónak mindig félnie kell, tudniillik, hogy nem tévesztjük-e el a mennyországba vezetõ utat. Ebben találjuk meg a nyugalmat, amely akkora értékkel 5 Vö. Uo. 5, Vö. Alapítások könyve 8, 5.

15 28 AZ EVANGÉLIUMI TANÁCSOK AVILAI SZENT TERÉZ SZERINT AZ EVANGÉLIUMI TANÁCSOK AVILAI SZENT TERÉZ SZERINT 29 bír azon lelkeknél, akik az Úristen kedvében óhajtanak járni. Mert ha igazán rászánták magukat erre a szent engedelmességre; ha meghódoltatják értelmüket, és nem akarnak többé eltérni gyóntatójuknak vagy pedig ha szerzetesek, elöljárójuknak nézetétõl, akkor az ördög nem fogja õket többé örökös nyugtalanságával háborgatni, mert belátja, hogy támadásaival nincs haszna, hanem csak kára. A mi nyughatatlan indulataink is, amelyek annyira szeretnek a magunk akarata szerint eljárni, sõt amennyiben élvezetre irányulnak, képesek értelmünket is leigázni, szintén lecsillapulnak, mert az ember állandóan észben tartja azt, hogy akaratáról egyszer s mindenkorra lemondott az Úristen javára, és alávetette azt annak, aki reá nézve Õt helyettesíti (Alap Elõszó 1). Szegénység Avilai Szent Teréz elsõ kolostorának alapításakor és a Tökéletesség Útja címû mûvének elején nagy elszántsággal száll síkra a szegénység értékének a védelméért. Ez a címer legyen tehát mindig a mi zászlónkon! Érvényesüljön nálunk a szegénység mindenben: házainkban, ruházatunkban, szavainkban, fõleg azonban gondolkodásunkban. Addig, amíg ehhez tartjátok magatokat, ne féltsétek ebben a házban a szerzetesi életszentséget, mert amint Szent Klára mondta hatalmas védõfal a szegénység. Saját szavai szerint, szegénységgel és alázatossággal kívánta mindig körülsáncolni kolostorait. S kétséget sem szenved, hogy 7 A harmadik erény az alázat, vö.: Tökéletesség Útja 4, 4. 8 Szó szerint: szakítás minden teremtménnyel. a lelkiismeretesen gyakorolt szegénység jobban megõrzi a szerzetesek becsületét és minden egyebét, mint a legpompásabb épületek (TU 2, 8). A szegénység azonban nem cél, hanem a krisztuskövetés egyik alkalmas eszköze: Utánozzuk ebben legalább annyira-amennyire a mi királyunkat, akinek nem volt más hajléka, mint a betlehemi istálló, amelyben született, és a keresztfa, amelyen meghalt (TU 2, 9). Különbséget tesz a külsõ és a belsõ szegénység között. Egy dolgot kérek tõletek az Úr szerelmére. A mi címerünk a szent szegénység, mert hiszen a mi szent rendünk alapítása korában szent elõdeink oly nagy becsben tartották, és annyira ragaszkodtak hozzá, hogy amint ezt olyan valaki mondta nekem, aki tudja a dolgot egyik napról a másikra nem tettek el semmit. De ha ez így van, tekintve, hogy külsõleg nem vagyunk képesek ezt ilyen szigorúan megtartani: igyekezzünk ezeket az elveket legalább a bensõnkben ápolni (TU 2, 7). Végsõ soron a szegénység fogadalma az Isten gondviselõ szeretetébe vetett bizalommal való életet jelenti. Amíg életben vagyok, minduntalan emlékeztetlek rá, mert tapasztalatból tudom, hogy mekkora lelki haszonnal jár. Minél kevesebb a készletünk, annál kevesebb a gondunk. Isten látja lelkemet, hogy nekem roszszabbul esik, ha fölöslegünk van, mintha hiányt szenvedünk. Azt sem tudom, vajon elõfordult-e már ez az utóbbi eset, mert hiszen naponkint tapasztaljuk, hogy mihelyt valamire szükségünk van, az Úr azonnal megadja. Tisztaság A tisztaság evangéliumi tanácsa ezen a néven alig van jelen Szent Terézia írásaiban. Csak egy alkalommal találkozhatunk pontosan evvel a kifejezéssel. Egyik versében így buzdítja a nõvéreket: A tisztaság fogadalmát nagy gondossággal õrizzétek A tisztaság erényét, vagy lelkületét azonban a Tökéletesség útja negyedik fejezetében említett három alaperény közül kettõben 7, a kölcsönös szeretetben és a lelki szabadságban 8, vagy az ezekhez közeli magatartásokban találhatjuk meg. A Szentanya megemlít néhány éretlen viselkedést a kölcsönös szeretet terén. Innét ered például az, hogy nem szeretik egymást eléggé valamennyien; hogy egyik-másik megneheztel, ha barátnõjét valami bántódás éri; igyekszik egyetmást megtartani magának, hogy abból barátnõjének ajándékot adhasson; keresi az alkalmat arra, hogy beszélgethessen vele s akkor is legtöbbször arról folyik köztük a szó, hogy mennyire szeretik egymást és más ilyen ostobaságról, nem pedig arról, hogy mennyire szeretik Istent. Ezek a nagy barátkozások ugyanis ritkán szolgálnak arra, hogy az illetõket nagyobb szeretetre lelkesítsék Isten iránt, hanem ellenkezõleg az ördögnek nyújtanak alkalmat arra, hogy a kolostorban pártokat szervezzen (TU 4, 6)

16 30 AZ EVANGÉLIUMI TANÁCSOK AVILAI SZENT TERÉZ SZERINT A REJTEKBEN TÜNDÖKLÕ FÉNY 31 Ez utóbbival ellentétben egy tiszta szereteten alapuló lelki barátságot tart helyes magatartásnak: Bárcsak minél több ilyen barátság volna, értem a nagy kolostorokban; mert ebben a mi házunkban, ahol csak tizenhárman vagyunk, s ahol többet nem is szabad felvenni, kell, hogy valamennyien egyenlõ jóbarátok legyenek, hogy mindnyájan egyenlõen vonzódjanak egymáshoz s így szeressék, és kölcsönösen támogassák egymást. Ezért is a mieink õrizkedjenek a különös barátkozástól, akármennyire ártatlan legyen is az egyébként; hiszen az ilyesmi még édes testvérek közt is méreg; rokonok között pedig még rosszabb: valóságos pestis (TU 4, 7). A kölcsönös szeretethez azonban párosulnia kell a lelki szabadságnak is: Ha tehát a szívünk jobban hajlanék az egyikhez, mint a másikhoz amit nem lehet elkerülni, mert ez természetünkbõl folyik, olyannyira, hogy sokszor kedvesebb elõttünk az, aki rosszabb, csupán azért, mert vonzóbb a külseje akkor fogjuk meg a gyeplõt, s ne engedjük, hogy az a vonzalom úrrá legyen fölöttünk. Ne szeressünk a másikban egyebet, mint az erényeket és a lelki jóságot s legyen mindig gondunk arra, hogy a külsõt semmibe se vegyük. Ne engedjük meg, nõvéreim, hogy szívünk bárkinek rabja legyen, azt az Egyet kivéve, aki azt saját vére árán vásárolta meg. Vigyázzanak nagyon, mert különben egyszer csak azt veszik észre, hogy a szívük teljesen hozzátapadt valakihez és nem bírnak többé vele (TU 4, 7-8). Ez utóbbi idézet alapján már láthatjuk, hog a nõvérek közötti tiszta, szabad szeretet azt a célt szolgálja, hogy Jézushoz hûségesek legyenek, vagyis csak hozzá kötõdjenek. Ezt a gondolatot találhatjuk meg Szent Terézia, Jézusról nevezett Anna granadai perjelnõhöz írott levelében: Mert minden személyi ragaszkodás homlokegyenest ellentétben van a sarutlan nõvérek szellemével, még ha a fõnöknõre irányulna is; ez kerékkötõje volna minden haladásnak a lelki életben. Az Úristen azt akarja, hogy az õ arái szabadok legyenek, s csupán csak Õhozzá ragaszkodjanak 9. fr. Imre 9 Avilai Nagy Szent Terézia levelei II / 591.old. A REJTEKBEN TÜNDÖKLÕ FÉNY Gondolatok az Istennek szentelt életrõl Mit is mondhatnánk azokról az emberekrõl, akik egyedüli céljuknak és tökéletes boldogságuknak azt tekintik, hogy a Jó Istent szolgálhatják; s ezért hálából, csendben szinte észrevétlenül szétosztják magukat, apránként eltûnnek, mint egy egyszerû kis gyertya, fényt és meleget árasztva maguk körül? A világ szemében: ezek bolondok! De nekünk: boldogok, a szentek! Isten Fényét tükrözõ áldott példaképek! Mondjuk így: Máriás lelkek. Mert ha az Istennek szentelt életrõl akarunk beszélni, akkor kétségtelenül róla, Máriáról kell szólni, hiszen õ a leggyönyörûbb példája. De jaj! Kerubok tudása, szeráfok nyelve sem lenne elég ahhoz, hogy róla bárki is szóljon. Hogy miért? A Szentlélek elmondja nekünk Grignon Szent Lajos szavai által: Szûz Mária nagyon rejtett életet élt. Ezért nevezi Õt a Szentlélek és az Anyaszentegyház elrejtett és titokzatos Anyának. Mélységes alázatosságában az volt a legforróbb és állandó vágya, hogy önmaga és a teremtmények elõtt rejtve maradjon, s csak Isten vegyen róla tudomást. Isten, hogy teljesítse Édesanyja kérését, mellyel elrejtettségét, szegénységét és megaláztatásért esdekelt Hozzá, elrejtette Õt majdnem minden emberi teremtménye elõl szeplõtelen fogantatásában, születésében, életében, titkaiban, feltámadásában és mennybemenetelében. Még szülei sem ismerték igazán és az angyalok gyakran kérdezték egymástól: kicsoda ez? Mert a Legfölségesebb elõlük is elrejtette Õt, vagy ha kinyilatkoztatott is Róla valamit, végtelenül többet eltitkolt. 10 És ahol az angyalok nyelve és végtelen tudása is kevés, ott egyszer csak egy gyermekhang bátran így szól: nem elbeszélni, akarom hogy ki vagy te, Mária, hanem dalolni, hogy számomra ki vagy! Igen, dalolni szeretném, hogy miért szeretlek, Mária! 11 Lisieux-i Szent Teréz megérthette szívében a nagy titkokat, Máriáét is. Ezt írja Önéletrajzában: Milyen forrón kértem [a Szûzanyát], hogy vigyázzon rám mindig s hogy hamarosan váltsa valóra az álmomat, elrejtve engem szûzi palástja árnyékában! Ó, ez egyike volt elsõ, gyermeki vágyaimnak Mikor nagyobb lettem, megértettem, hogy a Kármelen valóban megtalálhatom a Szent Szûz palástját és e termékeny 10 Montforti Grignon Szent Lajos Mária: Tökéletes Mária tisztelet, 23. oldal 11 Lisieux-i Szent Teréz: Önéletrajza, Ecclesia, Budapest 2005, 340. old

17 32 A REJTEKBEN TÜNDÖKLÕ FÉNY A REJTEKBEN TÜNDÖKLÕ FÉNY 33 hegység felé tartott minden vágyam 12 (mert) a Kármel az a pusztaság, ahol A Jó Isten akarata szerint, nekem is el kell rejtõznöm 13. Magam tapasztaltam meg, hogy csak abban rejlik boldogság, ha elrejtõzünk. 14 Teréz vágyait (csakúgy, mint Szûzanyáét és még megannyi életnek igaz vágyát) a Jó Isten beteljesítette: egészen elrejtette õket. S hogy mennyire sikeresen, azt Teréz esetében igazolja egy visszaemlékezés életére, amirõl így nyilatkozik szerzetes társa, aki hét évig élt mellette: Nincs mit mondani róla; nagyon kedves volt, mindig félrehúzódott, az ember nem vette észre, soha sem gondoltam volna, hogy szent lenne. 15 Íme, az Istennek szentelt élet: amely Krisztussal el van rejtve az Istenben (Kol. 3,3). Félre minden ítélkezés, minden okoskodás, ne mondogasd ez szentül él, ez meg nem, mert egyedül Isten lát a szívek mélyére (Zsolt. 44,22) és titkait csak Õ ismeri, mivel Õ alkotta mindnyájunk szívét, ismeri is minden tettünket (Zsolt. 33,15), ismeri bensõnket és átlátja kifürkészhetetlenségét (Zsolt. 64,7), igen, Õ a legmélyéig ismeri lelkünket (Zsolt. 139,14), szeme tízezerszeresen fényesebb a napnál: az emberek minden útját látja, s a legrejtettebb zugba is behatol (Sir. 23,19), 12 Lisieux-i Szent Teréz: Önéletrajz, Ecclesia, Budapest 2005, 146. oldal 13 Lisieux-i Szent Teréz: Önéletrajz, Ecclesia, Budapest 2005, 71. oldal 14 Lisieux-i Szent Teréz: Önéletrajz, Ecclesia, Budapest 2005, 205. oldal 15 Guy Gaucher: Egy élet története, Magyar Sarutlan Kármelita Rendtartomány, Szent Gellért Kiadó és Nyomda, Budapest 2007, 255. oldal Kérdezheted, hogyha ez csakugyan így lenne, akkor vajon mit tehetünk ennek érdekében, hogyan lehetne törekedni arra, hogy rejtve legyünk az emberi szemek elõl, és csak az Isteni szemek méltassanak tekintetre (Lk. 1, 48)? Én azt mondom, ne félj semmit; Isten az, Aki gondoskodik, te csak vesd rá minden gondodat (1Pét. 5,7). Gondja lesz rá, hogy elrejtsen méghozzá nem is akárhol! Nézd, mikor a bûnbeesés után õsszüleink meghallották az Úristen közeledõ lépteit, félelembõl fa mögé rejtõztek. (Ter. 3,8-10). Nekünk is fát kínál Urunk, mert amikkel a gonosz lélek gyõzött, ugyanazokkal aratta fölötte gyõzelmét Krisztus: elvette fegyvereit, és azokkal diadalmaskodott fölötte. (Aranyszájú Szent János) A jó és rossz tudás fája helyébe a keresztfa lépett: ezt a fát kínálja fel számunkra Urunk, hogy általa rejtõzzünk! De immár nem félelembõl, mint ahogy Ádám és Éva tette, hanem Isten úgy adja a fát, mint a szeretet rejtekét. És így rejt el bennünket: gyengeségeinkben, összetöretettségünkben, tökéletlenségeinkben, elrejt hibáinkban, tévedéseinkben, csalódásokban, amiket másoknak okozunk tetteinkkel, szavainkkal és még ezer meg ezer úton-módon. Ó, áldott eszközök, áldott módja az elrejtésnek, mert ezek nem csak mások, de még magunk elõl is elrejtenek! De vajon rejthet-e az ember tüzet a keblébe úgy, hogy a ruhája ettõl meg ne gyúlna? (Péld. 6,27). Hordozhat-e lángoló szerelmet Isten iránt a lélek, hogy az meg ne látszana? Isten a megmondója, kit mire szán, kit merre vezet. Valakit jó látható helyre, lámpatartóra helyez már földi élete folyamán is, hogy másoknak világosságul szolgáljon (Mk 4,21), valakit pedig alabástrom edényben õrizget (Mk 14,3), hogy amikor a halál által teste megtörik, a benne rejlõ drága kenet illata betöltse az egész világot. Jézusom, valóban Hozzád méltó ez a rejtõzködõ élet, hiszen Magad is eképp maradtál közöttünk a Legméltóságosabb Oltáriszentségben a kenyér és bor színe alatt! Milyen jelentéktelennek tûnõ semmiség, még megemlítésre sem érdemes önmagában: pici liszt, víz, kevés bor. S neked ebben tetszett lenned Uram, hogy a jelentéktelennek látszók által dicsõülj meg. (1Kor. 1,28) Áldott Istenem, Jézusom, értem már kitörõ örömödet, amikor a Szentlélekben felujjongtál, és ekképpen kezdted dicsõítetni mennyei Atyádat: Dicsõítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elõl, és kinyilvánítottad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett neked. (Lk. 10,21) Igen, Atyám, így tetszett Neked. Jozefa Gabriella nõvér

18 34 BOLDOG ALPHONZ MARIA MAZUREK BOLDOG ALPHONZ MARIA MAZUREK 35 BOLDOG ALPHONZ MARIA MAZUREK SARUTLAN KÁRMELITA, VÉRTANÚ június 13-án Varsóban II. János Pál pápa száznyolc lengyel katolikust avatott boldoggá, akik életüket adták a II. világháborúban a náci üldözés idején. Köztük volt Alphonz Maria Mazurek kármelita atya is. A szentatya beszédében hangsúlyozta: Ma azokra a gyõztesekre emlékezünk, akik évszázadunkban Krisztusnak áldozták életüket, azokra, akik odaadták földi életüket, hogy elnyerjék az örök életet. Út a papság felé az elsõ világháború árnyékában Joseph Mazurek március 1-jén született a lengyelországi Baranowkában, a lublini egyházmegyében, Lengyelországban. Nagy hatással volt a fiúra nagybátyja, fr. Bogumil Mazurek, aki a sarutlan kármeliták czernai kolostorában élt. Az õ példája nyomán Joseph tizenkét évesen belépett a wadowicei kisszemináriumba, s itt végezte a gimnáziumot is. (Így lehetséges, hogy ismerte Raphael Kalinowski atyát.) Eleinte néhány tantárggyal voltak nehézségei, de az évek során egyre jobb eredményeket ért el, s az ötödik osztály végén külön dicséretet is kapott. Az akkori szokás szerint az ötödik osztály elvégzése után megkezdte a noviciátust. Beöltözése 1908-ban volt a wadowicei Kármelben, ekkor kapta a Szentlélekrõl nevezett Maria Alphonz nevet. Elsõ fogadalmát 1909-ben, örök-fogadalmát pedig 1912-ben tette le tõl filozófiát tanult Wadowicében melyet igen dicséretre méltó eredménnyel fejezett be, majd elkezdte a teológiát Krakkóban. A kolostorban a háború miatt osztrák katonákat szállásoltak el, így a legtöbb testvérnek át kellett mennie Wadowicébe. Alphonz testvér itt kezdte meg a teológia második évét, ám hamarosan kiderült, hogy ez a ház sem biztonságos. Szeptember 30-án magiszterükkel együtt a linzi Kármelbe költöztek át, melynek egy része katonai kórházként mûködött. A fiatal lengyel szerzeteseket a teológiai tanulmányok mellett hazájuk sorsa is foglalkoztatta. Aggódva tudakozódtak a frontról kiszivárgó hírek után, hiszen a háború lehetõségeket nyitott a Monarchia rovására Lengyelország függetlenedése felé. Ez végül konfliktushoz vezetett az osztrák tartománnyal, így a lengyeleket 1916-ban Bécsbe helyezték át. Itt szentelték Alponz testvért pappá július 16-án. A háború nehézségei ellenére sikerült útlevelet szereznie, és otthoni plébániáján, Lubertówban bemutathatta primíciáját. Ezután még egy évig teológiát tanult Bécsben, majd 1917 áprilisában Czernába helyezték. A lelkes nevelõ Mivel nagy tehetsége volt a szervezéshez és a fiatalok neveléséhez, provinciálisa Krakkóba küldte, hogy a klerikusok magisztere legyen szeptemberétõl 1930-ig tanár, prefektus és igazgató volt a wadowicei kisszemináriumban. Ez fontos periódus az életében. Kreativitására igen nagy szükség volt, hiszen a háború után mindent elölrõl kellett kezdeni ig a kisszeminárium internátusként szolgált. Az elöljárók magániskolát akartak létesíteni a papságra készülõ fiatalok számára. Az elsõ években minden tárgyat Alphonz atya és Hieronim atya tanított, szakképesítés nélkül. Az iskola és az internátus felszereltsége egyaránt hiányos volt. Mivel nem volt államilag elismert jogi státuszuk, a krakkói kuratórium vizitálta az iskolát, és megkövetelték, hogy az állami gimnáziumok tanterve szerint oktassanak. Alphonz atya tudta, hogy csak egy színvonalas iskola képes a rend igényeinek megfelelõen képezni a jelölteket, hogy azok a szerzetesi életet ne kényszerbõl, hanem saját hivatásukként válaszszák. Ezért kitartóan küzdött a szeminárium felépítéséért és a jól képzett tanárokért ban a szeminárium új épületbe költözött, és ettõl a tanévtõl kezdve minden tárgyat állami iskolákból jött, megfelelõen képzett tanár tanított. Megkapták a privát, majd az állami iskola státuszát, tehát az itt szerzett bizonyítványt államilag is elismerték. A szeminárium történetében Alphonz atya volt az egyik legkiválóbb nevelõ. Nagyon szerette diákjait: részt vett életükben, sokat kirándult velük a környéken és a közeli hegyekben és 1930 között diákjai közül ötvenen kezdték me Czerná-ban a noviciátust. Írt egy cikket, amelyben fölsorolja a kisszeminárium felvételi követelményeit, és azokat az irányelveket, amelyek segítenek felismerni egy születõ hivatás elsõ jeleit. Nevelõként fontosak voltak számára az emberi, a hazafias, intellektuális és vallásos szempontok. Rendíthetetlen szigora ellenére tanárok, diákok egyaránt tisztelték.

19 36 BOLDOG ALPHONZ MARIA MAZUREK BOLDOG ALPHONZ MARIA MAZUREK 37 A perjel és lelkiatya Hitre alapozott élet Miután 1924-ben beválasztották a provinciális tanácsba, a kisszemináriumban végzett sok teendõje mellett lelkesen adta magát oda a provincia szolgálatának is. A wadowicei templom lelkipásztora volt, és a fiúkórust vezette ban a czernai rendház perjelévé választották, s három évet leszámítva ebben a szolgálatban maradt haláláig között gazdasági vezetõként mûködött. Tizennégy éven át teljes testi és lelki erejével közösségének élt. Kitûnõ szervezõ volt, és bár õrizte a hagyományokat, felhasználta a modern vívmányokat is. A kolostort határoló dombon teraszos zöldségtermesztést folytatott, a kert melletti kis folyó sodrását fölhasználva gátat építtetett egy kis villamos erõmûvel, amely ellátta a házat vízzel és árammal. A kolostor elõtti teret kibõvíttette, a Szent József-fasoron kápolnát építtetett Szent Anna, s egy másikat Keresztelõ Szent János tiszteletére. (Az utóbbit június 25-én szentelték fel.) Mazurek atya igyekezett új lendületet adni az apostoli szolgálatnak a rendház templomában, amely a falutól messzebb, egy kis erdõben állt. A Kármel karizmájához illõ imádságokat szervezett, így vonzóvá tette azt a hívek számára. Havonta tartott elõadásokat a skapuláré társulatnak és a krakkói kármelitáknak, akiknek gyóntatójuk is volt. Több szerzetesközösségnek tartott lelkigyakorlatot, és 1936-tól a világban élõ kármeliták felelõseként Czernában és Sziléziában mûködött ben a lengyel harmadrend számára kidolgozta a statutumot. Elsõsorban azonban szerzetescsaládja lelki atyja volt. Alphonz atya egész lelki életét mély hitére alapozta, melynek konkrét megvalósítása szerzetesi kötelességeinek és papi szolgálatának hûséges teljesítésében állt. Hûség és bizalom: ezek voltak lelki élete alappillérei. Ezt a két erényt mindig élte. Lelki feljegyzéseiben, amelyeket szerzetesi életének második évében, 1911-ben kezdett írni, nyomon követhetõk lelkiségének fõ irányai: - Állandóan Isten jelenlétében élni, hûségesen a Regulához és a Konstitúcióhoz. - Lelkiismeretvizsgálat elõtt mindennap megköszönni Istennek a hivatás kegyelmét, és a hála jeléül reggel és este arcra borulva fogadalmamat megújítani. - A megalázott és engedelmes Jézusra nézni Örülni, amikor kinevetnek, elfelejtenek, megaláznak, örülni minden fájdalomnak, mert ezek Isten szeretetének legbiztosabb jelei számomra. - Minden bajban, kísértésben Máriához menekülni. Õt minden órában egy Ave Mariá-val köszönteni. Mindig gondja volt rá, hogy szépen végezze a liturgiát, szemlélõdõ életéhez méltó módon. Gyakran imádkozott az Oltáriszentség elõtt, hogy fényt, erõt merítsen belõle. Szigorú volt önmagához, és testvéreitõl is sokat követelt. Megkívánta, hogy legyenek hûségesek szerzetesi fogadalmaikhoz, s feltétel nélkül tartsák meg a Regulát. Káptalani elõadásait igen gondosan készítette elõ. Õ maga mutatott példát arra, amit mindenkitõl követelt mondták testvérei. Talán ma azt gondolnánk, hogy hûsége túlságosan merev volt, hogy túl komolyan vette az apróságokat, ám írásaiban találunk néhány kifejezést, mely kulcsot ad ahhoz, hogyan értette õ a hûséget: Egész szentségünk és tökéletességünk abban áll, hogy alkalmazkodunk Isten akaratához ez a tökéletesség és szentség legfõbb normája. Egy híve mondta róla: Mély hitû embernek ismertem, akinek a hite konkrét volt. A hitén keresztül tekintett rendjére, a kötelességeire, és papi szolgálatára egyaránt. Mindig nagy áhítattal mutatta be a szentmisét, de jámborsága nem volt mesterkélt. Hite adott bátorságot pasztorális missziója teljesítéséhez a náci megszállás idején. Nem félt a fenyegetõ megtorlásoktól. Például fölvette a rendbe jelentkezõ fiatalokat. A háború alatt segített a Sziléziából betelepített embereknek, vállalva a kockázatot a megszálló hatóságokkal szemben. Békésen, nyugodtan élte meg ezeket a helyzeteket, a szegény és lenézett Jézusra tekintve: Semmi sem tudja a szív békéjét és nyugalmát zavarni, mert ennek a szívnek csak Istenhez kell ragaszkodnia, nem pedig az Õ vigasztalásaihoz, kegyelmeihez és ajándékaihoz mondogatta.

20 38 BOLDOG ALPHONZ MARIA MAZUREK BOLDOG ALPHONZ MARIA MAZUREK 39 Mária hûséges fia Mária szeretete életének irányadója volt, a Szûzanya mint vezetõ és példakép állt elõtte. Írásai tanúskodnak errõl a szeretetérõl: Viszontagságokban, szenvedésekben, szorongatásokban, kísértésekben, a legjobban szeretett Anyához, Máriához menekülök. Magamat és minden szándékomat neki ajánlom. Az én legszentebb Anyámmal, Máriával együtt akarok állni, hûségesen, Jézus keresztjének tövében. Mivel nagyon szerette a Szûzanyát, és jó pasztorális érzékkel rendelkezett, írt egy kis könyvet: A Kármel Királynõje Tanítások a Világban Élõ Kármelitáknak címmel. Ebben a könyvecskében a rendben élõ máriás kultuszról, a skapuláréról, és az ahhoz tartozó lelki gyakorlatokról ír. Nincsenek magas teológiai ambíciói, az egyszerû embereknek egyszerû szavakkal írja le, mit jelent a Kármel skapuláréját viselni. Saját tapasztalata fényében mutatja be Máriát, mint a keresztény élet példáját; aki együttmûködik Jézussal a megváltás mûvében. Végül mivel írása a harmadrend tagjainak szól hangsúlyozza keresztény életünk értékét a világban. A vértanú tanúságtétele 1944 augusztusában, a II. világháború vége felé a nácik egyre ellenségesebbek lettek Lengyelországban, megtorlásaik egyre kíméletlenebbé váltak. A czernai kármelita atyák és testvérek nagyon sokat szenvedtek ettõl. (A német megszállás 1939-ben kezdõdött.) A háború kitörésekor a perjel atya a megszállás nehéz körülményei között sem változtatott szokásos életritmusán. Továbbra is feladatainak szentelte magát, mondván, hogy a háború egy átmeneti dolog, amelyben nem kell feladni önmagunkat. A kolostor nagyon nehéz anyagi helyzetben volt. Minden tulajdona a német kényszer-ügyigazgatás kezébe került, ezért kevesebb volt a bevétel, mint a háború elõtt áprilisában a kolostor egy részét átadták százhatvan gyermek számára tavasza végén a németek kényszermunkára vezényelték ki a helyi lakosságot a lövészárkokba. A kolostort szegélyezõ erdõkben lengyel és orosz partizánok harcoltak a német nemzetõrség katonái ellen augusztus 24-én a német katonák lelõttek egy fiatal novíciust, Franciszek Powiertowski testvért, aki hazatérõben volt rendtársaival a szomszédos faluból, Paczóltowicébõl, ahol az idõsebbek a betakarításnál dolgoztak. Franciszek arra kérte Istent, hogy hozzátartozói közül senki se haljon meg a kegyelem állapotán kívül, ezért ajánlotta fel életét. Isten meghallgatta õt, családja túlélte a varsói ellenállási mozgalmat. Isten szaván fogta írta róla a noviciátus krónikása. A perjel eltemette a közösség legfiatalabb tagját, nem is sejtve, hogy néhány nap múlva õ is mellette fog nyugodni. Négy nappal késõbb, augusztus 28-án, egy SS-csoport hatolt be a rendházba, s egy felületes ellenõrzés után összegyûjtötték a testvéreket. Alphonz atya is velük volt. Megparancsolták nekik, hogy menjenek több mint 10 kilométernyire, Rudawára árkot ásni. A testvérek akkor azt kérték, hogy mielõtt elhagyják a kolostort, bemehessenek a kápolnába és imádkozhassanak a czernai Istenanya kegyképe elõtt. Ezután elindultak a munkára. Alphonz atyát erõszakkal elválasztották közösségétõl, és kényszerítették, hogy szálljon föl egy katonai autóra, amelyben kíméletlenül megkínozták. Rudawa elõtt három kilométerrel ahová a testvérek mentek a kocsi Alphonz atyával letért egy mellékútra, Nawojowa Gora felé, és megállt egy mezõ szélén. Az atyát kilökték a kocsiból, és sorsára hagyták. Õ csendben a rózsafüzért imádkozta. Ekkor utána kiáltottak, s amint visszafordult, lelõtték. Amikor látták, hogy a földön fekvõ atya még él, lábbal taposták, száját pedig betömték földdel. A halálos sebesültet már eszméletlenül földobták egy lovas szekérre, letakarták szerzetesi palástjával, hogy a rudawai temetõbe vigyék. A szekér elhaladt az árokhoz tartó testvérek mellett. Amikor meglátták a haldokló Alphonz atyát, egy paptestvére (Walerian Ryszka atya) megadta neki a feloldozást. Mire a szekér a temetõbe ért, Alphonz atya meghalt. Ez augusztus 28-án történt, Keresztelõ Szent János vértanúságának elõestéjén, akit Alphonz atya mindig nagyon tisztelt. Elõadásaiban gyakran emlékeztetett minket erre a szentre, aki jött, élt és meghalt, hogy tanúságot tegyen. (vö. Jn1,7) Szenvedése alatt a rózsafüzért tartotta a kezében, s még halála után is szorította mondták a szemtanúk. Az imában az Úrral egyesülve, békében fogadta az igazságtalan halált, életét felajánlotta Istennek. A kármelitáknak sikerült visszakapniuk a holttestet, s bár általános félelem uralkodott, másnap este sokan vettek részt Alphonz atya temetésén a czernai kolostortemetõben. A hívek ugyan gyászoltak és sírtak, mégis meg voltak gyõzõdve arról, hogy papjuk halála tanúság volt Krisztus és az Egyház iránti hûségérõl.

21 40 BOLDOG ALPHONZ MARIA MAZUREK BESZÉLGETÉS A SZERZETESI HIVATÁSRÓL 41 A boldoggá avatási perben a tanúk egybehangzóan vallották, hogy Alphonz atya halála vértanúhalál. Három szemtanú vallomása: Számomra Isten szolgája vértanú mondta egy kármelita. Semmi okuk nem volt, hogy lelõjék. Akit csak ismerek Czernában, osztja véleményemet. Ha ott járok, mindig elmegyek a sírjához, és hálás szívvel gondolok vértanúságára. Példamutató szerzetes volt. Mély hite volt, s vértanúsága lett életének koronája. Néha rábízom az imaszándékaimat. Úgy gondolom, hogy Isten szolgája vértanú vallja egy szerzetes a közösségébõl, mert odaadta az életét azért, hogy megmentsen bennünket, fiatal testvéreket. Szent ember volt. A testvérek, akik személyesen ismerték õt, osztják a véleményemet Emlékszem, hogy a kijárási tilalom ellenére sok hívõ vett részt a temetésén, imáikkal és könnyeikkel kísérték az atyát. Az emberek kérik a közbenjárását, én is gyakran imádkozom közbenjárásáért. Véleményem szerint Isten szolgája vértanú, mert anélkül, hogy a legkisebb rosszat tette volna, sokat szenvedett, és elszenvedte a vértanúságot. Közülünk sokan mások is ezt gondolták, de senki sem mert róla beszélni, hiszen ezekben a napokban nagy terror uralkodott. Ennek a halálesetnek nem volt politikai oka, hiszen Alphonz atya nem kötelezte el magát a politikában. Azért halt meg, mert a környéken ismert és megbecsült pap volt. Kétségtelenül a népért lett vértanú. Engedelmeskedhetett volna a nácik feltételeinek és megszorításainak, de Krisztust követve nem habozott kockára tenni életét az üldözés idején szeptember 2-án a czernai közösség emlékmûvet építtetett a kivégzés helyén, melyen a következõ felirat olvasható: Isten gyõzelme által gyõztél Ne kérdezd, az ellenség miért ölt meg egy ártatlant, mert amikor vérzett a világ, az Úr keresett egy áldozatot, aki szeretete által le tudta gyõzni a gyûlöletet! 1976-ban, a kommunista uralom alatt, számos hívõ jelenlétében szentmisét mutattak be az emlékmû mellett, hogy a civil hatóságok adják meg az engedélyt egy templom építésére Nawajowa Górán. Az engedélyt megkapták. Alfonz atya vértanúsága egyszerre Isten ingyenes ajándéka és az õ nagylelkû válasza a kegyelemre. Lisieux-i Szent Teréz nõvérünk beszél a szeretet megtisztító erejérõl, és arra hív bennünket, hogy legyünk hûségesek Isten akaratához, mely életünk eseményeiben, a mindennapi apróságokban és kihívásokban testesül meg. Alphonz atya mindig arra törekedett, hogy hûségesen válaszoljon kármelita hivatása követelményeire. Ez a hûség készítette föl szívét a vértanúság ajándékának befogadására. Összeállította: Az Üdvözítõrõl nevezett Mária Petra nõvér OCD Mindenszentek Kármel, Magyarszék BESZÉLGETÉS A SZERZETESI HIVATÁSRÓL február 2-án, a Megszentelt Élet Napján, a keszthelyi Kis Szent Teréz Bazilikában tartott ünnepi szentmise után a jelenlévõ szerzetesek és szerzetesnõk megújították fogadalmukat. A szentmise végén spontán módon egy rövid beszélgetésre került sor a hívek elõtt a Nyolc Boldogság Katolikus Közösség három tagjával Márta, Mária és Kriszta nõvérrel, melyet az alábbiakban közlünk. Kihasználva, hogy a Megszentelt Élet Közösségeinek néhány tagja jelen van olyanok is, akik nem fordulnak meg minden nap ebben a templomban, a Nyolc Boldogság Közösség néhány jelenlévõ tagját szeretném faggatni arról, hogy mit is jelent az isteni hívás és az arra adott válasz megélése. Elõre semmit nem beszéltünk meg, így csak spontán, szívbõl jövõ válaszokra kérem a kedves nõvéreket. Az elsõ kérdésem az lenne, hogy szerintetek miként lehet egy isteni hívást fölismerni, vagyis hogy Isten valakit szerzetesnek, szerzetesnõnek hív? Hogyan lehet ezt a hívást meghallani? Mária nõvér: Márta nõvér: Idõnként csendben kell lenni Nem kell nagy dolgot várni. Tehát, nekem elõször tizenhat éves koromban fordult meg a fejemben az a gyanú, hogy lehet, hogy ennek így nem lesz jó vége, vagyis én mindig is házasságra készültem, s utána is mindent megtettem, hogy férjhez mehessek. Voltam menyasszony vagy mennyasszony jelölt, volt több kitûzött esküvõi idõpont. De az idõpontok mindig halasztódtak, mert mindig úgy éreztem, hogy Isten elõtt kimondani egy ember felé, hogy õt, egy embert választok, mindig azt éreztem, hogy ezzel így becsapom Istent, minthogyha hozzá hûtlen lennék. És ez volt az az érzés, ami így elindított arra a felismerésre, hogy akkor lehet, hogy én rossz irányban keresgélek. Tehát nem jelent meg Jézus, nem beszélt hozzám, nem láttam fényeket, nem hallottam hangokat, hanem ilyen nagyon egyszerûen történt. Kriszta nõvér: Én még azt mondanám, hogy nem szükséges hozzá semmilyen elõképzettség, sem teológiai, sem másmilyen, se hosszú keresz-

22 42 BESZÉLGETÉS A SZERZETESI HIVATÁSRÓL BESZÉLGETÉS A SZERZETESI HIVATÁSRÓL 43 tény élet. Ugyanis én felnõttként tértem meg. És képzeljétek el, hogy minden ilyen elõképzettség nélkül is képes bárki meghallani, hogyha Jézus szól hozzá, és megérteni, nagyon egyértelmûen, abban a pillanatban. A második kérdésem: Nehéz-e követni az ilyen hívó szót, amikor az ember felismeri, hogy hívják? Márta nõvér: Mária nõvér: Egyáltalán nem. Vannak benne szép idõk, de vannak benne nehezebb idõszakok is. Az elején mindenképp nagyon szép. Azt gondolom, hogy olyan ez, mint amikor az ember házasságra készül, és akkor csupa szép és jó dolog történik. Én, ha így visszanézek az elmúlt 13 évre, amióta kimondtam az igent, csak azt nem értem, hogy miért nem mondtam ki azt már elõbb, mert hogy ez annyira szép és annyira jó Úgy sajnálom néha, hogy elõtte azt a pár évet úgy összevissza elcsámborogtam a világba! Én az elmúlt 18 év alatt nagyon sokszor próbáltam más irányba menni. Sokszor kapálóztam a hívás ellen, bár már rég kimondtam az igent, és többször is kimondtam, ahogyan azt az elõbb is tettem. Valahányszor ellenkeztem, végül mindig rá kellett jönnöm, hogy igazán csak akkor vagyok boldog, ha teljességgel megélem ezt az igent. Beláttam, hogy ha boldog akarok lenni, akkor megmaradok ebben az igenben, ami igazából a szívem mélyén mindig is ott volt, és ott is maradt. A következõ kérdésem már valamennyire válaszoltatok is rá, úgy hogy gyanítom, hogy az elõzetes megbeszélés hiánya ellenére Valaki már titokban elõre készítget benneteket a következõ kérdésre így hangzik: Mi a szép szerintetek, ebben a hivatásban? Márta nõvér: Hát a szép az, hogy egyvalamiben nem lehet megalkudni ebben a hivatásban. Éspedig abban, hogy meg kell tanulni minden nap úgy élni, hogy Isten szeret. Hogy Isten minden nap szeret. Hogy minden nap, bármennyire is ostoba voltam, bármennyire is nyûgös vagy lehetetlen voltam akár a közösségben, a saját testvéreimmel, nõvéreimmel szemben vagy másokkal, de Isten ismét, továbbra is szeret. És ez a legszebb és a legidegesítõbb benne. Mert, hogy nincs mentség, mert minden alkalommal Isten szeretetére is válaszolok azzal ahogyan megoldok vagy nem egy problémát egy nehézséget, egy kiengeszteletlenséget. Kriszta nõvér: Szerintem is ez a legszebb benne. Hogy Jézus engem megszólított, és azt mondta, hogy szeret, és hívott, hogy legyek mindig vele. Mária nõvér: Én se tudok mást mondani. Szeretni, szeretve lenni, és megszerettetni. Számomra mostanában ez a harmadik, a megszerettetni Õt vált a legfontosabbá. Befejezésül most egy utolsó kérdés: Mit mondanátok olyan fiataloknak, akik még nem értették meg, hogy Isten mire hívja õket, a kérdést úgy is kibõvíthetnénk, hogy esetleg olyan szülõknek, akik még nem tudják, hogy a gyermeküket, majd mire hívja Isten? Márta nõvér: Én mindig azt szoktam mondani a fiataloknak, hogy ne mondjanak le az álmaikról. Merjenek nagyot álmodni, és ne alkudjanak meg. A mai világban nagyon fontos a diploma, a két nyelvvizsga, a minél nagyobb kreditpont. És ezt mind végig is kell csinálni, mert akkor mindenki nyugodtabb: a szülõk is, meg a tanárok is. De ennek az lehet a csapdája, hogy lassan elfelejtjük az álmainkat, a sok feladat megalkuvóvá vagy fáradttá tehet minket. Isten a legnagyobb álmainkat és a legmélyebb vágyainkat akarja betölteni, ezért nem szabad róluk lemondanunk. Merni kell elhinni azt, hogy az életünk csodálatos és szép lehet. Kriszta nõvér: Én is azt mondanám, hogy ne féljenek, ne féljetek, bármilyen hivatást is szán nektek Isten, akár családos életet, akár szerzetesi

23 44 HÛSÉG A MEGSZENTELT ÉLETRE KAPOTT MEGHÍVÁSHOZ HÛSÉG A MEGSZENTELT ÉLETRE KAPOTT MEGHÍVÁSHOZ 45 Mária nõvér: életet, ha ebben Isten akaratát keresitek, akkor neki van hatalma arra, hogy boldoggá is tegyen benneteket, bármire is hívott. Ez a legnagyobb kaland és a legizgalmasabb dolog az életben, a világon, úgyhogy a kalandvágyókat hívjuk szeretettel, a szülõk pedig majd belenyugszanak... Az én édesanyám és testvéreim is haragudtak egy ideig, de most már elfogadták a döntésemet, mert azt látják, hogy boldog vagyok a hivatásomban. Másrészt azt gondolom, hogy a hivatásom, mint jel a legközvetlenebb módon a családomat érinti: amikor engem látnak, vagy rám gondolnak, nem kerülheti el a figyelmüket, hogy Isten jelen van a családunk életében.... és ez nagy kegyelem. Megköszönöm, hogy kijöttetek, hogy egyszerûen és õszintén válaszoltatok, de legfõképpen azt, hogy ma este itt voltatok, és velünk együtt adtatok hálát az Úrnak a hivatás kegyelméért. fr. Rafael HÛSÉG A MEGSZENTELT ÉLETRE KAPOTT MEGHÍVÁSHOZ Beszélgetés Bence testvérrel Az alábbi beszélgetés egy csendes és szerény kármelita testvérrel, a keszthelyi rendházunkban élõ Besenyõi Mátyás Benedekkel készült néhány héttel azelõtt, hogy visszaadta lelkét Teremtõjének. Szívesen osztjuk most meg a Kármel Családjának tagjaival is, hogy mindnyájunk épülésére szolgáljon az Istentõl kapott hivatásban tanúsított hûséget illetõen. Elõször is arról kérdezném, hogy miként ismerte meg a Kármelt? 12 km-re volt a mi családi házunk a kunszentmártoni Kármeltõl, és aztán a Fidél testvér szokott tavasszal tojást gyûjteni, és mihozzánk is betért. Így aztán elbeszélgettünk egy kicsit ottan. Megpihent, aztán azt ajánlotta, hogy mivel a bátyám oda nõsült, a Kármeltõl egy olyan 200 m-re, amikor a bátyámat meglátogatom, látogassam meg a Kármelt is. Aztán így is történt, s egyre többet idõztem a Kármelben. Fidél testvér a szakács volt, s késõbb már segítettem is neki. Egyszer pedig azt mondta, hogy lassan eljár az idõ fölöttem. Hát nem szóltam rá semmit sem, de gondolkodtam rajta, s hát valóban már elmúltam 18 éves, s tudtam, hogy otthon még maradnak rajtam kívül is, akik a szõlõt megmûvelik. Szóval így kezdõdött... Hány éves volt, mikor belépett a Kármelbe? Azt hiszem, tizennyolc és fél lehettem. És soha nem bánta meg utólag, hogy belépett? Egyáltalán nem bántam meg, még a feloszlatás alatt sem, mert akkor is pártfogásba vettek az atyák. Hol töltötte a jelölt idejét, melyik házban? Gyõrben. És ott volt novícius is? Igen. Kunszentmártonban tartottak talán egy fél évig. Az volt ugyanis a szokás, hogy hát egy kis próbaidõt kell csinálni, s azt ott élhettem meg a hozzánk közel álló rendházban, s így egy fél évig lehettem ott Kunszentmártonban. Aztán hívtak, hogy vannak már néhányan, akik elkezdenék a noviciátust, s hogy csak kezdjem el én is a noviciátust. Hányan voltak novíciusok? Hát hárman vagy négyen, nem tudom pontosan. Ki volt a magiszterük? A magiszterünk? Talán Marcell atya volt? Nem emlékszem már pontosan. Majd késõbb talán eszembe jut A noviciátus alatt tehát Gyõrben volt Igen. A noviciátus után hová tetszett kerülni? A fogadalom után ide, Keszthelyre kerültem. És mit tetszett itt csinálni, mi volt a dolga? Mivel a fõzést megtanultam, itt meg, ugye, köllött fõzni, így a fõzést elvállaltam a rendháznál. Ha vendégek jöttek, segítséget is biztosítottak. És mennyi ideig tetszett itt lenni Keszthelyen, hány évig? Hát, nem tudom pontosan. Aztán meg az történt, hogy Jeromos atya Pápakovácsiba került, és kérte, hogy ha tudnának engem itt nélkülözni, s találnának valaki mást a helyemben, akkor engem engedjenek oda. Nem lenne egyedül, meg hát a fõzés miatt is jó lenne...

24 46 HÛSÉG A MEGSZENTELT ÉLETRE KAPOTT MEGHÍVÁSHOZ HÛSÉG A MEGSZENTELT ÉLETRE KAPOTT MEGHÍVÁSHOZ 47 A feloszlatás ideje alatt hol tetszett élni? Ha tudnám pontosan Mintha egy ideig Nemesbükön is lettem volna, csak nem tudom, hogy kivel! Amikor pedig 1989-ben visszajöhetett, ide tetszett jönni Keszthelyre Igen. Akkor én itt Cserszegen laktam, és üzentek értem, hogy hát jöjjek be, mert szükség van rám. Így aztán otthagytam Cserszeget. Jöttem mindjárt egy szóra, szívesen. Elõzõleg Cserszegtomajon tetszett lakni? Igen, ott laktam Romeusz testvérrel együtt gondozás címén. Õ kicsit beteges is volt, görbe bottal járt. S akkor õt ott tetszett hagyni magában, amikor bejött Keszthelyre? Nem, mert õ már meghalt akkorra. Mondja csak, Bence testvér, hol érezte magát a legjobban, hol volt a legszívesebben? Hát Keszthelyen, mert itt voltunk a legtöbben. Egész más volt a feloszlatás alatt kettesben élni valamelyik atyával. Persze, akkor is elfoglalta magát az ember, s rá se gondolt, hogy magányos. Szerettem olvasgatni akkor is. Szóval a legszívesebben itt volt Keszthelyen, még a feloszlatás elõtt Igen, igen! Konyhába osztottak be, mint segítséget. Mert nem én voltam a fõszakács. De, ugye, a kispapság is itt volt, köllött a konyhára a fõszakács mellé egy segítség. Nagyon szívesen csináltam. S mi volt annak idején olyan szép a keszthelyi közösségben? Mi tetszett legjobban a Bence testvérnek? Hát, hogy itt volt a kispapság. Ugye, vidáman ott nevetgéltek kint a kertben, meg hát az étkezés alatt is találkoztunk egymással. Én is fiatal voltam, õk is, és, ugye, a fiatalokkal egészen más a közösség hangulata. Megvoltam én jól Jeromos atya mellett is, külön szobában, de egész más volt a Rendben élni, a közösségben, amikor, ugye, naponta háromszor is találkoztunk a közös asztalnál. A Kármelben mi volt az, amit Bence testvér a legértékesebbnek tart? Az idõsebbeknek a jó példaadása, a jó könyvek olvasása, meg hogy lehetõség volt mindig a szabad idõre a templomba bemenni. Lelki könyvek is bõven voltak. Milyen könyveket szeretett olvasni leginkább? Elfoglaltságom miatt csak vallásos tárgyú könyveket, amit az atyák ajánlottak. Kezdetben azt mondta a magiszter atya, hogy ne fogadjak el mindenféle könyvet olvasásra, majd õ pontosan tudni fogja, hogy mire van szükségem, s ha kiolvastam azt a könyvet, amit ad, akkor majd jelezzem, és akkor ad másikat. Tehát vigyáztak rá, hogy ne mindenféle vacak könyvet olvasson az ifjúság. A rendi szenteket tetszett-e olvasni? Hát persze! És melyiket szerette legszívesebben a rendi szentek közül olvasni? Hát a férfi szenteket, ugye. Konkrétan kicsodát? Keresztes Szent Jánost? Igen, az aszkétákat, s ezeket szerettem én is. Elsõként az atyák a rendi szenteket adták. Aztán meg a Kármelbõl is kerültek könyvek kiadásra, és azokból is adtak. Mi volt a legnagyobb öröm a Kármelben Bence testvér számára? Hát, már nem is tudom Talán az, hogy amikor már könnyen elfáradtam, és az atyák látták, hogy estére mennyire elfáradok, hogy akkor jött a segítség. Valamelyik testvért ide helyezték. A fiatal testvérek. Amikor jött egy fiatal novícius, ugye? Igen, meg volt beszélve, hogy két órát segítenek ebéd után Bence testvér, örül annak, hogy a Kármel tagjaként öregedhetett meg, hogy ilyen életformában élhetett? Igen, hála Istennek Nem tudok eleget hálát adni, hogy nem köllött annyiszor költözködni, munkahelyet változtatni, meg idegbeteg emberek mellé kerülni. Itten elõre tudta az ember, hogy kiegyensúlyozott személyek közt lesz. Itt nem kellett félni a jövõtõl! Még a feloszlatás alatt sem, ugye? Hát, igen! Jól teltek azok az évek is ahhoz képest, hogy máshol lehettek zûrösebb dolgok is, ugye. Most pedig hála Istennek, hogy így történt, mert a körülményekhez képest lehetett volna sokkal tragikusabb. Nem éheztünk, nem fáztunk, mindenünk megvolt. Úgyhogy csak hálát ad a Jóistennek mindenért, ugye? Igen, igen, valóban. Csak egyszer betegedtem meg, és sérvmûtéttel mentem a kórházba, de túlestem rajta, aztán meg utána ment minden. Köszönöm szépen, Bence testvér, ezt a kis beszélgetést! Hát én is köszönöm. Jó volt, hogy ismertettük a dolgokat együtt. fr. Rafael

25 48 VÁLASZ EGY ELHÍVÁSRA VÁLASZ EGY ELHÍVÁSRA 49 VÁLASZ EGY ELHÍVÁSRA Ideiglenes fogadalom Attyapusztán Életünk jeles ünnepe: január 10. szombat. Boldog napra ébredtünk, melyre lelkigyakorlattal készültünk. Egy válasz Istennek, az Õ szeretetére mindhármunk részérõl. Megérkezés, ugyanakkor indulás. Krisztus örök szeretete, titokzatos tervei szerint, rabságba ejtette szívünket. Meghódította. Mely mindannyiunkban elindította a vágyat, hogy jegyesek legyünk. Vezess, ó Király a kamrádba Vigadjunk és örvendezzünk Veled. Magasztaljuk szerelmedet, amely a bornál is édesebb! Méltán szeretnek Téged! (Én. 1,4) Fogadalmi önfelajánlásunk azt a pillanatot jelentette, amikor ez a jegyesi kapocs misztikusan és valóságosan megpecsételõdött. Önmagunk odaadásával válaszoltunk az Isteni szeretet meghívására. Ugyanakkor ez a pillanat jelenti, hogy ettõl kezdve az Isteni Võlegény méltó jegyeseként kell élnünk. Követnünk kell Õt, abba a kalandba, amelyet Õ javasolt; királyi mátkává lenni a Jegyes számára, Aki szeret és kiválasztott. Ezért a Szûzanyával együtt mondjuk: Magasztalja lelkem az Urat és szívem ujjong Istenemben, mert tekintetre méltatta szolgálója alázatosságát. Íme, mostantól fogva boldognak hirdet engem minden nemzedék, mert nagy dolgot cselekedett velem a Hatalmas, és Szent az Õ neve. (Lk.1,46-49) Egyszerû fogadalmat tevõ nõvérek: Jézusról nevezett Margit Teréz nõvér Kármelhegyi Boldogasszonyról nevezett Ida Mária Beáta nõvér Szent Józsefrõl nevezett Jozefa Gabriella nõvér Elöljáróink, paptestvéreink, szeretteink körében tehettük le fogadalmunkat, akik minden áldozatot meghoztak az ünnep szépségéért, bensõséges családias légköréért. A Szûzanya példakép számunkra, az õ belsõ gazdaságában részesülünk. Törekszünk, hogy hozzá hasonlítsunk fogadalmaink révén. 1.) tisztaság: legfontosabb a lelkiéletben. Ezen múlik minden. lelkileg készen legyek az Isten akaratának megtételére legnagyobb megpróbáltatásban is igenem mellett maradjak

26 50 VÁLASZ EGY ELHÍVÁSRA ISTENNEK ODAADOTT ÉLET HÁZASSÁGUNKBAN 51 2.) szegénység: igénytelenség. szegénynek kell lennünk ruhában, gondolatainkban, járásunkban, beszédünkben. háttérbe vonulni, tudjunk lemondani, semmihez, senkihez sem ragaszkodni, csak Istenhez. 3.) engedelmesség: Isten akaratának elfogadására állandóan kész legyek. szeretetbõl vállalom és teszem az engedelmességet az elöljáró szavát, s a gyóntatót kell követnem. A letett fogadalmak egyesítenek Krisztussal és Jegyesével az Egyházzal, és a Kármellel. Jogilag a fogadalom által leszek hivatalosan Istené. A Kármel szellemében akarom a tanácsokat követni. Isten akaratát akarom tenni! A meghívás a Kármelbe Isten ajándéka. A kármelita hivatás arra szolgál, hogy a magasabb életcélra való meghívás egyre jobban kibontakozzon a lelkemben, az Egyházon keresztül Isten által. Köszönöm a Szûzanyának: minden kegyelem az õ keze által van! Életem örökkévalósága a Szeretet és Igazság valósága. A Szûzanya kívánsága: legyen már itt a földön valóság: a Szeretet és Igazság. E kettõben élni és halni: ez a mennyország. S ebben élni, ez az igazi boldogság. (Marcell atya) Kármelhegyi Boldogasszonyról nevezett Ida Mária Beáta nõvér Istennek szentelt élet, azaz egy olyan élet, amelyben Isten foglalja el az elsõ helyet, amelyben az Õ akarata az, amely irányítja az ember életét nem csak a szerzetesi életben lehetséges, hanem a világban is. A következõ két tanúságtétel errõl szól. ISTENNEK ODAADOTT ÉLET HÁZASSÁGUNKBAN Örvendj ifjú, fiatal korodban, és légy jókedvvel ifjúságod napjain! Kövesd szíved hajlamát, és azt amit szemed lát! Tudd meg, hogy mindezekért Isten törvény elé idéz. (Préd 11, 9) Mielõtt megismerkedtünk egymással, sokat imádkoztunk jó társért, férjért, feleségért, családért is. Egy szentgyónás alkalmával, amikor éves lehettem, Kázmér atya hívta fel erre a figyelmemet, hogy szükséges jó férjért imádkozni. Akkor nem értettem, minek, hiszen nem készültem még férjhez menni, de ezt a gondolatot úgy elültette bennem, hogy nem tudtam tõle szabadulni, és állandóan imádkoztam jó férjért is. Férjem pedig ugyanígy jó feleségért; ezt az elhatározást benne a középiskolai bencés atyák erkölcsi szemléletformálása és úgyszintén a Jóisten kegyelme vetette el. Tettük a mindennapi dolgainkat, végeztük a feladatainkat, kötelességeinket, iskoláinkat. Kanyargós volt az út, de elkerülhetetlen a találkozás. Ekkor nagyon szép és meghatározó életszakaszban voltunk. Fiatalon, gondtalanul, gyermeki lélekkel. Reménnyel és imádsággal tekintve a jövõbe, vajon kit és mit tartogat számunkra a Gondviselés? Megismerkedésünkkor még nem tudtuk, hogy a jövõ egyszer majd közös lesz, a mienk lesz. Mindig figyelve életünkben az alkalmas idõre és helyre, egy késõbbi viszontlátás alkalmával megtörtént a felismerése

27 52 ISTENNEK ODAADOTT ÉLET HÁZASSÁGUNKBAN ISTENNEK ODAADOTT ÉLET HÁZASSÁGUNKBAN 53 annak, hogy a másikra vártunk egész addigi életünkben, egészen addig a pillanatig. Az egyik, ha nem a legnagyobb ajándékot kaptuk az életünkben egymás személyében. Éreztük, hogy ez az ajándék amilyen szép és nagy, ugyanakkor törékeny is lehet, úgyhogy ha meg szeretnénk tartani, nagyon kell vigyázni rá. Alig mertük nagyon sokáig, talán a mai napig is elhinni, hogy birtokosai lehettünk és lehetünk ennek a kincsnek, az érzésnek, a Másiknak. Minden új értelmet kapott az életünkben. Ennek a beteljesedése házasságkötésünkkor a jó Isten elõtt, a másiknak kimondott igen volt. Gyümölcsei pedig a gyermekeink. Hat év házasság után nap mint nap törekszünk arra, hogy a köztünk lévõ emberi vonzalom lassan tovább formálódjon, mélyüljön. Figyelünk arra, hogy mindennapjainkban, lelki tükrünkben visszatükrözõdjön az a szerelem, szeretet, elkötelezõdés, amit akkor éreztünk, amikor elõször egymás szemébe néztünk, és megláttuk magunkat és a közös jövõnket benne. Ebben az érzésben minden idõtlen, nincsenek benne évek, hónapok, napok, percek, csak a Másik van. Mi vagyunk mindig, állandóan, örökké a Teremtõnkben; amiért minden percben, azóta is hálát adunk. Ez az egymás iránti házastársi, szülõi szeretet egyre jobban kezd kiteljesedni a közösen megélt hitünkben, az imádságainkban, a tetteinkben, és tolódik-tevõdik át egyre jobban hálatelt szívvel a Jóisten felé. És ez az ösvény hosszú, göröngyös és keskeny... Amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza. (Mt 19, 6) Egymás számára ajándékok vagyunk, három szép gyermekünkkel együtt, akikkel eddig megáldotta a Jóisten házasságunkat, és ezzel szülõkké is válhattunk. Isten minket megelõzõ szeretetének, gondolatának, akaratának megjelenése ez életünkben. Minden Istenrõl kell, hogy szóljon. Ezzel valósággá válik a hit, az Isten világa, de ehhez minden nap hozzá kell tennünk hálás, imádságos lélekkel a magunkét is. Együtt vállaltuk a közös igát (2Kor 6, 14), nem elfelejtkezve és kihagyva életünkbõl a Teremtõt. Tudunk, és tudnunk kell együtt imádkozni, egyfelé, az Isten felé tekinteni, Isten országáról beszélgetni, azt építeni, Bibliát olvasni, apostolkodni. Így lehet csak életünk szentségi, Istennek tetszõ. Ha letérünk errõl az útról, az csak zsákutca, és romboló lehet arra nézve, amit eddig felépítettünk, amit eddig kaptunk a Gondviselõ Isten kegyelmébõl. Házasságunkban is mindig érezzük, hogy az isteni szeretet védõburka vesz körül. Az út már a kezdetektõl göröngyös volt, sok megpróbáltatással, buktatókkal. Nagyon könnyen el lehet esni a legkisebb akadálynál is, ha nincs meg a közös cél, az Istenbe és az egymásba vetett hit és szeretet. A Kísértõ, aki különbözõ szép és vonzó, vagy csúnya és démoni álarcokat tesz fel, mindig megpróbálkozik a Jó tönkretételével, és hazug módon azt akarja elhitetni, hogy a boldogság Istenben csak múló látszat. Ez a maszk lehet sajnos rajtunk is, de a legnehezebb és legfájóbb mégis az, ha környezetünkbõl azok a személyek hordják, akik igen közel állnak hozzánk: családtagjaink, hozzátartozóink, szeretteink. Mindig mûködnek tõlünk függetlenül romboló erõk, amik átjárnak bennünket, és uralkodni akarnak rajtunk. Istennek hála, hogy eddig ezeket a nehézségek fel tudtuk ismerni, ezáltal még jobban megerõsödött a kapcsolatunk egymással, és mindez még jobban megszilárdított a hitünkben is. Ha nem raktuk volna le õszintén minden nehézségünket a mi Urunk és egymás elé, már régen sokak szomorú sorsára juthattunk volna: a halálos mérgektõl széthullott család, szétzúzott emberi lelkek és árvák lehetnénk. Isten kegyelme meg nem szolgált adomány. Isten szeretete nem érdemelhetõ ki, Õ feltétel nélkül szeret, akár megérdemeljük, akár nem. Ez a kegyelem. Tehát nem az a lényeg, hogy megdolgoztunk-e Isten kegyelméért, hanem hogy válaszolunk-e rá. Mint keresztény embereknek, az a megbízásunk a Teremtõnktõl, hogy szentté legyünk. Nekünk ebben az életállapotban, a házasság és család kötelékén belül kell ezt a nem is olyan könnyû hivatásunkat betöltenünk, hiszen Isten mindnyájunkat, mindenféle élethelyzetben egészen magának akar. Ezt pedig csak közösségen keresztül lehet megélnünk, a szûkebb, családi közösségünkön, és a tágabb, baráti, templomi, ima és egyéb más közösségeinken keresztül. Mint mindannyian, mi is fõleg azoknak az embereknek a társaságát keressük és kívánjuk, akik hasonló élményeket éltek át, mint mi, akik megértenek bennünket, akik élete igazolás a mi életünkre is. Hosszú évek óta, már családostul is, a Kármelita templomhoz és a Kármelita Rendhez kötõdünk. Viseljük a Szûzanya óvó vállruháját, a skapulárét is. Ennek lelkisége hatja át életünket, a bencés lelkiséggel ötvözve, amit a férjem képvisel a családban. Kereszténységünk megélésének helyszíne ez, hiszen több szál fûz

28 54 ISTENNEK ODAADOTT ÉLET HÁZASSÁGUNKBAN ÉLET AZ ISTEN TENYERÉN 55 ide bennünket, itt is van küldetésünk az állapotbeli kötelességeink színterei mellett. Ide kötõdünk gyermekeink révén a Kármel Kuckó, a baba-mama klub kapcsán, és a Kármel Családi Körön, vagyis a Játszóházon keresztül, jelen vagyunk, mint család is, a templomi hívõ közösségben, és ide szól a családanyai oldalról a meghívás, mint Világban Élõ Kármelita, a család teljes támogatásával. A világban megélt hitünk összekapcsolódik a kármelita rendi közösségekkel, együtt vállalva és bekapcsolódva az egyház közös imádságaiba, megerõsítve hároméves ígérettétellel is. A családdal együtt próbáljuk élni az evangéliumi életet, fáradozva az evangéliumi tökéletességen. A középpontban az imádságos élet és a hármas lemondás áll: a tisztaság, a szegénység és engedelmesség. Úgy lehetünk boldogok, ha az isteni életbõl részesedünk, nem pedig úgy, mint azt a földi, világi élet sugallja. Tisztaság abban az értelemben, hogy Istent szeretjük mindenek felett, másokat pedig azzal a szeretettel, amellyel Isten szereti õket, ( Boldogok a tisztaszívûek, mert õk meglátják Istent v.ö. Mt 5). Szegénység abban az értelemben, hogy lehetõségünk van az önátadásra és lemondásra. Az anyagiak az értékrendünkben hátrébb szorulnak, persze ez nem nincstelenséget jelent. Az ajándékot átvenni ugyanis csak az tudja, akinek üres a keze. Az engedelmesség által pedig mindig készen kell állunk arra, hogy kövessük az Úr indíttatásait, amelyet a rendi elöljárón keresztül ad tudtunkra; nyitottan élünk Isten akaratára. Életünket megpróbáljuk átitatni apostolkodással is, egy emberi és közösségi légkörben, hiszen nem csak önmagunkért, hanem másokért is tudnunk kell élni. Így mélyebb lesz közös életünk Jézussal. Elõttünk járnak ebben a nagy szentek, akár a Szûzanya, mint a máriás élet tükre, vagy a kármelita szentjeink is, akikrõl mindig példát vehetünk, és útmutatást kaphatunk. Mindezek mellett, az évek során meg kell tanulnunk egymás teljes elfogadását, a teljes elkötelezettséget, hûséget, valamint azt, hogy mindig Isten jelenlétében legyünk. Istent szolgálni mindig és mindenhol lehet. A cél a mindennapokban az, hogy nem gyõzni, nem felülkerekedni akarjunk a társunkon, gyermekeinken, hanem megérteni a másikat, a szeretet parancsával irányítva. A nap ne menjen le a ti haragotokkal (Ef 4, 26) Gyakorolnunk kell még nagyon sokat, hogy mindenért hálát tudjunk adni, a jóért és a rosszért egyaránt, azzal a bizalommal, hogy Isten mindent a javunkra adott. Életünk nem lesz könnyebb, ha Istenhez kötjük, de ígérete, hogy majd ott leszünk örömében is, ha kitartunk mellette mindenért kárpótol. Pongrácz család (Gyõr) ÉLET AZ ISTEN TENYERÉN Biztatásra szeretném most megosztani pár sorban, miként tapasztaltam meg Isten szeretõ jelenlétét életemben, és miként próbálok magamat teljesen rábízva élni. Hiszem, és biztosan tudom, hogy van Isten, és van égi édesanyánk! Én mindent megkaptam az Istentõl, amit kértem, és amire szükségem volt. Kiegyensúlyozott lelki életet, hitet, reményt, szeretetet. Szakmát, amirõl álmodtam, munkahelyet, szakmai elismerést, hûséges társat találtam, tizenhat évesen, elsõ szerelemre. Öt gyermeket, fiút, lányt, ikreket. Teljesen felújított lakást kaptunk, a lakáshoz nagyobb összeget, teljes berendezést, bútorokat, ruhákat és mindent, amire egy családban szükség lehet. Pár év múlva új családi házat építettünk, autót vásároltunk. Az emberek tisztelnek és szeretnek, ami nagyon jólesõ érzéssel tölt el. Néhány éve felkérést kaptam, hogy vállaljam el az egyházközségi képviselõtestületi tagságot. Nem sokkal késõbb megkértek, hogy legyek rózsafüzér-társulati tag. Nagyon örülök, hogy az egyház életében szolgálatot teljesíthetek. Ezt a sok jót, a lelkieket, közvetlenül, a látványos támogatások sorát közvetve, más embereken keresztül juttatta el hozzám. Olyan emberekkel hozott össze, akiket azelõtt soha nem láttam, és nem hallottam róluk. Ezek az emberek úgy segítettek rajtam és a családomon, hogy én soha nem kértem tõlük segítséget. Ajándék formájában adták, és mindig tudták, hogy éppen mire van szükségem. Én a segítséget csak a jó Istentõl és a Szûzanyától kérem! Végtelenül hálás vagyok nekik mindenért. Betegségben, szomorúságban, örömben és bánatban mindenhol érzem a jó Isten közelségét, és azt, hogy van, akire örökké számíthatok. Volt már életem során több mûtétem, öt szülésem, egy

29 56 ÉLET AZ ISTEN TENYERÉN ERRÕL-ARRÓL 57 vetélésem, jelenleg nyolcféle betegséggel kezelnek. Egy éve elvesztettem (a földi) édesanyámat. Egyéves volt a gyermekem, amikor élet-halál között lebegett, az intenzívosztályon gépekkel tartották életben. Meggyógyult. Soha nem kutatom a miértekre a választ. Alázattal elfogadom, és tudomásul veszem az Isten akaratát, bármi legyen is az. Testi vagy lelki szenvedés során nem szoktam elkeseredni, és mindig alázattal viseltem és viselem a rám mért terheket (keresztet) a bûneim bocsánatáért és engesztelésképpen. Megköszönöm a szenvedést is ugyanúgy, mint az örömet, mert a szenvedés elviselése erõsíti a lelket, és próbára teszi az Istenbe vetett hitet. Naponta felajánlom, és Isten kezébe helyezem az életem, és mindent, ami a földi életben körülvesz. Tárgyakat, személyeket, szeretteimet, családomat, házasságomat egyaránt, örömöm, bánatom, szenvedésem és mindenem, amim van. Isten volt, van, és lesz! Az életünk Isten ajándéka. Õ az egyetlen, aki bármit megtehet, hiszen a hatalma végtelen. Õ az, akiben az ember soha nem csalódik. Õ az, akinek halálunk óráján számot kell adnunk minden tettünkrõl. Nagyon fontos, hogy ne távolodjunk el Istentõl a földi életünk során. A lelkünkbe és a szívünkbe gyûjtsünk minél több kincset. Az élet múlandó, és vele együtt minden, ami minket körülvesz, egy csapásra eltûnik mellõlünk a halálunk pillanatában. Az lesz az a perc, amikor az ember rájön arra, hogy esetleg teljesen felesleges dolgokra pazarolta az életét (abban az esetben, ha csak a földi jólét volt az élete értelme). Halálunk után személyesen állunk oda Isten elé, hogy számot adjunk földi életünkrõl. Elkövetett bûneinkért ott senki mást nem okolhatunk többé, mindenkinek a saját tetteiért kell felelõsséget vállalnia. Én elsõáldozó voltam, amikor úgy döntöttem, hogy az egész életemet az Istennek ajánlom, és az Õ kezébe helyezem a sorsomat. Ezt a döntésemet egy cseppet sem bánom, hiszen hol lehetne jobb helye az ember életének, mint a mindenható jó Isten tenyerén! Bízom benne, hogy a családom is képes lesz a sorsát a jó Istenre bízni, ha én már nem leszek velük. Egyébként én naponta az Istenre bízom az õ sorsukat is, akárcsak a magamét. Bóka Attiláné ERRÕL ARRÓL A megszentelt élettel és az Istennek szentelt élettel kapcsolatban szeretnék pár gondolatot megosztani veletek. Egyáltalán nem a teljesség igényével, azt már megtették elõttem mások, inkább gondolatébresztõt szeretnék adni, amivel aztán lehet egyetérteni, vagy nem. Gyakorlatilag a két fogalom között egy teológia szemléletmódbeli különbség van: kire-mire esik a hangsúly? Istenre, vagy Én -rám, az egyénre? Ki a lényegesebb cselekvõ? Isten, avagy az ember? Nyilván mindegyik esetben fontos egyik is, másik is, csak éppen a hangsúlyok eltolódása okozta szemléletmódbeli különbség jelenik meg a megfogalmazásban, no meg az életvitelben, szemléletmódban, a megközelítésben, vagyis a személy magatartásában. A megszentelt életnél Isten cselekvésére esik a fõ hangsúly, ahogyan Jézus mondja nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket hiszen a szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem, hogy Jézus az életét adta értünk, amikor még ellenséges érzületûek voltunk (hogy Jánost és Pált egyszerre idézzem). Szent Páltól tudjuk, hogy Isten szeretete kiáradt a szívünkbe a nekünk adatott Szentlélek által. Ebbõl a felismerésbõl fakad aztán a morál, a cselekvés, hogy mennyibe kerültem Én és mindenki Istennek, mennyire szeret, és az Õ szeretete átölelve felkarol, átjár és magáévá tesz, önmagába alakít: megszentel. Ennek az alapvetõ felismerésnek a visszhangja a hit és az abból fakadó cselekvõ, Istenben bízó szeretetre törekvõ élet. A fõszereplõ Isten, az ember pedig, mint megváltott és hálás teremtmény, válaszol. Az Istennek szentelt életnél az ember bizonyít, az ember áldozatáról van szó Isten felé. Az ember odaszenteli az életét, idejét, mindenét Istennek. Nagyon komoly áldozatok jutalmául várja a megérdemelt boldogságot egy önfeláldozó élet végén. Elgondolkodtató Szent Terézia anyánk tanítása e tekintetben a belsõ várkastélyról, nem kívánok egyenes analógiát állítani, csak, mint mondottam, elgondolkodni ugyanis azt tanítja, hogy az elsõ három lakásban komoly feladat jut az embernek, míg a negyedik a nyugalom lakásától egyértelmûen és egyre inkább Õ Szent Felségéé a fõszerep, egyre inkább az Õ kezébe kerül a kormányrúd, az irányítás.

30 58 ERRÕL-ARRÓL ERRÕL-ARRÓL 59 No de nézzünk egy kissé a mûvészet világába, ott hogyan is mennek a dolgok! Két, úgy gondolom, a legtöbbek által ismert mûvészt szeretnék például hozni. Egy szobrászt és egy festõt. Michelangelót és Rembrandtot. Mindketten a nagy többség és a szakma által is elismerten zseniális tehetséget kaptak Istentõl, és bizony megállták a helyüket az idõ kemény rostáján! Ifjú korukban fantasztikus precizitással dolgozták ki mûveiket, bizonyítva a világ és önmaguk elõtt is! Élvezettel vették birtokukba az anyagot és jelenítették meg általa szellemi mondanivalójukat. Ifjúi erõtõl brillírozva kerültek ki kezeik alól a szebbnél szebb alkotások, rágyönyörködve a precizitás finomságára és szépségére. A részletek hatalmas gazdagságával és érzékenységével dolgoztak. Példaképpen hoznám Michelangelo ifjúkori Pietáját húszegynéhány évesen faragta (ki!) és Rembrandt önarcképét, illetve idõskori munkáikat ugyanebben a témában. A zsenialitás már itt fénylik és ott ragyog, s mennyire áttevõdtek a hangsúlyok! Idõsebb korukra egyre inkább háttérbe kerülnek a részletek, egyre egyszerûbbek és egyre kevesebbel mondanak el legalább annyit. Vagyis érnek, és beérik mûvészetük. A tartalom az idõsödõ ember bölcsességével és tapasztalatával gazdagodik, és az ifjúi ráérzés beérik. (Sajnos a lehetõségek nem engedik meg és a reprodukciók is hagynak maguk után némi kívánnivalót, de azért látható a különbség.) Vegyék most már át a szavak helyét a képek, bár eredetiben lenne a legjobb szemlélni õket. Michelangelo öregkori Pieta Michelangelo ifjúkori Pieta Rembrant fiatalkori önarckép Rembrant öregkori önarckép És most nézzünk bele jelen korunk nem éppen mûvészi világának jeleneteibe. Ifjú titánok hatalmas önbizalomtól duzzadó arcképcsarnokában megyek. A negyedik x-et talán egy sem érte el, de a másodikat is alig haladták meg. Bizonyítani akaró tekintetek, valójában magányos erõgépek, eladósító, mindenkit rászedni akaró intézmények feledésre ítélt hõsei döntenek családok, életek felett. Vajon mennyire ismerõsek egy édesanya aggodalmai egy beteg gyerek felett, vagy egy apa felelõssége a családja megélhetéséért, holnapjáért? Teljesítenek, bizonyítanak. De kinek és mit? Szeretnek? Remélem! Erõtõl duzzadó vasgyúrók, tökéletes idolok mindenütt, s közben kiszorulóban van a család, az öreg, a beteg már nem érték, hanem selejt, s kiszorulóban az igazi mûvészet, kiszorulóban az igaz, a szent, a jó, és a szép: mindaz, ami Istenre mutat, de tolakszik, nyomakszik a haszon, a precíz végrehajtás, kivitelezés és könyörtelen behajtás, a hasznosság, a teljesítmény: az anyag. Hiszem, hogy a kereszténység újra meg újra fel fogja mutatni Jézus Krisztus arcát, megtermékenyítve az emberiség életét, ellene mondva a bûnnek, s az Úr szeretete újra meg újra átragyog az arcokon, a tekinteteken, átsugárzik az emberen és keze mûvein, kapcsolatain, s tettein és Isten megszentelõ tevékenysége feltartóztathatatlanul halad a teljes beteljesülés felé. fr. Pál

31 60 PÁL, MINDEN NÉP APOSTOLA PÁL, MINDEN NÉP APOSTOLA 61 PÁL, MINDEN NÉP APOSTOLA Elmélkedés a római levél olvasása közben Ma ismét apostoli módon kell hirdetni az evangéliumot egy összetett világban. Mintha a mai kor hasonló lenne a kétezer évvel ezelõtti állapotokhoz. Újra szükség van a tiszta tanításra és a jó lelkiismeretre, a közösségre és az egymás iránti õszinte szeretetre. Ezt, ahogy az elmúlt húsz évszázad is megmutatta, nem adhatja meg más, csak az, akit Pál is Urának és Megváltójának ismert el, a Feltámadt Jézus. (XIV. Benedek pápa) Pál, Ábrahám vérébõl, a Benjamin törzséhez tartozó zsidó családból származik. Szülei nagy gondot fordítottak arra, hogy a komoly farizeusi hagyományokat elsajátítsa. Amíg az Úr nem részesítette õt abban a különleges kegyelemben, hogy látta és hallotta a feltámadt Krisztust, addig üldözte a keresztény egyházat. Még az elsõ vértanú, István megölésében is szerepe volt. Ezután élete gyökeresen megváltozott. A keresztények üldözõjébõl Jézus Krisztus apostola lett. Mindvégig azon fáradozott, hogy minden ember új teremtménnyé legyen. Pál apostol Rómaiaknak írt levelén elmélkedve szeretném megosztani gondolataimat az olvasókkal. Az apostol levelében részletesen tanít Krisztus megváltó mûvérõl, a megigazulásról, amelyre minden népet egyformán meghívott. a hitben, amely éppúgy a tiétek is, mint az enyém, kölcsönösen megvigasztalhatjuk egymást. (Róm 1,12) Számomra fontos a közösség és annak összetartó ereje, ahol mi, testvérek, a hitben egymást megvigasztalhatjuk. Elmondhatjuk egymásnak nehézségeinket, együtt érezhetünk, és segíthetünk, imádkozhatunk egymásért. Jézus is azt akarta, hogy közösségben éljük meg hitünket. Kérjük a Mennyei Atyát, hogy közösségben tudjuk megélni hitünket! Isten Krisztus által ítélkezik az emberek rejtett dolgai fölött. (Róm 2,16) Ítél, de személyválogatás nélkül, teljes igazságban lát bennünket, és aszerint ítél tetteink felett. Sokan mondják: Isten irgalmas, nekem mindent megbocsát. Igen, Õ irgalmas, de ez egyáltalán nem zárja ki, sõt feltételezi az õszinte bûnbánatot, és az Õ törvényei, a szeretet törvénye szerinti életre való törekvést. Kérjük a Mennyei Atyát, adjon nekünk õszinte bûnbánatot és törekvést! Õ a remény ellenére is reménykedve hitte, hogy sok nép atyja lesz, az ígéret ugyanis így szólt: Ilyen lesz nemzetséged. (Róm 4,18) Ábrahám aki majdnem száz esztendõs volt és felesége, Sára, szintén igen idõs, akinek már elapadt a méhe, hitt Isten szavában, bár emberileg ez lehetetlen volt. Amint az ég csillagai megszámlálhatatlanok, ilyen lesz nemzetséged is (Ter 15,5). Ábrahám hite hatalmas, példaértékû a ma élõ embernek, mert csak hitünk szolgálhat megigazulásunkra. Kérjük a Mennyei Atyát, adjon nekünk igaz hitet! Még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésbõl türelem fakad (Róm 5,3) Pál apostol a szenvedést a megigazulás gyümölcsei között sorolja fel. Krisztus meghalt a bûnösökért, halkan szenvedett, akkora szeretet volt Benne, hogy odaadta magát értünk, amikor még bûnösök voltunk. Akkor mi a mindennapjainkban, ha megbántás ér bennünket vagy fáradtak vagyunk, de a testvérünknek segítségre van szüksége, akkor nem tudunk eltûrni sokszor egy kis nehézséget? Kérjük a Mennyei Atyát, adjon erõt a nehézségek elviseléséhez! Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetérõl, hogy Krisztus meghalt értünk, mikor még bûnösök voltunk. (Róm 5,8) Hogyan lehetséges az, hogy értem, már akkor, amikor még bûnös voltam, meghalt Krisztus? Képes volt önmagát feláldozni értem? Nehéz megérteni, az értelmemmel nem is tudom felfogni, itt a szívemet kell megnyitni, hogy be tudjam fogadni Jézus határtalan szeretetét. Elmegy a végsõkig, hogy engem megmenthessen a kárhozattól, a lélek halálától. Kérjük a Mennyei Atyát, segítsen megnyitni a szívünket, hogy be tudjuk fogadni a Szeretetet!

32 62 PÁL, MINDEN NÉP APOSTOLA PÁL, MINDEN NÉP APOSTOLA 63 Közben azonban adatott a törvény és vele szaporodott a bûn. Amikor azonban elhatalmasodott a bûn, túláradt a kegyelem. (Róm 5,20) Azáltal, hogy túláradt a kegyelem ami Isten ingyenes ajándéka az embernek, örülhetünk, mert van bûnbocsánat. Isten kegyelme, az Õ jóságos akarata az örök élet kapuit nyitja meg elõttünk, és ezt még bûneink áradata sem képes megakadályozni. Kérjük a Mennyei Atyát, árasszon el kegyelmével minden jóakaratú embert! Ha Krisztussal meghaltunk, hisszük, hogy vele együtt élünk is. (Róm.6.8.) Meghalni számomra annyit jelent, hogy Isten kegyelmébõl megélni semmiségemet az Õ határtalan nagyságával szemben. Fáj, hogy megbántottam Istenemet, megszégyenülök elõtte, szeretném Õt jobban szeretni! Lassan rájövök, hogy az életemben Isten nélkül semmit nem tudok tenni, hogy már nem az a fontos, amit én akarok, már nem akarok mást, már csak az a fontos, hogy Õ mit akar! Így meghaltam magamnak, de még ennél jobban soha nem éltem, mert amikor elkötelezem magam Neki, szabadnak érzem magam. Ezért úgy látom, hogy nem az a szabad, aki mindent maga akar megoldani hiszen teher nehezedik a vállára, és egyedül hordja -, hanem az a szabad, aki rábízza az életét Krisztusra, gyermeki bizalommal átadja magát az Úrnak. Szerintem a legnagyobb ajándék önmagunktól megszabadulni. Kérjük a Mennyei Atyát, hogy vezessen el mindnyájunkat a Vele való közösségre! Elõbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsõüljünk. (Róm 8,17) A fogadott fiúság lelkét akarja adni nekünk az Atya, tehát Isten gyermekei lehetünk! Akkor Jézus testvérei is leszünk! Egy testvér osztozik a neki szánt javakból és nehézségekbõl is. Jézus önként vállalta a szenvedést értünk. Akkor az életemben elõforduló nehézségeket is Jézussal együtt kell hordoznom. Kérjük a Mennyei Atyát, hogy tudjuk méltón viselni keresztjeinket! Ha tehát száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta a halálból, üdvözülsz. (Róm 10,9) Azt gondolom, hogy a száddal vallod megfogalmazás nemcsak arról szól, hogy beszélek Jézusról, és szavaimmal megvallom, hogy Õ az Úr. Jó lenne, ha a környezetünkben élõ emberek meglátnák rajtunk, cselekedeteinkben mindig ott lenne, hogy Jézushoz tartozunk. Hitünk által igazulunk meg, és így a szívekben napról-napra meg kell újulnunk az Õ képmására. Kérjünk, mert: Mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül. (Róm ) A Rómaiaknak 12. levelében részletesen kifejti Pál apostol, hogy hogyan kellene Istennek tetszõ életet élnünk. Ha hiszem, hogy a Szentírás szavain keresztül Isten szól hozzám, és ha Isten akaratát keresem, akkor úgy gondolom, hogy ez a levél eligazíthat, segít megtalálni az Istennek tetszõ életre vezetõ utat. Már az elsõ: Adjátok testeteket élõ, szent, Istennek tetszõ áldozatul. (Róm 12,1) A test itt az egész embert jelenti. Ha felajánljuk magunkat Istennek, ahogy Pál apostol tanácsolja, akkor már nem mi magunk leszünk önzõ életünkben az elsõk, nem maradunk meg magunknak, hanem az Úréi leszünk, Aki kegyelmi ajándékait bennünk ki tudja munkálni, mert csak az önként felajánlott lélekben teszi ezt meg, tudjuk, Õ nem tolakodó. Szeretni akar, de ahhoz meg kell nyílnunk elõtte. A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet. (Róm 13,10) Pál apostol a Szeretet himnuszában (1Kor 13) elmondja nekünk, hogy milyen a szeretet. Azt írja, törekedjünk a szeretetre. De hogyan erõsödhet meg bennem a szeretet? A szeretet fõleg akarati döntés, ebben a szeretetben nem az érzelemé az elsõbbség. Akkor nekem dönteni kell, akarom, vagy nem akarom? Fontos lehet, hogy milyen a hozzáállásom. Kétes lelkülettel nem lehet jól dönteni, mert úgy választhatjuk a rosszat, ami visszahúz a lelki életünkben. Kérjük a Mennyei Atyát, hogy tanítson meg bennünket szeretni! aki eszik, az Úrra való tekintettel eszik, hiszen hálát ad az Istennek. Aki viszont nem eszik, az Úrra való tekintettel nem eszik, és õ is hálát ad az Istennek. (Róm 14,6) Számomra sokáig nehéz volt elképzelni, hogy nemcsak egyféle jó van, tehát amit én tartok jónak, csak az a jó, gondoltam. Milyen jó, hogy Pál apostol megmutatta nekem, hogy többféle jó is van. Az is jó lehet, amit a másik ember tesz, bár én nem látok pillanatnyilag benne semmi jót. A lényeg, hogy szeretettel forduljak testvéreim felé, nem fontos mindig mindent megértenem. Vessük hát le a sötétség tetteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit. (Róm 13,12) Sötétségben lenni, szerintem, azt jelenti, hogy nem az igazságban élek. Nem akarom látni magamat úgy, ahogy vagyok. Felveszem az álarcot és játszom. Sötétségben élek addig, amíg nem hiszem, hogy Isten szeret engem, végtelen irgalma még nem fénylik fel elõttem. De amikor elkezdem gyakorolni hitemet, felveszem a szentségeket, imádkozom, és hálát adok mindenért Istennek, az önmegtagadásban megélem Jézushoz tartozásomat úgy, hogy a hétköznapokban Érte felveszem a kereszteket, amit kapok, gyakorolom a szolgáló szeretetet, akkor már a világosság fegyvereit ölthetem magamra. Nóra (Székesfehérvár)

33 64 ÚT A MENNYEI HAZA FELÉ ÚT A MENNYEI HAZA FELÉ 65 Aki érettünk vérrel verítékezett: ÚT A MENNYEI HAZA FELÉ Elmélkedések a Rózsafüzér titkairól II. Fájdalmas olvasó. Jézusom, te az utolsó vacsora után kimentél a Getszemáni kertbe, hogy virrasszál és imádkozzál. Imádkoztál, és felkészültél a rád váró gyötrelmekre, mert tudtad, hogy mi vár rád. Ezért mondtad: Halálos szomorúság fogta el lelkemet (Mk 14,34). Borzasztó gyötrõdéseken és szenvedéseken mehettél át ezen az éjszakán, hogy magadra vedd a mi bûneinket, és felvihesd a keresztre, a mi szabadulásunkért a bûn hatalmából. Mindez olyan gyötrelmekkel járt, hogy véred verejtéke kellett ahhoz, hogy ezt a vállaidra vedd. De még ezek között a gyötrelmek között is példát akartál adni nekünk, hogy mindég imádkozzunk és soha ne a mi, hanem az Atya akaratát keressük. Abba, Atyám! fohászkodott. Te mindent megtehetsz. Vedd el tõlem ezt a kelyhet. De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te (Mk 14,36). Ezeket a szavakat minden kereszténynek meg kellene tanulni, és mindennap elismételni, mert ezek vezetnek az üdvösséghez. Meg kell tanulnunk az Atya akarata szerint élni, felvenni saját keresztünket, és nem menekülni a fájdalom elõl, legyen az testi vagy lelki. Még a fájdalmak között is az Õ akaratát kell keresni és vállalni. Mert mi ez a kis földi élet az örök élethez képest? Örüljünk ezeknek a fájdalmaknak, mert ez tisztulás. Oly sok mindent elvisel az ember az életben különbözõ célokért, hát pont az örök életért nem akarunk szenvedni? Azt hisszük, hogy azért nekünk nem kell tennünk semmit? Jézus megváltott minket, átvállalva a nagyobb részt, amire mi nem lettünk volna képesek, de a ránk esõ részt meg kell tennünk. Ez pedig nagyon kevés, csak egy igenbe kerül a mennyei Atya felé. Akit érettünk megostoroztak: Jézusom, milyen hatalmas lelkierõ kellett ahhoz, hogy szó nélkül tûrd az ostorcsapásokat? Mert nem kiabáltál, nem átkozódtál, hanem csendesen, szeretettel vállaltad a szenvedést. Tudtad ugyanis, hogy az Atya most ezt akarja tõled, így válthatsz meg bennünket. De még jobban fájhat Neked azt látni, hogy a magukat kereszténynek valló embe-rek, milyen hitehagyottak lesznek, és milyen érzéketle- nek mások baja iránt! Önzésük vakká teszi õket, és megöli bennük a szeretetet, amivel fájdalmat okoznak számodra. Az ostorcsapások által felszaggatott tested fájdalma sem volt olyan keserves, mint ezeknek az érzéketlensége, sõt gyûlölete. Uram, add, hogy sokan legyünk, akik ezekért a fájdalmakért engesztelünk. Úgy szeretnék ebben a sötétben lámpás lenni, és utat mutatni a Téged keresõk számára. Add meg, Jézusom, hogy soha ne lehessek közömbös mások baja iránt, segítséget, vagyis a Te szeretetedet tudjam nyújtani a bajbajutottnak. Ezért nem mindegy, hogy mit és hogyan látok meg! A tested világa a szemed. Ha szemed ép, egész tested világos. De ha szemed rossz, egész tested sötét (Lk 11,34). Bizony, nem mindegy, milyen szemmel nézem a világot, mert ha ítélkezõ szemmel nézek, nyugtalan lesz az életem, és másokat is nyugtalanságba taszítok, ami a bûn forrása lehet. Az én feladatom, hogy a szeretet szemével lássak, békét és nyugalmat sugározzak környezetemre, mert ezzel tehetek boldoggá másokat, és így enyhíthetem fájdalmaidat, Jézusom. Akit érettünk tövissel megkoronáztak: Pilátus a zsidók zsarolására kimondta az ítéletet, és átadott a katonáknak, ó Jézusom, akik embertelen módon gúnyt ûztek veled. Bíborba öltöztették és tövisbõl font koszorút tettek a fejére, és így köszöntötték: Üdvöz légy, zsidók királya! A fejét náddal verték, leköpdösték és gúnyból térdet hajtva hódoltak elõtte (Mk 15,17-19). Borzasztó fájdalom lehetett a töviskorona, de szó nélkül tûrted, és

34 66 ÚT A MENNYEI HAZA FELÉ ÚT A MENNYEI HAZA FELÉ 67 nem csak a testi fájdalmat, hanem a megaláztatást is. Eltûrted szeretetbõl, hogy megments minden embert, még kínzóidat is. Mert Te valóban király vagy, ég és föld királya, aki ítélkezni fog jó és rossz fölött. Hatalmadban lett volna, hogy megmentsd magad, de Te irántunk való szeretetbõl vállaltad a fájdalmat és a megalázást. Jézusom, én elismerem királyságodat, és lábad elé borulok, de nem úgy, mint a katonák. Én mindezt szeretetbõl teszem, hogy enyhítsem fájdalmaidat, amit a bûnök okoznak neked. Te igazságos uralkodó vagy, és minden bûnös, aki megbánja tetteit, Nálad irgalmat talál. Add nekem kegyelmedet, ó Uram, hogy hû alattvalód legyek, és a Te tanításod szerinti tanúságtevõ életet élhessek, hogy országodat hirdessem egész életemmel. Mert ez a gyönyörû ország itt van közöttünk, de bûneink eltakarják szemünk elõl. Pedig milyen szép lenne, ha minden ember észrevenné, és igaz polgára lenne ennek az országnak! Aki érettünk a keresztet hordozta: Miután gúnyt ûztek belõled, Jézusom, vállaidra tették a keresztet. Agyongyötört, fáradt testednek borzasztó lehetett ez a súly, de Te szó nélkül válladra vetted, és elindultál arra a halálos útra. Fáradt testednek borzasztó volt a kereszt súlya, mert azt még a mi bûneink is nyomták. Ezen felül még hallanod kellett a feldühödött tömeg szidalmait, pedig nemrég még királyként ünnepelt ugyanez a tömeg. De a tömeg gyáva és manipulálható, amit a vezetõk ki is használnak a maguk javára. Áldott legyen az, aki így is kitartott melletted, és fájdalmas szeretettel kísért ezen az úton. Mi is hordjuk keresztünket mindannyian, de menynyivel könnyebb ez a kereszt, mint amilyen a tiéd volt, Uram! Mégis, hányszor zúgolódunk és menekülünk, pedig ha õszinte szívvel hozzád fordulnánk, Te megkönnyítenéd még ezt a keresztet is. De nem, mi ezt nem tesszük, mert önhittségünk és önzésünk ezt nem engedi! Nem akarjuk elismerni kicsiségünket, és a szabadság leple alatt egyre nagyobb rabszolgaságba süllyedünk. Jézusom, te egyszer végigvitted a keresztet azon a hosszú úton, hogy megszabadíts minket ettõl a rabszolgaságtól, de mi nem, vagy csak nagyon nehezen élünk ezzel a lehetõséggel. Kérlek, nyisd fel a szemünket, hogy belássuk, mennyivel könynyebb a keresztút, ha azt egyesítjük a tiéddel, hogy csak ez az út vezet a szabadságra, mert csak így szabadulhatunk meg a bûn kétes örömöket nyújtó szolgaságától. Akit érettünk keresztre feszítettek: Õ maga vitte keresztjét, míg odaérkezett az úgynevezett»koponya-helyhez«, melyet héberül Golgotának hívtak. Ott fölfeszítették õt s vele együtt másik kettõt kétfelõl, középen pedig Jézust (Jn 19,17-18). Jézusom, te önként vállaltad ezt a szenvedést, a gyötrõ kínokat, a megaláztatást, hogy bûnözõkkel egy sorba számítsanak. Micsoda hatalmas szeretet ez, amely minden emberért feláldozza magát, még bíráiért és hóhéraiért is! Drága Jézusom, a te szereteted annyira nagy, hogy átöleli az egész világot, és szenvedésed árán megmenti azt. Keresztedre Pilátus ezt íratta: Názáreti Jézus, a zsidók királya (Jn 19,20). De nem jól íratta, mert Te nem csak a zsidók királya vagy, hanem az egész emberiségé. Te azt mondtad a kereszten: Szomjúhozom. (Jn 19,28)! De tudjuk, hogy nem italra szomjaztál, hanem együtt érzõ szeretetre! Tudtad ugyanis, hogy nagyon sok hálátlanság és gyûlölet fog érni még az elkövetkezendõ korokban is, de éppen ezért vállaltad a megváltás fájdalmait. Utolsó szavad ez volt a kereszten: Beteljesedett. (Jn 19,30)! Igen, beteljesedett megváltásunk, az Atya akarata, és mi megmenekültünk a Te

35 68 ÚT A MENNYEI HAZA FELÉ ÚT A MENNYEI HAZA FELÉ 69 véred árán! Be lett mutatva az egyetlen örök áldozat! Erre az áldozatra kérlek, Uram, hogy adj erõt a világ kellemesnek látszó csábításait legyõznöm, hogy mindig felismerjem a helyes utat, hogy együtt érzõ szeretettel fordulhassak embertársaim felé (leginkább a szenvedõk felé), mert bennük téged szeretlek. Akit te, Szent Szûz, holtan karjaidban tartottál: AZ ARANYBÁNYA Fájdalom, sírás és jajgatás, meghalt az igaz a bûnösökért! Meghalt, levették a keresztrõl, és Édesanyja ölébe tették, hogy még egyszer magához szorítsa gyermekét, azt a gyermeket, akit angyal jelzett elõre, aki soha bûnt nem követett el. Drága Anyácskám, ez az égetõ fájdalom lelkedben és szívedben iszonyú kín lehetett, de te belenyugodtál Isten akaratába. Ölelted gyermeked, sírtál, borzasztó kínokat éltél át, mégis békesség áradt körülötted. Ölelted Fiadat, nem átkozódtál, nem szidtad gyilkosait, nem gyûlölted elítélõit. Most már csak el kell temetni Fiadat! Aki levette a keresztrõl és az öledbe tette Õt, ezt meg is teszi. Ez a jóember arimateai József, aki bátran elkéri a testet, és gondoskodik róla. Nem viszik messze, de ez a menet nagyon szomorú és szótlan, csak a néha feltörõ sírás hangja hallatszik. Ha belegondolok, hogy a te fiad, Anyácskám értem is meghalt, nagyon szomorú leszek. Hiszen az én bûneim is hányszor megbántják Õt, hányszor érezhet keserûséget az én hûtlenségem miatt! Ó Anyácskám, szeretnék együtt érezni, és azonosulni veled ebben a fájdalomban, hogy megtisztulhassak, hogy megtanuljam az igazi szeretetet. Szeretném magamat átadni a teljes és önzetlen szeretnek, az igazi csendes bûnbánatnak, hogy Szent Fiad sírja elõtt valljam meg bûneimet. fr. Béla Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy olyan gazdag és bölcs király, amilyen sem elõtte, sem utána nem létezett széles e nagyvilágon. Országa olyan hatalmas volt, hogy még a leggyorsabb lovasnak is egy kerek esztendõig tartott egyik végébõl a másikba jutni, kincseinek pedig nem volt se szeri, se száma. A király legdrágább kincse mégis egyetlen fia volt, akit mindennél jobban szeretett, legnagyobb öröme pedig alattvalóinak békéje és boldogsága. A király bölcs és szeretõ kormányzása alatt az emberek békés, nyugodt életet éltek. Boldogságuk azonban nem volt teljes, mindig akadt valami, ami hiányzott, vagy ami másként is lehetett volna. A legelégedetlenebbek azok voltak, akik a távoli Érchegység aranybányájában dolgoztak. Talán nem is minden ok nélkül. A bányászok már hajnalok hajnalán indultak dolgozni, amikor a Nap még föl sem kelt, és sokszor csak akkor tértek vissza otthonaikba, amikor már az elsõ csillagok kezdtek megjelenni a nap utolsó fényeitõl elbúcsúzó égbolton. Lent pedig, a bányában, ahol életük nagy részét töltötték, az élet bizony nem volt aranyból. A nemes fém nem fürtökben lógott, hogy csak össze kellett volna szedni, hanem a kemény sziklában volt elrejtve. A kõ pedig féltve õrizte drága kincsét, nehezen engedte, hogy bárki is elrabolja tõle. A csillogó portól bearanyozott sziklákkal való küzdelem nehéz és kimerítõ volt. A csákányok keményen dolgoztak, a kõ szikrákat vetve pattant, a bányászok testén pedig patakokban folyt a veríték. A fáklyák fényétõl gyengén megvilágított sötét alagutakban meleg és fülledt volt a levegõ, a bányászok gyorsan kimerültek a megerõltetõ munkától. Ezért gyakran abba kellett hagyni a munkát egy kis idõre, hogy megpihenjenek. Ilyenkor mindig magukról és keserû sorsukról esett a szó. Reggeltõl estig itt robotolunk, mint az állatok. És miért? Hogy mások jól éljenek. A mi verítékünkbõl! És mit kapunk érte fizetségül? Nem lehet belõle meggazdagodni! Életünk végéig nyomorogni fogunk! Bezzeg a király! Mit törõdik õ velünk? Fényes palotában él, lakmározik, nagyokat mulat. Megteheti, hisz ez az egész töménytelen arany mind hozzá megy, az õ kincstárát tölti meg, nem a mi lyukas zsebünket! Ily módon beszéltek egymással az elkeseredett bányászok. Pedig csak részben volt igazuk. Valóban sokat és keményen kellett dolgozniuk, de azért nem is volt

36 70 AZ ARANYBÁNYA AZ ARANYBÁNYA 71 olyan kevés az érte járó fizetség. Az igazsághoz viszont még az is hozzátartozott, hogy pénzüknek egy részét a bánya és a házak közötti út mellett sorakozó kocsmák valamelyikében szokták hagyni, ahová be-betértek, hogy szomjukat csillapítsák, és új erõre kapjanak. Ennyi nekünk is jár gondolták magukban, egy olyan kimerítõ nap után, mint aminek már a végére jártak. Az egyik reggelen, miközben a bánya felé tartottak, egy új társ csatlakozott hozzájuk. Senki nem tudta honnan való, õ is csak annyit mondott magáról, hogy most költözött ide egy távoli vidékrõl, és a bányában szeretne dolgozni. Fiatal, jó kedélyû volt, szinte sugározta magából az örömet és a derût. Majd elmegy a kedve odalent, a sötétben gondolták magukban a bányászok, és már mosolyogtak is enyhe kárörömmel a bajuszuk alatt, elõre elképzelve, miként fog elszállni majd a fiatalemberbõl ez az ártatlan, naiv jókedv. Ebben viszont tévedtek. Az idegen lent a bányában is megõrizte jó kedvét, este pedig mosolyogva búcsúzott el társaitól, akik a megszokott kitérõvel indultak hazafelé. Nagyon fiatal, és sok benne az erõ; a kemény munka még nem törte meg úgy, mint minket vélekedtek a bányászok. Majd figyeljétek meg: egy hét sem fog eltelni, és úgy elillan belõle ez a hetyke vidámság, mintha csak hírbõl ismerte volna. Akkor pedig õ sem fogja megvetni a kis kocsmai kitérõt! De még mennyire, hogy nem! Majd úgy kell hazacipelnünk innen, el sem fog tudni indulni! nevettek kajánul a bányászok az egyik kocsma asztala körül. Eltelt azonban egy hét, kettõ, sõt, már egy kerek hónap is, és az idegen legény kedélye mit sem változott. Reggelente õ volt az elsõ, aki a sötét bányába leereszkedett, esténként pedig az utolsó, aki abbahagyta a munkát. Naphosszat vidáman fütyörészett, dalolt, mindeközben azonban a kemény munka elõl sem tért ki. E tekintetben semmi kifogásuk sem lehetett ellene: nem csak a maga munkáját végezte el lelkiismeretesen, hanem készségesen segített másoknak is, ha látta, hogy szükségük van rá. Ami zavarta a bányászokat új társukban, az a munkához való teljesen más hozzáállása volt: a mindig kitartó jó kedélye és az, hogy továbbra sem volt társuk sem a panaszkodásban, sem a kocsmai mulatságban. Sokan azt kezdték mondogatni róla, és ezt szemére is vetették, hogy öntelt, nem akar leereszkedni az õ szintjükre, mert alacsonyrendûnek tekinti õket, ezért nem vállal velük közösséget. Mások meg azt állították, hogy félkegyelmû, ezért danolászik naphosszat oktalanul és viselkedik ilyen furcsán. Egyre többen látványosan kerülni kezdték társaságát, és sajnálkozva legyintettek rá, amikor énekelni hallották, vagy másokat is jó kedvre próbált deríteni. Csak kevesen voltak azok a bányászok, aki felismerték, hogy az idegen sem nem bolond, sem nem beképzelt, sokkal inkább bennük van a hiba. Véleményüket azonban nem merték hangoztatni, nehogy a többi bányász õket is kiközösítse fiatal társukkal együtt. Az egyik este, amikor fáradtan és kimerülten már éppen hazamenni készültek, és a bánya kijáratánál ismét a bányászélet nehézségeirõl beszélgettek, az egyik hangadó bányász egy olyan hírrel állt elõ, amely a kedélyeket jó alaposan felkorbácsolta. Azt állította ugyanis, hogy bizalmasan hallotta valakitõl aki nem más, mint a király udvarmesterének második unokatestvérének anyósának harmadik szomszédjának az ismerõse, hogy az általuk kibányászott aranyból a király éppen egy harmadik palotát építtet magának és a fiának; egy olyan kacsalábon forgót, amilyent még nem látott a világ! A hír nagyon felháborította az amúgy is dühös bányászokat. Hiába próbálta meggyõzni õket idegen társuk, hogy a király nem hogy harmadikat, de még csak második palotát sem szándékozik építtetni magának, meg sem hallgatták. Holnap elindulunk a királyhoz volt az általános vélemény. Elmegyünk, és addig vissza nem térünk, amíg vissza nem kapjuk az aranyunkat! A mienk az, mi dolgoztunk érte, nem õ! Ha nem akarja visszaadni, akkor. Erre az utóbbi eshetõségre nem volt teljes az egyetértés. Az egyszerû munkabeszüntetésétõl egészen a palota felgyújtásáig a legkülönbözõbb lehetséges megoldások hangoztak el. Éppen ezért még betértek a legközelebbi kocsmába, hogy pontosítsák a harci tervet, és erõt gyûjtsenek a következõ küzdelmekhez. Másnap kora hajnalban útnak indultak nagy lelkesen, természetesen nem a bánya, hanem a királyi palota felé. Annyira izgatottak voltak, hogy észre sem vették, hogy fiatal társuk nem tart velük. Csak pár nap múlva, amikor már az Érchegységet is elhagyták, akkor tûnt fel hiánya.

37 72 AZ ARANYBÁNYA AZ ARANYBÁNYA 73 Jól mondtuk, hogy nem közénk való! Gyáva és áruló! Ha majd visszatérünk, egy fikarcnyi aranyat sem fog kapni, gürcöljön csak vidáman továbbra is úgy, mint eddig, ha lesz még hozzá kedve! mondták a bányászok, és utána már nem is törõdtek vele. A palota sokkal messzebb volt, mint ahogy gondolták. Még a fele utat sem tették meg, és a magukkal vitt élelem teljesen elfogyott, és már pénzük is alig maradt. Azon voltak tehát, hogy szégyenszemre visszafordulnak, amikor mit láttak szemeik? Az elsõ kanyar után, az út mentén egy friss kenyérrel megpakolt szekér állt, mintha csak rájuk várt volna! Néztek jobbra, néztek balra, gazdáját azonban sehol sem találták. Így hát nekibátorodtak, és mindenki annyit vett magához a kenyérbõl, amennyire szüksége volt. Két nap múlva egy újabb gazdátlan kenyeres szekér állt az út mentén a bányászokra várva, másik két nap múlva egy újabb és így tovább, amíg a király palotájához nem értek. El nem tudták képzelni, hogy ki lehetett az, aki ilyen formában gondoskodott róluk. A kenyér viszont nagyon jót tett nekik; nemcsak éhségüket csillapította, hanem közben szívüket is megnyugtatta. Úgyhogy mire a palotához értek, szinte minden korábbi indulatuk elszállt. Fel sem merültek többé bennük olyan furcsa ötletek, mint például a palota esetleges felgyújtása. Ezen a korábbi elképzelésükön egyébként maguk is jót derültek, amikor áthaladtak az õrség udvarán, és látták az ott tartózkodó nagyszámú és jól felfegyverzett katonaságot. A palotát már messzirõl észrevették, hiszen olyan vakítóan ragyogott, hogy még a Napot is elhomályosította csillogó fényével. Olyan volt, mintha tiszta színaranyból és csiszolt gyémántból lett volna az egész palota! Amikor azonban közelebb érkeztek, látták, hogy nem aranyból és gyémántból volt az felépítve, hanem valami egészen különleges anyagból, amit még soha nem láttak. Hosszú, csillogó folyosókon, hatalmas, fényes termeken keresztül vezetett útjuk a királyhoz. Ahogy a nagy és fényes palotán keresztül mentek, egyre kisebbnek és nyomorultabbnak érezték magukat, olyanoknak, akik még csak arra sem méltók, hogy e fénylõ falak között haladjanak. Eszükbe sem jutottak már a királlyal szembeni korábbi vádaskodások, hiszen napnál világosabban látták, érezték, mennyire hamisak voltak ezek, mennyire csupán önzõ, gonosz szívük gyümölcse volt. Igen, mert a palota fénylõ falai egy olyan különleges kõbõl épültek, amelyek úgy tükrözték vissza a köztük áthaladó emberek szívébõl az igazságot, mint a legtisztább tükör szokta ezt tenni a beletekintõ ember képével. A király a trónteremben várt rájuk. Szelíd, jóságot sugárzó arca volt, a bányászok mégis alig merték felemelni rá tekintetüket. Isten hozott benneteket! üdvözölte õket a király. Mi járatban errefelé? A bányászok lesütött szemmel, csendben álltak a trónszék elõtt, meg sem mertek moccanni. Nagyon kellemetlenül érezték magukat, ezerszer jobban szerették volna most inkább a bányában a legkeményebb sziklát csákányozni. Mondjátok el nyugodtan, ne féljetek, ha már idáig eljöttetek! bátorította õket a király. Ekkor az egyik bányász összeszedte a bátorságát, elõrelépett, mélyen meghajolt, majd reszketõ hangon elkezdte mondani: Ó, legfelségesebb Urunk és Királyunk, akinél bölcsebb és igazságosabb kerek e világon nincsen! Bocsásson meg kegyelmes fölséged, hogy mi, méltatlan alattvalóid, eléd merészeltünk járulni! Az aranybányától jöttünk, és igazából csak azt szerettük volna mondani A bányász elakadt, nem is tudta már szegény, hogy a bocsánatkérésen kívül még mit is szeretnének mondani a királynak. A bányából jöttetek? Az aranybánya a fiamra tartozik, azonnal üzenek neki, hogy jöjjön be szólt mosolyogva a király, és az egyik apród máris elindult a királyfiért. Isten hozott mihozzánk, kedves barátaim! üdvözölte a bányászokat a királyfi, amikor röpke pár pillanat után máris az apja trónja mellé lépett. A királyfi hangja olyan ismerõsen csengett, hogy minden bányász hirtelen felemelte tekintetét. Amint megpillantották a királyfit, szinte kõvé dermedtek a döbbenettõl. Minden erejük elszállt, egyetlen hang sem jött ki a torkukon, pedig illett volna legalább válaszolni a szívélyes üdvözletre. De nem voltak rá képesek. Mert ki mást ismertek fel a királyfiban, mint az általuk lenézett idegen bányásztársukat?! Úgy tudom, panasszal és kéréssel jöttetek a király elé. Adjátok csak elõ bátran, mi nyomja szíveteket, mi az, amiben nektek segíthetünk? szólt kedves, de határozott hangon a királyfi. A bányászok csak némán rázták a fejüket, jelezve, hogy sem panaszuk, sem kérésük nincs már. A király elõtt álló bányász ekkor térdre borult, és így szólt: Kegyelmes Urunk, te ismersz bennünket, és jól tudod, miben vétkeztünk ellened és felséges atyád, a Király ellen. Ha kegyelmet találunk még szemed elõtt, kérlek, engedj haza bennünket, hogy életünk végéig rabszolgáidként szerény munkánkkal neked szolgáljunk, és így jóvátegyük azokat a sérelmeket, amelyeket Felségednek okoztunk! A királyfi a bányászhoz lépett, felemelte, és magához ölelte. Kedves barátaim! Én nem haragszom rátok, és atyám sem haragszik. Ismerem kemény életeteket, és tudom, hogy részben az felelõs azért a sötétségért,

38 74 AZ ARANYBÁNYA AZ ARANYBÁNYA 75 amelyben eddig éltetek. Ezért mentem el hozzátok, hogy e palota fényébõl egy sugarat közétek is elvigyek. Örülök azonban, hogy most itt vagytok, és saját szemeitekkel láthatjátok azt, amit korábban nem láttatok! A bányászok e szavak hallatán megkönnyebbültek, és most már a királyfi szemébe mertek nézni. Látszott, hogy valóban nem haragszik, sõt, igen nagy szeretettel tekintett rájuk. Van még valami, amit feltétlenül látnotok kell mondta egy kis idõ múlva a királyfi. Gyertek velem, megmutatom nektek! A királyfi kivezette a bányászokat a palota mögötti hatalmas kertbe, ahol az évszázados fák között ezer kis palota volt éppen épülõfélben. Ezek abból az aranyból épülnek magyarázta a királyfi, amelyet ti bányásztok ki. Amikor majd lejár a bányában eltöltendõ munkaidõtök és a paloták elkészülnek, akkor birtokba vehetitek õket: mindenki a maga palotáját. Hiszen ezek nektek épülnek! Úgy, és abban az ütemben, amilyen mértékben érkezik a bányából a kitermelt arany. A bányászok csak ámultak és bámultak. Erre bizony még legmerészebb álmukban sem számítottak. Ide megy tehát a drága arany, és nem a király kincstárába? A bányászok még elidõztek egy ideig a királyfival a palota környékén, majd hazaindultak. Az indulás elõtt a királyfi bõséges élelemmel és egy kis zacskó arannyal látta el õket, hogy elegendõ legyen a hosszú útra, és nehogy ismét rá kelljen szorulniuk a kenyeres szekerekre (amelyek, mondani sem kell, ugyancsak az õ gondoskodásából kerültek a bányászok útjába). A bányászok teljesen megváltozva tértek vissza otthonukba. Nem vittek magukkal ugyan tömérdek aranyat, amitõl hirtelen meggazdagodtak volna, de szívükben ott volt valami abból a fénybõl és ragyogásból, amely a király palotájában átjárta õket. Attól a naptól kezdve vidámak és derûsek voltak még a legkimerítõbb munka közben is. Az aranybányában a munka ugyan továbbra is ugyanolyan nehéz maradt, mint korábban, sõt, talán még nehezebb is lett, hiszen a bányászok sokkal többet és lelkiismeretesebben dolgoztak, mint annak idején. Most azonban szabadon és örömmel végezték azt, hiszen tudták, hogy végsõ soron nem is a királynak, hanem önmaguknak dolgoznak. A szabadon végzett munka öröme pedig egy olyan kincs lett számukra, amely bearanyozta életük hátra levõ részét mindaddig, amíg végleg el nem hagyták az aranybánya vidékét, hogy a király és fiának boldog társaságában éljenek. És még ma is ott élnek, ha közben meg nem haltak. -T- (Illusztráció: Klesitz Piroska) Kedves Gyermekek! Milyen érdekes dolog: miután visszatértek a királyi palotából, a bányászok nem panaszkodtak többé a nehéz munkakörülmények miatt, pedig ezek mit sem javultak, sõt, talán még rosszabbodtak is, olyan értelemben legalábbis, hogy többet és keményebben dolgoztak, mint elõzõleg. Korábbi elégedetlenségüket tehát nem kizárólag a munka nehézségei okozták! A királytól visszatérve a bányászok nem csupán zúgolódás nélkül viselték el a bányászélettel járó nehézségeket, hanem már önként vállalták azt; talán akkor lettek volna elégedetlenek, ha nem engedték volna meg nekik, hogy annyit dolgozzanak! Mert közben rájöttek arra, hogy minél többet dolgoznak, annál jobb lesz számukra, ha nem is most azonnal, hanem csak a késõbbiekben. Milyen tanulságot vonhatunk le ebbõl? Például azt, hogy a boldogsághoz nem feltétlenül szükséges az, hogy életünk mentes legyen minden nehézségtõl és szenvedéstõl. Pedig gyakran mi is olyanok vagyunk, mint a mesebeli bányászok. Könnyen panaszkodunk, követelõzünk, mivel úgy gondoljuk, hogy valami meglévõ hiány vagy szenvedés az oka annak, hogy nem vagyunk boldogok. Ilyen szenvedés lehet például a tanulással, munkával járó nehézség, a betegségek, egy roszszabb anyagi helyzet, ami miatt több mindent kell nélkülözni, a különféle csalódások, kudarcok, stb. Jézus eljött közénk, hogy elmondja és életével is megmutassa, hogy ez nem egészen így van. Jézus, bár Isten Fia volt, részt vett a mi földi életünkben, magára vállalta a mi szenvedéseinket és a kereszthalált. Ezzel azt is meg szerette volna mutatni, hogy a szenvedés nem egy olyan fajta rossz, amit mindenáron ki kell iktatni életünkbõl, hiszen nem is mindig lehetséges, hanem egy olyan rossz, amit ha hozzá hasonlóan hittel és szeretettel elfogadunk, abból valami nagyon nagy jó tud származni. Ezért is engedi meg õket a jó Isten. A szenvedések olyanok, mind egy aranybánya. Nagy kincs rejtõzik bennük, amit, ha a szenvedés nehézségétõl nem ijedünk meg, kibányászhatunk a magunk és mások javára. Úgy, miként egyik nagy költõnk, Babits Mihály írja egyik versében:

39 76 AZ ARANYBÁNYA AZ ARANYBÁNYA 77 Bátorság! Ez minden: mert van kincse annak, aki az Akarat csákányát jól forgatja, s a bús bányától meg nem riad 16. Nehéz megfogalmazni egyszerû szavakban, hogy mi is ez a kincs. Talán azt lehet mondani, hogy nem más, mint a kegyelem; az a kegyelem, amely minden igazi jónak a forrása. Erre a kegyelemre van szükségünk ahhoz, hogy a földön jók lehessünk, tudjunk hinni, szeretni, a jót megcselekedni, és ahhoz is, hogy halálunk után az örök életet elnyerjük. A megváltás kegyelmét (ami az örök üdvösséghez szükséges) az Úr Jézus szerezte meg nekünk, az irántunk való szeretetbõl vállalt szenvedése és halála által. Jézus viszont arra tanít bennünket, hogy ahhoz, hogy ez a megváltás mindenkihez eljusson, hogy bennünk ez hatékonyan tudjon mûködni, ahhoz nekünk is õt kell követni, és vállalni azokat a kisebb-nagyobb kereszteket, amelyek osztályrészül jutnak nekünk. Aki követni akar (a mennyország örök dicsõségébe), az tagadja meg magát, vegye fel keresztjét minden nap, és úgy kövessen. Ezért írja Szent Pál apostol a kolosszei híveknek, hogy örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedésébõl hiányzik, testének, az Egyháznak javára (Kol 1, 24). Lehet, hogy épp úgy, mint a bányászokat, minket sem lelkesít túlzottan az olyan kemény munka, amelynek eredményét nem látjuk azonnal. A jó Istenhez sajnos mi nem mehetünk úgy, mint a mesebeli bányászok a királyhoz, hogy nekünk is megmutassa azt a mérhetetlen jót, amelyet az így kimunkált kegyelem szerez. Ha ezt látnánk, akkor biztosan mi is másként gondolkodnánk földi életünkrõl. Úgy, mint például Avilai Szent Teréz, akit egy nagyon magas fokú ima, egy elragadtatás alkalmával Jézus magával vitt, és megmutatta neki a mennyországot 17. Ezeket írta, miután onnan visszatért: Ezek után a lelkem azt szeretné, ha mindig ott maradhatna, s nem kellene újra itt élnie, mert akkora megvetés fogamzik meg benne az összes itteni dolog iránt. Valósággal szemétnek látja õket az ember ( ) Eszembe jut ugyanis, hogy mi ez mindahhoz képest, amit az Úr tartogat számunkra ( ). E kinyilatkoztatásnak köszönhetem, hogy megismertem a mi igazi hazánkat, s beláttam, hogy idelent mi csak utasok vagyunk. Igen nagy elõny ugyanis, ha az ember tudja, hogy mi van odaát, és ismeri leendõ lakóhelyét. Mert ha valaki messze földre költözik, sokkal könnyebben viseli el az út fáradalmát, ha elõzõleg látta, hogy mily boldog megélhetés vár ott reá. ( ) Egy szóval, igen nagy kegyelem, ha az Úr valakinek ehhez hasonló látomásokat juttat. Ezekbõl merít erõt ahhoz, hogy tovább viselje súlyos keresztjét (Önéletrajz 38 fej, o.). Nem valószínû, hogy földi életünkben nekünk lesznek hasonló lelki kegyelmeink, mint Szent Teréznek, de ez nem is annyira szükséges, hiszen a hitünk és a Szentírás is ugyanezt mondja el. Elég tehát hinnünk Jézus és az Egyház tanításának. A többit majd akkor fogjuk meglátni, amikor földi életünk befejeztével, remélhetõleg mi is megérkezünk mennyei hazánkba. Addig sem kell viszont szomorkodnunk, mert aki Jézus tanítása szerint él, aki nem menekül el a mindennapi nehézségek és a lemondások elõl, amiket a kötelesség vagy a szeretet kíván tõle, annak Isten megadja szívében az igazi öröm és béke ajándékát. Van azonban még egy olyan fajta lemondás, amit nem mindenkitõl kíván a jó Isten. Tudjuk, hogy Jézus egyeseket nem csak arra hív, hogy hitben és szeretetben jó keresztény életet éljenek, hanem arra is, hogy életüket teljesen neki szenteljék. Õk a szerzetesek. Azok a személyek, akik Jézus hívó szavát követve önként lemondanak a családi életrõl, a házasságról, egyéni szabadságukról és az anyagi javak birtoklásáról. Miért kér Jézus tõlük ilyen nehéz lemondást, amit nagyon sok mai ember egyáltalán nem tud megérteni? Az Isten Országáért (vö. Lk 18, 29), azaz azért, amiért Õ maga is emberré lett, és vállalta ugyanazt az életformát: hogy Istennek az országa minél jobban elterjedjen itt a földön, és hogy ezáltal minél többen elnyerjék az örök üdvösséget. Kincs az Isten Országa, olyan kincs, mondja Jézus egyik példabeszédében, amely el van rejtve a földben, és aki azt megtalálja, megy, eladja mindenét és megveszi azt a földet. Aki nem ismeri ezt a kincset, az bármilyen szenvedést, lemondást értelmetlennek talál, és igyekszik kibújni alóluk. De aki hisz a jó Istenben, rendszeresen imádkozik, és igyekszik akarata szerint élni, annak a jó Isten feltárja ezt a kincset, amely minden nehézséget megédesít és könnyûvé tesz. Ezért mondta Jézus: Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok én megkönnyítlek titeket. (Mt 11, 28) Igyekezzünk mi is követni az Úr Jézust örömmel és szeretettel, akkor is, ha néha kisebb-nagyobb nehézségeket kell emiatt elviselnünk. Ilyenkor ajánljuk fel ezeket a nehézségeket, szenvedéseket Jézusnak akár valaki konkrét személyért, akinek szüksége lenne egy kis kegyelemre, akár csak bízzuk Jézusra, hogy milyen célra használja fel õket, és örüljünk annak, hogy nem másnak, mint magának az Úr Jézusnak lehetünk a munkatársai az emberek megváltásának nagy mûvében! Õ ezért biztosan nagyon hálás lesz, és jutalmunk sem fog érte elmaradni. Tarzi a. 16 A jóság dala, Ezt a kegyelmet értünk is kapta, hogy nekünk, akik nem jártunk még ott, elmondhassa. Az Úr Jézus ugyanis ezt mondta neki: Látod, leányom, mennyit vesztenek azok, akik Én ellenem vannak. Ne mulaszd el ezt nekik elmondani (Ö 38 fej, 429 o.)

40 78 LOS ANDES-I SZENT TERÉZ ÍRÁSAIBÓL LOS ANDES-I SZENT TERÉZ ÍRÁSAIBÓL 79 Chilében, március 21-én Rómában pedig szentté. Õ Chile elsõ szentje, akit úgy tartanak számon, mint Dél-Amerika Kis Szent Terézét. Rendünknek is õ a legfiatalabb szentje. LOS ANDES-I SZENT TERÉZ ÍRÁSAIBÓL A következõkben olyan részleteket közlünk le írásaiból, ahol kármelita hívatásáról, illetve kármelita életérõl szól. Nem volt egyszerû a válogatás, hiszen írásai 18 jelentõs részében, valamilyen formában, kármelita hivatásáról beszél Los Andes-i Szent Teréz július 13-én született Santiago de Chile-ben, egy jómódú családban. Két napra rá keresztelték meg; a keresztségben a Juana Enriqueta Josefina neve(ke)t kapta. Hat testvére volt tõl külsõs, 1915-tõl pedig bentlakásos a Szent Szívrõl nevezett nõvérek kollégiumába. Ez idõben egy bensõséges Mária tisztelet alakul ki benne; nyolc évesen megfogadja, hogy naponta elimádkozza a rózsafüzért, és ezt élete végéig teljesíti is között minden december 8- án valamilyen súlyos betegségben már a halál kapujában van december 8-án szüzességet fogad Jézusnak, ezt a fogadalmát a késõbbiekben rendszeresen megújítja. A vakációkat általában egy vidéki családi birtokon tölti, ahol sokat imádkozik, kirándul, lovagol és aktívan részt vesz a népmisszióban. Kármelita hivatására készülve elolvassa Avilai Szent Terézia, Szentháromságról nev. Erzsébet és Lisieux-i Teréz mûveit (akkor még ez utóbbi kettõ nem volt boldoggá avatva!), rendszeresen tart lelkigyakorlatot, lelki naplót vezet május 7-én belép a Los Andes-i kármelita kolostorba, ahol a Jézusról nevezett Teréz nevet kapja. Ez év október 14-én beöltözik, és elkezdi a noviciátusát március elsõ napjaiban jelzi, hogy egy hónapon belül meg fog halni. Április 2-án, Nagypénteken, súlyos tífuszos betegen ágynak esik; április 6-án leteszi szerzetesi fogadalmait, április 12-én pedig meghal. Nemsokára csodákat fog tenni mondta halála után az egyik ismerõs atya. És valóban, halálát követõen mind a mai napig számtalan csoda történt közbenjárására. II. János Pál pápa április 3-án avatja boldoggá Santiago de 18 Írásai a Naplóból és Leveleibõl állnak. 19 A vakbélgyulladása és a mûtét 1914-ben volt. 20 Lucia a nõvére. Naplórészletek ( ) 1913-ban rettenetes lázam volt. Abban az idõben a Mi Urunk szólítgatott, magának akart; én azonban nem törõdtem hangjával. És akkor, tavaly 19, egy vakbélgyulladást küldött; ez segített meghallani kedves hangját, amely arra hívott, hogy a Kármelben késõbb a jegyese legyen. A Boldogságos Szûz iránti tiszteletem igen nagy volt. Egy szép napon miközben nagyon bánkódtam egy bizonyos dolog miatt elbeszéltem azt a Szent Szûznek, és egy bûnös megtéréséért fohászkodtam hozzá. Akkor Õ válaszolt. Azóta a Szent Szûz, amikor hívom, szól hozzám. Egy alkalommal megkérdeztem egy dologban, amelyben bizonytalan voltam. Egy hang felelt rá. Én viszont azt mondtam: Ez nem lehet anyám hangja, mert õ ezt nem mondhatja nekem. Hívtam, és Õ azt válaszolta, hogy az ördög felelt nekem. Félelem szállt meg. Akkor azt mondta, hogy amikor a hangját hallom kérdezzem azt, hogy: Te vagy az, Anyám? És ezt mindig így csinálom. Mindig amikor tudni akartam valamit megkérdeztem, és mindig úgy lett, ahogy mondta. Mivel vakbélgyulladásom súlyosbodott, ágyba kerültem és kivettek a kollégiumból, amelynek nagyon örültem. Az egyik nap egyedül voltam a szobámban; betegségem által azonban annyira elkényeztettem magam, hogy nem voltam már képes egyedül megmaradni. Azon a napon, amelyrõl beszélek, Luca 20 beteg volt és Elisea egy szolgálóleány, aki a nagypapámat ápolta elment, hogy vele legyen. Akkor elkapott az irigység és a fájdalom, és elkezdtem sírni. Könnyel telt szemmel egy Jézus Szíve képre figyeltem, és akkor egy nagyon édes hangot hallottam, amelyik azt mondta nekem: Hogy van az, Juanita? Én egyedül vagyok az oltár (tabernákulumában) irántad való szeretetbõl, te pedig egy pillanatot sem tudsz elviselni? Attól kezdve Jézus szólt hozzám. Én pedig óránkon keresztül társalogtam Vele. Így szerettem egyedül maradni. Jézus megtanított arra, hogyan kell szenvednem úgy, hogy ne panaszkodjak (és) a Vele való bensõséges egyesülésrõl is beszélt. Akkor azt

41 80 LOS ANDES-I SZENT TERÉZ ÍRÁSAIBÓL LOS ANDES-I SZENT TERÉZ ÍRÁSAIBÓL 81 mondta, hogy magának akar. Hogy azt akarja, hogy kármelita legyek. Ó, Anyám, nem tudja elképzelni, hogy mit mûvelt Jézus lelkemmel! Ez idõ alatt nem én éltem magamban, Jézus volt az, aki bennem élt. Mindennap hét órakor keltem fel, amikor Rebeka is felkelt, hogy a kollégiumba menyjen. A nap folyamán napirend szerint éltem, de mindent Jézussal és Jézusért csináltam. A Mi Urunk célként az életszentséget mutatta meg nekem, amit úgy érek el, hogy mindent a lehetõ legtökéletesebben végzek. Ezt követõen nemsokára gyóntató atyám is ugyanazokat a szavakat ismételte el nekem, (mint Jézus), és én akkor neki mindent elmeséltem. (Napló 7.) Csütörtök, 1915 szeptember 2. Ma lesz egy hónap és két napja annak, hogy kollégiumi bentlakásosak lettünk. Nem hiszem, hogy bármikor is hozzászoknék ahhoz, hogy távol éljek családomtól: édesapámtól, édesanyámtól, akiket annyira szeretek. Oh, ha tudnák, hogy mennyire szenvedek, megesnék rajtam a szívük! Természetesen, meg kell vigasztalódnom. Vagy egész életemet úgy töltöm el, hogy soha nem fogok tõlük elválni? Én ezt így szeretném: gondoskodásommal meghálálni azt, amit õk tettek értem. Isten szava azonban mást mond, és nekem Jézust kell követnem akár a világ végéig is, ha ezt Õ így akarja. Benne mindent megtalálok. Egyedül Õ foglalja le gondolataimat. Rajta kívül minden más csak árnyék, szomorúság és hiúság. Õérte mindent itt fogok hagyni, és, amennyiben ez az akarata, elmegyek majd elrejtõzni a Kármel rácsai mögé, és csak Neki fogok élni. Mily boldogság, mily öröm! Nem más, mint az Ég a földön. Mindaddig azonban, évszázadoknak tûnnek azok az évek amelyeket ki kell várni, hogy a Jegyes édes nevével ihlethessem Õt. Mily szomorúak a számûzetés napjai! Õ azonban mellettem van, és gyakran ezt mondogatja nekem: barátnõm. Ez lelket önt belém, és törekszem, hogy kissé legalább kevésbé legyek méltatlan ahhoz a névhez, amelyet viselni fogok. Oh, hol lesz az a hely, ahol menyegzõnket fogjuk tartani, és ahol majd egyesülve élünk? Õ azt mondta, hogy a Kármel. Minden alkalommal azonban, amikor kissé közelebbrõl meg szeretném tekinteni, úgy tûnik, mintha egy fátyollal borítaná be, hogy semmit se lássak, és reményemet elvesztve visszavonulok szomorúan és vigasztalanul. Látom, hogy testem nem fogja kibírni, és mindenki, aki tud a dologról, azt ismétli: nagyon szigorú az a Rend, és te nagyon gyenge vagy. Jézus, Te azonban a Barátom vagy, és mint ilyen vigaszt nyújtasz nekem. Amikor napközben hazamentem, azt láttam, hogy a Kármel Fõnöknõ Anyja, anélkül, hogy ismert volna, egy Gyermek Jézusról nev. Terézke képet küldött édesanyámon keresztül. Ez nagy örömet okozott nekem. Kis Teréznek fogom magam ajánlani, hogy gyógyítson meg, és kármelita lehessek. Azt szeretném azonban, hogy Isten akarata teljesüljön. Õ jobban tudja, hogy mi válik hasznomra. Ó, Jézus, szeretlek; teljes lelkemmel imádlak! (Napló 11) Levél Rebeka húgának április 15. Kedves Rebeka! Felhasználom egy pillanatra a stúdium idõt ahhoz, hogy gratuláljak neked születésnapod alkalmából. Ez az eggyel több életév komolyabbá és felnõttebbé tesz téged, és egyúttal jó alkalom arra, hogy gondolkozzál el azon a hivatáson, amelyet Isten rád bízott. Hidd el nekem, Rebeka, hogy tizennégy és tizenöt éves korban az ember képes megérteni hivatását. Hallani lehet egy hangot és egy fényt 22, amely megmutatja életének útját. Ez a fény világított nekem tizennégy éves koromban. Irányt változtattam és eldöntöttem, hogy ezentúl milyen úton fogok járni. Most bizalmasan meg szeretném osztani veled a magam számára kigondolt ideális terveimet. A mai napig egyugyanazon csillag fénye ragyogott be minket. Holnap viszont megeshet, hogy nem fogunk többé együtt maradni oltalmazó fénye alatt. Ez a csillag az otthonunk, a családunk. El kell azonban válnunk, és szíveink, amely eddig egyetlen szívet alkottak, holnap talán elválni kényszerülnek. Úgy gondolom, hogy tegnap még nem értetted volna beszédemet; ma azonban tizennégy éves vagy, egy olyan korban, amelyben meg tudsz érteni. Úgy gondolom tehát, hogy hajlani fogsz felém, és meg fogsz érteni engem. Kevés szóval fel fogom tárni elõtted bizalmasan életem titkát. Nemsokára el fogunk válni, és gyermekkorunknak azt a vágyát, hogy mindig együtt éljünk, ifjúkorunknak egy másik magasabb ideálja töri majd össze. Különbözõ utakon kell majd járnunk. Nekem a jobbik rész jutott, úgy miként Magdolnának. Az Isteni Mester megkönyörült rajtam. Közel jött hozzám, és nagyon halkan azt mondta: Hagyd el apádat és anyádat és mindazt, amivel rendelkezel, és kövess engem. 21 Ez a levél is a Naplóban található. 22 Az eredetiben is így áll, a fényhez nincs rendelve külön ige (a szerk.)

42 82 LOS ANDES-I SZENT TERÉZ ÍRÁSAIBÓL LOS ANDES-I SZENT TERÉZ ÍRÁSAIBÓL 83 Ki tudná visszautasítani a Mindenható kezét, aki a legméltatlanabb teremtményéhez hajol le? Milyen boldog vagyok, kedves húgom! Az Isteni Halász szerelmes hálójának zsákmánya lettem. Szeretném megértetni veled ezt a boldogságot. Biztosan mondhatom neked, hogy jegyese vagyok, és nagyon rövid idõ belül meg fogjuk ünnepelni menyegzõnket a Kármelben. Kármelita leszek, mit szólsz hozzá? Nem szeretném, ha lelkemnek egyetlen kis sarka is lenne, ami elõtted rejtve maradna. Te azonban jól tudod, hogy nem lennék képes élõ szóban elmondani mindazt, amit érzek, ezért úgy döntöttem, hogy írásban teszem meg ezt. Magamat teljesen átadtam Neki. December nyolcadikán elköteleztem magam. Lehetetlenség lenne elmondanom mindazt amit szeretnék. Gondolataim csakis Nála vannak. Õ az ideálom. Egy végtelen ideál. Sóhajtozom az után a nap után, amikor a Kármelbe mehetek, hogy csakis Vele foglalkozzam, hogy Benne elmerüljek, és hogy csakis az Õ életét éljem: szeretni és szenvedni a lelkek megmentéséért. Igen, szomjazom õket, mivel tudom, hogy ez az, amit a leginkább akar az én Jézusom. Ó, mennyire szeretem Õt! Szeretném, ha téged is sikerülne lángra lobbantanom ettõl a szeretettõl! Mily boldog lennék, ha Neki tudnálak adni téged! Ó, én soha nem szenvedek hiányt semmiben, mert Jézusban mindent megtalálok amit keresek! Õ soha nem hagy el engem. Soha nem szeret kevésbé. Õ olyan tiszta! És olyan szép! Õ maga a Jóság. Kérd értem, kis Rebekám. Szükségem van az imára. Látom milyen nagyszerû a hivatásom: lelkeket menteni, munkásokat adni Krisztus Szõlõjének. Összes áldozatunk amit hozunk, nagyon kevés egy lélekhez képes. Isten életét áldozta értük, mi pedig mennyire nemtörõdömek vagyunk üdvösségüket illetve. Nekem, jegyesének, szomjaznom kell a lelkeket, fel kell ajánlanom Jegyesemnek azt a vért, amelyet mindannyiukért egyenként kiontott. És milyen módon tudom megnyerni számára a lelkeket? Az imádság, önmegtagadás és a szenvedés által. Õ kereszttel jön felém, és ezen a kereszten egyetlen egy szó áll, amely mélyen megindítja szívemet: Szeretet. Ó, mily szépnek tûnik vérének köntösében! Ez a vér sokkal értékesebb számomra, mint a világ összes ékszere és gyémántja. Akik a földön szeretik egymást, kedves Rebekám, úgy amint látod Lúcia és Chiro esetében, arra törekszenek, hogy egy közös lelkük, egy közös eszményük legyen. Erõfeszítéseik azonban hiábavalóak, hiszen a teremtmények olyan tehetetlenek! A mi egyesülésünk esetében azonban ez nem így van. Jézus már a szívemben él. Én arra törekszem, hogy Vele egyesüljek, Hozzá hasonuljak, hogy elvesszem magamat Benne. Egy csepp víz vagyok, akinek el kell vesznie a Végtelen Óceánban. Van azonban egy olyan mélység, amelyen a vízcsepp nem tud áthaladni; az Óceán azonban kiárasztja magát olyan formában, hogy a vízcsepp teljesen neki átadva magát éljen, és egy soha meg nem szûnõ vágyakozással suttogva hívja az Isteni Óceánt. Én csak egy szegény szárnyaszegett madárka vagyok. Ki képes nekem szárnyakat adni, ahhoz, hogy elmenjek, és Nála fészket rakjak? A szeretet. Ó, igen, szeretem, és meghalni szeretnék Érte. Olyannyira szeretem, hogy szeretném a vértanúk kínjait elszenvedni, hogy megmutassam mekkora az iránta való szeretetem. Minden bizonnyal a te testvéri szíved majdnem szétszakad amikor engem az elvállásról hallasz beszélni, amikor azt mondom neked: Isten veled mindörökre itt a földön, mivel én a Kármelbe fogom magam elzárni. De ne félj, kedves húgocskám, lelkileg soha nem fogunk egymástól elválni. Én Benne fogok élni. Keresd Jézust és Õbenne meg fogsz találni engem. Ott mindhármunk olyan bensõséges beszélgetésnek leszünk részesei, amelyeket majd az örökkévalóságban fogunk folytatni. Milyen boldog vagyok! Buzdítalak, hogy te is együtt légy Jézussal lelked legmélyén. Azt olvastam Szentháromságról nev. Erzsébet életében, hogy ez a kis szent azt kérte Jézustól, hogy lelkét saját házává tegye. Mi is tegyük ugyanezt. Éljünk bensõnkben Jézussal együtt, szeretett kicsikém. Õ ismeretlen dolgokat fog nekünk elmondani. Olyan édes az õ szerelmi dala 23! És úgy, miként Erzsébet, megtaláljuk az Eget a földön, mivel Isten maga az Ég. A szentáldozáskor mondjuk el Jézusnak, hogy építsen fel magának lelkünkben egy házikót. Ehhez mi hozzátesszük az anyagot, ami nem más, mint az önmagunk legyõzése érdekében tett cselekedetek, az önmagunkról való megfeledkezés, azért, hogy eltûnjön az én, ez az isten, akit bensõnkben imádunk. Sokba fog kerülni, fájdalmas kiáltásokat csal majd ki belõlünk. Jézus azonban ezt a trónust kéri, és ezt oda kell neki adni. A szeretet az a fegyver, amellyel ez ellen a bensõkben levõ isten ellen kell küzdenünk. Törõdjünk felebarátainkkal, szolgáljuk õket, akkor is, ha ellenünkre van. Ezáltal érjük majd el, hogy szívünk trónját annak Ura, a mi Teremtõ Istenünk foglalja el. 23 Arullo spanyolban, amely szó szerint turbékolást (is) jelent

43 84 LOS ANDES-I SZENT TERÉZ ÍRÁSAIBÓL LOS ANDES-I SZENT TERÉZ ÍRÁSAIBÓL 85 Gyõzzük le magunkat! Engedelmeskedjünk mindenben! Legyünk alázatosak! Olyan nyomorultak vagyunk! Legyünk türelmesek és tiszták mint az angyalok, és meglesz az a boldogságunk, hogy látni fogjuk Jézust, aki egy jó építõmester, miként fog egy második betániai házat magának felépíteni. Ebben te azzal leszel elfoglalva, hogy felebarátaid személyében Õt szolgáld, úgy, miként ezt Márta tette, én pedig, Magdolnához hasonlóan, ott maradok szemlélni Õt és hallgatni életadó igéit. Lehetetlenség, hogy amíg a kollégiumban vagyunk, Jézus tõlünk ezt a teljes egyesülést kívánja, amely abból áll, hogy csak Vele vagyunk teljesen elfoglalva. Viszont van lehetõségünk arra, hogy a nap minden órájában a szeretetnek egy kis ágacskáját nyújtsuk oda neki. Szeressük az isteni Gyermeket, aki annyira szenved, és semmi vigaszt nem talál teremtményei között. Lelkünkben találjon egy olyan menedékhelyre, ahová be tud húzódni ellenségei gyûlölete közepette és az örömöknek egy olyan kertjére, amely elfeledteti vele barátai nemtörõdömségét. Befejezem. Isten veled! Válaszolj levelemre, és kérlek, tartsd a legnagyobb titokban. Nõvéred, aki Jézusban szeret téged. Juana (Napló 16) A kármelita élete. Jó feltételek. Ennek az életnek a tökéletessége az Isten közelségének elérésében áll. A mennyország nem más, mint az Isten birtoklása. A mennyben Istent szemlélik, imádják és szeretik. Ahhoz viszont, hogy a mennybe jussunk, el kell szakadnunk a földtõl. A kármelita élete pedig mi más, mint Istent szünet nélkül szemlélni, imádni és szeretni? És vágyakozva e menny után, eltávolodik a világtól, és arra törekszik, hogy amint lehetséges, elszakadjon minden földi dologtól. Földi életében Jézus legkedvesebb hajléka a betániai ház volt, ahol mindig gyönyörûségét találta. Abban a házban Lázár bensõségesen ismerte Õt, Márta szolgálta, Mária pedig eszeveszetten szerette. A kármelita, Jézus közelében, most újra éli ezt a bensõséges életet. Ezt tanulmányozza azért, hogy Õt akarata szerint szeresse és szolgálja. A kármelita felmegy a Kármel Tábor-hegyére, és a bûnbánat ruháját ölti magára, amely által Jézushoz válik hasonlóbbá. És, miként Jézus, õ is szeretne átváltozni, hogy Istenné alakuljon át. A kármelita felmegy a Kálváriára, ott áldozza fel magát a lelkekért. A szeretet keresztre feszíti õt, meghal a maga és a világ számára. Eltemeti magát, sírja pedig Jézus Szíve; onnan támad fel, új életre születik, és lelkileg az egész világgal egyesülve él XI Teréz ezeket a megfontolásokat nem a naplójába, hanem egy papírdarabra írta. 25 Ez az ünnep november 21-re esik. Szûz Mária bemutatása napján Egyedül Istennek élni, azaz minden gondolatunkkal ráfigyelve, minden fölösleges dolgot elutasítva magunktól. A teremtmények számára teljesen elrejtve élni, semmit sem beszélve önmagamról, semmiben sem kifejtve véleményemet, hacsak nem kérdezik azt. Semmilyért sem hívni fel magamra a figyelmet: sem beszédem vagy nevetésem módjával, sem a kifejezésekkel, de még úgy sem, hogy magamat megalázva beszéljek. Egyszóval: hogy eltûnjön ez a gyalázatos senki. 2. Hûséges lenni mindabban, amit Jézus kér tõlem. Hûséges lenni a részletekben. Hûséges lenni azért, hogy gyakoroljam azt, amire figyelmeztetnek, és hogy jól, tökéletesen végezzem a dolgokat. 3. Napközben szigorúan megtartani a szilenciumot, még a Kedves Anyánkkal sem beszélve, hacsak nem õ szól elõször hozzám. 4. Hittel megélni a jelen pillanatot. 5. Nem nevetni el magamat napközben, és nem jelezgetni nõvérkéimnek A rekreációk alatt nagy önuralomra tenni szert, hogy mindig vidám legyek, anélkül azonban, hogy túllépjek a szerzetesi szerénységen. 7. Megfontolni, hogy Anyánk olyan, mint egy szentségtartó, ahová Jézus ki van helyezve, nõvérkéim pedig ostyák, amelyekben Jézus elrejtve lakozik. Anyánkat szeretni fogom azért, mert õ képviseli Isten tekintélyét és az õ isteni akaratát. Nõvéreimet azért fogom szeretni, mert õk Isten képmásai, és mert Jézus erre vonatkozó parancsot adott Nem beszélni lelki dolgokról, és úgy tenni mintha semmit sem tudnék vagy értenék. 9. Soha nem mutatni azt, hogy szenvedek, csak ha Anyánk ezt kérdezné tõlem. 10. Senkiben, még Jézusban sem keresni vigaszt, inkább erõt kérni Tõle, hogy még többet tudjak szenvedni. 11. Magamról mindig úgy gondolkodni, mint olyanról, aki megvetendõ a teremtmények és Isten elõtt, és örömmel fogadni a megaláztatásokat és semmibe vételek úgy a teremtmények, mint Jézus részérõl, anélkül, hogy emiatt elszomorodnék. És végül törekedni megtenni mindig azt, ami a legtökéletesebbnek fog tûnni. 26 Teréz a csendnek nem csak a külsõ formáját szeretné megtartani, hanem a metakommunikációban (jelbeszédben) is szeretné gyakorolni a szilenciumot, hogy ezáltal se zavarja meg a maga vagy nõvérei belsõ csendjét. 27 Természetesen, nem csak ezért szerette nõvéreit. Itt csupán arról lehet szó, hogy Teréz tudatosan is akarta szeretni elöljáróját és a nõvéreket, nem bízva magát a mindenkori helyzetekbõl fakadó érzelmeire. Ezek azok a hitbõl fakadó okok, amelyek alapján mindig lehet és kell is õket szeretni.

44 86 LOS ANDES-I SZENT TERÉZ ÍRÁSAIBÓL LOS ANDES-I SZENT TERÉZ ÍRÁSAIBÓL Egy barátnõnek A Szentlélek Kolostora Levelek A Szentlélek kegyelme legyen kedves barátnõm lelkében október 2. Nehogy azt hidd, hogy elfelejtettelek, mivel nem válaszoltam leveledre; ez csak azért van, mert a Kármelben szinte nincs is idõ írni. Nagyon tetszett leveled, amelyben kifejezted abbéli vágyadat, hogy egészen Jézusé légy. Mit mondhatnék arról a boldogságról, amit tapasztalok azáltal, hogy Neki adtam magam? Nem egy akármilyen boldogság ez, amit érzek. Egy mennyország az, amit birtokolok. Elkezdtem élni azt, amivel az örökkévalóságban el leszünk foglalva: a szeretetet és dicsõítést. Itt, a Kármelben, csak Isten létezik. Õbenne élünk elmerülve, békéjének és szeretetének isteni légkörében. Kétség nélkül merem mondani, hogy az Úr kiváltságosai vagyunk. Hiszen Õ mindig szeretné hallani kármelitájának dicsõítõ szavát, a soha véget nem érõ szeretetének énekét. E célból teljesen elkülöníti õt a világtól, a magányba vonzza, ahol megengedi, hogy lássák, tapintsák, hallják, megismerjék. Ezért a kármelitának egyedül csakis Õvele kizárólag Jézussal kell foglalkoznia. Mindenrõl el kell felejtkeznie, hogy Õreá gondoljon. Hidd el nekem, egy kármelitának annyira telve kell lennie Istennel, hogy mindig Õbenne maradjon. Oda kell adnia önmagát, teljes lényét fel kell áldoznia. Értelmének meg kell vetnie az emberi tudományokat, hogy megismerhesse a végtelen Bölcsességet. Emlékezetének meg kell feledkeznie a földiekrõl, hogy Isten jótéteményeirõl emlékezzék. Akaratának nem is kell léteznie: feláldozta az engedelmesség fogadalma által. Ezt a fogadalmat nagy tökéletességgel élik meg a Kármelben, éppen úgy, mint a szegénységét. Hogy legyen pontos fogalmad errõl, elmondom, hogy engedély nélkül még egy szemetet sem lehet felszedni a földrõl, és egy tûvel sem lehet többet tartani a cellában. Az ideiglenes javakat a szegénységi fogadalommal áldozzák fel. A kármelita alamizsnából él. Szíve teljesen Jézusé, mivel csak arra vágyik, hogy egyedül Vele maradjon. Testét feláldozza az önsanyargatásokkal. Egy kívülálló úgy gondolja, hogy ezek rettenetesek; itt viszont mindent könnyedén tesz az ember, és Urunk segít benne. Ezen kívül azokat, amelyeket a Szabály ír elõ, bárki meg tudja tenni. Látod tehát, hogy egy kármelita mindent feláldoz, még azt a tiszta örömet is, hogy magához ölelje azokat, akik itt a földön számára a legkedvesebbek, hiszen a rácsok nem engedik, hogy megölelje családját. Azonban azt hiszed, hogy emiatt szomorúság uralkodik kis rendházunkban? El sem tudod képzelni az ezzel kapcsolatos meglepetésemet. Gondoltam ugyan, hogy a nõvérek vidámak, de ez semmi ahhoz képes, amilyenek a valóságban; a rekreációk alatt olyan vagyunk, mint a kollégista kislányok. Oly nagy az egység és a bizalom, hogy úgy tûnik, mintha egyugyanazon családhoz tartoznánk. Anyácskánkkal 28 olyan bizalommal vagyunk, mint saját anyánkkal szemben. Semmit sem teszünk félelembõl, hanem közöttünk minden szeretet és bizalom, ami a nõvéreim lelkében uralkodó életszentségbõl fakad. Biztosítalak, hogy nem szûnök meg hálát adni az Úrnak azért, hogy ebbe a kis mennyországba hozott. Most a cellámból írok neked. A cellánkban tartózkodunk összeszedettségben, csak engedéllyel lehet elhagyni azt. Nagyon tetszene neked, ha látnád. Picinyke. A falak fehérre vannak meszelve; az egyiken egy fakereszt függ, amin egy töviskorona van. Az ágy egy dobogó 29, amin egy szalmazsák van. Keskeny ugyan, de jól lehet rajta aludni. Van egy kis faasztalkánk is. Alacsony, csak egy cuarto 30 és fél magas. A lavórt a földön tartjuk. Eleinte szinte képtelen voltam úgy írni az asztalkán, hogy közben a földön ültem; most már hozzászoktam. Milyen boldog a lélek a magányban, minden teremtménytõl elszakadva 31! Életünk egy folytonos imádság. Naponta ugyan csak két óra imánk 32 van, Szabá- 28 Szent Teréz nagyon gyakran használ kicsinyítõ képzõt, amit nem mindig adtam vissza a fordításban, mivel a magyarban a spanyollal ellentétben ez talán túl gyerekesnek hangzik, és így megnehezítené a szöveg olvasását. 29 Spanyolul tarima. 30 Egy mértékegységet jelöl ( cuarto valaminek a negyedét jelenti ebben az esetben feltehetõen a méter negyedét értették alatta). 31 Pontosabban: nem törõdve velük (despreocupada). 32 Itt a napi két óra elmélkedésre gondol, nem pedig a zsolozsmára vagy az egyéb szóbeli imára!

45 88 LOS ANDES-I SZENT TERÉZ ÍRÁSAIBÓL ÜNNEP A SZÉKESFEHÉRVÁRI ILLÉS PRÓFÉTÁRÓL lyunk viszont azt kéri, hogy szünet nélkül imádkozzunk. Bár dolgoznunk is kell, de mindig egyesülve maradunk Jézussal. Kedvesem! Minél jobban ismeri meg az ember ezt az Isten-Embert, annál bolondabbul szereti. Azt szeretném, hogy te is megismerd Õt, hogy tényleg szerelmese légy. A kármelita olyan egyszerû, bizalmas viszonyban él együtt Vele, hogy számára semmilyen különbség sincs a között az idõ között, amikor Jézus a földön élt, és a mostani között, amikor a tabernákulumban van jelen. Ott találja meg Õt, és miként Magdolna, életadó igéit hallgatja. Melyek ezek? Az Evangélium szavai. Csendben ízleli a kármelita ezt az annyira tiszta és szeretettel teljes tanítást. Ezekben látja a Megváltót ábrázoló nagyszerû képek által a Megtestesült Igét. Látja Istenét, miként viseli el az emberi nyomorúságot: a jászolban fázva, elviselve a számûzetés szenvedéseit Egyiptomban, engedelmeskedve teremtményeinek Õ, aki mindenható. Látja sírni a Gyermeket szegény Anyja ölében; ez a sírás pedig azé, aki nem más, mint a végtelen Öröm 33. Hogyan ne szeressük teljes szívünkbõl ezt a Jézust? Õt, aki a teremtetlen Szépség; Õt, aki az örök Bölcsesség; Õt, aki a Jóság, az Élet, a Szeretet. Hogyan ne égjen el a lélek a szeretettõl ennek az Istennek a láttán, akit a kereszttel a vállán vonszolnak Jeruzsálem utcáin; ennek az Istennek a láttán, aki teremtményei eledelévé, kenyerévé lesz, azért, hogy velük egyesülve átistenítse, és önmagává alakítsa õket? Ó, szeresd Jézust! Ki tudna neked jobban megfelelni? Õ szomjúhozza szívedet. Nem hallod, miként mondja neked a szentáldozás után: Leányom, add nekem oda a szívedet? Egy végtelen Isten, aki egy szegény és nyomorult szív után koldul, annak ellenére, hogy Õ érte ontotta vérét és táplálékul kenyerévé lett. Élj vele egyesülve szíved mélyén. Aki teljesíti Atyám akaratát, az szeret engem, és Én és Atyám is szeretni fogja, hozzá megyünk, és benne lakást veszünk 34. Ezt mondja neked Jézus. Teljesítsd tehát kötelességedet, és élni fogsz Vele ott, a lelkedben, miként egy cellában. És képes leszel hallani és látni Õt a nap minden pillanatában. Isten veled! Õbenne hagy most a te méltatlan Jézusról nev. Teréz(ed), kármelita (fordította fr. Tarzíciusz) 33 Alegría infinita : végtelen öröm, vidámság, derû. Nincs egyetlen megfelelõje a magyarban. 34 Vö. Jn 14, 21. A mondat nyelvtanilag nem tökéletes, de így van az eredetiben is. Bár kicsit nehézkes lenne a szöveg, de helyesen így hangzana a kritikus rész: Én is szeretni fogom, és Atyám is szeretni fogja A világban, de nem a világból A Világban Élõ Kármel rovata ÜNNEP A SZÉKEFEHÉRVÁRI ILLÉS PRÓFÉTÁRÓL NE- VEZETT KÖZÖSSÉGBEN február 14-én szentmise keretében a székesfehérvári Kármelita Templomban két testvérünk, a Mindenhatóságról nev. Anna és Jézus Szívérõl nev. Margit ideiglenes ígéretet tett, valamint Szánthó Zoltán, beöltözött és a Mária anyai Szívérõl nev. Zoltán nevet kapta. Tarzi atya homiliájában kiemelte, hogy mennyire fontos a szeretet az életünkben. A szentmise után agapéra hívtuk az ünnepeltek hozzátartozóit is. Közösen adtunk hálát a testvérekért az Úrnak. Margit testvérünk gondolatai: Igent mondtam arra, hogy Krisztust és Édesanyját követem: engedelmességben, tisztaságban, szegénységben, egy szívvel, egy lélekkel szolgálva az embereket, beoltódva a Kármel nagy családjába. Hálásan köszönöm az Úrnak és a Szûzanyának, Tarzíciusz atyának, akinek kezébe tettük az ígéretet, a világi közösségnek és mindenkinek, akik segítettek ezen az úton. Kívánom, hogy Weöres Sándor: Tíz lépcsõ c. versének szavai váljanak valósággá bennem és az egész Kármel közösségben is: Szórd szét kincseid a gazdagság legyél te magad. Nyûdd szét díszeid a szépség legyél te magad. Feledd el mulatságaid a vígság legyél te magad. Égesd el könyveid a bölcsesség legyél te magad. Pazarold el izmaid az erõ legyél te magad. Oltsd ki lángjaid a szeretet legyél te magad. Ûzd el szánalmaid a jóság legyél te magad. Dúld fel hiedelmeid a hit legyél te magad. Törd át gátjaid a világ legyél te magad. Vedd egybe életed halálod a teljesség legyél te magad.

46 90 ÜNNEP A SZÉKESFEHÉRVÁRI ILLÉS PRÓFÉTÁRÓL... A SZÉPSZERETET TRIDUUMA 91 Anna testvérünk gondolatai: Nehéz megfogalmazni, hogyan is kezdõdött? Voltam vagy 13 éves, amikor felmerült bennem, mi lenne, ha... A Szûzanya társasága vonzott. Mindig Vele szerettem tenni a dolgomat. Vele lenni, Neki elmondani örömömet, bánatomat,(nagy élmény volt). A húszas éveim elején Avilai Szent Teréz Belsõ várkastély és A tökéletesség útja címû könyvei kerültek a kezembe, amelyeket nehezen tudtam letenni. Az a gondolat foglalkoztatott, hogy ezt minden kereszténynek olvasni kellene! Ez a tankönyv. Hogyan kell élni a keresztény hitünket, hogyan kell életté váltani a holt szöveget?! Akkor nem foglalkoztam a Kármellel. Az sem tûnt fel, hogy Avilai Szent Teréz kármelita szent. Hosszú idõ után kerültem újra kapcsolatba Vele, amikor felvételemet kértem a Sarutlan Kármelita Világi Rendjének székesfehérvári Szent Illés prófétáról elnevezett közösségébe. Abban az idõben éppen ez volt a kötelezõ olvasmányuk. Boldogan vettem kézbe a régi ismerõst. Ezt követték a tanulóévek. Volt idõ megismerni a közösséget, a Kármel lelkiségét, a lelkigyakorlatok során elmélyülni, és a saját hozzáállásomat is megvizsgálni. A Mennyei Atya szeretetét éreztem testvéreimben, a közösségben, a megismert kármelita atyákban, és vonzott valami, Valaki. A évi beöltözésem után azt éreztem, itt a helyem, ide tartozom. Az idén február 14-én letehettem ideiglenes fogadalmamat. Megható volt. Köszönöm a sok jókívánságot, melyek közepette a régi testvérek befogadtak. Köszönöm az élõ és holt családtagjaimnak a támogatást, amivel a hátteret biztosítják. Köszönöm a kármelita atyák példamutató életét, amivel hitelesítik elõttem a kármelita lelkiséget. Végül, de nem utolsósorban köszönöm az Égieknek, hogy nem adták fel, s a gyermekkoromban belém ültetett mag mégiscsak kicsírázott. Jó érezni, tudni, hogy a Kármel nagy családjának tagja lehetek. Felfoghatatlan, hogy látszólag semmi nem történt, és mégis úgy érzem, elindult bennem valami. Képletesen úgy fogalmaznék, hogy Jézus és a Szûzanya lerakta a bensõmben épülõ templomuk alapjait. Most kérem Õket, hogy legyenek pártfogóim a Menynyei Atyánál, hogy megvalósulhasson bennem és általam, Velük, amit az Atya tervezett rólam, még születésem elõtt. A SZÉPSZERETET TRIDUUMA Leányfalu, március 6-8. A magyarországi VÉK Közösségek elnökségi tagjai március án, Leányfalun, a Szent Gellért lelkigyakorlatos házba gyûltek össze éves, szilenciumos lelkigyakorlatra. Az elõadásokat Bakos Rafael ocd tartományfõnök atya tartotta. A triduum alapgondolata: Marcell atya Szépszeretet címû önéletrajzi írása, amit az atya igazi lelki kincsként, igazgyöngyként nyújtott át mindnyájunknak. Nagy dologra vállalkozom, amikor a kapott mély tanításból, az öt elõadásból megpróbálok egy beszámolót írni, megosztani saját szavaimmal egy gyöngyszemet az olvasótáborral. Mit jelent a szilenciumos lelkigyakorlat, egyáltalán a csend megélése? A csend útján kapcsolatba lehet lépni Istennel. Ha nincs csend, értelmünk fogalmi szószaporításának vég nélküli áradatát ontja. Istenhez való közeledésünk akadályba ütközik, a bennünk uralkodó belsõ zaj hatására. A csend valami olyasmi, amihez egyáltalán nem vagyunk hozzászokva: bármit teszünk is, nem tudjuk lecsendesíteni kóborló értelmünket, nem tudunk nyugalmat teremteni szívünk érzelmi nyugtalanságában. Tudatosítsuk magunkban a csendet; minél jobban sikerül, annál jobban mélyül bennünk! Ezzel a tudatossággal, mélyüléssel próbáltuk mi is elõkészíteni szívünket a lelkigyakorlatra! A Szépszeretet címû könyv elsõsorban egy misztikus írás: az isteni szeretetrõl, ennek személyes megtapasztalásáról, magáról a kimondhatatlanról beszél emberi szavakkal. Maga Isten a kimondhatatlan! Isten szeretetének megtapaszta-

47 92 A SZÉPSZERETET TRIDUUMA TÉGED ISTEN, DICSÉRÜNK 93 lását Marcell atya fõleg a Szûzanyán keresztül élte meg. Marcell atya tanúsága szerint az a lélek, aki felismeri, és életébe fogadja a Szent Szüzet, magát Jézust is megtalálja. Aki egyszer végleg megtalálja a Szûzanyát, annak mindene lesz Jézus, és általa Isten, a Szentháromság! Nem is lehet másként! Jézus benne van Anyjában, a legtökéletesebben, a legteljesebben Õbenne minden teremtmények között. A Szûzanya egy Jézussal! Montforti Grignon szent Lajos Mária Az igazi Mária tiszteletrõl szóló értekezésében azt írja, hogy õk olyan mélységesen egyek, hogy teljesen együtt van Mária Jézussal! A gyermeknek mindene az édesanyja. Az evangéliumi gyermeknek is mindene a Szûzanya. Hiszen az Édesanyja. Hogyan tett engem egészen Magáévá? Véglegesen? Errõl vall nekünk Marcell atya, a Szentlélek fényében láttatva a kapott kegyelmeket és hûtlenségeit. Az események mélyebb értelmét felfedezni tudó hit éleslátásával, a biztos remény derûjével és a Kedvesét megtalált jegyes lángoló szeretetével a mi szívünket is ébresztgeti írása által. Mi van a szívben a misztikus szívben? Errõl csak az tud vallani, aki maga is megtapasztalta. Legtöbbünkben alszik ez a szív, nincs kifejlõdve. Ha felébredne, állandóan Isten felé irányulna, és ha lehetõséget kapna, egész lényünket Isten felé hajtaná. De hogy ez megtörténhessen, ki kell fejlõdnie, meg kell tisztulnia az õt körülvevõ salaktól, hogy az örök Mágnes vonzásába kerülhessen. A salak azoknak a gondolatoknak, szavaknak és képeknek vastag rétege, amelyeket mindig Isten és magunk közé helyezünk, amikor Õvele akarunk kapcsolatba kerülni. Mária Isten szeretetét továbbítja Marcell atya felé mozgásba jön a szív minden húrja! Válasz erre a szeretetre: hagytam magam vezetni! Hagytam magam szeretni! Mi történt bennem? Hogyan éltem át? Megszólítottak lettünk Te az enyém vagy! Erre a szövetségkötésre a válasz: adom magam! A szentháromsági élet alaptörvénye a végtelen szeretetben való teljes önátadás! Csak az lehet boldog, aki hajlandó a teljes önátadás életére! Csak Isten képes bennünket kielégíteni, mert ISTEN EGYEDÜL ELÉG! Julianna ocds VÉK Sopron TÉGED, ISTEN, DICSÉRÜNK Meg szeretném most osztani veletek testvérek, hogy hogyan próbálom megélni kármelita hivatásomat a szent zene szolgálatában. Történetem óvódás koromban kezdõdött. Énekeltem az oviban, és az óvó nénim odament az édesanyámhoz, és azt mondta neki: Ennek a gyereknek kincs van a torkában. Szüleim már ez elõtt is látták zenei adottságomat, de ez megerõsítette õket abban, hogy ilyen irányban kell egyengetniük az utamat. Általános iskola alsó tagozatában beírattak zongorát tanulni, és szolfézsra. Zongoratanárnõm, hivõ keresztény, világhírû zongoramûvész volt, akivel lelki kapcsolatom is lett a zenein kívül. Egy nyelvet beszéltünk. Abban az idõben különösen nagy ajándéka volt ez Istennek.(80-as évek eleje). Õ kezdte megismertetni velem az orosz ortodox lelkiséget, mivel Szentpéterváron a Csajkovszkij Intézetben szerezte mûvészdiplomáját. Teltek-múltak az évek, és eljött a nyolcadik osztály vége. A Szent István Bazilika hittancsoportjában egy barátnõm ajánlotta nekem, hogy felvételizzek az egyházmegyei kántorképzõre. Nem akartam. Gondoltam, minek ez nekem, ugyanis énekes vagy zongoratanár akarok lenni. Szüleim nagyon akarták. Édesanyám azt mondta: Kislányom, végezd el, megvan az esély, hogy felvesznek, ki tudja nem veszed-e még hasznát. Azt mondtam, hogy jó, elmegyek felvételizni. Elmentem, felvettek, bár meg kell jegyeznem, hogy nehéz volt a felvételi vizsga. Istennek hála, hittantanárom Alberti Árpád atya volt a Bazilikában, aki egyébként zeneakadémiát végzett, Kodály-tanítvány volt, így négy éves koromtól, amióta hittanra járok, belenõttem a gregoriánba, a spirituálékba, népdalokba, és a dzsesszbe. A kántorképzõn is csodálatos tanáraim voltak, olyanok, akik nagyon szerették az Urat. Szigorúak voltak és igazságosak, mindent megtettek értünk. Tanultunk ott liturgiát (dr. Török József egyháztörténésztõl), hittant (Tarjányi Zoltán atyától), dogmatikát, egyháztörténelmet, karvezetést, zongorát, orgonát (Gergely Ferenc világhí-

48 94 TÉGED ISTEN, DICSÉRÜNK TÉGED ISTEN, DICSÉRÜNK 95 rû orgonamûvésztõl), hangképzést, népéneket, gregoriánt, összhangzattant, szolfézst stb. Nagyon kemény volt, mert sok éven keresztül szinte alig volt szabadidõm, de meg is lett az eredménye. Még mindig nem értettem, hogy pontosan miért volt erre nekem szükségem, mert továbbra is azt gondoltam, hogy nem fog érdekelni senkit sem az oklevelem, hiszen nem ilyen jellegû zenei pályára készültem. Oratóriuménekes szerettem volna lenni, mert az egyházi zenét nagyon megszerettem. A felvételi vizsga elõtt Isten megmutatta, hogy nem csak ez lesz a hivatásom, így nem az akadémiára mentem tanulni, hanem az ápolónõképzõbe. Elvégeztem, el is helyezkedtem. Nagyon szeretem a betegeket is. Sok-sok év telt el. Nem orgonáltam, de a zenével mindig kapcsolatban maradtam. Megmutatta az Úr a karmelita hivatásomat. Elkezdtem járni a Kármelbe. Az egyik hétköznap esti szentmisén a Kármelben mellettem ült egy rendi testvérem. Megkérdezte, hogy nincs-e nekem valamilyen zenei képzettségem, mert az éneklésembõl úgy gondolja, hogy lehet, hogy van. Válaszoltam, hogy van. Mondta a testvérem, hogy menjek oda az atyához, és mondjam, hogy kántori végzettségem van. Meg is történt, de azt is mondtam, hogy 15 éve nem foglalkoztam orgonával. Megengedte, hogy gyakoroljak, és folyamatosan belehozott a hívek elõtti játékba is. A mai napig nagy örömmel segítek a zenei szolgálatban. Hát erre kellett elvégeznem a kántorképzõt. Nem a színpadon, hanem a Karmelita templomban, a Keresztes Szent János VÉK Közösségemet képviselve kell dicsérnem az Urat világban élõ karmelitaként. Sokan feltehetik azt a kérdést, hogy a zenei hivatás hogyan fér össze a kármelita hivatással, ami a csendre, magányra, az Istennel való bensõséges kapcsolatra, és a szegénység, tisztaság, engedelmesség ígéretére épül. Külön kiemelném az engedelmesség ígéretének fontosságát. A zenei szolgálat Istenhez is tud vezetni, de el is távolíthat Tõle. Ha egy zenei szolgálatot teljesítõ zenész azért zenél, hogy mutassa magát, gyönyörködjön a saját hangjában, még akkor is, ha mindezt liturgián teszi, el fog távolodni Istentõl, és akkor a belsõ békéje sem marad meg. Tehát a szolgálat öncélú. Ez engem is, és szerintem minden zenészt, megkísért. Ahhoz, hogy az eltávolodás ne történjen meg, hagyni kell, hogy az elöljárók, és más hozzáértõ emberek elmondják véleményüket a szolgálatunkról. El kell fogadni a megfelelõ kritikákat. Ez az engedelmesség lényege. Hagyni kell, hogy ezeken a személyeken keresztül az Úr csiszolja lelkünket és szolgálatunkat. A kántor az is Urat szolgálja, nem a hívek felett áll. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a kántornak felettese a szentmise fõcelebránsa. A mi liturgiánk gyönyörû, vannak szabályai, amiket be kell tartania. Minden szabálynak teológiai mondanivalója van. A Kármelben, úgy érzem, nagyon fontos az egyszerûség. Az engedelmesség egyszerûvé teszi a lelki életet. Ennek a kántori szolgálatban is meg kell mutatkoznia. Jó, ha az orgona csak az énekek kíséretére szól, mindenféle túldíszítés nélkül. Szentáldozáskor és utána nagyon fontos, hogy tartsunk sok csendet. Úgy érzem, hogy a szentmise végén elég néhány taktust játszani az orgonán, ami esetleg emeli az ünnep fényét. Hagyni kell, hogy a szentmise után a hívek csendben tudjanak hálát adni a szentáldozásban kapott kegyelmekért. Fontos, hogy a kántor a saját virtuozitását ne helyezze elõtérbe. Ez nem könynyû, mert minden kántor egyfajta elõadómûvészi karizmát kapott, ez személyiségének természetes része. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a hangszerek királynõjét nem lehet teljes pompában megszólaltatni az Úr dicséretére. Biztatok minden kántort, hogy kérjék Kis Szent Teréztõl a kicsinység lelkületét! Az engedelmesség nem csorbítja az emberi személy (zenész) méltóságát, hanem Isten gyermekeinek bõségesebb szabadságával elvezeti a lelki érettséghez. Az a lélek, amely még megtart valamit magának belsõ birodalmában, amelynek nincs minden képessége Istenbe bezárva, nem lehet tökéletes dicsérete a dicsõségnek. 35 Nagyon fontos a belsõ imára szánt külön idõ. Nekem megadta Isten, hogy a gyakorlás elõtt kb. 1 órát a Kármelben csendben legyek, imádjam az Urat. (Sokszor még a gyakorlási idõbõl is elveszek egy kicsit, hogy több idõm legyen a belsõ imára. Nem hiányzott sohasem az a gyakorlás!) Mindennap szükséges erre idõt szánni. Egész lényem belsõ egysége nélkül olyan vagyok, mint egy lant, amely nem rezonál összhangban azzal, amit Krisztus játszani akar rajta; disszonanciákat hozok létre. Ha viszont belsõ egységben élek, Isten felé irányulva, és neki rendelve lantom húrjai jól lesznek felhangolva, és emberi életem muzsikája harmonikusan isteni lesz. Az Úr örömmel fog velem együtt zenélni. Életemet úgy játszom el szeretete szépségének dicséretére, hogy Õ pengeti a húrokat. 36 Köszönöm Uram, hogy a liturgikus szolgálatokban dicsõíthetlek téged! Szent Arcról nev. Magdolna OCDS Budapest 35 Szentháromságról nev. Boldog Erzsébet (Conrad de Meester:Lelkünk mennyországában 34.old.) 36 Boldog Erzsébet lelkigyakrolata (C.de Meester:Lelkünk mennyországában 31.old.)

49 96 EGY MEGTÉRÉS ÉS EGY HIVATÁS TÖRTÉNETE EGY MEGTÉRÉS ÉS EGY HIVATÁS TÖRTÉNETE 97 EGY MEGTÉRÉS ÉS EGY HIVATÁS TÖRTÉNETE dec. 7-én volt az elsõ megtérésem. Azóta még nagyon sokszor és sok mindenbõl tértem meg. Nagyon zaklatott gyermekkorom volt. Nyugtalanság, békétlenség és félelem volt a lelkemben. Féltem az ördögtõl és a szellemektõl. Történeteket hallottam rontásokról, ami a családunkat érte, szellemjárásokról és különféle ördögi praktikákról. Sok rémálmom volt, egész gyermekkoromat és még felnõttkoromat is végigkísérte a félelem. Környezetemben sok jót nem láttam és nem tapasztaltam. A bûn különféle formái voltak jelen. Szerencsétlenség jellemezte életemet. Szeretetet nem kaptam, és meg voltam gyõzõdve arról, hogy engem senki sem szeret, mindaddig, amíg az Úrral nem találkoztam. Mindig üresnek éreztem életemet. New Age tanokat kezdtem elfogadni. Kerestem valakit, valamit, nem tudtam, kit. 33 év telt el az életembõl és nem tudtam, hogy Isten szeret engem, és azt sem tudtam, hogy Jézus meghalt értem. A bûnrõl sok fogalmam nem volt. Nem láttam, nem hallottam, bûnben éltem, elmerültem a meditációban, Feng-Shuiban, asztrológiában, kártyavetésben, mindenféle jóslásokban. Kerestem, kutattam, ördögöket találtam és még nagyobb félelmeket, rémületeket éltem át. Az egyik ezoterikus könyvben (Joseph Murphy) zsoltárokat értelmeztek, magyaráztak, vagyis félremagyarázták. Az Úr az én pásztorom annyira megtetszett, hogy elkezdtem mondani. Mondtam, csak mondtam, közben meditáltam, bio ételeket ettem, hogy egészséges legyek, Buddha-szobrot tettem ki dísznek, füstölõket használtam. Balogh Béla és Müller Péter könyveit vásároltam és olvastam. Követtem útmutatásaikat. Boldog nem lettem, ugyanolyan üres voltam, mint azelõtt. Bálványokat imádtam. Az egyik meditáció alkalmával gyönyörû éneklést hallottam. Azt énekelték, hogy áldott, aki jön az Úr nevében. Két kéz megsimogatta a lelkemet, olyan nagy szeretettel és hívással, amilyet még soha életemben nem éreztem. Nem volt többé nyugodalmam, még jobban elkezdtem keresni, de nem találtam, lassan abbahagytam a meditációt, ez a szeretet ott nem volt megtalálható. Abban az idõben Érden éltünk, úgy éreztem, nincs ott többé maradásom, haza kell nekem jönni nyarán haza is jöttem, családommal együtt. Nagyon hiányzott nekem az a szeretet, amit tapasztaltam. Itthon megkereszteltük a kisfiamat, és a templomban a keresztelõ alatt újból éreztem a hívást. Hívott a Szeretet. Ott volt a templomban. Évek óta nem jártam szentmisére, de most újból elmentem. Megismerkedtünk egy tisztelendõ úrral, akinek sok mindent elmeséltem, hogy mivel foglalkozom, és hogy keresek valamit, valakit. Tudta, hogy bûnös életet élek, nem ítélt el engem. Meghallgatott és meghívott Biblia-felolvasásra. Az egész családom részt vett ezen a programon. Így telt el az õsz. Megtérésem elõtti éjszakán az ördög meglátogatott és nagyon rossz tapasztalatom volt vele, nem írom le szívesen, hogy mit tesz azokkal, akik a bûn mocsarában nyakig elmerültek. 7-én reggel az elsõ utam a plébániára vezetett. Elmondtam mindent a tisztelendõ úrnak, közben nagyon féltem. Aznap délután volt a karizmatikus imaközösség imaszolgálata. Azt tanácsolta az atya, hogy menjek oda, nagy segítségemre lesz. Azt is mondta: "Ebbõl te egyedül nem tudsz kimászni, legyen úgy, ahogy hitted." Elmentem a közösségi programra, de csak hátul foglaltam helyet. Úgy tûnt, mintha minden kínaiul lenne: dicsõítés, ima. Szeretetet, sok vidámságot és örömet láttam. Énekelték, hogy Jézus itt jár, és téged is megérint. Mondták, hogy Isten szeret téged. Gondoltam magamban, hogy ezeknek az eszük elment. Nagyon sokára rávettem magam, hogy imát kérjek a testvérektõl. A Szentlélek biztatott és gyorsan elõre mentem. Elmondtam a testvéreknek, hogy mi történik velem, milyen tapasztalataim voltak. Annyit mondtak: Tudod-e, hogy ez bûneid következménye? Nem tudtam. Honnan tudja egy lélek, hogy bûnben él, amikor sötétség van a lelkében. Megkérdezték, hogy most mit akarok. Jó kérdés volt. Nem tudtam. Álltam ott, és a könnyeim elkezdtek folyni, elkezdtem sírni, alig tudtam szóhoz jutni. A fejem fölött forróságot éreztem és szeretetet, vártak rám. Valahogy kimondtam azt, hogy Isten bocsásson meg nekem. Abban a pillanatban belém öntötték azt a forróságot, amit fejem fölött éreztem. Remegtem, mint a nyárfalevél. Szeretve voltam. Bennem ez a tûz ketté vált, a szívem az Úr elõtt volt, úgy ahogy volt. Az Úr elõttem állt, és én éreztem, hogy õ nagyon jó, nagyon türelmes és nagyon szeret engem. Gondolatban megkérdeztem tõle, hogy ha õ engem ennyire szeret, miért nem érzem szeretetét? Mutatott nekem egy nagy széles falat, ami közöttünk volt. Azt mondta: A bûneid. Mindenben hiszel, csak én-

50 98 EGY MEGTÉRÉS ÉS EGY HIVATÁS TÖRTÉNETE EGY MEGTÉRÉS ÉS EGY HIVATÁS TÖRTÉNETE 99 bennem nem. Éreztem, hogy nagy fájdalmat okoztam neki a bálványimádásommal. Átnyúlt azon a falon, megsimogatta a lelkemet, és azt mondta: várlak. Vártak a plébánián, de nem tudtam beszélni, csak sírtam... három napig. Koszos voltam, nagyon mocskosnak éreztem magam. Az is voltam. Tudtam ott és akkor, hogy milyen bûneim vannak, hogy milyen utálatos a bálványimádás. Minden okkult könyvet darabokra téptem, kidobtam. Megtértem, az Úr felé fordultam, elkezdõdött a tisztogatás. Az Úr elkezdett hozzám beszélni, éreztem szeretetét, érintését. Úgy éreztem, megtalálta lelkem, akit szeret és soha többé el nem engedem. Õ volt, aki hívott és várt rám. Tudtam, hogy keresett engem és hogy õ a szeretet. Kezdtem a karizmatikus közösségbe járni. A szívem tele volt örömmel és dicsõítéssel. Minden nap imádkoztam. Lelkigyakorlatokra, a Karizmatikus Megújulás kurzusaira kezdtem járni, ahol nagyon sokat tanultam. Megértettem a bûn hatalmát, de Jézus megváltását is. Rendkívüli módon tapasztaltam meg, hogy tett Jézus szabaddá a sok megkötözöttségtõl, az okkult dolgok következményeitõl. Átéreztem, hogy milyen a halál, és azt is, hogy milyen a szeretet. Teltek a hónapok, minden szép volt, jó volt, de mindig többre vágytam, nem találtam helyemet a közösségben. Azt hittem, hogy én vagyok a hibás, és hogy mindent elrontottam, még a megtérésemet is. Hûségesen részt vettem a karizmatikus közösség programjain továbbra is. Voltak tanítások, amelyek feszültséget okoztak bennem. Nem értettem egyet vele. Medugorjéba szerettem volna utazni, de nem sikerült elmenni. Csíksomlyóra jutottam el a klarisszákhoz három napra. Teljesen egyedül, a csendben, a Szentírással, az Úrral. Hogy ott mit cselekedett bennem az Úr, nem értettem, és nem tudom, miért hívott oda. Én mentem, mert vele akartam lenni. Sokat gondoltam a Szûzanyára, és megkértem, jöjjön el hozzánk, mert én nem tudok Medugorjéba menni. Egyik reggel imám után elaludtam és azt álmodtam, hogy csengetnek. A Szûzanya volt és Jézus. Annyit mondott nekem: rád terítem palástomat. Sírtam egyet és utána elkezdtem gondolkodni. Mit jelent ez? Mi ez a palást? Hamar eszembe jutott a skapuláré. Keveset hallottam róla Nyulas Terézkétõl, akivel együtt szolgálunk a szabadító szolgálatban. Terézke végleges ígéretet tett a Világban Élõ Kármelban. Kértem, hogy vehessem föl a skapulárét. Megtartotta a felkészítõt, és elmondta, hogy ez a Kármel ruhája. De én karizmatikus voltam, nem sok közöm van a Kármelhez. Csak annyit akartam, hogy kifejezzem a Szûzanyának, hogy elfogadom, mint égi édesanyámat, és mivel közelebb akartam hozzá kerülni, rábíztam kapcsolatunkat. Az jutott eszembe, mi lesz, ha a Szûzanya elkezd engem a Kármelba hívni. Eszemben nem volt odamenni. Két hét múlva a skapuláré a nyakamban volt. Szentmise alatt csak szégyenemben nem mentem ki a templomból, úgy éreztem, hogy teljesen méltatlan vagyok minden kegyelemre, és arra is, hogy a Szûzanya szeressen és viseljem az õ ruháját. Nem tudtam, hogy viszonyuljak a Szûzanyához, éreztem, hogy többször akar velem lenni. Az igazság az, hogy nem is tudtam õt érzelmekkel szeretni, csupán akaratommal. És ez nagyon zavart. Azt mondtam neki: "egy édesanya ismeri gyermekeit, tudja, hogy mire van szükségük, én nyitott vagyok feléd, szerettesd meg magad velem". Meg is tette. Egy hét múlva megkért, hogy imádkozzak el egy Rózsafûzért. Nekifogtam imádkozni és láttam, hogyan szabadítja ki a lelkeket a tisztítótûzbõl, éreztem anyai szívének minden érzését, amellyel irántunk van. Nagyon fáj neki a lelkek szenvedése, éreztem sürgetõ hívását az imára. Ki tudná leírni lelkének szeretetét, amellyel irántunk van? Adott nekem egy rózsafûzért, ott és abban a pillanatban nagyon megszerettem õt. Tudta, hogy mire van szükségem. Kezdtem bízni benne. Anyai szeretete mindent fölülmúl, és ez csak a kezdet volt. Egy idõ után azt vettem észre, hogy folyton a Kármel jár az eszemben. Mindig rá gondoltam, nem hagyott békén a gondolat. Érdeklõdtem Deáky Emese nénitõl, a helyi VÉK elöljárótól, hogy van, mint van. Elindult a lavina. Kezembe adta Marcell atya Szépszeretet címû könyvét, amely teljesen meghatott.

51 100 EGY MEGTÉRÉS ÉS EGY HIVATÁS TÖRTÉNETE EGY MEGTÉRÉS ÉS EGY HIVATÁS TÖRTÉNETE 101 A következõ könyv szintén Marcell atyától: Kolostori iskola a Kármelen. Ezt a könyvet nekem írták. Minden szava lelkemig hatolt. Mondta Emese néni, hogy olvassam el Mária hajóját. Olvastam, és eszembe jutott egy látomás, amelyet korábban én magam láttam: egy nagy hajó mellett várakoztam, és tudtam, hogy oda fel kell valahogy jutnom. Ez a hajó Mária hajója volt. Lassan kezdtem bizonyos lenni abban, hogy ott a helyem. Közben az is megfordult a fejemben, hogy az ember képzelõdhet is, a látomás meg be is csaphat. Az utóbbi hónapokban nagyon sokat szenvedtem és gyötrõdtem, mert úgy éreztem, nem vagyok jó helyen. Nem tudtam, hová mehetnék. Hívtak a szociális testvérekhez, nem éreztem sem békét, sem nyugalmat, amikor rá gondoltam. Hitem, bizalmam, imaéletem, minden, ami addig öröm volt számomra, kínszenvedést okozott. Gyóntatószék elõtt álltam, teljesen üresnek éreztem magam. Senki és semmi voltam. Semmim nem volt, amit Istennek adhattam volna, kivéve végtelen nagy nyomorúságomat. Akkor az égiek a szívembe öntötték a Kármelt. Átjárta egész bensõmet, és ott visszhangzott bennem: Kármel. Egy pillanat alatt teljes szívembõl megszerettem a Kármelt. A szívemben él az Úr Jézus, a Szûzanya és a Kármel. Gyónás alatt alig tudtam visszafogni könnyeimet és, hogy hangosan ki ne kiabáljam a világnak Isten hívását és azt a bizonyosságot, amit éreztem. Amikor áldozni mentem, az tudatosult bennem, hogy ha nem megyek a Kármelba, akkor a Szûzanyát árulom el. Kértem a felvételemet. Megbeszéltünk mindent, ami velem történt, õk azt mondták, hogy köztük a helyem. És ezután kezdõdött el igazán a várakozás, a türelem idõszaka, de a kísértések különféle változata is. Arra gondoltam, hogy beöltözésemig meg fogok halni, el fogok kárhozni, és mindegy mit teszek, nem tudok jól dönteni. A világ legbûnösebb embere vagyok, aki számára nincs irgalom, egyedül csak én nem nyerek bocsánatot, és hogy a Szûzanya nem szeret engem. Nem tudtam szabadulni ettõl a gondolattól, bármit is tettem. Egyik éjjel arra ébredtem fel, hogy a Kármel összes szentjeinek a boldogságát a szívembe helyezték. Marcell atya tanításán keresztül pedig felismertem, hogy miért kell az önmegtagadás, mit jelent a lelki szegénység és a csend. Mindazt, amit az Úr bennem elhelyezett a csendes lelkigyakorlaton, amelyet a csíksomlyói klarisszáknál töltöttem, most világossá vált számomra. Összeállt a kép, most már látom szenvedéseimnek értelmét, és hogyan vezetett az Úr egyenesen a görbe utakon. A Kármel egy kincs, a Szûk Út, amelyen járni akarok. Marcell atya könyvein keresztül ismertem meg jobban önmagamat, gyarlóságaimat, hogy hogyan és mit kell leküzdenem magamban. Számomra ez a könyv lelkivezetés, mindig eszembe jutnak szavai, tanácsai és hogy mi a megoldás. Sok kérdésemre kaptam választ. Nem vagyok egyedül, van segítségem, édesanyám a Szûzanya. Apró, hétköznapi dolgokban segít: ha nem megy az ima, segít; ha nem megy a munka, segít. Ha elfelejtem kérni, akkor is segítségemre siet. Megérint, örömet ad, vigasztal. Hogy miért kapok ennyi kegyelmet, nem tudom. Megszerettem a csendet és az Úrral való kapcsolatom is sokat változott. Most már nem félek a szenvedéstõl, a szárazságtól, és attól sem, hogy vigasztalás nélkül maradok. Akaratilag mindenrõl lemondtam, a lelki szegénységet választottam, a csendet, Istent. A többit az Úrra bíztam. Nem szabok neki feltételeket, és nem esem kétségbe, ha nincs vigasztalás. Mielõtt elõször mentem volna a VÉK közösség elsõ szombati imaórájára, érdekes álmom volt. Egy kastélyban voltam, sok-sok szoba volt benne. Volt konyha, közösség, emberek, volt üres szoba, volt, amelyikben sötét volt, a másikban zaj, és teljesen világos szoba is nagy fénnyel. Az üres szoba világos volt, a többi homályos vagy sötét. Amint a szobákon mentem keresztül, néha jó kedvem volt, máskor nem. Volt, amikor szaladtam, máskor sétáltam. Voltak helyek, ahol elõttem ment a közösségvezetõ és egy másik nagy jelenség, és én utánuk mentem. Volt, ahol idõzni akartam és megnézni dolgokat, de nem engedték, menni kellett tovább. Kiértünk a kastélyból, félhomály volt, nagy széles út volt elõttem, és kezdtem menni lefelé. Egyre sötétebb volt. Aki elõttem járt, a karjaiba vett, és úgy vitt engem tovább. Elkezdtem hánykolódni, magamat dobálni, mindenfélét akartam csinálni. Semmi sem volt megengedve nekem, vittek tovább, és két erõs karral tartottak. Egyszer csak elfáradtam, ekkor egy hegyhez értünk, és elkezdtek vinni fölfelé a hegyen. Hagytam, hogy vigyenek, mert semmihez sem volt erõm. A hegy közepén volt egy nyitott vaskapu. Kísérõim letettek a kapu elõtt, és visszafordultak, én pedig bementem a kapun.

52 102 EGY MEGTÉRÉS ÉS EGY HIVATÁS TÖRTÉNETE Egy teljesen verõfényes betonút volt elõttem, mint egy tömbház oldala. Két oldalt volt egy-egy kis laza fûcsomó, azokba kapaszkodtam, hogy feljussak azon az úton, teljesen könnyûnek éreztem magam, és hamar feljutottam az úton. Megálltam és szétnéztem, a hegyen még sok hegy volt, tele fákkal, dús zöld növényzettel. Sokan laktak a hegyen, a legmagasabb hegy tetejére pillantottam. Az Élõ Víz folyója volt a hegy tetején, és onnan folyt lefelé. Öntözte a fákat és mindent, ami ott volt. Végignéztem, honnan is indultam el, az utat, amelyen oda eljutottam, Isten végig velem volt, és változatlanul szeretett mindig, még akkor is, amikor én azt nem éreztem. A hegyre kell feljutnom, ott a hazám, a boldogságom, ott van mindenem. Eddig tartott az álmom. Amikor a VÉK imaóra után elmondtam Terézkének, megmutatta nekem Keresztes Szt. János rajzát a Kármel hegyérõl, amelyet mostanig sose láttam. Ugyanaz volt, mint amit álmomban láttam. Így jött el a várva várt nap, a beöltözés. Végigremegtem az egész szentmisét. Vajon most mi lesz? Lemondtam a nagy érzelmi vigasztalásokról és mindenrõl. Azt kértem, hogy ne adjon semmit, csupán mondjon valamit, hogy ott van mellettem és akarja, hogy mindez megtörténjen. Adott egy csepp mézet és ez nem volt más, mint a Szentostya. Nagyon megnyugodtam: Édes Jézus, neked élek, Édes Jézus neked halok ez volt az üzenet, bár eddig is így volt az életemben, most valahogy más lett a jelentõsége e szavaknak: NEKED ÉLEK. AMEN Bartis Hajnalka (Csíkszereda) ISMÉT KÖZELEBB KERÜLTÜNK A SZÛZANYÁHOZ Máriának vállruhája rajtunk A Skapuláré Társulatok rovata ISMÉT KÖZELEBB KERÜLTÜNK A SZÛZANYÁHOZ A Székelyföldi Skapuláré Társulat hírei 103 Lélekemelõ pillanatokat éltünk át február 22-én, amikor a kézdivásárhelyi Boldog Özséb plébánia templomban 54 skapulárés tag a szentmise keretén belül egy szál gyertyával a kezében, a meghatottságtól remegõ hangon elkötelezte magát a Szûzanya elõtt. Nagy ünnep volt ez számunkra, amikor a zsúfolásig megtelt templomban ilyen felemelõ pillanatokat éltünk át. Szívünk megtelt a Szûzanya és az Õ Szent Fia iránti szeretettel. Erre az ünnepségre meghívtuk a bükszádi skapulárés tagokat, akik a 2008-as évben már elkötelezõdtek Jáni Kamilla vezetésével szép számban eljöttek. Azon kívül a hatolykai skapulárés tagokat, akik ez év április 19-én fognak elkötelezõdni. Jelen voltak még a gelencei skapulárés tagok is. Õk mindnyájan emelték jelenlétükkel az ünnep fényét. Bevezetõül egy szép Mária vers hangzott el, melynek címe Az Égi Édesanya. Van Valaki, Aki soha nem utasít vissza, Ha lelkesen beszélsz Hozzá, nem vág a szavadba, Meghallgatja a panaszod, vigasztal a bajban Mindig talál jó megoldást, bármilyen nagy baj van. Van Valaki, Aki hozzád mindig szelíd, gyengéd, Ha mindenki ellened van, Õ akkor is megvéd. Nem mondja, hogy nincs ideje, nem mondja, hogy fáradt, Amíg el nem nyom az álom, vigyázza az ágyad.

53 104 ISMÉT KÖZELEBB KERÜLTÜNK A SZÛZANYÁHOZ ISMÉT KÖZELEBB KERÜLTÜNK A SZÛZANYÁHOZ 105 Az Õ szava mindig csendes és szeretetteljes, Soha nem kiabál veled, és mindig türelmes. Rögtön megsegít a bajban, hogyha szépen kéred, És ha gyötör a magányod, Õt mindig eléred. Nagyon régen ismer téged, mielõtt meglettél, Már akkor is jó volt hozzád, még meg se születtél. Azóta is vigyáz reád, és ha már nem leszel Itt a földön, Vele még akkor is együtt leszel. Igen. Õ az, jól gondolod, senki más nem lehet. Csak egy anya lehet, aki ilyen nagyon szeret. De bizony, nem akármilyen földi édesanya, Égi Édesanyánk Õ, a csodás Szûz Mária. Légy Hozzá jó, engedelmes, hiszen Õ is ilyen. Tudd az Úrnak azt mondani, amit Õ is: IGEN. Ha Õ lesz a példaképed, boldogság vár reád: Örökké fog szeretni az Égi Édesanyád. Az Oltáriszentséget két szín alatt vettük magunkhoz. A mise végén a Salve Regina-t énekeltük szívvel-lélekkel; a hívek szemében a meghatottság könnyei csillogtak. A szentmise után a vendégeket meghívtuk egy kis agapéra, ahol alkalmunk volt más helyrõl jött skapulárés tagokkal elbeszélgetni. Kicseréltük gondolatainkat, meglátásainkat a skapuláré tagságunk megerõsítéséhez szükséges további munkánkról. A szeretet, az egymáshoz tartozás érzése és a Szûzanya szeretete is közös volt bennünk, hiszen Õ vezet minket arra az útra, amelyen haladnunk kell további életünkben. Boldogok voltunk, hogy a hívek is látták a mi nagy szeretetünket a Szûzanya iránt, aki vezérel minket, véd, oltalmaz, hogy a bûnt elkerülve, tiszta lélekkel éljünk. Példát mutatunk mindenkinek azáltal, hogy a Szûzanya vállkendõjét magunkra öltöttük. Köszönetet mondunk Dr. Kerekes László plébános úrnak, aki segítségünkre volt minden nehézségünkben és munkánkban. A Szûzanya oltalmát kérjük, hogy továbbra is legyen velünk, és irányítson minket. Az összejövetel végén úgy éreztük, hogy a Szûzanyához és az Õ Szent Fiához még közelebb kerültünk. Papp Erzsébet A Boldog Özséb skapuláré tagság vezetõje Az eseményrõl egy másik beszámoló is érkezett, a meghívott vendégek részérõl, amelyet, mivel szépen kiegészíti az elõzõt, a következõkben szintén leközlünk. A szerk február 22-én 10 órakor a kézdivásárhelyi Boldog Özséb római katolikus templomban ünnepi szentmisén vettünk részt, ami alatt 54 skapuláré tag elkötelezõdésére került sor. A szentmisét egy szép Mária-verssel kezdte meg a kézdivásárhelyi Skapuláré Társulat csoportfelelõse. A szentmisét dr. Kerekes László atya mutatta be. A szentbeszédben Márk Evangéliumából Jézus meggyógyított egy beteget elmélkedésében rámutatott az evangélium szereplõire, azoknak az erõs hitére és kitartására Példát adott arra, hogy mi, emberek, mind bénák vagyunk, ha nincs hitünk, és ha nincs szeretet bennünk, hogy le tudjunk hajolni bajbajutott, beteg embertársainkhoz. Beszélt Szent Polikárp vértanúról, aki 84 évesen is, élete sok megpróbáltatásai közt is hû maradt az Úrhoz, és nem mondott le hitérõl. Az utolsó szavai ezek voltak: Az Úr sohasem hagyott el, akkor én sem fogom elhagyni Õt, és bátran lépett az égõ máglyára. Az 54 skapuláré tag égõ gyertya mellett tette le elkötelezõdését. A gyertya fénye jelezte hitüket. A szentmisén részt vettek a bükszádi, a hatolykai, és a gelencei Skapuláré Társulat (imacsoport) tagjai. Az áldás után a csoportok köszöntötték és buzdították egymást, hogy tudjanak kitartani a nehéz idõkben is hitükben, Jézus mellett, a Szûzanya védõpajzsa alatt. Köszönöm a Szûzanyának, hogy én is ott lehettem, velük együtt örvendhettem, imádkozhattam és érezhettem a szeretetet, ami összeköti a szíveinket Mária oltalma alatt. Szûzanyánkat arra kérem, hogy virrasszon szeretettel felettünk és világosítsa meg utunkat, hogy eljuthassunk arra a hegyre, aki Jézus, a te szent Fiad. Ámen Balázs Katalin (Hatolyka)

54 106 ISTEN BARÁTAI ISTEN BARÁTAI 107 ISTEN BARÁTAI Egyik nap az internet hullámhosszán prezentációt /dia képsort/ kaptam a barátságról. Gyönyörû, szebbnél szebb, színpompás virágok, zene is hozzá. Máté Pétertõl az Azért vannak a jóbarátok... kezdetû slágert hallgathatjuk. A diaképeken idézeteket is olvashatunk: Arisztotelész, Cicero, Rogen Rosenblatt, Simone Weil, Leonardo da Vinci-tõl, hogy õk hogy gondolkodtak, írtak a barátságról. Az ember természete szerint társat keres, ki akar lépni önmagából. Számkivetettnek érzi magát, ha szívében egymaga marad. Mégsem képes mindenki arra, hogy lerontsa börtönének falait, feltörje zárait és elinduljon a másik felé Isten felé! gására, még lélegzetedre is. Te sem szereted magad jobban, mint ahogy õ szeret téged. Ez a BARÁTSÁG Jézus és övéi között, velem, velünk! De a bensõ ima mi egyéb, mint barátság, baráti beszélgetés Vele! olyan lobogást vált ki ez a szeretet! Nincs saját egyéni érdek, kényelem, önmagamról el kell feledkeznem lehet csak válasz erre a szeretet kapcsolatra! Ebben a BARÁTSÁG-ban már a szeretet és a hit mûködik! Ez a Jegyes és Ara közötti egyesülés lehet már csak a cél! Nagy Szent Teréz az Énekek Éneke III. fejezetének végén írja, hogy Nem kérek én Tõled mást ebben a földi életben, én jó Uram, mint azt, hogy csókolj meg engem a Te szádnak csókjaival, de úgy ám, hogy, még ha én meg is akarnám szakítani ezt a BARÁTSÁGOT és egyesülést, ez lehetetlen legyen! Julianna ocds /Sopron/ Jézus földi élete végén, mielõtt indul a halálba, hogy életét áldozza barátaiért szinte lezárja szavait. Nem szolgáinak nevezi õket, hanem a szeretetközösséget, ami az Atya és közte van az apostolokra ránk is kiterjesztette. Teljes önátadás, önkitárulkozás amit a tanítványok a Lélek befogadásával tesznek magukévá. Ez a BARÁTSÁG már az önközlés, a bensõséges bizalom viszonya. A közlés Jézus részérõl teljes: mindent, amit az Atyától hall, kinyilvánítja szeretteinek. Isten néz téged is, engem is, bárki légy, úgy, amint vagy, személyesen. Neveden szólít. Lát és megért, úgy ahogy teremtett. Tudja, mi lakozik benned, ismeri minden érzésedet és gondolatodat, képességedet és óhajodat, erõidet és gyöngeségeidet. Veled érez reménységeidben és megpróbáltatásaidban. Részt vesz minden aggodalmadban és szenvedésedben. Átölel, és karjában hord. Fölemel, és letesz. Olvas vonásaidban: mosoly van-e bennük vagy könnyek, egészségtõl virulnak-e, vagy betegségtõl hervadnak? Gyöngédséggel néz kezedre és lábadra. Fülel hangodra, szíved dobo-

55 108 BÚCSÚ EGY HIVATÁSÁBAN HÛSÉGESNEK BIZONYULT... BÚCSÚ EGY HIVATÁSÁBAN HÛSÉGESNEK BIZONYULT BÚCSÚ EGY HIVATÁSÁBAN HÛSÉGESNEK BIZONYULT TESTVÉRTÕL Besenyõi Mátyás Bence testvér emlékére Az alábbi szavak január 16-án hangoztak el a keszthelyi Kis Szent Teréz Bazilikában, ahol búcsút vettünk az életének 84., szerzetesi fogadalmának 63. évében elhunyt Bence testvérünktõl. Búcsút véve Bence testvérünktõl, nyugodt lélekkel gondolhatjuk azt, hogy az evangéliumban szereplõ szolga képe, aki dolgozik és imádkozik, s ilyen módon hûségesen várja visszatérõ urát, különös módon is vonatkoztatható õreá. Ismertük õt, hogy milyen szüntelenül munkálkodó ember volt itt a keszthelyi Kármelben. Így volt ez 1989-óta, amióta a Rend visszaállt, de az idõsebb rendtársak megtapasztalhatták az õ munkálkodását és gondoskodó szeretetét évtizedeken keresztül, a szétszóratás évei alatt is. Különösen alkalmazható õrá az az evangéliumi mondat is, amit Jézus önmagáról mond, és amelyet a gyászjelentésre a keszthelyi rendi testvérek is ráillesztettek: Atyám szüntelenül munkálkodik, ezért én is munkálkodom. (Jn 5, 17) Igen, Bence testvérünk szüntelenül munkálkodó ember volt, s az õ buzgósága különösképpen az állandó tevékenykedésben és imádságban vált láthatóvá. Mivel félrevonuló, szerény ember volt, nem nagyon tûnt mások szemébe, hogy tevékenykedik, hacsak a mindennapi munka végzésén keresztül nem, amelyeket a jó szemû emberek észrevesznek. De õ maga soha nem hívta fel önmagára a figyelmet. Amikor a Kármel 1989-ben visszakapta a templomot és a kertet, akkor bizony a kert nem így nézett ki szokta ismételgetni a László atyánk, volt keszthelyi plébános, mint ahogy most kinéz! De a kerti munka csak egy jele volt az õ szüntelen munkálkodásának. Állandó tevékenykedése igazi értékét az adja, hogy hûségesen kitartott benne mindhalálig. Alakulhatott az élet számára így vagy úgy, õ akkor is az Istennek élt, és senki nem vehette el tõle azt a feladatot, amit úgy érzett, hogy Istentõl kapott: hogy másokat szolgálhatott. Munkáját pedig nem önzõ szándékok vezérelték, hanem egyszerûen annak öröme, hogy másoknak szolgálatára lehetett. Félrevonuló, szerény alakja ellenére is tudott azonban örülni a közösségnek. Amikor megkérdeztem tõle néhány héttel a halála elõtt egy beszélgetést készítve vele, hogy melyik közösségben érezte magát a legjobban az élete során, akkor azt mondta, hogy a keszthelyiben. No, nem a mostanira gondolt, hanem arra a régi keszthelyi konventre, amikor ez a nagy ház telve volt szerzetesekkel. S amikor megkérdeztem tõle, hogy miért, hogy mi tetszett neki a legjobban abban a közösségben, erre azt válaszolta, hogy az, hogy itt volt a kispapság. Mert itt tapasztalta meg, hogy milyen jó is közösségben élni. Ahogyan mondta a kispapokra utalva: Vidáman ott nevetgéltek kint a kertben, meg hát az étkezés alatt is találkoztunk egymással. Én is fiatal voltam, õk is, és, ugye, a fiatalokkal egészen más a közösség hangulata. Megvoltam én jól Jeromos atya mellett is, külön szobában, de egész más volt a Rendben élni, a közösségben, amikor naponta háromszor is találkoztunk a közös asztalnál. Nem véletlen, hogy amikor azt is megkérdeztem tõle, hogy mi volt a számára a legnagyobb öröm a Kármelben, akkor azt felelte, hogy az, hogy amikor elfáradtam, és az atyák látták, hogy estére mennyire elfáradok, hogy akkor jött a segítség. Valamelyik testvért ide helyezték. A fiatal testvérek. Öregségében is, mint ahogy fiatalságában is, vágyódott a fiatalok után, akkor is, ha látszólag mindig alig észrevehetõen tevékenykedett. De a legnagyobb örömet mégis a közösség jelentette számára, persze, Isten után! Mert hát minden bizonnyal az Isten volt a legnagyobb öröme. Amikor azt kérdeztem tõle, hogy mi volt az, amit a legértékesebbnek tart abból, amit a Kármelben kapott, akkor többek között azt mondta, hogy az, hogy itt mindig lehetõsége volt arra, hogy szabad idejét a templomban vagy a kápolnában töltse. Ezek ugyan csak egyszerû szavak, mert õ nem volt a szavak embere. Nem tanulta meg önmagát kifejezni olyan választékos módon, mint ahogyan azt a papok szokták tenni. De ezekkel az egyszerû szavakkal, az egyszerû kérdésekre adott válaszokkal, mégis a legfontosabbat mondta ki. Azt, hogy azért hálás Istennek, mert olyan helyre hozta a Kármelbe, ahol imádkozhatott, ahol az Úr házában lakhatott, és mert a mi Urunk testvéreket adott neki. Ez azt jelenti, hogy megértette, hogy a Kármelben mire hívja õt az Isten. Megértette tehát a hivatását, és így nem lehet azon csodálkozni, hogy a hosszú évtizedeknek a nehéz pillanataiban is hû tudott maradni a kezdeti meghíváshoz. Örökfogadalma után került ide Keszthelyre, majd Attyapusztára, a feloszlatás után pedig Csugarra, Vácra, Nemesbükre, Mezõszilasra, Felsõmocsoládra, Dömsödre, Attyapusztára, Gyenesdiásra, Cserszegre, aztán a visszaállás után végül ismét ide, Keszthelyre jött vissza. De annak ellenére, hogy látszólag szinte mindig úton volt

56 110 BÚCSÚ EGY HIVATÁSÁBAN HÛSÉGESNEK BIZONYULT... JUVENÁL ATYÁRA EMLÉKEZVE egyik helyrõl a másikra, azt mondta, hogy: Nem tudok eleget hálát adni, hogy nem köllött annyiszor költözködni, munkahelyet változtatni, meg idegbeteg emberek mellé kerülni. Itten elõre tudta az ember, hogy kiegyensúlyozott személyek közt lesz. Itt nem kellett félni a jövõtõl! S hogy valóban a sok jövés-menés, törõdés, nehézség közepette is meg tudta találni a Jó Istent, és ezzel együtt a Tõle kapott hivatásban tudott mindig élni, azt igazolja, hogy hálával gondolt mindenre vissza élete végén is. Azt mondta: Jól teltek azok az évek is ahhoz képest, hogy máshol lehettek zûrösebb dolgok is, ugye. Most pedig hála Istennek, hogy így történt, mert a körülményekhez képest lehetett volna sokkal tragikusabb. Nem éheztünk, nem fáztunk, mindenünk megvolt. Szóval hálát adott Istennek mindenért. Ez a hála a legbiztosabb jele annak, hogy valóban keresztényekké váltunk. Nem az, hogy sok mindent csináltunk-e vagy sem. Nem az, hogy látványos dolgokat tettünk-e. Nem az, hogy mások megbecsültek-e bennünket, hanem az, hogy az Isten gyermekeire leginkább jellemzõ hála birtokba vette a szívünket az élet minden nehézsége, fájdalma ellenére. Hogy béke van bennünk, ami azt jelzi, hogy Krisztust valóban befogadtuk a szívünkbe. Ezért pedig nem a sebeinket mondogatjuk Istennek vagy másoknak szemrehányásokat téve értük, hanem a hála a legmélyebb érzés a szívünkben, amely édessé tesz minden mást. Ugyan nem szünteti meg a többi érzést, de mégis uralja azokat. Csak Krisztusnak a szívbe fogadása tudja megteremni a szívben ezt a hálát, amely azt mutatja, hogy valóban Isten gyermekeivé váltunk. Befejezésül nekünk is hálát kell adnunk Istennek, aki Bence testvért nekünk adta, de azoknak is, akik Bence testvért annak idején felnevelték, akik törõdtek vele, akik a szétszóratás évei alatt is igényt tartottak arra, hogy õ velük legyen, akik visszahívták a Rendbe, akik a munkáját értékesnek látták, és akik utoljára, amikor a betegség már kezdett megnyilvánulni rajta, mellette voltak és segítették. Nem sokat, mert az õ állandó szolgálni akarása nem tûrte volna meg azt, hogy nagyon kiszolgálják õt. De azért mégis szüksége volt másokra. A halála elõtt való utolsó napon amikor még itthon voltam, mert másnap már elutaztam délután bekopogtattam hozzá. Éppen kelt föl az ágyból, s bár igen gyengécske volt, de menni akart valahová, talán a kertbe. Rászóltam: Bence testvér, magának most nem szabad dolgoznia, pihennie kell! Hát jól van, jól van, de hát azért csak föl kell kelni egy cseppet! Hát egy kis teát inna-e? A doktor úr nagyon a lelkére kötötte! Hát, igen, meginnék, meginnék! És akkor olyasmit tettem vele, amit máskor nem szoktam, vagyis fõztem neki egy teát, s egy kancsóval bevittem hozzá. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó gesztusom felé! S azt sem vettem észre, hogy õ is milyen hallatlanul nagy gesztust csinált, hogy elfogadta! Hogy megengedte, hogy végre más is szolgáljon neki, legalábbis valami apró gesztussal. Milyen nagy a Jó Isten! Mennyire összerendezi a dolgokat! Legalábbis az olyan ember életében, aki hagyja magát! Aki neki adja magát! Annak az embernek az életében is, és a halálában is megnyilvánul az Úr kegyelme. Az Õ jelenléte, az Õ gondviselõ szeretete, amely mindent megédesít. Még a legnagyobb fájdalmakat is. Ebben a hitben és reményben köszönünk most el Bence testvértõl, hálát adva Istennek érte, s arra bízva õt, akinek õ maga, tudatosan, fiatal korában, az életét a Kármelben átadta, s aki õt a többi emberrel együtt az örök életre meghívta. fr. Rafael JUVENÁL ATYÁRA EMLÉKEZVE február 2-án, Urunk bemutatásának ünnepén lépte át az örökkévalóság küszöbét Keller Lõrinc Juvenál atya életének 88., áldozópapságának 62. és szerzetességének 70. évében február 10-én helyeztük örök nyugodalomra a gyõri kármelita templom kriptájában. Juvenál atya július 23-án született Kunszigeten. Kármelita életét a keszthelyi rendház juvenátusában kezdte meg augusztus 19-én került sor a beöltözésére, amikor a Szent Lõrincrõl nevezett Juvenál szerzetesi nevet kapta. Elsõ fogadalmát augusztus 20-án Gyõrben, örökfogadalmát pedig augusztus 20-án Keszthelyen tette le. Keszthelyen szentelték pappá június 27-én. A szerzetesrendek feloszlatása után elõször mint kántor, majd mint káplán mûködhetett Rakamazon

57 112 JUVENÁL ATYÁRA EMLÉKEZVE... JUVENÁL ATYÁRA EMLÉKEZVE ( ), Jászladányban (1964), Nyíregyházán ( ) és végül Hejõkürtön ( ). A Rend újraindulásakor a kunszentmártoni rendház házfõnökévé nevezték ki ben a miskolci rendházba került, majd 2001-tõl haláláig a budapesti rendházban végzett lelkipásztori szolgálatot. Juvenál atya 12 évesen lépett be a keszthelyi Kármel juvenátusába. Ahogyan a vele készített interjúban elmondta, más hivatást el se tudott volna képzelni magának gyermekkorától fogva. Annál is inkább, mivel két bátyja már megelõzte õt a Kármelben. Juvenál atya hivatása egy olyan családban kezdett kibontakozni, ahol rendkívül buzgó keresztény életet éltek. Ahogyan a vele készült beszélgetés során elmesélte: Minden szombat este elvégeztük közösen a rózsafüzért. Aztán meg nagyon tiszteltük Jézus Szentséges Szívét. Emlékszem arra a napra, amikor a plébános úr az akkori plébános eljött a házunkba, és ott az õ vezetésével ajánlottuk fel az egész családot Jézus Szentséges Szívének. Földmûvesek voltunk, és hát természetesen megvolt a sok munka. Nyáron az aratás meg a kapálás, télen meg az állatok etetése. Mindezek elég sok idõt elraboltak, de azért a téli belsõ életünk sokkal bensõségesebb volt, mint a nyári. Tanyán laktunk, és a tanyai élet meghozta a maga magányát. Szegény édesanyám, bizony sokszor még vasárnap sem mehetett templomba, mert ha nem volt szekér, akkor nem tudott bemenni, mert kilométerekre volt a templom. Aztán meg a családot el kellett látni, de édesanyám is mindig megmaradt a maga szeretetében. Mikor édesapám hat évig Szibériában volt fogságban, mindig elimádkoztatta családdal akkor már heten voltunk gyermekek a rózsafüzért, amikor este hazamentünk a szántóföldrõl, és ez megmentette édesapámat. S azt, hogy a család ilyen sok kegyelemben részesült, annak tulajdonítom, hogy édesapám és édesanyám is nagyon-nagyon szerette a Szûzanyát. A Szûzanya bensõséges szeretetét Juvenál atya már a családban élve elsajátította, a Kármelbe lépve azonban még inkább elmélyült benne. Az a tény, hogy Marcell atya volt a novíciusmestere, feledhetetlenül megbélyegezte egész életét. Általa értette meg a Kármel ideáljának lényegét, melyet a szétszóratás évei sem tudtak kitörölni a szívébõl, s amelyet az imádságban és a Szûzanya szeretetében foglalt össze. Az ehhez való hûségben való megmaradást tanácsolta azoknak is, akik a Kármel lelkiségében szeretnének elmélyülni: Ez a feltétlen biztosítéka annak, hogy elõrehaladjanak a lelki életben, hogy megerõsödjenek benne és a Rend iránti hûségben. A Szûzanya példájára nagyon imádságosnak kell lenni Juvenál atyát a Kármel lelkiségének hiteles tanújaként ismerték és tisztelték mindenfelé, akinek számára élõ valóság volt mindaz, amikrõl a nagy kármelita szentek vallanak. Amikor megkérdeztem tõle, hogy idõs korában elõrehaladva szokott-e az örök életre gondolni, a következõ választ adta: Nagyon sokat szoktam rá gondolni. Igen De azért még ettõl is fontosabb, hogy gyakran gondolok a lelkemben élõ Szentháromságra. Kispap koromban is a napi két órás elmélkedést mindig a lelkemben élõ Szentháromsággal éltem. Bár Juvenál atyánk halálával egy kiváló lelkiatyát és egy hiteles kármelitát veszített el a magyar Kármel, a fájdalom mellett mégis azzal a vigasztaló felismeréssel búcsúzunk tõle, hogy általa egy beteljesült élet tanúi lehettünk. Ahogyan ezzel kapcsolatban õ maga is mondta, amikor azt a kérdést tettem fel neki, hogy már itt a földön el lehet-e kezdeni az örök életet: Igen, valóban úgy van, ahogy azt Boldog Erzsébet nõvérünk is mondja, aki azt állította, hogy számára már itt a földön megkezdõdött a mennyország. fr. Rafael Lapzárta elõtt érkezett a hír: Kapotsfy László Keresztes Szent Jánosról nevezett Elizeus OCDS újságunk egyik hûséges olvasója, január 28-án az örök hazába költözött. Temetése Kaposváron volt február 4-én. Imádkozzunk lelke örök üdvösségéért!

43. 2007. augusztus. Sok szeretettel Mária. A FVR hivatása, karizmája, küldetése Benedetto Lino ofs

43. 2007. augusztus. Sok szeretettel Mária. A FVR hivatása, karizmája, küldetése Benedetto Lino ofs 1 Kedves Testvérek! Istennek legyen hála! Elkészült a Nemzetközi Tanács által szervezett képzési kurzus anyagának gyakorlatilag teljes fordítása. Köszönetet mondok azoknak, akik segítettek a munkában:

Részletesebben

Abba, Atya! AZ ATYA GYERMEKEI. 2 AZ ATYA GYERMEKEI Kármel 2009/6. Kármel 2009/6

Abba, Atya! AZ ATYA GYERMEKEI. 2 AZ ATYA GYERMEKEI Kármel 2009/6. Kármel 2009/6 Újra ránk köszönt a Karácsony, Urunk születését ünnepeljük. Figyelmünk a Megváltóra és áldott Szüleire irányul. Egy Családra, ahol befogadják Istent; minden új és meglepetésszerû megnyilatkozásával. Ünneplésünk

Részletesebben

Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma

Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma AZ IGAZSÁGOSSÁG ÉS BÉKE PÁPAI TANÁCSA Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma ŐSZENTSÉGE II. JÁNOS PÁL PÁPÁNAK A TÁRSADALMI TANÍTÁS TANÍTÓMESTERÉNEK, AZ IGAZSÁGOSSÁG ÉS A BÉKE EVANGÉLIUMA TANÚSÁGTEVŐJÉNEK

Részletesebben

Leo Jozef Suenens: Új Pünkösd?

Leo Jozef Suenens: Új Pünkösd? PPEK 521 Leo Jozef Suenens: Új Pünkösd? Leo Jozef Suenens Új Pünkösd? mű a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza állományában. Bővebb felvilágosításért és

Részletesebben

Barsi Balázs: Krisztus, a mi reménységünk

Barsi Balázs: Krisztus, a mi reménységünk PPEK 374 Barsi Balázs: Krisztus, a mi reménységünk Barsi Balázs Krisztus, a mi reménységünk mű a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza állományában. Bővebb

Részletesebben

Az egyháztörténelem nagy alakjai

Az egyháztörténelem nagy alakjai PPEK 639 Bocsa József: Az egyháztörténelem nagy alakjai Bocsa József Az egyháztörténelem nagy alakjai mű a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza állományában.

Részletesebben

...mint hitetők, de igazak (2 Kor 6,8) Tartalomjegyzet

...mint hitetők, de igazak (2 Kor 6,8) Tartalomjegyzet ...mint hitetők, de igazak (2 Kor 6,8) Apológia G. Kluge, A Holic - csoport c. írásával szemben. Tartalomjegyzet I. Előszó... 4 II. Mert más alapot senki sem vethet (1 Kor 3,11) A Hogyan jött létre a csoport?

Részletesebben

BIBLIA-TANULMÁNYOK 2010/3., 1. RÉSZ A RÓMABELIEKHEZ ÍRT LEVÉL

BIBLIA-TANULMÁNYOK 2010/3., 1. RÉSZ A RÓMABELIEKHEZ ÍRT LEVÉL BIBLIA-TANULMÁNYOK 2010/3., 1. RÉSZ A RÓMABELIEKHEZ ÍRT LEVÉL BIBLIA-TANULMÁNYOK 2010/3. A RÓMABELIEKHEZ ÍRT LEVÉL 1. rész BIK KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2010 A tanulmányokat összeállította: Hites Gábor TARTALOM

Részletesebben

Nálad költöm el tanítványaimmal a húsvéti vacsorát.

Nálad költöm el tanítványaimmal a húsvéti vacsorát. www.communio.hu/luxchristi 2009. Húsvét X. évf. 1. szám (36) A dunaharaszti és taksonyi katolikus egyházközségek lapja Nálad költöm el tanítványaimmal a húsvéti vacsorát. [Mt 26,18] Megváltó Krisztusunk!

Részletesebben

BIBLIA-TANULMÁNYOK 2010/3., 2. RÉSZ A RÓMABELIEKHEZ ÍRT LEVÉL

BIBLIA-TANULMÁNYOK 2010/3., 2. RÉSZ A RÓMABELIEKHEZ ÍRT LEVÉL BIBLIA-TANULMÁNYOK 2010/3., 2. RÉSZ A RÓMABELIEKHEZ ÍRT LEVÉL BIBLIA-TANULMÁNYOK 2010/3. A RÓMABELIEKHEZ ÍRT LEVÉL 2. rész BIK KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2010 A tanulmányokat összeállította: Hites Gábor (7 11.,

Részletesebben

2002. szeptember, XII. évf. 3. (31.) szám A Magyar Schönstatti Családmozgalom lapja. Fotó: Varga Kata KOPOGTATÓ

2002. szeptember, XII. évf. 3. (31.) szám A Magyar Schönstatti Családmozgalom lapja. Fotó: Varga Kata KOPOGTATÓ 2002. szeptember, XII. évf. 3. (31.) szám A Magyar Schönstatti Családmozgalom lapja Erõforrásunk a család Fotó: Varga Kata KOPOGTATÓ A házasság nem magánügy, hanem országépítõ közügy. Isten azt az építõkövet

Részletesebben

Bevezetőként. Szentmisét közvetít a Magyar Rádió és a Magyar Katolikus Rádió templomunkból

Bevezetőként. Szentmisét közvetít a Magyar Rádió és a Magyar Katolikus Rádió templomunkból 2013. március 15. A zagyvapálfalvai Jézus Szíve Plébániatemplom lapja V. évfolyam, 5-6. szám (61-62.) Bevezetőként Kedves Olvasóink, kedves Hívek! Ahogyan azt korábban is írtuk: XVI. Benedek pápa lemondása

Részletesebben

Mitôl jó egy házasság?

Mitôl jó egy házasság? 2. fejezet Mitôl jó egy házasság? A csoportokban, a találkozó elején beszéljétek meg a múlt alkalommal tett elhatározást: miként sikerült a tisztaság tanúinak lennetek? És miként sikerült a szeretet támadásával

Részletesebben

TARTALOMJEGYZÉK: (két kérdéscsoport alapján)

TARTALOMJEGYZÉK: (két kérdéscsoport alapján) v. 1408 Markovics Milán Mór Bajtársaim! Markovics Milán Mór, római katolikus tábori lelkész vagyok. Az alábbi dokumentum egy folyamatosan bővül ő(!) kérdések-válasz segédanyag ( nemcsak) katonák számára.

Részletesebben

A MESSIÁS A MI URUNK

A MESSIÁS A MI URUNK MBS133 ARIEL HUNGARY - BIBLIATANÍTÁSOK A MESSIÁS A MI URUNK Dr. Arnold Fruchtenbaum ArIEL HUNGARY bibliatanitasok.hu bibliatanitasok@gmail.com Tartalom I. AZ URALOM TEOLÓGIÁJA A. A kifejezések jelentése

Részletesebben

Szombati Bibliai Tanulmányok. Mint van megírva (II.) 2009. április - június

Szombati Bibliai Tanulmányok. Mint van megírva (II.) 2009. április - június Szombati Bibliai Tanulmányok Mint van megírva (II.) 2009. április - június Szombati Bibliai Tanulmányok Mint van megírva (II.) 2009. április - június Tartalom 1. Bűnbánat és megtérés 5 2. Keresztény tökéletesség

Részletesebben

Barsi Balázs Telek Péter-Pál: Magasság és mélység Szent idők

Barsi Balázs Telek Péter-Pál: Magasság és mélység Szent idők PPEK 390 Barsi Balázs Telek Péter-Pál: Magasság és mélység Szent idők Barsi Balázs-Telek Péter-Pál Magasság és mélység Szent idők (Advent, Karácsony, Nagyböjt, Húsvét) Szentírási elmélkedések az egyházi

Részletesebben

Az aszketikus életmód valóságtapasztalatra gyakorolt hatásai a korai keresztény vallási gyakorlatban. Jelige: hol van a ti kincsetek,...

Az aszketikus életmód valóságtapasztalatra gyakorolt hatásai a korai keresztény vallási gyakorlatban. Jelige: hol van a ti kincsetek,... Az aszketikus életmód valóságtapasztalatra gyakorolt hatásai a korai keresztény vallási gyakorlatban Jelige: hol van a ti kincsetek,... TARTALOMJEGYZÉK TARTALOMJEGYZÉK... 2 BEVEZETÉS... 3 1. A VALLÁSI

Részletesebben

A H A N G 20. Egy katolikus pap párbeszéde ÉGI LÉNYEKKEL

A H A N G 20. Egy katolikus pap párbeszéde ÉGI LÉNYEKKEL A H A N G 20. Egy katolikus pap párbeszéde ÉGI LÉNYEKKEL Én csak szerény húrja vagyok annak a GITÁRNAK, melynek rezonáló-doboza és főleg PENGETŐJE maga A H A N G 1 1923. E L Ő SZ Ó "Drága Jézusom! Tudom,

Részletesebben

Patsch Ferenc SJ. 1. Előzetes megfontolások: a kérdés időszerűsége, címzettje és határai

Patsch Ferenc SJ. 1. Előzetes megfontolások: a kérdés időszerűsége, címzettje és határai Patsch Ferenc SJ Példás életű nem keresztények? Teológiai megfontolások Karl Rahner alapján hitről, erkölcsről, valamint arról, mit jelent kereszténynek lenni vallásközi módon 1. Előzetes megfontolások:

Részletesebben

Fedezd fel az Iszlámot!

Fedezd fel az Iszlámot! Fedezd fel az Iszlámot! Fedezd fel az Iszlámot! Iszlám Egyház Iszlám Egyház Fordító Iroda Budapest, 2005 / 1426 Tartalomjegyzék Mi az Iszlám? 7 Az Iszlám és az élet célja 13 Isten szolgálata az Iszlámban

Részletesebben

MISKOLC-DIÓSGYŐRI REFORMÁTUS ÁLTALÁNOS ISKOLA ÉS ÓVODA. HIT- ÉS ERKÖLCSTAN TANTÁRGY RÓMAI KATOLIKUS ÉS GÖRÖGKATOLIKUS HELYI TANTERVE 1-8.

MISKOLC-DIÓSGYŐRI REFORMÁTUS ÁLTALÁNOS ISKOLA ÉS ÓVODA. HIT- ÉS ERKÖLCSTAN TANTÁRGY RÓMAI KATOLIKUS ÉS GÖRÖGKATOLIKUS HELYI TANTERVE 1-8. MISKOLC-DIÓSGYŐRI REFORMÁTUS ÁLTALÁNOS ISKOLA ÉS ÓVODA HIT- ÉS ERKÖLCSTAN TANTÁRGY RÓMAI KATOLIKUS ÉS GÖRÖGKATOLIKUS HELYI TANTERVE 1-8. évfolyam Miskolc 2013 Római katolikus hitoktatás kerettanterve 1-8.

Részletesebben

Karizma vagy karizmánia

Karizma vagy karizmánia Chuck Smith Karizma vagy karizmánia A könyv eredeti címe: Charisma vs. charismania by Chuck Smith 1983 by Harvest House Publishers Fordította: Dr. Gerzsenyi László Válaszkeresés Gyermek- és serdülőkorom

Részletesebben

GABRIELE KUBY A NEMEK FORRADALMA

GABRIELE KUBY A NEMEK FORRADALMA GABRIELE KUBY A NEMEK FORRADALMA GABRIELE KUBY A NEMEK FORRADALMA A GENDER FORRADALMA ~ A NEVELÉS ÁLLAMOSÍTÁSA KAIROSZ KIADÓ, 2008 Dr. Roska Péter, 2008 Kairosz Kiadó, 2008 Borítóterv: Zsengellér Zsolt

Részletesebben

Az evangélium tantételei

Az evangélium tantételei Az evangélium tantételei Eljutnak tehát Megváltójuk és tana minden egyes pontjának megismerésére, hogy tudhassák, miként jöjjenek hozzá és legyenek megszabadítva. 1 Nefi 15:14 Az evangélium tantételei

Részletesebben

Isten Országa a Bibliában. A Szentlélek a Bibliában

Isten Országa a Bibliában. A Szentlélek a Bibliában Dr. Kovács L. P. Bánk OFM BIZONY MONDOM NEKED, MÉG MA VELEM LESZEL A PARADICSOMBAN Lk 23,43 Isten Országa a Bibliában A Szentlélek a Bibliában Készült XVI. Benedek pápa PORTA FIDEI motu propio apostoli

Részletesebben

Idézetek Boldog Charles de Foucauld írásaiból

Idézetek Boldog Charles de Foucauld írásaiból Idézetek Boldog Charles de Foucauld írásaiból Forrás: P. Gabriele di S. M. Maddalena O.C.D.: Benső végtelen 2. kiadás, SzIT, Budapest, 2006 Fordította: Puskely Mária SSND Ó Istenem, taníts engem, de ne

Részletesebben

Ferenc pápa 2016-ban Szombathelyre látogat

Ferenc pápa 2016-ban Szombathelyre látogat Mozaik Magyar vagyok, magyar, magyarnak születtem 9. oldal Szent Márton földje Rumi Rajki István kútszobrának története és előzményei 11. oldal Egyházunk Gondolatok a nagy figyelmeztetésről szóló üzenetekről

Részletesebben

AZ EGYHÁZ TÖRTÉNELME MINT ÜDVTÖRTÉNET

AZ EGYHÁZ TÖRTÉNELME MINT ÜDVTÖRTÉNET 1 AZ EGYHÁZ TÖRTÉNELME MINT ÜDVTÖRTÉNET VÁZLAT az egyháztörténelem tanításához 9. ÉVFOLYAMON 2 3 ISTEN NÉPE "Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére. " (Tim 2,

Részletesebben

Láma Ole Nydahl. A Nagy Pecsét. A Gyémánt Út buddhizmus mahámudra-látásmódja ISBN 963060594-5

Láma Ole Nydahl. A Nagy Pecsét. A Gyémánt Út buddhizmus mahámudra-látásmódja ISBN 963060594-5 Láma Ole Nydahl A Nagy Pecsét A Gyémánt Út buddhizmus mahámudra-látásmódja 2006 ISBN 963060594-5 Fordítás alapjául szolgáló kiadás: Lama Ole Nydahl The Great Seal 2004, San Francisco Fordította: Csöndes

Részletesebben