BEVEZETÉS. katolikus, és később a protestáns kereszténységnek, mint keleti orthodox variánsainak. Ibid.,

Átírás

1 BEVEZETÉS Az egyház és állam viszonya mint sajátos probléma inkább csak a nyugati világban merült fel, s ott is elsősorban a katolikus országokban. Ennek oka a kereszténység természetében rejlik. A keresztény vallás magában hordozza a judaizmus természetfeletti egyistenhitét, csakhogy a Jahve és választott népe közti kizárólagos szövetséget felváltotta benne a hit az Isten egyetemes atyaságában, akinek minden ember gyermeke, egymásnak pedig testvére lett Krisztusban. Ez a láthatatlan, de mindenütt jelen lévő szerető Atya az egyedüli teremtője és ura a világmindenségnek, aki az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette, és megparancsolta, hogy hajtsa a földet uralma alá. A híres amerikai szociológus, Talcott Parsons szavaival, Az Isten/ember viszonyának ilyetén megfogalmazása nagyban befolyásolta a társadalmat, mivel híveit arra buzdította, hogy ezt a világot az isteni elgondolásoknak megfelelően alakítsák. Ez élesen megkülönbözteti (a kereszténységet) néhány keleti vallástól, melyek megelégszenek azzal, hogy beleilleszkedjenek a megtapasztalhatatlan világmindenségnek az ember előtt ismeretlen rendjébe. 1 A kereszténységben ily módon benne rejlő cselekvőkészség egyik motorja lett a nyugati civilizáció dinamikus fejlődésének. 2 Ugyanakkor a Názáreti Jézus figyelmeztette tanítványait, hogy bár ebben a világban élnek, tekintsék magukat nem e világból valóknak. Mennyei országának kulcsait Simon Péterre bízta, s ezzel elválasztotta a lelki hatalmat Cézárétól. Így a keresztényeknek kezdettől fogva a kettős hűségi kötelezettség problémájával kellett szembesülniük. Lelkiismeretük kötelezte őket, hogy az evangéliumban meghirdetett ösvényen haladjanak, és alávessék magukat a püspökök, papok, diakónusok fegyelmi előírásainak, ugyanakkor azonban engedelmeskedniük kellet az evilági pogány Római Birodalom törvényeinek, mert ebben élték földi életüket. A keresztények e kettős hovatartozása, az ebből fakadó feszültségekkel és lelkiismeretbeli ütközésekkel, megmaradt azután is, mikor a 1 Vö. Christianity, in International Encyclopedia of the Social Sciences, DAVID L. SILLS, szerk. 17. köt. (New York: Macmillan, ) II, (1968) 427. (Fordítás tőlem, L.T.L.) Az eredeti angol szöveg így hangzik: This conception of the God man relationship greatly influenced the social world through the commitments of its adherents to remake that world in accord with the divine plan. It contrasted very sharply with some of the Oriental religions that motivated adjustment to the immanent order of the non-empirical universe. 2 Ez a cselekvőkészség mindenesetre inkább jellemzője a nyugati, római katolikus, és később a protestáns kereszténységnek, mint keleti orthodox variánsainak. Ibid.,

2 kereszténység lett a nyugati világ hivatalos vallása. 3 A középkori elképzelése annak a finoman kiegyensúlyozott diarchiának a sacerdotium és imperium között, amelynek létalapja az egyetértés és együttműködés lett volna, fennkölt eszménykép volt, amit azonban szüntelenül kikezdett az elsőbbségért, a hatalomért folytatott ádáz versengés. Az egyház, a legfelső fokon a pápaságban intézményesítve, elsőbbségre tartott igényt az állammal szemben, mivel a lelki hatalom feljebbvaló az ideiglenes földi hatalomnál. A világi uralkodók nem voltak hajlandók ezt elismerni, arra hivatkoztak, hogy ők ugyancsak Istentől kapták megbízatásukat, hogy viseljék gondját mind az államnak, mind az egyháznak, és gondoskodjanak alattvalóik, beleértve a klérust is, földi jólétéről. A középkor történelme tele van a felsőbbségért vívott harcokkal pápák és császárok között, ami néha izgalmas drámához vezetett, mint a híres jelenetek Canossa várkapujánál vagy Anagni piacterén. A pápák szerepe a hatalmi politikában és beavatkozásuk a világ ügyeibe elhomályosíthatta, de érvénytelenné nem tette a világi hatalomtól függetlenségre vágyó, alapvetően helyes és jogos törekvésüket, hogy így megőrizzék az egyház szabadságát az evangélium hirdetésére és a társadalomnak az evangélium erkölcsi törvényei szerinti alakítására. A másik oldalon, a protestáns reformáció, elvetvén a látható egyház eszméjét és a hívők általános papságát hirdetve, akaratlanul is az abszolút uralkodók kezére játszott. Királyok és uralkodó hercegek Észak- és Észak-Nyugat- Európában, akárcsak VIII. Henrik Angliában, nem haboztak nemzeti egyházak létrejöttét támogatni, hiszen ezek, felszabadulván a pápa hatósága alól, könnyebben hajlottak az uralkodó akaratának teljesítésére. Ugyanezt a célt követték a katolikus egyház keretén belül megmaradt országok uralkodói, mikor oly mozgalmakat kezdeményeztek, vagy legalábbis támogattak, mint pl. a gallikánizmust, jozefinizmust, febronianizmust, melyek nagyobb autonómiát követeltek a nemzeti katolikus egyház számára, de valójában az uralkodónak az egyház fölötti hatalmát növelték a pápa rovására. Hollandiában, Nagy-Britanniában, és az Atlanti-óceán túlsó partján fekvő angol nyelvű gyarmatokon a kálvinista, vagy Max Weber elnevezése szerint aszketikus protestánsság megteremtette az önbizalom és evilági sikerek utáni törekvés új etikáját, s ez a lelkiség lett az alapja az életerős, vállalkozó szellemű osztályok létrehozásának és növekedésének. 4 Amerikában a vallásfelekezetek sokfélesége elősegítette a vallási türelmességet és a lelkiismereti szabadság fogalmának kifejlődését, ami viszont egy új alkot- 3 Témánk kitűnő összefoglalását adja LUIGI STURZO, Church and State (New York: Longmans Green, 1939). 4 Ez a híres, bár vitatott tézise MAX WEBERNEK, Die Protestantische Ethik und der Geist des Kapitalismus, Első kiadás, Archiv für Sozialwissenschaften und Sozialpolitik, XX és XXI (1905). 2

3 mányjogi elvhez, az egyház és állam szétválasztásához vezetett. Míg a katolikus egyház nagyra értékelte a szabadságot, amit a protestáns többségű Egyesült Államokban élvezett, a katolikus országokban igyekezett megőrizni a népesség egységét a katolikus hit kötelékében, amelyet egyedüli igaz vallásnak ismert el. Ennek érdekében kész volt a világi karhatalmat is igénybe venni, minthogy a katolikus tanítás szerint egy keresztény országban a világi hatóságoknak is kötelességük előmozdítani Isten igaz imádatát. A modern időkben a hagyományos vallásosság elleni legnagyobb kihívást a felvilágosodásnak nevezett bölcseleti áramlat okozta, aminek politikai vetülete az erősen antiklerikális francia republikánizmus. A szabadság és haladás apostolai szemében, akik a 18. század szűk, egydimenziós racionalizmusának bűvkörében mozogtak, az egyház a modern világban idejét múlta anakronizmus, nemcsak hasznavehetetlen, hanem kártékony is, mivel útjában áll a szabadságnak, támogatta a királyságot és szövetségese volt a feudális arisztokrata osztálynak. Franciaországban a liberalizmus zászlaja alatt száz éven át folyó egyházellenes támadások az egyháznak az államtól való, 1905-ben törvénybe iktatott elválasztásával érték el tetőpontjukat. Ezt a törvényt, ellentétben az amerikai egyesült államokbeli jóindulatú szétválasztásukkal, aminek célja a vallás szabadságának a civil hatóságok beavatkozásától való megőrzése volt, a francia képviselők ellenséges, boszúálló célzattal fogalmazták meg és hajtották végre, az egyháznak szándékosan nagy anyagi és lelki kárára. A republikánusok így akarták elérni céljukat, vagyis, a kizárólagos hatalmat az államban, az egyháznak a magántársulatokat kormányzó törvényeknek alávetett és kormányrendelettel szabályozott korlátolt felelőségű társulattá való lefokozásával. 5 Franciaország volt persze a legszélsőségesebb, legkirívóbb eset, azonban a francia republikánusok antiklerikális érzelmeit kevés kivétellel osztották a liberálisok is mindenütt a katolikus országokban, Európában és Amerikában egyaránt. Míg a liberálisok antiklerikalizmusa az intézményesített vallás ellen irányult, az egyént hagyta, hogy szabadon higgyen, amit akar hiszen a lelkiismeret szabadsága a liberalizmus egyik legszentebb elve, a történelmi materializmus tételeiben foglalt gazdasági determinizmusban nem volt már helye az ilyen szabadságnak. Marx a vallás gyökereit támadta meg, mikor kijelentette, hogy az csak tudatlanságból született babona, amit a kizsákmányoló osztályok ópiumként használnak föl arra, hogy egy nem 5 Vö. JOHN C. MURRAY, S. J. On the structure of the Church-State Problem in The Catholic Church in World Affairs, WALDEMAR GURIAN és M. A. FITZSIMONS, szerk. (Notre Dame, Ind.: University of Notre Dame Press, 1954) 22. (Fordítás tőlem, L.T.L.) Eredeti szöveg: The goal of the republicans was a monism of power within the state, under reduction of the Church to the status of a corporation of private law regulated by government statute. 3

4 létező másvilág boldogságának ígéretét lebegtetve szemük előtt eltompítsák a népben földi nyomorúságukon érzett elkeseredésüket. 6 Ezenfelül, a marxistáknak a vallás nemcsak tudománytalan, hanem ugyanakkor a múlthoz láncoló ártalmas köteléket is jelent, amit az ember teljes felszabadulása és korlátlan termelő képességeinek kifejlesztése érdekében szét kell szakítani. Bár a munkásosztály tömeges hitehagyását Európában a 19. században aggodalommal észlelték a keresztény egyházak vezetői, a marxista eszméknek a vallást érintő teljes súlya csak a bolsevikok oroszországi uralomra jutásával vált nyilvánvalóvá. Az egyház válasza a modern világ kihívására kétirányú volt: hitelvi és politikai. Egyrészt a pápák erőteljesen elítélték, amit korunk tévedéseinek bélyegeztek, és egyidejűleg újra megerősítették a hagyományos katolikus tanítást a vitás kérdésekben, mint az ember eredete és rendeltetése; társadalmi szerepe; az egyház küldetése, szüksége és joga a teljes szabadságra, hogy küldetését teljesíthesse; az államkormányzatot megillető helyes tevékenység köre, valamint az államhatalom korlátai. Másrészt, az egyház felhasználta a még meglévő politikai befolyását, hogy jogi biztosítékokat nyerjen szabadságának tiszteletben tartására, és arra törekedett, hogy jogait és kiváltságait foglalják be az egyes országok alkotmányába. Ugyanezt a célt szolgálta a vatikáni diplomácia, mikor konkordátumot kötött számos ország kormányával, s így nemzetközi szerződésben biztosította az egyház jogait. Mindkét út alapjában véve a régi rend fenntartását igyekezett szolgálni; biztosítani vagy visszaállítani a múltban kialakult staus quo-t az egyház és állam viszonyában és annak gyakorlatában. Az az igazság, hogy a reformáció kataklizmája óta a katolikus egyház kimondottan konzervatív beállítottságúvá vált, vagyis inkább hajlott a hagyományok megőrzésére, mint újításokra. Nem tudta elég gyorsan hozzáidomítani szervezeti rendszerét és társadalmi értékeit az ipari forradalom árjában sebesen tovasodródó világhoz. Az eredmény látható a vallás folyamatos hanyatlásában, a nyugati világnak és kultúrájának állandóan fokozódó elkereszténytelenedésében és szekularizációjában. 7 Paradox módon, visszatekintve, az egyház figyelemre méltóan sikeres volt a szabadságáért vívott küzdelemben legalábbis a vasfüggönytől nyugatra, ugyanakkor a láthatatlan fronton, az emberek szívében, már alighanem elveszítette a döntő ütközetet, mert az a hagyományos vallásosság, amit az egyház nyújt, úgy látszik már egyáltalán nem érdekli a tömegeket. Ez nem jelenti a vallás halálát vannak jelek, amelyek épp az ellenkezőjét tanúsítják, mint pl. napjaink divatja a 6 Vö. KARL MARX, Contribution to the Critique of Hegel s Philosophy of Right, in K. MARX and F. ENGELS, On Religion (Moscow: Foreign Languages Publishing House, 1957) Vö. ZBIGNIEW BRZEZINSKI, Between Two Ages: America s Role in the Technotronic Era (New York: The Viking Press, Inc., 1970)

5 természetfölötti jelenségeket keresni és az okkultban hinni, a szekták elburjánzása a Jesus freak-től a sátánimádókig, de mindez nem változtat azon, hogy az emberek mind nagyobb számban hátat fordítanak az intézményes egyházaknak. A nyugati civilizáció felgyorsuló elkereszténytelenítésének sötét hátterével szemben nem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy legalábbis a tizenkilencedik század elejétől mindig voltak a szociális igazságosságnak elkötelezett keresztények és egyes felvilágosult egyházi vezetők, akik kutatták a munkásosztály nyomorának és vallási elidegenedésének okait, és keresték a modern iparosodott társadalom bajaira az orvosságot. 8 Sajnos, hosszú időn át katolikus liberálisok, mint abbé Lamennais és Montalembert gróf, akárcsak a szocialisták, mint Ketteler püspök, kevés megértésre találtak és nagy nehézségek között dolgoztak a XVI. Gergely és IX. Pius pápák alatt az egyházban uralkodó reakciós légkörben. Csak XIII. Leó ( ) pápasága hozott igazi változást ezen a téren. Az ő Rerum Novarum enciklikája volt az első olyan pápai dokumentum, amely a munkásosztály problémáival foglalkozott, bátorítást adott a különböző keresztényszociális mozgalmaknak és társulatoknak, és ilyenek alapítására serkentett ott, ahol még nem voltak. Az egyház és állam viszonyát XIII. Leó bizonyos hajlékonysággal és okos tapintattal kezelte, mikor például a francia katolikusokat intette, hogy fogadják el a köztársaságot. 9 Abban azonban ő is a hagyományt követte, hogy tanításában az egyház és az állam mint két tökéletes társaság szerepel, saját hatáskörében mindkettő önálló, de ugyanazokból az emberekből álló tagságuk révén egymással szoros kapcsolatban élnek. 10 Mikor a pápa az állammal való szoros együttműködésre buzdította az egyházat, elsősorban a katolikus országokra gondolt, minden egyébb esetet mint kivételt kezelt. Tény, hogy a katolikus teológusok egészen a II. Vatikáni Zsinatig kitartottak abban a hitükben, vagy inkább vágyálmukban, hogy az eszményi államnak katolikusnak kell lennie, vagyis a lakosság nagy többségének a római katolikus valláshoz kell tartoznia, mely esetben a hatóságoknak védeni és segíteni kell az egyedüli igaz egyházat, az összes többi, ezek szerint hamis vallás kizárásával. Ezt hívták tézisüknek. Azonban elismerték, hogy ez a tézis nem mindig lehetséges, hiszen az államok többségében a katolikusok kisebbségben vannak, ezért okosabbnak és 8 Vö. PETER D ALROY JONES, The Christian Socialist Revival : Religion, Class and Social Conscience in Late-Victorian England (Princeton, N. J: Princeton University Press, 1968); MICHAEL P. FOGARTY, Christian Democracy in Western Europe (Notre Dame, Ind.: University of Notre Dame Press, 1957); JOSEPH N. MOODY, szerk., Church and Society: Catholic Social and Political Tought and Movements (New York: Arts, Inc. 1953) 9 Vö. az 1892-ben kiadott Au Milieu des Sollicitudes enciklikáját. 10 Vö. az Immortale Dei 1885-ben kiadott enciklikáját. 5

6 alkalmasabbnak vélték a vallási türelmesség szerényebb igényét hangoztatni, s kérni, hogy a nem katolikus országokban azoknak akik az igaz katolikus hitet vallják biztosítsák a teljes szabadságot vallásuk nyilvános és magán gyakorlásához. Ezt nevezték hipotézisüknek. 11 Az effajta okoskodásban alkalmazott kazuisztika miatt vádolták azután a katolikusokat mégpedig jogosan kétszínűséggel, kétféle mércével mérő hamiskodással, mikor vallásszabadságot követeltek ott, ahol kisebbségben voltak, ahol viszont többségben voltak, ott megtagadták ezt a jogot a nem katolikusoktól. Megjegyzendő azonban, hogy a gyakorlatban sok katolikus többségű országban így Magyarországon is a hipotézis működött a nem katolikus kisebbségek javára. Az igazi áttörés a katolikus politikai és szociális állásfoglalásban és az egyház hivatalos tanításában XXIII. János pápa Mater et Magistra (1962) 12 enciklikájával és az általa összehívott II. Vatikáni Zsinat ( ) nyilatkozataival vette kezdetét. János pápát, annak ellenére, hogy előzőleg hosszú évekig a Szentszék diplomatájaként működött, kevésbé érdekelte az egyház nemzetközi tekintélye, mint az a kötelessége, hogy az egész emberiséget, de különösen a szükséget szenvedőket szolgálja. Emlékezzünk, hogy a Rerum Novarum és XI. Pius Quadragesimo Anno (1931) enciklikája még mindig erőteljesen hagsúlyozta a magántulajdonhoz való jogot a szocialista támadásokkal szemben, és hogy a szélsőbaltól való félelem okozta a keresztény szocialista mozgalmaknak és szakszervezeteknek a politikai közép, sőt a fasiszta jobboldal felé való tájékozódását, s ezáltal kompromittálásukat a munkásosztályok szemében. Ezzel szemben János pápa nem osztotta elődei túlzott félelmét a kommunizmustól, sem pedig a középosztály görcsös ragaszkodását a magántulajdonhoz. Ő minden jóakaratú embert hívott, bármilyen vallási vagy politikai nézeten voltak, hogy segítsenek neki a nyomor elleni küzdelemben és a szegények emberi méltóságának elismerésében. Semmi sem illusztrálhatná jobban a katolikus gondolkodás drámai pálfordulását, mint annak az előző pápák hagyományos tanítása nyomdokain haladó, az egyház és állam viszonyát taglaló tervezetnek sorsa, amit az Előkészítő Teológiai Bizottság a De Ecclesia c. zsinati schema IX. fejezeteként terjesztett a zsinati atyák elé. Ők azonban egyszerűen és 11 Vö. MURRAY in GURIAN és FITZSIMONS, szerk., The Catholic Church in World Affairs, 23 25; és JACQUES MARITAIN, Man and the State (Chicago: The University of Chicago Press, 1951) Vö. JOSEPH N. MOODY, The Challenge of Mater et Magistra (New York: Herder & Herder, 1963). 6

7 summásan elvetették az egész IX. fejezetet, 13 s helyette megszavaztak egy forradalmian új NYILATKOZAT A VALLÁSSZABADSÁGRÓL dokumentumot (Dignitatis Humanae), amely végre minden kertelés nélkül kimondja, hogy a lelkiismeret szabadsága és a szabad vallásgyakorlat minden vallás számára alapvető emberi jog, amit mindenkinek mindenütt tiszteletben kell tartania, az állami hatóságoknak éppúgy, mint az egyes állampolgároknak. 14 Ugyanakkor az egyháznak a politikai és társadalmi problémákkal szembeni állásfoglalásáról egy ugyancsak teljesen új nyilatkozatot készítettek, 15 amit azután beillesztettek a zsinat legterjedelmesebb és talán a legfontosabb, de mindenesetre a legtöbb új eszmét tartalmazó okmányába, a LELKIPÁSZTORI KONSTITÚCIÓ AZ EGY- HÁZ ÉS A MAI VILÁG VISZONYÁRÓL (Gaudium et Spes) címűbe. Ez a konstitúció nem sok figyelmet szentel a hagyományos, jogilag értelmezett viszonynak egyház és állam között, 16 inkább az egész világhoz, az egész emberiséghez szól. 17 Az egyház felismeri, hogy az ember lelkének megmentésére kapott küldetése elválaszthatatlanul össze van kötve azzal a feladattal, hogy segítse az embereket megélhetésük és emberi méltóságuk biztosításában. A modern világ legnagyobb és legsürgősebb problémája a 13 Vö. YVES CONGAR, The Role of the Church in the Modern World, Commentary on the Documents of Vatican II, szerk. HERBERT VORGRIMLER, 5. köt. (Feiburg: Herder, 1969) V, PIETRO PAVAN, Declaration on Religious Freedom, ibid., IV, 49 86; Vö. JOHN C. MURRAY, S. J., szerk., Religious Liberty: An End and a Beginning (New York: Macmillan, 1966). 15 A Commentary on the Documents of Vatican II 5. kötete a Gaudium et Spes konstitúcióval foglalkozó tanulmányok gyűjteménye. Benne a konstitúció keletkezésének története CHARLES MOELLER tollából, A konstitúciónak aránylag rövid fejezete (II. rész, IV. fej.) foglalkozik csak, éspedig eléggé elvontan a A politikai közösség élete témával. Vö. OSWALD VON NELL-BREUNING kommentárját, ibid., V, YVES CONGAR szavaival, the Middle Ages are over; it is no longer a question of subordinating the temporal domain to the Church but of relating it to the Last Things... The question (of Church and State) has moved from the plane of relations between authority and authority, constitution and constitution, to that of relations between the Christian faith professed by the Ecclesia or the ecclesial community (art. 44) and the human society, the family of mankind, or mankind. The problem of the spiritual and temporal is here the problem of the relations between faith and history, gospel and civilization. Ibid., V, [... a középkornak vége, többé nem az evilági dolgoknak az egyház alá rendelése a kérdés, hanem mindennek a Végső Dolgokhoz való viszonyulása... (az egyház és állam) kérdése áttevődött a hatóság és hatóság, alkotmány és alkotmány síkjáról az egyház, vagyis az egyházi közösség (art. 44) által vallott keresztény hit és az emberi társadalom, az emberek családjának, az emberiségnek, viszonyára. A lelki és az evilági dolgok problémája ma a hit és a történelem, az evangélium és a civilizáció viszonyának problémája. Fordítás tőlem, L.T.L.] 7

8 fejlődés. 18 A fejlődő, ún. harmadik világnak gyors segítségre van szüksége, és az egyház elismeri saját felelősségét azért, hogy minden lehetőt megtegyen e fejlődés elősegítése érdekében. Ez a forradalom az egyházon belül, ez a nyitás a külvilág felé és segítő kéznyújtás a fejlődő országok felkarolására a Gaudium et Spes-ben, ami további megerősítést nyert VI. Pál pápa Populorum Progressio c. enciklikájában, reményt kelt a fejlődő országok nyomorúságos helyzetének javulására, különösen Közép- és Dél-Amerikában, ahol a világ katolikusainak fele él, és amely tekintve a magas születési szaporulatot a közeljövőben már a katolicizmus súlypontjává, középpontjává válhat. Így nem meglepő, hogy, a latin-amerikai katolicizmus szerepét vizsgáló újabb tanulmányok nagy figyelemmel kísérik az egyház tevékenységét a modernizáció folyamatában. 19 A fejlődés lett az érdeklődés fókusza, míg az egyház hagyományos aggodalmai alkotmányjogi helyzetét illetőleg határozottan második helyre szorultak MOELLER elmondja, hogy It was a bishop from Latin America who in fact gave the impulse which led to the decision to produce a schema on the Church in the world. Dom Helder Camara, who at this time was Auxiliary Bishop of Rio de Janeiro, constantly discussed with his visitors the problem of the Third World. He kept asking, What ought we to do now? He spoke of the excessively internal character of the Council discussions. Are we to spend our whole time discussing internal Church problems while two-thirds of mankind is dying of hunger? What we have to say on the problem of underdevelopment? Will the Council express its concern about the great problems of mankind? In a lecture in the Domus Mariae he also said: Is shortage of priests the greatest problem in Latin America? No! Underdevelopment.. Ibid., V, [ Tulajdonképen egy latin-amerikai püspök volt az, aki az ösztönzést adta ahhoz a kezdeményezéshez, hogy tervezetet készítsenek az egyháznak a világhoz szóló hivatásáról. Dom Helder Camara, abban az időben Rio de Janeiro segédpüspöke, beszélgetéseiben vissza-visszatért a Harmadik Világ problémáira. Mit kellene, hogy tegyünk? kérdezte unos-untalan. Panaszkodott a zsinat tárgyalásainak túlságosan elvont témakörei miatt. Minden időnket azzal töltsük, hogy az egyház belső ügyeinek problémáit vitassuk, mikor az emberiség két-harmada éhhalállal küzd? Mit tudunk mondani a gazdasági elmaradottság problémájáról? Vajon a zsinat kifejezi-e aggodalmát és együttérzését az emberiség nagy problémáival kapcsolatban? Egy előadásában a Domus Mariae házban feltette a kérdést, Vajon a paphiány a legnagyobb probléma Latin-Amerikában? Nem! A gazdasági elmaradottság, fejletlenség válaszolta. Fordítás tőlem, L.T.L.] 19 Vö. FREDERICK C. TURNER, Catholicism and Political Development in Latin America (Chapel Hill: The University of Carolina Press, 1971). Könyvének bibliográfiájában Turner számos újabb tanulmányt említ, melyek ezt a témát helyezik előtérbe. 20 Mióta ezeket a sorokat írtam, a katolikus tanítást a keresztények szerepéről és kötelességeiről a modern világban nagyban kibővítette és gazdagította II. János Pál pápa ( ) szóban és írásaiban. 8

9 A jelen tanulmány nem foglalkozik a második világháború után történtekkel, ezért anakronisztikusnak tűnhet a II. Vatikáni Zsinat normáinak alkalmazása az egyház és állam között létező viszonyára Magyarországon. Azonban ne felejtsük, hogy a szegényekkel való törődés feladata és a felelősségérzet egy igazságos társadalom megteremtéséért az egyházban a zsinat előtt is elevenen élt, ezért talán nem hiábavaló egy túlnyomóan mezőgazdaságból élő agrárállammal foglalkozó tanulmányban figyelmet szentelni az intézményes vallás társadalmigazdasági szerepének az iparosítás válságos éveiben. Ilyen keretek közé helyezve ezt a disszertációt olvashatjuk mint eseti kutatómunkát (case study) is az egyház és állam viszonyáról egy fejlődő országban. Amennyiben ezt a tanulmányt ki lehetne terjeszteni a többi katolikus országra is, melyek abban az időben, vagy akár jelenleg is, ugyanazon vagy hasonló fokán voltak vagy vannak a fejlődésnek, mint Magyarország volt a háborúk között pl. Lengyelország, Csehszlovákia, Ausztria, Spanyolország, Portugália és a latin-amerikai országok a jelenben, nagy hasonlóságot találnánk ezek vallási kultúrájában és azokban a kérdésekben, amelyeket az egyháznak a társadalmukban betöltött helye és szerepe vet fel. Bárki megkísérelne modellt alkotni és ebbe a mintába beilleszteni az előbb felsorolt országokat, minden nehézség nélkül rá tudna mutatni számos közös jelenségre, mint pl. a túlnépesedés a mezőgazdasági vidékeken, a városokba történő tömeges elvándorlás a kezdődő, de gyors ütemű iparosítás vonzására, a nyomornegyedek keletkezése, a munkásosztály proletárrá süllyedése, a társadalmi értékek válsága; mindez persze jelen van minden iparosodó társadalomban mindenütt a világon. A mi példánkul szolgáló fejlődő katolikus országainkban az egyháznak legerősebb gyökerei szintén az agrártársadalomban éltek, aminek az értékrendjét osztotta és kialakulásában segítette. Az egyház vagyona gyakran földbirtokból állt. Püspökök, káptalanok, apátok hatalmas birtokok fölött rendelkeztek, ami tulajdonosainak nagy presztízst és magas társadalmi megbecsülést biztosított. A kevés városi központon kívül a papság megélhetését a plébániákhoz tartozó bizonyos nagyságú földbirtok szolgáltatta, a felekezeti iskolák tanítói szintén földben és terményekben kapták fizetésüket. Az egyház vezető szerepet játszott az iskolai oktatásban, amely törekedett fenntartani az iparosodás előtti társadalom értékelveit. Politikailag az egyház kevés kivétellel a konzervatív oldalon állt. A kommunizmustól való félelmet és ellenszenvet kihasználva egyes parancsuralmi jobboldali rezsimek, sőt fasiszta diktátorok is, képesek voltak a klérus egy részét saját oldalukra állítani. Másrészt ezekben az országokban megtalálhatjuk egy haladó, demokrata irányú és szociális gondolkodású katolicizmusnak a 9

10 magvait is, amelyek növekedését a gazdasági világválság siettette, és amelyeket a második világháború heve gyümölccsé érlelt. 21 És mégis, minden hasonlóság ellenére, mindegyik ország egyedi eset, sajátos karakterével és különleges problémáival. Más és más viszontagságokon mentek át történelmük folyamán, s ezek nagyban befolyásolták nemzeti és vallásos öntudatukat. Etnikai összetétel, vallási megoszlás, olyan megtapinthatatlan elemekkel együtt, mint a nemzeti karakter és politikai kultúra, és végül, de nem utolsósorban, az uralkodó elitnek természete és személyi karaktere; ezt mind számba kell venni, a társadalmi-gazdasági tényezőkkel egyetemben, mikor két vagy több ország tapasztalatait hasonlítjuk össze. Még olyan közeli szomszédok is, mint Ausztria és Csehszlovákia, melyek a Habsburgok alatt közel négy évszázadon át egyazon történelmet élték, s a gazdasági fejlődésnek és társadalmi rétegeződésnek hasonló fokán voltak, 1918 után mindinkább egymástól eltérő utakat követtek. Ausztriában az elkeseredett torzsalkodás a vörösök, vagyis a szociáldemokraták, és a feketék, vagyis a klerikális osztrák néppárt között a harmincas évek elején egy kisebb polgárháborúhoz és egy fasiszta típusú diktatúra bevezetéséhez vezetett, ami fennállt egészen az Anschluss által Ausztriának a náci Németországba való bekebelezéséig 1938-ban. Ezzel szemben Csehszlovákiában a többpártrendszerű, erősen laikus színezetű parlamentáris demokrácia működőképes maradt egészen a köztársaság végéig. Magyarország esetében a politikai atmoszférát a két háború között jelentősen befolyásolta az ellenforradalmi, ún. keresztény kurzus ( ) eszmevilága, ami ellenhatásként követte az es forradalmi eseményeket. A rövid életű, vallás- és egyházellenes kommunista diktatúra rémuralmára válaszul az ellenforradalom mindent megtett, hogy elnyerje az egyház támogatását a társadalom rendjének az időtálló keresztény erkölcsi alapokon nyugvó újrafelépítéséhez. Ugyanakkor, mivel Magyarország nem volt tisztán katolikus ország, jelentős protestáns kisebbség is élt benne, mely aránytalanul nagy szerepet játszott az ország politikai vezetésében nem is említve a zsidók túlsúlyát az üzleti és kultúréletben, így itt nem is volt esélye egy Dollfuss- vagy Salazar-típusú klerikális-fasiszta rendszer felállításának. Még Franco tábornok rezsime is, mely a spanyol polgárháborúból született hasonló körülmények között, mint Horthy ellentengernagyé 1919-ben, nagyon is másfajta feltételek között működött egy majdnem színtiszta katolikus országban. Hozzátehetjük, hogy sem a spanyol 21 Csehszlovákiára vö. JAROSLAV PECHACEK, Catholic Social and Political Movements in Czechoslovakia, J. N. MOODY, szerk., Church and Society, ; Lengyelországra vö. ZBIGNIEW OSSOWSKI, Modern Features of Polish Christian Democracy, ibid., ; Magyarországra vö. WILLIAM JUHÁSZ, The Development of Catholicism in Hungary in Modern Times, ibid., ; valamint jelen tanulmányt. 10

11 Cortes, sem a Falange nem igazán hasonlíthatók Horthy Magyarországának intézményeihez vagy pártjaihoz, ahol bármennyire is hiányos volt a demokrácia több politikai párt működött, és a parlament sem volt teljesen tehetetlen. Továbbá Horthy Magyarországában határozottan nagyobb szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadság létezett, mint Franco Spanyolországában. Másrészről, egyetlen ibériai-félszigetbeli vagy latin-amerikai diktátort sem lehet brutalitásban összemérni Hitlerrel, ennélfogva az egyháznak a náci újpogányság elleni harca és agóniája a zsidók háborús deportálása és tömeges meggyilkolása fölött amit ez a tanulmány sok oldalon át követ olyan tapasztalatok, amelyeket csak a németek által megszállt országok éltek át. Hogy folytassuk a példákat, megemlíthetjük Szlovákiát, amely 1918-ig Magyarország része volt, gazdasága és társadalma szintén agrár jellegű. A katolikus egyház gazdagsága és tekintélye nagy befolyással volt az egyszerű népre, de mivel a klérus egy részét magyarpártisággal (Madjaron) gyanúsították, másik részét pedig szlovák autonómia követelésével vádolták nem úgy, mint a szlovák lutheránus egyházhoz tartozó kisebbség vezetőit, akik általában cseh pártiak voltak, a prágai kormány, ahol a katolikus-ellenes husszitizmus és laicizmus szelleme uralkodott, a szlovákok klerikalizmusát erős korlátok közé szorította, míg a nevelésben és a közigazgatásban a szekularizmust terjesztették. Mikor azután Szlovákia a náci Németország jóvoltából elnyerte függetlenségét, klerikális vezetője, Msgr. Josef Tiso olyan politikai rendszert épített ki, mely közelebb állt Dollfusséhoz és Salazaréhoz, mint Horthyéhoz. Sok tekintetben a magyarországi fejlődésnek legszorosabb hasonmását Lengyelországban találjuk. Ez az a nemzet, amely iránt a magyarok mindig is baráti érzelmeket tápláltak, és amelynek történelme, társadalmi tagozódása és gazdasági struktúrája az övékére hasonlított. Ugyan Lengyelország nem tapasztalta meg Kun Béla uralmát, de a Vörös Hadsereg 1920-ban Varsó kapujáig nyomult, és Kelet-Lengyelországban kommunista kormányt szerveztek. Ezért a kommunizmustól való rettegés majdnem olyan rögeszmévé vált ott is, mint Magyarországon. Ugyan Piłsudski marsall, ifjúkorában szocialista forradalmár, másmilyen karriert futott be, mint Horthy, azonban az a parancsuralmi rendszer, amit ő később Lengyelországban bevezetett, sok tekintetben hasonlóan működött, mint Horthyé Magyarországon. A lengyel katolikus egyház státusza szintén hasonló volt a magyar egyházéhoz. Azonban itt véget is érnek a hasonlóságok. Lengyelországban nem volt erős, politikában szerepet játszó protestáns kisebbség, viszont a német katolikusok és protestánsok, az ukrán és fehérorosz görög katolikusok és ortodoxok problémája Magyarországon nem létezett. Másrészt azonban mindkét országban ott lappangott a látszólag megoldhatatlan zsidókérdés, aminek oka egyrészt a gazdasági életben uralkodó szerepet vívő zsidó kisebbség jelenléte, másrészt a nem zsidó lakosság antiszemita érzelmei és magatartása volt. Ugyanakkor viszont merőben 11

12 mások voltak a két országnak a háborúban viselt szerepe és viszontagságai. Lengyelország sorsa katonai vereség, az ország szétdarabolása, hat éven át tartó ellenséges megszállás, s ez idő alatt embertelen elnyomás, de ugyanakkor hősies ellenállás is; míg Magyarország Németország szövetségese lett, az 1938 és 1941 közti években visszanyerte a Trianonban elszakított területeinek jelentős részeit, anélkül, hogy háborúba lépett volna, ami végül is bekövetkezett 1941 nyarán, röviddel a Szovjetunió elleni német támadást követően. Ebben az időszakban Magyarország gazdaságilag fellendült, belügyeiben meglehetős szabadságot élvezett, mígnem 1944 márciusában a Német Birodalom katonai megszállással véget vetett Magyarország függetlenségének. Amint a fentebbi példák mutatják, minden próbálkozás az irányban, hogy az egyház és állam viszonyáról több ország összehasonlításával melyek mindegyikének meghatározott nemzeti karaktere és egyedi történelmi tapasztalatai vannak egy modellt építsünk, megkövetelné mindenekelőtt a szóban forgó országokat tanulmányozó előzetes kutató-munkák elkészítését. A jelen értekezés egy ilyen, egyetlen országra, Magyarországra pontosított kutatatómunka eredménye. Fő célom volt megvizsgálni az egyházak, elsősorban a többségi katolikus egyház viszonyának természetét a magyar állammal, megvilágítani ennek a kapcsolatnak politikai és társadalmi jelentőségét, nem elhallgatva egyes erkölcsi alapon vitatható magatartást, cselekedetet vagy mulasztást. Kutatásom eredményét az általános történelmi fejlődés és a politikai változások keretébe helyezve tárgyalom röviden 1919-ig, bővebben a következő korszakban. Ebben a meglehetősen hosszúra nyúló áttekintésben amikor oly egymástól különböző korokat érintek, mint a liberális éra az Osztrák Magyar Monarchiában, az 1918-as őszirózsás demokratikus forradalom, Kun Béla kommunista rezsimje 1919-ben, Horthy Miklós kormányzósága ( ), s végül a náci-nyilas uralom ( ) sarkalatos kérdésem mindig ugyanarra a pontra irányul: mi volt a magyar kormányok állásfoglalása és politikájuk a vallással és az egyházakkal szemben, és viszont, mi volt az egyház erkölcsi magatartása, szociális érzékenysége, politikai állásfoglalása és válasza a kormányok politikájára. Mi volt a vallás szerepe a társadalom értékítéleteinek és erkölcsi mércéjének meghatározásában? Vajon felhasználták-e az egyházak politikai befolyásukat a béke, szociális előrehaladás és az emberi jogok védelmének érdekében? Mi volt az egyház és állam közötti szoros kapcsolat kihatása a háborúk közti Magyarország fejlődő társadalmára? Sajnos egy doktori disszertáció meghatározott kereteit nem léphettem túl, így tanulmányom elsősorban és részletesen az 1919 és 1945 közötti évekre szorítkozik. Ennek ellenére szükségesnek találtam egy meglehetősen terjedelmes bevezető fejezetben tárgyalni a 19. századi és a 20. század eleji állapotokat és történteket, hogy bizonyos eszméket, mozgalmakat és politikai irányzatokat megfelelő összefüggésükben láthas- 12

13 sunk és értékelhessünk. Ezért kezdem tézisemet mindjárt a lelkiismereti és vallásszabadságot általánosságban, az egyes egyházak státuszát pedig különösen is szabályozó alkotmányos biztosítékoknak leírásával, és idézem hozzá az 1848-as forradalmi törvényhozás rendelkezéseit, melyek kerek száz éven át, vagyis egészen 1948-ig alapjában véve változatlanul érvényben maradtak. Azonban, az egyház és állam viszonyának vizsgálatánál óhatatlanul felmerülő jogi, pénzügyi és oktatásügyi kérdések szükséges tárgyalásán túlmutatóan szándékomban van annak a kornak minden égető politikai és szociális kérdésével foglalkozni, hogy megtudjuk, mi volt az egyházak állásfoglalása ezekben a fontos ügyekben. Egyetértettek-e a kormánypolitikával, vagy ellenezték-e azt? Illetve, amennyiben mindkét típusú viselkedésre találunk példát, a kérdés marad, mik voltak azok a politikai állásfoglalások és tettek, amelyekben az egyházak együttműködtek (vagy ha úgy tetszik, kollaboráltak ), és mik voltak azok az elvek és ügyek, amelyekben nem voltak hajlandók a kormányt támogatni, ellentmondtak, és hogy ez az ellenállás milyen formát öltött. Ez tehát tanulmányomnak a lényeges témája. Amennyiben írásomban néha polemikus hangot ütök meg és egyesek talán apologetikusnak találnak, ennek oka az, hogy az utolsó ötven év irodalma nem volt éppen pártatlanul igazságos a Horthy-rezsimmel, s még kevésbé az egyházakkal szemben. Ez nemcsak Magyarországra áll, ahol a marxista ideológiai beidegződések még ma is hatnak, hanem a nyugati világra is, ahol az egyházak mindeddig nem kapták meg a nekik járó méltó elismerést amiért segítették azokat, akik haladó társadalmi reformokat kezdeményeztek; hogy ellenálltak a náci ideológiának és a nyilas párt diktatúrájának; hogy sok ezer életet mentettek meg a zsidóüldözés idején. Hiszem, hogy itt az ideje, hogy végre pótoljuk ezt a hiányt. 13

14 I. AZ EGYHÁZ A LIBERALIZMUS FÉNYKORÁBAN A 19. század magyar szellemi és politikai életének legfőbb jellemzője az erős nacionalizmussal párosult szabadelvű reformtörekvések diadalmas előretörése a hátvédharcot folytató konzervatív erőkkel szemben. Ez az egyház állam viszonylatában a maradisággal vádolt többségi katolikus egyház elleni szakadatlan támadásokban jelentkezett, míg a szabadelvűség felé hajló kisebbségi protestáns egyházak, sőt a zsidó vallás is, védelmet és hivatalos kedvezést élvezett. Első fejezetünknek kiindulópontja az 1848-ban megszavazott vallásügyi törvény, ami az egyház és állam viszonyának alkotmányos és jogi keretét biztosította az egész általunk tárgyalt korszakban, kivéve az 1919-es kommunista diktatúra négy hónapját. Ezt követi a témánk szempontjából fontosabb eseményeknek rövid tárgyalása az ún. kiegyezés korában, vagyis 1867-től a Habsburg Birodalom 1918-ban történt feldarabolásáig. Majd az első világháborúról és az azt követő forradalmakról írunk röviden, mielőtt rátérünk a tézisünk gerincét alkotó Horthy-korszak részletesebb vizsgálatára. E bevezető fejezetekben a hangsúly mindig azokon a történéseken és ügyeken lesz, amelyek tanulmányunk szorosan vett tárgyát, tehát az egyház és állam Horthy-korszakbeli viszonyát érintik, ill. azt valamiképpen befolyásolták. Ezért például szólnunk kell az 1848-as vallásügyi törvény kihatásáról, úgyszintén a társadalmi feszültségek növekedéséről, az antiszemitizmus erőre kapásáról, továbbá Prohászka Ottokárról és a vele kapcsolatos katolikus újjáéledésről, valamint a keresztényszocializmus eszméiről. Ezzel szemben csak röviden érintjük azokat a problémákat, amelyek a maguk idejében ugyan fontosak voltak, például a katolikus autonómiáért vívott hosszú, de eredménytelen küzdelmet, vagy az ben zajló egyházpolitikai harcokat, vagy a súlyos horderejű nemzetiségi kérdést a soknemzetiségű Nagy-Magyarországon, ám az 1918-ban történt összeomlással időszerűségüket veszítették. Ugyancsak meglehetősen rövid fejezeteket szentelünk az 1918/19- es forradalmaknak, mivel ezeket hivatalosan törölték úgymond a nemzet történelméből, amikor az ellenforradalmi Horthy-kormányzat minden törvényhozásukat semmisnek nyilvánította s az 1918 októberében fennálló alkotmányos rendet helyreállította. Hogy a feledésre ítélt forradalmak mégis jelentősen befolyásolták a később történteket, az kitűnik a következő fejezetek során. 1.1 A vallásügyi törvény 1848-ban A Magyar Népköztársaság szovjet típusú alkotmányának augusztus 20-i kihirdetését megelőzően Magyarországnak, hasonlóan Angliához, nem volt írott alkotmánya. Az ősi magyar alkotmányt számos 14

15 íratlan hagyománnyal és szokásjoggal kiegészített alapvető törvények összessége alkotta. Az egyházak és az állam viszonyát szabályozó törvényt az l848-as forradalom és szabadságharc évében fogadta el a magyar népképviseleti országgyűlés. Az XX. tc. a bevett vallásfelekezetekre nézve (katolikus, református, evangélikus, unitárius, görögkeleti) tökéletes egyenlőséget és viszonosságot állapított meg ( 2). 1 E törvény következményeként a katolikus vallás megszűnt államvallás lenni. Azonban ez nem jelentette az egyház és állam szétválasztását. 2 Az állam ugyanabban a törvényben kötelezettséget vállalt az egyházak és iskoláik anyagi támogatását illetően. Ez a megoldás erősen hasonlított a Poroszországban kialakult helyzetre, ahol 1794 óta a katolikusok és kálvinisták teljes egyenjogúságot élveztek az evangélikus (lutheránus) többségű lakosokkal. A porosz állam szigorú viszonosságot (Parität) gyakorolt mindhárom vallással szemben. A következő században több ország követte a porosz példát, feladva a vallásilag egységes állam, a Glaubenstaat ideálját és többvallású paritätische Staaten-né, vagyis a vallások közötti viszonosságon alapuló államokká váltak. 3 A valláspolitika ezekben az államokban a törvényhozó testületekre hárult (iurisdictionalism), szemben az egyház és állam Amerikai Egyesült 1 Az XX. tc. A magyar törvényeket római számokkal és a törvénybe iktatás évével szokás idézni, míg a rendeleteket arab számokkal és a kibocsátó hatóság kezdőbetűivel jelezzük. Így pl. M.E. a miniszterelnököt, V.K.M. a vallásés közoktatásügyi minisztert fedi. A felhasznált törvénygyűjtemények listáját lásd a tanulmányunk végén megadott bibliográfiában. A bevett vallások kifejezés magyarázatát lásd alább, Húsz évvel az események után Kossuth Lajos, az 1848-as forradalom és szabadságharc vezéralakja bevallotta, hogy ő és leghívebb követői a vallási problémák rendezésére tulajdonképen az egyháznak az államtól való amerikai típusú szétválasztását tartották volna a legideálisabb megoldásnak. Azonban ahhoz, hogy ez valóban sikeres legyen, vagyis hogy ezáltal megszűnjenek az egyenlőtlenségek és az elégedetlenségek a különböző vallásfelekezetek között, ahhoz szükségesnek ítélték azt, hogy a szétválasztás egybe legyen kapcsolva a katolikus egyház hatalmas birtokainak szekularizációjával. Ez viszont a klérust antagonizálta volna, akiknek ellenállása és agitációja a nép körében a forradalom egyéb vívmányait is meghiúsíthatta volna. Ezért azután, Kossuth szerint, a liberálisok ban visszahőköltek a szeparatizmustól, és beleegyeztek egy kevésbé kielégítő, másodrangú megoldásba. Kossuth Lajos iratai, szerk. HELFY IGNÁCZ és KOSSUTH FERENCZ, 13. köt. (Budapest, ) VIII, Vö. ANDREAS VEIT, Im Zeichen des herrschenden Individualismus, J. P. KIRSCH, szerk., Kirchengeschichte, 4. köt. (Freiburg: Herder, 1933) IV/2, és A Staatslexikon, 5. kiadás (Freiburg: Herder) témánkkal kapcsolatos cikkei felettébb hasznosak, így A. SCHARNAGL Glaubenstaat, (1927) II, , továbbá H. ROST H. SACHER, II, , és A. SCHARNAGL Kirche und Staat. Grundsätzliches, (1929) III,

16 Államokban gyakorolt szétválasztásával (separatism). 4 A modern, szekularizált államok elvetették az államvallás fogalmát, meghirdették a lelkiismeret és vallási hovatartozás szabadságát. Ugyanakkor jelentős mértékű ellenőrzést igényeltek a nyilvános istentisztelet és egyházszervezet felett. Ez a törvényhozói hatalom különösen széles körű volt az állam által elismert nagyobb felekezetek esetében, melyek erkölcsi és anyagi támogatásban részesültek. Ha minden nagyobb felekezet megkülönböztetés nélkül, vagyis viszonossági alapon (paritätisch) részesült ebben a támogatásban, akkor előállt a poroszországi helyzet, amelyet 1848-ban Magyarország is bevezetett. 5 A következő év folyamán a két szomszédos nagyhatalom, Ausztria és az Orosz Birodalom túlereje megsemmisítő csapást mért a magyar felkelőkre s ennek következtében a vallásügyi törvény életbelépése, a forradalom és szabadságharc egyéb vívmányaival együtt, egyelőre elmaradt. Az Apostoli Szentszék és Ausztria között 1855-ben aláírt konkordátum a katolikus egyházat visszahelyezte a korábbi elsőbbségi helyzetébe, 6 míg az 1860-ban kibocsátott császári Pátens új alkotmányos szervezetet írt elő a Habsburg Birodalomban működő protestáns egyházaknak, bécsi központi irányítással, ezzel megszüntetve a magyar protestáns egyházak autonómiáját. Ez az ún. Protestáns Pátens olyan heves ellenállást váltott ki Magyarországon, hogy Bécs már a következő évben annak visszavonására kényszerült. 7 Tény az, hogy a Pátens által kiváltott krízis megrendítette 4 Vö. GUIDO DE RUGGIERO, Religious Freedom, Encyclopaedia of the Social Sciences, (1934) XIII, A törvényjavaslat parlamenti vitájában, amit ZELLER ÁRPÁD közölt, A magyar egyházpolitika , 2. köt. (Budapest, ), I, , nincs hivatkozás a porosz modellre. Azonban a javaslat protestáns eredete szövege a tiszántúli református egyházkerület petíciójaként került a Diéta asztalára ilyen befolyásokra enged következtetni. Számos magyar protestáns tanult a Humboldt által 1809-ben alapított berlini egyetemen, ahol Fichte és Hegel tanítottak, s így megismerhették a Gleichberechtigung és Parität elvét. Berlinnek a magyar szellemi életre való hatására a Vormärz időszakában vö. FARKAS GYULA, A Fiatal Magyarország kora (Budapest, 1932) A konkordátumot előkészítő tárgyalásokat elemzi MAX HUSSAREK, Die Verhandlung des Konkordats vom 18. August 1855, Archiv für Österreichische Geschichte, 109. köt., 2. rész (1922) A konkordátum szövegét közli ANGELO MERCATI, szerk., Raccolta di Concordati su materie ecclesiastiche tra la Santa Sede e le Autorità Civili (Róma: Tipografia Poliglotta Vaticana, 1919) A magyar egyházi hierarchia hozzáállására GÁBOR ADRIÁNYI, Die Stellung der ungarischen Kirche zum Österreichischen Konkordat von 1855 (Róma: Detti, 1963). 7 Vö. BÍRÓ J. és SZILÁGYI J., szerk., A magyar református egyház története (Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1949) ; RÉVÉSZ IMRE, Fejezetek a Bachkorszak egyházpolitikájából (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1957)

17 Ferenc József alkotmányellenes kormányzását, s az Ausztria és Magyarország között 1867-ben aláírt kiegyezés -hez vezető út kezdetének bizonyult. Maga a kiegyezés az egyházpolitika terén is visszaállította az ban létrejött alkotmányos rendet. Ezt követően a kormány köteles volt az egyházakkal szemben követni az egyenlőség és viszonosság elvét, amint azt az XX. tc. előírta. Így többek közt, mikor a parlament összetételéről új törvényt alkottak, ez az VII. tc. ex officio helyet biztosított a főrendi házban a protestáns egyházi méltóságoknak is, ami eladdig csak a katolikus és görögkeleti püspököket illette meg. 8 Hasonlóképen a megyei és városi kormányzó hatóságokról rendelkező XXI. tc. minden bevett vallás képviselőinek ex officio helyet biztosított a helyi helyhatósági gyűléseken. 1.2 Bevett és elismert felekezetek A bevett megjelölés, recepta religio, az Erdélyben használatos jogi terminológiából származik, ahol a 16. század folyamán a fejedelem és az országgyűlésen jelen levő rendek által négy vallás, a katolikus, evangélikus, református és az unitárius lett törvényileg befogadva. 9 A szorosan vett királyi Magyarországon, tehát Horvát-Szlavonország (és Erdély) nélkül, az 1606-ban kötött Bécsi Béke biztosította a vallásszabadságot a református (kálvinista) és evangélikus (lutheránus) vallásfelekezeteknek. 10 Majd az XXVII. tc. a görögkeleti, az XX. tc. pedig az unitárius vallást is a bevett vallásfelekezetek közé emelte. Végül 8 A katolikus klérus, az ország első rendje, képviselettel rendelkezett a Diéta mindkét házában vagy tábláján. A görögkeleti egyház érsekei és püspökei az XX. tc. által nyertek bebocsátást a főrendi táblára. Az 1848-as forradalom az alsótábla helyébe egy választott törvényhozó testületet alkotott, míg a főrendiház lényeges változás nélkül folytatta működését. 9 Erdélyre nézve MAKKAI LÁSZLÓ, Erdély története (Budapest, 1944); ugyanaz franciául, Histoire de Transylvanie (Paris: Les Presses Universitaires de France, 1946); ENDES MIKLÓS, Erdély három nemzete és négy vallása autonómiájának története (Budapest, 1935); valamint MAKKAI LÁSZLÓ, MÓCSY ANDRÁS és SZÁSZ ZOLTÁN szerkesztéseben a magiszteriális Erdély története, 3. köt., 2. kiadás (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1987). 10 Ez a Bocskai István protestáns főúr vezette Habsburg-ellenes sikeres népi fölkelésnek ( ) volt záróakkordja. A jelentős nemzeti és vallási szabadságjogok, melyeket a dinasztia kénytelen volt ezúttal Magyarországnak engedélyezni, a koronázás előtti I. tc. néven lett az alkotmány szerves része. ( Koronázás előtt, ugyanis a magyar rendek feltételnek szabták e törvény beiktatását, mielőtt Mátyás Habsburg főherceget magyar királlyá koronázták. A koronázás alkalmával ugyanis a királynak ünnepélyes esküt kellett tennie az alkotmány betartására.) 17

18 különböző nehézségek és többszöri halasztás után az XLII. tc. a zsidó (izraelita) vallást is bevett vallásnak ismerte el. 11 További törvények, jelesen az LIII. tc., valamint az XLIII. tc. közelebbről meghatározták a lelkiismereti és vallásgyakorlási szabadság jelentését és terjedelmét, ill. korlátait, és ugyancsak szabályozták a bevett vallásfelekezeteken kívül működő egyéb vallási csoportok törvényes kereteit. 12 Ez utóbbi vallási csoportoknak elismerése, amennyiben bizonyos feltételeknek megfeleltek, a kormány, jelesen a vallás- és közoktatásügyi miniszter hatáskörébe tartozott. Ily módon a vallás-felekezeteknek egy másik kategóriája jött létre, az elismert vallásfelekezetek. A baptisták 1905-ben, 13 a mohamedánok 1916-ban, 14 végül a metodisták 1947-ben váltak törvényesen elismert vallásfelekezetté. 15 Mind a bevett, mind az elismert vallásfelekezetek hatósági védelemben részesültek, amennyiben a törvény súlyos büntetést írt elő templomok, imaházak, szent tárgyak megszentségtelenítéséért, vallásos szertartások, körmenetek meggyalázásáért, papok, lelkészek bántalmazásáért a szent épületeken belül, vagy a szabad ég alatti istentisztelet közben, stb. 16 Állami segélyre viszont csakis a bevett felekezetek 11 A zsidóság teljes emancipációja a polgári és politikai jogokat illetően már megtörtént az 1848/49-es forradalom utolsó fázisában az IX. tc. beiktatásával. Vö. BEÉR JÁNOS, Az 1848/49 évi népképviseleti országgyűlés (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1954) Az alkotmányosság helyreállítása után ezt az XVII. tc. ismét megerősítette. Azonban a zsidó vallás recepcióját, vagyis bevett vallássá nyilvánítását ismételten el kellett halasztani. Ennek oka az volt, hogy az egymás közt torzsalkodó zsidó közösségek képtelennek mutatkoztak egy közös egyházi alkotmányban megegyezni, s az országban élő összes zsidót képviselő átfogó nemzeti szervezetet felállítani. Márpedig ezek lényeges feltételei voltak annak, hogy az állam olyan viszonyba lépjen a zsidó egyházzal, mint azt tette a katolikus, protestáns és görögkeleti intézményesen szervezett egyházakkal. Vegül is a zsidó híveknek három autonóm szervezetbe tömörült ágazata külön külön nyerte el a bevett vallás titulusát. Vö. ZELLER, I, ; VLADIMIR GSOVSKI szerk., Church and State Behind the Iron Curtain (New York: Praeger, 1955) Az LIII. tc. és az XLIII. tc. lényeges pontjainak összefoglalását adja EGYED ISTVÁN, A mi alkotmányunk (Budapest, 1943) ; valamint STEPHEN CSEKEY, Die Verfassung Ungarns (Budapest Leipzig, 1944) V.K.M. 1905/77,092 rendelete. 14 Az XVII. tc. Magyarországon ekkor nem éltek mohamedánok. Így ez a törvény valószinűleg csak egy barátságos gesztus volt a háborús szövetséges Törökország felé. 15 KÁDÁR IMRE, szerk., A magyar protestántizmus öt éve, (Budapest, é. n.) Vö. az V. tc. 51, 52, 53 és 54 fejezeteit, valamint az XL. tc. 190 és 191 fejezeteit. 18

19 tarthattak igényt, és csakis ők szedhettek adót híveiktől állami segédlettel. Továbbá ex officio képviselet az országgyűlésen, valamint a törvényhatósági gyűléseken csakis a bevett vallások képviselőit illette meg. 17 Ezen a két törvényesen elfogadott vallásfelekezeti kategórián kívül álló, vallásukat közösségben gyakorló csoportok magán egyesületeknek számítottak, következésképen ezekre a magánegyesületeket és szervezeteket szabályozó törvények vonatkoztak Állami támogatás Az 1848-as vallásügyi törvényben vállalt anyagi támogatás kötelezettségének az egymást követő kormányok különböző mértékben tettek eleget. 19 A kiegyezés utáni években először csak a többé-kevesbé vagyontalan nem katolikus egyházak részesültek meglehetősen szerény összegű államsegélyben. 20 Később azonban, 1892 után, az államsegély folyamatosan növekedett. Így 1908-ban a kormány évi hárommillió aranykorona juttatásra tett ígéretet a két nagy protestáns felekezetnek, a reformátusnak és az evangélikusnak. 21 Ugyanakkor arányosan fölemelték a 17 Az XXXIII. tc. megszüntette a bevett és elismert vallások közti törvényes megkülönböztetést. 18 A hagyományos, ún. történelmi egyházakon kívül levők száma elhanyagolhatóan csekély volt. Nagy-Magyarországon 1910-ben csupán 0,1%, míg a trianoni Magyarország területén 0,02% tartozott ebbe a kategóriába. Vö. Függelék, A költségvetés 1848 második felére és 1849-re minden bevett vallás részére jelentős állami támogatást tartalmazott. Ennek nagyobb részét nevelési intézményeik javítására és továbbfejlesztésére szánták. HAJDU JÁNOS, Eötvös József báró első minisztersége, 1848 (Budapest, 1933) 60 66; 70; Az abszolutizmus korában ( ) a bécsi kormány segítséget ajánlott fel a protestáns egyházaknak az ún. Protestáns Pátens keretében, de ezt csak az erdélyi szászok fogadták el. Evangélikus egyházuk 1861-gyel kezdődően évi forintot kapott. SZENTPÉTERI KUN BÉLA, A magyarországi református egyház külső rendje (Budapest, 1948) 152. A protestáns egyházaknak adott államsegély kérdését behatóan tárgyalják STEPHEN J. KOVÁCS és LADISLAUS RAVASZ, Hungarian Protestantism, Its Past, Present, and Future (Budapest, 1927) Az államsegély összege 1868 és 1892 között évi forintot tett ki, amiből a görög katolikusok részesedése , a reformátusoké , az evangélikusoké , az unitáriusoké és a zsidóké szintén forint volt. (SZENTPÉTERI, 153, jegyzet.) A doktrinér liberálisok és radikálisok hangos tiltakozásának nyomása alatt a kormány kénytelen volt kijelenteni, hogy ezek a segélyek csak ideiglenes ad hoc kedvezmények, amit a költségvetésben csak mint rendkívüli kiadásokat lehetett bejegyezni. Zeller, I, A két egyház abban egyezett meg, hogy a reformátusok minden millióból koronát kapnak, az evangélikusok pedig koronát. Ezen összegek 19

20 többi egyházaknak adott összeget is. 22 Ezt követően 1909-ben a kormány elvállalta a kevés jövedelmű katolikus papok fizetésének kiegészítését alkotó ún. kongrua folyósítását. 23 Azonban a szorosan vett egyházi célú segélyeken túlmenően az államháztartás költségvetése az előbbieknél is jóval jelentősebb összegeket irányozott elő a felekezeti iskolák fönntartására. A kiegyezés előtti időkben az iskolai oktatást elemi és középiskolai szinten majdnem kizarólag az egyházak látták el. 24 Így 1869-ben az összes elemi iskolák 96 százaléka felekezeti volt, és csak 4 százaléka községi. 25 Részben az ez időben beindított magyarosítási program céljainak előfelhasználásának mikéntjéről az állam pontos számadást követelt. SZENTPÉTERI, Például a magyarországi román görögkeleti egyháznak az érsekség központi igazgatására évi koronát, a főnyi papság támogatására évi koronát juttattak. HÓMAN BÁLLINT és SZEKFŰ GYULA, Magyar történet 2. kiadás, 5. köt. (Budapest: Egyetemi Nyomda, ) V, Azonban az XII. tc. ez esetben az állami szubvenció feltételeként kikötötte, hogy a nagyjavadalmasok (püspökök, káptalanok, apátok, stb.) és a Vallásalap vállalják a terhek egy részet. KUBINSZKY LAJOS, A vallás- és közoktatásügyi igazgatási jog vázlata (Budapest: Egyetemi Nyomda, 1947) 217. A fizetéskiegészítés összegét a nem katolikus lelkészek esetében (1898. XIV. tc.) az évi korona legkisebb fizetés eléréséhez kellett szabni. Kevéssel később egy újabb kiegészítés időnkénti fizetésemelést jelentett a szolgálat éveinek beszámításával. Ezeket a kedvezményeket 1909-ben kiterjesztettek a segédlelkészekre is. (RÉVÉSZ, KOVÁTS, RAVASZ, 72.) Az állam segítette az egyházakat az idős lelkészek, özvegyeik, árváik részére nyugdíjalapok létesítésében is. (Ibid., , ) Az állam segítséget nyújtott ahhoz is, hogy a szegényebb gyülekezeteknek megkönnyítse az egyházi adó terheinek viselését. Így például a református egyházban az állam segítségével... egy Általános Adócsökkentési Alapot létesítettek, hogy a gyülekezetek túlságosan súlyos adóterhein könnyítsenek (Ibid., 100). 24 A Mária Terézia királynő által 1777-ben kiadott Ratio Educationis volt az első kísérlet a nevelésügynek állami felügyelet alá rendelésére. A protestánsok ellenállása következtében a felügyelet csak a katolikus iskolákra terjedt ki. l848-ban az első vallás- és közoktatásügyi miniszter Eötvös József báró az oktatásügy széles körű reformját tervezte, beleértve a minden gyermekre kötelező iskolalátogatást és felekezetközi községi iskolák felállítását. Ez utóbbiak az iskolák számát növelték volna, a már meglévő felekezeti iskolákat semmiképp sem fenyegetve. Ennek ellenére a törvényjavaslat szenvedélyes vitát váltott ki, s bár a képviselőház végül megszavazta, sohasem emelkedett törvényerőre. JULIUS KORNIS, Ungarische Kulturideale, (Leipzig, 1930). Vö. HAJDU, Eötvös József báró első minisztersége, passim. 25 HAJDU JÁNOS, Felsőbb oktatásügy és tömegnevelés, DOMANOVSZKY SÁNDOR, szerk., Magyar Művelődéstörténet 5. köt. (Budapest, é. n.) V,