MÛHeLY MÓZes HuBA Aranymetszés a Szent László-énekben TáJÉKOZÓdás

Save this PDF as:
 WORD  PNG  TXT  JPG

Méret: px
Mutatás kezdődik a ... oldaltól:

Download "MÛHeLY MÓZes HuBA Aranymetszés a Szent László-énekben...1173. TáJÉKOZÓdás"

Átírás

1 LVII. évfolyam, 12. szám december TARTALOM KALMáR ÉVA Ama régi regélõk kortárs utóda Mo Yan MO YAN Húsgyermek (Kalmár Éva fordítása) RAdu ALduLescu Jeruzsálem prófétái (Kirilla Teréz fordítása) MARTA PeTReu versei (Németi Rudolf fordításai) ÖdÖN VON HORVáTH Korunk gyermeke (Kornya István fordítása) NIeLs FRedRIK dahl versei (Büki Zsófia fordításai) FIONA McFARLANe A filmesek (Katona Terézia fordítása) JOHN KINseLLA denevérek (Katona Terézia fordítása) JOsHuA LOBB Otthagytam a mûsorfüzetemet, ezért visszamentem érte, avagy 101 ok (Katona Terézia fordítása) MÛHeLY MÓZes HuBA Aranymetszés a Szent László-énekben TáJÉKOZÓdás KOVács KATáNG FeReNc Nemzetközi Ibsen Fesztivál, 2012, Oslo MIcHeL TOuRNIeR Apropó Péntek Péntek és a kalózok Alice (Jakabffy Imre és Jakabffy Éva fordításai)

2 Az írás egyebek között azt a folyamatot is jelenti számomra, ahogyan birtokba veszem a világ csodálatos dolgait Kirilla Teréz beszélgetése Radu Aldulescu román íróval KÖNYVRÕL KÖNYVRe PeTRÕcZI ÉVA Anti-Hollywood anti-bollywood. (shilpi somaya Gowda: Az eltitkolt lány) Gulag-körkép anyókának.( Jefroszinyija Kersznovszkaja: Mennyit ér egy ember?) BAKOs FeReNc Katasztrófák a kortárs japán haikuban KÜLFÖLdI szerzõink Látogasson el a honlapunkra: Köszönjük Endrõdy Vera, Endrõdy Ildikó és Endrõdy Tibor (Ausztrália) támogatását. A Nagyvilág támogatója Nemzeti Kulturális Alap

3 KAlmár ÉVA Ama régi regélõk kortárs utóda Mo Yan A XX. század nyolcvanas éveiben még minden regény megjelenése eseménynek számított, egy-egy érzékeny kérdést érintõ novella is feltûnést keltett, manapság pedig Kínában is Nobel-díj kell hozzá, hogy valamely komoly irodalmat mûvelõ író regényeire odafigyeljen az ország népe. Kína természetesen üdvrivalgással fogadta Mo Yan (Mo Jen) irodalmi Nobel-díját, mûvei órák alatt elfogytak a könyvesboltokból. A kínai olvasók már nagyon régen úgy érezték, hogy megilleti õket a hazai irodalmat, amely róluk szól, amelyet õk is olvasnak az irodalmi világnak ez a legrangosabb kitüntetése. Tizenkét évvel ezelõtt, amikor az elsõ kínai nyelven író alkotót, Gao Xingjiant (Kao Hszing-csien) érdemesítették irodalmi Nobel-díjra, nem volt ilyen nagy az öröm, mert Gao írásmûvészete, stílusa túlságosan távol állt az átlagolvasótól, lázadó írásmódjáért, politikai állásfoglalásaiért hazájában kiközösítették, s õ végül Franciaországba költözött, francia állampolgár lett. Mo Yan pedig igazi kínai. Otthon él, mûveit kiadják, olvassák. de az utóbbi két évtizedben az irodalom Kínában is peremre szorult. A mai fiatalok már nem olvasnak több száz oldalas regényeket, nem akarnak elmélyedni elmúlt korok vagy a közelmúlt szereplõinek problémáiban, hogy amit olvasnak, az erkölcsi vagy esztétikai értelemben mércéül szolgáljon mai életükhöz. A verseny, a siker, a díjak, a szenzáció bûvöletében élnek. Mo Yan egyik írótársa a Nobel-díj kapcsán kissé keserûen jegyezte meg: egy ilyen siker talán meggyõzheti a fiatalokat arról, hogy az irodalom is lehet sikeres életút, érdemes mûvelni. Az 1980-as években Mo Yan még nem volt ünnepelt író. szókimondása, rendhagyó írásmódja, stílusa sokszor kihívta maga ellen a kritikusok haragját, a Tiantangbéli fokhagyma dala (Tiantang suantaizhi ge) (1988) címû regényét betiltották, mert egy falusi lázadást ábrázolt benne, a Tiantang, azaz Mennyország nevû járásban, ahol a rendõri szervek durván és igazságtalanul avatkoznak be a fokhagymatermesztõk életébe (1986). Angol fordítója, Howard Goldblatt azt mondta, soha ilyen felzaklató és kiváló mûvel nem találkozott a mai kínai irodalomban. Más mûveit is megcenzúrázták azelõtt, de ma már teljes kiadások látnak napvilágot: nem olyan nagy az irodalmi mû hatása, hogy érdemes volna Mo Yan 1955-ben látta meg a napvilágot a shandong (santung) tartományi Gaomi (Kaomi) faluban. eredeti neve: Guan Moye (Kuan Mo-je). A Mo Yan felvett írói név, azt jelenti: ne szólj!. Igen nehéz gyermekkora volt: ötödik osztály után abbahagyta az iskolát, szülõföldjén naphosszat dolgozott a földeken, vagy állatokra vigyázott, olykor éhezett, rengeteget volt egyedül. Gyermekkorának keserû tapasztalatai, magánya mélyen rögzõdött benne. Néhány évvel ezelõtt Hongkongban a Nyitott egyetemen díszdoktorrá avatása alkalmából tartott elõadásában mondta, hogy íróként 1121

4 még mindig ezekbõl a gyermekkori tapasztalataiból merít, sok mûvében gyermekszemmel láttatja a világot ban belépett a hadseregbe, ott érett íróvá, és a hadsereg Irodalmi Akadémiáján szerzett bölcsészdiplomát. elsõ elbeszélése 1981-ben jelent meg. Korai korszakában falusi életet megjelenítõ mûveket írt, realista stílusban, nyelvi fantáziája, humorral átszõtt történetei, robusztus színekkel megrajzolt jellemei már ekkor is kiemelték mûveit az átlagból. elsõ nemzetközi sikerét a Vörös cirok nemzetsége (Hong gaoliang de jiazu) címû mûvével aratta, a regénybõl készült filmet Zhang Yimo (csang Ji-mo) rendezésében ezüst Medve díjjal tüntették ki a nyugat-berlini filmfesztiválon, s nyomában a regényt is több világnyelvre lefordították. A Vörös cirok nemzetsége öt kisregénybõl van egybefûzve. sorra írta õket, mind tovább bonyolítva szereplõinek sorsát a Japán elleni háború évtizedeitõl a kulturális forradalom végéig, s amikor egyetlen regénnyé állt össze az öt történet, akkor derült ki, hogy írójuk, mint a hajdani történetmondók, akiknek szóbeli elõadása nyomán a nagy klasszikus kínai regények megszülettek, a szereplõk, a nyelv és a rejtett utalások hálózata által koherens mûvé olvasztja össze a külön-külön is megálló elbeszéléseket. elsõsorban e mûve és a hasonlóan falusi környezetben játszódó novellái és regényei alapján sorolták Mo Yant a gyökérkeresõ írók közé. A kulturális forradalom ( ) után induló nemzedék írói úgy próbálták megújítani a kínai irodalmat (amely 1949-tõl vagy Mao ce-tung 1942-es jenani beszédétõl kezdve csak a szigorúan vett realista ábrázolás eszközeivel élhetett, és szereplõi kötelezõen pozitív és negatív hõsökre oszlottak), hogy felmutatták a kínai vidék valódi arcát, a társadalom mélyén fortyogó lávát, a hagyományok erejét és gátjait. A kulturális forradalom rombolása utáni értékvesztett világban a gyökereket keresték. A hagyományok mélyén, a társadalom mélyén és a lélek mélységeiben. Mo Yan korai korszakának írásait egy hazai irodalmár úgy jellemzi, hogy a szerzõ egyszerre érzett nosztalgiát és taszítást a falu, a vidéki élet iránt. A múlt század nyolcvanas éveinek derekán azonban õt is új, világirodalmi hatások érték: nemzedéktársaival együtt rácsodálkozott a kínaira akkoriban lefordított XX. századi irodalomra Kafkától Hemingwayig és Faulknerig, García Márqueztõl Milan Kunderáig. Így is szabad írni? Így is lehet írni! kiáltottak fel, s mint akiket addig gúzsba kötöttek s most megszabadultak, nyomban ki is próbálták az új írásmódot: próbálkoztak tudatárammal, idõsíkok egymásra vetítésével, groteszk kifejezésformákkal és 1992 között írta a Szeszföld (Jiuguo) címû regényét, ezt a kínai irodalomban ritka, mulatságos és nagyon keserû, mesteri szerkezetû szatírát. egyik szálon egy nyomozó indul a szeszföld nevû városba, hogy szörnyû bûntényre derítsen fényt: igaz-e, hogy a városban gyermeket esznek. de a helybéliek behálózzák, mindig leitatják, bûnrészessé teszik, szerelmi botrányba keverik, kirabolják, egyre lejjebb züllesztik. A nyomozó történetét mintha a Mo Yan nevû író írná, de azután egy írói ambíciókkal rendelkezõ szeszdoktorral folytatott levelezésébõl kiderül, hogy egyes epizódok a szeszdoktor mûvei. A helyi vendéglátó fõiskola professzora az õ apósa, a különleges étkek mestere pedig az anyósa. Végül a Mo Yan nevû írót, a szerzõ alteregóját meghívják a városba, és õt is leitat- 1122

5 ják. Mert szeszföldön mindenki iszik, vedel, kényes kérdések elõl udvarias frázissal és újabb italok kínálásával tér ki. Következõ regényfolyama, angolra és németre is lefordított mûve, az 1996-os Dús keblek és széles csípõk (Fengru feitun) történelmi regény, de nem szokványos értelemben, nem kronologikus, kacskaringós szerkezetû romantikus iromány: egy asszonynak és tíz gyermekének története jelenik meg a Japán elleni háború idõszakában ( ) és az után, minden fejezet másutt és más idõben játszódik. A kilenc lány sorsa, szerelmi élete egymástól függetlenül ábrázolódik és egymásra vetül. A regény legmarkánsabb alakja mégis az anya figurája, köré fonódnak a regény szerteágazó szálai. Faulkner és García Márquez keze nyomát vélhetjük Mo Yan mûvében? Õ maga sem tagadja azt a nagyon erõs hatást, amely e nagy írók mûvei nyomán érte. de Mo Yan a tõlük tanult ábrázolást a kínai irodalmi hagyományból kölcsönzött látásmóddal ötvözte: a valóság és fantázia, az álombeli vagy varázslatos történések átfordulása, megélt, valóságos tapasztalattá válása nála modern irodalmi formát öltött. További mûveiben, mint például a Tizenhárom lépés (shisan bu) (2003), vagy az Élettõl-haláltól fáradtan (sheng-si pilao) (2006) címû regényeiben különös módon feltámadnak halott hõsei, de az életet már új dimenzióban látják. Mint hajdanán Pu sonlingnál (Pu szung-ling), a klasszikus nyelvû fantasztikus novella mesterénél, aki Mo Yan szülõföldjén élt és alkotott a XVII. században, s akinek történeteit gyermekként oly sokszor hallotta. A mágikus realizmus kínai változata, talán így jellemezhetjük késõbbi alkotói korszakának stílusát. A mágia tehát e látásmód szerint gonosz és jótevõ démonok-tündérek alakjában jelenik meg (akiket démonnak olykor csak egyegy zaklatott lelkiállapotú szereplõ lát); és megváltozott tudatállapotban, ahogyan a furcsa történések a mai élet torzulásait, mint görbe tükörben, felmutatják. Ami a realizmust illeti, Mo Yan arra törekszik, hogy minden hely, minden lény, amit és akit ábrázol, a maga sokoldalú valójában legyen jelen az olvasó számára. Nagyon hosszú ruhában járt, az még takarta kicsit a csúfságát, amikor levetette a hosszú köpenyt, elõbukkant eredeti alakja: háta negyvenöt fokos szögben görnyedt, a tarkótáj alatt kemény kidudorodás, akkora, mint egy görögdinnye. Hogyha látni akart valakit, kénytelen volt erõvel felemelni az arcát jellemzi egyik szereplõjét. Fontosak számára a szagok és illatok, a színek, a kitapintható felületek, a levegõ minõsége, a berendezési tárgyak állapota, nyikorgása-recsegése, a természet hangjai, az állatok tekintete. sok étkezést, testi érintkezést írok le, mondja magáról. Mások viszont sokszor azt mondják rólam: Mo Yan nem gondolkodik, csak ráérez, azt írja meg. Mindenesetre valamennyi érzékszervemet mozgósítom, amikor írok. Érzékelem és leírom a hangokat, szagokat, képeket, a hõmérsékletet. de azért gondolkodom is. Ha azonban egy író túl sokat ad a gondolataiból a regényében, száraz lesz, amit ír. (Hogyan lettem regényíró? elõadás a hongkongi Nyitott egyetemen.) Az Élettõl-haláltól fáradtan helyszínei részben reálisak: a kínai falu a földreform idején a maga nyomorával és kegyetlen indulataival, részben a kínai és buddhista hiedelemvilágba visznek: a pokol bugyraiba. Mint Pu songlingnál, a fura szereplõk, a sokféle állatalakban újra és újra megszületett hõs megannyi formája 1123

6 arra való, hogy az élet rettenetes, torz, másként ábrázolhatatlan vonásait megjelenítse. Az 1950 és 2000 között játszódó mû ötven év kínai változásait jeleníti meg. Fõhõsét, a helybéli földesurat a földreform idején agyonlövik, az alvilág királya, Yanlo ítélõszéke elé kerül, a lélekvándorlás útjait járva szamár, ökör, disznó, kutya, majd majom alakban születik meg, és ezen állatok szemével látja a folyton változó kínai társadalmat. Falujának és családjának szereplõi ott forgolódnak körülötte. csak az ezredfordulóhoz érve érdemli ki, hogy újra embernek szülessen. Mo Yan rövidebb és hosszabb elbeszélései, regényei és regényfolyamai nagyon mélyre vájnak a kínai élet bugyraiba: falusi és városi élet, történelmi múlt, fájó, megoldatlan történelmi traumák és a mai értékvesztett élet egyaránt megjelennek mûveiben. de nem is az a különös, amirõl ír, hanem ahogyan írja. A régi kínai regény alkalmakra oszlik fejezetek helyett, ez az elnevezés õrzi a szóbeli elõadás emlékét, amely nyomán aztán maguk a ma már klasszikusnak számító regények, a Vízparti történet, a Nyugati utazás, Az istenek birtokba helyezésének története megszülettek. Mo Yan ebbõl a hagyományból is merít, a szóbeli elõadás végtelen mesefolyamából, mintha azt mondaná a soron következõ fejezet elején: hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, de mint aki fonalat gombolyít, észrevétlenül mégis összerendezi a színes szálakat. ennek a hagyománynak a nyomait legnyilvánvalóbban az Élettõl-haláltól fáradtan címû regényben érhetjük tetten. Regényeinek, kisregényeinek szerkezete legalább olyan különös, mint a furcsa látomások és átváltozások, melyeket a mûvek ábrázolnak. Regényeinek szereplõi közé õ maga vagy saját alteregója is belekeveredik, levelekben, elõ- és utóhangokban kommentálja a történetet. Több regénye is úgy épül fel, hogy egyes fejezetei önálló novellaként is megállnának, de a szereplõkkel majd távolabbi fejezetekben újra találkozunk, olykor csak szemvillanásnyira vagy jelzésként jelennek meg, máskor e korábbi történetekbõl elõbukkant alakok alaposan megbolygatják a cselekmény szálait. Komikus és frivol epizódok ellenpontozzák a komor történéseket, némely különös fordulat magyarázatát utólag, más fejezetbõl, némi fejtörés vagy érzelmi alámerülés által foghatjuk csak fel. Legutóbb sikert aratott, a francia kritika által legbátrabbnak nevezett regénye, a Béka (Wa) (2009) egyenesen átlépi a mûfaji határokat is: a prózai elbeszélés a mû utolsó harmadában drámába vált át. A Béka egy vidéki szülészeten játszódik, és ezért sok szó esik benne az egygyermekes családról, az író nyíltan bírálja a több évtizede érvényes családpolitikát, ezért érdemelte ki a bátor jelzõt. Mint annyiszor, ebben az értékelésben is irodalmon kívüli szempontok érvényesülnek. Pedig ha magukat a mûveket olvassuk, nyilvánvaló, hogy nem szelíd, félrenézõ, kompromisszumkeresõ alkotóval van dolgunk. Bátorsága irodalmi természetû. Nem hódol be a divatoknak, nem enged az egyszerûbb, felhõtlenebb, könnyedebb ábrázolás igényének. A napi politikánál sokkal mélyebb traumákat tár föl, felmutatja mindazt, ami a kínai életben torz és keserû, sokkal valóságosabb képet fest arról, amit ma láthatunk és azt, hogy a közelmúlt történelmébõl ez miért következik, mint bármely újságcikk vagy szociológiai tanulmány. 1124

7 Mo Yan Nobel-díja meglepte a világot, meglepte a magyar irodalmi közvéleményt is. Alig valaki tudott róla, hogy van ilyen kínai író, mûveit pedig szinte senki nem olvasta. Még a Kína-értõk sem. Pedig már vagy egy évtizede igen nagy az érdeklõdés a rohamosan fejlõdõ ország iránt. de az irodalom ebbõl mintha kimaradt volna. Mintha csak riportokból, politológiai és tudományos elemzésekbõl, reklámértékû, csalogató filmekbõl lehetne megtudni: milyen is ma Kína, az ötezer éves birodalom. Mo Yan keserû és humoros, megdöbbentõ és különös, olykor meseszerû, sohasem unalmas mûveibõl nagyon sokat megtudhatunk róla. Az alább következõ írások az elsõ fecskék magyarul Mo Yan megszólaltatására. A Húsgyermek önálló novellaként is felfogható részlet az író Szeszföld (Jiuguo) címû regényébõl, az Õszi víz (Qiushui) viszonylag korai, gyökérkeresõ korszakából való, önálló novellája, mely ugyanabban a stílusban íródott, mint a Vörös cirok nemzedéke címû regény. Hasonló, de groteszkebb hangú az Öreganyám metszõfoga (Zumude menya). Legfrissebb, 2012-es, kicsit frivol hangú, Piros kanapé (Hongchuan) címû rövidebb írásának szereplõi ízig-vérig a mai kínai társadalom jellemzõ alakjai. Mo Yan. 1125

8 mo YAN Húsgyermek Õszi éjszaka hajnal elõtt, a hold már fölkelt, ott függött a nyugati égbolton, körvonala homályos, mint valami félig elolvadt, kerek jégdarab. Hûvös, titokzatos fénye rávetült az álomba merült szeszillatfalvára, valakinek a kakasa kukorékolt egyet az ólban, a fojtott, mély hangú kukorékolás mintha pincébõl hallatszott volna. Fojtott hang volt ugyan, Jin Yuanbao feleségét mégis felriasztotta. A takarót maga köré tekerve felült és a homályba meredt. Az ablakkereten át beszûrõdõ sápadt fehér holdfény a fekete takaróra sápadt fehér kockákat vetett. emberének jéghideg lába tõle jobbra ágaskodott. Ráhúzta a takaró sarkát. Xiaobao a bal oldalán összegömbölyödve, nyugodtan, egyenletesen lélegzett. Még távolibb, még mélyebb kakasszó harsant, az asszony beleremegett, gyorsan ruhát kapott magára, kiszaladt az udvarra, felnézett az égre, látta, hogy a három csillag nyugatra konyul, a Fiastyúk meg ott jön föl keleten, nincs messze már a virradat. Meglökte az embere lábát: Kelj föl, hamar kelj föl, a nagy Fiastyúk is fönn van már. A férfi abbahagyta a szuszogást, horkantott egyet-kettõt, felült, hunyorogva kérdezte: Máris virrad? Hamarosan mondta az asszony. Korábban menjél, nehogy, mint legutóbb, hiába járjál. Az ember széles mozdulatokkal magára húzta a vattakabátot, kinyújtotta a kezét, hogy a kemenceágyon kitapogassa a dohányos zacskót, a pipát markolta, beletömött egy adag dohányt, a foga közé vette. Azután kitapogatta a csiholót, a kovakövet, a taplót, és pattogatva tüzet csiholt. egypár nagy, sokszögû szikra pattant elõ, az egyik éppen a taplóra hullt, a férfi csücsörítve fújta, míg tüzet nem fogott. Pici, sötétvörös lángnyelv villant a homályban. Meggyújtotta a pipát, szippantott kettõt, éppen el akarta oltani a taplót, amikor az asszony megszólalt: Gyújtsál lámpást. Még meggyújtsam? szólt az ember. Gyújtsad csak. se szegényebbek, se gazdagabbak nem leszünk annyi olajtól, ami a lámpásban elég mondta az asszony. Nagy levegõt vett, fújogatta a taplót, minden fújással fényesebb lett, végül fellobbant. Az asszony közben hozta a lámpást, meggyújtotta, aztán felakasztotta a falra. Nyomban kékes fény ömlött széjjel a szobában. Amint a férj és feleség tekintete találkozott, mind a ketten nyomban elkapták a pillantásukat. Az emberrel egy oldalon fekvõ gyerekek közül az egyik álmában beszélt, nagyon hangosan, mintha valami jelszót kiabálna. egy másik kinyújtotta a karját, és a zsíros tapintású falon motozott. A harmadik sírt. Az ember az apró gyerek karját bebújtatta a takaró alá, közben meglökte egy kicsit a síró fejét, és türelmetlenül rászólt: Mit sírsz, te gézengúz! 1126

9 Az asszony sóhajtott egyet, majd megkérdezte: Forraljam a vizet? Két merõvel forraljál, az elég lesz. Az asszony kicsit gondolkodott: eggyel többet melegítek, ha tisztábbra mossuk, jobban tetszik majd nekik. A férfi nem szólt, felemelte a pipát, roppant óvatosan a kemenceágy sarka felé hajolt: az apróság édesen aludt. Az asszony átakasztotta a lámpást az ajtófélfára, hogy a külsõ és belsõ szobát is bevilágítsa. Megsikálta az üstöt, beleöntött három merõ vizet, rátette a fedõt, aztán fogott egy szalmaszálat, hogy a lámpásról lángot vegyen, óvatosan beledugta a tûzhelynyílásba, csomó szalmát is nyomott utána. Lángra kapott, aranysárga lángnyelvek nyaldosták a tûzhely arcát, a tûz visszfényében az asszony arca ragyogott. Az ember a belsõ szobában ült egy sámlin a kemenceágy elõtt, és belefeledkezett szinte megfiatalodott asszonya arcának látványába. Az üstben bugyborogni kezdett a víz, az asszony tovább tömte szalmával a tûzhelyet. Az ember a kemenceágy oldalához veregette a pipafejet, megköszörülte a torkát, fojtott hangon szólt hozzá: A kelet felõli sun dayáéknál megint viselõs az asszony, pedig az ölében még ott a szoptatós baba. Hogy is juthatna egyformán mindenkinek kerekedett el az asszony szeme. Ki ne szeretne minden évben szülni egyet, ki ne szeretne hármas ikreket? daya megtollasodott, ez a kutya élet, kihasználta, hogy a sógorkomája osztályozó lett, másoknak nem, de neki sikerült, a vak is látta, hogy az övék csak másodosztályú, de osztályon felüli minõsítést kapott mondta az ember. Ott fenn mindig van, akinek magas hivatal felé áll a szekere rúdja, régtõl fogva így van ez már mondta az asszony. de a mi Xiaobaónkat egész biztosan elsõ osztályba sorolják. semelyik család sem szánt rá annyit a gyekre, mint mi mondta az ember. Megettél száz font szójapogácsát, tíz egész kárászt, négyszáz font répát... Mit ettem én meg? kérdezte vissza az asszony. Nézed, hogy mi ment le a hasamba, de hiszen végül mindbõl tej lett, mindet kiszopta! Míg így beszéltek, felforrt a víz az üstben, a gõz a fedõ peremén kitüremkedett, ahogy egyre sûrûbben ellepte a szobát, a lámpás apró lángja fuldoklott, mint valami apró babszem reszketett a ködben. Az asszony már nem tömött több szalmát a tûzhelybe, és szólt az embernek: Hozd ide a mosódézsát! A ember krákogva kinyitotta az ajtót és kiment az udvarra, behozta a kicsit csorba, fekete színû nagy mosódézsát. Nagyon vékony dér tapadt az alján. Az asszony levette az üstrõl a tetõt, kicsapott a gõz belõle, majdnem eloltotta a lámpást. de azután mégis lassanként világos lett. Az asszony fogta a vízmerõt és az üstbõl a dézsába merte a vizet. Kell hozzá hideg is? kérdezte az ember. Az asszony egyik kezét belemártotta a vízbe: 1127

10 Nem kell hûteni, éppen jó. Hozd le ide a gyereket! Az ember bement, lehajolt, kiszedte az édesen alvó kisfiút az ágyból. A gyerek hunyorogva felsírt, Jin Yuanbao a fenekét paskolva nyugtatgatta: Kincsem, Xiaobao, ne sírjál, apa megfürdet. Az asszony átvette a gyereket, a kisfiú behúzott nyakkal bújt az anyja ölébe. Bújt-bújt és közben szipogott: szopik mamánál, szopik mamánál. Az asszony mit tehetett mást, nekidõlt az ajtófélfának, kibontotta az ingét. A gyermek pontos mozdulattal kapta be a mellbimbót, közben pedig nyögdécselt. Az asszonynak meghajlott a dereka, mintha a gyermek súlya lefelé húzta volna. Az ember a vizet lötykölte a dézsában és türelmetlenül rászólt: Ne etessed, kihûl a víz! erre az asszony megpaskolta a gyerek fenekét: Ne szopjad már, ne szopjad, kincsem, hiszen már régen kiszoptad az összest úgyis. Gyere, fürödjél, ha tiszta leszel, küldünk a városba, hogy boldogan éljél. erõvel tolta el magától a gyereket, de az csak fogta a szájával a mellbimbót, el nem eresztette volna, a löttyedt mell ettõl hosszúra kinyúlt, mint valami rugalmasságát vesztett, fáradt gumitömlõ. Az ember elhúzta a gyereket, az asszony jajdult egyet, a gyerek meg bõgött. Jin Yuanbao megpaskolta a fenekét, és csitította: Hó-hó! Mit ordítasz? Az asszony komoran rászólt: Ne verd olyan erõsen, ha kék-zöld foltok lesznek rajta, még leminõsítik. Az ember leszedte a gyerekrõl a ruháját, félredobta, a kezét a vízbe mártotta, magában morgott, hogy túl meleg, meg hogy a meleg a jó, legalább leoldja a koszt. Miközben így mormogott, a meztelen fiúcskát a dézsába merítette. A gyerek éles hangon felvisított, sokkal hangosabban, mint az imént, mintha a lankás hangdombok meredeken felívelõ hanghegyekké változtak volna. A fiúgyermek lába behúzva, de erõbõl fölfelé rugdos, Jin Yuanbao pedig erõbõl lefelé nyomja a lábát. A dézsából a meleg víz az asszony arcára fröccsen, kinyújtott kézzel védi az arcát, közben halkan felkiált: Apja, túl forró a víz, ha égeti, attól félek, leminõsítik. Az ember zsörtölõdött: Kis gézengúz, még érzékeny hidegre-melegre! Hozzál akkor fél merõ hideg vizet hozzá. Az asszony sietõsen felállt, magára se húzta a ruhát, kilógott a két melle, hosszú inge lelógott a két lába közé, akár holmi agyonázott zászló. A lopótök merítõt félig töltötte hideg vízzel, beöntötte a dézsába, néhány gyors mozdulattal elkavarta. Már nem meleg. Kincsem, ne sírjál, ne sírjál ám. Xiaobao síró hangja gyengült, de azért még kézzel-lábbal kapálózott, sehogyan sem akart a vízben maradni. Jin Yuanbao erõvel belenyomta a dézsába. Az aszszony oldalt állt, a lopótök merõt tartotta kábán. Yuanbao rászólt: 1128

11 Lebénultál? Gyerünk, segítsél! Az asszony, mintha álomból ébredt volna, eldobta a merítõt, odaguggolt a dézsa mellé, csapkodta a vizet, mosta a gyerek fenekét, hátát. A legnagyobb lányuk hét-nyolcéves-forma kislány széles szárú, térden alul érõ, piros kertésznadrágban, meztelen háttal, vállát vonogatva, szétálló hajjal, mezítláb elõjött a belsõ szobából, a szemét dörzsölgetve kérdezõsködött: Apa, anya, minek mossátok? Meg akarjátok fõzni, hogy enni adjatok nekünk? Jin Yuanbao dühösen felelte: Lódulj vissza aludni! Xiaobao meg, ahogy meglátta a kislányt, sírva kiabált a nõvére után. A lányka pisszenni sem mert, visszaosont a szobába, keze az ajtófélfán, úgy bámulta, mit csinál az apja, anyja. Xiaobao belefáradt a sírásba, hangja egyre rekedtebb volt, egyre halkult, szûnni nem akaró sírása el-elcsukló hüppögésbe váltott. A fiúcska testét, ahol a meleg víz érte, síkos, olajos bevonat borította most szürke kosz helyett, a dézsában a víz pedig sokkal piszkosabbnak mutatkozott. Hozd ide a luffaszivacsot és a szappanpasztát szólt az ember. Az asszony elõszedte mind a kettõt a tûzhely mögül. Tartsad utasította Yuanbao az asszonyt, én majd ledörgölöm. Helyet cseréltek. Yuanbao a dézsában megnedvesítette a luffát, a szappanpasztás csészébõl rámaszatolt némi szappant, azután jó alaposan végigdörgölte a fiúcska testét: nyakát, fenekét, még a körme alatt a piszkot, azt sem hagyta ott. Xiaobao egész teste csupa hab volt, megint kiengedte a hangját, és bömbölt, a szobában pedig furcsa szag terjengett. Apjuk szólalt meg az asszony, kicsit gyengédebben, nehogy lehorzsold a bõrét! Hiszen nem papírból van, hogy olyan könnyen ledörgölhetném válaszolta Yuanbao. Nem ismered te azokat az osztályozó embereket, hogy szõröznek, még a gyerek feneke likát is megnézik, s ha szemernyi piszkot is találnak ott, máris lejjebb nyomják egy osztállyal, egy osztály meg több mint tíz pénzt ér. Végül lemosdatták. Yuanbao felemelte Xiaobaót, az asszony meg egy tiszta törülközõvel szárogatta. A lámpavilágnál csupa pirosnak látszott a gyerek, húsillat áradt a testébõl. Az asszony tiszta ruhát vett elõ, felöltöztette Xiaobaót, közben átvette az embere kezébõl. A gyerek megint csücsörítve kereste az anyja mellét, az anyja odanyújtotta neki. Yuanbao megtörölte a kezét, megtömte a pipáját, az ajtófélfán függõ lámpásról meggyújtotta. Pöfékelés közben szitkozódott: ebadta kölykét neki, hogy megizzasztott! Xiaobao szopás közben elaludt. Az asszony gyengéden ringatta a gyereket, mintha sajnálta volna odaadni. Adjad már nógatta Yuanbao, még hosszú út vár ránk. 1129

12 Az asszony kibuktatta a mellbimbót a gyerek szájából, a kicsi két ajka még mozgott, mintha tovább szopna. Jin Yuanbao egyik kezében a papírlámpással, másikban mélyen alvó kisfiával kilépett a háza kapuján, ment a szûk utcában, aztán rákanyarodott a falu közepén futó fõútra. Amíg a szûk utcán haladt, mintha még érezte volna kísérõ tekintetét a kapuban állónak, szívét valamiféle kesernyés érzés szorította, de amikor a nagy útra ráfordult, ez az érzés nyom nélkül eltûnt. A hold még fenn volt az ég peremén, az úton szürkés homály, levelüket vesztett nyárfák, mint magas, sovány férfiak ágaskodtak hallgatagon, ágaik sápadt fénynyel csillogtak. Metszõ hideg volt, akaratlanul is megborzongott. A lámpás meleg, sárgás fénnyel égett, homályos, hosszú árnyékot vetett az útra. A fehér lámpaernyõben égõ sárga faggyúgyertya piszkosszürke könnyei láttán az ember picit, nagyon picit szipogott. Valakinek a kutyája a fal tövében kedvetlenül fel-felvakkantott. Érdektelenül bámulta a kutya rémfekete árnyát, aztán hallotta a zizegést, amint az állat befúrta magát a szalma- és gallykupacba. Amikor már majdnem kiért a faluból, gyermeksírást hallott, felemelte a fejét, néhány ház ablakából tompa sárga fényt látott kiszûrõdni, tudta, hogy éppen azzal foglalatoskodnak, amivel az imént õ és az asszony. Tudta, hogy megelõzte õket, valami megkönnyebbülést érzett a szíve táján. A falu végén, a földisten temploma mellett elhaladva a ruhájából elõhúzott egy sárgás papírhüvelyt, a lámpásról meggyújtotta, aztán beletette a templom elé kihelyezett áldozati tálkába, hogy elégjen. Ahogyan a láng kígyó gyanánt végigkúszott a papíron, látta a szentélyben mindig egyenesen ülõ földistenke és a két istenasszonyka arcán a fagyos mosolyt. A földistenke és a két istenasszonyka szobrát Wang kõfaragó faragta ki kõbõl. A földistenkét feketébõl, a két istenasszonykát fehérbõl. Földistenke szoboralakja a két istenasszonykáénál jó sokkal nagyobb volt, mintha egy felnõtt két gyereket vezetett volna. Wang kõfaragó nem volt valami ügyes kezû mester, földistenke és a két istenasszonyka ábrázata bizony elég csúnyára sikerült. Nyáron, amikor a földisten templomát esõ áztatta, a kõszobrok bepenészesedtek, ezért aztán a három istenszobor teste még mindig olajzölden virított. Amikor a papír már majdnem elégett, hamuja akár valami gyorsan zsugorodó, fehér pillangó, a sötétvörös lángnyelv kicsit remegett még a hamu tetején, aztán hamar elaludt. Hallotta, amint utolsót lobban. Letette a lámpást és a gyereket, letérdelt, homlokát a földhöz érintve meghajolt a földistenke és istenasszonyka elõtt. Hogy így elvégezte a gyermek kijelentését a faluból, Jin Yuanbao felállt, egyik kezével átfogta a gyereket, a másikban lógatta a lámpást, sietõs léptekkel útnak indult. Amikor a nap felkelt a hegyek mögött, már a sósvíz-folyó partján járt. A folyóparti sófák mintha üvegbõl lettek volna, a folyó vize veres. elfújta a lámpást, a sóerdõbe rejtette, aztán az átkelõhöz ment, várta, hogy a csónak a túlpartról megérkezzen. A gyerek felébredt, bömbölt egy sort. Yuanbao félt, hogy a sírástól kisebb lesz a súlya, ezért százféle módot is kigondolt, hogy vigasztalja. Már tudott menni, Yu- 1130

13 anbao letette a parti homokba, letört egy ágat a sófáról, hogy azzal játsszon, maga közben lopva megszívta a pipáját. Amint a pipaszárat emelte, érezte, hogy zsibbad, sõt fáj a karja. A fiúgyerek a faággal a homokos földön a hangyákat ütötte, amikor felemelte az ágat, elvesztette az egyensúlyát és elterült a földön. A vörös nap nemcsak a folyóvizet világította meg, hanem a gyerek arcát is. Yuanbao hagyta, hogy játsszék a gyerek, nem avatkozott be. A folyó körülbelül kétszázötven méter széles volt, zavaros vize lustán folydogált. A nap, amikor elsõ sugarait vetette, mintha valami roppant oszlop zuhant volna a folyóba. A folyó felülete: hatalmas, kifeszített sárga selyemvég. senki még csak el sem gondolhatta, hogy egy ilyen folyón hidat verjen. Az átkelõhajó még a túlparti homokon volt kikötve, ott volt kikötve a part menti sekély vízben, az innensõ partról nagyon kicsinek látszott. A hajó kicsi is volt valóban, ült már benne, tudta, hogy kicsi. A hajós, egy süket öregember, a folyóparton abban az agyagkunyhóban lakott. Yuanbao látta, hogy a kunyhóból már kékes füst kacskaringózik, tehát a süket ember éppen reggelit készít magának. Türelmesen várakozott. Azután érkezett még néhány ember, õk is a hajóra vártak. Két öreg, egy tizenéves fiú, és még egy középkorú asszony csecsemõvel a karján. A két öreg alighanem házaspár volt, némán ültek egymás mellett, a két szempár, mint négy üveggolyóbis, mereven tekintett a zavaros folyóvízbe. A fiú meztelen karral, kék színû nadrágban, mezítláb. Az arcán, akárcsak fedetlen testrészein halpikkelyszerû fehér bõr látszott. A parthoz futott, pisilt egyet a folyóba, azután Jin Yuanbao fia mellett állt meg, és nézte, hogy a sófa ágai hogyan csinálnak pépet a hangyákból. szólt is néhány képtelenül furcsa szót Xiaobaóhoz. A kis kölyök meg, mintha megértette volna, apró tejfogait mutogatva felkacagott. Az asszonynak száraz, sárgás arcbõre volt, borzas haját egyetlen szál fehér zsinór fogta össze, kék felsõ, fekete nadrág, öltözéke még egészen tisztának számított. Mikor a gyerekét megpisiltette, Jin Yuanbao meglepõdött: fiú! Megint egy vetélytárs. Tüzetesebben megszemlélve az a fiúcska saját gyermekénél sokkal gyöngébb és soványabb volt, a bõre sötét, a haja sárgás, a fülén meg valami fehér kiütés. egy ilyen gyerek semmiképp se kelhet versenyre Xiaobaóval, nyugodott meg. szóba elegyedett a nõvel: Asszonyom, maga is oda tart? A nõ riadtan nézett vissza rá, két karjával még szorosabban ölelte magához a gyermeket, remegett a szája széle, de nem szólt egy szót sem. Jin Yuanbao ráunt, ellépdelt mellõle, mi történik a túlparton, azt nézte. A nap már ölnyi magasan állt a folyó színe felett, a víz sárgából átlátszó arannyá változott. A kicsi hajó csendesen himbálózott a túlparton. A kunyhóból továbbra is füst tekergett elõ, nyoma sem látszott a csónakos öregnek. Xiaobao és az a pikkelyes fiú kézen fogva vagy tízlépésnyire eltávolodtak a folyó mentén, Yuanbao sietve utánuk eredt. Ahogy ölébe kapta Xiaobaót, a pikkelyes fiú nagy szemeket meresztve bámult rá. Xiaobao a hangját kieresztve bömbölt, vissza akart menni a földre. Yuanbao vigasztalta: Ne sírjál, ne sírjál, nézd csak, az öreg csónakos apó mindjárt átevez a hajóval! 1131

14 Amikor a túlsó part felé tekintett, tényleg látott egy fényt árasztó alakot, aki az átkelõhajó felé tapogatózott. A túlparton volt néhány átkelni szándékozó ember, õk is sietõsen közelítettek a hajóhoz. Jin Yuanbao semmiképp nem akarta többé letenni a gyereket, Xiaobao még akaratoskodott egy darabig, nem sírt és nem rosszalkodott, de mondogatta, hogy éhes. Yuanbao a ruhájából elõszedett tíz-egynéhány szójamagot, jól megcsócsálta, aztán a gyerek szájába köpte. Xiaobao hüppögve felsírt, mint akinek nem tetszik ez az étel, nem nyelte le. Amikor a hajó a folyó közepe felé járt, a sófaerdõbõl sietõsen elõpattant egy bozontos szakállú, magas férfi. Ölében méternyi termetû gyermekével besorolt a hajóra várók közé. Jin Yuanbao tátott szájjal nézett erre a nagy szakállúra, érthetetlen módon valamilyen félelem vett erõt rajta. A férfi pedig vad pillantással mérte végig a folyóparton várakozókat. A szeme sötétfekete volt, nagyon nagy, az orra hegyes, kicsit olyan, mintha karvalycsõr volna. Az ölében az a gyerek fiúgyerek volt tetõtõl talpig vadonatúj piros öltözékben, a ruhán nyomokban itt-ott arany hímzõszálak. Az öltözéke miatt ez a gyerek különösen szemet szúrt mindenkinek. A piros ruhába behúzta a fejét, fején a haj sûrû, kemény, vékony szálú, arcbõre elég fehér és puha, de a két keskeny szeme mintha idõs emberé volna. Ahogyan a körülötte lévõ dolgokat szemlélte, az semmiképp sem gyermek szemére vallott. Két nagy, vastag füle is feltûnõ volt, mindenki õt nézte, pedig nagyon csöndesen megbújt a szakállas férfi ölében, meg se mukkant, meg se mozdult. Az átkelõhajó lassan közeledett a parthoz, az orrát elfordította a víz sodra. A hajóra várakozók összetömörültek, a szemét mindenki a hajóra meresztette. A hajó végül beérkezett a sekély vízbe, a süket öregember letette az evezõt, fogta a taszítórudat, azzal kormányozta elõre a ladikot. A hirtelen felágaskodó hajóorrnál zavaros-veres víz kavargott, a hajó végre odaért a folyóparthoz. Hét különféle ember ugrált ki belõle, mielõtt kiszálltak volna, mindegyikük elõkotort a zsebébõl valamilyen papír aprópénzt vagy fényes pénzérmét, és beledobta a ladik alján elhelyezett lopótök perselybe. A süket öregember a taszítórúdba kapaszkodva állt, a csobogva keletnek sietõ folyóvizet nézte. A várakozók megvárták, amíg mindenki kiszáll, azután sietõsen bekászálódtak a hajóba. Jin Yuanbao elsõként is beugorhatott volna, de ingadozott egy ideig, megvárta, amíg a szakállas beszáll, csak utána lépett föl maga is. Õt a csecsemõt karoló, középkorú nõ követte, végül a két öreg. A két öregnek segített a beszállásban az a pikkelyes bõrû fiú: elõbb az öregasszonyt segítette be, aztán az öregembert is, legvégül õ maga könnyed mozdulattal felugrott a hajóra és szilárdan megállt az orrában. Jin Yuanbao és a szakállas egymással szemben foglaltak helyet, Yuanbao félt a másik sötét, fekete szemétõl, de még jobban a szakállas ölében nyugvó, piros ruhás fiúgyermek komor, átható tekintetétõl. ez a kölök nem is gyermek volt, hanem szakasztott kis kobold. Pillantásának súlyától Yuanbao teljesen megzavarodott, se állni, se ülni nem tudott nyugodtan. egész testében remegett, és ettõl az egész átkelõhajó is remegni kezdett. Az öreg hajós süket volt, de nem néma, hangosat kiáltott: 1132

15 Üljenek nyugodtan, tisztelt utasok! Yuanbao kerülte a kis kobold pillantását, inkább a folyóvizet nézte, vagy a napot, vagy a víz színét súroló, szürkésfehér sirályokat. ennek ellenére feszült volt belül, hideg szaladgált végig a hátán, tehetetlenségében a ladikban evezõ öregember meztelen hátát bámulta. Az öregnek már hajlott volt a háta, de az izmai erõsek, a sokesztendõs vízi életmódtól a bõre akár a kifényesített, patinás bronz. Az öreg testének látványa Jin Yuanbaónak némi melegséget adott, némi lelkierõt merített belõle, ezért azután egy percre sem merte elfordítani a tekintetét róla. Az öreg pontos ritmusra mozgott, lágy mozdulatokkal mozgatta a ladik farában rögzített evezõt, lapátja forgott a vízben, mintha valami téglaszín nagy hal úszva üldözte volna a hajót. Az evezõlapátot rögzítõ bõrszíj cseszergése, a ladik orrát csapkodó hullámok csobogása és az öreg ütemes lihegése nyugodt zenévé olvadt össze, de Jin Yuanbao képtelen volt megnyugodni. Xiaobao az ölében bömbölni kezdett, érezte, hogy a gyerek elkeseredetten vájja be a fejét az ölébe, mint akit valami megrémített, ahogy fölemelte a fejét, észrevette a kis kobold szúrós tekintetét, görcsbe rándult a gyomra, a haja tövénél valami remegésfélét érzett. Testtel elfordult, szorosan magához ölelte a fiát, a ruháját lassan átitatta a hideg verejték. Nagy nehezen átértek a túlsó partra. Amint a ladikot kikötötték, Yuanbao kitapogatott egy verejtékkel átitatott papír aprópénzt, beledobta a süket öregember lopótök perselyébe, azután testét megfeszítve kiugrott a nedves homokpartra. Nem akart többé visszanézni, szorosan fogta a gyereket, sietõsen átlépett a gáton, megkereste a városba vezetõ széles utat, sebesen haladt, mint a csillagfény, villanásnyi nagy léptekkel, egyre nyújtotta a járását: két lépéssel háromlépésnyit, aztán egy lépéssel kétlépésnyit szeretett volna minél elõbb beérni a városba, de még inkább szeretett volna megszabadulni a piros ruhába öltöztetett kis koboldtól. A széles út sivár volt, határtalan, mint aminek sose szakad vége. Az út menti nyárfák ritkás ágain maradt még néhány sárga levél, olykor verebek, varjak csiviteltek-károgtak az ágon. Késõ õszbe hajlott, az ég magas, a lég fényes, sehol egy felhõ, gyönyörködhetett volna az út menti tájban, de Yuanbao csak rohant, mint a nyúl, aki farkas elõl menekül. Már dél felé járt, amikor beért a városba, kiszáradt a szája, égett a nyelve, Xiaobao is forró volt, mint a parázs, belenyúlt a belsõ zsebébe, kitapogatta a megmaradt pénzérméket, bekanyarodott egy kicsi kocsmába, kiválasztott egy szélsõ asztalt, leült, rendelt egy kiscsészényi seprûpálinkát, beletöltött néhány apró kortyot Xiaobao szájába, aztán õ is hörpölt belõle. Legyek zümmögtek vad hangon a gyerek feje körül, felemelte volna a kezét, hogy elhessegesse õket, csak feleútig jutott vele, ott megállt, mint akit villám sújtott: Az asztalnál a másik sarokban az a bozontos szakállú férfi, az asztalon pedig ott ült a Jin Yuanbao testét-lelkét megremegtetõ kis kobold. egyenesen tartotta a csészét, kortyolta a szeszt, fölöttébb gyakorlott mozdulatokkal, akárcsak valami ivászatokon edzõdött vén cimbora. A teste és a mozdulatai kirívó ellentétben voltak egymással, képtelenül groteszk hatást keltett, a kocsmában összegyûlt vendégek mind rá figyeltek, 1133

16 de a szakállas nem törõdött vele, el volt foglalva a kocsma saját márkájával a Három mérföldrõl illatozó átlátszó üvegûnek nevezett szesszel, melyet szorgalmasan töltögetett a gyomrába. Yuanbao sietõsen kiitta a seprûpálinkát a csészéje aljáról, elõszedett négy pénzérmét és lassan kitette az asztalra, felnyalábolta Xiaobaót, és fejét lehajtva, hogy álla a mellét verte, hamuszürke arccal szökött kifelé. A déli pihenõ idején Yuanbao, karjában fiával, végre ott állt a vendéglátó fõiskola különleges terméket felvásárló részlegének kapujában. A különleges terméket felvásárló részleg elkülönült része volt a vendéglátó fõiskolának: hófehér, kerek tetejû, alacsony épület, melyet nagyon magas, vörös téglából épült fal vett körül, kerek holdkapun lehetett belépni oda. Az udvaron egzotikus virágok és örökzöld növények. Az udvar közepén ovális medence, közepén domb magaslott, a dombtetõrõl szökõkút permetezte lüktetõn, krizantém alakban a vizet. Folytonos csobogás hallatszott. A medencében ékszerteknõcök szivárványszínû páncélzattal és hihetetlenül pufók aranyhalak. Jin Yuanbao ugyan már másodszor járt ott, mégis mintha istenek szent barlangjába lépne, reszketett, minden porcikája remegett felindultságában. A felvásárló részleg külön a sorban állók számára létesített vaskorlátos folyosóján már több mint harminc ember állt, Yuanbao sietõsen csatlakozott hozzájuk. Az a bozontos szakállú férfi éppen elõtte állt a sorban a piros ruhába bújtatott kis kobolddal. A kis kobold kikandikált a szakállas férfi válla fölött, ragadozómadár-szemébõl jéghideg fény sugárzott. Yuanbaónak tágra nyílt a szája, szeretett volna torkaszakadtából ordítani, de nem mert. Ott aszalódtak keserves két óra hosszat, mire az alacsony épületbõl csengõhang szólalt meg. Az felrázta az agyonfáradt embereket, mindenki felállt, végigsimították a kisfiúk arcát, letörölték a taknyot, megigazították a ruhájukat. Az asszonyok között akadt, aki vattára szórt hintõporral törölte végig a gyereke arcát, a tenyerébe köpött és nyállal kevert el némi pirosítót, majd a gyermek képére kente. Yuanbao a vattakabátja ujjával itatta fel Xiaobao arcáról a verítéket, esetlen ujjakkal gereblyézte végig a gyerek haját. egyedül az a bozontos szakállú nem csinált semmit, a kis kobold ott kuporgott az ölében, két hideg szeme a körülállókat pásztázta, és rendkívül nyugodtnak látszott. A kerítéshez csatlakozó vaskapu csikorogva kinyílt, széles, világos helyiség tárult elébük. elkezdõdött a felvásárlás, azon kívül, hogy némely gyermek sírva fakadt, alig hallatszott valami hang. A felvásárlók fojtott hangon alkudtak az eladókkal, kiegyensúlyozott és harmonikus volt a légkör. Yuanbao, mivel rettegett a kis kobold tekintetétõl, kicsit messzebb lépett a sortól, de a folyosó nagyon keskeny volt, csak egyetlen gyermekét karoló felnõtt fért el benne, szó sem lehetett róla, hogy valaki elõretolakodjon. A szökõkútból alácsobogó víz hangja hol gyengébben, hol erõsebben hallatszott oda, de sosem szûnt meg teljesen; a madarak csiviteltek a fán, szelíden, mint a citeraszó. egy nõ fordult ki a vaskerítés mögül, aki már eladta a gyerekét, a nagy szakállú férfi és a kis kobold került sorra. Yuanbao Xiaobaóval háromméternyire állt tõlük, nem 1134

17 hallotta halk beszédüket. Titokban félt ugyan, mégis õket nézte. Látta, hogy egy fehér ruhás, piros zsinórral díszített, fehér kalapot viselõ férfi a bozontos szakállú kezébõl átveszi a kis koboldot. A kis kobold mindig komoly arcán egyszerre mosoly áradt szét. erre a nevetésre Yuanbao összerándult, szíve gyorsabban vert, de az alkalmazott mindebbõl semmit nem vett észre. Levetette a kis kobold ruháját, egy üvegpálcával megkaparta a gyerek mellkasát, a kis kobold erre felkacagott. A következõ pillanatban Yuanbao meghallotta a szakállas, nagy termetû férfi ordítását: Másodosztályú? Az anyátokat! Lealázzátok öregapátokat! Az alkalmazott erre kicsit felemelte a hangját: Idehallgass, cimbora, nehogy már ne tudjam, hogy mit ér az áru, mindig az a baj, ha nem tudod összemérni egyiket a másikkal. ez a gyerek amúgy nem volna rossz, de durva a bõre, kemények az inai, ha nem nevetne olyan kedvesen, legfeljebb is csak harmadosztályba lehetne sorolni! A bozontos szakállú még dohogva szitkozódott egyet, aztán megmarkolta a bankjegyköteget, durván átpörgette, a keblébe dugta, lehorgasztott fejjel áthatolt az elkerített folyosón. ekkor Jin Yuanbao meghallotta, hogy a másodosztályúnak bélyegzett kiskölyök így kiabál a bozontos szakállú után: B..d meg az anyádat! Gyilkos! Hogy gázoljon halálra, te szuka szülte teknõsbékatojás, az elsõ teherautó, ahogy kilépsz a kapun! Éles, rekedt hangon kiabált, senki nem hitte volna, hogy ilyen hang, ilyen gonosz, kacskaringós káromkodás kijöhet egy háromlábnyira se nõtt gyermek torkán. Yuanbao látta, hogy az imént még nevetõ arc hirtelen összehúzott szemû, ráncos homlokú kis mészáros kifejezését ölti magára. Az öt alkalmazott meglepetten ugrott fel, arcukon rémület, egy pillanatig bénultan álltak. A kis kobold két kezét a derekára tette, kiköpött feléjük, azután nagy peckesen átballagott a már besorolt gyermekek csapatához. Az öt alkalmazott elképedve állt, sokatmondó pillantásokat váltottak, mintha meg akarták volna egymást nyugtatni: nem számít, ugye? semmi sem történt! Tovább folytatták a munkát. Az a pirospozsgás, kedélyes, középkorú, kalapos férfi, aki az asztalnál ült, odaintette Jin Yuanbaót. Õ gyorsan elõrelépett. Hangosan kalapált a szíve. Xiaobao felsírt, Yuanbao kapkodva igyekezett megnyugtatni. Az imént történtek hirtelen mind feltolultak benne. A múltkor késõn érkezett, a vásárlási keret már betelt addigra, kérhette volna az alkalmazottakat, hogy könyörüljenek rajta, de Xiaobao olyan keservesen sírt, hogy összezavarodott tõle, és egyre neki könyörgött: Jó kisfiú légy, ne sírjál, ezek az emberek itt nem szeretik a sírós gyereket! Most az alkalmazott halk hangon megkérdezte: ezt a gyereket egyenesen a különleges felvásárlás kedvéért hozták a világra, ugye? Yuanbaónak kiszáradt a szája, kapart a torka, nem forgott a nyelve. Az alkalmazott tovább kérdezte: Akkor tehát ez a gyerek nem is ember, ugye? Úgy van, nem ember válaszolta Yuanbao. Akkor tehát különleges árut ad el, nem pedig a gyerekét, igaz? Igaz. 1135

18 átadja nekünk az árut, mi megfizetjük az árát, el akarja adni, mi pedig meg akarjuk venni, igazságos csereügylet, pénz és áru gazdát cserél, a csereügylet viszsza nem vonható, igaz? Igaz. Akkor nyomja rá itt az ujjlenyomatát mondta az alkalmazott, és elébe tett egy sokszorosított lapot, odatolta a pecsétfestékes dobozkát. de elvtárs, én nem tudok olvasni, mi van erre írva? Éppen az, amit elõbb beszéltünk egymással. Yuanbao nagy piros ujjpecsétet nyomott arra a helyre, ahol az alkalmazott mutatta. Mintha valami nagy feladattal végzett volna, megkönnyebbült. egy nõi alkalmazott átvette Xioabaót. A gyerek még most is sírt, a nõ kicsit megszorította a nyakát, a síró hang azonnal abbamaradt. Yuanbao lehajolt, úgy nézte, amint a nõ levetkõzteti, igen gyorsan, de mégis alaposan megvizsgálja a gyerek egész testét, még a feneke két felét is szétnyitja, még a fütyijén is felhúzza a bõrt, hogy megszemlélje. Akkor tapsolt egyet, és így szólt az asztalnál ülõhöz: Osztályon felüli! Yuanbao úgy megrendült, hogy majdnem kicsordult a könnye. egy másik alkalmazott feltette Xiaobaót egy mérlegre, majd halkan mondta: Tíz kiló és hétszáz gramm. Az alkalmazott megnyomta egy kicsi gép gombját, a gép szája pedig kiköpött egy zizegõ papírlapot. Intett Yuanbaónak, õ elõrelépett, és hallotta, hogy az az ember így szól: Osztályon felüli, kilónként kétszáz jüan, tíz kiló hétszáz gramm, az kétezeregyszáznegyven jüan. Odalökött Yuanbao elé egy csomó pénzt az iménti papírral együtt: számolja meg mondta. Yuanbaónak remegett a keze, elhalászta a pénzt, zavartan átszámolta, a fejében katyvasz, szorosan magához fogta a pénzt, és sírós hangon szólalt meg: ez akkor az én pénzem? Az ember bólintott. elmehetek? Az ember bólintott. KALMáR ÉVA fordítása 1136

19 radu Aldulescu Jeruzsálem prófétái Azon a reggelen Burhuşi a mobilján taxit hívott, ami csaknem egy óra múlva ért Oprescu kapujához. A forgalom lassú, a közlekedés a feje tetejére állva, úgyhogy alig bírtak elvergõdni az állomásig. Hosszú utazásuk elõjátéka tíz órán át tartó vonatozással telt, melynek végén egy szerb határ melletti faluban lakó paraszt házában tartottak pihenõt. Az alak olyan negyven év körüli, vézna, vörös, felsõ ajka kinyúlva tapadt kiálló fogaira, amitõl az ábrázata egy nyúléhoz hasonlított. simion Pahonţu volt a neve, és, akárcsak Oprescu, megbízható társa volt Burhuşinak, de ez utóbbi mégsem vetett a kelleténél több bizalmat belé; agyonkínozták már az útikalauzok, az utóbbi jó néhány év alatt, amióta állandóan járt-kelt a határon át. Meg is járta már velük; ezek nem riadnak vissza attól, hogy alkalomadtán elvegyék a pénzedet, és faképnél hagyjanak az úton, lehetsz bármilyen régi kliensük is; a gyerekekkel pedig többszörösen is jól járnak. Értük kétszer annyit is elkérnek, mint a meglett emberekért. Kétszáz márkát száz helyett, mert egy gyerekkel nehezebb és a kockázat is nagyobb, no meg, ha már nem bírnak továbbmenni, még cipelheted is õket a hátadon egyszer sem alkudozott velük, de mindig tett pár óvintézkedést, melyek annál szükségesebbnek mutatkoztak most, miután edi figyelmeztette. Vészhelyzet volt, bizony nem lenne csoda, ha a rendõrség a határon útellenõrzést és razziákat tartana Nem volt olyan ostoba, hogy simiont is figyelmeztesse, nehogy megriassza vagy elbátortalanítsa, hisz mit lehet tudni, tán még több tejfölt szedne le, kétszáznál is több márkát kérve gyerekenként!... elboldogul õ, nem aggódott érte, ügyes és járatos már ezen a pályán. És ha, Isten õrizz, valami balszerencse érné, kiszámította már Burhuşi, hogyan mentse meg legalább a pénz felét ugyanúgy csináljuk, testvér. Most adok háromszáz márkát, és kapsz még háromszázat, amikor találkozunk Németországban. És költõpénz a gyerekekre? próbálkozott simion. Élelemre, autóbuszra, taxira Mindent elszámolunk majd utána. Mi az ördög, sosem maradtam adósod. Higgyél nekem, testvér, most nem tudok többet adni háromszáznál. A gubancos gyapjúból szõtt durva pokróccal leterített ágyak szélén ülve ropogtatták a mogyorót, amit Burhuşi hozott, és ittak hozzá a futószõnyegen felsorakoztatott sörösüvegekbõl, Klaudiu, Róbert és Jeruzsálem, simion két, tizennégy és tizenhat éves lánya, a felesége és az anyósa, valamennyien tátott szájjal bámulva a két férfira, akik most ütöttek nyélbe egy üzletet, ami már eddig is hét-nyolc alkalommal bizonyult gyümölcsözõnek mindkét fél számára. simion az állát dörzsölgette a három százmárkás bankjeggyel. Nem akart tovább akadékoskodni. Végül is nem volt vesztenivalója, Burhuşi miatt még nem érte kár. Tartja a szavát ez a cigány Az egyik bankjegyet a zsebébe dugta, a másik kettõt odaadta a feleségének, egy vékonyka, hasonló fogazatú nõnek. A húgának nézted volna, és a lányaik persze ugyanarra a kaptafára voltak húzva. 1137

20 egy hallgatag, házias, ügyes nyuszicsalád, melynek minden egyes tagja mindnyájuk túléléséért siet és fárad. A nõ a farmerzsebébe süllyesztette a pénzt, majd a földrõl öszszeszedte az üres üvegeket. Burhuşi pénzt adott neki, hogy vegyen még sört, majd megkérdezte a férjét, mikorra tervezi az indulást, hát minél hamarabb, holnap este, csak ez a nyomorult hóvihar, ha a szárnyára kap, véged, keserves egy idõ, mire Burhuşi, épp azért jó most átmenni, biztonságosabb. simion megint jajveszékelt, hogy jó a fenét ilyenkor az erdõben, hogy derékig gázolj a jeges vízben, Macedóniában meg egészen siralmas a helyzet, a macedón határõrök a románoknál is rosszabbak, az erdõkbe járõröket küldtek, és csak éjszaka lehet haladni Tudta õ jól, milyen nehéz, azért is adta oda a pénznek csak a felét, ráadásul még ott a rendõrség is, akik most azt tervelték ki, hogy lesben állnak az országutakon minden olyan területen, ahol átkelnek a gyerekek. sok útvonaltól átszelt övezet ez, hiszen mások is foglalkoznak ezzel a fajta kereskedéssel, ami nem csökkenti a veszélyt, talán épp ellenkezõleg. elég pénzt ölt már ebbe a három gyerekbe; legalább ha épségben eljutnának a rendeltetési helyükre, hogy a vállalkozásuk százszoros nyereséget húzzon ki belõlük simionnal egyébként mindig mert kockáztatni, és nem érte még komolyabb veszteség. A harminckét gyerekbõl, akiket teljesen rábízott, csak hárman vesztek oda az úton. egyikõjük az egyik szállításnál, ketten pedig egy másik alkalommal. Azt állította, hogy eltévedtek, éjszaka lemaradtak az úton, és nem fordulhatott vissza értük, mert félõ volt, hogy akkor elveszíti a többit is; úgyis megtalálták õket a járõrözõ határõrök, és hazatoloncolták õket Burhuşi felemelkedett az ágyról, és közölte, hogy elmegy, igen, felül a Temesvárról Németországba induló repülõgépre. szerencsés utat kívánt simionnak, emlékeztetve, hogy január 20. körül az ismert helyen fogja várni õt és a gyerekeket. Hallották õk is. Róbert, Klaudiu és Jeruzsálem már tudogatott ezt-azt az elõkészületeket látva, és kezdték sejteni, milyen sors vár rájuk. Azon az éjszakán mindhárman egy ágyban aludtak, simion lányaival és anyósával egy szobában. Rögtön azután, hogy az öregasszony horkolni és hortyogni kezdett, hogy azt hitted, menten kileheli a lelkét, a lányok pajkosan viháncolni, suttogni, cincogni kezdtek. Kicsi fiúk, benneteket Németországba visznek, hogy bedaráljanak titeket a levesbe Mi bajotok van, hé? pattant fel Róbert. Hé, halljátok, mit beszélnek ezek a bolondok? mire Jeruzsálem igyekezett bátorítani a társait: Hagyd a fenébe ezeket a lökötteket. Mi elmegyünk, õk meg itt maradnak havat enni. Ahová mi megyünk, ott mindenünk meglesz, meleg is lesz, válogatott csemegéket fogunk kapni Hol? fakadt ki lenézõen a másik lány. Németországban? Munkára hurcolnak titeket, tökfilkók, a csontjaitokat is összetörik. Azt hiszed, nem tudjuk? Mondd el nekünk is, milyen ott kérlelte nyájasan a rémült, bár kíváncsi Klaudiu. Ott iszonyúan rossz! Maga a pokol! Aki egyszer oda került, sosem tért vissza. Apánk hóviharban, nyakig érõ iszappal teli mocsarakon át fog vinni benneteket. Annak, aki nem hal meg az úton, és épségben Németországba ér, kicsavarják a kezét, 1138

21 lábát, megnyomorítják, hogy koldulni küldjék az utcára, a hidak alá, és csak száraz kenyeret kap vízzel, és ha nem szerzi meg a megszabott porciót a pénzbõl, addig verik a fejét, amíg bele nem hülyül Ne figyeljetek rá, ez hihetetlen, hazudik, hazudik, hazudik, ne adjatok a szavára semmit Majd meghaltak a félelemtõl, és fáztak is, átkarolták egymást és összegömbölyödtek, mint valami kiskutyák, míg a lányok tovább gyötörték õket, egymást túlszárnyalva, kéjes, perverz kegyetlenséggel részletezett borzalmakkal, az öregasszony hortyogásaitól, szellentéseitõl és a kinti hóvihar szilaj süvítéseitõl kísérve. * Jaj az életeteknek, Jeruzsálem, Róbert és Klaudiu jól tudták azok a kislányok, amit tudtak A következõ estén útnak indultak; simion, mint egy rózsafüzér szemeit, felfûzte õket egy kötélre, amelynek végét a derekára kötötte. Ahogy érezte, hogy nem tudnak vele lépést tartani, õrjöngve rángatta a kötelet, a hóban meghempergette és a jeges földhöz vágta õket, alattomosan megrugdosta a derekukat, csípõjüket, fejüket, ahol érte, de lám csak, nem volt hiába: néhány ilyen nógatás után kezdték fölvenni a tempót. A szántóföldig még át kellett gázolniuk egy majd ötven méter széles patakon, melynek partjait befagyott nádas szegélyezte; a hóvihar démoni süvítése egybeolvadt simion sziszegõ szavaival, figyelmeztette õket, hogy vigyázzanak a csomagjaikra, emeljék a fejük fölé, nehogy átázzanak, a bakancsaik elmerültek az iszapban, a víz ott kavargott és verdesett az álluk alatt, Róbert üvöltött és bömbölt, hogy megfagyott, elsüllyed, és haza akar menni. Hová az ördögbe haza? egy rakás háza van ennek a zsivány Róbertnek, hát ott van Oprescu mûhelye, az állomás, az utcák, a kanálisok, a Piatra Neamţ-i árvaház, hasonló a helyzet Klaudiuval és Jeruzsálemmel is, átfagyva és a remény ádáz kínjától égõ, az eléjük táruló világra meredõ szemekkel, mert a buzgóság házadért, ó, uram, éget és emészt a buzgóság házadért, és a vérem megfagy Amint átértek a túlsó partra, simion elsõ dolga volt, hogy alaposan hasba rúgja Róbertet, kétméternyire repítve a hóba, és megöllek, ha még egyszer hallom a szádat, és elõhúzta az övébõl és az orra alá tartotta a hosszú pengéjû, óriási vadászkését, egy igazi jatagánt, annyit mondott még a kan nyúl, hogy ez mindenkire vonatkozik, ha bárkit vinnyogni hall, annak elvágja a torkát. Közel egy órát gyalogoltak a mezõn, míg egy erdõbe nem értek, ahol végre megtartották az elsõ pihenõjüket. simion átcserélte a nadrágját, az alsóját, a zokniját és a bakancsait, amikkel átgázolt a vízen, és szólt nekik, hogy öltözzenek át õk is. A ruháik átfagytak, kéregként tapadtak rájuk, recsegtek és ropogtak, jégszilánkokat hullattak, vacogtak és a fogaikat csikorgatták, a kan nyúl pedig sürgette õket, gyorsabban, gyorsabban, azokat a ruhákat ne rakják vissza a hátizsákokba, lesz elég ruhájuk ott, ahová mennek. Otthagyták mindet az erdõben. Õ viszont alaposan és gondosan kicsavarta a nadrágját és az alsóját, majd begyömöszölte õket egy nejlonszatyorba, amit berakott a hátizsákjába. Leoldotta õket a kötélrõl. Mostantól fogva kövessék õt, minél szorosabban, és csak az maradjon le, aki az erdõben a vaddisznók és a medvék társaságát akarja élvezni. A hóvihar lecsendesedett. Itt kevesebb hó hullott. A vékony hórétegen és a jégpáncélon 1139

22 topogva masíroztak. Jeruzsálemnek ismerõsnek tûnt a táj, mintha egy távoli álomban a gâtejei erdõk a szeme elõtt olvadtak volna egybe más helyekkel, és már egyáltalán nem érezte a hideget, három lépés távolságból követve simiont, mögötte pedig a többiek, zihálva és fojtottan nyöszörögve. simion szinte futott, szökdécselve, feszesen, idegesen taposva, meg-meggyújtva a zseblámpáját és hátratekingetve a vállán át. Két óra menetelés után tartottak még egy pihenõt, egy kõrisfa tönkje mellett, szétmállott, fagyos levelek alkotta szigetecskén, ahová nem jutott hó. Tíz perc szünet, mondta simion. cigarettára gyújtott, és a termoszából megkínálta õket egy-egy korty kávéval. Klaudiu bátorkodott megkérdezni, hogy sok van-e még hátra, mire õ ujját a szájára tette, intve, hogy hallgassanak, majd a torkára mutatott, hogy veszélynek teszi ki magát, aki beszél, vagyis mind olyan szótlan legyen, mint õ, amikor pedig felálltak indulásra készen, Róbert ott maradt összegömbölyödve a leveleken, elaludt szegény, nem hallotta, amikor simion szólította, hogy álljon föl, ezért kapott egy akkora rúgást tõle a bordái közé, hogy négykézlábra ugrott és bõgött a fájdalomtól, mint egy szamár. Jeruzsálem és Klaudiu nehezen tartottak lépést a kan nyúllal, egy kilométeren át támogatva Róbertet a hónaljánál fogva, vonszolva maguk után, míg végül nem bírták tovább. Hagyták összerogyni. Már egy ideje maguk mögött hagyták az erdõt, és egy mezõn találták magukat, amit nem túl friss hófoltok tarkítottak. Jeruzsálemnek úgy tûnt, hogy a messzeségben pislákoló fénypontokat látni. Lehet, hogy egy falu állt ott, házakkal. Úgy számolta, hogy nem lehet már túl sok a következõ pihenõig. ekkor simion megállt. Mi baja van annak? kérdezte. Nem bírja? Hé, nagyon erõset rúgtál a hasába, mondta Jeruzsálem. A kan nyúl két másodpercre meggyújtotta a lámpáját, hogy felmérje Róbert állapotát, aki a földön feküdt kinyúlva, nyöszörögve, hogy ne hagyják ott. Jeruzsálem látta a kisimult arcot, a megkövesedett tekintettel, a szüntelenül mozgó, rágógumit csócsáló állkapcsokkal, aztán a sötétben nehezen kivehetõ két alakot, a Róbert fölé hajoló simiont, ízekre szedi, mondta magában, elvágja a torkát, mint egy juhnak, azzal a késsel, ami a derekán lóg, de lám mégsem, no nézd csak, még fel is emeli, lábra állítja és biztatja, és Róbert sántikálva járni kezd. Újra megálltak tíz percre, aztán még két órát gyalogoltak, ugyanígy folytatva, amíg meg nem virradt, akkor egy erdõben hosszabb pihenõt tartottak, egy ajtó, ablak nélküli ház füstös romjai között, ahol a tetõbõl is csak néhány gerenda maradt. egy szobába húzódtak, melynek mennyezete némi túlzással épnek volt mondható, noha a megritkult deszka- és gyékényszövedéken át kivehetõ volt a reggeli fakó égbolt. sokan jártak elõttük errefelé. ezt mutatták az elszenesedett fahulladékok, a hamukupacok, a konzervdobozok, az újságfoszlányok, a csontok és a száraz kenyérhéjak, a falak tele voltak firkálva, nevekkel, dátumokkal és különféle, velõs, indulatoktól fûtött, patetikus frázisokkal, melyek kivételes sorsokról tanúskodtak. Útközben Görögország felé itt jártunk Florin + Sorin + Corcodel + Gaby. Szabadság, szeretlek. Románia, te savanyú, megduglak május 2. Hosszú út, forró nap, a vágynak nincsen párja okt. Románok, szarok rátok Télen visszajövök Relu. Útközben Berlin felé dugtunk, hogy átmelegedjünk, Gelu és Sabina január 3. Ne itt végezzétek a szükségeteket, töketlenek! Ne szemeteljetek az Úr Házában. Románok, ne legyetek gyávák! Hazátok önnön testébõl táplál ben- 1140

23 neteket. Románok, hallgassatok a vér szavára! A román nem vész el! Románok, fiúk és lányok Hol volt, hol nem volt, volt egyszer Romániában egy nagy huligánbanda, akik eltörölték a rabszolgaságot. Inkább leszek huligán, mint aktivista! Inkább halott, mint kommunista! Le Iliescuval! Le a kommunizmussal Volt egyszer neveletlenek a szükségeteket itt a vágynak nincs párja és Sabina január 2 A füstös, szénnel összefirkált falak fölött becsukódtak Jeruzsálem szemei, inkább halott, mint Valaki megrázta a vállát. Klaudiu volt az, igen, hogy fölébressze, simion szólt neki, hogy menjenek be az erdõbe két öl száraz gallyért, tüzet fognak gyújtani. Ne menjenek túl messzire, mert járõröznek a határõrök. Miután meggyújtották a tüzet, simion elmondta nekik, hogy öt kilométerre innen van egy országút. Macedóniában vannak, igen, még van elõttük egy nehezen járható határ, de utána vehetik úgy, hogy megmenekültek. ettek a kenyérbõl, amit a hátizsákokban cipeltek. simion egy közeli forrásból vizet hozott nekik, és mindnyájuknak adott egy-egy marék kockacukrot, aztán hagyta õket aludni. Valahonnan mintha kutyaugatás hallatszana. A falu lehet az, ami mellett ma éjszaka haladtak el, mondta magában Jeruzsálem. Vagy talán még álmodott. A tûz mellé heveredve aludtak, elõbb volt a vér szava, aztán az Úr Háza az úton Berlin felé, majd nagy, fekete juhászkutyákkal álmodott, amik ráugrottak, õ bottal ütötte a pofájukat, mire, mint egy természeti csapás, gennyes vér kezdett folyni belõlük, és nagy, piros nyelveik közül felbukkant az apja, aki nem jutott italhoz, jajgatva és dobálva a bádogtálat, a széket, a kerek asztalt, amire anya kiborította a puliszkát. Jeruzsálem, Jeruzsálem, mit tettél velem, Jeruzsálem Így jajveszékelt egyfolytában és dobálózott mindennel, ami a keze ügyébe került, vagy mert részeg volt, vagy mert épp attól volt beteg, hogy nem volt mit innia. Kiértek aztán az erdõbõl az országútra, ami egy völgyben, felszántott mezõn át kígyózott, és a távolban egy település házai látszottak. simion egy bozótosba dugta õket, hogy maradjanak ott elbújva, míg vissza nem jön értük. Az országúton kelet felé vette az irányt, és ment, míg el nem tévesztették szem elõl, azután újra elszenderedtek. A hideg ébresztette fel õket, alig negyed óra múlva. Itt legalább nem látni hófoltokat, és az idõ mintha tavasziasra fordulna. A napfénytõl átitatott levegõben felengedtek a fagytól a kopár faágak, ahonnan madárcsivitelés áradt. Az országút mindkét vége felõl autók és kamionok száguldottak. egy helyben toporogtak, hogy felmelegedjenek. Nem mertek tüzet gyújtani, sem arrébb menni a bozótostól valami árnyék nélküli, nyílt terepre, ahol a nap melege jobban érhetné õket. A járõrök, igen, hiszen megmondta a kan nyúl, ó, hogy jönne már egyszer vissza. Mennyi idõ telhetett el, amióta itthagyta õket? Legalább három óra. Mi történhetett, komorodott el Klaudiu, lehet, csak átsétáltatták õket a határon. Az a nyomorult kan nyúl, elvette Burhuşitól a pénzt, a többi már nem is érdekli. Itt hagyta õket Mihez kezdenek most? Megvárjuk, mondta Jeruzsálem, jönnie kell. Ha sorsukra akarta volna õket hagyni, nem küszködött volna velük idáig. de ki tudja, mi jöhetett közbe?... Várni fognak, míg beesteledik, és ha akkor sem kerül elõ, kimennek az országútra, hogy leintsenek egy autót Róbert nyafogni kezdett: hová menjenek õk autóval? Itt nem Piatra Neamţon vannak, sem Gâtejeiben, sem Bukarestben, hogy a sofõröknek 1141

24 könyörögjenek, nem is beszélik a nyelvüket Jeruzsálem összeszorított állkapcsokkal, vacogón sziszegte, hogy akárhová visznek, megyünk. Az erdõben nem maradhatnak tovább, ennivalójuk nem maradt, estére fagyni fog, és megint átvillant az agyán, a buzgóság házadért, Istenem, és a Te kezedbe ajánlom lelkemet ezek a versek, amelyeket apja morzsolt magában delíriumának óráiban, különösen akkor kóvályogtak a fejében, amikor valami olyan helyre sóvárgott, ahol ételt és egy csepp meleget lelne, a Te kezed melegét és szereteted táplálékát, uram, irgalmazz sírásból, ködös vágyból és halálfélelembõl tört fel a szív imája. Imája meghallgatást nyert. A bozótos elõtt megállt egy autó, egy taxi, ahogy a kocsitetõre tûzött táblácskán állt, simion pedig kinyitotta az ajtaját, és odakiáltott nekik. Lélekszakadva futottak hozzá, bezsúfolták magukat a sofõr háta mögötti ülésre, deresedõ, testes pasas volt, vérbe borult, bõségesen könnyezõ szemmel, kidörzsölõdött orral, amit folyton a keze ügyében, a szélvédõn tartott, összegyûrt zsebkendõjébe fújt ki, valami idegen nyelven cseverészett a kan nyúllal, aki a vállán át egy csomag kekszet és egy kétliteres kólát dobott nekik. Nevetett, elõször, amióta útnak indultak. Nagy, kajla fogaival mintha le akarta volna õket nyelni a visszapillantó tükörbõl. A desszertet csak óvatosan csipegessék, kegyelmezve a falatkáknak, mert legközelebb csak holnap ilyentájt tud nekik enni adni. Meglehet, hogy száz kilométernél is többet tettek meg azzal az autóval, hátrahagyva falvakat, mezõket, erdõszéleket. Amikor kiszálltak, már besötétedett. A kan nyúl ismét összekötötte õket a kötéllel, és azt mondta, kövessék, vigyázva, hogy ne csapjanak zajt. KIRILLA TeRÉZ fordítása 1142

25 marta PETrEU elismerem csak cáfolni tudom a cinikus feltevést, miszerint minden történés költemény lesz: hogy is lehetne a haldoklást versbe venni? Mi itt éltünk ketten, elismerem, nem is túl boldogan, néha szerettük egymást, néha meg nem És tavasz lett, és éjszaka lett, az ablak alatt vonít a halál, a telhetetlen, keserû nyálú csikasz csak cáfolni tudom a feltevést, miszerint minden történés költemény lesz: hogy lehetne a haldoklást versbe venni, miféle halhatatlan sor kárpótolna Odüsszeusz hányattatásaiért, apám felszakadt mellkasáért, szerelmem kínjaiért, a szívem hogy is roppanna kiszáradt csigahéjként Isten bakancsa alatt? A jancsiszögekkel kivert bakancsa alatt, mellyel a magasságot járja Márta a Getsemáne-kertben szállj alá hozzám, légy úrrá viszolygásodon az élõ anyagtól, ölts halandó testet, és ragadj üstökön: énbennem izmok vannak, idegek, velõ és csontok, énbennem enyvsûrû tinta kering, rozsdafolyam, hasonlatos a szamócaszörphöz (zsoltárt írhatni hozzád ezzel a tussal) 1143

26 Íme, a testem: megéltem a rosszat, csaltam, hazudtam Ölts halandó testet te is, ne utáld már, vesd csatakos vállad a vállamnak, így olvassuk, vállt vállnak vetve a Könyvet: keresik az emberek a halált, de nem találják, és vágynak meghalni, de fut elõlük a halál Itt hát az idõ, ragadj üstökön, nyújtsd a kezed, ragadj ki a vérrel, ondóval, könnyel, follikulinnal teli, véletlen rendelte asszonyi sorsból, segíts, szabaduljak meg bõrömtõl, akár a kígyó Megtörtént velem persze minden, ami kell, megingás nélkül kiálltam a próbát, jöjj, túl vagyok mindenen már: csak vér és könny, csak hús, csak agyvelõ Tedd jobbodat szívemre, hadd vallom meg: elég! elegem van! Jöjj, hallom a kutyákat, hallom a lódobogást a sírok zsenge füvén, a sarjadó búzavetésben Nyisd rám a kaput, ragadj üstökön, és vigyél magaddal odaátra Máglyán Megtanultam vesztésre élni, megtanultam vesztésre szeretni, jó korán megtanultam e hasznos dolgokat Például megjön az angyal, és tollaival beleborzol a hajamba, a két szárnya meg a két karom minden további nélkül egymásba gabalyodik ujjé!, képzeleghetnék boldogan, hogy az õ égi rendjébe tartozom Aztán bevesz a szárnya alá ugat. ugatok én is. ugatunk ketten az égre Bevesz a szárnya alá, girlandokkal borítja karom és lábam, 1144

27 addig babusgat, míg felragyogok Õ, az asszonyokhoz titkon alászállt angyalok közül az egyik minden porcikámat megtisztogatja benzinnel, akár egy koszlott szõrmebundát Kacagunk. ugatunk ketten az égre Majd ajkaim közé csúsztat egy cigarettát, és tüzet ad Õ, az angyalom, ki titkon alászállt az övéi közül Régi-új mese Az éjszaka már a vége felé jár, az élet is, jaj, a vége felé Karolj át, ölelj szorosan engem, s mondjad a régi-új mesét: milyen jó nõ vagy, márta, milyen kívánatos Hálából én odatelepszem a lábad elé, akár az õsi sztoriban, abban a könyvben, amelyet ma már senki sem olvas jóapám, Augustin olvasta még, õ hagyta reám örökül: féld az életet, vágyd a halált! Igen, odatelepszem a lábad elé, csak nézem hosszan a tekintetedet, s arra gondolok, hogy az élet végsõ soron mégiscsak jó a jóapám valamit rosszul tanított nekem Ott ülök hát a lábad elõtt, leheletem picit súrolja csak a térded, s azon tépõdöm: miért ily késõn? Az éjszaka már a vége felé jár, az élet is, jaj, a vége felé 1145 NÉMeTI RudOLF fordításai

28 ÖDÖN VON HOrVáTH Korunk gyermeke A százados egyszer, ha véget ér a kor, amelyben élünk, megítélheti a világ, micsoda nagy idõk voltak ezek. Gyakran váratlanul vetik ránk árnyukat a nagy események, de nem érnek felkészületlenül. Nincs olyan árnya a világnak, amivel ne számolnánk. Mi nem félünk! Péntekre virradóra hirtelen riadót fújtak. álmunkból ébredtünk, és menetkészen felsorakoztunk. Igazodva, férfi a férfihoz. Hajnali három volt. Lassan ellépett a sorfalunk elõtt a százados Lassabban, mint szokott. Még egyszer ellenõrizte, hogy rendben van-e minden mert a gyakorlatozásnak vége. Hamarabb fordultak komolyra a dolgok, mint álmodtuk. Még javában tart az éjszaka, és közeleg a nagy pillanat Nemsokára kezdõdik. Van egy ország, és az a miénk lesz. egy kis ország, a neve nemsokára a múlté. Életképtelen egy tákolmány. Valami szánalmas kormány vezeti, amely folyton az úgynevezett jogi álláspontot hangoztatja Nevetséges egy álláspont. Most elõttem áll a százados, és mikor rám néz, akaratlanul arra kell gondolnom: ha tudnám a kisasszony nevét, írnék neki, egyenesen az elvarázsolt kastélyba. Tisztelt Kisasszony! írnám. szívesen eljöttem volna a következõ vasárnapon, de sajnos szólít a kötelesség. Tegnap csütörtök volt, és ma már péntek van, váratlanul sürgõs ügyben el kell utaznom, amirõl senki se tudhat, különben halál fia. Hogy mikor jövök vissza, még nem tudom. de maga mindig az én vonalam marad ezen csendesen mosolygok, és a százados egy pillanatra megtorpan. Mi az? kérdezi. Alázatosan jelentem, semmi. Már a szomszédom elõtt áll. Vajon neki is van egy vonala? fordul meg hirtelen a fejemben Mindegy. elõre! szólít a haza, és joggal nincs tekintettel gyermekei magánéletére. Kezdõdik. Végre! egyszer, ha véget ér a kor, amelyben élünk, megítélheti a világ, milyen békések is voltunk. 1146

29 Összekacsintunk. Mert szeretjük a békét, ugyanúgy, ahogy a hazánkat szeretjük, mégpedig mindenekfelett a világon. És mi többé nem háborúzunk, csak tisztogatunk. Összekacsintunk. Van egy ország, és az a miénk lesz. Kicsi ország, és mi tízszer akkorák vagyunk hát csak frissen, szaporán! Aki mer, az nyer különösen nyomasztó fölényben. És különösen, ha váratlan a csapás. Rögtön fejre minden hadüzenet nélkül! csak semmi idejétmúlt formaság! Tisztogatunk, tisztogatunk Akár a tolvajok, titokban léptük át ennek a lehetetlen államszerûségnek a nevetséges határát. Azt a pár vámost gyorsan lefegyvereztük ennek holnap lesz három hete, és a fõváros már a miénk. Most már mi vagyunk az urak! A völgyben égnek a falvak. Lángokban állnak, vad hegyvidék ölelésében. Bravó, pilóták! személy szerint ugyan a szagotokat se bírom, de el kell ismerni: szép munka volt! semmi se kerülte el a figyelmeteket, bárhogy beleolvadt is a felszínbe. Mindent elintéztetek bravó, pilóták! Bravó! Lõjetek mindent rommá, pusztuljon az egész, míg nem marad más, csak mi! Mert mi mi vagyunk. elõre! Boldogan követünk titeket egy magas platón masírozunk. szakadékok tátongnak körülöttünk, és folyók zúgnak a mélyben. Kellemes az este, apró fehér felhõcskék a rózsaszín látóhatáron. Két órája elfogtunk öt civilt, akiknél hosszú késeket találtunk. Felkötjük õket, ebbe az álnok csürhébe kár a golyó. de kopár a hegy, csupa szikla, sehol egy bokor. Magunkkal hurcoljuk õket, a foglyainkat, a legközelebbi fáig. egymáshoz vannak kötözve, egy kötélhez mind az öt. A legidõsebb úgy hatvan, a legfiatalabb lehet vagy tizenhét. Beszédjük undorító, egy szavukat se értjük. Alacsony, kicsi, koszos házakban élnek. sose mosdanak, és büdös a szájuk. de a hegyeik tele vannak érccel, és zsíros a földjük. A többi azonban semmit se ér. Még a kutyáik se érnek semmit. Rühesen és tetvesen kóborolnak a romok közt. egyik se tud pacsit adni. szakadékok tátongnak körülöttünk, és folyók zúgnak a mélyben. Két varjú repül el felettünk. átvonulunk a magas platón. A varjak visszajönnek enyhe volt az este, és most jön az éjszaka. 1147

30 egyszer majd, mikor az újságokban megírhatják a valóságot a harcunkról, hazánk költõi is megemlékeznek a történtekrõl. Megihleti õket népünk zsenialitása, és a fején fogják találni a szöget, ha azzal dicsõítenek és magasztalnak minket, hogy szerény hõsök voltunk. Mert azért közülünk is akadt, aki fûbe harapott. de ezt még a legközelebbi hozzátartozók se tudták meg, hogy büszkék lehessenek az áldozatukra. A veszteséglisták titkosak voltak, és hosszú ideig azok is maradtak. csak engedély nélkül szivárogtak ki, mint ahogy átüt a vér Az elõrenyomulás ötödik hetében a századosunk elesett a dicsõség mezején. Tulajdonképpen furcsa körülmények közt esett el. És egyáltalán, a százados más ember lett, mióta átléptük a határt. Mintha kicserélték volna. Teljesen megváltozott. Kérdezgettük is egymást, hogy nem beteg-e, vagy szenved valamitõl, amit eltitkol? egyre szürkébb lett az arca, mintha fájna neki minden lépés. És június 5-én vége lett. Gyanútlanul közeledtünk egy rom felé, ahonnan hirtelen sortûz zúdult ránk. A földre vetjük magukat, és fedezéket keresünk. Nem, ez nem sortûz volt, hanem egy gépfegyver. Ismerõs a zenéje. Ott bújik meg szemben egy csûrben. Körben minden leégett, az egész falu Várunk. Odaát elõtûnik egy alak, átvág a ház üszkös romjai közt, és mintha keresne valamit. egyikünk célba veszi, és lõ az alak felsikolt és összerogy. egy nõ. Most ott fekszik. A haja puha és finom, villan át hirtelen az agyamon, és egy röpke pillanatra az elvarázsolt kastélyra kell gondolnom. Megint eszembe jutott. És ekkor valami olyan váratlan dolog történt, hogy a csodálkozástól a szavunk is elakadt. A százados felállt, és lassan elindult a nõ felé egészen kiegyenesedve és különös magabiztossággal. Vagy a csûr felé tart? csak megy, csak megy Le fogják lõni belegyalogol a biztos halálba! Megõrült?! A csûrben egy gépfegyver rejtõzik Mit akarhat a százados?! Megy tovább. Hirtelen mindnyájan kiabálni kezdünk: százados úr! százados úr! Úgy hangzik, mintha félnénk 1148

31 Így is van, félünk és kiabálunk de õ csak megy tovább. Nem hall minket. Felugrok és utánaszaladok magam se tudom, mi ütött belém, hogy otthagytam a fedezéket de vissza akarom rántani, vissza kell rántanom! És akkor rákezdi a gépfegyver. Látom, hogy a százados meginog, összerogy feladta. Égetõ fájdalmat érzek a karomban vagy ez a szívem? A földre vetem magam, és a századost használom fedezékül. Meghalt. Valami fehéret látok a kezében egy levél. Kiveszem a kezébõl, és még hallom, hogy lõnek de engem már véd a századosom. Feleségemnek ez áll a levélen. elteszem, és nem tudom, utána mi történt. A koldus Nem a szív volt, csak a kar, de sajnos a csont. szétroncsolódott. Kivették a golyót, és lassan összenõttek a szilánkok. Hosszú hetekig feküdtem kórházban, elõbb ellenséges területen, aztán hazaszállítottak. Mert a lövés mégis súlyosabb volt, mint eredetileg feltételezték, és magas lázam volt. Remélhetõleg megint rendesen fogom tudni mozogatni a karom, különben le kellene szerelnem, és akkor mihez kezdek? Hiszen semmim sincsen. egy fillérem se. A haza hálájára ugyan számíthatok, errõl meg vagyok gyõzõdve, de a rokkantnyugdíj minimális abból senki se lakik jól. És hogyan kapok ruhát, cipõt? Az elmúlt idõk, amikre már rég nem gondoltam, most újra eszembe jutnak Kavarogni kezd a hó. Már azt hittem, elfelejtettelek benneteket, ifjúságom kilátástalan napjai de a leves, amit kanalazok, gõzölög, és a szentek a tetõn megint engem néznek. Hagyjatok békén! de nem tágítanak. elvonulnak mellettem, némán és kárörvendve a szigorú ég alatt. Ott jönnek a nagy újságok apróhirdetései, az üres fürdõházak, a zsaru meg a vékony jég Gyalázat! Fázom. Jövõm sírjára hull a hó 1149

32 Még mindig lázas hallom egy nõ hangját. A dagadt nõvér az, aki ápol. Jó látni, mert legtöbbször mosolyog egy kicsit, mintha a legelégedettebb ember volna. Kinyitom a szemem, és a dagadt mellett megpillantok egy tisztet. engem néz. Nem ismerem. egy fõhadnagy. Megszólít. Hallom, hogy vakmerõ bátorságomért, amivel a századosomat meg akartam menteni, dicséretben részesültem, és elõléptettek. És ad egy csillagot, a harmadik ezüstcsillagomat. Érdeklõdik, hogy súlyosak-e a fájdalmaim, de nem várja meg, hogy válaszoljak, hanem rögtön folytatja, hogy biztos benne, hogy a karom megint rendben lesz, és fényes jövõ áll elõttem. Talán már az aranycsillag kacsingat felém És hirtelen egész közel lép hozzám, és halkan beszél, hogy a nõvér ne hallja. soha ne feledjem, mondja, hogy nem reguláris katonaként, hanem csak úgynevezett önkéntesként harcoltam. Az ellenséges országban ugyanis a hivatalos verzió szerint nem háború tombol, hanem egy ocsmány forradalom, és részünkrõl nem is katonai egységek voltak odaát, csupán mint mondják, a haladáspártiak oldalán álló önkéntes harcosok a szervezett söpredék ellen Tudom, fõhadnagy úr mondom. csak emlékeztetni akartam válaszolja, és egy kicsit megint hátrébb lép. Fõhadnagy úr! kiáltom. Hogyan állunk tulajdonképpen? Vigyorog. Kitûnõen! Ti, derék önkéntesek, már tulajdonképpen gyõztetek, most már csak tisztogatunk. szóval tisztogatunk Nekem is vigyorognom kell. A tiszt elmegy, és a nõvér megigazítja a párnám. Aztán tejet és kenyeret hoz. Kint egy madár énekel. Lám, lám, tehát már gyõztünk. Úgy bizony, ravasznak kell lenni, ha az ember hasznosan akarja szolgálni a hazáját. Ravasznak és nem csak bátornak. Most aztán beiktatnak valami bábkormányt, megvesztegetett figurákkal, és az ország, amelyiket meg akartunk szerezni, az ölünkbe hull ügyes munka! Örülök. csak a karom jöjjön rendbe! Mit nem adnék érte azt hiszem: mindent! de hát semmid sincs, villan az eszembe. Akkor tehát mit adhatsz a karodért? Tíz évet az életembõl. Nevetséges! Honnan tudhatnád, hogy meddig fogsz élni? csupa üres ígéret! És arra gondolok, hogy ha még hinnék benne, amit az iskolában meséltek, akkor azt mondanám: lemondok a mennyei üdvösségemrõl, és inkább süttetem magam a pokolban. de sajnos nincsenek se angyalok, se ördögök Megállj csak!, hasít belém. Mire nem gondolsz? 1150

33 Nincsenek ördögök? Mosolyognom kell. Mert most megint magam elõtt látom az elvarázsolt kastélyt. Ablakain rács, és sárkányok meg ördögök néznek kifelé. Mindig mosolyognom kell. Ha egyszer felkelhetek innen igen, akkor megint elmegyek oda. Nem lehet meszsze, mert ez a kórház is a kikötõ közelében van, ahol az idegen hajók horgonyoznak, rajtuk a fekete meg sárga matrózok. Talán, ha ki tudnék nézni az ablakon, oda is láthatnék, az elvarázsolt kastélyomhoz. de az ablak magasan van, és csak akkor látok ki, ha valaki felemel, mintha megint egészen kicsi volnék. Bizony, bizony, még mindig a földön csücsülsz, és hároméves vagy, nem több. Hideg van ez az elsõ emléked csak legalább a karomat visszakapnám! Ó, csak visszakapnám! Az ember csak akkor veszi észre, mije volt, amikor már elvesztette! Én remélem, megtalálom a karomat. Mindenhol keresni fogom, minden szilánkját összekaparom, és szépen összeillesztem, mintha valami gyerekjáték volna Még mindig lázas hallom a nõvér hangját. Látni szeretném Az orvos ott áll mellette. csak néz, és azt mondja: Hm. Aztán megint továbbmegy A kórtermemben még tizenheten fekszenek. csupa sebesült önkéntes. Igazodunk, férfi a férfihoz. Vannak, akik már felkelhetnek, és kártyáznak. Vagy sakkoznak. egyesek szinte teljesen meggyógyultak. csak egyvalakinek nincs meg a fél lába. Belõle se lesz már semmi. Ketten már meghaltak. Az elsõ tíz napja, a másik ma éjjel. Hirtelen felébredtem, és azt láttam, hogy gyertyák égnek az éjjeliszekrényén. Középen feszület. Nagy volt a csend. Hát mindenki alszik? Hát senki se látja, csak én? Nem, mindenkinek nyitva volt a szeme, de senki se moccant. egyre nagyobb lett a csend. A nõvér ott állt az éjjeliszekrénynél, és imádkozott. És hirtelen arra kellett gondolnom: ez az önkéntes most ott áll legfõbb bírája elõtt. Régen így tanultam. És a nõvér érte imádkozik. Halhatatlan lelkéért könyörög de hát mit követett el? A dagadt nõvér így szól a bíróhoz: Kérlek, légy hozzá irgalmas 1151

34 Miért legyen õ irgalmas, a te legfõbb bírád? Hiszen ez a derék ember a hazájáért esett el, mit akarnak még tõle?! Az életét adta, ennyi elég! Mert hogy valaki egyébként privát mit vétett, az mind el van törölve, ha a néptest örök életéért hal meg ezt jegyezd meg, nõvér! Még mindig imádkozol? Hé, inkább értem imádkoznál, hogy rendbe jöjjön a karom, az okosabb volna! Várj csak, te dagadt, egyszer majd még elmagyarázom, ha lesz rá alkalom! És eljött az alkalom. Pár nap múlva. A dagadt tejet hozott meg kenyeret. A kar nem javult. Nõvér mondom, imádkozzon mán egyszer értem is, hogy meggyógyuljak. Felkapja a fejét, és szúrósan néz rám, de csak egy pillanatig. Nem mondtam volna elég jámboran? Nem is gondoltam komolyan, csak zavarba akartam hozni miért is? Gonoszságból. Nem hiszem, hogy bárkin segítene az imádkozósdi, de igyekeztem komolyan nézni. Mindig minden betegemért imádkozom mondja, és megint mosolyog, ahogy szokott. Magát se hagyom ki. És mit gondol, meggyógyulok? Azt nem lehet tudni. Vagy úgy, gondolom, és egyre mérgesebb leszek. Az imával csak kérhetjük Istent mondja tovább a nõvér, de hogy meg is hallgattatunk, azért senki se kezeskedhet, mert egyszerû halandóként nem ismerjük az összefüggéseket. Miféle összefüggéseket? Isten mindent tud, mindent hall, és senkit se téveszt szem elõl, se éjjel, se nappal, mert mindenkivel van valami szándéka. Minden egyes emberrel? csodálkozva néz rám. Természetesen mondja, és az a legfontosabb, hogy kövessük a parancsolatait. elfelejtette õket igaz? A parancsolatait? csak bámulom a nõvért. Olyan kedvesen kérdez, mintha nem is csodálkozna rajtam. Itt áll elõttem dagadtan és magabiztosan, és kellemetlen az elégedettsége. Összezavar. Természetesen ismerem a parancsolatait mondom, és egy kicsit vigyorognom kell, például: szeresd ellenségedet Igen vág a szavamba, és hirtelen nagyon komoly lesz, szinte szigorú. szeresd ellenségedet, de gyûlöld a tévedést. A tévedést? erre felkapom a fejem. Most megint mosolyog, mintha semmit se mondott volna. csak felém bólint kedvesen, nagyon kedvesen Jön az orvos. 1152

35 Az ágyamhoz lép. És megkérdezem: doktor úr, mi a helyzet a karommal? savanyú képet vág, és nem válaszol. Megint továbbmegy Nézek utána, és hirtelen félelem fog el, rettenetes félelem. A nõvér még mellettem áll. engem figyel. sírni szeretnék, de csak összeszorítom a fogam. Becsukom a szemem, és villódzást látok. Minden összezavarodott egyre gyengébb leszek. Villódzás, villódzás! Az hiszem, a karomnak annyi Az összevisszaság az ágyam körül köröz, és a körbõl kiválik egy domb. egy szelíd lanka. Rajta egy angyal áll. Rám vár, és baljában a karomat tartja. Jobbjában kard van. Nyílnak a virágok, pedig kegyetlen hideg van. És arra gondolok, hogy megkérdezem Istent, mért van ilyen hideg. Mert hát Istennel is lehet beszélni, jut eszembe. egyre világosabban emlékszem, hogy meg kell neki fogadni valamit, hogy segítsen az emberen Igen, azért, hogy segítsen! Adni kell neki valamit, akármit, és ha csak egészen kicsi is az a valami, õ mindenért hálás Mint egy koldus. Adj neki valamit Adj az elsõ koldusnak, akivel találkozol, ha megint kijárhatsz adj neki egy tallért! Nem, ne egyet hármat, négyet, ötöt! Igen, öt tallért! Öt tallérért már jó sok mindent lehet venni, ha az ember addig nyújtózkodik, amíg a takarója ér Nekem sok öt tallér. A Jóistennek akarom adni, hogy az angyal adja vissza a karom. Villódzás, villódzás Múlnak a napok, és magukkal viszik az éjszakákat is. Ha jön az orvos, már nem fintorog. A karom javul. Ma már mozgatni is tudom, persze csak óvatosan de javul! Javul, javul! Ha nem fájna annyira, az egész világot megölelném, megint olyan rózsásnak látom a jövõm! 1153

36 Nemsokára felkelek az ágyból, ha rosszabbodás nélkül mindenen túljutok. sikerül, sikerül A nõvér hozza az egyenruhámat. Ma mehetek ki elõször a levegõre, ha csak egy félórára is. szeretem az egyenruhámat. Hol voltál ilyen sokáig? egy szekrényben lógtam mondja az egyenruha, egy régi nadrág és egy világos felöltõ mellett csupa civil brrr! Felöltözöm. A mindenségit csodálkozik az egyenruha, hát te meg jól lefogytál! Rendesen lötyögök rajtad! Hát fess, az nem vagyok, ezt azért meg kell mondanom! Ne bánkódj nyugtatom az egyenruhámat, hoztam neked valamit. És megmutatom neki a harmadik ezüstcsillagom. Persze örült, és már nem érdekelte, hogy lötyög. A nõvér felvarrta neki a csillagot Nézem a tükörben. A zsebében valami fehér van Miféle levél ez? Feleségemnek ez áll rajta. Jaj, igen, a százados levele! Már kikézbesítettük volna hallom a nõvért, de nem tudtuk, kinek küldjük, hisz maga nõtlen Vagy úgy, a dagadt azt hiszi, én írtam Nem nem, én egyedül élek. Anyám halott, apámhoz meg már semmi közöm. Biztos ott sántikál le-fel a kocsmájában. Hadd sántikáljon. elteszem a levelet, és kimegyek a szabadba. senkim sincs. Mért is nem mondtam meg, hogy a levél a századosom özvegyének szól? Valószínûleg azért, mert magam akarom átadni neki. ezt ugyanis így illik. Körülbelül tudom, hol lakik. Ha majd tovább kimaradhatok, meglátogatom, mert a városon kívül lakik, és talán ott kell éjszakáznom. Remélhetõleg már tudja, hogy az ura elesett a hazáért És hirtelen megint eszembe jut: ugyan mért indult neki az ura annak idején a csûrnek? egyedül akarta megszerezni a gépfegyvert? Tudnia kellett, hogy a biztos halálba megy, teljesen értelmetlen volt, amit csinált mi lehetett a szándéka? egyáltalán mit képzelt magáról? Befordulok a sarkon. Ott gubbaszt egy koldus Az elsõ koldus, hasít belém. A zsebembe nyúlok, hogy odaadjam az ígért öt tallért. 1154

37 A koldus láthatóan észre se vesz. Lehet, hogy vak? Vagy csak azért van kék szemüvege, mert be akar csapni? Öt tallér az sok pénz. Talán pontosan lát engem Talán többje van a koldusnak, mint nekem. Add neki a tallérjaid Nem, nem adom neked, és elmegyek melletted. engem ugyanis kiterítettek, uram, masszíroztak, kínoztak, és ezek a procedúrák adták vissza a karomat világos? Az orvosok hozzáértése segített, és a fogadalmam csak gyengeségem szüleménye volt. egyfolytában lázas voltam, és már teljesen kétségbe voltam esve, amikor az öt tallért neked ígértem Igen, nem voltam magamnál. de most már megint a régi vagyok! KORNYA IsTVáN fordítása Teather Joker: Peer egy raklapon (Nemzetközi Ibsen Fesztivál, 2012, Oslo). 1155

38 NIEls FrEDrIK DAHl Táncos Ültünk a kemény fapadon a tánciskola öltözõjében, és te felálltál és odamentél az ablakhoz és lenéztél a táncolókra, a zongorakísérõ trillái úgy cikáztak a teremben, mint a napsugarak, és láttam, hogy ott állsz nyilaktól átdöfve, mint szent sebestyén hogy kerültél ide? A táncterembõl, amit a garázsban épített neked apád (ahol a tetõre hulló fenyõtobozok apró koppanásait hallgattad, amíg karcsú tested szemlélted a tükörben, a kicsi lábfejet a rúdon, a tetõn kopogtak a tobozok, darvak krúgattak, a Balti-tenger morajlott) ide, az ablak mellé, magas homlokodat hozzányomod, és tudod, hogy én mindvégig ott ülök a kemény fapadon, ott a szám, ott a kezem, se táncos, se tánc, tényleg szükséges volt, gondolom, hogy gondolod, hogy elszakítsalak mindentõl, ami csak a tiéd volt, és idehozzalak, a nyilak közé, melyeket nem lát senki más, ehhez a férfihoz, akinek sejtelme sincsen, hogyan keljen fel és húzza ki õket, egytõl egyig. Úgy nézel ki, mint aki tud szeretni, pedig azt nem mindenki tud Beszippant a tekinteted, mintha felszürcsölnél, az egész arcod, fakó, húsos ajkaid, az orcád, homlokod, az orrod, a szemed egyetlen nyílt és tiszta seb, egy nem-gennyedzõ seb, vagy csak ilyen meztelen, ilyen csupasz és lenyúzott vagy, de lehet, hogy a sírás teszi, az elõbb sírtál, álltál a nyitott ablakban és sírtál, a vértelen téli levegõ arcodra, bõrödre tapad, ha a fénykép vissza tudná adni, ami most történik velünk, magamnál hordanám és idegeneknek mutogatnám az utcán, egy teremõrnek a moziban, egy térképésznek, a jégkrémes autó sofõrének, egy embernek, aki azt állítja, õ a világ ura, remegõ ujjakkal böknének a fényes fotópapírra mikor odaértünk, magasan állt a hold és alacsonyan a víz, beköltöztünk és kipakoltunk, õ, mint mindig, egybõl haza akart menni, hogy aztán örökre maradni akarjon, az elsõ éjszaka zuhogott, és hallottam, ahogy könnyû lélegzete lassan földet ér a szobában, már nagyon régen otthonra talált bennem, kicsi vagyok, ha õ kicsi, nagy, ha õ nagy, más férfiakkal feltehetõen másmilyen volt Az ablaknál állsz és hagyod, hogy a ruha lecsússzon rólad, holdfénytócsában állsz, én az ágyban fekve várlak, a tested, az arcod árnyékban, de én tudom, milyen * * * 1156

39 vagy, láttalak, mikor minden erõddel küzdöttél azért, amiben hiszel, ajkaid körülzárnak, ismerlek Ott kint Fårö északi csücskén, ahol halott barátok adnak egymásnak találkozót a tövig legelt füvön, mielõtt a birkákat kiterelik, mielõtt a sasok eltûnnek, talán azt hitted, az egyetlen, akihez még kiálthatsz, az Isten, de Isten neve mellkasodban rekedt, nem jött fel, nem jött elõ így hát átbújtál a kõfalba illesztett apró fakapun, amely megereszkedett, annyiszor rúgták rá a labdát a gyerekek, túl az õszi, túl a téli viharokon (velünk és nélkülünk) ki a rétre, ahol repdestek a lepkék Az Apolló-lepke szürkésfehér szárnyán piros és fekete rajzolat, szárazság jöttén elupsztul, azelõtt mindenütt ott volt, ahová csak néztél és fordultál * túl a réten és át az erdõn túl az úton és át az erdõn szamóca és tobozok nyulak és hangyák, igen, számtalan hangyaláb sustorgó nesze, ha közel hajolsz a bolyhoz az apró tartományt átszelõ villanyvezeték, el a garázs elõtt, ahol spiccre álltál, majd teli talpra rózsaszín, fehér, vagy égszínkék cipõben? Karcsú tested, karod, a karodban megbúvó nyelv, megannyi nyelv A hangszigetelt ház belesimul a tájba, látod, hogy a tenger tajtéktól fehérlik, az alacsony fenyõk még egy napra megkapaszkodnak a szélben, hallani nem hallasz ebbõl semmit, a tenger nem tintatartó, a tenger némafilm, és mennyire imádja a némafilmet, hogy szerettétek, te meg õ, a vetítõk fényében táncoló por- * * 1157

40 szemeket, a gépterembõl kiszûrõdõ zúgást, hallod az órát a nappaliban: tik és tak és üt, egyszer, mikor meg akarta mutatni neked az óramûvet, lepke szállt ki belõle birodalom-mélyi birodalom Az a fénylõ, fehér csont, ami legbelül rejtõzik és izzik és akarom, hogy lásd, és akarom, hogy megérintsd, és akarom, hogy a tiéd legyen, azt akarom, hogy kitépd belõlem, és vidd magaddal és mutasd meg, hogy ott van bennem felettünk pelikánok vitorláznak és rák mászik alattunk és legbelül ez a láng, amely ki-kicsapva melenget minket * Apa Gyakran sétált arrafelé, ahol laktunk, néha találkozott velünk, néha csak egyegy alakot pillantott meg messzirõl, aki akár közülünk való is lehetett, átvágott a parkon, és elsétált az óvoda elõtt, és a kerítésen át tágra nyílt szemû kisfiúk és kislányok beszéltek vele, de olyan rövidlátó volt, hogy nem is tudta, vajon az a szõke frufru ott a homokozóban tényleg azé-e, aki miatt idejött, úgyhogy a biztonság kedvéért odaintett a botjával, lehetetlen kérdésekkel hívott fel bennünket, hogy hallja a hangunkat, sohasem a válasz miatt, azt hiszem, nem hiszek az angyalokban, azt hiszem, nem hiszek a halál utáni életben, de néha-néha hallom, ahogy végigtapogatózik a házfal mentén és néha-néha szinte elhiszem, hogy teljesen egyedül vagyok * A madár nem õ, a fû nem õ, a féreg nem õ Irving Penn fotóján úgy néz ki, mintha ki akarná nyomni a saját szemét királlyá koronázták, amiért kietlenséget hintett el maga körül és pont úgy mondta, hogy hoppla, hoppla, mint Lotte Lenya Megpróbálod összeszámolni, hány kõnek jut hely a gyászodban Te tudod, mi nem otthon és tudod, mit tesz 13 különbözõ iskola és kilenc dada és tízbõl kilenc filmcsillag és tudod, mit mond a halál, amikor sakkozik Megállsz a fenyõk között, egészen egyedül vagy engeded, hogy átmosson a szél ez is egy megoldás a sok közül 1158

41 Akarod tudni, ki vagy te? te vagy az automatikus írás. * Felemelem a fejem és a négyosztatú ablakon beárad a nappal, a padlón át felhallatszik a halk kopogás, ahogy ujjad a billentyûzethez ér, jobb mutatóujj, bal középsõ ujj, az egyik hüvelykujj, odébb döccenti a szavakat, tudom, hogyan tartod most a nyakad, de azt nem tudom, mit írsz, engem próbálsz talán elkapni, ahogyan egyszer talán nekem is sikerül elõcsalogatnom téged és a vers a te alakodat felöltve szobáról szobára jár majd a házban, érzem, ahogy írásod a talpamnak ütõdik, a dal átcsusszan a padló széles deszkái között BÜKI ZsÓFIA fordításai Oberhauseni Nóra (Nemzetközi Ibsen Fesztivál, 2012, Oslo). 1159

42 FIONA mcfarlane A filmesek Amikor elmentek a filmesek, a városon úrrá lett a szomorúság. Az alélt utcákat balsejtelem lengte be a megcsalattatásé vagy tán szerencsétlenségé. Volt benne valami szégyenteljes is, mint a megesett erényben, és valami bizalmas is, mert az embereknek annyira szükségük volt a vigaszra, hogy az eksztázis és az elkeseredettség minden személyes terhével egymáshoz fordultak. Az idõ tájt az idõjárás is rendkívülien alakult mintha a tiszta kék égboltot, a felhõtlen napot és az apró, kellemes fuvallatot mind a filmesek intézték volna. Az idõjárás kitartott a forgatás ideje alatt, aztán kezdett fordulni, és néhány héttel a munkálatok befejezése után a kemény, érces szél lesodorta a tetõkrõl a tévéantennákat, és összekuszálta a nemrég idehozott bokorültetvény törékeny gyökérzetét. ezt az idõt leginkább úgy érzékeltem, mint a kollektív gyász idõszakát, amelyben a város lakói kezdték statisztaként kapott ruhájukat viselni, és utcasarkokon találkoztak kétségbeesve, hogy újrajátsszák tûnt boldogságukat. Én ebben nem vettem részt. Boldog voltam, hogy elmentek a filmesek. Mi több, repestem az örömtõl, hogy nem láttam már teherautókat az utcákon, se büfékocsikat a bevásárlóközpont parkolójában, se mikrofonokat és lámpák törékeny erdejét az utcasarkokon vagy a városháza elõtt. A város fõutcáját a forgatás idejére lezárták a forgalom elõl, és a lakosok most vonakodtak, hogy újra megnyissák. ez egy széles utca, amelyet fák és (elmésen villamosított) ódivatú gázlámpák szegélyeznek és azok a karcsú, prûd viktoriánus üzletportálok, amelyek úgy hajolnak össze kecsesen, mint az emberek a templomban, és amint az utcán a robogómmal arra hajtottam azokon a szeles napokon, miután a filmesek elmentek, rádöbbentem, hogy sose nézett ki ennyire festõi XVIII. századba dermedt történelmi városnak, és mindenekelõtt ez hozta ide nekünk a mozit. A robogómon hajtottam krinolinos, fonott és felcsavart hajú nõk, mellényes és cilinderes férfiak fintorgásától kísérve; valami avítt köztársaság polgárai voltak, akik kaptak egy váratlan lehetõséget, hogy a XXI. század sápadt fényében sütkérezzenek. Ismertem ezeket az embereket mint henteseket, vízvezeték-szerelõket, városi közlekedõket, szomjas gyepek öntözõit, kerge kutyák sétáltatóit, autók mosóit, postásokat és az összes nõt, aki valaha az iskolában tanított. Annyira kisemmizettek lettek, hogy álló nap az utcán maradtak. Kavarogtak és gyülekeztek. Felfelé az utcán, aztán megint lefelé, mintha ugyanaz a mély és határozott ösztön uralta volna õket, mint ami a heringeket hajtja át az Északi-tengeren. Zsebórák felett tanakodtak, és zsebkendõket szorítottak fájdalommal telt keblükre. A szél felfújta abroncsos szoknyájukat, és végiggörgette az utolsó mûanyag szemétládákat az utcán, majd ki a mezõre, ahol élettelenül befészkelték magukat a bozótba. A robogómon hajtottam a feleségem szülei házához. Ott talált menedéket a feleségem Alice, mert a filmesek elmentek. szerette õket, érted. Nem a szüleit ezt a csendes, kifakult puhány párt, hanem a rendezõt, a kameramant, a jelmezeseket, a 1160

43 fodrászokat, a mikrofonosokat, de különösen a sztárt. Az egész város szerette a sztárt. Magam is a hatása alá kerültem, persze csak egy kicsit annak a merész és kiszámíthatatlan érzésnek, ami azokban a hetekben, míg közöttünk volt, mindannyiunkban ott motoszkált, hogy bármely pillanatban feltûnhet egy homályosan megvilágított kapualjban vagy kinyújtóztathatja hosszú lábait a háztetõ szélérõl. soha nem láttunk még hasonló szépet. Valami különös, belsõ, aszexuális fénnyel ragyogott; és a feje mintha a levegõben függött volna, mintha nem tartozott volna hozzá test semmi anyagszerû. Ránézni olyan volt, mint belépni egy ismerõs szobába, ahol egyszerre látsz mindent; ugyanakkor semmit. A feleségemhez hajtottam, és azt mondtam neki: Alice, drágám, most már elment, mind elmentek, akkor most légy szíves, gyere haza és szeress örökké; fonódjunk össze a kanapén tévézés közben; fésülgesd a szemöldököd a fürdõszobatükörnél, miközben borotválkozni próbálok; gyere velem futni csodás reggeleken; és táncolj velem romlottan, eksztatikusan rossz diszkózenére a konyhában. de Alice, aki ezúttal egy szexi, vénkisasszonyos könyvtáros jelmezét viselte, amelyet fojtott vágy szegélyezett és a nyakánál edwardiánus csipke csillogott, csak ült a szülei chaise longue-ján, és selyemrózsákat hímezgetett vigasztalhatatlan ujjakkal. A szülei a közelében ültek: az apja, ez a nyájas vén gazfickó most falusi plébánosnak öltözött, és monoklit viselt ravasz szemén, és az anyja a rozoga zongora mögül pillogott felém, amely eleddig csak képkeretek támasztékául szolgált. Az anyósom most óvatosan klimpírozott rajta, miközben zabkásaszínû arcán teljes szélességben anyai gyanakvás, díszes frizuráján meg egy fátyol fodra fityegett. Más alkalommal, amikor mentem, egy kedvetlen cseléd nyitott ajtót, és tájékoztatott, hogy a feleségem nincs itthon. Nincs itthon? kérdeztem. Vagy itt nincs otthon? A cseléd dühödt, udvarias mosollyal bevágta az orrom elõtt az ajtót. A film sikerével javult a város hangulata. Kizárólag nekünk tartottak egy külön bemutatót a városházán; ültünk az önkormányzati padsorokban, és hosszú és kéjes litániában soroltuk mindenkinek a nevét, amint megjelent a filmvásznon. Minden szólított név nevetést és élcelõdést keltett, de valójában mindnyájunkat valami szemérmes büszkeség kerített hatalmába, mintha a világ végre óvó kezével legbelsõbb énünket érte volna el, és mivel tetszett neki, amit ott talált, felmutatott volna minket mint tisztelendõ és követendõ példát. Annyira összezavarodtunk, hogy utána senki nem is tudta, valójában mi történt a filmben. Nagyjából egy tiltott szerelem egy kicsit éretlen és reménytelen egy olyan sikamlós fin-de-siècle-történet, amelyben a legapróbb gesztusnak is borzasztó következményei lehetnek, amit rendes társaságban említeni se szabad. A premierpartin a város lakói gavotte-ot és francia négyest táncoltak; lassú, bukolikus koncentrációval keringõztek a cserepes pálmák között; és remegõ zselékbõl és aszpikokból lakomáztak. szerte a furcsa, orchideás, fülledt hangulatú teremben nõk omlottak karokba és szófákra, és egy polgárháborús bajszú férfiakból álló kis zenekar vég nélkül húzta egész éjszaka, miközben Alice az én Alice-om újra meg újra csak járta és járta a sztárral, aki láthatólag külön erre az alkalomra toppant be. A szülei bó- 1161

44 logattak és mosolyogtak, és fogadták a többi agyalágyult dzsentri bólintásait és mosolyait, és Alice ragyogó arccal repült a szõnyegek felett. Mindenkitõl megkérdeztem, akivel találkoztam: Mit gondol ez a pasas, kicsoda õ? csak mert híres, egész éjjel táncolhat a más feleségével? Jómagam nem voltam méltóságom tudatában, mint ez a körülményekhez igazodó tömeg. Végül az az ember, aki a robogómat szervizeli (ezúttal egy angol káplár elegáns egyenruhájában, amely piros potrohából menetdobot formált) félrevont, és megmondta, hogy az az ember, akivel Alice táncol, egyáltalán nem híres; valójában edward smith-jones jogász, és a lakosság körébõl választották a sztár dublõrjének. Láthatólag mindenki számára világos volt, hogy az istállójelenetekben ez az ember szerepelt és nem a sztár, aki tartott a lovaktól, különösen égzengéskor. Hát így táncolt a méltóságteljes eddy a más feleségével és a más frizurájával, és én figyeltem, ahogy a nejem hajlékony derekán nyugtatja a kezét, és a szívem megtelt a filmesek iránti gyûlölettel. Amikor felkértem Alice-t egy keringõre, szemérmes fejrázással azt mondta, hogy már betelt a táncrendje. elvesztettem az állásomat, amikor a grafikai tervezõ cégemet megkérték, hogy költözzön máshova. Lebeszélték udvariasan a polgárság más köreit is; a görög gyümölcsboltból takaros kis zöldséges lett, a személyzetet pedig egy tekintélyes ír ábrázatú, kackiás pödrött bajuszos ex-it-szakértõ biztosította. Kedélyesen álldogált a fénylõ bronzmérlegek között, és szilvát meg birsalmát méregetett. Hacsak nem voltak hajlandók a hajukat hosszú fonatban viselni, a város kínai népességét azzal gyõzködték, hogy reggel nyolc harminc és délután hat között maradjanak távol a fõutcától, a hétvégeken pedig jobban teszik, ha láthatatlanná válnak. Az edzõterem látogatók hiányában bezárni kényszerült, akárcsak a Video ezy. Turisták izgatott csordáit szállították homokfutókon és bricskákon a szomszéd városból. Azt hitték, én is turista vagyok, és én kényelmesen sétálgattam közöttük, és figyeltem, amint a feleségem a botanikus kertben korzózik, az arca napernyõfélhomályban; a rotundában rezesbanda játszott; a trombiták fölött brit zászló lengett; dadusok ültek a padokon formás bokájukat keresztbe téve, miközben gyerekek totyogtak a kacsaúsztatók mellett. Alice az edwardjával sétált, és a szülei szorosan követték. Õ meg ide-oda billegtette a fejét. A filmben õ volt az egyik olyan statiszta, akinek majdnem volt szövege; az a fajta, akire fokuszálnak, hogy szondázhassák a nyájas publikum véleményét. Amikor megtudtam, hogy eljegyezték egymást, Alice és ez a Mr. smith-jones, letettem a robogómat. Munkát vállaltam egy nyomdagép mellett, és a betûszedés unalmas óráiban volt idõm bõven, hogy végigszõrözzem a dolgokat. Az esküvõjük napján jelmezt öltöttem. A filmben egy világfit játszom; 20:16-nál láthatnak a jobb alsó sarokban, amint egy utcasarkon lebzselünk a barátaimmal, mialatt habkönnyû nõcskék repdesnek mögöttünk kétes házakba be és ki. Igen, pont ott az vagyok én, aki a kutyát nézi. Gyümölcsárus kocsik és szurtos fiúcskák között sétáltam a templom felé, és a levegõnek valami sárgás minõsége volt, egyfajta leülepedett báj, mintha a nap már órákkal azelõtt lenyugodott volna, de egy ideig még közvetlenül a horizont alatt idõzött. A templom ajtaja szélesre tárult elõttem, és finom, halovány fejek tûntek elõ menyegzõi virágok alatt. A plébános az apósom megremegett a pillanatban, amikor 1162

45 szólhattam vagy örökre titokban tarthattam. Én szóltam. eddy és én az oldalhajóban találkoztunk; õ ugrott, én félreugrottam, aztán én ugrottam. Alice reszketett a karcsú fehér ruhában, és a rózsák kihullottak a kezébõl. Letepertem eddyt; õ a földre rántott. Gurultunk a templomi szõnyegen ide és oda és le és fel, mialatt izgatott võfélyek táncolták körbe küzdelmünk határait. ed már kis híján felugrott, a jogász-lazarus, de belecsimpaszkodtam és visszahúztam; én meg térdelve elindultam volna az oltár irányába, ám õ makacsul markolta a lábamat. Az orgona játszani kezdett. A gyülekezet riadtan zendített rá. egy idõs nõ teljes kalapdíszben siránkozott. Végül kimerítettük egymást, és Alice hozzám hozzám! jött oda, hogy megvigasztaljon. Tudtam, hogy felismeri esdeklõ szívem szavát. edwardot számûzték, és kiballagott a szívszakasztó fényes nappalba. Alice szerep szerinti apja benne lett volna a mû-házasságban, és most sokat megélt fejét vidáman megrázva inkább velünk tartott. A nap lenyugodott, és feljött a hold. Fagylaltokat ettünk a fogadáson, és remek tokhalat citrommal körítve, és azon az éjszakán, amikor a feleségem kihúzta karcsú lábait a karcsú papucsból, szûziesen pirulva megremegett, és fejét a párnára hajtotta. Boldog idõk következtek: krokettezés és csónaktúrák, aztán Alice átesett a szüfrazsettkorszakán, amit színleg elleneztem. Most a dolgok sokkal rendezettebbek. együtt olvassuk darwint, de a szüleinek nem mondjuk, és Alice felfedezte Marxot. sétálunk a határban, ahol az én természetbúvár feleségem kedvéért fára mászom madárfészkekért. A dolgok már nem olyanok, mint valaha voltak, de van némi vigasz: egy bizonyos elegancia, ahogy Alice megáll egy nyitott ablaknál, és hosszabb, sötétebb éjszakák, mióta a város villanyról gázra állt át. de az utóbbi idõben különös jelenséget vettem észre nála: képtelen meglátni a dolgok hasonlóságát a teniszlabda (szerényen játszik a fehér öltözékben) egyáltalán nem olyan, mint a nap; egy pohár víznek, mondja, semmi köze az óceánhoz; ha megjegyzem, hogy a nyaka hasonló egy hattyúéhoz, elfordul. Valójában utálja a dolgok hasonlóságát, még ha nem ismeri is fel az egyezéseket, és nem tudja elviselni például egy barna rövid szõrû kutya látványát barna rövid szõrû füvön. A többi városlakó is ilyen. Irtóznak magukat fényképen látni, noha a megsárgult dagerrotípiákat annyira szeretik. eltávolították házukból az összes tükröt, a festményeket hegyoldalon meghajszolt lovakkal, a porcelánokat, amelyek kék-fehérben ábrázolják a boldogtalan szerelmesek terjengõs meséjét. Mintha magának a reprodukálásnak már a gondolatára is allergiásak lennének; vagy legalábbis nem szeretnék, ha emlékeztetnék rá õket. Micsoda egyes számú világban él valamennyi, amelyben az egyik dolognak nincs semmiféle kapcsolata a másikkal. Már meg sem említik a filmet. Már nem is néznek filmeket. Arra számítanak, hogy örökké fognak élni. Rászoktak az ópiumtinktúrára. de boldognak látszanak idõtlennek és boldognak. Némi szomorkás sóvárgással figyelem õket a csellel szerzett frakkomban. ezalatt a fák levedlik lombjukat a szélben, és a feleségem átsétál az estében az elcsigázott kerten. Az arca akár egy zászló, amely azt mondja megadom magam. KATONA TeRÉZIA fordítása 1163

46 JOHN KINsEllA denevérek Nem hiszek neked, mondta a lány a fiúnak, amikor a nap a domb gerincére ült. Tényleg, mondta a fiú nyomatékosan. És azt mondtad, hogy ez egy hegy, pedig csak egy nagy domb. Pedig hegy, mondta a fiú. Több mint ezer lábbal van a tengerszint fölött, és ettõl hegy. A lány szigorúan és gyanakodva nézett rá, mint aki nem tudja biztosan, mit kéne mondani, aztán ösztönösen mondta, nem hiszem, hogy ez így van. Honnan is tudnád?, mondta a fiú mérgesen. A városban laksz közvetlenül a tengerparton. A tengerszinten laksz. Mit tudsz te a tengerszint fölötti magasságról? A lány nem volt egészen biztos benne, hová akar kilyukadni a fiú, de ezt nem fogja megmondani neki. ehelyett megrázta ragyogó szõke haját, csak mert ott volt, hogy rázhassa, és arra gondolt, hogy különleges látvány lehet, háttérben a naplementével. A fiú észrevette. A hajad fekete vonalakat húz a nap elé. Nem is fekete. Nincs benne semmi fekete. száz százalék szõke. Azt gondolta, hogy a fiúval kapcsolatban annyira szabatosnak kell lennie, amennyire csak lehet. sõt, folytatta, Anya azt mondja, áttetszõ. Azt gondolta, most megfogta a fiút ezzel a szóval. ez igaz lehet, mondta a fiú, de ahogy a nap most van, a hajad megakasztja a vakító sugarakat, és ettõl olyan lesz, mint a fekete kacskaringók. A lány most megsértõdött, és már nem akarta megvárni a bíbort, ami a fiú elmondása szerint szétárad az égen a hegy körül, és a hegybe is behatol, mihelyt a nap lebukik a látóhatár alá. A lány akkor megkérdezte a fiút, miért hívja a dombot bíbor hegy -nek, és õ azt válaszolta, vacsora elõtt megmutatom. Majdnem mindennap bíborrá változik, különösen nyáron. A fiú észlelte, hogy túl messzire ment, és visszavonult. Nagyon örült, hogy ez a lány idelátogatott a városból, és úgy próbálta visszanyerni elvesztett magabiztosságát, hogy eltereli a lány figyelmét, és újra felkelti az érdeklõdését. Alkonyatkor tele lesz az ég denevérekkel, lelkesedett. denevérek?, kiáltott fel a lány. Ne! de igen, denevérek, mondta a fiú, elégedetten a lány reakciójával. Vámpír denevérek?, kérdezte a lány hitetlenkedve. A fiú igent akart mondani, hogy megrémítse a lányt, de ezzel nem menne semmire. Hát idõvel lehetne napok, hetek múlva ha lenne ideje, de a lány csak délutánra és estére marad itt, ezért a fiú nem akart kockáztatni. Nem, nem, csak sima öreg denevérek. Apu azt mondja, nyugati szabadfarkú denevérnek hívják õket, mondta. A tényeket tiszteletben tartotta. Mindketten hallgattak, és az alkony látványába merültek a maguk gondolataival, a maguk vérmérséklete szerint. Mi mindig megnézzük a tengerparton a naplementét, mondta a lány. Annyiféle piros és narancs és bíbor van és annyiféle forma, különösen, ha felhõs az ég. Nem gondoltam, hogy a színek ilyen messze eljutnak a tengertõl. 1164

47 Igen, gyönyörû, mondta a fiú, és a hegy mindjárt bíbor lesz. Aztán szürke meg fekete, mint az ég. A denevérek a szürkében jönnek elõ, alkonyatkor. Ha magasra feldobsz a levegõbe egy követ vagy botot, rárontanak, mert azt hiszik, valami élõ, valami, amit megehetnének. És állandóan hallani õket. Hallani a szárnyukat, amint csattog, csattog, csattog Hamarosan mindkettejüket behívják a házba vacsorázni, és itt vannak a szúnyogok is, de õk csak megbabonázva álltak a táguló és összehúzódó idõ markában, mialatt a hegy bíborrá változott, és tömören magasodott föléjük, sokkal magasabb lett, mint amennyire bármely domb felmagasodhatna, aztán megfeketedett, mialatt az ég szürkébe fordult. Azt hiszem, hallok valami vinnyogó hangot, mondta a lány, bár arra gondolt, hogy csak képzelõdik. Akarta, hogy ott legyenek a denevérek. A denevérek visszhanggal tájékozódnak, mondta a fiú, és árnyalatnyit közelebb húzódott a lányhoz. Úgy látnak a sötétben, közölte bizalmasan. A fülükkel látnak, mert Vaksik, mint a denevér, mondta a lány, és mindketten halkan nevettek. Hallják, ahogy visszajön a saját hangjuk, tette hozzá a fiú kisvártatva. A torkukból hangokat küldenek szét, amik lepattannak a dolgokról, és visszajönnek, és elmondják nekik a pontos alakot és mozgásokat. A fiú úgy érezte, hogy a meghatározása elkallódott a szavak között, ezért hozzátette, éjszaka a fülük segítségével látják a repülõ rovart. A lány hitt neki. ez tény, biztos volt benne. dobjál föl egy követ a levegõbe, mondta hirtelen. És a fiú rögtön megtette. A félhomályban láttak egy kis fekete lényt, amint a szürkébõl ráront a kõre, és a csúcson körécsavarodik, majd sötéten elsuhan. Azt hiszem, ma este sok denevér van kinn, mondta a fiú büszkén. A bogong bagolylepkék miatt. szeretik a bogong lepkéket enni. ez megerõsítette a lány növekvõ bizalmát a fiú iránt. Amikor megérkeztek a furcsa házhoz, undorodva nézte, hogy a lámpaernyõ a verandán elpusztult lepkék százaival van tele. ezek a bogong lepkék, mondta a fiú mamája, amikor a fiú még kinn volt az apjával a gépszínben. A lány most igazán nagyon örült, hogy itt van a szárazföld belsejében. Meleg volt és száraz illatú, és a hegy az elõbb bíborrá változott. A fiú tényleg az igazat mondta, és õ bízott benne a vastagodó sötétségben. Nagyobb volt nála, és olyasvalakinek látszott, akire számíthat, ha kell, noha soha nem lesz rá szüksége, ebben biztos volt. És voltak itt denevérek. A legjobb az volt, hogy voltak denevérek. Azon töprengett, hogy néznek ki, hogy néznek ki valójában, egészen közelrõl. És akkor a félsötétben izgalmában megrázta a haját, mert arra gondolt, a szõkesége bevilágíthatja az éjszakát. Magáért tette, de a fiúért is, a hegyért és a denevérekért. És végre egy denevér meghallotta. A hajában volt egy húzás, egy gabalyodás és egy csimpaszkodás, és õ röviden, fojtott hangon felsikoltott. 1165

48 egy denevér volt a hajába gabalyodva. A fiú rögtön tudta, és karon ragadta, és a ház fényei felé vezette. Maradj nyugton, mondta, a denevérek gyakran beleakadnak az emberek hajába. Maradj nyugton, különben még jobban belegabalyodik. A lány pityergett, de a fiú határozott, tárgyilagos hangja megnyugtatta. Tudta, hogy a denevér most össze van zavarodva és fél ez a tudat mindent felülírt. A fiút meglepte a lány önfegyelme, ahogy az apja mondta volna. Hol az önfegyelmed, fiú? És itt van a lány, rémülten és fáj neki és fegyelmezett. Mintha varázslat történt volna. A lány meg akarta mondani a fiúnak, hogy normális esetben nem suhogtatja körbe a haját, ez csak a különleges nap miatt volt. Hogy ez miatta volt. A bejárathoz értek, és a fiú beszólt, hogy segítsenek. A felnõttek kirohantak, a lány anyja örökösen feldúlt, az apja málé. Valaki azt mondta, Nyugalom, nyugalom ollót, itt olló kell. És megtalálták az ollót. Hagyjatok sok hajat a denevér körül, máskülönben megsérülhet, mondta a fiú. És a lány fogát csikorgatva a végsõ hajküzdelem közepette ugyanezt mondta. Ronda denevér, mondta az egyik anya. És micsoda gyönyörû haj. undorítóan néz ki. Olyan, mint egy halott kéz. Nézd a kis karmait! És azok a fogak! sajnálom, szívem, de jól ki fogsz nézni, mire kivesszük ezt a kis bestiát, mondta a fiú anyja, merõ gyakorlatiasság és kézügyesség. Nem baj! Nem baj!, kiáltott a lány. Nem aztán elhallgatott, és figyelte a denevért, amint akaszkodik, és kétségbeesett hangot ad, talán épp visszhanggal tájékozódik az ollóról és a hajáról és a bõrérõl és a vérrõl, amely melegen lüktet alatta. Látni akarom, mondta. A denevérek piszkos lények, mondta a fiú anyja. Betegséget terjesztenek. A fiú apja megszorította az anya karját, és odasúgta, Még jobban megijeszted. de a lányt már nem érdekelte. Látni akarom! És látta egy hajcsomója fogságában. Összezavarodva és rémülten. A lány felbolydult tekintetet csillantott rá, aztán a fiúra nézett, aki közelrõl nézte végig az operációt. Fogd, unszolta a lány olyanformán, hogy a felnõttek hátrább léptek. Fogd, és engedd el, hogy visszarepülhessen a sötétbe, és elérje a holnapi naplementét, hogy felébredjen, amikor a hegy bíbor lesz, hogy belerepüljön a szürkületbe, az éjszakába. A denevért kitették a verandára, és az éjszakai lámpa alatt küszködött az áttetszõ és feketítõ haj hálójában. Lassú, gyötrelmes kapaszkodásba kezdett a veranda széle felé. A fiú nekiiramodott, a szúnyogháló ajtón át, a szobájába, ahol magához vett egy régi cipõsdobozt. Mire visszatért, a denevér már majdnem átvetette magát a veranda szélén a döbbenten és megbabonázottan figyelõk elõtt. A fiú a fedõvel gyakorlott kézzel átkanalazta a denevért a dobozba. Óvatosan!, mondta az anyja, amint a fiú gyengéden kihúzogatta a hajszálakat a karmok és a végtagok közötti bõrlebenyek közül, és közben szemügyre vette az éles fogakat, az apró félhold szemeket, az erezett füleket, a bundát. Most már gyere be, mondta a lány anyja. Rémesen nézel ki, szívem. ezt mondogatta, mintha magát akarná nyugtatgatni vele. Ne, Anyu, kérlek. szeretném látni, amint elszáll a denevér. 1166

49 Így aztán a felnõttek óvatosan bevonultak, teljes bizonytalanságban, és az ablakon keresztül nézték, amint a lány és a fiú együttmûködve kibogozza a denevért. És aztán az állat felkapaszkodott a doboz oldalán a széléig, amint az utolsó hajszálakat is kihuzigálták, a szíve láthatóan dobogott az érhálózatban, a bundája alatt, nyitott szájjal kapkodta a levegõt. A fiú azt mondta, Örökké emlékezni fog rád, és a sötétben mesél a világosról, ahogy téged igaziból látott. A lány mosolygott, és gondolkodás nélkül a kopasz folthoz nyúlt a fején. Amint a denevér hirtelen kirepült a sötétségbe, megragadták egymás kezét, és a fiú azt mondta, szeretem így a hajadat. Tök jól néz ki. KATONA TeRÉZIA fordítása Arne Lygre: eltûnök (Nemzetközi Ibsen Fesztivál, 2012, Oslo). 1167

50 JOsHUA lobb Otthagytam a mûsorfüzetemet, ezért visszamentem érte, avagy 101 ok Okok, hogy miért ne mondjunk semmit: 1. Nem akarsz nagy felhajtást. 2. Nem akarod még jobban komplikálni, mint amennyire komplikált. 3. Úgysem emlékezne rá. 4. Éppen elég rendes dolog, hogy a jegyszedõnõ azt mondta, idehívja a házigazgatót. Végül is ez itt London. 5. Nem kell másikat venni. 3 font 50. Gondoljunk csak az árfolyamra. 6. A jegyszedõnõnek nem is kellett volna törõdni a dologgal. Már az egész színház zárva volt, és éppen haza akartak menni. Mondhatta volna, hogy Nem vagy Vegyen egy másikat vagy Képes volt visszajönni ezen a hosszú úton egy vacak mûsorfüzetért? 7. állhatott volna ott jellegzetes angol faarccal, és elhajthatott volna. ehelyett azt mondta, Ó, megnézem, talán várjon csak itt. És elõkerítette a házigazgatót. 8. Ott állsz izzadtan a hirtelen sarkon fordulástól és visszarohanástól a rosszul világított londoni utcán. A Fortnum & Mason reklámszatyrod színültig tele turistalommal: levelezõlapok a National Portrait Gallerybõl és egy megtöltött vizes palack és egy esernyõ és egy félig elrágott double decker szelet. 9. senki sem szereti az izzadságot. 10. A jegyszedõnõ köröket futott érted. És most a házigazgató is köröket fut érted. A legkevesebb, amit tehetsz, hogy udvariasan megköszönöd, és elkotródsz innen. 11. Késõ van. 12. elmúlt a pillanat, amikor mondani lehetett volna valamit. 13. Azonnal mondanod kellett volna, amint kilépett a nézõtéri bejáraton. Milyen emlékezetes dolog. 14. Nézzünk szembe a ténnyel: elõször is nincs rá bizonyítékod, hogy egyáltalán vettél egyet. Õ meg éppen kinyitotta a mûsorfüzetes szekrényt benne az összes es mûsorfüzet és most átnyújt egyet. 15. Le kellett guggolnia, hogy hozzáférjen a szekrényhez. Hagyj neki egy szuszszanást. 16. Beszélgetést kezdeményezhetnél a darabról. A darab igaziból említést se érdemel. Nem pocsék nem, mint néhány darab, amikre emlékszel, de nem érdemel említést. 17. Kevésbé nem is érdekelhetné, mit gondolsz, az biztos. 18. Hálás lehetsz, hogy nem fizetteti meg veled az új mûsorfüzetet. 19. Talán már hallotta az egészet. 20. És még most is, hogy elmúltak az egyetemi évek 3 font 50 sok pénz. 21. Londonban vagy, nem sidney-ben. 1168

51 22. Felnõtt férfiak vagytok, nem egyetemisták. 23. Kövér vagy. szakállas. 24. Mondhatná, Éppen elég baj, hogy ide le kellett másznom végig a lépcsõn, a nézõtéri bejáraton át le a rámpán, és le kellett guggolnom a mûsorfüzetes szekrény elé: most még egy kellemetlen beszélgetésbe is bele kell elegyednem? 25. Tényleg, mit is mondanál? 26. A Fortnum & Mason szatyor nehéz. Még vissza kell cipelned végig azon a hosszú úton. 27. A szakálladba õsz szálak vegyülnek. Kövér vagy. 28. Fogd azt a nyavalyás mûsorfüzetet. 29. átnyújtja a mûsorfüzetet. Igazán barátságos. Ne kellemetlenkedj. 30. ez is kellemetlen, és az is kellemetlen. Ne menj bele. 31. Igenis mondtál valamit, amikor kijött az ajtón, de talán nem hallotta. 32. dolga van. Hosszú volt neki az este. 33. Azt mondtad, Ó, én ismerlek, és õ nem válaszolt. Hát hagyd annyiban. 34. Ó, én ismerlek nem olyasmi, amit hallani akarsz, amikor dolgod van, amikor hosszú volt az este. 35. de volt elég alkalma, hogy észrevegyen. Felismerhetett volna. 36. Rosszabb is lehetne. Ahelyett, hogy átnyújtja nekem a mûsorfüzetet, és udvariasan mosolyog, egyszerûen mondhatta volna, Nos, ön azt állítja, hogy a nézõtéren hagyta a mûsorfüzetét, de a jegyszedõim nem találtak elhagyott mûsorfüzetet. Mondhatná, A jegyszedõimnek jobb dolguk is akadna, mint egy vacak Fortnum & Mason szatyros õszülõ szakállmaki hadoválását hallgatni. Fogja a double decker szeletét, és takarodjon innen. 37. Nem valószínû, hogy a jegyszedõim kifejezést használná, amennyire emlékszem rá. 38. esõre áll. Még vissza kell botorkálnod azon a hosszú úton a megpakolt Fortnum & Mason szatyroddal. 39. Meg is ismerhetett, és inkább azt választja, hogy semmibe vesz. 40. Még valószínûbb, hogy nem ismert meg. 41. Már tizenöt éve? Jesszusom! 42. sidney-ben történt, nem Londonban. 43. egyetemisták voltunk, nem felnõttek. 44. Valószínûleg nem is emlékszik. Miért emlékezne? Nem az õ pillanata volt. Az enyém. 45. Nem is mintha bármi emlékezetes lett volna. csak egy dal. 46. Még a nevére sem emlékszem. 47. Nem mondhatod, Ó, én emlékszem rád, de a nevedre nem emlékszem. 48. egyszerûsítsük a dolgot. Hadd adja ide a mûsorfüzetet, és tûnjünk el innen. 49. Blazey fiúja, csak ennyit kell mondanom. 50. Vajon Blazey emlékszik-e? 51. Nem mondhatom, ugye te voltál Blazey fiúja? 1169

52 52. Lehet, hogy nem akar emlékezni Blazey-re. Mi van akkor, ha szörnyû volt a szakítás? Mi van akkor, ha tizenöt éve próbálja kitörölni Blazey-t az emlékezetébõl, és most jövök azzal, hogy Ó, én ismerlek ugye te vagy Blazey exe? 53. Hülye dolog azt mondani, Ó, én ismerlek, ha közben még a nevére sem emlékszel. 54. És világos, hogy õ nem emlékszik rám. 55. Valószínûleg ez a nap legjelentéktelenebb pillanata. A National Portrait Gallery és szent Pál, a színész temploma és séta fel Islingtonba és egy este a színházban. Ne ragadj le pillanatoknál. 56. átnyújtja neked a mûsorfüzetet. csak vedd el a mûsorfüzetet, idióta. 57. Tényleg, mit akarsz mondani? Köszönöm? Mit köszönsz? 58. Ha fontos lett volna, emlékezne rá. 59. Neki nem számít. 60. csak már olyan régóta guggol ott, a karja kinyújtva, és adná neked a mûsorfüzetet. 61. Nem szexuális dolog volt, ha arra gondolnál. Talán mégis emlékszik, és arra gondol, hogy szerelmes voltam belé vagy valami. szó se volt róla. 62. Már késõ. elmúlt az a pillanat. 63. Hadd múljon. Már a kezedben a mûsorfüzet. Nem kell még egyszer 3 font 50- et elõkaparnod. 64. Tényleg olyan semmi kis pillanat volt. Te idióta. 65. Idióta vagy. eltelt tizenöt év, és te még mindig emlékszel arra a röpke pillanatra. Mások hagynák elillanni, amilyen semmi pillanat volt. csak egy dal az éjszakában. csak egy nyugodt perc egy szörnyû év után. 66. egy gyönge pillanat volt. engedd el, te idióta. egy dal nem menthet életet. egy Blazey fiúja nem ment életet, ha meghallgat egy dalt, amit egy szakállatlan egyetemista énekel. 67. Nem mintha ma este elõtt eszembe jutott volna. csak akkor jutott eszembe, amikor felbukkant a nézõtéri bejáratnál. Teljesen elfelejtettem már. de számomra fontos pillanat volt. 68. Talán Blazey-re sem emlékszik már. Talán Londonba költözött, felnõtt férfiember lett, elfelejtette sidney-t, elfelejtette Blazey-t. Nem kellett kis dolgokat fejben tartania. Talán nem kellett ahhoz kis dolgokat fejben tartania, hogy elõrelépegessen, távol sidney-tõl, az egyetemi léttõl, Blazey-tõl. 69. Hogy tudnád egyáltalán emlékeztetni rá? Ó, én ismerlek, ez minden, ami eddig beugrott, és ennek nem volt semmi hatása. Talán mert nem is ismered. csak Blazey fiúja volt, aki történetesen jó idõben volt jó helyen. 70. Talán nem is volt érdekes, ki volt ott. Blazey akármelyik fiúja ott lehetett volna. Vagy akárki fiúja. Vagy egyáltalán akárki. Az a lényeg, hogy valaki lehetett, akit nem ismertem. Valaki, aki kívül volt az év szörnyûségén. 71. Hogy emlékeztethetnél valakit egy pillanatra, ami neki soha nem volt fontos? 72. A jegyszedõnõ bezárt. Mind haza szeretnének már menni. 1170

53 73. Hajnali négykor a társulati buli után, amit a pocsék diákdarabhoz szerveztek, és Blazey meg én benne voltunk, meg akartam ölni magam. 74. egy lesötétített szoba a társulati buli házában. A társulat többi tagjának zajongása, amint betör a hall felõl. 75. Én, amint feltápászkodom, hogy hazamegyek, és arra gondolok, hazamegyek és megölöm magam. 76. Én, amint az egész szörnyû éven keresztül tervezgetem, hogy megölöm magam. 77. Én, amint gondolatban megengedem a vizet, és kikészítem a pirulákat, és anynyira akarom, hogy már vége legyen ennek a szörnyû évnek, és punktum. 78. Végül is egyetemista voltam. Úgy könnyû drámázni. 79. elmenekültünk egy pocsék darab fülrepesztõ társulati bulijáról. A világ legostobább rendezõje és a világ legbosszantóbb fõszereplõje és a világ legkínosabb színpadi verekedése, amit valaha láttál. 80. Én a színházzal sose voltam elégedett. Ha ma este azt mondta volna, Tessék a mûsorfüzete, remélem, tetszett az elõadás, azzal zártam volna le, hogy A rendezés remek volt, de nem tetszett a nõk megformálása. 81. Az efféle kijelentések késztetik az embereket arra, hogy azt mondják, 3 font 50 lesz, köszönöm. 82. sötétben ültünk, és Blazey dalokat énekelt a Muppet show-ból, és én Gonzo remek daláról magyaráztam a Muppet Movie-ból. 83. És nem csak a pocsék darab. Apám egy seggfej volt és anyám halott és 1994 a világ legszörnyûbb éve és az a veszekedés Amyvel és nem tudni, honnan jött az a harag. Az egész év fülrepesztõ volt. 84. Micsoda remek dal. Jobb, mint ez a ma esti átlagos darab és a tizenöt évvel ezelõtti pocsék darab. Jobb, mint a halott anyák és a nehéz Fortnum & Mason szatyrok. Jobb, mint az Almeida színház házigazgatója és egy ausztrál turista udvarias, kellemetlen eszmecseréje. 85. És a szoba csendes volt és nyugodt és nem volt semmi fülrepesztõ. És Blazey amint énekli Miss Piggyt amint énekli: Mi lesz velünk, szerelmem? 86. Én, amint mondom és mondom a magamét Gonzo daláról a Muppet Movie-ból. 87. És én, amint majdnem nem akarom megölni magam. 88. Én félig már nem a padlón és õ Blazey fiúja, akit még soha nem láttam az elõtt az este elõtt, és nem láttam soha többé az után amint azt mondja, Ne menj el, énekeld el azt a dalt, amit szeretsz. 89. Õ, amint azt mondja, Tessék helyette egy másik mûsorfüzet. Aztán visszamegy a nézõtérre a lengõajtón át. 90. Butaság. Talán Blazey mondta: Ne menj el, énekeld el azt a dalt. Õt talán kevésbé nem is érdekelhette volna Gonzo dala. Talán azt gondolta: Te jó isten, micsoda idióta vagy, Én vagyok Blazey-vel, takarodj ebbõl a lesötétített szobából, és hagyj minket békén. de én nem így emlékszem. 91. A társulati buli és a seggfej apám már szinte nem is izgatott. 92. Az átlagos darab és a nehéz szatyor és a majdnem-esõ egyáltalán nem számít. 1171

54 93. Örömmel fizetnék 3 font 50-et. Leírhatom az adóból, ha ad róla számlát. 94. Azt a megoldást választottad, hogy tudomást sem veszel az Ó, én ismerlekrõl. Vagy talán nem is hallottad. Talán nem láttad az arcomon a felismerés felvillanását vagy talán azt gondoltad: Istenem, késõ van, nem mehetnék már végre haza? 95. Persze hogy emlékeztem arra a pillanatra, már mielõtt ma este újra megláttalak. Gyakran eszembe jut. Hagytad, hogy a sötétben elénekeljem azt a dalt, és ezért nem mentem haza, és nem öltem meg magam. Igen, talán igaziból nem öltem volna meg magam végül is egyetemista voltam, de mindenképpen te állítottál meg. Azt mondtad, Ne menj el, énekeld el azt a dalt, amit szeretsz. Blazey az ágyon feküdt a lesötétített hálószobában, a feje (azt hiszem) az öledben, és te hagytad, hogy énekeljek. 96. Gonzo dala a Muppet Movie-ból: Hogy is mondjam, srácok most lelt régi barátok? Ûrben vagy mennyben itt lennék helyben? Neked elég, ha beugrasz, de én maradok, Oszt egyszer majd én is visszautazok. Oszt egyszer majd én is visszautazok. 97. És ettõl jobban lettem. És nem mentem haza, hogy megöljem magam. 98. A jegyszedõnõ már hazament. 99. És amikor tényleg meg akarom ölni magam, visszaemlékszem arra a pillanatra: hajnali négykor életem legrosszabb, legszörnyûbb évében, amint a sötétben Gonzo dalát énekelem Blazey-nek és Blazey fiújának, akit ma estig soha többé nem láttam. Az a pillanat sokszor megmentett már, és ezért köszönetet akarok mondani. sajnálom, hogy késõ van, és le kellett jönnöd a lengõajtókon keresztül, és kinyitni a mûsorfüzetes szekrényt, és leguggolni, és elõszedni egy másik mûsorfüzetet egy most kövér szakállmakinak, de köszönöm. Bárcsak lehetõségem lett volna köszönetet mondani Fél órája jöttél el a színházból. Most az utcán vagy, túl azon a helyen, ahol megfordultál, hirtelen, miután átkotortad a vacak Fortnum & Mason szatyrodat, megpakolva a vizesüvegeddel és az esernyõddel és egy nosztalogva félig elrágott double decker szelettel és egy könyvvel és némi töltött cukorkával és egy halom képeslappal a National Portrait Gallerybõl, és észrevetted, hogy valószínûleg otthagytad a mûsorfüzetedet. de ez most már réges-régen történt. Tizenöt éve és egy végtelenben megállított pillanatban, amelyben egy felnõtt ember átnyújtott egy mûsorfüzetet egy másik felnõtt embernek, ahelyett, amit a nézõtéren felejtett. Menj tovább, és hagyd magad mögött az egészet. Okok, hogy miért mondjunk valamit: 1. egyszer megmentetted az életemet. És ezért most köszönetet mondok neked. KATONA TeRÉZIA fordítása 1172

55 MÛHeLY mózes HUbA Aranymetszés a Szent László-énekben A régi magyar vers címû, egy emberöltõnyivel ezelõtt megjelent tanulmánygyûjteményben Vekerdi József kitûnõ elemzést szentelt a Szent Lászlóének párhuzamos magyar és latin szövegének. Kifejtette egyrészt, hogy az énekben miként fonódnak össze a himnusz- és a panegirikus költészet sajátosságai, másrészt pedig azt, hogy a magyar és a latin szöveg megfeleltetése milyen jelentõs mértékben múlja felül még a legsikerültebb magyar fordítások pontosságát is. Az elemzés Mûvészi kifejezõkészség címû alfejezetében az Idvezlégy kegyelmes Szent László kerály Salve benigne rex Ladislae sorismétlés keretébe foglalt szerkezet átgondoltságát méltatja, a többi közt megjegyezve, hogy az ének László szobra kapcsán áttér elõbb külsõ (testi szépség, bátorság), majd belsõ [ ] erényeinek magasztalására. Így került ez be másfél évtized múlva az Új magyar irodalmi lexikon László-ének szócikkébe is. Az olvasónak feltûnhet, hogy a zárójelben szerepeltetett második erény, a bátorság nem annyira külsõ, inkább belsõnek mondható, s ha ezen elgondolkodik, talán hajlik arra, hogy az éneknek az elemzést bevezetõ olvasatát, pontosabban az olvasat adott helyén a versszakok sorrendjét is megkérdõjelezze. Az ének magyar és latin szövege, tudjuk, a Peer- és a Gyöngyösi kódexben kölcsönösen kiegészíti egymást. Olvasatuk alapjául egyrészt a Peer-kódex magyar szövegének 15 szakaszát választhatjuk, melyeket a Gyöngyösi kódexbeli szöveg záró strófa elé iktatott 3 szakaszával egészíthetünk ki összesen 18 szakaszra. Alapul másrészt a Gyöngyösi kódex latin szövegének 18 szakaszát választhatjuk, melyeket a Peer-kódexbeli szöveg záró szakaszával egészíthetünk ki összesen 19 szakaszra. A latin szöveg 15. szakaszának magyar megfelelõje nincs, a magyar szöveg ezért egy szakasszal rövidebb, mint a latin. Az ének magyar szövegének az elemzést megelõzõ olvasata a Peer-kódexbeli 11. és 12. szakaszt felcseréli, feltehetõen azért, hogy sorrendjük a latin szakaszok sorrendjének megfeleljen. Vélhetõen ennek a sorrendcserének a következménye a bátorságnak külsõ erényként a testi szépséggel történõ társítása is. A magyar és a latin szöveg szakaszainak sorrendi megfeleltetése adott esetben azért sem lehet feltétel nélküli követelmény, mert a szövegalkotó a magyar és a latin nyelv mûvészi használatának készségén túl az arányos szerkezetépítés készségével is rendelkezik. Aligha véletlen, hogy a dicsérõ ének leginkább lényegre utaló mondatát a magyar szövegben éppen a 11. szakasz tartalmazza: Tagodban ékes, termetedben díszes, válladtul fogva mendeneknél magasb, 1173

56 csak szépséged császárságra méltó, hogy szent korona téged méltán illet. Aminthogy az sem véletlen, hogy a latin szövegben ennek a strófának éppen a 12. szakasz a megfelelõje: Tu membris sanus, forma decorus, humeris tuis altior cunctis, specie sola Imperio dignus, corona sancta te rite cernit. Könnyen ellenõrizhetõ, hogy a 18 szakaszos magyar szövegben az elsõrendû pozitív aranymetszés a 11. és a 12., a 19 szakaszos latin szövegben pedig a 12. és 13. szakaszt választja el egymástól, mindkét esetben egyazon lényeges mozzanatra irányítva a figyelmet. A szakaszok sorrendi eltérése tehát az ének dinamikus szerkezeti arányainak a kialakítását szolgálja. Az emberöltõnyivel korábbi elemzés értékálló voltát bizonyítja, hogy még apró bizonytalansága is újabb felismerés forrása lehet. Henrik Ibsen: Vadkacsa (Nemzetközi Ibsen Fesztivál, 2012, Oslo). 1174

57 TáJÉKOZÓdás KOVács KATáNg FErENc Nemzetközi Ibsen Fesztivál, 2012, Oslo HÓTReáL A VÉGeKeN Ha valakinek nincs ötlete arra, hogyan vihetne színre Ibsen-darabot, elbújik a mester háta mögé, kiválaszt egy drámacímet, esetleg egy hangzatos mondatot a drámaíró életmûvébõl, majd egóját megacélozva kreál a semmi köré valami trendit száz oslói lakost válogatott össze a két rendezõ. Lehetõleg minden korosztály, foglalkozás és nemzetiség képviselõit. Aztán négy napig próbáltak a Nemzeti színház Nagyszínpadán. Mindenki kapott egy sorszámot, emlékeztetõül. s hogy dinamikus, látványos legyen a százperces elõadás, a teret folyton mozgó, átszelõ, betöltõ csoportosulásokká koreografálták. elfogadható volt az az ötlet, hogy folyton kérdezett valamelyik szereplõ, amire a színen lévõk igen vagy nem választ adhattak úgy, hogy a színpad megfelelõ oldalára álltak. Pörgött, forgott a színpad maga is. Hol túl gyorsan, így az álló mikrofon elõtt hamar elsiklott az éppen nyilatkozó oslói polgár. Hol meg lefékezve az elvárható lendületet. Ilyesféle kérdések hangzottak el, hogy Akarsz-e királyság helyett köztársaságot? (nem elhanyagolható itt az az óriási poén, hogy a trónörökös a bemutatón ott ült a második sor szélén ), Hazudtál-e már?, s hasonló kérdésekre ki-ki igyekezett a válaszának megfelelõ oldalra. A kérdéseket s a válaszoknak megfelelõ színpadoldalt a szereplõk által jól látható, balkonra erõsített lapos képernyõrõl lehetett leolvasni. Ott jelent meg a következõ megszólaló sorszáma és emlékeztetõül mondandója is. Többen természetesen fejbõl tudták a bemutatkozáshoz szükséges személyi adataikat, de azért látszott a nézõtérrõl, hogy fél szemmel a kijelzõ táblát lesik. Nem volt ez gond, miután a hátra-hátraforgolódó nézõk nagy része is felfedezte a súgótáblát. de ennyi kapaszkodó, amatõr fellépõkrõl lévén szó, abszolút természetes és megbocsátható. Ahogy az is, ha valaki személyes adataiban bakizott, vagy a tenyerébõl olvasta ki a mondandóját. Még az sem volt kínos, ha türelmüket vesztve (mert a tábla már más számát mutatta) egymás szavába vágtak, vagy a válasznak megfelelõ oldalra igyekezvén összefutottak, tébláboltak. Valaki mindig az elsõ sorba igyekezett. Valaki folyton elkésett. Valaki unott képet vágott. Valaki rájátszott az apró szerepére. Valaki másokat is igazgatott. Valaki mindig a semleges mezõben rekedt. Valakit tolókocsiban toltak, s látszott, szegény kukkot sem ért az egészbõl. Valaki húzta maga után ötévesforma kisfiát, hogy idõben helyére érjen. s voltak, akik a próbákon elvállalták, hogy A nép ellenségébõl valamelyik szereplõvel szegrõlvégrõl rokonnak tekintve magukat, életükbõl olyasmit idéznek föl, amivel igazolhatják ezt. Igen nagy fantáziát igényelt a nagyérdemûtõl, hogy e világ- 1175

58 szerte gyakran játszott, s leginkább aktualizálható mûvet akár csak nyomaiban is felfedezhesse ezen az estén. A díszlettelen színpad hátsó falán egy több méter átmérõjû kék folt virított. erre vetítve (is) láthattuk különbözõ szögekbõl kamerázva a színpadon zajló eseményeket. A leglátványosabbak természetesen a madárperspektívából közvetített képek voltak, amint hangyamód mozgott, amõbázott alant a száz oslói polgár esett szó környezetvédelemrõl, szolidaritásról, sajtó- és szólásszabadságról, népek együttélésérõl. Helyére is került minden, korrekt, arányos, intelligens módon. Többünknél csak az váltott ki némi megütközést, amikor valaki a kelleténél jóval több idõt szentelve a témának egy nõalakokat ábrázoló szobrok számára létrehozandó park ellen fröcsögött. Könyörgök! döntsük le talán az orléans-i szüzeket, a Justitiákat? A milói Vénuszt vagy Zrínyi Ilona, Viktória királynõ szobrát? s mi legyen a norvégok camilla collettjével, a Nobel-díjas sigrid undsettel? Végül is idõnként érdekes volt, vidám, színes, az önkéntes fellépõk szimpátiát keltettek, de mégis leginkább a langymeleg unalom, közhely és az elképzelések hiánya határozta meg az estet. egy diákom másnap, az elõadást elemezve, fanyalgásom láttán konzervatívnak titulált. ezt most én bóknak vegyem? s mi legyen azokkal kérdezett rá nem kis gúnnyal, akiknek valóban tetszett ez a program? Nos, nekik teremtsünk a darabhoz illõ körülményeket: népgyûlést, lakóközösségi napot, majálist vagy valami hasonlót. Minden elismerésünk és tiszteletünk a fellépõké de nem a projekt menedzsereié. Mi pedig veregessük vállon magunkat, hogy a méltatlan helyzet ellenére is birkatürelemmel hallgattuk õket és tapssal jutalmaztuk önkéntes szolgálatukat. Ha nem az Ibsen Fesztiválon, s fõleg nem a nyitó elõadáson találkozunk velük, még talán büszkék is lehetnénk az oslói polgárokra Így csak fejcsóválással nyugtázzuk, hogy valakik nem elõször s gyanítom, az oslói Ibsen-fesztiválok történetében nem is utoljára a trendre való hivatkozással megint átvertek, palira vettek bennünket. Kik is hát e jeles ötletmegálmodók? A Rimini Protokollt két német és egy svájci színházmûvész alapította 2000-ben. Magyarországon is felléptek 2006-ban és 2010-ben a Budapesti Õszi Fesztiválon, 2009-ben a Tavaszi Fesztiválon a Trafóban. Leghíresebb elõadásaikkal 100% Berlin, Marx: A tõke 1. kötet és a Radio Muezzin járják a világot. A színház határait feszegetik. szinte eszköztelenül, civilek mesélnek önmagukról, illetve értelmeznek adott témákat, szövegeket. (Rimini Protokoll: A nép ellensége Oslóban [en folkefiende i Oslo]. Helgard Haug, daniel Wetzel német vendégrendezõk.) 1176

59 KORTáRs drámák VeNdÉGsÉGBeN Tapasztaljuk, hogy a kortárs drámák két végletét láthatjuk manapság a norvég színpadokon. Vagy oly szófukar és eseménytelen az elõadás, hogy a nézõnek, aki borsos belépõt fizetett, magának kell kikerekítenie valamiféle történetet, s társasági beszélgetések során úgy kell tennie, mintha értené és hévvel támogatná e módit. Vagy túlfecsegik a témát a színpadon, szájbarágós, laza és képlékeny a szöveg. Bizony, bizony nem könnyû dialógust írni! Mármár ördögi mesterség. de például Ibsen elég jól értette. Az Ibsen-fesztiválok szervezõi idõrõl idõre vendégül látnak kortárs norvég szerzõket is. Idén két fiatal drámaíró mutatkozhatott be. Arne Lygre már bizonyított korábban, 2011-ben mutatták be Párizsban az Eltûnök (Jeg forsvinner) címû négyszereplõs drámáját. s Franciaországban korábbi két darabja is színre került már, ahol a kritikusok elismeréssel nyilatkoztak a kis Norvégia nagy drámaírói hagyományairól. Ibsen és Jon Fosse után íme az új generáció is megvillantotta az oroszlánkörmeit. Arne Lygre novelláskötettel debütált 2004-ben, s rögtön Brage-díjjal jutalmazták érte. A két évre rá megjelent regényét a közszolgálati rádió (NRK) hallgatói választották az év regényének. Most végre Norvégiában is színpadra került az Ibsen Fesztivál meghívására. ebben a drámában kevés szóból, viszonylag keveset is tudunk meg. egy középkorú nõ monológja a biztonságos, de gyermek nélküli otthon melegébõl. Inkább segélykiáltás, mint életigenlés. Valami katasztrófafélét, krízishelyzetet vizionál. Õ végig az üres színen marad, a nézõtér elsõ sorához közel elhelyezett néhány szék egyikén ül, idõnként feláll, még közelebb lép hozzánk. Férj és feleség, valamint anya és lánya. Felváltva vagy mesélõk vagy hallgatóság. szántszándékkal nem írtam beszélgetésrõl, hiszen itt egymás mellett elszálló szövegek szólnak süket füleknek. Vagy a közönségnek, de leginkább mégis önmaguknak. Nem könnyíti a megértést az sem, hogy itt nem egy konkrét katasztrófáról esik szó. Lehet gondolni a thaiföldi cunamira, földrengésre valahol, de még a 2011-es norvég tömegmészárlásra is. Katasztrófákra, szörnyûségekre egyszerre kívül- és belülállóként. A félhomályában a négy színész szinte rezzenéstelen arccal monologizál. számunkra a darab különössége, hogy a dramaturgja magyar, az oslóban élõ Ölveczky (Osztovics) cecília. s bizonyára neki (is) köszönhetõ, hogy Giske Armand feszes, tömör mondatai jól megtapadnak az emlékezetünkben. (Arne Lygre: Eltûnök [Jeg forsvinner]. Rendezte: Eirik Stubø.) A másik kortárs darab az ellenkezõ véglet. Ha nem is szószátyár, hisz a norvég alapjában amolyan székelyes beszédû, de ködként gomolyog a szöveg a játéktér felett, s laza a szövegépítkezés. Az a bizonyos puska a dramaturgia szimbolikus tárgya elég hamar elõkerül, s már tudjuk, ha képletesen is, de hamarosan eldördül. Van itt sok más furcsaság is, ami a nézõkben bizonytalanságot kelt. Például a szimbolikus díszlet és a papírmaséból kivágott kellékek: a tányérok, az evõeszközök, a hûtõszekrény s benne a felvágottak, a 1177

60 zöldségek s a gyümölcsök. A bútorok is furcsák, a nézõtér felé lejt az asztal, a tûzhely s a kanapé is. A darab közben, a színrõl nem, csak a beszélgetésbõl gyakran eltûnõ szereplõ folyamatosan festegeti a további kellékeket. Õ a család egyetlen fia, aki misztikus módon folyton eltûnik, halottnak hiszik, s csak az újabb temetése után kerül megint elõ. Az est folyamán a szülõk mélységes, majd egyre fásultabb gyászát követhetjük nyomon. Végül olyannyira megunják" fiuk gyakori halálát, hogy már közömbösen reagálnak rá, ha csapzottan, kiéhezetten megint becsönget, újabb rémtörténeteket mesélve betör a már-már normál kerékvágásba került életükbe. Végül maguk próbálják eltenni láb alól, fojtogatják, de nem bírnak vele. szerencséjükre a gyakori meghalástól a fiú is legyengül, hamuszürkén elfogy, mint a cérnaszál... Fredrik Brattberg 2010-ben írt darabja, a Visszatérések (Tilbakekomstene) az oslói Kortárs drámafesztiválon került színre 2011-ben, majd meghívták Koppenhágába egy fesztiválra, és New Yorkban is bemutatták egy felolvasóesten. Fredrik Brattberg zeneszerzést tanult, többek között Wolfgang Plagge neves zeneszerzõnél, aki pár évvel ezelõtt lett a Magyar Kultúra Lovagja (talán ezért is játsszák Brattberg mûveit Magyarországon). de mûsorra tûzték már Angliában, Észtországban, Finnországban, svédországban, Mexikóban, Amerikában. Operáját 2004-ben mutatták be Kanadában. A mostani fesztivál zárókonferenciáján skien kisvárosban szeptember 10-én, e mûvéért, megkapta az Ibsen drámaírói díjat. Az oslói bemutatón Tyra Tønessen rendezõnõ keveset változtatott Brattberg eredeti szövegén. Nem úgy, mint azt a 2008-ban színpadra állított Ibsen Babaházában tette. Ott csavart egy nagyot a történeten. Nóra ült bele a bankigazgatói székbe, míg a munkanélkülivé vált férje, Norvald maradt otthon a gyerekekkel, s vezette a háztartást. Rank doktort is alaposan átformálta, a darab végén például nõi ruhába öltöztette. (Fredrik Brattberg: Visszatérések [Tilbakekomstene]. Rendezte: Tyra Tønnessen. A det Norske Teatret, Oslo vendégjátéka.) OBeRHAuseNI NÓRA A fesztivál legformabontóbb elõadása. Nóra mintha egy zenélõdoboz tetejérõl megszökött bábubalerina volna. szögletes-gépies balett-pantomin mozgása, arcára fagyott grimaszai, túlméretezett mozdulatai próbálják elhitetni velünk, ez csak mesébe illõ tündér/gonosz játék. Varázslat. Thorvald vén kéjenc, szadista, legalább harmiccal öregebb Nóránál. Féltékeny, durva, mint a pokróc, de azonnal mézesmázos, amint a színen feltûnik Kristina, Nóra fiatalkori barátnõje. Rank doktor, kinek nevét találóan Krankra (beteg) változtatták a német nyelvû elõadásban, botra támaszkodó, rozoga, élveteg matuzsálem. csorog a nyála, minden nõi idomra tapad a szeme, a keze. Krogstad közönséges õrült, mégis talán õ a legnormálisabb figura az egész darabban. Kristina talpig feketében, festett fehér arccal egyszerre a végzet asszonya 1178

61 és az alvilág hercegnõje. Férfi/nõ-faló démon. Folyton szól valami zene, idõnként nagy a zûrzavar, teátrális a játék. A darab vége felé az egyetlen díszletelem, a karácsonyfa peremét tûznyelvek nyaldossák, nem ég el, csak folyamatosan lángol. A szélsõséges, torz beállítások ellenére is nagyszerû és roppant érdekes ez az elõadás. s a legmegdöbbentõbb a csattanó, amikor a meggyötört, térdeplõ Nóra gépiesen válaszolgat Thorvald leckéztetõ, kioktató intelmeire:...igen, Thorvald, igen, igen......nem, Thorvald, nem, nem... Majd magára maradva is, mint egy fennakadt hanglemez vagy a zenélõdoboz elromlott mechanikájú táncfigurája szajkózza gépiesen...igen, Thorvald, igen, igen......nem, Thorvald, nem, nem... s mindeközben faarccal, bábként bólogat. Hosszan, hogy mindenki jól emlékezetébe vésse e bemutató tanulságát. de lássunk csodát! Felpattan, mint aki rugóra jár s újra felhúzták, a színpad közepére perdül, mennyei fényben, széles mosollyal, tüllszoknyás ölébe fogja be az égbõl aláhulló aranytallérokat, és eszében sincs hátat fordítani a gazdagságnak, a biztonságot nyújtó habár idõnként rabláncos, pokoli otthonnak. Tudjuk, Ibsen a berlini õsbemutatóra, a korszellem és a direktor sugallatára, írt egy olyan befejezést is, amiben Nóra nem hagyja el a gyermekeit és az otthonát. A darabban sok-sok utalás található Hitchcock és Fassbinder filmjeire. (Nora oder ein Puppenhaus, a Theater Oberhausen vendégjátéka. Rendezte: Herbert Fritsch.) BeLGA NÓRA Az oslói Nemzeti színház mellett más intézmények is kirukkolnak egy-két rendezvénnyel az Ibsen Fesztiválon. A Black Box alternatív mûhely, befogadó színház. Közönsége fiatalos, bohó, a Mûvészeti Fõiskola szinte minden szakáról ide járnak át világot látni. Még Ibsen neve sem riasztotta el õket, zsúfolásig megtelt a korábban üzemcsarnokként szolgáló terem. A színen, ami a téglalap alakú tér teljes hosszában, a nézõtér elõtt tátong, csak néhány szék árválkodik, s három játék állat, amiket Nóra a darab kezdete elõtt körbevisz a nézõk között. Közben meséli, hogy a házasságába csak ezeket hozta magával a szülõi házból. Tapogassuk meg bátran, valódi bõr, apjától kapta kislánykorában. s fecseg, csacsog, ragyog a szeme, amint beszél hozzánk, leül közénk, ha talál szabad ülõhelyet, s onnan válaszol a színen ácsorgó férjének, Thorvaldnak. Kezdetét veszi az elõadás, nem hunynak ki a fények, miáltal a nézõ végig közös fénytérben marad a szereplõkkel (habár néhány reflektor azért követi a szereplõk arcát, s a különbözõ jelenetekhez is használnak helyzet- és hangulatteremtõ világítást). A színtér körül, a falak mentén van néhány kellék, de csak a legszükségesebbek. Itt sétál fel s alá a színre lépésre váró közremûködõ is. Itt öltöznek át, egyetlenegyszer a táncmulatsághoz. Az Ibsen Fesztivál végére kiderül, ez az egyetlen majdnem teljes szövegû Ibsen-dráma. Rövidített, de minden jelenet a helyén van, s a leglényegesebb 1179

62 dolgok elhangzanak. Nem így a többi esten, ahol vagy csontig lecsupaszított drámát láthatunk, vagy maira átírt, Ibsen egyetlen dialógusát sem használó szöveget, vagy idegen szövegekkel torzítottat, s van, ahol csak az utolsó felvonás marad meg az ötbõl (igaz, abba sûrítik az elõzõek egy részét is). Az a különös a belga Nórában, hogy hõsnõje csodálatosan építkezik a darab folyamán. A locsogó, csapongó csitri a szemünk láttára érik határozott, felnõtt nõvé. s ezt a folyamatot a mackósan apás férj s a markáns, szemrevaló Rank doktor játéka végig kiválóan támogatja. Thorvald szimpatikus, a karrierjét természetes egyszerûséggel építõ értelmiségi, aki szeretné Nórát szellemi partnerként maga mellett tudni. sok színrevitel némileg félreértelmezi, illetve tudatosan eltorzítja Ibsen elképzelését Nóráról. Mindenképpen úgy állítják be, mint akit az apja és a férje is szándékosan gyerekként kezel s igyekszik kalickába zárva megõrizni ebben az állapotában, figyelmen kívül hagyva, hogy Nóra, ameddig csak lehet, védekezésbõl s hogy óvja otthonát és szeretteit, maga bújik gyermetegsége mögé, és nem törekszik felnõtté válni. ezáltal a cselekmény folyásából nem következik természetesen, hogy Nóra egyszer csak elhagyja azt a biztonságos családi otthont, amiért a gyermekálarcot viselte. Itt is elmegy Nóra, de Thorvald mintha megkönnyebbülne, hisz ha nem is ezt akarta, de annyi legalább történt, hogy Nóra immár dönteni kész felnõtt, és új életre szánja el magát... A tg stan társulat rendezõ nélkül alkot ben alakult Antwerpenben, s már a kilencvenes években a vezetõ társulatok közé küzdötte fel magát. elvük a dogmamentes színház, amit a nevük is tükröz s(top) T(hinking) A(bout) N(ames). cocteau-, Anouihl-, Bernhard-, Pinter-darabok mellett csehovot, shaw-t, Ibsent is játszanak. (Henrik Ibsen: Nóra, a belga tg stan vendégjátéka.) VAdKAcsA FARKAseMBeRVÉRBeN MeGFORGATVA, derrida-már- TássAL, KAFKA-KÖReTTeL A színpadon, közel a deszkák felett egy 6 x 6 méteres trambulinszerûség feszült vaskos alumíniumvázra kifeszítve. Nem akrobatamutatványra szánták, de hogy megnehezítette a szereplõk szabad mozgását, az hamar kiderült. Kétoldalt 3-3 alacsonyra állított mikrofon állt, s leghátul középen, az akadálypálya mögött is egy. A színészek e mikrofonok mögé térdepeltek, guggoltak, törökülésbe ereszkedtek, s úgy idéztek hosszú-hosszú mondatokat Kafka, derrida s mások mûveibõl. Valamennyi idõ azért Ibsenre is jutott. Gimnazista korom szellemi játéka jut eszembe errõl: a társaság tagjai találomra egy-egy könyvet emeltek le a polcról, majd belelapoztak, és sorra kerülvén hangosan felolvastak néhány sort. Jót szórakoztunk Móricz, Remarque, Ady, Németh László véletlen egymást követõ sorait hallva. Nos, ilyesmi történt az ibseni s a mellé találomra illesztett vendégszövegekkel is. Felmerül a kérdés, adott-e Ibsen gondolatai-hoz ez valamit? erre már egyetemi éveim jópofáskodása rímel: érthetetlen, de meg lehet magyarázni! 1180

63 A Nemzeti színház nagyszínpada amúgy sötéten tátong a színészek háta mögött. Idõnként látványos fényváltás következik, de ebben sincs semmi következetesség, zavart, bizonytalanságot kelt, mint még sok más egyéb. Ibsen szövege, ugyan erõsen meghúzva, idõrõl idõre felbukkan, de az egyes szerepeket megformáló színészek örökös felcserélésével majdnem kibogozhatatlan, értelmezhetetlen. Bármikor elõfordulhat az is, hogy egy színésznõ éppen az egyik férfi szereplõ szövegét mondja, és fordítva. ez a darab már nem Ibsenrõl, a klasszikus, mítoszokkal, talányokkal teli Vadkacsáról, hanem a rendezõ és csapata öncélúan mûködtetett kísérletsorozatáról szól. Minden mindennel helyettesíthetõ, felcserélhetõ. Mondják egy ideje, hogy a szerzõ halott. Most már a színész is? Feladták a leckét, mennyi referenciát tudunk leckefüzetünkbe begyûjteni, s meddig bírjuk pfujozás és füttyögetés nélkül. csak azok örülhettek, akik már nagyon unták a szerintük agyoncsépelt Ibsen-szövegeket. A napilapok híradásai is ez utóbbiak lelkesedésével vannak tele. csak egy-két óvatos hang kérdõjelezi meg, hogy miért kell egy rendezõnek Ibsen háta mögé bújva, a fesztivál költségvetését terhelve lobogtatnia az egóját. Kinek jó ez? A becsapott közönségnek? A jobb sorsra érdemes színészeknek? Gyanítom, csak olyan önmagukba ájult csúcsfejeknek, akik idõrõl idõre megpróbálják az elenyészõ kisebbség, vagyis a maguk képére formálni a világot. (Henrik Ibsen: Vadkacsa [Villanden]. Rendezte: Anders Pauli svéd vendégrendezõ, az oslói Nemzeti színház bemutatója.) PeeR KÉT NÉGYZeTMÉTeReN A világot jelentõ deszkák felülete a hat fiatal oslói színésznek mindössze kétszer egy méter. Nem tévedés! Két négyzetméter. Háromlépcsõnyi magasságban, hogy a nézõ még jobban izgulhasson, fenn tudnak-e maradni az ötvenöt perces játékidõ alatt. s ha már erre vállalkoztak, tényleg kár volt ha csak pár percre is lelépni onnan, s elbújni az állványzat alatt. Indokolt sem volt, de mindenképp illúzióromboló. A Peer Gynt könyvhû szövege még gyorsolvasással sem sûríthetõ ötvenöt percbe. Végigfutnak hát a mûvön, szinte minden lényeges témakört érintenek. Kevés eszközzel, mimikrivel, pantomimmel, hangutánzó szavakkal, hangkeltéssel. A koreográfia külön szót érdemel, hiszen ennél pontosabb tervezésre, kivitelezésre aligha lenne nagyobb szükség, mint itt, e tenyérnyi helyen. Meglepõ hát, hogy különösen sokat mozognak, bonyolult, érdekes, fantáziadús formációkat képeznek. ugyanakkor, sokat rontva az összképen, primitív, sablonos elemek is be-becsúsznak a koreográfiába. A dovre barlangot idézõ jelenethez használnak csak disznópofamaszkokat, különben csak magukra, arc- és testjátékukra s többnyire igen kifejezõ hanghordozásukra hagyatkozhatnak. A jelmezek feltûnõen érdekesek, egyediek, különlegesek, mégis egységes a hatásuk. A tervezõ színekkel, apró részletmegoldásokkal kívánt a karaktereknek egyedi jelleget kölcsönözni. Az oslói Nemzeti színház- 1181

64 nak és a két, Párizsban végzett színész által mûködtetett Joker színháznak ez az Ibsen-fesztiválra készített produkciója látványos sikert aratott. A fesztivál után országos turnéra készülnek: többnyire középiskolákba. ezt azzal alapozták meg, hogy két szerepre válogatást hirdettek az érettségi elõtt álló diákok között. Így került be két tizennyolc éves fiatal a stábba. ezt a darabot akár Magyarországon is bemutathatnák, mert a norvég nyelv ismerete nélkül is jól értelmezhetõk a jelenetek. de figyelem, akinek klausztro- és/vagy homofóbiája van, az idõnként kellemetlenül érezheti magát! (Teater Joker: Peer egy raklapon [Peer på en pall]. Rendezte: Niels Peter underland, Yngve Marcussen.) A PeeR VÉGe Aki tövirõl hegyire ismeri a Peer Gyntöt, az zökkenõmentesen kapcsolódhatott a cselekményfolyam kellõs közepébe, illetve a végébe, az ötödik felvonásba. Peer visszatérõben szülõfalujába, hajója viharba keveredik, elsüllyed. ebbõl a helyzetbõl kiindulva hallhatjuk Peer történetét, a halála elõtti visszaemlékezéseibõl. Természetesen alaposan megrövidítve. A kör alakú színházterem szinte kínálja magát arra, hogy cirkuszi sátornak rendezzék be. ez most és itt remekül sikerült, a piros-fehér csíkos ponyva, a feszítõ- és mászókötelek, a porond közepén elhelyezett halászcsónak, az árboc helyére állított kiszáradt fa, a csupasz ágakon lógó kacatok, üres flaskák, elsárgult fotók képesek Peer világát tükrözõ asszociációkat ébreszteni bennünk. Peer minden jelenetét a csónakban játssza. szûk játéktér, de inspiráló. Leginkább csak a hangjára, arcjátékára, visszafogott gesztusaira hagyatkozhat. Remekül alakít. sok szereplõ rohangál, táncol, bolondozik körülötte, bohócok, mágusok, akrobaták, cirkuszi figurák, ugyanakkor a dialógusokból kikövetkeztethetõen a darab itt aktuális szereplõi: a Gomböntõ, Aase anyó, solvejg, dovre apó, a Zöldruhás nõ, Peer ismeretlen fia... és még mások. s ezúttal nem Grieg ismert szvitjeit, esetleg szolvejg dalát halljuk felcsendülni a darabban, hanem Peer énekel az 1892-es daloskönyvbõl egy nagyon szép norvég népdalt: Mint virág a mezõn, Mint alma az ág hegyén, Legénynek s leánynak olyan a dal, De télnek tele, mikor elhal. Szóljon hát szívbõl a nóta! Életünk éneke, álma! Oly sok itt a bú, a gond! Szertefoszlik, ha dal fakad. 1182

65 De hozzatok saját szerzeményt, Énekeljünk régi szokás szerint! Énekeljünk emlékezetbõl valamit, A kottáskönyv az oly avítt! (Kunszenti-Kovács dávid fordítása) (Henrik Ibsen: Peer Gynt. Oskaras Korsunovas litván vendégrendezõ. Az oslói Nemzeti színház Thorsov kisszínházi bemutatója.) AusZTRáL VADKACSA L alakban ülünk a sarokban felépített 10 x 10 lépés nagyságú üvegkalicka elõtt. Teteje is van, jól szigetelt, csak mikroporton át jut el a hang a közönséghez. Az L mindkét szára felé, felénk egy digitális óra mutatja a cselekmény napját és idejét. Nemegyszer fontos ez az információ, hiszen ugrál a történet idõben elõre és hátra is. szuperrealista elõadás. Valódi a vízmedence, valódi a kacsa benne, s megkockáztatom, mintha idomítva is lenne, hevesen méltatlankodik, gágog, csapkod a szárnyával, amikor kell (övé az elsõ kép). Majd egy késõbbi jelenetben a medence vizében is élvezkedik, alábukik, csapkod, tollászkodik. A szereplõk mai öltözékben, ma használatos nyelvi fordulatokkal élnek. A rendezõ nyilatkozatából tudjuk, hogy átírta a darabot, egyetlen Ibsen-dialógus sem maradt benne. de az elõadás végére az is kiderül, hogy mindez Ibsen szellemében történt. Öt szerepet tartott meg az eredetibõl. Az öreg Werle Al Pacino-gengszterfigurára van véve: öltönye, szemüvege, festett fekete haja, testtartása. Visszavonulóban az üzleti élettõl nem beszélget, de tárgyal a fiával. Feleségül veszi huszonéves titkárnõjét. Az öreg ekdal nem úgy viselkedik, mint akit megtört a börtön, a szégyen. családja jövõjéért mintegy az üzlet velejárójaként bevállalta a bûnbak szerepét. Fia felnõni képtelen álmodozó, még a család fenntartása érdekében sem igazán tudja munkára szánni magát. Lánya, Hedvig ízig-vérig mai csitri. Minden érdekli, bújná a laptopot, ha nem foglalná azt le a neten való játékokra és fogadásokra az apja (s idõnként könyvelésre az anyja). Gregers Werle s fiatalkori barátja, Hjalmar jól megértik egymást, sörözgetnek, nosztalgiáznak. egy ilyen iszogatás közben kerülnek szóba a család sötét, eddig feltáratlan dolgai. A történet igazi vesztese ebben a színrevitelben is Gina, akinek nemcsak a szolgálókorában megtörténteket kell a vállán cipelnie, hanem gyermeke halálát s férje megvetését is. Magába zárkózva guggol a sarokban. Az üvegfalnak fontos szerepet szán a rendezõ. elválasztja a játék- és nézõteret. s hogy mindkét félben tudatosuljon az akadály, idõrõl idõre apró 1183

66 utalásokkal hívják fel rá a figyelmet. Nekitámaszkodnak, felénk fordulva dühödten dörömbölnek rajta, rajzolnak rá, fallabdázáshoz használják stb. A darab vége viszont az üvegfal elõtt játszódik, és már nem is ibseni történet. Gina és Hjalmar évekkel késõbb összefutnak az utcán. Akadozva indul a beszélgetésük, kiderül, a munkájuknak élnek, érvényesülnek, de reménytelenül magányosak. Azt sugallják nekünk, nézõknek, hogy talán valami újat kezdhetnek. Közösen A társulat 1984-ben alakult sydney-ben a Nimród Központban. Ausztrália egyik vezetõ színháza. ezzel az Ibsen-darabbal bejárták az országukat, és számtalan díjat nyertek vele. (simon stone: A vadkacsa [The wild duck], Belvoir st. Theatre, Ausztrália vendégjátéka. Rendezte: simon stone.) NeMZeTKÖZI IBseN-dÍJ Jelenleg a legrangosabb elismerés a színházi szakmában. Rangját nemcsak a 300 ezer eurós díjazás adja, hanem a világon egyik legtöbbet játszott drámaíró neve is. Kezdetben feltételként szerepelt, hogy a díjazottnak Ibsen szellemében kell alkotnia. ezt a kitételt mára törölték az alapokmányból ban, az oslói Ibsen Fesztiválon jelentették be a díj megalapítását, s korábban évente, tõl kétévenként kerül kiosztásra. Peter Brook nyitotta a sort 2007-ben. Idén Heiner Goebbels kapta, aki 1952-ben született német zeneszerzõ, hangjátékíró, alternatív színházelmélettel foglalkozó professzor. svájci és német egyetemek színházmûvészeti fakultásain tanít. számtalan hangjáték szerzõje, zenei szerkesztõje. A nemzetközi Ibsen-díjat az idei fesztiválon vehette át sokéves kreatív, újszerû színházi hangnyelvteremtõi, zeneszerzõi, fesztiválszervezõi munkásságáért. Az oslói Ibsen Fesztiválra két színrevitelét is elhozta a svájci Vidy-Lausanne színház. ágyúval VeRÉBRe Korábban ágyúöntõ mûhely volt, ma alternatív alkotómûhely, befogadó színház. Kanonhall a neve. Fölösleges a félelem, sem verébre, sem zongoristára nem lõnek, a színtéren egy árva lélek, egy zongorista sincs. Van ellenben kibelezett pianínó, harmónium bõven, fejre, élére, oldalára döntve, egymáson, egymás mögött. Köröttünk, de mondhatnánk, mindenütt a teremben zajt keltõ szerkentyûk, villogó, pufogó, pukkanó, kattanó, zörgõ, csörgõ micsodák. Láthatatlan kezek játszanak a billentyûkön, furfangos szerkezetek futtatják a csupasz húrokat karmoló pengetõket. Tudjuk ám, hogy mindent számítógép irányít, mégis jó arról ábrándozni a barátságtalan félhomályban, hogy léteznie kell egy emberi kéznek, agynak, fantáziának mindezek mögött, s nem csupán a fém, az egymáson elcsúszó, mikroporttal felszerelt kõlapok, a sûrített levegõvel megszólaltatott csövek, a fogaskerekek kierõsített csikorgása, a fémlemezek keltette 1184

67 égzengés, a víz s a vegyi anyagok keveredésébõl származó buborékok, felhõpamacsok, köd és pára világa ez. A téglalap alakú mûhely igény szerint praktikusan rendezhetõ bármiféle elõadásra. Az eredeti tartóoszlopok, a vasszerkezetû tetõelemek természetes kellékei az alternatív elõadásoknak. Most a csarnok egyik felében hosszában lejtõsen elhelyezett 9 széksor kb. 150 ülõhelyet biztosít. Vele szemben a mérnöki precizitással beépített tér. Keresztben, kis közökkel elválasztva három vízfelület látható. Mellettük egyegy több száz literes, kékesen csillogóra megvilágított mûanyag víztartály. szemünk láttára ürülnek, s egyúttal emelkedik a három nagy felület vízszintje, amit oldalról sûrû lámpasor világít meg. A fenéken kézzel írott tömött sorok. A vízfelületek vibráló reszketése az oldalfalakon s a tetõn is tükrözõdik, olyan hatást kelt, mintha magunk is víz alatt volnánk. A medencék mellett állványokon hangszórók sorakoznak egymás mögött, megszólalásukkal egy idõben felvillan bennük egy Led-es lámpa. Kapkodjuk is a fejünket, a fényre érzékenyebbek vagyunk, a fülünk talán a visszhang vagy egyebek miatt gyakran becsap. Függõlegesen, a magasból három, medence szélességû áttetszõ óriásvászon gördül le. A rávetített képek élessége változó. Hol a hátsó vásznon rajzolódik ki egy erdõs táj, hol a legközelebbin. s amikor a hátsó felület látszik csak, hosszú monológot hallunk hangszórón át Adalbert stifter egyik írásából (osztrák festõ, író, néhány kötetét pesti nyomda készítette). A víz felett guruló hidakon beindulnak, felénk közelednek a gépzongorák, köztük kiszáradt, kéreg nélküli facsonkok. Már egészen közel a nézõtérhez láthatóvá válnak a meghajtó mechanizmusok, az elektronikai elemeket tartalmazó nyáklapok, számítógép-alkatrészek. Bach-zongoradarabot hallunk két gépzongorára. A végén szinte várjuk, hogy meghajoljanak elõttünk. de csak méltósággal, lassan visszavonulnak a háttér homályába. s mintegy záróakkordként forr a vízfelület alattuk, utánuk, habzik, gomolyog a tejfehér köd, fortyogó buborékok híznak a szétpukkanásig, aztán kisimulnak a ráncok, kristálytiszta, rezzenéstelen, halványkék a víz megint. elsötétedik a csarnok. Tapsolunk, de csak fél szívvel, mert a mester láthatatlan, nem mutatkozik, talán éppen sört iszik egy kocsma félhomályában, talán épp egy újabb látványshow elõadását egyezteti a mechanikusokkal, a programozókkal, a vízvezetékszerelõkkel, és a pirotechnikusokkal (Heiner Goebbels: Stifters Dinge Adalbert stifter szövegeinek felhasználásával a Vidy-Lausanne svájci színház vendégjátéka. Rendezte: Heiner Goebbels. Az õsbemutató 2007-ben volt svájcban.) A GáLA Az ünneplõ, hujjogató, lábbal doboló közönség elõtt André Wilms és a Mondriaan Quartett közremûködésével Goebbels rendezésében az Eraritjaritjaka (aboriginal nyelven vágyakozást jelent) címû darabot láthattuk. Az elõadás a Nobel-díjas elias canetti bolgár születésû, szefárd író naplószövegein alapszik. (canetti számos nyelvet beszélt, de minden mûvét németül írta. 1185

68 1942-tõl mintegy ötven éven át vezette naplóját. A háromkötetes mû mind az olvasói, mind a szakmai körökben nagy sikert aratott.) A fekete padlójú, sötét oldal- és hátsófüggönnyel körbezárt nagy térbe négy muzsikus érkezik. sosztakovics egyik vonósnégyesét játsszák. A közönség nagyjából számíthatott erre, hisz pillanatokkal korábban vette át a filozófiát, zeneszerzést tanult rendezõ a Nemzetközi Ibsen-díjat. Gondolhattuk, hogy nem szokványos elõadással szórakoztat majd bennünket. Mégis zavart köhintések hangzanak fel innen-onnan. Két tétel után ingujjra vetkõznek a zenészek, s az est további részében már csak két alkalommal jut nekik szólószerep, amúgy játékukkal, hangeffektusaikkal kísérik végig az elõadást. egy világosszürke öltönyös, õsz hajú, koros férfi érkezik. Mély, kellemes hangja betölti a körötte tátongó hatalmas, üres színpadot. Franciául beszél, az angol felirat a feje felett, a magasban olvasható (a rendezõ nyilatkozata: szereti a feliratozást, mert kiemeli az írás, az olvasás fontosságát, egyben távolságtartó, megakadályozza, hogy a nézõk túl közel férkõzhessenek a színtérhez!). Kifehéredik egy nagy négyszög a színpad közepén. A kuglibábuk sötétséggel körbezárt játéktere. A színész a középsõ figura pozíciójából követi és kommentálja a körötte zajló eseményeket. Folyton hátsó megvilágításban. Amint elmozdul saját tengelye körül, az eléje vetülõ árnyéka követi. Vagy mintha õ követné a picivel hamarabb mozduló árnyékot. A sötét tónusú térben árnyéka fehér. állatok nélkül mi volna velünk? ezen gondolkodik fennhangon, miközben begördül a színre egy vari-lite távirányítható mobil reflektor. A kétméteres antennacsáp nélkül éppen olyan, mint a nagyszínpad megvilágítását szolgáló reflektorok némelyike. Apró kerekeken gördül, valóságos fekete csápbogár. Kezdetben gyanakvó, de egyre kezesebb, barátságot köt a narrátorral. Minden színész hálásan fogadná a soron következõ monológot: egy karmester impulzív megnyilvánulása saját különös helyzetérõl (szemben az alkotói folyamatban társ zenészek, de a háta mögött a befogadó közönség...) és szerepérõl (tõle függ minden). A hátsó falra egy hófehér falú kétszintes, négyablakos sátortetõs ház kontúrja vetül. Innentõl hatalmas fordulatot vesz a játék. A színész felöltõbe bújik, lejön a színpadról, kimegy az elõtérbe. A színpad szélétõl elindulva egy videomûvész követi kézi kamerával. Az utcára lépnek, a színész hátát látjuk s a színház elõtti járókelõket. Az ott várakozó gépkocsiba ülnek, a bal hátsó ülésre a színész, a vezetõ mellé a kamerás. elindulnak a késõ délutáni oslói forgalomba. A mozgókép betölti a hátsó színfal elõbb leírt házalakját. egy idõ után hõsünk kiszáll, gyalog folytatja útját, betér a kisboltba, ásványvizet vesz, norvégul köszöni meg, és távozik. egy lépcsõházba lép, saját kulccsal nyitja a földszinti lakást. Kameraváltás (egy másik videomûvész kapcsolódik be a szemfényvesztésbe ). Hõsünk leveleket talál az elõszoba padlóján. Õ, aki még soha nem kapott levelet. Íróasztalához ül, izgatottan bontja fel. Naná, 1186

69 hogy nem tudjuk meg, hogy mi áll benne. Hagymás tojásrántottát süt, amúgy tipikus, egyedül élõ, de rendmániás férfi módra evés közben jól láthatóan az aznapi oslói újságot olvassa. Kamera- és nézõpontváltás, kivilágosodik a hátsó fal négy ablaka. Látszik hõsünk feje (otthonából a színpadi otthonába tért meg), de a videó közvetítette képe is, mert most a színfal mögött berendezett otthon képei vetítõdnek a ház külsõ falára. A zenészek is bent ülnek már, s játszanak valamit. Alakjuk fel-feltûnik az ablakokban és a kivetítõn is. A záró jelenetben a négy zenész elõmerészkedik a háttérbõl, zaklatott, több, hangot keltõ eszköz megszólaltatását is igénylõ mûvet játszanak óriás méretû kottából. Mintha az imént otthonul szolgáló ház BABAHáZ lenne csak (erre utalt a darab elején a színre behozott, sátortetõs, ölbe vehetõ házmodell is), s benne a zenészek apró figurák, bábok. utazás az összetett mûvészetek világában. Fény, emberi hang, a zeneszerszámok sokszínû megszólaltatása, jelen idejû és rögzített mozgókép egyvelege. Multimûvészet. Így együtt egy színház kulisszái között, Oslóban, a 2012-es Nemzetközi Ibsen Fesztivál gálaestjén. (elias canetti, Heiner Goebbels: Earitjaritjaka, a Vidy-Lausanne svájci színház vendégjátéka. Rendezte: Heiner Goebbels.) elias canetti, Heiner Goebbels: Earitjaritjaka (Vágyakozás) (Nemzetközi Ibsen Fesztivál, 2012, Oslo). 1187

70 simon stone: A vadkacsa (Nemzetközi Ibsen Fesztivál, 2012, Oslo). 1188

Paolo Giordano A PRÍMSZÁMOK MAGÁNYA. Paolo Giordano: La solitudine dei numeri primi. 2008 Arnoldo Mondadori Editoré S. p. A.

Paolo Giordano A PRÍMSZÁMOK MAGÁNYA. Paolo Giordano: La solitudine dei numeri primi. 2008 Arnoldo Mondadori Editoré S. p. A. Paolo Giordano A PRÍMSZÁMOK MAGÁNYA Paolo Giordano: La solitudine dei numeri primi 2008 Arnoldo Mondadori Editoré S. p. A., Milano Fordította: Matolcsi Balázs Eleonórának, mert szavak nélkül megígértem

Részletesebben

Minden jog fenntartva, beleértve bárminemű sokszorosítás, másolás és közlés jogát is.

Minden jog fenntartva, beleértve bárminemű sokszorosítás, másolás és közlés jogát is. Minden jog fenntartva, beleértve bárminemű sokszorosítás, másolás és közlés jogát is. Kiadja a Mercator Stúdió Felelős kiadó a Mercator Stúdió vezetője Szerkesztő: Dr. Pétery Kristóf Műszaki szerkesztés,

Részletesebben

MÓRICZ ZSIGMOND LÉGY JÓ MINDHALÁLIG

MÓRICZ ZSIGMOND LÉGY JÓ MINDHALÁLIG MÓRICZ ZSIGMOND LÉGY JÓ MINDHALÁLIG TARTALOM ELSŐ FEJEZET amelyben egy kisdiák elveszíti a kalapját, s emiatt késő télig hajadonfővel jár szegényke esőben, hóban, míg csak a közömbös világ is észre nem

Részletesebben

ANCHEE MIN VÖRÖS AZÁLEA : Kína leánya

ANCHEE MIN VÖRÖS AZÁLEA : Kína leánya ANCHEE MIN VÖRÖS AZÁLEA : Kína leánya A fordítás alapjául szolgáló mű: Red Azalea Copyright 1994 by Anchee Min First Published by Pantheon Books Translation rights arranged by Sandra Dijkstra Literary

Részletesebben

61. évf., 2007. XII. 20., ára 100 dinár. Kellemes karácsonyt és boldog új évet! Jó Pajtás

61. évf., 2007. XII. 20., ára 100 dinár. Kellemes karácsonyt és boldog új évet! Jó Pajtás 61. évf., 2007. XII. 20., ára 100 dinár 40 41 Kellemes karácsonyt és boldog új évet! 2 A leghosszabb éjszaka világossága 3 Már az ősi népek megfigyelték, hogy a december 24-i éjszaka a leghosszabb éjszaka.

Részletesebben

SZABÓ MAGDA. Abigél MÓRA KÖNYVKIADÓ A BORÍTÓ VERES ÁGNES MUNKÁJA ÖTÖDIK KIADÁS

SZABÓ MAGDA. Abigél MÓRA KÖNYVKIADÓ A BORÍTÓ VERES ÁGNES MUNKÁJA ÖTÖDIK KIADÁS SZABÓ MAGDA Abigél MÓRA KÖNYVKIADÓ A BORÍTÓ VERES ÁGNES MUNKÁJA ÖTÖDIK KIADÁS Szabó Magda, 1970, 1997 Móra Könyvkiadó, 1994, 1997 TARTALOMJEGYZÉK GINA INTÉZETBE KERÜL... 3 MATULA PÜSPÖK ISKOLÁJA... 7 AZ

Részletesebben

Julie Garwood Ha eljő a tavasz

Julie Garwood Ha eljő a tavasz Julie Garwood Ha eljő a tavasz A Clayborne legenda folytatódik! Adam, Douglas és Travis boldog házasságban élnek, szeretett Rose mamájuk pedig el van ragadtatva a csodálatos hölgyektől, akiket fiai választottak.

Részletesebben

George Orwell. Regény. Fordította: Szíjgyártó László

George Orwell. Regény. Fordította: Szíjgyártó László George Orwell 1984 Regény Fordította: Szíjgyártó László Első rész 2 1 Derült, hideg áprilisi nap volt, az órák éppen tizenhármat ütöttek. Winston Smith, állát leszegve, gyorsan besurrant a Győzelem-tömb

Részletesebben

A varázslók a felnőttek Harry Pottere. The Guardian. Ez a fantasy nem menekül a valóságtól. Tor.com. A legjobb urban fantasy egy ideje. A.V.

A varázslók a felnőttek Harry Pottere. The Guardian. Ez a fantasy nem menekül a valóságtól. Tor.com. A legjobb urban fantasy egy ideje. A.V. A varázslók a felnőttek Harry Pottere. The Guardian Ez a fantasy nem menekül a valóságtól. Tor.com A legjobb urban fantasy egy ideje. A.V. Club Lev Grossman: The Magicians Copyright Lev Grossman, 2009

Részletesebben

ELSŐ FEJEZET A fekete csillag

ELSŐ FEJEZET A fekete csillag ELSŐ FEJEZET A fekete csillag Sötét éjszaka volt; úgy tűnt, mintha a teliholdat csak úgy ráakasztották volna az égre, és csillagok milliárdjai ragyogtak, mint kék és vörös lámpácskák. A mennybolt fényei

Részletesebben

Ha eléggé vakmerő vagy ahhoz, hogy a megvilágosodást keresd, a következőket ajánlom:

Ha eléggé vakmerő vagy ahhoz, hogy a megvilágosodást keresd, a következőket ajánlom: A SZÍV ÉBREDÉSE Elmélkedések rövid történetek alapján Anthony de Mello SJ A csend szava, Egy perc bölcsesség, valamint a Szárnyalás szerzője KORDA KIADÓ KECSKEMÉT 1998 Figyelmeztetés Nagy titok, hogy bár

Részletesebben

ASZLÁNYI KÁROLY SOK HŰHÓ EMMIÉRT

ASZLÁNYI KÁROLY SOK HŰHÓ EMMIÉRT ASZLÁNYI KÁROLY SOK HŰHÓ EMMIÉRT ELSŐ RÉSZ...Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül, Mint a nyíl s zuhogó patak. Berzsenyi Emmi nem Népszövetség, nem háború, nem találmány, nem Clark Gable és nem Upton Sinclair.

Részletesebben

Világirodalmi folyóirat Alapítva: 1956. október TARTALOM

Világirodalmi folyóirat Alapítva: 1956. október TARTALOM Világirodalmi folyóirat Alapítva: 1956. október LIV. évfolyam, 11. szám 2009. november TARTALOM IRCSIK VILMOS Az új irodalmi Nobel-díjas: Herta Müller... 913 HERTA MÜLLER Dal a masírozásról... 915 Rigóéj

Részletesebben

Agatha Christie A TITOKZATOS STYLESI ESET FÜGGÖNY. A titokzatos stylesi eset. Első fejezet

Agatha Christie A TITOKZATOS STYLESI ESET FÜGGÖNY. A titokzatos stylesi eset. Első fejezet Agatha Christie A TITOKZATOS STYLESI ESET FÜGGÖNY (Tartalom) A titokzatos stylesi eset Első fejezet Stylesba megyek Az élénk érdeklődés, amely az annak idején stylesi eset -ként emlegetett ügyet kísérte,

Részletesebben

Marion Lennox Nem kell mindig osztriga

Marion Lennox Nem kell mindig osztriga Marion Lennox Nem kell mindig osztriga Fiatal lány korában Fern elvesztette családját, s azóta senkit sem enged igazán közel magához. Szerelem és szenvedély helyett egy megbízható régi barátságra alapozná

Részletesebben

EMBER AZ ORSZÁGÚT SZÉLÉN

EMBER AZ ORSZÁGÚT SZÉLÉN Wass Albert EMBER AZ ORSZÁGÚT SZÉLÉN Zas Lóránt: ERDÉLY (Wass Albertnek) Választott az, akinek hegyei vannak, akinek csillag-indájú égboltot adott az Úr, hogy alatta őrizze a csendet, patakok ficánkolását

Részletesebben

FJODOR MIHAJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ. Bűn és bűnhődés. Fordította Görög Imre és G. Beke Margit TARTALOM

FJODOR MIHAJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ. Bűn és bűnhődés. Fordította Görög Imre és G. Beke Margit TARTALOM FJODOR MIHAJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ Bűn és bűnhődés Fordította Görög Imre és G. Beke Margit TARTALOM ELSŐ RÉSZ MÁSODIK RÉSZ HARMADIK RÉSZ NEGYEDIK RÉSZ ÖTÖDIK RÉSZ HATODIK RÉSZ EPILÓGUS ELSŐ RÉSZ 2 1 Július

Részletesebben

Móri Amatőr Irodalmi és Képzőművészeti folyóirat

Móri Amatőr Irodalmi és Képzőművészeti folyóirat 2009. I. MIKSZ Móri Amatőr Irodalmi és Képzőművészeti folyóirat Mór, I. évfolyam 1. szám - 2009. december Nagy F. Luca: Téli táj Gergye László: Pince utca régen 1 MIKSZ 2009. I. Gergye László: Pince utca

Részletesebben

1967, EDITORIAL SUDAMERICANA SOCIEDAD ANÓNIMA, BUENOS AIRES GABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ, 1980

1967, EDITORIAL SUDAMERICANA SOCIEDAD ANÓNIMA, BUENOS AIRES GABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ, 1980 GABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ SZÁZ ÉV MAGÁNY REGÉNY GABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ CIEN AŃOS DE SOLEDAD 1967, EDITORIAL SUDAMERICANA SOCIEDAD ANÓNIMA, BUENOS AIRES GABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ, 1980 HUNGARIAN TRANSLATION SZÉKÁCS

Részletesebben

Ken Follett. Egy férfi Szentpétervárról. Regény

Ken Follett. Egy férfi Szentpétervárról. Regény Ken Follett Egy férfi Szentpétervárról NNCL1551-534v1.0 Regény Árkádia Budapest 1985 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Ken Follett The Man From St. Petersburg William Morrow and Company, Inc.

Részletesebben

Amit csak Ő akar. Sara Fawkes

Amit csak Ő akar. Sara Fawkes Sara Fawkes Amit csak Ő akar Lucy Delacourtnak nem álmai netovábbja a mostani beugró állás, de legalább fizetni tudja a számláit egyelőre. Napjai fénypontja a reggeli liftezés: sikerül mindig úgy időzítenie,

Részletesebben

valakivel beszélgessen, hogy azt sem tudta volna, mihez kezdjen, ha nincs senki a szobában, aki meghallgassa ıt. Elfogadtam a kívánságát és

valakivel beszélgessen, hogy azt sem tudta volna, mihez kezdjen, ha nincs senki a szobában, aki meghallgassa ıt. Elfogadtam a kívánságát és 191-169 ARTHUR GOLDEN EGY GÉSA EMLÉKIRATAI A mő eredeti címe: Memoirs of a Geisha Fordította: Nagy Imre A borítót tervezte: 4 Color Repro Kft. A kiadó postacíme: 1506 Bp. Pf. 42 Tel./fax: 319-7382 E-mail:

Részletesebben

Minden jog fenntartva, beleértve bárminemű sokszorosítás, másolás és közlés jogát is.

Minden jog fenntartva, beleértve bárminemű sokszorosítás, másolás és közlés jogát is. Minden jog fenntartva, beleértve bárminemű sokszorosítás, másolás és közlés jogát is. Kiadja a Mercator Stúdió Felelős kiadó a Mercator Stúdió vezetője Szerkesztő: dr. Pétery Kristóf Műszaki szerkesztés,

Részletesebben

ki magamnak, de be kellett látnom, hogy pólyásokat nem szokás feleségül venni. Nem maradt más megoldás, mint az emeleti kislány,

ki magamnak, de be kellett látnom, hogy pólyásokat nem szokás feleségül venni. Nem maradt más megoldás, mint az emeleti kislány, Sebõk Éva Hó-ha! Virágon, kacagóka, gyere ki a hóba, rétek havába, nagy telek tavába, bele-belehempergõzni vajba-tejbe, tollpehelybe, púpos szappanhabba, havak habjába, hableány hajába, tiszta patyolatba,

Részletesebben

Fordította Bíró Júlia. A fordítást az eredetivel egybevetette Angyalosy Eszter

Fordította Bíró Júlia. A fordítást az eredetivel egybevetette Angyalosy Eszter Fordította Bíró Júlia A fordítást az eredetivel egybevetette Angyalosy Eszter Federica Bosco SZERELMEM EGY ANGYAL Libri Kiadó Budapest Federica Bosco, 2011 Newton Compton editori s.rl, 2011 Hungárián translation

Részletesebben

Kresley Cole. MacCarrick fivérek sorozat 3. Szeress, ha tudsz!

Kresley Cole. MacCarrick fivérek sorozat 3. Szeress, ha tudsz! Kresley Cole MacCarrick fivérek sorozat 3. Szeress, ha tudsz! Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2013 A fordítás alapjául szolgáló mű: Kresley Cole: If You Deceive A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál

Részletesebben

Kőrösi Zsuzsanna. Itt a magamfajtának nem fog sok fű nőni. Meneküléstörténetek 1956 végéről

Kőrösi Zsuzsanna. Itt a magamfajtának nem fog sok fű nőni. Meneküléstörténetek 1956 végéről Kőrösi Zsuzsanna Itt a magamfajtának nem fog sok fű nőni Meneküléstörténetek 1956 végéről Magyarországon a kommunista hatalomátvételt követően a külföldi utazás lehetősége sok egyéb mellett nem számított

Részletesebben

Robotok és Alapítvány 1. Isaac Asimov ÉN, A ROBOT. (Tartalom) vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.

Robotok és Alapítvány 1. Isaac Asimov ÉN, A ROBOT. (Tartalom) vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen. Robotok és Alapítvány 1. Isaac Asimov ÉN, A ROBOT (Tartalom) A robotika három törvénye 1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.

Részletesebben