ANCHEE MIN VÖRÖS AZÁLEA : Kína leánya

Átírás

1 ANCHEE MIN VÖRÖS AZÁLEA : Kína leánya A fordítás alapjául szolgáló mű: Red Azalea Copyright 1994 by Anchee Min First Published by Pantheon Books Translation rights arranged by Sandra Dijkstra Literary Agency All Rights Reserved Hungárian translation Hazai Attila, 2007 Turai Katalin 2007 Ulpius-ház Könyvkiadó, 2007 ISBN A szerelem olykor úgy magával ragad, hogy mindenről megfeledkezünk, még a forradalomról is. Ahelyett, hogy küzdenénk és rombolnánk, békét akarunk, és az életet ünnepeljük. Mivel a Párt tisztában van vele, hogy a szerelmes embereket nem képes teljesen a hatalmába keríteni, vezetői mindig is rettegtek a szerelemtől. Anchee Min, Chicago, 1993 Csi-kunak ELSŐ RÉSZ Mao elnök tanításain és Mao asszony, Csiang Csing elvtársnő operáin nevelkedtem. Altalános iskolás koromban a Kis Vörös Gárdisták parancsnoka lettem. A nagy proletár kulturális forradalom idejére esett, amikor piros volt a kedvenc színem. A szüleim úgy éltek a szomszédok szavajárását idézve, mint egy pár evőpálca, zavartalan összhangban. Apám műszaki rajzot oktatott a Sanghaji Textilintézetben, holott az asztronómia volt a szenvedélye. Anyám egy sanghaji középiskolában tanított. Mindig azt oktatta, amit a Párt kívánt, hol oroszul, hol kínaiul. Szüleim hittek Mao elnökben és a kommunista pártban, ahogy a környékünkön mindenki. Négy gyerekük volt, egy-egy év korkülönbséggel ben születtem. A központban laktunk, a Déli Verőfény úton egy kis kétemeletes városi házban, amelyen két család osztozott. A házat a nagyapámtól örököltük, aki születésem előtt nem sokkal tüdőbajban halt meg. Ötéves korom óta felnőtt vagyok. Környékünkön ez nem volt szokatlan. Pajtásaim is mind a hátukra kötve cipelték kisebb testvéreiket. A kicsik a hátunkon a taknyukkal szórakoztak, míg mi bújócskáztunk. Nekem kellett vinnem a háztartást, mert szüleim az egész napot a munkabrigáddal töltötték, ahogy a többi szülő is. Húgaimat és az öcsémet a gyerekeimnek hívtam, mert óvodáskorom óta én szedtem őket össze a bölcsödéből és az oviból. Hatéves voltam, amikor húgom, Virágeső öt-, kisebbik húgom, Korál négy- és Űrhódító öcsém hároméves. Szüleim körültekintő gondoskodással adtak nekünk nevet. Különcöknek számítottak, mert a szomszédaink rendre olyan neveket választottak a gyerekeiknek, mint Vörös Ör, Nagy Ugrás, Hosszú Menetelés, Vörös Csillag,

2 Felszabadulás, Forradalom, Új Kína, Orosz Út, Állj Ellent Amerikának, Hazafias Örs, Páratlan Vörös Katona stb. A szüleimnek megvolt a saját elképzelésük. Először Linshuannak, Hegy Mögül Felkelő Napnak neveztek volna, de aztán elvetették az ötletet, mert Mao számított az egyedüli napnak. További gondolkodás után Ancheenek, a Béke Jádekövének, neveztek el. Egyébként a kifejezés az angyal szó kínai megfelelőjére is emlékeztet. Ezzel a névvel regisztráltattak. Virágeső és Korál a 'chee' (jade) hangzó nyomán kapták a nevüket. Az öcsémet Űrhódítónak hívták, ennek két oka is volt: egyrészt az apám imádta az asztronómiát, másrészt reagálni kívántak Mao bejelentésére, miszerint Kína készül fellőni első saját űrrakétáját. Akkori felfogásom szerint a szüleim munkája a világ megmentését szolgálta. Esténként összeszedtem a testvéreimet, és hazafelé a háztömbben lakó gyerekekkel bunyóztam. Olyan rendszerességgel kaptam a monoklikat és az orrvérzést, mint a tál meleg ételt. Nem különösebben zavart. Igaz, amikor forgalmas kereszteződéseken vagy sötét sikátorokon kellett átvágnunk, kicsit féltem, de megtanultam leplezni a félelmemet, mert jó példával kellett szolgálnom a gyerekeknek, hogy megtanulják, mi a bátorság. Miután elrendeztem a kicsiket a nappaliban, ahol egyedül is játszhattak, felmentem a konyhába begyújtani a tűzhelyet a vacsorához. A begyújtás mindig rengeteg időmbe tellett, mert nem értettem, hogy ahhoz, hogy a fa vagy a szén meggyulladjon, levegőre is szükség van. Dugig tömtem a tűzhelyünket, miközben Mao-idézeteket énekeltem. Egyszer, amikor már egy jó ideje próbálkoztam, elvesztettem a türelmemet, és kimentem játszani, abban a hitben, hogy a tűz nem gyulladt be. Aztán az egyik gyerek azzal szaladt oda hozzám, hogy füst ömlik ki a házunk ablakán. Ez háromszor is megtörtént. Próbáltam a gyerekeket még világosban ágyba dugni. Testvéreim kis lábukkal szakadtra rugdosták a gyapjútakarót. A takaró rövid idő alatt tiszta rongy lett. Ahogy a szoba elcsendesedett, az ablakpárkányra dőlve lestem az utcai bejáratot, vártam, mikor tűnnek fel a szüleim. Figyeltem, hogy sötétül el az ég kékje és tűnik fel az esthajnalcsillag, sokszor az ablakpárkányon aludtam el ben, tízéves koromban, elköltöztünk. Azért, mert a lenti szomszédaink nem hagyták abba a vádaskodást, hogy több helyünk van, mint nekik. Hogy lehet, hogy egy hattagú család négy szobát foglal, míg az ő tizenegy fős családjuk csak egyet? A forradalom az igazságról szól mondták. Teli bilikkel jöttek fel, és székletüket az ágyunkra öntötték. Nem volt rendőrség. A helyi rendőrséget revizionista alakulatnak nyilvánították, és bezárták a forradalmárok. A Vörös Gárdisták megkezdték a házak kirablását. Senkit nem érdekelt a segélykérésünk. A szomszédok csak bámultak. A földszinti szomszéd nem hagyott nekünk békét. A szart estéről estére kimostuk, és alázatosan tűrtük a sértéseiket, de teljesen kezelhetetlenné váltak. Azzal fenyegetőztek, hogy minket, gyerekeket fognak bántani, amikor a szüleink távol vannak. Azt állították, hogy a kisebbik lányuk elmebeteg, és hogy nem állhatnak jót a viselkedéséért. A lány feljött hozzánk, és frissen élezett baltát villogtatott a szemem előtt. Kettéhasítanám a fejed, mint egy görögdinnyét! Szeretnéd, ha megtenném? Azt válaszoltam, várjon itt egy kicsit, és rögvest megmondom, szeretném-e vagy sem. Fogtam a húgaimat és az öcsémet, elszaladtunk, és beszuszakoltuk magunkat egy szekrénybe, ahonnan egész nap nem mertünk előbújni. Egy nap, amikor anyám hazaért a munkából, a lány ráugrott. Láttam, ahogy a lépcsőfordulóban dulakodnak. Fellökte az anyámat, a földre szorította, és belevágta az ollót. Sokkot kaptam. Ott álltam közvetlen anyám mellett, és láttam, ahogy vér ömlik az arcából és a csuklójából. Sikítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. A lány lement, és saját csuklóját is megvágta az ollóval. Aztán véres kezét magasba tartva kirohant a házból, egyenesen a kíváncsiskodó tömegbe, és azt ordította: Nézzenek ide, a burzsoá-értelmi ségiek rám támadtak, rám, a munkásra! Elvtársak, ez politikai gyilkosság! A családtagjai is

3 előjöttek. Azt ordítozták: A vér vért kíván! Apám azt mondta, muszáj elköltözni. El kell tűnnünk innen. Kis cédulákra felírta a házunk adatait, és hogy mit szeretnénk cserébe. A cédulákat az út menti fák törzsére ragasztotta. Másnap egy bútorral megrakott teherautó állt meg a házunk előtt. Öt férfi szállt ki belőle azzal, hogy a csere ügyében jöttek. Apám mondta nekik, hogy mi még nem választottuk ki a cserelakást. A férfiak azt állították, hogy az ő eddigi lakásuk tökéletesen megfelel nekünk, és máris beköltözhetünk. De hát, azt sem tudjuk, hogy néz ki válaszolta apám. Akkor menjenek és nézzék meg felelték, most azonnal! Szeretni fogják. Apám megkérdezte, hány szobás. Három szoba, nagyon szép sanghaji komfort. Anyám megkérdezte, tudják-e, hogy az alsó szomszéd lánya elmebeteg. Azt mondták, nem számít. Közölték, hogy az apa és a négy fia mind ugyanabban a sanghaji acélgyárban dolgoznak, és hogy a fiúknak szoba kell, hogy megházasodhassanak. Sürgősen kellett nekik a lakás. Apám megkérte őket, hogy adjanak egy kis gondolkodási időt. A férfiak azt válaszolták, hogy az ajtó előtt megvárják, amíg döntünk. Apám visszaszólt nekik, hogy azt nem tehetik. Nem probléma, válaszolták a férfiak. A szüleim aztán úgy döntöttek, megnézik a férfiak Sanhszi úti lakását. Megkértek, hogy vigyázzak a házra, amíg ők távol vannak. A házi feladatomat írtam, amikor észrevettem, hogy az öt férfi elkezdte lepakolni a bútoraikat. Ezután nekiálltak a mi bútorainkat kirámolni. Odamentem hozzájuk: A szüleim még nem jöttek vissza! A férfiak azt válaszolták, hogy szeretnének segíteni nekünk, amíg náluk van a teherautó. Sehol sem fogtok ilyen teherautót találni, amikor már költöznétek, mondták. Csupasz kézzel akartok mindent elszállítani? Mire a szüleim hazaértek, a bútoraink többsége már a teherautón volt. Anyám megmondta nekik, hogy nem tetszik a cserelakás, és nem kényszeríthetnek bennünket a költözésre. Mi munkások vagyunk, nem szócsatázni jöttünk. Önök hirdettek, a mi ajánlatunk kitűnő. Vasárnap van, az egyetlen szabadnapunk. Ne akarjanak átverni. A földszinti kislányt is kénytelenek voltunk megverni, mert a bolondját járatta velünk. Bevallotta, hogy normális, csak a családja meg akarta szerezni a szobákat. Apám félrevonta az anyámat és a gyerekeket. Muszáj elmennünk mondta. Költözzünk el, és hagyjuk a méltányosságot. Hát ezt tettük. A Sanhszi útra költöztünk a Hszühuj kerületbe. Városi sorházba. A mi szintünkön egy kétszobás lakás volt, amin három család osztozott. A lakás az államé volt. A három családnak osztoznia kellett az egyetlen vécén. Mi az utcai fronton laktunk. A lakószobán kívül volt még egy konyhánk és egy verandánk. A hátsó oldalt egy öttagú család foglalta el. Egy szobában laktak, és a tűzhelyük éppen a vécé mellett volt. Utáltam, mert gyakran előfordult, hogy miközben kakáltam, ők főztek. A harmadik család, az emeletünkön hátul, a befedett verandán lakott. Nagyon csendes emberek voltak. Rendezkedjünk be mondta az apám. Gondoljatok bele, fordulhatott volna rosszabbra is az ügy, meg is ölhettek volna. Itt legalább biztonságban vagyunk. Ebben mindnyájan egyetértettünk, és egy kicsit jobban éreztük magunkat. Fent nagycsalád lakott hat gyerekkel. A harmadik lányuk velem egyidős volt. A hivatalos neve Napraforgó volt, de a családja csak Kis Koporsónak hívta, mert csontsovány volt. Lejött, és megkérdezte, hogy volna-e kedvem esténként, vacsora után, csatlakozni a családi Mao-szemináriumukhoz. Mondtam neki, hogy előbb meg kell kérdeznem apámat. Apám nem engedte. Azt mondta, nem akar házi forradalmat. Megdöbbentett. Az éjszakát töprengéssel töltöttem, nem lehetséges-e, hogy apám rejtőzködő ellenforradalmár, és nekem ezt kötelességem volna jelenteni? Kis Koporsó csalódott volt, amikor megtudta, hogy nem fogok bekapcsolódni családjuk Mao-tanulmányaiba. Visszament az emeletre, és hallottam, ahogy belefognak a Vörösen kel keleten a nap, Kína megszülte Mao elnököt kezdetű dalba. Csodáltam a családját. Azt kívántam, bárcsak mi is követnénk a példájukat. Ügy helyezkedtünk el, hogy mi, lányok, a verandán aludtunk, öcsémnek meg a konyhában

4 szorítottunk helyet. Anyámnak borzalmasan hiányzott a régi házunk. Különösen a saját vécé. A költözés utáni reggel, hétfő volt, mindenre emlékszem, elektromos csengő hangos sivítására ébredtem. Kihajoltam az ablakon, és lenéztem. Rájöttem, hogy az alsó szomszédunk egy kábelgyártó üzem. Amikor a csengő fél nyolckor felharsant, egy nagy csapat asszony nyomult be az üzembe. A sok fej úgy vonult alattunk, mint mikor méhek rajzanak a kaptárban. Körülbelül kétszáz nő dolgozott a földszinten és a hátsó utcán egy tető alatt. A tető a hátsó utca egyharmadát elfoglalta. Az asszonyok eredetileg háztartásbeliek voltak. Nem volt képzettségük, csak kézügyességük. Egész nap hegesztettek és drótot sodortak. Otthonról hoztak maguknak ebédet, és az udvaron ették meg. Az ablakunkból láttam, mit esznek. Főleg szárított sós halat és rizst. Némelyikük tejjegyet is kapott, mert a huzal, amit hegesztettek, mérgező anyagot is tartalmazott. A méreg szaga felcsapott az emeletre, amikor a kábeleket kirakták az udvarra. A földszinti asszonyok szerettek pletykálni és Mao asszony, Csiang Csing elvtársnő operáit énekelni. A szomszédok azt beszélték róluk, hogy hétfőn, szerdán, pénteken nagyon hajba kapnak, kedden, csütörtökön, szombaton kicsit veszekszenek. Minden teremben hangszórók szóltak. Délutánonként egy hang Mao írásaiból olvasott fel, vagy cikkeket a Népek Lapjából és a Vörös Zászló Magazinból. Fél négy felé, amikor hazaértünk az iskolából, a tornagyakorlat zenéjét játszották. A nők kijöttek az utcára, teljes szélességében elfoglalták, felsorakoztak, és tízperces nyújtógyakorlatot végeztek. A testvéreimmel gyakran néztük őket az ablakból. Kezdtük megjegyezni a nők beceneveit, mint a Csou-ti Nyerj egy Fiút, Laj-ti Díjad egy Fiú, Suang-ti Dupla Fiú, Jin-ti Fiú Nyeremény, Pao-ti Fiú Garantálva. Ezek a becenevek zavartak. Nem éreztem, hogy bármi közöm volna hozzájuk, de lassan motoszkálni kezdett bennem, hogy lánynak születni szomorú dolog. A nők három műszakban váltották egymást. Éjjel-nappal dolgoztak. Apám rosszul bírta a zajt. Nem tudott aludni. Lement panaszkodni, de hasztalan. Muszáj, hogy dolgozzanak az asszonyok mondta az üzemvezető, ez forradalmi feladat. A gyerekek az utcánkból gyakran odajöttek és figyelték, ahogy az asszonyok drótoznak. A nők hegesztés előtt dörzspapírral csiszolták a drótot. Kaptunk tőlük dörzspapírt, és mi is csiszoltunk. Jól szórakoztunk. Az asszonyok azt mondták, hogy a kábelt Vietnamba viszik. A munkánk nemzeti titoknak számított. Elismerő oklevelet is kaptak a kormánytól. A legnagyobbat bekeretezték és feltették a falra. Az állt rajta: Tisztelet és Dicsőség a Vuli Üzem Dolgozóinak! A Végtelen Boldogság Általános Iskolába jártam. Házunktól az iskola hat sarokra volt. Osztálytársaim kinevettek, mert mindig ugyanaz a toldozott-foldozott kabát volt rajtam. Minden évszakban ezt hordtam, az unokatestvéremtől kaptam. Ha kinőttem egy ruhát, rendszerint Virágeső hordta, csak meg kellett foltozni a könyökét és a kézelőjét. Utána Korál következett. Még több folt. A ruhák szétfoszlottak, pedig nagyon vigyázott rájuk tudta, hogy még Űrhódító is soron van. Űrhódító mindig rongyokban járt. A környékbeli gyerekek Bolhásnak csúfolták. Állandó bűntudatom volt. Az új szomszédságban barátságtalanok voltak a gyerekek. Gyakran ránk támadtak, és Bolhásnak és Rongyosnak hívtak. Apám azt mondta, sajnos nem bír nekünk tisztességes ruhát venni, de ha az iskolában jól tanulunk, tisztelni fognak bennünket. A rossz gyerekek elvehetik az iskolatáskátokat, de azt, ami a fejetekben van, soha. Megfogadtam apám tanácsát, és igaza lett. A Kis Vörös Gárdisták elfogadták a jelentkezésemet, és rövid idő múlva kineveztek csapatvezetővé kitűnő osztályzataim miatt. A véremben volt a vezetés. Otthon egész gyerekkoromban gyakorolhattam. Akkoriban minden azon múlt, képes-e valaki jó forradalmárrá válni. A Vörös Gárdistákat lestük, hogyan kell rombolni és lelkesedni. A gárdisták épületek tetejéről ugráltak le, hogy Mao elvtárs iránti

5 elkötelezettségüket bizonyítsák. A fizikai halál mit sem számít mondták. Súlytalan, a tollpihénél is könnyebb. Csak aki a népért áldozza életét, annak halála lesz a hegyeknél is súlyosabb. Szüleim otthon soha nem beszéltek politikáról. Soha nem panaszkodtak, hogy milyen munkára osztották be őket ben az apám már nem tanított a főiskolán: egy nyomdába küldték kisegítő munkásnak. Bár az anyámnak egyetemi végzettsége volt, őt egy cipőgyárba osztották. Politikai elvárás, hogy mindenki tagozódjon be a munkásosztályba, tudatta vele a főnöke. A Pártban ezt úgy hívták: átnevelő program. A szüleimet nagyon nyomasztotta az új munkájuk, de a kedvünkért igyekeztek korrekt módon viselkedni, mivel ha őket kritika érné, az a mi jövőnket befolyásolja. Anyám nem volt jó abban, hogy más legyen, mint amilyen. A kollégái szerint politikai szempontból megbízhatatlan volt. Egy nap, amikor az iskolában megbízták, hogy karcolja fel viaszpapírra a szlogent: Tízezer éven át virágozzék Mao Elnök!, azt írta a lapra, hogy Tízezer éven át ver át Mao Elnök! Kínaiul a virágzás -t úgy fejezik ki, hogy jó üzletet köt, hatékonyan árul, úgyhogy a kifejezést csak egy jel különbözteti meg az elárul, átver, becsap igétől. Az anyám felcserélte a két írásjelet, és a végeredmény: Tízezer éven át ver át Mao Elnök! lett. Anyám azt mondta, véletlen volt. Borzalmasan fájt a feje, amikor megbízták a feladattal. Magas volt a vérnyomása, és nem kapott pihenőidőt. Nem érti, hogyan ronthatta el. Mindig is szerette Mao elvtársat szólt a vallomása. Kritikának vetették alá a heti politikai gyűlésen, amin a kerület összes lakosa köteles volt jelen lenni. Azt mondták, sötét szándék vezérelte. Megérdemli, hogy bűnözőként bánjanak vele. Anyámnak fogalma sem volt, hogyan magyarázza ki magát. Nem tudta, mit tegyen. Írtam egy önkritikát anyámnak. Tizenkét éves voltam. Mao elvtárs híres mondásaiból idéztem, valahogy így: Mao elnök arra tanít bennünket: Meg kell engednünk az embereknek, hogy jóvátegyék a hibáikat. Csak így tudják megtanulni a nagy Kommunizmust. Egy ártatlan ember hibája nem bűn. De ha egy ártatlan embernek nem engedik meg, hogy kijavítsa a hibáját, az már bűn. Mao tanítását nem megfogadni bűn. Anyám felolvasta a szövegemet a következő iskolai gyűlésen, és megbocsátottak neki. Azzal jött haza, nagy szerencse, hogy ilyen okos gyereke van, mint én. De a következő héten megint elkapták. Észrevették, hogy az újságlapon, amivel kitörölte a fenekét, Mao képe volt. Akkoriban mindenki újságpapírt használt vécépapír helyett, mert az luxuscikknek számított. Anyám a heti politikai gyűlésre orvosi igazolást vitt. Igazolták, hogy a vérnyomása az incidens idején rendkívül magas volt. De ezúttal nem bocsátottak meg neki. Átnevelő programra küldték egy cipőgyárba. A gyárban gumicsizmát öntöttek. Egyetlen pár négy és fél kilót nyomott. Az volt a feladata, hogy leszedje a csizmát az öntőformáról. Napi nyolc órában. Mire hazaért, gyakran összeesett. Ahogy anyám átlépte a küszöböt, lezuhant az első székre. Egyáltalán nem mozdult, mint aki elájult. Virágesőt szalasztottam vizes törülközőért és egy lavór vízért, Korált a bambuszlegyezőért, Űrhódítót egy pohár vízért, én pedig kifűztem anyám lábán a cipőt. Csendben vártuk, hogy anyám felébredjen és megkezdhessük a szolgálatot. Anyám boldogan mosolygott, és hagyta, hogy kiszolgáljuk. Vizes törülközővel megtöröltem a hátát, miközben Virágeső legyezte. Korál bemártotta a vízbe a rongyot, kicsavarta, visszaadta nekem, és

6 Űrhódító cserélte ki a tálban a vizet. Mire végeztünk, apám lépteit hallottuk a lépcsőn. Vártuk, hogy benyisson a szokásos vicces arckifejezésével. A hónap végén gyakran nem volt mit ennünk. Éhes kisállatokká váltunk. Egyszer Korál kibányászott egy gyógyszeres üveget a szekrényből, és bekapkodta az összes rózsaszín, szorulás elleni pirulát. Azt hitte, édesség. Tönkretette a beleit. Űrhódító gyümölcshéjra és csutkákra vadászott az utcai szemétben. Virágeső meg én vizet ittunk, és sóvárogva vártuk, hogy vége legyen a napnak. Anyám minden hó ötödikén kapott fizetést. A buszmegállóban vártuk. Ahogy a busz ajtaja nyílt, anyám sugárzó arccal szökkent le róla. Rácsimpaszkodtunk, mint a majmok. Elvitt minket a legközelebbi pékségbe, hogy végre rendesen együnk. Pakoltuk a szánkba az ételt, míg a hasunk úgy feszült, mint a dinnye. Azokban a percekben anyám a világ legboldogabb asszonya volt. Ez volt az egyetlen nap, amikor nem tűnt betegnek. Apám nem értett a cipőkészítéshez, de mindannyiunknak csinált cipőt. A cipői úgy néztek ki, mint a pici bárkák, mert a felsőrészhez képest kicsi talpakat vett. Ennek ellenére kilyukasztgatta és összevarrta őket. Csavarhúzóval dikicselt. Vasárnaponként aztán bekötött ujjával javítgatta a cipőket, egészen addig, amíg Virágesővel meg nem tanultuk, hogyan lehet rongyból cipőt gyártani. Egy nap anyám gyógyszeres üvegekkel tért haza. A kórházból jött. Tüdőbaja volt, és az orvosok azt mondták neki, hogy otthon kössön a szája elé maszkot. Anyám állította, hogy tulajdonképpen örül a betegségének, mert végre több időt tölthet a családjával. Kerületünk egyik Mao-aktivistája lettem, és díjakat nyertem, mert kívülről fújtam a Kis Vörös Könyvet. Bolondultam az operáért. Alig volt szórakozási lehetőség. A szórakozás szót magát is mocskos burzsoá kifejezésnek tekintették. Kivételt képezett az opera. Ez a proletár kultúra megnyilvánulásának számított. A forradalmi opera, Mao Asszony, Csiang Csing elvtársnő művei. Az opera szeretete komoly politikai szimpátiákról tett tanúbizonyságot. Egyértelmű választást jelentett: az ember a forradalmárokhoz tartozik. Az operatanítás a rádión, az iskolán és a helyi szervezeteken keresztül zajlott. Tíz éven át ugyanazok az operák. Operát hallgattam, amikor ettem, sétáltam vagy aludtam. Operákon nőttem fel. A sejtjeimbe ivódtak. Kidekoráltam a verandát a kedvenc operaénekeseim posztereivel. Akárhová mentem, operát dúdoltam. Anyám hallotta, ahogy álmomban is operát énekelek, azt mondta, operában pácolódom. Ez igaz volt. Egy napot sem bírtam ki operahallgatás nélkül. A fülemet a rádióra nyomtam, hogy kitaláljam, mikor vesz levegőt az énekes. Utánoztam őt. Az ária úgy kezdődött, hogy: A küzdőtéren maradok, míg le nem győztem az összes fenevadat. Ezt Vas Szilva énekelte, egy tinédzser szereplő a Vörös lámpa legendája című operában. Addig énekeltem az áriát, hogy már fájtak a hangszálaim. Tovább erőltettem őket, hogy a legmagasabb hang is kijöjjön: Az apám erdei fenyő, akarata erős, rettenthetetlen hős, igazi Kommunista, követlek, soha nem tántorodom meg. Magasra emelem a piros lámpást, a fény nyomában megyek. Követlek, míg le nem győzzük a fenevadakat, generációm és a ránk következő Az összes opera librettóját fejből tudtam: A vörös lámpa legendája, A hegyi tigris csapdája, A Sacsia tó, A kikötő, Rajtaütés a Fehér Tigris századon, Nők vörös függetlensége, Sárkány folyó dala. Apám nem bírta, ahogy visítozom a rádióval, mindig bekiabált, csak nem

7 akasztanak a konyhában? Nagymamám vidékről hozott nekünk egy csirkét. A szomszéd öreg szabóra mély benyomást tett a sötétbarna tollpamacs a csőre alatt. Hisz ez olyan, mint Marx szakálla! úgyhogy a csirkét elneveztük Nagy-szakállnak. Nagyszakáll a nagyszüleim kedvence volt. Kétnapos kora óta velük lakott. Amikor nagyanyám már nem bírta mivel etetni, fájt a szíve levágni. Inkább elhozta nekünk Sanghajba, és megkért rá, hogy az ő egészségére együk meg. Nagyszakáll még túl fiatal ahhoz, hogy tojást tojjon. Egy csirke semmit nem ér, ha nem tojik tojást. Nagyszakáll a megjegyzéseket hallva oldalra billentette a fejét, és ko-ko-kotkodált. A taraja nagyon-nagyon piros volt, mint egy darab égő zsarátnok. Cirokpálinkában pácoljátok mondta a nagymamám. Nincs még olyan íz. Hívtuk nagyit, hogy együtt együk meg Nagyszakállt, de gyorsan megrázta a fejét: Ti egyétek meg! Én allergiás vagyok a csirkehúsra. Felvette a csomagját, és kisietett, majdnem szaladt vele. Rövid lábai alig engedelmeskedtek neki. Akkor most ki fogja levágni Nagyszakállt? Én nem mondta az apám. És enni sem akarok belőle, ha már így szembesítettetek vele Apám farkasszemet nézett Nagyszakállal. Nagyszakáll egyik oldalról a másikra billegette a fejét, és ko-ko-kotkodált, aztán elsimította a tollait a csőrével. Apám visszament az íróasztalához. Nagyszakáll anyám felé csapott a szárnyával. Jaj, nem, én semmiképpen sem tudjátok, hogy nem tudok ölni szabadkozott anyám. Rám nézett, és a testvéreim is. Olvastam a szemükből: Te vagy a legbátrabb. Te legyél a hentes. Rendben, megteszem. Nem nagy ügy. Remek tálakat készítettem már galambból, rákból és békából is. Egy csirke, tíz perc alatt kész, kitépem a tollait, ahogy a piacon a kacsával csinálják, amikor a nyakát levágták. A hentes a lábánál akasztja fel a kacsát, hagyja, hogy kicsorogjon a vére, lobogó vízbe mártja, és lefejti róla a tollat. A testvéreim helyeslően bólogattak. Nem volt kétségük az elszántságom felől. Anyám kérlelt: Vigyétek ki az udvarra, nem szeretném hallani. Várj csak egy picit, fogta meg a karom. Talán mégis inkább adjuk a fenti szomszédnak. De hát miért? kérdeztük mindnyájan. Tulajdonképpen csak nem szeretném látni, hogy a gyerekeim ölnek. Ilyen volt anyám. Egy csomó mulatságból kimaradtunk miatta. Elengedtette velünk a madarakat, amiket megfogtunk, a kiscicát, amit találtunk. Majd az udvaron csináljuk mondtam. Nem leszünk hangosak. Ez a csirke legalább öt jüanba kerül a piacon. Az egy ember ötnapi fizetése, gondolj csak bele. Anyám elhallgatott, ahogy Nagyszakállt felemeltem a szárnyainál. Nagyszakáll tovább kotkodált, ahogy a kezemben verdesett. Űrhódító bevetette magát: Ne sírj, nem lesz rossz sorod, elküldünk Marx bácsihoz, hogy összemérhessétek a szakállatokat! Kussoljál már, Űrhódító, eridj inkább az ollóért! Mielőtt Űrhódító nekiindult volna, hirtelen valaki megharapott. Nagyszakáll, a csirke, belém kapott. Olyan éles volt a csőre, mint az olló. Kiszabadult a markomból. Föl-le repdesett a lépcsősoron, párszor a plafonnak verte magát, aztán a betonon landolt. Ott feküdt a csirkénk, Nagyszakáll, a betonon, hasa a földön, egyik szárnya kifordulva, erőtlenül. Ko-ko-ko reszketett, megpróbált lábra állni. Visszazuhant, húzta a szárnyát. Egymásra néztünk, aztán Nagyszakállra. Eltört a szárnya mondta Korál. Űrhódító átnyújtotta nekem az ollót. Most már nem ölöm meg mondtam, megsérült, így nem vagyok képes rá. Én sem mondta Virágeső. Én sem mondta Korál. Én, én biztos, hogy nem mondta Űrhódító, és sírva fakadt. Mindig velem szúrtok ki! Odaszaladt az ablakhoz, kidugta rajta a fejét, és üvölteni kezdett: Anya, már megint velem szúrnak ki! Úgy döntöttünk, elhalasztjuk a kivégzést. Addig, amíg Nagyszakáll törött szárnya meg nem gyógyul. Készítettünk Nagyszakállnak egy fészket a mosogató alatt a konyhában.

8 Kimentünk száraz szalmát keresni a fészekbe. Kibéleltük vele. Csendben ücsörgött rajta. Órákon át figyeltük. Nyugodtan ült, fejét bedugta a szárnya alá, kis teste forró volt. A forróság ömlött a tollai alól. Lázas mondta anyám. Elkaphatott valamilyen fertőző betegséget. Most mit tegyünk? Idegesek lettünk. Nálam van antibiotikum, de nem tudom mondta anyám. Ha az embernek jó, a csirkének is jó lesz mondta Virágeső. Nagyszakáll majdnem úgy viselkedik, mint egy ember. Tényleg olyan mondta Korál, és megsimogatta a csirke tollait. Látjátok, tudta, hogy meg akarjuk ölni, azért csapta magát a plafonhoz és törte el a szárnyát. Mindenki finoman végigtapogatta a csirkét. Nagyszakáll gyöngéden nézett ránk. Ko-ko-ko. Ko-ko-ko. Fáj neki mondtuk anyunak, adjál az antibiotikumodból, jó? Anyám egy kanál antibiotikumot öntött Nagyszakáll csőrébe, közben mi a testét fogtuk. Korál és Űrhódító tartotta a lábakat, én meg Virágeső a szárnyakat. Nagyszakáll együttműködött. Aztán körbeszarta a konyhát, és lefeküdt aludni, míg mi a vacsorához készülődtünk. Nem bírtuk megenni a vacsorát. Az egész konyha bűzlött a szartól. Nagyszakáll teljesen elfoglalta a konyha sarkát, nekünk csak a székünkön kuporogva maradt hely. Mindenki a beteg csirkére gondolt vacsora közben. Szeretném, ha tisztán tartanátok a konyhát mondta anya, úgy értem, ne legyen bűz. Megértettétek? nézett ránk. Teletömtük a szánkat rizzsel. Hallottátok anyátokat? kérdezte apám. Ha nincs rend, még ma este elajándékozom a csirkét. Könyörögni kezdtünk, és megígértük, hogy tisztán tartjuk a konyhát. Átmentünk a szomszédokhoz, hogy a kályhákból elkérjük a hamut. Befedtük a csirkeszart hamuval, és az egészet a vödörbe lapátoltuk. Nagyszakállt kukaccal, őrölt csonttal, rizzsel és mindenféle zöldséggel etettük. Hízni kezdett. A taraja vörösebb lett. Beszéltünk hozzá, énekeltünk neki, és reménykedtünk, hogy nemsokára jönnek a tojások. De csalódtunk. Szebb lett, fényleni kezdtek a tollai, a karmai megerősödtek, de tojás nem volt. Belefáradtunk a gondozásba. Takaríts te! mondtam Virágesőnek. Te takaríts szólt rá Virágeső Korálra. Te! mondta Korál Űrhódítónak. Űrhódító visítva szaladt anyánkhoz: Mama, már megint velem szúrnak ki! Le kell vágni a csirkét, döntötte el a vitát apám. Bejelentettem, hogy nekem a hétvégén vizsgára kell tanulnom. Nekünk is, mondták a gyerekek. Akkor hétfőn vágd le, mondta apám. Rendben, hétfőn, ígértem. Hétfő délben megéleztem az ollót. Egyedül voltam otthon. Nagyszakáll szemébe néztem. Visszanézett rám. Idegesnek látszott. Körbejárt, mintha keresne valamit, és szokatlanul izgatott volt. A feje nagyon piros. Leült a fészekre, aztán felpattant, sétált egy kicsit, megint leült, megint felpattant. Fel, le, fel, le. Kíváncsi lettem. Közelebb mentem, hogy jobban lássam. Nem tetszett neki. Elbújt egy szék mögé, a lefolyó mellett. Rájöttem, hogy szeretne egyedül maradni. Nem akartam otthagyni. Gondolkoztam, hogyan figyelhetném meg úgy, hogy ő ne lásson engem. Volt egy tükrünk a mosdó felett. Támadt egy ötletem. Felmásztam a konyhaasztal tetejére, a hátamra feküdtem, és a tükröt úgy fordítottam, hogy én lássam Nagyszakállt, ő engem viszont ne. Körülbelül öt perc múlva Nagyszakáll felkelt a fészekből. Körbekémlelt, mint aki meg akar győződni róla, hogy senki nincs a konyhában. A csőrével elrendezte a szalmát a fészekben, és terpeszbe rakta a lábát. Furcsa pozíciót vett fel, se nem állt, se nem térdelt. A farktollait lefele forgatta, hogy eltakarják a fenekét. Ebben a pozícióban maradt. A teste megingott. Erőlködött. Nyomott. Tojást fog tojni? Visszafojtottam a lélegzetemet, és a tükröt figyeltem. De Nagyszakáll eltűnt a tükörből, arrébb mozdult, olyan szögbe, ahonnan nem láthattam. Türelmesen vártam, nem akartam megijeszteni. Néhány perccel később Nagyszakáll újra feltűnt a színen, és tökéletes szögben felém fordult. Láttam, hogy a fara meg van nagyobbodva és egy fehéres-rózsaszín valami jött kifele. Tojás! Nagyszakáll még jobban

9 szétfeszítette a lábait, a feje már lila volt. Visszaállt abba a fura pozícióba, nyomott és nyomott. Végre felállt. Egy tojás volt a fészekben. Leugrottam az asztalról, és óvatosan felemeltem a tojást. Meleg volt. A héja vékony, majdnem átlátszó. Vérpöttyök voltak a héjon. Ránéztem Nagyszakállra. Szerényen visszanézett rám. Megöleltem, ahogy énekelni kezdett. Ko-ko-ko-la-la! Ko-ko-ko-la! A kotkodálása olyan hangos, olyan büszke volt! Korál befektette Nagyszakállt az ágyba. Gondolta, a nagy munka után pihennie kell. Letérdeltünk mindnyájan az ágy elé, és Nagyszakállt becézgettük. Körbeadtuk a tojást. Űrhódító hozott egy tollat, és én ráírtam a dátumot a tojásra. Virágeső keresett egy dobozt, puha papírral kibélelte, óvatosan beletette a tojást, és biztonságba helyezte az ágya alá. Amikor a szüleink hazaértek, közöltük velük a nagy hírt. Meggyőztük őket, hogy mivel Nagyszakáll most már ellát bennünket tojással, nem kell őt levágni. A tojás a legdrágább dolog a piacon. A szüleim egyetértettek, de azt mondták, hogy ők nem kérnek Nagyszakáll tojásaiból. Akkor a ház vendégeinek tartunk tojásokat feleltük. Nagyszakáll figyelmünk középpontjába került. Iskola után mindennap elmentünk kukacot ásni. Űrhódító fára mászott nagyobb hernyókért. Nagyszakáll válogatós lett. Már csak az élő kukacot volt hajlandó megenni. Kétnaponta tojt egy tojást, és hamarosan megtelt a doboz. Csakhogy Nagyszakáll jó élete nem tartott sokáig. Azon a nyáron a körzeti pártbizottság köztisztasági kampányt indított a kutyák, a kacsák és csirkék ellen. Minden állatot három napon belül meg kellett ölni. Megpróbáltuk eldugni Nagyszakállt, de nem tudtuk befogni a csőrét. Minden tojás után ünnepi dalba fogott. A bizottság, egy csoport öreg nyugdíjas, az ajtónk előtt állva szlogeneket kántált, hogy mozgósítsanak. Először úgy tettünk, mintha nem hallanánk őket. Amikor még közelebb jöttek a kis papírzászlóikat lengetve, idegesek lettünk. Az ablakpárkány alá gyömöszöltük Nagyszakállt, és takarókat borítottunk rá. Az öregek rekedtre kiabálták magukat, és levegőért kapkodtak. A szlogenjük: Ne nevelj kacsát, ne nevelj csirkét a városban! Később átalakult: Ne nevelj kacsát! az öregember, aki előkiabált a kórusnak, itt kifogyott a szuszból, megállt, hogy visszanyerje a lélegzetét, és folytatta, hogy: Nevelj csirkét a városban! A szlogent kántálókat nem érdekelte, mit kiabálnak, automatikusan követték a vezetőt: Ne nevelj kacsát? majd amikor az öreg visszanyerte a lélegzetét: Nevelj csirkét a városban! A körzeti pártmegbízott bekopogott, hogy beszélni akar velem. Megkérdezte, miért nem viselkedem úgy, ahogy az egy Kis Vörös Gárdista parancsnoktól elvárható lenne. Megkérdezte, hogy szeretném-e, ha továbbra is megszavaznák nekem a Mao Hű Követője díjat a következő évben. Megértettem, mi a dolgom. Megígértem, hogy másnap reggel levágom Nagyszakállt. Azt mondta, hogy ő és a bizottság másnap reggel pontban fél nyolckor itt lesznek, hogy ellenőrizzék, végrehajtottam-e, amit ígértem. Nagyszakáll fejét akarta. Rosszul aludtam, ahogy várható volt. Hajnalban keltem. Nagyszakáll már fenn volt, és a sötétben csipegette a reggelijét. Lépteimet hallva a szokásos ko-ko-ko-val üdvözölt. Megfogtam az ollót, és Nagyszakállt a szárnyainál fogva felemeltem. Lementem az udvarra. A felső szomszéd, Kis Koporsó akkor jött meg a piacról. Megkérdeztem tőle, hány óra van. Azt mondta, öt perc múlva hét. Folyamatosan azt mormoltam magamban, nem nagy ügy, Nagyszakáll csak egy tyúk, egy állat, a közegészségügy ellensége. Felemeltem az ollót, és újra letettem. Felmentem a lépcsőn, hogy hozzak egy tálat, amibe felfoghatom Nagyszakáll vérét. Hét múlt tizenöt perccel. Visszamentem az udvarra, és rájöttem, hogy már megint elfelejtettem valamit. Újra felmentem, hogy vizet forraljak. Nagyszakáll szabadon futkosott az udvaron. Elégedettnek látszott. Billegette a tollait, és a csőrét használta, hogy szétnyissa vele az öklömet. Játszott velem. Visszamentem az emeletre, a víz már forrt. Lecipeltem a forró vizes fazekat, és a tál mellé tettem. Megfogtam Nagyszakállt, de kibújt a szorításomból, mintha megérezte volna a veszélyt. Üldözni kezdtem. Letérdelt előttem. Felemeltem, és a fejét a szárnya alá dugtam. Teljes erőmmel dolgoztam. Elkezdtem kitépni a szakállát. A

10 kezeim remegtek. Nem vettem róla tudomást. Addig tépkedtem, míg ki nem látszott Nagyszakáll nyaka. Felemeltem az ollót. A karom merev volt. Hét múlt huszonöt perccel. Nagyszakáll kihúzta a fejét a szárnya alól. Rám nézett, a feje vörös volt. Küszködött. Hallottam a kerületi bizottság dobját a szomszéd utcából. Visszadugtam Nagyszakáll fejét a szárnya alá. Felemeltem az ollót, és megcéloztam a nyakát. Borzalmasan vergődött. Hét óra harminc volt. A Vuli Üzem csengője visítva megszólalt, az asszonyok beözönlöttek. A bizottság megérkezett az ajtónk elé, hullámokban ereszkedett és emelkedett a hangjuk, ahogy a szlogent kántálták. Kapaszkodtam az ollóba. Nagyszakáll kihúzta a fejét, és azt mondta: koko-ko. Kinyomott magából egy tojást. Nem bírtam odanézni. Lecsaptam az ollóval. Amikor újra fel bírtam nézni, Nagyszakáll mindenki feje fölött szállt át, és vér csöpögött a testéből. A húgaim és az öcsém az ablakból figyeltek. Nagyszakáll egy fa ágára menekült, majdnem olyan magasan, mint az ablakunk, azután lezuhant a fehér cementföldre. Felszaladtam. Azt mondtam, többet nem érek az állathoz. A családomból más se tudott. Nagyszakáll holtan hevert a cementes udvaron, a fazék víz és az üres tál mellett. A tojásra ráléptek. Amikor a víz kihűlt, Kis Koporsó odajött hozzám, hogy megkérdezze, mi a szándékom a tyúkkal. Meg fog romlani, mondta. Könyörögtem neki, hogy vigye el. Mondtam neki, hogy borral finom lesz. Tudtam, hogy az apja és a nagyapja alkoholista. Elvitte. Vacsora után felszaladtam hozzájuk. Éppen a Mao-szemináriumukat tartották. Nagyszakállból egy halom csont lett a sarokban a kukába hajítva. Kis Koporsó azt mondta, hogy Nagyszakáll csodálatosan finom volt. Az iskolában Mao szövegeit olvastuk tankönyv gyanánt. Osztályelső voltam a Kínai Kommunista Párt történetéből. A szememben arról szólt a történelem, hogy a kommunisták hogyan győzik le a reakciósokat. A nyugati történelem a kapitalista kizsákmányolás története volt. Marx-, Engels-, Lenin- és Sztálin-portrékat akasztottunk a falra Mao elvtárs képe mellé. Minden reggel meghajoltunk előttük, ahogy Mao elvtárs képe előtt is, és jó egészséget kívántunk neki. A húgaim másolták a fogalmazásaimat. A fogalmazásaim szlogengyűjtemények voltak. Mindig azzal kezdtem, hogy: Keleti szél fúj, lábak dobognak, dob pereg. Ki fél a mai világban? Nem a népünk fél az amerikai imperialistáktól, hanem az amerikai imperialisták félnek a népünktől. Ezek díjnyertes mondatok lettek. Űrhódító úgy nézett rám, mint valami mágusra. A fogalmazásírásban semmi megerőltetőt nem találtam, az abakuszversenyek voltak csak nehezek. A húgaimnak és az öcsémnek is írtam fogalmazásokat, de úgy éreztem, nem sok közös van bennem a testvéreimmel. Felnőttnek éreztem magam. Imádtam a kihívásokat. Éjjel-nappal az iskolában voltam, és a kommunizmus előmozdításán dolgoztam, falakra és táblákra pingáltam a szlogeneket a forradalom ébrentartása végett. Az iskolatársaimat rávettem, hogy gyűjtsék az aprópénzt az amerikai éhező gyerekek javára. Büszkék voltunk magunkra. Biztosak voltunk benne, hogy vörös foltokat csinálunk a világ térképére. A világbékéért harcoltunk. Egyetlen nap se múlt el, hogy ne éreztem volna magam hősiesnek. Én lettem az opera. Megkértek, hogy vegyek részt az iskola forradalmi bizottságának ülésén ben tizenhárom éves voltam. Arról beszélgettünk a bizottság tagjaival, az igazi forradalmárokkal, hogyan hajtsuk végre a kulturális forradalmat a mi Végtelen Boldogság Általános Iskolánkban. Amikor feltettem a kezem, hogy szót kérjek, nem pirultam el. Tudtam, hogy miről szeretnék beszélni. A Népek Lapjából és A Vörös Zászlóból szedett frázisok ömlöttek a számból. A beszédeim tele voltak szenvedélyes, emelkedett szellemmel. Tiszteltek. Iskolám Kis Vörös Gárdistáinak parancsnoka voltam, ez a hetvenes években megbecsülést jelentett a családomnak. Anyám büszke volt az okleveleimre, bár soha nem rakta ki őket a falra. Az iskola elöljárósága állandóan példaként állított a többiek elé, és olyan kifejezésekkel beszéltek rólam, mint a Mao Elvtárs Gondolatait Tanulmányozó Aktivista, Mao Szeretett

11 Gyermeke, Kiváló Tanuló. Ha az iskola rádióstúdiójában beleszóltam a mikrofonba, a húgaim és az öcsém a tantermükben ülve figyeltek, osztálytársaik áhítattal vegyes irigy pillantásai közepette. Az iskola új párttitkára, Lánc titkár, a sanghaji hajógyár munkástanácsából érkezett. Ötven év körül lehetett feltűnően sovány ember, mint a bambusznád. Megtanított, hogyan kell politikai gyűléseket tartani. Szívesen mondogatta: Kis parancsnokunknak meg kell engednünk, hogy teljes szerepet vállaljon a kulturális forradalomban! És azt is, hogy: Korlátlan teret kell biztosítanunk a Kis Vörös Gárdisták kezdeményezéseinek! Figyelmeztetett, ne bátortalanítson el, ha valamit nem értek: Ha a Föld megáll a tengelye körül, te akkor is tovább fogsz forogni. November első hete volt, amikor Lánc titkár magához hívatott. Izgatottan mesélte, hogy a bizottságnak sikerült végre fellelnie egy rejtőzködő osztályellenséget, egy bujkáló amerikai kémet. Azt mondta, rendezünk egy leleplező gyűlést, egy gyűlést, amin kétezer ember fog részt venni. Te fogsz a diákok képviseletében tanúskodni ellene. Megkérdeztem, ki az. A név, amit a titkár homlokráncolva ejtett ki, szinte sokkolt. Hulló Falevél volt, a tanárom. Azt hittem, rosszul hallok, félreértettem Lánc titkár szavait. De rám nézett és jelentőségteljesen bólintott, megerősítve, hogy minden szavát jól értettem. Leültem, pontosabban ledobtam magam a székre. A lábaimból hirtelen kiment az erő. Vékony, középkorú nő volt, erősen rövidlátó. Sötét keretes szemüveget hordott, mély, rekedtes hangon beszélt és gyakran türelmetlenkedett. Imádta a kínai irodalmat, a zenét és a matematikát. Első nap, ahogy az osztályba lépett, megkérdezett bennünket, tudja-e valamelyikünk, mit jelent a neve, Hulló Falevél. Senkinek nem jutott az eszébe semmi értelmes. Akkor elmagyarázta. Van egy Tang-dinasztia idejéből származó híres vers a hulló falevélről. Az őszi falevelek szépségét és jelentőségét dicséri. Ha a levél természetes idejében, magától hullik le, az a kiteljesedett életet szimbolizálja. Földet éréskor az érett levélből friss sár lesz. Ebből táplálkoznak a magok a hosszú télen át. Aztán a várandós földből, a tavaszi újjászületéskor kikelnek. Azt mondta, az ő tavasza mi vagyunk. Energikus tanár volt, akit a tanítás mintha soha nem fárasztott volna. Egyedülálló módszerekkel dolgozott. Egyik pillanatban széttárta a karját, és egész teste keresztre hasonlított, ahogy a végtelenről beszélt, a következőben hunani tájszólással magyarázta, hogy honnan származik az adott költő. Egyszer, miközben egy geometriai levezetést próbált velem megértetni, teljesen elment a hangja. Amikor végre megértettem, hang nélkül nevetett fel, mint a némák, karjával a levegőt csapkodva. Megköszöntem neki, azt felelte rá, örül, hogy komolyan veszem a tanulást. Példaként állított az osztályunk, később az egész évfolyamunk elé. Amikor észrevette, hogy szeretnék kínaiból jobb lenni, a saját könyveit adta nekem kölcsön. Így viselkedett a többi diákkal is. Egyik nap, amikor nagyon esett, az esernyőjét, az esőkabátját és a gumicsizmáját is az osztálytársaimnak adta kölcsön, ő meg bőrig ázva ment haza. Másnap belázasodott, de bejött tanítani, és végigküszködte a napot. Mire befejezte az aznapi penzumot, megint elment a hangja. A legkevésbé sem tudtam elképzelni, hogy Hulló Falevél amerikai kém lenne. Mintha a gondolataimban olvasna, Lánc titkár rám mosolygott, és megkérdezte, hogy ismerem-e a mondást: a valódi aranyat nemesíti a tűz. Megráztam a fejem. Itt az ideje, hogy ténylegesen próbára tedd magad mondta : igazi forradalmár lettél, vagy csak karosszék-forradalmár. Maótól idézett: Forradalmat csinálni, nem olyan, mint vacsorapartit adni, gyönyörű képeket festegetni vagy hímezni. Nem könnyű és pihentető. A forradalom felkelés, ahol az egyik osztály erőszakkal fölébe kerekedik a másiknak. Megbénult a nyelvem. Egyfolytában csak azt hajtogattam, de hát Hulló Falevél a tanárom. Lánc titkár felajánlotta, dolgozzunk a problémámon. Cigarettára gyújtott, és elmesélte a báránybőrbe bújt farkas történetét. Azt mondta, Hulló Falevél a farkas. Elmondta, hogy Hulló

12 Falevél apja amerikai kínai, aki még mindig Amerikában él. Hulló Falevél Amerikában született és nőtt fel. A kapitalista visszaküldte a lányát Kínába, hogy a mi gyermekeinket nevelje. Felfogod ennek a jelentőségét? A rá következő két órában Lánc titkár meggyőzött róla, hogy Hulló Falevél az imperialisták titkos ügynöke, és a tanítás a fegyvere, amivel megfertőzi a lelkünket. Lánc titkár megkérdezte, hogy képes vagyok-e ezt tűrni. Természetesen nem válaszoltam. Senki nem térítheti vissza a proletariátusunkat a régi társadalomba. Jól van mondta Lánc titkár, és megveregette a vállam. Tudtam, hogy éles szuronya leszel a Pártnak. Felpillantottam rá és megkérdeztem: Lánc titkár, kérem, mondja meg, mit tegyek. írj egy beszédet válaszolta. Megkérdeztem, mit kellene írnom. Számolj be róla a tömegeknek, hogyan mérgezte meg az agyatokat. Mondtam neki, hogy nem teljesen értem, mit jelent az, hogy megmérgezte az agyunkat. Lánc titkár azt válaszolta, hogy még nem vagyok elég érett ahhoz, hogy ezt teljes jelentőségében átlássam. Aztán megkért rá, hogy mondjam el a véleményemet Hulló Falevélről. Az igazat mondtam. Lánc titkár hangosan kinevetett. Azt mondta, máris a kém áldozatává váltam, aki már majdnem megölt, akár egy vén farkas, aki úgy kapja el a bárányokat, hogy nyomot sem hagy maga után. Öklével verte az asztalt, és ordítani kezdett: Ez önmagában is elég bizonyíték! Hülyén éreztem magam. Abbahagyta a nevetést: Nem szabad, hogy elbátortalanítson az éretlenséged! Elérte, hogy azt érezzem, csalódnom kell magamban. Segítek neked mondta. Mondd csak szépen, milyen könyveket adott neked kölcsön a tanárnő? A furfangos öregembert, A kis hableányt és a Hófehérkét soroltam. Megkérdezte, hogy hívják a szerzőt. Valamilyen Andersen, válaszoltam. Lánc titkár karja hirtelen megállt a levegőben, és összevonta a szemöldökét. Állj! Megvan! Ki ez az Andersen? Gondolom, egy idős, külföldi férfi válaszoltam. Miről szólnak a meséi? Királyfiakról, királykisasszonyokról és törpékről. És mit csinál most ez az Andersen? Nem tudom válaszoltam. Hogy lehetsz ilyen óvatlan? Lánc titkár majdnem üvöltött velem. Lehet, hogy külföldi kém? Egy kis üvegcséből Lánc titkár néhány pirulát vett be. Orvosság a májamra mondta. Nagyon fáj a májam, de nem vallhatom be az orvosnak, mert ha megtudná, azonnal kórházba fektetne. Egyre jobban fáj, de nem engedhetem meg magamnak, hogy kórházban vesztegessem az időt. Hogy is okozhatnék csalódást Mao elnöknek, aki minden bizalmát belénk, a dolgozó osztályba fektette. Belénk, akik a Felszabadulás előtt annyit sem értünk, mint egy kutya vagy egy disznó. Lilulni kezdett az arca. Javasoltam, hogy pihenjen egy kicsit. Intett, hogy mehetünk tovább, miközben a másik kezét a májára nyomta, hogy jobban tűrje a fájdalmat. Elmesélte, hogy nem sokat járt iskolába. A szülei ötéves korában éhen haltak. Az öccsét és a húgát a tengerbe dobták, miután kolerában meghaltak. Őt eladták egy gyerekkereskedőnek öt kiló rizsért. Gyerekmunkásként egy sanghaji hajógyárban dolgozott, és a tulajdonos gyakran verte. A felszabadulás után csatlakozott a Párthoz, és esti iskolába küldték. Nagyon sokat köszönhetek a Pártunknak, és még nem dolgoztam eleget, hogy kifejezzem az irántuk érzett hálámat. Ránéztem és meghatódtam. Úgy tűnt, erősödik a fájdalom. Ujjaival egyre görcsösebben szorította a hasát, de nem volt hajlandó pihenni. Tudod, megtaláltuk Hulló Falevél naplóját, és volt benne egy rólad szóló bejegyzés. Mit mondott rólam? Ideges lettem. Azt írta, te azon kevesek közé tartozol, akik nevelhetők. A nevelhető szót idézőjelbe tette. Ki tudod találni, mit jelent ez? Mielőtt bármit is feleltem volna, Lánc titkár levonta a következtetést: egyértelmű, hogy Hulló Falevél azt gondolja, olyanná nevelhet, mint az ő fajtája, az apja fajtája, az imperialisták fajtája. Hozzátette, hogy a naplóírásnak is nyilvánvalóan az a célja, hogy Hulló Falevél bizonyítani tudja az amerikai főnökének, milyen eredményesen végzi a

13 kémkedést. Feje tetejére állt velem a világ. Úgy éreztem, hogy borzasztóan megbántottak és kihasználtak. Lánc titkár megkérdezte, tudom-e, hogy Hulló Falevél engem állított mintának a többi diákja elé, hogy minél jobban befolyásoljam őket. Az a célja, hogy mindannyian eláruljátok a kommunizmust! Bűntudatot és dühöt éreztem. Megmondtam Lánc titkárnak, hogy másnap beszélni fogok. Bólintott. Pártunk bízik benned, és Mao elvtárs nagyon büszke lesz rád! Napvilágra a rejtőzködő osztályellenséggel, az amerikai kémmel, Hulló Falevéllel! Fényes napvilágnál álljon elénk! kántálta a tömeg, amint kezdetét vette a gyűlés. A színpadon ültem, az egyik dobogón. Két erős férfi kísérte fel Hulló Falevelet az emelvényre, hogy szembenézzen a kétezer fős tömeggel, akik közt ott álltak a diákjai és az összes kollégája. A karjait hátracsavarták. Alig lehetett ráismerni. Csak pár napja láttam utoljára, de mintha tíz évet öregedett volna. Hirtelen megőszült. Az arcáról eltűnt a szín. Egy szögletes tábla lógott a nyakából, rajta a felirat: Le az amerikai kémmel! A két férfi arra kényszerítette, hogy háromszor meghajoljon Mao portréja előtt. Az egyik férfi csavart egy erősét a karján, és rászólt: Most pedig könyörögj Mao elnök bocsánatáért! Hulló Falevél egy szót sem szólt. A két férfi felfelé tekerte a hátracsavart karjait. Egyre erősebben húzták. Hulló Falevél arca eltorzult a fájdalomtól, aztán megmozdult az ajka. Kinyögte a szavakat, és a férfiak elengedték. Szikkadtra száradt a szám. Nehezen bírtam elviselni, amit láttam. Úgy tűnt, a nehéz tábla madzagja belevágódik Hulló Falevél bőrébe. Elfelejtettem, hogy mi a feladatom hogy nekem kell a szlogeneket előkiabálni, aztán Lánc titkár emlékeztetett rá. Éljen soká a nagy proletárdiktatúra! kiáltottam a jelszavak listájára pillantva. Egyre jobban megijedtem, ahogy láttam, hogy Hulló Falevél a két férfi közt vergődik, és mindig lenyomják a fejét, hogy csak a földet lássa, amikor fel akarja emelni az arcát az égre. Azután Leesett a szemüvege, és láttam, hogy szorosan becsukja a szemét. Lánc titkár ráordított. Vallomást! Vallomást? kántálta a tömeg. Lánc titkár a mikrofonhoz lépett, és bemondta, hogy a tömeg türelmének vége, és hogy Hulló Falevél a viselkedésével csak a saját sírját ássa. Hulló Falevél még mindig nem beszélt. Amikor belerúgtak, csak annyit mondott, nincs mit bevallania, ártatlan. Pártunk soha senkit nem vádolt, aki ártatlan mondta Lánc titkár, de nem is engedi, hogy az osztályellenségek kijátsszák az éberségét és kicsússzanak a proletárdiktatúra hálójából. Azt mondta, itt az ideje, hogy bizonyítást nyerjen, Hulló Falevél áruló. Bólintott nekem, és a tömeg felé fordult. Halljuk most az áldozat szavait! Felálltam, szédültem. A tömeg tapsolni kezdett. A napfény vakított, fájt a szemem. Elhomályosult a világ, millió kis méhecske repkedett a szemem előtt, berregtek, mint a helikopter. A tömeg tapsa közepette előreléptem. Megálltam a mikrofon előtt. Elővettem a beszédet, amit előző éjjel írtam, és hirtelen elfogott az érzés, hogy a szüleimre lenne szükségem. Féltem. Előző éjszaka nem mentem haza, hanem az osztályteremben aludtam az egyik pad tetején, néhány más Kis Vörös Gárdistával. Öten írtuk a vádiratot. Sajnáltam, hogy nem beszéltem meg a szüleimmel. Nagy levegőt vettem. Az ujjaim remegtek, és nem bírtam lapozni. Ne félj, mindnyájan veled vagyunk súgta Lánc titkár, miközben megigazította a mikrofont. Egy pohár vizet tett elém. Felemeltem a poharat, és egy hajtásra megittam. Kicsit jobban éreztem magam. Olvasni kezdtem. Felolvastam a tömegnek, hogy Hulló Falevél a báránybőrbe bújt farkas. Elővettem a kölcsönkapott könyveket, és felmutattam a tömegnek. Beszéd közben a szemem sarkából láttam, hogy Hulló Falevél felém fordítja a fejét. Valamit mormolt magában. Ideges lettem, de folytattam. Elvtársak mondtam, most már értem, miért volt Hulló Falevél olyan kedves

14 hozzám. Azt akarta, hogy lepaktáljak az ország ellenségeivel, hogy belőlem is imperialista csaholó kutya legyen! Tovább olvastam. Innen is, onnan is jelszavakat kiabáltak be, titokban Hulló Falevélre néztem. Nehezen lélegzett, az összeesés határán volt. Mereven álltam, a végtagjaim kezdtek kihűlni. Próbáltam elfordítani a tekintetem Hulló Falevélről, de elkapta. Elfogott a rémület, ahogy bámult rám szemüveg nélkül. A szemei, mint két pingponglabda, majd kiugrottak a szemüregéből. A tömeg üvöltött. Vallomást! Vallomást! Hulló Falevél rekedtes hangján lassan beszélni kezdett a tömeghez. Azt mondta, soha egyetlen diákját sem szeretné a hazája ellen fordítani. Könnybe lábadt a szeme. Miért is kívánnék ilyesmit? ismételgette. Kezdte elveszíteni a hangját. Előrenyújtotta a fejét, próbált hangosabban beszélni, de nem ment. Azt mondta, hogy az apja imádta ezt az országot, és ő is ezért jött vissza tanítani. Ő is és az apja is hittek a nevelésben. Kémkedés? Miről beszélsz? Honnan szedted ezt? Rám nézett. Ha az ellenség nem adja meg magát, főzzük meg, süssük meg, égessük el! kiáltott fel Lánc titkár. A tömeg utánozta, öklüket rázva ordítottak. Lánc titkár intett, hogy folytassam. De túlságosan reszkettem, ahhoz, hogy folytatni bírjam. Lánc titkár előrejött hozzám az emelvény másik oldaláról. Átvette tőlem a mikrofont. Azt mondta a tömegnek, hogy most megnézhetik, milyen egy osztályellenség élő színjátéka. Itt az alkalom, hogy megtanuljuk, milyen megtévesztőén tud az ellenség viselkedni. Megengedhetjük-e neki, hogy ebben a stílusban folytassa? Nem! üvöltötte a tömeg. Lánc titkár ekkor megparancsolta Hulló Falevélnek, hogy fogja be a száját, és a megfelelő hozzáállással fogadja el a forradalmi tömegek kritikáját. Hulló Falevél azt válaszolta, hogy hamis tényeket nem fogadhat el. Hulló Falevél azt is mondta, hogy egy olyan fiatal kislányt, mint én, nem lenne szabad gonosz szándékok eszközéül használni. Alulbecsülte a Kis Vörös Gárdista politikai tudatosságát kacagott fel élesen Lánc titkár. Hulló Falevél követelte, hogy engedjék beszélni velem. Rajta, mondta Lánc tiktár. Azt mondta, hogy mint elmélyült dialektikus materialista, soha nem becsülte alá a tanárok negatív példájának szerepét. Ahogy a tömeg lecsendesült, Hulló Falevél a sarkára ereszkedett, hogy megkeresse a szemüvegét. Feltette a szemüveget, és hozzám fordult. Féltem. Nem számítottam rá, hogy ennyire komolyan fog velem beszélni. A félelmem dühbe fordult. El akartam tűnni onnan. Hogy merészel ilyen helyzetbe hozni engem, hogy kikérdez, mint egy reakcióst mondtam neki. Korábban arra használt, hogy az imperialistákat szolgáljam, most arra akar használni, hogy kibújjon a kritika alól. Szégyenletes lenne, ha hagynám, hogy fölülkerekedjen! Hulló Falevél a nevemen szólított, és megkérdezte, tényleg azt hiszem-e, hogy ő az ország ellensége. És ha nem hiszem azt, akkor megmondanám-e, hogy ki bízott meg vele, hogy ezt a beszédet elmondjam. Azt mondta, az igazat szeretné hallani. Azt mondta, hogy Mao elnök mindig is azt kívánta, hogy a gyerekek őszintén viselkedjenek. Pontosan azt a tónust használta, amin a házi feladatom elkészítésében segített. Tekintetével követelte, hogy a szemébe nézzek. Nem bírtam a szemébe nézni. E szempárba néztem, amikor a matematika varázslatosságát megéreztem, e szemekbe néztem, amikor először hallottam A kis hableány gyönyörű meséjét. Amikor első helyen végeztem az abakusz gyorsszámoló versenyen, boldogan nézett rám, amikor beteg voltam, rokonszenvvel és szeretettel nézett rám. Nem fogtam fel, hogy mennyit jelentett nekem mindez, addig a napig, amíg örökre el nem veszítettem, ott azon a gyűlésen. Hallottam, ahogy az emberek nekem kiabálnak. Mintha víz bugyogna a fejemben. Hulló Falevél szemüvege vastag lencséi mögül ontotta felém a tüzet. Légy őszinte! Rekedtes hangja soha ilyen magasan nem szólt. Lánc titkár felé fordultam. Bólintott, mintha azt mondaná, csak nem fogsz veszíteni az ellenséggel szemben? Szemrehányóan mosolygott. Gondolj a kígyóra mondta. Igen, a kígyó, emlékeztem. Egy mese Mao könyvéből. Egy paraszt fagyott kígyót talált a

15 hazafelé vezető ösvényen. A kígyó bőrén a legszebb mintázat volt, amit a paraszt valaha is látott. Megsajnálta, és elhatározta, hogy megmenti. Felvette, és a kabátja alá rakta, hogy saját testével melegítse. A kígyó hamarosan felébredt és éhes lett. Megmarta megmentőjét. A paraszt meghalt. Elnökünk tanulsága szerint, fejezte be Lánc titkár a történetet, muszáj, hogy kegyetlenek és könyörtelenek legyünk az ellenséggel. Megfordultam, hogy láthassam Mao falnagyságú képét. Az emelvény hátoldalára volt erősítve. Az Elnök szemei úgy néztek, mint két himbálódzó lámpás. Emlékeztettek a kötelességemre. Mindenki ellen harcolnom kell, aki Mao tanításával szembe mer helyezkedni. A kántáló tömeg bátorított. Foglaljon állást! mondta Lánc titkár, és felém nyújtotta a mikrofont. Nem tudtam, miért sírok. Hallottam, ahogy a szüleimet hívom, amikor átvettem a mikrofont. Anya, apa, hol vagytok? A tömeg rázta az öklét és ordított: Le vele! Le vele! Le vele! Féltem, féltem, hogy elveszítem Lánc titkár bizalmát, és féltem, hogy nem leszek képes Hulló Falevelet leleplezni, végül összeszedtem minden erőmet, és hisztérikusan, síró hangon üvölteni kezdtem: Igen, igen, igen, tudom, hogy megmérgezte az agyamat, hiszem, hogy maga az igazi ellenség! A piszkos trükkjei nem lesznek többé hatással rám! Ha egyszer is megpróbálkozik velük újra, én fogom befogni a száját! Tűvel fogom összevarrni az ajkait! Tíz évvel később, amikor már túl voltunk a kulturális forradalmon, megtudtam, hogy Hulló Falevelet nyugdíjba vonulása után visszahívták az Örök Boldogság Általános Iskolába szakmai tanácsadónak. Elmentem, hogy meglátogassam, bocsánatot szerettem volna kérni tőle. Emlékeztem rá, hogy Hulló Falevél szeretett a kora reggeli órákban dolgozni, így hát reggel hétre mentem egy tavasz végi napon. A falevelek árnyéka a földön óriási hálónak tűnt. Ahogy átszeltem az iskolaudvart, arra gondoltam, egy megvert kóbor kutya érezheti magát úgy, ahogy én: betegnek, fáradtnak és ócskának. Az emelvény, ahol a beszédet mondtam, még mindig ott állt, de zöldre mázolták, és megroggyant kissé az évek alatt. Ahogy beléptem az épületbe, ahol az osztálytermem volt, a lábaim elnehezültek és a vér a torkomba tolult. Elvonszoltam magam a felső tagozatosok tanárijáig. Az ajtó tárva-nyitva állt. Hulló Falevél egyedül ült az asztalánál, olvasott. Úgy éreztem, megállt az idő. Semmi nem változott. Nem nőttem fel. Nem bírtam megmozdulni. Egy darabig álltam, megpróbáltam összeszedni a bátorságomat. Hulló Falevél ugyanúgy nézett ki, csak a haja volt hófehér. Ráncos keze lapozáskor remegett egy kicsit. Megérezte a jelenlétem, és letette a könyvet. Vastag szemüvege mögött felemelte a tekintetét, rám nézett. A pupillák milyen ismerősek voltak! A szívem olyan erősen vert, mintha az ég dörögne a mellkasomban. Tekintete hideg és kemény lett, ahogy felismert. Elfordította a fejét, ekkor odamentem hozzá, bemutatkoztam, és elmondtam, miért jöttem. Egy ideig csend volt. Tekintete kihunyt, ismerős rekedt hangját hallottam: Nagyon sajnálom, nem emlékszem önre. Nem hiszem, hogy valaha is a tanítványom volt. Tizenhét éves koromban megváltozott a világ, amelyben éltem. Az iskola igazgatóhelyettese magához kéretett, ahogy sok más diákot is, hogy beszéljen velem. Kifejtette, hogy mint diákvezér a többi érettségiző példaképe vagyok. Pozíciómból fakadóan a helyzetem egyértelmű, mint egy matematikai képlet. Egy bizonyos kategóriába tartozom, mégpedig abba a kategóriába, amelyben mindenkinek kötelessége, hogy paraszt legyen. Azt mondta, megmásíthatatlan felső döntés. Pekingi iránymutatás, tehát szent és sérthetetlen. Mindenki elfogadja, mindenki e szerint cselekszik. Kötelességem engedelmeskedni. Azt is mondta, hogy a saját gyerekei közül is négyet a földekre küldött. És most nagyon büszke rájuk. Még sokáig folyt belőle a szó. Absztrakt szavak. Dallamos szavak. Olyasmik, hogy ha valaki a földet ostromolja, abból boldogság fakad, ha valaki az eget ostromolja, abból boldogság fakad, de ha valaki saját maga ellen küzd, abból fakad a legnagyobb boldogság. Ezt

16 Maótól idézte. Hozzátette, hogy az igazi kommunista imád küzdeni, méltósággal veszi az akadályt. Tizenhét éves voltam. Lelkes. Örültem, hogy nagy ügyért hozok áldozatot. Vártam a kihívásokat. Figyeltem a szomszédok történeteit. A közvetlen szomszédunk azt írta a falujából, hogy szántszándékkal rávert kalapáccsal az ujjára, hátha a sérülést látva hazaküldik. Kis Koporsó nővére, aki az északi határ közelébe ment dolgozni, azt írta, hogy lelőtték a szobatársát, mert megpróbált a Szovjetunióba disszidálni. Az unokatestvérem, aki Belső-Mongóliába ment, azt mesélte, hogy egy közeli barátja meghalt erdőtűz oltása közben. A fiú hősi temetést kapott megmentette a falu gabonaraktárát az élete árán. Az unokatestvérem szerint, az eset megértette vele az élet igazi értelmét, és most már úgy akar élni, ahogy egy hős, lóháton, a mongol pusztában. Az a pletyka is eljutott hozzám, hogy egy délnyugati tartományban a Li család lányát a falufőnök megerőszakolta, és az is, hogy a Jang család fiát az egyik északi farmon kitüntették, mert sikerült megölnie a medvét, amelyik favágó társát felfalta. Ezek a családok elkeseredettek voltak. A rémtörténetekkel a helyi pártszervekhez fordultak. Megmutatták a leveleket. De a családoknak elmagyarázták, hogy fel ne üljenek ezeknek a szédületes hazugságoknak, hiszen ezeket az ellenség gyártja, mert félnek a forradalom továbbterjedésétől. A pártmegbízottak tájképeket mutattak a családoknak a vidékekről, ahová sarjaik utaztak. Gazdag vidékek képeit. A családokat meggyőzték és megnyugtatták. Felső szomszédaink második és harmadik gyereküket is vidékre küldték. Kis Koporsó szülei okleveleket és piros papírvirágokat kaptak, mert három gyereküket is vidékre küldték. Az összes falat és ajtót betakarták a poszter méretű gratuláló levelekkel. Végül egy nap a nevem megjelent az iskola Vörös Dicsőséglistáján a Vörös Tűz Gazdaságba küldtek, a Kelet-kínai-tenger partjára. Másnap egy városi toronyházba kellett mennem, hogy töröljenek a sanghaji lakónyilvántartásból. Hideg délután volt. A toronyházban nem volt villany. A hivatalnokok homályban dolgoztak. Ebben a sötétségben kezdődött hősies utazásom. A hivatalnok visszaadta a családom lakókönyvecskéjét. Óriási vörös pecséttel törölték ki a nevem. A vörös pecsét a hatalom szimbóluma. Aznap délután úgy éreztem magam, mint sziklaszirten a vékony falú tojás. Talán csak most fogok igazán megszületni, de az is lehet, hogy egy arra járó ragadozó szétlapít. Abban a pillanatban döbbentem rá, nagyon könnyű volt énekelni, hogy: Oda megyek, ahová Mao ujja mutat. Felrémlett bennem, menynyit énekeltem ezt a dalt. Soha nem gondoltam bele, mit énekelek. A sötétben ültem. A családom mellettem. És eljött a nap. MÁSODIK RÉSZ április 15-én, reggel családom kikísért a Népek terére. Tíz óriási teherautó parkolt a tér közepén. A kocsik oldalán arany feliratú vörös zászlók hirdették: Vörös Tűz Gazdaság. A zászlók lobogtak, élénkvörösen, mint a friss vér. Regisztráltattam magam. Egy körülbelül huszonöt éves nő köszöntött. Rövid, fülig felnyírt frizurája volt, szeme félhold alakú. Melegen fogadott. Lu elvtársnőként mutatkozott be. Többször is gratulált nekem, és a vállam fölött áthajolva odasúgta: Légy büszke önmagadra! Mosolygott. Félhold szeme sarlóvá szűkült. Megrázta a kezem, és piros papírvirágot tűzött a blúzomra: Szervusz, mosolyogj, most már családtagok vagyunk! Felszálltam az egyik kevésbé tömött teherautóra. Apám átnyújtotta a bőröndjeimét. Anyám betegnek nézett ki. Virágeső és Korál két oldalról közrefogták. Űrhódító engem bámult. Mélyen ülő szemében szinte kavargott a káosz. Apám integetett, és magára erőltetett egy mosolyt. Na, lódulj már! szeretett volna vicces lenni.

17 Úgy állt előttem a család, mint akiket fényképeznek. Szomorú kép. A soha többé ugyanúgy képe. Én már nem voltam rajta. Meg akartam mondani nekik, hogy menjenek, mert minél tovább maradnak, annál jobban elfog a keserűség. Nem bírtam semmit sem mondani. Túl szomorú voltam ahhoz, hogy bármit mondjak. De tizenhét éves voltam. Bátor. Arra fordultam, amerről a szél fújt. Szembenéztem a jövővel készen állok, gyere, tégy próbára! Ahogy a teherautók kigördültek, a tömeg jajveszékelni kezdett. Csúnya jelenet volt. A szülők nem akarták elengedni gyermekeik karját. Elfordultam. Hősies múltamra gondoltam, arra, hogy mindig is büszkén vállaltam, elszánt forradalmár vagyok. Büszkeséget erőltettem magamra, ettől egy kicsit jobban lettem. Lu elvtársnő előtt kitűntem feltűnt neki, hogy nem integetek a szüleimnek. Odajött hozzám és megdicsért: Ez ám a bátorság! Megkért, énekeljük el együtt az egyik Mao-dalt. Ő kezdte: menj vidékre, menj a határra, ahol az országod legjobban szolgálod Elkezdtünk Luval énekelni. Hangunk vékony volt, és rekedt, akár az öreg beteg teheneké. Lu ütemesen csapkodott a karjával, hogy lendületbe hozza magát. Senki sem figyelt rá. Elérkezett az a pillanat, amikor az emlékek gyökeret eresztenek. Amikor a fiatalság fakulni kezd. A szüleimet bámultam úgy álltak ott, mint két megfagyott padlizsán, fejük a mellük előtt lógott. Feltörtek a könnyeim. Hangosan énekeltem. Ordítottam. Lu odaszólt: Csak bátran! Bátran! Kezében lengett a Vörös Tűz Gazdaság zászlója. A kocsik tovagördültek szemben a támadó széllel. A por mindent elhomályosított, eltűntek Sanghaj fényei. A teherautón senki nem mutatkozott be a többieknek. Mindenki csak ült a csomagja mellett és a süvítő szelet hallgatta. Mint a gyászolók. Pár óra múlva feljöttek a csillagok. Hiányzott az apám. Eszembe jutott az éjszaka, amikor Korált, Virágesőt, Űrhódítót és engem éjfélkor kirángatott az ágyból, hogy megmutassa nekünk a Tejutat. Azt akarta, hogy csillagászok legyünk ha már ő nem valósíthatta meg az álmát. Az ég akkor olyan tiszta volt, mint ma éjjel, a Tejút, a Jupiter, a Mars, a Vénusz tisztán kivehetőek voltak, sőt még egy mesterséges műhold is Félálomban megcsapta orrom a Keleti-tenger szaga. Lu közölte, hogy megérkeztünk a Vörös Tűz Gazdaságba. Késő délután volt. Mindenütt a tengeri nádas óceánja fogadott. A teherautók szétváltak. A kocsink, mint valami kis pók, belemászott a zöldbe. Az ég borongós volt, és nagyon alacsony. Alacsony, mint a kézzel elérhető plafon. Zsibbadt lábbal szálltam le a kocsiról. Előttem kétoldalt, két szürke négyszögletes épület. A barakkok között hosszú vályú futott csapokkal. Emberek jöttek-mentek a barakkok közt. Fáradt, unott arcú emberek, koszos ruhában, zsíros hajjal. Nem figyeltek ránk. Épp felemeltem a bőröndöket, amikor kiáltást hallottam: Sorakozó! Itt a parancsnok! Miféle parancsnok? Katonai táborban vagyunk? Zavarodottan Lura néztem, aki feszülten kémlelt kelet felé. Nyoma sem volt rajta a korábbi mosolyának. Kemény volt. Követtem tekintetét a nyílt mező felé. A látóhatár szélén megpillantottam egy apró alakot. A nő magas volt, arányos testalkatú, és méltósággal lépkedett. A Felszabadító Néphadsereg régi egyenruháját viselte, amit már majdnem fehérre mostak a derekát széles öv fogta össze. Haja két rövid varkocsba fonva. Úgy nézett ki, mint egy győztes hadvezér. Öt lépésre tőlünk megállt, mosolygott. Egyesével végignézett rajtunk. Tüzes, intenzív tekintetéből az oroszlánok ereje sugárzott. Napszítta bőr, vastag szemöldök, csontos orr, magas arccsontok, telt, gesztenye ajkak. Válla akár az ősi harcosoké, hihetetlenül széles. Mezítláb volt. Karján és lábszárán a ruha feltűrve. Csípőre tett kézzel állt. Amikor arcomon megpihent a tekintete, önkéntelenül megremegtem. Megégetett a szeméből parázsló fény. Meztelennek éreztem magam. Beszélni kezdett. Nem volt erős hangja. Az emberek elcsendesedtek, hogy suttogásszerű beszédét hallják. Üdvözöllek benneteket, a Vörös Tűz Gazdaság új katonáit, akik most

18 csatlakoztok hozzánk itt megköszörülte a torkát, és szavanként adagolta a folytatást: ti vagytok a friss vér! Azt mondta, üdvözli, hogy elhagytuk a korábbi jelentéktelen, személyes ügyeink világát, hogy itt e nagyszerű közös vállalkozás részesei legyünk ezzel megtettük saját hosszú menetelésünk első nagy lépését. Ekkor hirtelen megemelte a hangját, és úgy közölte, szeretne nekünk bemutatkozni: A nevem Jen Seng. Jen, mint fegyelem, Seng, mint győzelem. Hívjatok Jennek. Azt mondta, hogy ő a helyi párttitkár, és ennek a csapatnak a parancsnoka. Egy csapatnak, amely minden téren világrengető eredményeket ér el. Hangja újból suttogássá halkult. A mai alkalommal nincs sok mondanivalóm, de egy dolgot szeretnék hangsúlyozni. Hirtelen felkiáltott: Senki ne merjen arcul köpni! Senki nem merjen szégyent hozni a dicsőséges Hetes egységünk makulátlan nevére! Az egész Vörös Tűz Hadsereg élcsapatára! Megkérdezte, hogy elég világosan beszélt-e. Igen feleltük elhűlve. Meglegyezte a levegőt az orra előtt, mintha csak valami rossz szagot hessegetne el, és újabb kérdést tett fel: Ugye, nem akartok olyan gyengék maradni, mint amilyenek most vagytok? Másodszor is feltette a kérdést. Azt akarta, hogy katonákhoz méltóan, egyszerre válaszoljuk: Nem, nem akarunk. Lelkesen kiabáltuk, amit hallani akart. Így már mindjárt más mosolygott ránk. Mosolya meleg volt, de csak három másodpercig tartott. Aztán újra megkeményedett az arca. Elmondta, hogy a gazdaságnak 13 ezer tagja van, és ebből négyszázan tartoznak a mi csapatunkba. Hozzátette, hogy mindegyikünktől elvárja, úgy működjünk, mint egy-egy fogaskerék a Forradalom óriás gépezetében. Tartsátok magatokat beolajozva! Forogjatok, forogjatok, forogjatok, mert aki megáll, berozsdásodik! Emlékezetünkbe véste, hogy bár hivatalos egyenruhát nem kapunk, rendes katonai kiképzést igen. Azzal zárta a beszédét, hogy: Én soha nem fecsegek feleslegesen, soha! Ez a mondata sokáig megmaradt bennem, olyan meghökkentően direkt volt. Mint sokkolt emberek, dermedten ácsorogtunk a helyünkön az oszolj után. Lu szólásra emelte a kezét. Jen hátralépett, és bemutatta Lut, a helyettesét. Lu bejelentette, hogy mondandója van a közlegényeknek. A sorfal elébe masírozott, és felénk fordult. Nagy mosoly terült szét az arcán, mielőtt szólni kezdett volna. Aztán sebészi hangon közölte velünk, hogy bár ehhez a csapathoz csak nemrég érkezett, régóta a kommunista párt nagy családjának tagja. Elkezdte felmondani a kommunista párt történetét, a legeslegelső alakuló gyűléstől a kis dzsunkán, Sanghaj partjainál. Beszélt és beszélt, míg a nap utolsó sugara is kihunyt, és sűrű köd ereszkedett ránk. A hármas számú női házban kaptam helyet. A szobánk körülbelül háromszor négyméteres volt, négy darab emeletes ággyal. Hét szobatársam volt. A magánélet az ágy felett kifeszített moszkitóháló alatti területre korlátozódott. Döngölt agyagpadló. Másnap kiküldtek a rizsföldre dolgozni. A sáros víz hemzsegett a piócáktól. Féltem tőlük. Mellettem egy Friss Hajtás nevű lány dolgozott. Egy pióca felugrott a lábszárára. Amikor megpróbálta letépni, a pióca még mélyebbre fúrta magát. Hamarosan teljesen eltűnt a bőre alatt, csak egy kis fekete folt maradt a felszínen. Friss Hajtás rémületében felsikoltott. Elmentem szólni a legközelebbi tapasztalt katonának, Orchideának. Orchidea odajött, és megütögette a bőrt a pióca feje fölött. A pióca kihátrált. Friss Hajtás nagyra értékelte a segítségemet, és hamarosan jó barátok lettünk. Friss Hajtás tizennyolc éves volt. A mellettem lévő ágyon aludt. Sápadt volt, olyan sápadt, hogy a napsütés egyáltalán nem fogta meg a bőrét. Ujjai finomak és vékonyak. Úgy egyengette a disznótrágyát, mintha ékszereket rakosgatott volna. Kecsesen sétált, mint fűzfa lengedezik a szélben. Hosszú fonatai ringtak a hátán. Ha megszólalt, mindig lesütötte a tekintetét. Szégyenlős volt, de szeretett énekelni. Nagymamája nevelte fel, aki operaénekes volt a kulturális forradalom előtt. Tőle örökölte a hangját. A szüleit távoli olajmezőkre küldték dolgozni, mert értelmiségiek voltak. Évente egyszer látogattak haza, újévkor. Friss

19 Hajtás soha nem tölthetett elég időt a szüleivel, de az összes régi operát kívülről tudta, bár nyilvánosan nem énekelte. Nyilvánosan a Szülőhazámat énekelte, egy a felszabadulás óta népszerű dalt. Hangja szakaszunk büszkesége volt. Segített elviselni a nehéz munkát, a hosszú napokat, amikor hajnali ötkor keltünk és este kilencig a földeken dolgoztunk. Merész volt. Merte ápolni a szépségét. Színes szalaggal fogta össze a haját, míg mi barna befőttesgumit használtunk. Nőiessége csúfot űzött belőlünk. Figyeltem, és éreztem, hogy vakmerősége veszélybe fogja sodorni. Kiskorom óta a Vörös Gárdisták parancsnoka voltam, ismertem a szabályokat. Ismertem a vékony határvonalat jó és rossz között. Elnéztem Friss Hajtást. A szépségét. Szerettem volna én is színes szalaggal megkötni a hajam, csakhogy féltem kimutatni, hogy nem tetszenek a szabályok. Mindig is jó voltam. El kellett ismernem, hogy gyönyörű. De, ahogy az összes többi női katona, én is azt mondtam, hogy nem az. Maradt a barna befőttesgumi a sár, a disznótrágya színe, meg a lelkűnké. Mert hittünk benne, hogy egy igazi kommunista soha nem törődik a teste szépségével. Csakis a lelki szépség izgatja. Friss Hajtás soha nem vitatkozott senkivel. Nem érdekelte, mit mondunk, egyre csak mosolygott magában. Lesütötte a szemét a padlóra, és szívből jövően mosolygott saját magán, a színes szalagjain elégedett volt. Bármilyen fáradt lehetett, mindig megtette a negyvenöt perces sétát a meleg vizes csapig, hogy vizet hozzon a mosakodáshoz. Türelmesen és vidáman tisztogatta a sarat a körme alól. Esténként hálóm alól figyeltem, ahogy mosakszik a hálója alatt, míg nagy mancsnak is beillő kezem a combomon pihent. Friss Hajtás büszkén mutogatta nekem, hogy tud maradék anyagokból csinos fehérneműket gyártani, amire mesés virágokat, leveleket és madarakat hímzett. Kifeszített egy madzagot az ágyunk közötti kis ablak elé, és oda teregette száradni a fehérneműit. Csupasz szobánkban díszes madzagja kiállításnak tűnt. Friss Hajtás megsebzett. Sértette a szobatársakat, a szakaszt és az egész csapatot. Feltűnő volt. Állandóan rá kellett nézni. A mihasznák le se tudták róla venni a szemüket, erről a burzsoá allűrökkel teli teremtményről. Szemrehányást tettem magamnak, amiért felébredt bennem a vágy, hogy én is közszemlére tegyem fiatal bájaimat. Undok vágy, ismételgettem magamban, ezerszer is. Tizenhét és fél éves voltam. Csodáltam Friss Hajtás bátorságát. Volt mersze átszabni az egyenruhát is, amit kaptunk. Az ingek derekát bevette, a nadrágokat átalakította, hogy hosszabb legyen benne a lába. Nem szégyellte kerek melleit. Ahogy leszállt az este, egyenes derékkal, teli mellkassal cipelte a nagy, forró vizes tartályokat. Énekelt. Háta mögött bársonyos kék égbolt. A félig ember, félig majom katonaférfiak szájtátva bámulták. Ő volt esti telepünk Vénusza. Imádtam és irigyeltem. Júniusban melltartó nélkül járkált. Amikor ugrándozó melleivel felém sétált, meggyűlöltem a melltartómat. Azt éreztem, hogy elfonnyadtam, mielőtt valaha is virágozhattam volna. A napok hosszúak voltak, borzalmasan hosszúak. Vég nélküli munka. Reggel ötkor már az olajbogyót szedtük. A fekete bogyók végiggurultak a nyakamon, és bele a cipőmbe, ahogy az olajágakat a földre raktam. Nem álltam meg, hogy letöröljem az izzadságot, ami a homlokomról a szemembe folyt. Nem volt rá időm. Szakaszunk dolgozott a leggyorsabban a gazdaságban. Mentünk előre, mint a nyíl. Lépcső formációban haladtunk végig a mezőn. Munka közben alámerültünk a növénytengerbe. Alig egyenesítettük ki a hátunkat. Nem volt rá idő. Friss Hajtás mégis megtette, rendszeres időközönként. Felháborodtunk, és barátságtalan dolgokat kiabáltunk neki: szégyen a lustaság! Addig nem hagytuk abba, amíg Friss Hajtás újból le nem görnyedt. Mindenkivel így bántunk, kivéve Jennel. Jen volt a lovas, mi pedig a lovai. Nem kellett ostorral vernie, hogy vágtassunk. Ostorcsapást éreztünk a hátunkon, amikor elhaladt mögöttünk, hogy ellenőrizze a munkát. Figyeltem a lábát, ahogy mögém ér. Nem mertem felemelni a fejem. A kezemre koncentráltam. Megállt, figyelte, ahogy dolgozom. Precízen vágtam és fektettem le az ágakat. Vigyáztam, hogy a fekete

20 bogyók ne peregjenek le. Továbblépett, kiengedtem a levegőt. Friss Hajtás egyik legszebb, kézzel hímzett fehérneműjét ellopta valaki. Ezt ideológiai bűncselekménynek minősítették. A csapat pártbizottsága gyűlést hívott össze. Az étkezőben gyülekeztünk. Mind a négyszázan kis sámlikon ültünk, sorokba rendezve. A lopás kérdését Jen vetette fel. Senki sem ismerte be, hogy ő lenne a tolvaj. Lu tajtékzott a dühtől. Nem tűrheti az efféle viselkedést, pusztán a tény, hogy ilyen tárgyakat eltulajdonítanak, mindannyiunkra szégyent hoz, mondta. A Párt kötelessége politikai kampányt indítani, hogy efféle magatartás soha többet ne forduljon elő. Hozzátette, hogy a felelősség elsősorban a csapatvezetőket terheli, és csak másodsorban a közlegényeket. Jen felállt. Nyilvánosan bocsánatot kért, amiért nem befolyásolta kellő szigorral a csapattagok mentalitását. Bocsánatot kért a Párttól, és Friss Hajtás hiúságát kritika alá vonta. Felszólította, hogy tegyen vallomást, aztán megtiltotta neki, hogy fehérneműjét az ablak közelébe akassza. Este Friss Hajtás a körmét tisztogatta. Megpróbálta lemosni a barna gombaölő szert, ami mindent elszínezett. Fogkefével sikálgatta. Karomra dőlve néztem, milyen türelmes. Friss Hajtás azt mondta, csalódott Jenben, mert azt képzelte, Jen emberibb, mint Lu. Lu egy kutya, nem lehet tőle elvárni, hogy elefántagyara legyen, de Jennek elefántnak kellene lennie. Agyarat kellene növesztenie, nem vicsorgó kutyafogat. Nem válaszoltam. Öntudatlanul imádtam Jent, mint a csapatban oly sokan, és szinte automatikusan rajta tartottam a szemem. A munka szüneteiben régi történeteket meséltünk róla. Orchidea elmondta, hogy Jen tizennyolc éves korában csatlakozott a kommunista párthoz. Amikor öt évvel ezelőtt megérkezett ide, a Vörös Tűz Gazdaság területe parlagon hevert. Húszfős szakaszát rávette, hogy hódítsák meg a területet. Orchidea is köztük dolgozott. Jen híres volt acélos vállairól. Az öntözőcsatornák építésekor, amikor a sarat hordták, hússzor is megtette a félmérföldes utat hetven kiló sárral a vállain, amely a hátán cipelt saroglya két végéről lógott. Válla megdagadt, mint a kelesztett kenyér. De tovább cipelte a terhet. Hagyta, hogy a rúd véresre dörzsölje a vállát. Hitt az akaraterőben. Egy év múlva hüvelykujj nagyságúra dagadt hólyagjai keletkeztek. A csapat első számú súlyemelője volt. Orchidea úgy beszélt Jenről, mint egy istenről. Délutánonként láttam, hogy Jen hatalmas súlyokat cipel. Vállára és a fejére rakta rétegesen a szalmát, végül úgy nézett ki, mint a két lábon járó szalmabála, csak a lábai mozogtak. Izma, mint egy férfié. A lába, akár egy nagy állat mancsa. Az idősebb katonák állandóan visszatértek kedvenc történetükhöz. Néhány évvel ezelőtt, a gabona betakarítása után tűz ütött ki. Szalmakunyhók és rizsföldek égtek, az egész Vörös Gárda zokogott. Jen a közlegények elé állt, az egyik copfja leégett, az arca megperzselődött, ruhája füstölgött. Azt mondta, nincs szüksége egyébre, mint a kommunizmusba vetett hitre, hogy újra felépítse az álmát. A csapat öt hónap alatt új házakat épített. Imádták. Valóságosabb volt, mint Mao. Késő éjjel, ahogy Friss Hajtás mosakodásának neszeit hallgattam, elképzeltem Jent a leégett copfjával, bőre megperzselődött a mögötte tomboló tűztől Jen lett az operám főszereplője. Elkezdtem énekelni a Nők Vörös Függetlenségét, Friss Hajtás csatlakozott hozzám, aztán a többi szobatársunk is. Ez volt Jen kedvenc dala. Jen a valódi élet hőse. A dallal el akartam érni hozzá, eggyé akartam válni vele. Hősnő akartam lenni. Imádtam Friss Hajtást mint barátot, de szükségem volt Jenre, hogy rajonghassak érte. Ablakunk alatt a fűzfa meghajolt. A levelek az ablaknak csapódtak. Viharos éjszaka volt. Holnap megint nehéz napunk lesz. Elfogott a depresszió. Jenre gondoltam, akarattal. Lelkesített, jelentőséget adott az életemnek. Friss Hajtás csalódása Jenben nem csökkentette odaadásomat. Szükségem volt vezetőre, hogy mozdulni bírjak. Fájt a hátam. A körmeim mind barnák, a bőröm repedezett. Jenre koncentráltam. Rágondoltam, mielőtt elaludtam.