Sárhegyi Csaba. A szabadság útja. (Móra Kiadó, 1996)

Átírás

1

2

3 Sárhegyi Csaba A szabadság útja (Móra Kiadó, 1996)

4 Bevezetés Már a nyolcvanas évek második felében kezdett foglalkoztatni a könyvem címében megfogalmazott cél. Akkor azonban túl fiatal voltam még ahhoz, hogy összefüggéseikben lássam meg a különböző élethelyzeteket és a kérdésre önmagamnak is legalább körvonalaiban választ tudjak adni. Érdekes módon, már akkor megsejtettem, hogy valami nincs teljesen rendjén az egészséges emberekben rólunk, mozgássérültekről kialakított szemlélettel és fordítva sem. Azután mintegy öt esztendő elteltével, mialatt újabb és újabb tapasztalatokkal lettem gazdagabb, a kilencvenes évek elején kezdtem jobban foglalkozni azzal a gondolattal, hogy egyszer le kellene írnom, mit is jelent(ett) igazából tolókocsiban élni, mennyire más ez az élet (vagy mennyire nem), ugyanakkor az a bizonyos másságom mennyire valóságos és mennyire látszólagos. Úgy gondolom és hiszem, hogy ez a gyakran hangoztatott másság - már amikor általában is szó van a különböző fogyatékosságokról - két fő alkotóelemből áll: 1. Tényekből, amelyek vagy veleszületettek, vagy baleset következményei; baleseten nemcsak a külső sérüléseket értem, hanem olyan megbetegedéseket is, mint az agyvérzés vagy izomsorvadás. 2. Azokból a következtetésekből, ítéletekből, amelyeket az egészséges társadalom a sérült embertársairól hiányos vagy téves ismeretek birtokában von le. Könyvemet két részre osztottam. Az első részben eddigi életem fontosabb mérföldköveinél időzve, egyfajta önéletrajzot kívánok közreadni, amelyre annak saját tanulságain kívül azért is szükség van, hogy a könyv második részében megfogalmazottak személyes hátterére is rávilágíthassak, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy szubjektivitásomat nem vetkőzhetem le teljesen. Ennek ellenére minden igyekezetemmel azon voltam, hogy a második részben szereplő tematikai feldolgozást a tőlem telhető tárgyilagossággal tudjam Tisztelt Olvasóim elé tárni. Könyvem célja, hogy elősegítse az egészséges és sérült emberek egymás felé való közeledését és mindennapi érintkezését. Szól Hozzátok, egészséges emberekhez, hogy félre tudjátok tenni esetleg meglévő előítéleteiteket, félelmeiteket, gátlásaitokat. És ugyanakkor sorstársaimat is szeretném ösztönözni: ki-ki a maga módján, lehetőségei, eszközei és képességei mértékében tegyen meg mindent annak érdekében, hogy az egészséges embereket hozzásegítsük a velünk kapcsolatos véleményeik,

5 ítéleteik korrigálásában. Meggyőződésem szerint a sorstársaim is hathatósan közreműködhetnek ebben. Tudom, hogy mai társadalmunkban rengeteg a megoldatlan probléma, sok a megválaszolatlanul maradt és hagyott kérdés. Ezek között szerepel a mozgásában korlátozott egyén helyzete is. Mivel esetem lényege, hogy az élet alapvető funkcióinak ellátásában másokra vagyok utalva, és ennek ellenére (Istennek hála érte!) sikerült számos nehézségen felülkerekednem, ezért merek reménykedni abban, hogy tapasztalataim közreadása másoknak is segíthet, és így, közös erőfeszítéssel hozzájárulhat majd ahhoz, hogy integrálódjunk az egészséges emberek társadalmába. Az egészségesek és a mozgáskorlátozottak között meglévő szakadékot nem itt-ott áthidalgatni kell, hanem magát a szakadékot feltölteni, betemetni, simára egyengetni, hogy szabadon, mindkét irányban könnyű és fesztelen legyen az egymás közti érintkezés. Ezzel a kívánsággal bocsátom mondanivalómat Elétek, remélve, hogy nemsokára eljön az idő, amikor ezen könyvben megfogalmazottak már nem lesznek többé megválaszolatlan kérdések és megoldatlan problémák.

6 ELSŐ RÉSZ Születésem története Emlékezetes dátum maradt számomra december 29., mert azon a napon dőlt el, hogy más leszek, mint a többiek. De ezt akkor még senki sem tudta, nem is gondolta, hiszen volt két egészséges bátyám, tíz-, illetve hatéves. Ám én csak hat és fél hónapot tartózkodhattam az anyaméhben. Anya nehéz, komplikációktól sem mentes szülése és "türelmetlenségem" valószínűleg szerepet játszottak abban, hogy rövidesen szomorú meglepetésben részesítsem közvetlen környezetemet. Azt nem lehet ma sem eldönteni, hogy ebben közrejátszott-e egy esetleges orvosi mulasztás. De ha úgy volna is, és ezt bizonyosan tudnám, ettől a tudattól boldogabb nem lennék... Ami megtörtént, megtörtént, és segíteni akkor ezen még nem lehet; az inkubátorban fekvő csecsemőről bajos lett volna kijelenteni, hogy nem lesz teljesen egészséges, hiszen két makkegészséges bátyám után velem kapcsolatban is csak a legjobbakat remélték.

7 Valami nincs rendjén... Amikor hazahoztak a kórházból, nagy öröm volt a harmadik testvérke megérkezése. Az örömre okot szolgáltatott az is, hogy alakomat, külső formámat tekintve rendesen fejlődtem. Normális, egészséges csecsemő benyomását keltettem tehát, s mint általában az újszülötteknél lenni szokott, a család szemefénye voltam. Megvalósult a sokszor ma is kívánatosnak, mondott, tekintett családmodell: szülők és mi hárman testvérek. Mintegy féléves koromban anya nyugtalankodni kezdett. Elvittek a helyi gyermekorvoshoz, aki azt mondta: - Ugyan, asszonyom, mit vár ön egy koraszülöttől?! Majd rendbe jön minden... Eltelt pár hónap, szüleim pedig aggódva vették tudomásul, hogy még mindig nem vagyok képes felülni... Újra orvoshoz vittek; ő aztán beutalt a pécsi idegklinikára, ahol megszületett a lesújtó diagnózis: szellemileg ép vagyok, de valószínűleg nem fogok tudni járni. Megsérült ugyanis az agy azon területe, amely az összehangolt mozgások, cselekvéssorozatok végrehajtásáért felelős. Az agy sérült és emiatt félni lehetett, hogy beszédzavar, bénulás és más gondok is jelentkezni fognak. De jó, hogy az orvosok szellemi képességeimet illetően nem tévedtek! Ma, amikor én is tudok egyet s mást az ember agyfunkcióiról, hálát adok a Teremtőnek, hogy meghagyta nekem az egyik legfontosabbat: a gondolkodás képességét. Óriási kegyelem Tőle az is, hogy a beszédközpontom, a hangképzésem ép; nyugodt, megszokott körülmények között ugyanúgy vagyok képes beszélni, mint bárki más. (Ha nagyobb kihívásnak kell megfelelnem (például tömeg előtt kell megnyilatkoznom), akkor a lámpaláz gátlást idézhet elő. Kilenc hónapos voltam, amikor a pécsi idegklinikán megállapították a betegségemet, s onnan átirányítottak a budapesti Villányi útra, a neves Pető Intézetbe. Emlékszem, szüleim egyszer elvittek Kaposvárra is, ahol egy jó hírnévnek örvendő doktor (Hegyi tanár úrnak nevezték, úgy tudom, még ma is dolgozik) megvizsgált. Azt mondta, mire nagy leszek, megtanulgatok járni... Azért is emlékszem erre az idősödő doktor úrra, mert az a szép, kanyargós, kétoldalt fákkal szegett hegyi út (vélhetően innen ered az elnevezése a doktor úrnak) kitörölhetetlenül bennem maradt annak az ütésnek ereje nyomán, amelyet a tanár úr, térdreflexeimet vizsgálandó, kalapácsával a lábamra mért. Emlékezetem szerint akkorát

8 rúgtam, akkor először és utoljára, hogy még a doktor úr is majdnem kibillent egyensúlyából...

9 Emlékek a Villányi úti intézetből Ebből az időszakból kicsit többre vissza tudok emlékezni. Pedig igen kicsi voltam, amikor a szüleim elkezdtek engem Budapestre vinni terápiára. Amikor első alkalommal megérkeztem, rettenetesen zavart a mindenféle hangon visítozó kis sorstársaim jelenléte. Nem egészen értettem, mi folyik körülöttem. Bevittek egy külön szobába, ahol fehér köpenyes nevelők mustrálgattak; szüleimmel papírokat vetettek elő, írattak alá. Aztán bevittek egy másik terembe, lefektettek egy kemény faágyra, amit ottani szaknyelven "priccs"-nek neveztek. Kezeimet, lábaimat ráfeszítették. Nagyon fájt. Szüleim odajöttek, váltottak néhány szót a fehér köpenyesekkel, aztán rám mosolyogtak és elmentek... Fél óra múlhatott talán el, amikor szüleimet hívtam... Hirtelen megéreztem, hogy már nincsenek ott, hogy egyedül vagyok. Jöttek a fehér köpenyesek, erőltetett mosollyal igyekeztek meggyőzni, hogy nincs semmi baj, szüleim nemsokára jönnek. De ettől nem lettem jobban, zokogtam, ordítottam apa és anya után, míg aztán legyűrt a fáradtság, és kimerülten mély álomba zuhantam. Később történt, hogy egy este tornagyakorlatoktól testileglelkileg kimerülve, kábultan aludtam el néhány társammal a szobámban. Egyszer csak félálomban azt éreztem, hogy az egyik kisujjam valami lucskos, nyálkás anyagban fürdik, s közben aprócska szúrások érik. Hangosan sírni kezdtem, erre aztán bejöttek a nevelők. Mint kiderült, a mellettem alvó gyerek álmában az én kisujjamat szopta a sajátja helyett. Nem tudtam értékelni a dolog humorát, dühösen követeltem, hogy Bulejkát (honnan ragadt rá ez a név, ma sem tudom) azonnal büntessék meg, mert ha nem ébredek fel, le is rághatta volna az ujjamat. Az incidens után áthelyeztek egy másik szobába, ahol egyedül voltam. Egy éjszaka szörnyű vihar kerekedett, csak úgy cikáztak a villámok, és dörgött az ég. Megbénultam a félelemtől, összerándultam minden egyes villámlásra, szinte megsemmisültem. Ez az élmény maradandó nyomot hagyott bennem; viharos időben ma is felerősödnek a betegségemből eredő kényszermozgásaim. Sohasem szerettem az intézetet, gyermeki ésszel nem fogtam fel, mire való az a sok szenvedés, a kemény, néha durvának tűnő tornagyakorlatok. Nem bírtam a rengeteg parancsolgatást, hogy faszékekbe kapaszkodva kellett járni tanulni. A kemény fapriccseken való fekvésnek köszönhetően folyt a genny a gerincemből. Iszonyú volt hólyagos, gennyes háttal lefeküdni, vagy a kemény támlájú székre ülni. Mai szemmel már nehéz volna megmondani, hogy az ott dolgozó nevelők túlzásba vitték-e a terapikus eszközök alkalmazását.

10 Az otthon, a szülők hiánya miatt lelkibeteggé váltam, belázasodtam; negyvenegy fokos lázamat semmiféle eszközzel nem tudták huzamos időre lehúzni. Minden lázcsillapító szer hatástalan maradt, akárcsak a vizes borogatás. Végül is úgy határoztak, próbaképpen rövid időre hazaengednek. Amikor megtudtam, hogy jönnek értem a szüleim, máris egy kicsit jobban lettem, s mikor valóban megjelentek az ajtóban állva, majd' szétrobbantam az örömtől. Mire hazaérkeztünk Dombóvárra, szinte teljesen meggyógyultam: beesett, sápadt arcom kivirult, visszatért belém az életkedv. Alig néhány óra leforgása alatt teljesen meggyógyultam. Miután így rendbe jöttem, s egy hetet otthoni körülmények között tölthettem, szüleim újra visszavittek a Villányi útra. Ott ismét jött a fojtó, megmagyarázhatatlan érzés, rövidesen megjelent az égető láz is, amellyel most sem tudtak megbirkózni. Újra hazahoztak - meggyógyultam. Visszavittek - megbetegedtem. Miután szüleim belátták, hogy nem bírok megmaradni, kikértek az intézetből azzal a szándékkal, hogy az ottani terapikus módszereket otthon családi vállalkozásban próbálják folytatni. Ezzel akkor még nem sejtett irányba fordult az életem.

11 Újra otthon Vagy három és fél esztendős koromban kerültem haza a vágyva vágyott családi körbe. Állapotom nem sokat javult, ami végső soron azzal magyarázható, hogy az intézetben nyűgös, beteges voltom miatt nem nagyon tudtak velem érdemben foglalkozni. Annyit elértek, hogy valamennyire tudtam járni, de csak úgy, ha kézen fogva vezettek. Elkeserítő látvány lehettem, mert például a fejemet sokáig nem tudtam egyenesen tartani, s ha felszólítottak, hogy "Fel a fejjel!", amit a szó szoros, fizikai értelmében kellett magamra vonatkoztatnom, mindössze egy-két percig tudtam tartani a fejemet. Istennek hála, néhány évvel később már megerősödtek annyira a nyaki izmaim, hogy egyre hosszabb ideig voltam képes fejemet megtartani, végül is ez a gond teljesen megszűnt. Ámbár jártam, ha kézen fogva vezettek, de csak botladozó, rogyadozó lépésekkel. Azonkívül nem tudtam magamat ellátni. Akkoriban még nem igazán értettem meg, hogy ez a helyzet és állapot: KISZOLGÁLTATOTTSÁG. Esetemben ennek a szónak kétféle jelentése volt, és ezek szorosan összefüggtek: kiszolgáltatottnak lenni azért, mert mások segítségére voltam utalva a létfenntartásomhoz szükséges dolgokban, és kiszolgáltatottnak lenni azért, mert kényeztettek, mindent megcsináltak helyettem, tehát kiszolgáltak az említett dolgokban. Bár magatehetetlen voltam, mégis kis híján sikerült felgyújtanom az akkor még teljesen új családi házunkat és egyben akaratlanul öngyilkosságot elkövetnem. Egy alkalommal magamra hagytak a konyhában a díványon. Ma sem tudom, hogyan, kezem ügyébe akadt egy kis doboz, amelyről mindössze annyit tudtam, hogy piros, zöld vagy kék fejű pálcikák vannak benne, és azokkal színesen, melegen vibráló jelenséget lehet elővarázsolni. Akkor próbáltam ki életemben először s utoljára Prométheusz mester szerzeményét: mindenfajta nehézség nélkül gyújtottam meg egy gyufaszálat, és a meglepetéstől azonnal ki is ejtettem kezecskéimből a fejem mellé, a dívány matracára. Elszörnyedve vettem észre, hogy a matrac egyre szélesedő körben feketedik, szenesedik. Isten tudja, hogyan, hirtelen egy hatalmas lélegzetet vettem, és mint egy orkánt, úgy eresztettem ki. A láng kitartott, de a harmadik próbálkozásra megnyertem a csatát! Emlékszem, úsztam utána a verejtékemben, lihegtem a félelemtől meg az erőlködéstől. Később vettem észre, hogy egy kicsit kiégett az öreg matrac, de ma már nem emlékszem, hogy ezt utólag észrevették volna. Gyufához azonban nem mertem nyúlni többé. Időközben aztán gyakorolni kezdtük a Villányi úti intézetben látottakat az ott kapott szakszerű utasítások szerint. Rengeteget nyűgösködtem, nem szerettem csinálni, utáltam a tornagyakorlatokat és szenvedtem tőlük. Ugyanakkor a sétáltatás kedvemre való volt; eleinte csak bent a lakásban

12 bírtam megtenni tíz-húsz métert, később a járdán lépegetve már a házunkat is megkerültük. A sétáltatást mindig anya végezte; különben is ő vállalta a dolgok oroszlánrészét. Apa dolgozott, mert élni is kellett valamiből. Anya ugyanis a miattam előállott helyzetben csak megszakításokkal vállalhatott munkát, többnyire úgynevezett bedolgozásokat. Így volt a lakásunk az évek folyamán kesztyűgyár, amelyet cumicsomagoló gyár követett, ebből később aztán golyóstoll-összerakó műhely fejlődött ki, s mindezeknek végére a nem túl hosszú ideig működő csavarcsomagoló "kisüzem" tett pontot. Mint említettem, anyának sok mindent kellett megtanulnia velem összefüggésben, kialakítania az életteret és életrendet, amelyet a családban való beilleszkedésem tett szükségessé. Rajtam kívül pedig ott voltak az akkor már serdülőkorban lévő bátyáim, akiket szintén nevelni, irányítani kellett. Akkoriban vált nélkülözhetetlenné egy bordásfal a házunkban a nyújtózkodó gyakorlatokhoz. Emlékszem, mennyire örültem, amikor végül is a szomszédunk, Ottó bácsi megcsinálta nekem a tornaeszközt. Látszott rajta, hogy ácsmester keze munkája. Aztán elkezdődött a munka, én pedig rettenetesen megutáltam a szép bordásfalat. A testvéreim viszont nagyon szerettek rajta különböző pózokban hencegni nekem, mondván, hogy ezt és ezt nekem is így kellene csinálnom. Az idősebbik bátyám hébe-hóba segített anyunak a bordásfalnál; néha akkora vehemenciával nyomta gyenge lábaimat a létrafokokhoz, hogy kicsordultak a könnyeim, sírtam a fájdalomtól. Anya ilyenkor szemrehányást tett neki, mire ő begurult. - Nekem ne nyervákolj! Ha nem csinálod rendesen, úgy kiváglak az ablakon, mint a macskát...ni!!! Ezzel csak rontott a dolgon, mert még jobban rázendítettem, a bátyám pedig mérgesen otthagyott. De abban az időben nem értettem meg, mivel nem értették meg velem, hogy mire megy ki a játék, miért ennyi kínlódás, gyötrelem és fájdalom. Mindeközben anyai nagyszüleim ideköltöztek Dombóvárra. A főút mellett vettek házat, ahova egy körülbelül ötven méter hosszú kerti ösvényen lehetett eljutni a mi házunktól. Amikor erősödtek már a lábaim, anya naponta egyszer-kétszer átsétáltatott a nagyiékhoz és vissza; a mamámmal általában jól kijöttem, a papám azonban hirtelen, ideges ember volt, és könnyen kihoztam a sodrából gyermeki csínyeimmel. Meg szoktam cibálni a kötényét, ezzel tudtam a leginkább bosszantani. A kertben az ösvény mellett állott egy hatalmas, terebélyes diófa, amelynek termését nagyon szerettem. Nagymamám pucolta meg a diót, amelyet előzőleg én törtem fel vashintaszékem talpaival, és így néha teljesen ehetetlenné roncsoltam össze. Azon a diófán két, láncon lógó vaskarika volt felfüggesztve, vagyis gyűrűk, amelyekkel gyakran láttam idősebb bátyámat tornázni. Egyszer eszébe ötlött neki, hogy engem is feltesz

13 rá. Akkor mintegy ötéves múlhattam; ha a bátyóm fellendítette magát, neki csak fél méterre lehettek a lábai a talaj felett. Bátyámat ez csöppet sem érdekelte. Miután feltett és meggyőződött róla, hogy a kezeim szorosan fogják a gyűrűket, rám kiáltott: - Most addig tartod magad, öcskös, amíg csak bírod! Megértettük egymást, Sztrovacsek úr? - (A Sztrovacsek gúnynevet valamelyik Rejtő Jenő-regényben olvasta.) Aztán hátrált tőlem néhány lépést, miközben én kétségbeesetten kapálóztam a levegőben, és üvöltöttem: - Ne menj el! Fogj meg, mert mindjárt leesem. És egyszer csak nem bírtam tovább erővel: kisiklott a kezemből a gyűrű, s a következő pillanatban a földre terültem. Bátyóm csak késve mozdult, esésem rosszul sikerült, és az akkor szerzett bokarándulás fájdalmas emléke belém véste ezt a történetet. Akkoriban mindig keservesen érintett, ha anya nem volt a közelemben; nem tudtam megnyugodni, amíg újra meg nem jelent. Egyszer egy hétre kórházba kellett mennie, és én azt hittem, sosem fog visszajönni. Ettől leblokkolt az anyagcsere a szervezetemben, nehezen tudtam pisilni, stb. Annyira súlyos lett a helyzet, hogy fél napra kénytelenek voltak kiengedni anyát a kórházból, mivel csak úgy sikerült lelkileg helyrebillennem... Az egyetlen kapcsolatom a külvilággal az volt, hogy vasárnaponként egy háromkerekű tolószékkel elvittek a templomba. Maradt némi emlékem ezekből az időkből is. Többek között, hogy a misére menet házak mellett haladtunk el, ahol váratlanul kutyák ugattak ránk, és ettől összerezzentem, vagy ahogyan ezt a kívülállók érzékelték és értelmezték: megijedtem. Ez bent a templomban mise alatt is előfordult, amikor például valaki hangosan felköhögött, vagy a szertartások alatt megszólalt a csengettyű. Aztán, a mise végeztével, emberek jöttek oda hozzánk, beszélgettek anyával, mamával, közben szánakozó oldalpillantásokat vetettek rám. Ez mindig zavart, de nem tudtam, miért. Nem értettem például, hogy miért kezdek el jobban izegnimozogni, ha új, előre nem látott helyzetekbe kerülök, ha ismeretlen emberekkel találkozom és megszólítanak. Nem értettem, miért rezzenek össze bizonyos zörejekre, hangokra, miért ijedek meg, ha rám ugatnak sötétben a kutyák, vagy megszólal egy autóduda... Senki nem magyarázta, mondta el nekem, miért ez a sok akaratlan cselekvéssor. Nem fért a fejembe, hogy rajtam kívül mindenki teljesen természetesen tud létezni, viselkedni, én pedig szinte állandóan nehezen megmagyarázható belső feszültséget élek át, és ez ellen mit se tehetek. Sajnálom azt is, hogy életemből kimaradt az óvoda

14 élménye, nem indulhatott el idejében szocializálódásom, mert ennek elmaradása a későbbiekben éreztette hatását, pontosabban a betegségem miatt sok szenvedést okozott.

15 Találkozásom és megbarátkozásom egy egészséges emberrel Egyre gyakrabban sétáltunk át anyával a nagyihoz, aki akkoriban is igyekezett mindig a kedvemre lenni és tenni. Elolvasta kedvenc meséimet, énekelt is olykor, megtöltötte a dugós puskámat kukoricaszemekkel, hogy szerteszéjjel lövöldözhessem őket a konyhájában, és ha anya nem csinált kedvemre való ételt, ő sütött nekem palacsintát. Néha kiültettek egy székre a nagyi háza elé, vagy a tolószékkel kitoltak a járdára a kapuhoz nézelődni, hogy, mint ők mondták, ne unatkozzam. Igaz, akkoriban még nem fogalmazódott meg bennem, mit is jelenthet unatkozni, mivel általában nem voltam egyedül, hiszen a közvetlen környezetem közül valaki mindig "kénytelen" volt foglalkozni velem. (Különben is sűrűn kaptam vagy hoztak nekem "élő ajándékokat", amelyek többnyire ugattak, és csak ritkán nyávogtak.) A sétákon, vagy amikor kint üldögéltem az udvaron, meglestem a természet történéseit. Figyelemmel kísértem, ahogy a virágok nyíltak, a fák rügyeztek, virágoztak, és a méhecskék röppentek virágról virágra, ahogyan a hangyák cipelték a terheiket, vagy a kismadarak csiripeltek reggelente és a tücskök hegedültek esténként. Tehát, úgymond, jól elvoltam magammal, az életet a nehézségei ellenére is színesnek és szépnek fogtam fel, mint más gyerekek általában. Nagyi olykor eltolt magával bevásárolni, és ilyenkor fagyit is kaptam tőle. Bizonyos időközönként feljártam Budapestre, a rossz emlékű Villányi úti intézetbe, ahol kontrollálták az otthoni tornáztatásom eredményeit. Körülbelül így festettek a dolgok, amikor megismerkedtem életem első barátjával. Mintegy nyolc esztendőn át ettől fogva sülve-főve együtt voltunk. Már nem emlékszem pontosan, hogyan találkoztunk. A nagyiék utcájában lakott a másik oldalon pár házzal arrébb. J.-nek hívták, az anyjával élt szerény körülmények között. Nem tudom, voltak-e más barátai is rajtam kívül, mindenesetre szinte minden idejét velem töltötte és igazán ragaszkodott hozzám. Szolgai készséggel, de szeretetből tett eleget kéréseimnek. Nagyon sokszor megkocsikáztatott. Megtette azt is, amit a szüleim érthetően nem, vagyis futottunk, kanyarogtunk összevissza, hogy csak úgy csikorogtak a tolószékem kerekei. Mindezzel nem akarom azt mondani, hogy a bátyáim sohasem foglalkoztak volna velem ilyen és ehhez hasonló módon, de hát nekik is megvoltak a barátaik, akikhez járkáltak. J.-vel viszont nagyon egy húron pendültünk. Ez főképpen azért csodálatos dolog, mert mintapéldája annak, mennyire el tudja fogadni egymást két különböző helyzetű gyerekember, míg ez az elfogadási készség sajnálatos módon sok emberből kivész felnőtt korára.

16 Emlékszem J.-vel közösen játszott játékainkra: felborítottunk oldalára egy babakocsit, amelynek két kereke volt a kormány, és buszt vezettünk (apa buszvezető volt); egymás mellett ültünk, az én képzeletemben a farmotoros buszt vezettem, neki a modernebb Ikarus busz jutott. Így képesek voltunk három-négy órán át vezetni a képzelt, de a valóságos útvonalakon is. Eme játékunknak legtöbbször a fáradtság, az éhség és a felnőttek felszólításai vetettek véget, de sohasem az unalom érzése. A későbbiekben aztán bátyám valamelyik felnőtt barátjától kaptam tizenöt-húsz darab Matchbox kisautót, amelyekkel mintegy hat éven át játszottunk, képzelt történetek vagy az előző este látott tévéfilm alapján. Játékainkban felnőttek és mindig győztesek voltunk. Ezekből hiányzott az agresszivitás, nem volt halálos ellenség, akit el kellett volna pusztítani, hanem azt játszottuk, hogy valamelyikünk bajba kerül, és meg kell menteni. Egy félszoba nagyságú lapra barátom lerajzolta városunk térképét; azon történt minden. Ő tologatta a kisautókat, az én kocsimat oda, ahova akartam (benzinből természetesen sohasem volt hiány...). Papírház, papírgarázs, papírfelüljáró - legtöbbet ezekkel játszottunk, kisautóinkat tologatva, s mindezt ősztől tavaszig, naponta öt-hat órán át. J.-nek sokat köszönhettem, és ma is csak sajnálni tudom, hogy ez a szoros barátság megszakadt egy ostobaság miatt.

17 Iskolai évek Közben elérkezett annak is az ideje, hogy szüleimnek módot kellett teremteniük iskoláztatásomra. Rendszeresen iskolába nem vihettek, így csak az jöhetett számításba, hogy vagy anya tanít, vagy tanár(ok) jönnek ki hozzánk. Végül is három tanítónő elvállalta az oktatásomat. Emlékszem, első alkalommal Margit néni jött megbeszélni a dolgokat - tévedésből a szomszéd házban keresgélt bennünket. Kérdéseket tett fel: széles mosollyal és szeretetteljes tekintettel közölte, hogy ő majd minden hétfőn jön hozzám, s rajta kívül még két kolleganője. A másik kettő is megérkezett, s az évek folyamán mindegyiket nagyon megszerettem. Margit nénitől tanultam kedvenc tantárgyamat, a földrajzot, de azt is, amire nem fájt annyira a fogam, a matekot. Ági néni kémiával és fizikával tett bölcsebbé, míg Évi néni biológiával, irodalommal és orosz nyelvvel kényeztetett. Margit nénitől tanultam a betűvetést, de ebben Évi néni is szerepet vállalt. Akkor még nem bírtam rendesen megtartani a buksimat, ezért úgy olvastam, hogy a fejemet az asztalra, illetve a könyvre tettem. E furcsa módon is kitűnően tudtam olvasni, fantasztikus látásélességem volt - bár féltek, hogy esetleg ettől el fog romlani a szemem. Szerencsére ez nem következett be; még a harmadik osztályban is gyakran olvastam így, ha elfáradtak a nyakizmaim. Kivétel nélkül nagyon szerettem a tanárnőimet, mert nemcsak kötelességből tették munkájukat, hanem szeretetből is. Természetesen jobb lett volna, ha én is bejárhattam volna a suliba, de sajnos, ez nem volt megvalósítható. Csak kétszer voltam iskolában, de ez nagy élményként maradt meg bennem. Amikor bevittek, osztálytársaim körém gyűltek, kedveskedtek, kérdezgettek tőlem mindenfélét. Számomra az iskola maga volt a felbolydult méhkas, mert még tanítás alatt sem tudtak megnyugodni. De hát ez, mint említettem, mindössze kétszer fordult elő velem, amikor még elsős vagy másodikos lehettem. Azzal, hogy nem járhattam suliba, kimaradtam rengeteg közösségi élményből, és az persze nehezítette az egészségesekhez való felzárkózásomat. Azokon a napokon, amikor nem jöttek a tanárnőim, tanultam a feladott leckét. Volt bennem tudásszomj, érdeklődtem minden iránt, de főképpen a természettudományos dolgok vonzottak. Gyerekkoromban órákon át bámultam este a holdat, mindig távcsövet szerettem volna, hogy egészen közelről szemügyre vehessem. A csillagok is nagyon megmozgatták gyermeki fantáziámat; esténként a csillagokkal telehintett menyboltozaton anya magyarázgatásai alapján a Göncölszekeret igyekeztem betájolni, vagy a távolban ragyogó Esthajnalcsillagra csodálkoztam rá.

18 Minden tanítási év befejeztével vizsgát kellett tennem. Olyankor tanárnőim eljöttek mind a hárman. Az iskolaév zárásának emlékére ajándékot kaptam tőlük. Amikor végeztek a vizsgáztatással és elmenőben voltak (hogy aztán a nyári szünet elmúltával folytassák folytassák tanításomat), gyakran azt hittem, nem jönnek többé, és ettől néha sírva fakadtam. Aztán egyszer csak utoljára jöttek... Jórészt nekik köszönhettem, hogy jó eredményekkel tudtam elvégezni a nyolc általánost. Ma változatlanul hálás vagyok nekik, és mindig nagy öröm számomra, ha néhanap van szerencsém találkozni és elbeszélgetni velük.

19 Könyvmoly lettem... Mire kiigazodtam az ábécé rejtelmeiben, kezdett feltárulni előttem a világ és környezetem megismerésének egy újabb lehetősége. Végre tudtam olvasni! Akkoriban többnyire idősebb bátyámat láttam könyvvel a kezében, és azt hiszem, ez motivált engem is a későbbiekben olvasásra. Bátyám egy időben berendezte a garázst legénylakásnak, és nyáron ott töltötte legtöbb idejét. A mennyezetre autósképeket ragasztott, az egyik falra pedig diavetítő segítségével vízfestékkel ráfestette egy híres mese jelenetét. Ott aztán rengeteget olvasott, s közben engem is fokozatosan rászoktatott a könyvekre. Bátyám a rendesnek mondott olvasási alkalmait lassan már mindenhol gyakorolta: asztalnál, ebédlőben, fürdőszobában, vécében, egyszóval főleg ott, ahol nem zavarták. Mindezen szokásait kezdtem én is magamévá tenni. Nagyon szerettem a Verne-regényeket, és sok más régi kiadású ifjúsági regény hőseivel izgultam együtt. Rengeteg élményt közvetített számomra a könyv; volt olyan napom, amikor háromszáz oldalon rágtam keresztül magam. Később minden Rejtőkönyvet elolvastam; természetesen Winettou sem hagyott érintetlenül. Aztán jöttek a komolyabb olvasmányok: anatómia, lélektan, teológiai könyvek, valamint a ma is gyakran olvasott könyv: a Biblia. A Könyvek Könyvében való búvárkodásom rengeteget jelentett nekem, mert nemcsak hitbeli dolgokra tanított meg, hanem: ÉLNI! De erről később. Aztán beiratkoztam a kökcsönkönyvtárba, és ha lehetett volna, be is járok. De ha a téli időszakban nem volt lehetőségem elmenni, az ottani alkalmazottak kihozták számomra a kívánt könyveket.

20 Támadás a Négy Fal ellen, avagy a felszabadulás Mintegy tizenhét esztendő múlt el az életemből, amikor sajátos nyughatatlanság vett erőt rajtam. Gyakran tört rám az unalom, és közben valami belső kitörési vágy feszített, amely ellen nem volt tartósan csillapító orvosság. Ekkor már elkészült ugyan egy szocialista brigád jóvoltából az utcai háromkerekű, kézi hajtású rokkantkocsim, de sohasem engedtek el felügyelet nélkül. Általában szülői kísérettel mentünk át a közeli utcába, ahova annak idején apai nagybátyámék költöztek. Bérmálkozásom alkalmával a püspök úr ígéretet tett, hogy megpróbál szerezni nekem egy olyan kocsit külföldről, amely magától megy. Az elektromos kocsit azonban nem kaptam meg, mivel az orvosi véleményezések a szpasztikus mozgásaim miatt nem javallták. Ám megérkezett egy vadonatúj MEYRA tolókocsi, amely akkoriban még nem mindenkinek adatott meg. Én ennek is nagyon örültem; mindenki a családunkban tátott szájjal mustrálgatta a csodaszép nikkelezett kocsit. Korábban egy könnyűcske fotelban löködtem magamat végig a folyosónkon, és nagy teljesítmény volt, ha kétszer sikerült végigmennem egy óra alatt a tizenhat méternyi távon. A tolószékben már óránként akár harmincszor is végigmehettem a folyosón, vagy száguldozhattam a szobámban összevissza kanyarogva. Ifjabbik bátyám pedig futni szokott velem, hogy egy kicsit élvezzem a sebességet és a gumik csikorgását. Aligha csoda, hogy most már nem olvastam annyit, és nem tévéztem hosszú időkön át. Ekkoriban kezdtem gyötörni a családtagjaimat, hogy vigyenek már valahová. - Bátyó, vigyél magaddal! - Mama, guríts el a moziba! - Ilyen szép verőfényes időben miért nem visztek már el valahova?! Érthetően nem mindig kívánságaim szerint alakultak a dolgok, ilyenkor apatikus tekintettel bámészkodtam, és nem tudtam megnyugodni. A környezetem elterelő hadműveletekbe fogott. - Nézd meg ezt a szép könyvet! Ugye, milyen érdekes? - Olvass inkább! - Nem érdemes kimenni, mert most kezdődik egy neked való film; amúgy pedig mindjárt este van és fürödni kell... Nem mindig értettem meg és láttam be, hogy miért nem érnek rá a szüleim, testvéreim. Apa dolgozott, felelősségteljes munkát végzett, hiszen napi három-négyszáz kilométert vezetett. Elvitt ugyan engem is buszozni később, de ez inkább csak röviddel a hirtelen bekövetkezett halála előtt fordult elő. Apa is "mozgássérült" volt: kicsit bicegve járt, azért is nehezen tudott feltenni a buszra. De amikor útközben találkoztam vele, mindig dudált vagy fénykürtjellel üdvözölt.