Keresztény közéleti-kulturális folyóirat

Átírás

1 XXV. (XI. új) évfolyam 2010/ Ft Keresztény közéleti-kulturális folyóirat A Biblia világa: tévelygünk benne Slachta Margit a szlovák zsidókért Bulányi György provokatív öröksége A keresztény politika és a kádári konszolidáció

2 ELŐSZÓ Wildmann János: Számunk elé 3 SÚLYPONT Papp Ferenc: Jahve vagy Jehova? A tetragrammaton értelmezési lehetőségei katolikus és jehovista szempontból 4 P. Gábor Mózes: Jézus evangéliuma mint kiút a történelemből 11 Sulyok Gábor: Vallási komplexus az újszövetség hajnalán 14 Benyik György: A katolikus bibliatudomány nagy egyéniségei. Beszélgetés dr. Joachim Gnilkával 18 Benyik György: A 22. Szegedi Nemzetközi Biblikus Konferencia 25 PORTRÉ Máté-Tóth András: Bulányi provokatív öröksége 26 Wildmann János: Ami itt folyik, az egy hatalmi pozícióba való visszahelyezkedés. Beszélgetés Bulányi Györggyel 31 TANULMÁNYOK Szabó Róbert Szakolczai György: A magyar keresztény politika nagy kísérlete. Az úgynevezett kádári konszolidáció, a képviselők sorsa és a késői csekély elismerés. V. 36 Szécsi József: Megtagadok minden közösséget a földi bálvány-istenekkel és a sátán hitvallásával: a gyűlölettel! Slachta Margit a szlovák zsidókért 47 BÁRÁNYBŐRBEN Wildmann János: Felmentették a Pécsi Egyházmegye gazdasági igazgatóját. Sajtóközlemény 54 Pécsi Egyházmegyei Hatóság: A Pécsi Egyházmegye vezetésének válasza. Sajtóközlemény 55 Sorozatos bűncselekmények? Részletek a feljelentésből 55 Egy katolikus pap levele 57 NEKROLÓG Búcsú Frigyesy Ferenc Győzőtől 59 RECENZIÓK 60 LELKISÉG Lukács Tiborné: Nyolc boldogság pedagógusoknak 66 Keresztény közéleti kulturális folyóirat Megjelenik évente hatszor Egy szám ára: 420 Ft évi előfizetési díj: 2200 Ft A folyóirat megrendelhető a kiadó címén. Alapítók: Paul M. Zulehner és Wildmann János Kiadó: Egyházfórum Alapítvány, 1048 Budapest, Kordován tér 5. V/25. Telefon: (1) Adószám: (Az szja 1 százalékának felajánlásához) Szerkesztőség és Kiadóhivatal: 7635 Pécs, Sólyom dűlő 3. Telefon: (72) A szerkesztőbizottság tagjai: Deák Dániel Jakab Attila attilajakab@netscape.net Orosz Gábor Viktor Szécsi József Végvári Vazul ofm. Wildmann János (főszerkesztő) wildmann@t-online.hu Bankszámla: OTP Bank Rt. Budapest, József körút IBAN: HU Swift (BIC): OTPVHUHB Lapterv, tördelés: Szabó Zoltán Nyomdai munkák: Molnár Nyomda és Kiadó Kft. Pécs, Légszeszgyár u. 28. ISSN Olvasóink leveleit a szerkesztőség címére kérjük. Minden írásért szerzője felelős, és nem feltétlenül a szerkesztőség véleményét fejezi ki. Nem kért kéziratokat nem őrzünk meg, és csak kérésre küldünk vissza. Címlap: Rembrandt: Mózes összetöri a kőtáblákat

3 ELŐSZÓ Számunk elé Bizonyára nem okoz nagy meglepetést, ha elárulom, hogy az Egyházfórum olvasóinak zöme nem a fiatalabb generáció tagjaiból kerül ki. Az aktív felnőttek és idősebbek már megéltek egyet s mást, ezért tudják, hogy az élet néha bonyolultabb, mint azt talán fiatalon elgondolták. A sors fordulatai, esetleg csapásai arra késztették őket, hogy újra értelmezzék helyzetüket, lehetőségeiket, sőt céljaikat is. Könnyen lehet, hogy hitükről, egyházukról is változott a véleményük az idők során, de az elsőt nem adták fel, a másodikat pedig nem hagyták el. Ők az Egyházfórum olvasói! Szembe mernek nézni az új helyzetekkel, és keresik a kiutat a jelen nehézségeiből! Ljudmila Ulickaja szegény kereszténységről ír Daniel Stein, tolmács című könyvében. A kereszténység csak szegény lehet: az összes diadalmas egyház, akár nyugati, akár keleti: Krisztus teljes tagadása. És ez ellen nincs apelláta. Vagy tán az Embernek Fia az elnyűtt sarujában, a szegényes gúnyájában befogadta volna köreibe ezt a kapzsi és cinikus, bizantinus udvaroncbandát, akik ma az egyházi elitet alkotják? Hát neki még egy rendes farizeus is gyanús volt! Ezek állandóan anatémáznak, kiközösítik egymást, leleplezik a másik helytelen hitvallását. Egymás meg nem értése már az alapoknál, a Szentírásnál kezdődik, amint ezt számunk súlypontjának írásai bizonyítják. Jahve vagy Jehova a héber JHVH, a tetragrammaton helyes olvasata? Papp Frenc szerint a kereszténység létrejötte óta a különböző keresztény felekezetek más-más fordítást, kiejtést, magyarázatot fűztek a tetragrammatonhoz és a rövid isteni magyarázathoz, úgyhogy a lehetséges válaszok világnézettől, felekezeti hovatartozástól függően erősen eltérőekké váltak. Tanulmányában a szerző a római katolikusok és a Jehova Tanúinak értelmezését veti össze. Az évszázadok során Jézus evangéliumát is különbözőképpen értelmezték. Legújabb korunkban mi is tanúi lehetünk annak, hogy az üdvtörténeti optimizmus átadja helyét a kiábrándító realizmusnak, egyfajta apokaliptikus várakozásnak. A mai zavart közöny a legtöbb eddig elképzelt értelmezés kudarcáról szól, de főleg a keresztényekéről, akiknek Jézusra hivatkozó egyház- és társadalomszervezési próbálkozásai már annyiszor csődöt mondtak, figyelmeztet P. Gábor Mózes. Szerinte a keresztény éra lezárulásával véget ért a Jézus-értelmezések egyházi monopóliuma is, a közel kétezer éves keresztény dogmatikai konstrukció már nem fejlődik, és nem fejleszthető tovább. Már az újszövetség hajnalán Pál apostol vallási komplexusa torzította a kereszténységet, véli a harmadik súlyponti tanulmány szerzője. Sulyok Gábor jézusi-páli szembenállásról beszél. Jézusnál nem találunk olyan szélsőséges kijelentést legalábbis azok között, amelyek megbízhatóan viszszavezethetők hozzá, hogy az egész emberiség romlott, eredendően bűnös és menthetetlen. Pál számára viszont meghatározó volt fundamentalista, fanatikus farizeusi előélete, amely által állandó harcban állt önmagával és szerinte alulteljesítő sorstársaival Az eredmény a szerző szerint egy újraértelmezett jézusi üzenet. A 22. Szegedi Nemzetközi Biblikus Konferencián a főrendező, Benyik György készített interjút Joachim Gnilka professzorral. A beszélgetés betekintést nyújt korunk egyik legjelentősebb bibliakutatójának életútjába, a bibliatudomány fejlődésébe, a tudományos vitákba, az egyházi erőviszonyokba és az eljárások visszásságaiba. Egyeseknek a publikálástól vagy az oktatói tevékenységtől való eltiltása azonban nem akadályozhatta meg, legfeljebb csak elodázhatta a napjainkban már gyümölcsöző evangélikus-katolikus közeledést és együttműködést. Gnilka professzorról díjat neveztek el, az elsőt Szegeden nyújtották át Jakubinyi György gyulafehérvári érseknek. A közelmúltban hunyt el Bulányi György piarista szerzetes, a II. világháború utáni magyarországi katolikus egyház egyik meghatározó és egyben vitatott egyénisége. A Bokor bázisközösség alapítójáról egykori tanítványa és folyóiratunk korábbi főszerkesztője, Máté-Tóth András emlékezik meg, aki szerint Bulányi atya a totális tagadás útja helyett a kreatív tagadás útját választotta. Ez azt jelentette, hogy megpróbált új módon viszonyulni az új körülményekhez, mert sokakkal együtt rádöbbent arra, hogy a keresztény Magyarország kereszténysége csak radikálisan megváltozott, megújult formában lesz képes választ adni a vallás- és egyházüldözés, a totális diktatúra alatt élők alapvető kérdéseire. A rendszerváltás után nem találta helyét, aggodalommal nézte a társadalmi és egyházi folyamatokat, amint erről egy itt első ízben közölt interjú tanúskodik. Szabó Róbert és Szakolczai György a magyar keresztény politika nagy kísérletével kapcsolatos sorozatuk ötödik részében az ún. kádári konszolidációval, a képviselők sorsával és a késői csekély elismeréssel foglalkoznak. Ebben a számunkban kapott helyet Szécsi József előadása is, amelyben Slachta Margit nővérnek állít emléket, akinek példamutató helytállása révén sikerült megakadályoznia húszezer szlovákiai zsidó deportálását. Végül egy újabb szomorú fejezettel gazdagodik a pécsi egyházmegye vezetésével foglalkozó Báránybőrben című sorozatunk is. Wildmann János 2010/4 5 3

4 SÚLYPONT: A BIBLIA VILÁGA Jahve vagy Jehova? A tetragrammaton értelmezési lehetőségei katolikus és jehovista szempontból JHVH vagy YHWH tetragrammaton görög szó, annyit jelent, hogy a négy betű. A héber Isten névre utal, ami az Ószövetségben található Izrael istenének megnevezéseként. A 2Móz 3,15 szerint Mózes közvetlenül Istentől kapta az isteni nevet az égő, de csodálatos módon egészen el nem égő csipkebokort látva, Isten sugalmazását hallva Nébó hegyénél, a mai Sínai-félszigeten lévő Szent Katalin kolostornál. Ezen elbeszélés szerint Mózes rá is kérdezett az isteni önkinyilatkoztatás során kapott név jelentésére, amire mindössze egy talányos, vakkantásnyi, a lényegi választ szinte kikerülőnek látszó tőmondatot kapott válaszként: Vagyok, aki vagyok, a katolikus fordítás szerint, az Ő előidézi, hogy legyen, a jehovista magyarázat szerint. A kereszténység létrejötte óta a különböző keresztény felekezetek más-más fordítást, kiejtést, magyarázatot fűztek a tetragrammatonhoz és a rövid isteni magyarázathoz, úgyhogy a lehetséges válaszok világnézettől, felekezeti hovatartozástól függően erősen eltérőekké váltak. Ezen tanulmányban két felekezeti értelmezést, a római katolikusét és a Jehova Tanúiét próbálom összevetni, rámutatva az általam felfedezettnek vélt közös és eltérő vonásokra. Mivel több kritikai visszajelzést kaptam más témák kapcsán amiatt, hogy legtöbbször csak fenomenológiai, egyszerű leíró módszert alkalmazok látszat-tárgyilagosságra törekedve, néhány lényeges, vitatott kérdésben foglalok állást. Formabontó módon láb- és irodalomjegyzéket sem használok. Bevezetés Mielőtt belekezdek az isteni név aprólékos nyelvészeti elemzésébe, szükségesnek tartok néhány téves feltevést, sztereotípiát eloszlatni mind a Jehova Tanúi, mind a katolikus teológiai felfogás történetéről, kialakulásáról. Bár a Jehova tanúi alapítójuk Charles Taze Russell ( ) követőinek tartják magukat, rajtuk kívül szinte minden vallásszakértő úgy véli, hogy a jelenlegi jehovista teológia atyja, pápája, kidolgozója a negyedik elnökük, Frederick William Franz ( ) volt, aki 83 éves korától 99 éves koráig vezette az Őrtorony Társulatot. A két elnök teológiai nézetei számos kérdésben az isteni név témájában is oly mértékű eltéréseket mutatnak, hogy a kritikusok csípős megjegyzése szerint, ha egy időben éltek volna, F. W. Franz könynyen N. H. Barbour sorsára jutott volna. Barbour Russell legközelebbi munkatársa, barátja volt olyannyira, hogy 1877-ben megjelent közös, a Három világ és e világ learatása című könyvük. Rá egy évre, amikor Barbour a Herald című lapban tőle eltérő nézeteket kezdett képviselni a váltságáldozatról, Russell szakított vele, és kizárta a Társulatból. A teológiai nézetkülönbségek megléte ellenére mégis alapvetően közös Russell és Franz teológiai beállítódása, ami annak köszönhető, hogy mindketten gyermekkorukban presbiteriánusok (azaz református felekezetűek) voltak. Ezért a Jehova Tanúi nézetei a református teológia, a predestináció-tan kritikájára épülnek tehát a közhiedelemmel ellentétben nem a katolikus felfogás elutasítására. Russell mindkét szülője presbiteriánus volt, apja Joseph L. Russell jómódú kereskedőként nagy házat tartott fenn. Házitanítókkal, a világtól elzártan taníttatta fiát. 9 éves korában azonban nagy tragédia érte a gyermek Russelt: meghalt az édesanyja, Anna Eliza. Ezután apja Alleghenyben (Pennsylvania állam) beíratta a helyi elemi iskolába. A gyermek Russell sehogy sem tudta elfogadni a presbiteriánusok kettős predestinációs tanát, hogy Isten egyeseket üdvösségre, másokat kárhozatra rendel. Elborzasztotta még annak csupán a gondolata is, hogy édesanyja örök időkre kárhozatra, a pokolba jutott volna esetleges bűnei, vétségei miatt, így szörnyen igazságtalannak érezte Isten szándékait. Anyja korai, idő előtti elvesztése is megmagyarázhatatlannak, érthetetlennek tűnt számára, annál is inkább, mert tüdő-tuberkulózisban lassan, sokat szenvedve /4 5

5 SÚLYPONT: A BIBLIA VILÁGA halt meg. Másrészt nem tetszett neki egyháza tekintélyelvű vezetése sem. A presbiteriánusok fő jellegzetessége a zsinat-presbiteri, azaz az idősebbek általi vezetés, ami a viktoriánus Angliában különösen merev formákat öltött, szigorúan szabályozott viselkedésmintákkal. Russell, az elkényeztetett egyke úri fiú már 14 évesen úgy döntött, hogy átlép egy kongregacionalista (azaz gyülekezet-központú) egyházba, ahol demokratikus gyülekezeti szemlélettel és a kollegalitás elvének gyakorlásával találkozott. De itt is tanították az elkárhozás lehetőségét. Ezért 17 éves korában a kongregacionalista egyháztól is elfordult és 1870-ben csatlakozott egy szakadár adventista csoporthoz, a Második Adventista gyülekezethez, amely lelki megnyugvására nem tanította az örökkévaló pokol büntetésének a tanát. Ennek a tannak az elutasítása máig alapvető tanítás a Jehova Tanúinál. Fred Franz életútja is mutat némi hasonlóságot az alapítóéhoz. Mindamellett, hogy szellemileg mindketten presbiteriánus gyökerűek voltak, egyikőjük sem szerzett lelkészi, teológusi oklevelet, életük végéig megmaradtak amolyan intézményes kereteken kívüli, autodidakta biblia-tanulmányozónak. Ennek ellenére Russell lelkész -nek, Franz pedig bibliatudósnak nevezte önmagát. Franz 1893-ban született Covingtonban (Kentucky állam). 6 éves volt, amikor szintén presbiteriánus szülei átköltöztek Cincinattiba ben itt fejezte be középiskolai tanulmányait. Utána az itteni egyetemen bölcsészettudományokat, köztük bibliai görögöt is tanult, mert presbiteriánus lelkésznek készült. Kiemelkedő képességeire az egyetem vezetői is felfigyeltek, mert minden tárgyból jelest kapott. A második tanévben előterjesztették Rhodes-ösztöndíjra, ami nemcsak tandíjmentességet, hanem tisztes zsebpénzt is biztosított volna számára, sőt harmadév után egyenes belépést a világhírű oxfordi teológiai karra. Szépen felfelé ívelő lelkészi és teológusi pálya állt előtte a presbiteriánus egyházban. Franz azonban egyetemi elöljárói és szülei elképedésére más utat választott. Ahogy a jehovista életrajzírók fogalmaznak isteni gellert kapott, amolyan XX. századi pálfordulást hajtott végre ban ugyanis testvére, Albert, a Komoly Bibliakutók Társaságához (a JT jogelődjéhez) tartozó John Edgar: Hol vannak a halottak című füzetét adta a kezébe, ami nagyon fellelkesítette Franzt. Módszeresen tanulmányozni kezdte Russel Bibliai tanulmányok című füzetsorozatát, mely arról írt, hogy 1914-ben véget ér a pogányok ideje, és Krisztus igaz követőire egy új korszak virrad a földön, de még nem jön el a világ vége. Franz annyira azonosult az ebben leírtakkal, hogy sorsfordító elhatározásra jutott: kilépett a presbiteriánus egyházból, 1914-ben pedig diploma szerzése nélkül otthagyta az egyetemet, és az Őrtorony Társulat szántóföldi, azaz egyszerű, mezei házaló ügynöke lett. Héber tanulmányokat is ezután autodidaktaként végzett. A Társulathoz élete végéig hűséges maradt, miközben végigjárta belső hierarchiája minden fokát. Már a harmadik elnök, Knorr alatt úgy emlegették, mint a szürke flanelöltönyös férfit, mert mindig szürke öltönyt viselt. Alelnök-titkárként igazi szürke eminenciás háttérember volt, aki szorgalmasan írta az Őrtorony vezércikkeit és más kiadványokat körül az ő vezetésével készítették el az Új Biblia Világfordítást, és ő írta ehhez a lexikonszerű összefoglalót, az Érveljünk az írásokból című kézikönyvet is. Amire a leginkább büszke lehetett, hogy az ő keze alkotása a mára a Jehova Charles Taze Russell alapítója Tanúinál a katolikusok Kempis Tamás: a pokol zavarta Krisztus követése című munkájához hasonlóan klasszikus műként számon tartott Az Igazság, mely örök életre vezet című hitöszszefoglaló. Ezt a Világfordítás után a legnagyobb, kb. 60 milliós példányszámban nyomtatták ki, de mára nehezen hozzáférhető, és nem nyomtatják újra. Tömör, csiszolt, lendületes stílusával a későbbi két hitösszegző mű, Az Örökké élhetsz a paradicsomban a földön és a mostanság használt Mit tanít valójában a Biblia? című műveknél is értékesebb és maradandóbb írásmű. Egy kívülálló ebből a közérthetően megírt kis könyvecskéből kaphat leginkább világos képet a jehovisták hitfelfogásáról. A katolikus teológiában is jelentős változásokat hozott a II. Vatikáni zsinat. A zsinat áttekintette, és sok vonatkozásban újraértelmezte és aktualizálta a katolikus hagyományt. Míg egyéb, főleg a belső megújulást és átalakítást célzó témákban a német teológia befolyása érvényesült (Rahner, Küng, Ratzinger), addig a biblikus témakörben a francia teológia hatása volt kimutathatóbb (Lubac, Balthasar). Magam a jezsuita, magyar-francia szakon végzett Szabó Ferenc értő és adekvát közvetítésével döbbentem rá minderre. Ez az iskola sok értetlenségbe ütközött az olasz teológusok részéről (gondolok itt például Schillebeeckx kálváriájára), és igazán csak II. János Pál pápa alatt kapott zöld utat a Szentszéktől. Mivel a francia teológiai iskola áll közel a saját felfogásomhoz, a franciák katekizmusát használom e tanulmányhoz is, az isteni név katolikus értelmezéséhez. A másik, a hivatalos szentszéki Nagy Katolikus Katekizmust tehát mellőzöm, ami Ratzinger vezetésével készült el. Beleolvasva túlzottan egyházjogi megközelítést olvastam ki szemléletmódjából. Annak didaktikus, 2010/4 5 5

6 SÚLYPONT: A BIBLIA VILÁGA minden bekezdését sorszámmal ellátó felosztása sem vált számomra vonzóvá. Ezzel szemben a francia lendületes, esszé formájú, inkább eszmetörténeti megközelítést alkalmaz. A harmadik, a holland katekizmus, amely pasztorális szempontok szerint készült el a 80-as években, magyarul még nem hozzáférhető. Sajnos kiadása után a Szentszék visszavonatta, mert a Hittani Kongregáció megítélése szerint átírásra szorult számos fejezete. A francia katekizmus 1984-ben jelent meg franciául a neves teológus Bruno Chenu főszerkesztésében. Magyarul 1992-ben adta ki a Szent István Társulat A katolikusok hite címen, Guthy Andor fordításában, Gál Ferenc professzor lektorálásával. Ez a mű egy közel 50 oldalas fejezetet szánt az itt tárgyalt témának Isten megmondja a nevét alcímmel. A Jehova Tanúinál még ma is forgalomban van Az isteni név, amely mindörökké fennmarad című Frederick William Franz a jehovista pápa füzet, amelyet az Őrtorony Társulat 1984-ben adott ki, és 1985-ben jelent meg magyarul. Ez olyan kis összefoglaló, melyet nem lehet teljesen mellőzni, de vannak részei, amelyek mára idejétmúltnak, túlhaladottnak tekinthetőek ben viszont a Társulat kiadta a Közeledj Jehovához című kézikönyvet, ami 2006-ban jelent meg magyarul. Ez a könyvecske már korszerű még a legújabb tudományos kutatási eredményeket is figyelembe vevő módon tárgyalja ezt a Jehova Tanúi számára oly fontos teológiai területet. Írásomban tehát főleg ez utóbbi műre hagyatkozom. A Jahve név midiánita eredetének tudományos elméletéhez a National Geographic Kiadónál 2008-ban megjelent Jean Pierre Isbouts: A Biblia világa képes atlaszát használtam fel. Erről a NG tv csatorna szintén sugárzott egy egyórás műsort a Leplezetlen Biblia sorozatában. Ez az elmélet tudományos körökben vitatott ugyan, de nem árt tudni róla. A Jahve és Jehova név jelentésének nyelvészeti elemzése Mindkét felekezeti oldalon voltak és vannak téves olvasatok a tetragrammatonnal kapcsolatosan. Sokáig tartotta magát a katolikusoknál az a magyarázat, hogy a JHVH vagy YHWH négy betű Isten monogrammja, vagyis olyan mozaikszó, amit könynyedén és egyértelműen meg lehet fejteni. Mivel a zsidók gyakran igékből hoztak létre tulajdonneveket, úgy gondolták, a tetragramm a héber lenni szó időhatározó nélküli változatából lett összerakva: HaYaH=volt. HoWeH=van, YiHYeH=lesz, jelentése Isten időtlen, Örökkévaló. Hibás a nevet a lenni kopulájaként értelmezni, mert bár a tetragramm alapja valóban a Jah azaz a hwh= valamivé válni, valamivé lenni, megtörténni ige, azonban a klasszikus héberben a szó gyöke mindig dinamikus történést takar, a statikus létezésre vonatkozó szó a klasszikus héberből még hiányzott. Jelentése tehát több a lenni vagy létezni szónál, inkább ezt jelenti, aktívan jelen lenni, azaz Isten népével aktívan, cselekvő módon jelen van. Továbbá biztosan állítható, hogy a szó alakilag ige: imperfektum, azaz múlt-jelenjövő idejű befejezetlen igealak, ezt a szó elején lévő j egyes szám 3. személy hímnemű imperfektum előragról lehet tudni. A konkrét jahve forma qal (egyszerű aktív) vagy hifíl (kauzatív, tétető, műveltető aktív) alak a kettő ugyanis alakilag egybeesik. Fordítása éppen ezért rendkívül körülményes, ezért szokták általában körülírásokkal megoldani, aminek két nagy veszélye van: (1) A szó más jelentéskörbe kerül át, és értelmét veszíti. Ez a veszély akkor áll fenn, ha qal, azaz egyszerű aktív igeként értelmezzük: így jelentése jahve, jövő időbe értve: lesz, válik valamivé. A fordítás ez esetben : Az vagyok, aki majd meg fogom mutatni magam. Így az eredeti jihve alakból, az i a h miatt változik át a -ra. Eszerint Isten a jövőben mutatja meg magát, lépésről-lépésre, önkinyilatkoztatás által. A nyelvészeti elemzés alapján a valószínűsíthető megoldás a hifíl, azaz műveltető aktív alak. Eszerint a jahve : teszi, hogy valami vagy valaki legyen, váljon valamivé. Ha ezt elfogadjuk és nyelvészetileg szó szerinti fordítjuk, akkor a Jahve név jelentése: A mindenható vagyok, akinél minden megtörténhet. Azaz arra utal, hogy Istennél bármi megtörténhetett a múltban, és megtörténhet a jelenben és a jövőben, Isten szándékai kifürkészhetetlenek. Teológiai értelemben az isteni név történést, alkotást jelent: Az vagyok, aki létrehozza (a létezőket), vagyis ő az ős-teremtő Isten. Így végül is visszajutunk a kezdeti, talányos igealakhoz, ezért mások más, helyettesítő, körülíró igealakokhoz folyamodnak. Egészen megdöbbentő volt Buzgány József magyarázata a Mária Rádió Tükörben látunk i adásában. Ezt mondta: a YHVH jelentése, pontos fordítása az, hogy Neked semmi közöd ahhoz, hogy ki vagyok. A Jehova Tanúi a közeledj Jehovához c. könyvük 9. oldalán így fordítják a név jelentését: Azzá válok, amivé válni akarok. Mindkét felekezeti értelmezés szerint Isten Mózesnek kitérő választ adott. A legtöbb jóhiszemű katolikusnak egyébként ez a fordítás tetszik: Mindig veled vagyok, kész vagyok megváltani téged, csak éppen ennek semmi köze nincs az eredeti tetragrammhoz, hanem inkább Jézus feltámadása utáni, tanítványaihoz intézett beszédére épül /4 5

7 SÚLYPONT: A BIBLIA VILÁGA (2) A szó nem létező jelentéseket vesz fel. Ez történt a Jehova névvel való fordítás esetén a jehovistáknál. A Jehova név használatát a héberül tudó nyelvészek egyöntetűen nyelvészeti furcsaságnak tekintik, mely egy helytelen értelmezés eredményeként jött létre a 16. század elején. Ezt a fordítást 1526-ban Johannes Reuchlin héber nyelvtani munkája után Galatinus grammatikus találta ki, de nem volt tisztában a héber olvasatok rendszerével. A héber szövegekben ugyanis eredetileg csak a mássalhangzókat írták le, a magánhangzókat, amelyeket pontokkal jelölnek, nem. Később, amikor már nem mindenki tudta helyesen olvasni az eredeti szavakat, a magánhangzókat jelentő pontokat is kiírták. Előfordult azonban, hogy az író sem tudta a pontos kiejtést, ezért rossz magánhangzókat helyezett a szövegbe. Az így kapott, immár kipontozott szövegbeli alak neve scriptio mixta, jelentése ennyi kevert írás, és egybeolvasását súlyos hibának tekintik. E jelenséget a héber nyelvészet ketív qeré -nek nevezi, jelentése írva van, de olvasd másként. Ilyenből sok van a héber szövegekben, zömük helyesírási variációkat tartalmaz. Ilyen mixtá -nak, helytelen betűkeverésnek tartják a zsidók is a Jehova nevet. Raj Tamás rabbi ezt írta erről a oldalon: A négybetűs isteni név köré jóval később, a maszoréták idején, amikor a magánhangzó-jelölés, azaz a héber pontozás a gyakorlatba jött, egy másik, helyette olvasandó szó, az URAM jelentésű ADONÁJ magánhangzóit írták. Aki ezt nem ismerte, tévesen összeolvasta a mássalhangzókat a mellette álló magánhangzókkal, így lett belőle JEHOVA, aminek semmi értelme nincs. Ez olyan, mintha a magyar ISTEN szó mássalhangzóit az URAM magánhangzóival olvasná valaki össze. Mi lesz belőle? SUTAN! A katolikusok nem azért nem használják a Jehova nevet sem imáikban, sem bibliafordításaikban, mert nyelvi sutaságnak, bakinak tartják, hanem mert Isten Jehova névvel való megszólítása blaszfémia. A jehovisták iránti tapintatból ugyan nem beszélnek nyíltan róla, de a fő gond az, hogy a Jehova szó nőnemű igealak. A ferences Barsi Balázs szerint a katolikusok istenhite érzelmileg erősen atyai kötődésű, Istent semmiképp sem tudják Anyának elképzelni. Valójában sem atyának, sem anyának nem nevezhetnénk Istent, mert Jézus eredetileg arámul az apa becéző formáját használta, ami így hangzik magyarul: apukánk vagy apucikánk. Ezt azonban a hívők nagy része manapság infantilisnak, gyermekdednek tartaná. A YHVH kifejezés használata a zsidóságban A zsidók két szót használtak Isten megjelölésére: az egyik Él, jelentése: Istenség a maga egyediségében és hatalmában; a másik Elohim, amit sokan helytelenül többes számban istenek -nek fordítanak, pedig Egyet jelent, olyat, aki Raj Tamás rabbi értelmetlen betűkeverés tökéletesen birtokol minden isteni attribútumot, tulajdonságot. A YHVH kifejezéssel kapcsolatban az Ószövetséggel foglalkozó kutatók szerint, Isten népének korai történelméből két különböző hagyomány maradt fenn: az első szerint a Teremtés könyve (4,1; 22; 26) arra utal, hogy ismerték és használták is ősidők óta, a másik hagyomány szerint csak Mózes ismerte meg, hiszen a Kivonulások könyvében (6,2-3) ez áll: a Jahve nevet nem nyilatkoztattam ki nekik (mármint Ábrahámnak és utódainak). A bibliatudósok úgy hidalják át ezt a látszólagos önellentmondást, hogy rámutatnak az ismerni szó mélyebb értelmére. A kifejezés ugyanis többet jelent annál, minthogy valakivel vagy valamivel találkoztunk, valami felületes ismeretünk van róla. Mélyebb kapcsolatról van szó. Éli fiai például biztosan találkoztak a YHVH névvel mint Isten megjelölésével, de nem törődtek az Úrral, amit a héber így fejez ki: nem ismerték (1Sám 2,12; 3,7; Kiv 33,12-13). A Kiv 6,2-3 azt mondja, hogy amit addig ismertek, az csak megjelölés volt, Isten egyfajta megszólítása ezután viszont Isten tulajdonságának a megnevezésévé vált, azzá, hogy ő a szent Szabadító és Bíró, aki mindig a népével van. A Teremtés könyve ezt az értelmezést nem cáfolja, hanem inkább megerősíti. Ha ugyanis Ábrahámtól megkérdezték volna, Ki Jahve?, ezt válaszolta volna: a Mindenható Isten, vagy olyan megnevezést mondott volna, amelyet a pátriarkák is használtak, hogy Örök Isten vagy Magasságbeli Isten. Összegzésül azt mondhatjuk, hogy a zsidók bizonyára már a kánaáni letelepedés előtt is használták a tetragrammot, ebben tehát igazuk lehet a Jehova tanúinak. Később viszont már csak a papság használta, ami összefügg a frigyláda először egyszeri, majd végleges eltűnésével. Először a filiszteusok egy csatában elrabolták tőlük a frigyládát, amit Dávid szerzett vissza egy alkuval. Később az asszírok kirabolták a salamoni templomot, és vagy megsemmisítették, vagy elvitték tőlük a frigyládát, de az is lehet, hogy a támadás előtt a zsidók elrejtették a templomuk alá vagy egy hegy barlangjába. Azóta sincs meg (az etiópiai koptok például máig azt hiszik, hogy kicsempészte hozzájuk egykori Sába királynőjük). A zsidók nemzeti ereklyéjüknek mágikus erőt tulajdonítottak, ugyanígy az isteni név kimondásának is. A lachisi levelek bizonyítják, hogy a Jahve nevet a babiloniai száműzetés előtt a profán szövegekben és a minden- 2010/4 5 7

8 SÚLYPONT: A BIBLIA VILÁGA napi életben is minden további nélkül leírták, és ki is ejtették. Jézus korában azonban már erősen leszűkítették használatát: csak a főpap mondhatta ki az isteni nevet, ő is csak egyszer egy évben a kiengesztelődés napján a szentek szentélyében. Ez azzal függött össze, hogy Jahve kultusza a jeruzsálemi templomra koncentrálódott, csak itt lehetett állatáldozatot bemutatni. Jehova Tanúi azon feltételezése, hogy a gyermek Jézus egy zsinagógai Tórából való felolvasása során kiejtette volna Jehova nevét, teljesen történelmietlen képzelgés. Azonnal kikergette volna a hallgatósága. A kérdés tehát így vetődhet fel: vajon a főpapok Jézus korában hogyan ejthették ki a tetragrammot? Van némi írásos támpont ehhez, annak ellenére, hogy a zsidók már nem mondták ki az isteni nevet, de a szamaritániusok igen. Theodorétosz Qaestiones című írásában azt állította, hogy Jabenak ejtették. Mivel a v -t a görögben gyakran átírták b betűre, ezért valószínűsíthető, hogy Jahvenek mondták. Alexandriai Kelemen Sztromata c. írásában viszont azt állította, hogy a főpapok Jabainak mondták a nevet. Az is gondot jelent, hogy az isteni nevet ez időben már nem héber vagy arám, hanem ófőníciai betűkkel írták le, és ma is így használják a zsidók. Annyi bizonyos, hogy Origenész szerint a héberek általánosan Adonájként (Uramnak) ejtették a nevet, azaz helyettesítő szóval. Talán a bibliai régészek a jövőben a főpapi sírok feltárása során rájönnek a helyes értelmezésre. Ugyanis rátaláltak már egy óhéber ábécére, aminek olyan jelentősége lehet, mint annak a sztélének a megtalálása 1799-ben, mely egy párhuzamos görög-óegyiptomi szöveget tartalmazott, ami alapján 1870 körül egy francia nyelvész megfejtette az óegyiptomi hierogrifákat. Megtalálták Kajafás családi sírját is. Addig is, amíg rá nem jönnek a teljes igazságra, a tetragrammon jelentése és kiejtése megmarad sokféleképpen magyarázható ószövetségi talánynak, tág teret engedve a keresztény felekezeteknek is. A tetragrammaton jelentésének üdvtörténeti elemzése Úgy vélem, hogy a nyelvészeti elemzésnél sokkal fontosabb a tetragrammaton teológiai, üdvtörténeti elemzése. Nemcsak Jehova Tanúi, de a katolikusok is az isteni önkinyilatkoztatás kiemeltem fontos állomásának tartják azt az eseményt, amikor Jahve Mózesnek kinyilvánította személyes tulajdonnevét. A nagy különbség abban áll, hogy a katolikusok szakaszonkénti üdvtörténetben gondolkodnak, a jehovisták, akárcsak a mormonok, folyamatos kinyilatkoztatásban, vagyis elvetik az isteni kinyilatkoztatás lezáródásának a puszta lehetőségét is. Az Őrtorony Társaság vezetése ami kb fő lehet, amolyan exapostoli testület hitük szerint ma is folyamatosan kap kinyilatkoztatásokat, isteni sugallatokat a Biblia helyes értelmezéséhez. Bruno Chenu professzor így ír erről a francia katekizmusban: Isten, Ábrahámtól kezdve, a zsidó népnek a történelemben kinyilatkoztatta magát. Isten szól emberekhez, akik vándorolnak, legyőzetnek, győznek, száműzik őket, vereségeket szenvednek. Ezek a kemény korszakok teszik lehetővé, hogy másoknál jobban vegyék észre Isten kimeríthetetlen személyiségének ezt vagy azt az oldalát. A szokásos fokozatos kinyilatkoztatás kifejezés pontatlan, mert azt sugallja, hogy Isten megismerése állandóan tökéletesedik a Bibliában. Szerencsésebb volna a szakaszonkénti kinyilatkoztatás kifejezés. Isten valójában már kezdetben megismerteti magát. Az ember szakaszonként hatol be ebbe a megismerésbe, a hitet megalapozó események Egy rabbi a Könyvvel során. (Katolikusok hite:177.old.) nincs benne Jehova Ha vázlatosan áttekintjük ezeket a szakaszokat, láthatjuk, hogy a fejlődés nem egyenletes, lineáris, hanem visszaesésekkel, bukásokkal és ugrásokkal, felemelkedésekkel tarkított. Senki, még a katolikus pápák sem birtokolják a bölcsek kövét: az isteni Igazság sokkal mélyebb és szélesebb annál, hogy egy egyház vagy egy személy kizárólagosan birtokolni tudná. Ez nem vallási relativizmus, hanem az emberi megismerés korlátaiba vetett bizonyosság. Éppen ezért volt szükség az isteni önkinyilatkoztatásra. Az isteni név kinyilatkoztatása azért volt fontos esemény, mert a sokszor rejtőzködőnek és ezáltal az emberi sorsok iránt közömbösnek tűnő Isten leereszkedett egy emberhez, és föltárta előtte egyik tulajdonságát, hogy Ő a Szabadító, aki képes kivezetni az embereket különféle rabságaikból. A későbbiekben ehhez még hét tulajdonság jött, úgyhogy az Ószövetségben nyolc Jahve előtagú név szerepel: Jahve-Cidkénú, Jahve-Mekkadés, Jahve-Samma, Jahve-Salóm, Jahve- Rófe, Jahve-Jíre, Jahve-Nisszi és Jahve-Rói. Jelentései: Igazságos, Megszentelő, Békehozó, Beteljesítő, Gyógyító, Gondoskodó, Szabadító, Vigyázó. Ma már a katolikus teológiában is elfogadottá vált az a sokáig kétségek övezte tudományos teória, hogy a monoteizmus azaz egy Isten kizárólagos tisztelete a politeizmusból a több istenhitből nem ugrásszerűen, átmenet nélkül ment végbe, hanem volt egy közbülső állomás is, a monolátria: egy istenség nem kizárólagos, hanem fő istenségként való tisztelete, amikor tehát még megvolt az istenek panteonja. A monoteizmusba való átmenet során a fő isten magába /4 5

9 SÚLYPONT: A BIBLIA VILÁGA olvasztotta alisteneinek tulajdonságait mintegy kiteljesítve személyiségét. Chenu a következőképpen vázolta fel ezt a szakaszt: Történelmileg a zsidó nép ősei nem követték teljes határozottsággal a szigorú monoteizmust. Csak feltevésszerűen mondhatjuk meg, hogyan született ez a belátás. De azt gondolhatjuk, hogy félnomád állapotuk, érintkezésbe lépve a kánaáni szent helyekkel, kedvezett ennek a fejlődésnek. A pátriarkák története alapján úgy, ahogy azt a Teremtés könyve elbeszéli, megállapíthatjuk, hogy vándorlásuk során ezek a hatalmas ősök a legkülönbözőbb kultuszhelyek közelében voltak kénytelenek tartózkodni, és a helyi szokásoknak megfelelő vallási aktusokat gyakoroltak. Móré tölgyénél Szichemben, a Mambré tölgyeinél, Morija országának a magaslatán Ábrahám áldozati oltárokat emel, vagy kőoszlopokat állít azonos rítus szerint, mint kortársai. Izsák és Jákob hasonlóképpen cselekszenek. A kánaáni közösség politeista, de leggyakrabban legfőbb istenük neve, Él, fordul elő. Egyébként a beduinok szintén sokistenhívők, hajlamosak arra, hogy isteneik nevét egy ősükhöz kapcsolják, akik Bruno Chenu fokozatos kinyilatkoztatás vándorlásaik különböző helyein, és nem egyetlen helyen tisztelték azokat. A változatos, helyhez kötött, de gyakran egy legfőbb istentől függő isteneket tisztelő nomád kultúrákkal való találkozás kétségtelenül kedvezett a különbözőségeken való túllépéshez. Ahogy a történelem halad, Isten egyetlensége mind tisztábban nyilvánul meg. A bibliai szöveg még terhes ezektől a sokféle befolyásoktól. Így a Biblia Istene YHWH nevezhető Él - nek, a kananeusok fő istenének a nevével, ami közös volt valamennyi szemita népnél, vagy Saddáj -nak, ezzel a Felső-Mezopotámiából származó kifejezéssel. Ezen kívül a környező népek mítoszaihoz közelálló dolgok is le vannak benne jegyezve, mint például Isten fiainak különös összeházasodása az emberek lányaival (Ter 6,1-4), vagy a vízözön története. A túl egyszerű magyarázó példák bizalmatlanságot keltenek. Az egyistenhit nem tárul fel hirtelen bizonyossággal, ami rákényszerítené magát az emberre, akinek feladata volna azt átadni leszármazóinak, mint ahogy egy örökséget áthagyományoznak. Ábrahám, Izsák és Jákob, amely neveket a népi emlékezet megőrzött, egy mozgalom eredetét jelképezik, amely szélesedve elvezetett az igaz Isten ismeretéhez. A YHWY valószínűleg kezdetben egy beduin istent jelölt, akinek neve fokozatosan magába olvasztotta a nemzetség valamennyi istenségét. Később hatalmasabbnak bizonyult, akin kívül más isten nem létezik. Ez a legutolsó korszak azonban véglegesen csak körülbelül egy évezreddel Ábrahám története után érkezik meg (Katolikusok hite: old.). Bizonyos értelemben Jehova Tanúi is magukévá tették az isteni kinyilatkoztatás fokozatokban való feltárulását. Az igazság végül győzedelmeskedi fog, és Jehova szándéka megvalósul. De hogyan? Nos, az még titok volt! A Biblia így ír róla: Isten szent titokban levő bölcsessége, az elrejtett bölcsesség (1Korintus 2:7). Jehova, aki a titkokat feltárja, végül is felfedett bizonyos részleteket ennek a titoknak a megvalósításáról (Dániel 2:28). De ezt fokozatosan, lépésről lépésre tette meg. Szemléltetésül gondoljunk arra, hogy mit válaszol egy szerető apa a kisfi ának, aki ezt kérdezi tőle: Apu, én hogyan lettem? Egy bölcs apuka csak annyit mond el egyszerre, amennyit a kisfi a fel tud érni ésszel. Ahogy a fi úcska növekszik, az apja egyre több részletbe beavatja. Ehhez hasonlóan Jehova dönti el, hogy mikor áll készen a népe az akaratáról és szándékáról szóló kinyilatkoztatások befogadására (Példabeszédek 4:18; Dániel 12:4) (Közeledj Jehovához! 191.old.). Jahve neve midiánita eredetének teóriája Ha elfogadjuk, illetve nem zárjuk ki annak lehetőségét, hogy az isteni név eredetileg egy beduin törzs istenének a neve is lehetett, máris nem tűnik annyira lehetetlen feltételezésnek, hogy ez a beduin törzs a midiániták voltak. A midiániták Arábia északnyugati részén éltek, és az edomiták déli szomszédai voltak. Területük időnként az arábiai Hijazig terjedt. Tudjuk, hogy Mózes Midián földjére menekült a fáraó haragja elől, mivel agyonütötte egyik felügyelőjét: Megijedt erre Mózes, és azt mondta: Hogyan derülhetett ki ez a dolog? De a fáraó is hallott a dologról, és halálra kerestette Mózest. Erre ő elmenekült a fáraó színe elől, és Mádián földjén telepedett meg. Elérkezett tehát Mádián földjére, és leült egy kút mellé (Káldi-Neovulgata fordítás). A midiániták tevén lovagló félnomádok voltak, a bírák korában veszélyt jelentettek Izrael számára, ezért Gedeon harcolt ellenük és legyőzte őket. Ám Izrael fi ai ismét azt cselkedték, ami Gonosz az Úr színe előtt, s azért ő hét esztendőre a midiániták kezére adta őket, hogy ők a hegyekben levő üregeket és barlangokat meg az erődöket használták fel maguknak oltalmul (Bírák 6,1). A midiániták tehát úgy megszégyenültek Izrael fi ai előtt, hogy nem is tudták felemelni nyakukat, s az országnak nyugta volt negyven esztendeig, amíg Gedeon volt az élén (Bírák 8,28; Káldi-Neovulgata fordítás). A Biblia több helyen is érzékelteti a midiániták különleges szerepét. A Teremtés könyve szerint a midiániták törzse Ábrahám egyik fiától származott, aki az ősatya második feleségétől, Keturától született Sára halála után (Ter 25,1-2). Később a Számok könyvéből megtudhatjuk, hogy Bálám a próféciájában kenitáknak nevezte a midiánitákat (Szám 24,21). A kenita kifejezés a qain szó rokona, ami arabul ková- 2010/4 5 9

10 SÚLYPONT: A BIBLIA VILÁGA csot jelent. A midiániták törzse rézművességéről volt híres. Mivel tehát a midiániták is Ábrahám leszármazottai voltak, ők is tovább vihették Ábrahám istenének, Élnek a tiszteletét. A midiánita teória szerint maga Mózes is nem a zsidó Lévi, hanem a midiánita törzs tagja lehetett, és úgy került Per-Ramszeszbe, Egyiptom fővárosába, hogy a fáraó maga köré gyűjtötte a vazallus államok királyainak, hercegeinek sarjait, akiket megtanítottak az egyiptomi tudományok és művészetek művelésre, de könnyen amolyan vendég-túszokká is válhattak: ha lázadás tört volna ki valamely tartományban, a fáraó saját családtagjaival tarthatta sakkban alkirályait. Medián ekkor egyiptomi vazallus állam volt. Ezen teória szerint Mózes midiánita hercegi sarj volt, aki a saját családjához menekült Mediánba a fáraó büntetése elől. Mózes a rokonainak tekintette a góseni izraelitákat, azok viszont idegennek, sőt az uralkodó osztály tagjának tekintették őt egyiptomi öltözete és neve miatt. Mózes Midiánban a Jetró nevű midiánita pap Cippóra nevű lányát vette feleségül, aki fiat szült neki, Gersomot, aminek jelentése jövevény voltam idegen földön. Mózes midiánita származására utal az is, hogy a Sínai-félszigetet, a föld egyik legkietlenebb sivatagát választotta a kivonulás útvonalának. A sivatagi túlélés szabályait ugyanis nem tanulhatta meg az egyiptomi fáraó udvarában, vállalkozása öngyilkossággal lett volna egyenértékű megfelelő felszerelés, szamarak, vizes tömlők és helyismeret nélkül. Csakis a midiánitáktól tehetett szert ilyen ismeretekre, akik alapjában véve sivatagi és vándorló nép volt. Mózes másrészt magas szinten ismerhette az egyiptomi vallást, annak monoteista reformkísérletét. Mózes II. Ramszesz (Kr.e ) udvarában élt. Előtte sorrendben I. Széthi fáraó (Kr.e ), Tutankhamon fáraó (Kr.e ) és Ekhnaton fáraó (Kr.e ) uralkodtak Egyiptom földjén. Ekhnaton fáraó volt a híres eretnek fáraó, aki az Izisz-Ozirisz kultusszal felhagyva bevezette Aton Napisten kizárólagos tiszteletét. Halála után a thébai papság fiával, Tutankhamonnal visszaállította a régi kultuszt. Mózesnek tudnia kellett erről a nagy vallási reformkísérletről, amely időben megelőzte a zsidók monoteizmusát. A midiániták istene Baál isten volt, akinek kultuszhelyét Gedeon lerombolta a Bírák 6,25-32 szerint. Ezután a midiániták szövetkeztek az amalekitákkal, és Jezráel völgyében egyesítették seregeiket. Vagyis igazi vallásháború tört ki, istenek csatája, amelyben a zsidók Él istene diadalmaskodott. A bibliatudósokat az hozta lázba, hogy izraeli régészek az Akabai-öböltől keletre rátaláltak egy JAH nevű midiánita város romjaira, melyet a várost védő Michelangelo Mózes szobra midiánita herceg volt? istenéről neveztek el. Úgy vélik, hogy Mózes e városnak lehetett a lakója családjával együtt. Ha ez igaz volna, akkor innen lehet a JAHVE név, az e betű birtokos jelző, a v egyszerű kötőszó. Ezen elmélet szerint tehát a Baál-kultusz eltűnésével egy új istenség, JAH kultusza sarjadt ki a midiániták földjén. Mivel a zsidók idővel leigázták e népet, lakóinak leszármazottaiban tovább éltek hiedelmeik, keveredve a zsidók hitvilágával. Egy biztos: a letelepedés korszaka meglehetősen küzdelmes és bizonytalan volt a zsidók számára, mert ez idő tájt számos nép szemelte ki lakhelyének e területet a klímaváltozás, a nagymértékű elsivatagosodás miatt. A tudósok zöme azonban vagy fenntartásokkal fogadja, vagy elveti ezen elméletet. Jahve kizárólagos kultusza ugyanis csak jóval később, a déli királyság korában, Jozija (Kr.e ) király vallási reformja idején vált államvallássá, kizárólagossá. Már egyik elődje, Hiszkija (Kr.e ) király is belevágott a vallási reformba: lerombolta a pogány kultuszokat szolgáló magaslatokat, és megtisztította a templomot például a férfi prostituáltaktól (2Kir 15,4). A reform szellemi vezére, zászlóvivője azonban Jeremiás próféta volt. Papi családból származott, a Jeruzsálemtől öt kilométerre fekvő Anatót faluból. Ő sarkallta Jozija királyt a bálványkultuszok elleni hadjáratára. Fenyegetőzéseit írnoka, Báruk próféta írta le: Én, az Úr, kikutatom a szívet, megvizsgálom a veséket, hogy megfi zessek kinek-kinek az útja szerint, cselekedeteinek gyümölcse szerint (Jer 17,10), olvashatjuk Jeremiás intelmeiben (Káldi-Neovulgata fordítás). Joziját és papjait csodálattal töltötte el a mindenre kiterjedő és összetett mózesi törvény, és felismerték, hogy a nép igencsak eltávolodott ősatyáik életvitelétől. A király ezek után úgy határozott, hogy a zsidó történelem feljegyzéseit, valamint az Úrral kötött szövetség törvényeit fel kell eleveníteni, és hatályba kell léptetni. A szakértők szerint ekkor történt az első kísérlet a Biblia összeállítására, mely során a szóbeli és írott hagyomány számtalan töredékét átfogó gyűjteménybe igyekeztek egyesíteni. Josija vallási reformja azonban szintén átmenetinek bizonyult. Amikor a király a méd-babiloni koalíció oldalán belépett az Egyiptom-ellenes háborúba, a támadó egyiptomiak nyílzáport zúdítottak seregére, és ő is halálosan megsebesült, Jeruzsálemben temették el. Júda ezután egyiptomi vazallus állam lett, így ma is vádlón állhatnak itt Jeremiás sorai: Ugyan hol vannak isteneid, amelyeket magadnak készítettél? Keljenek fel ők, ha meg tudnak menteni nyomorúságod idején. Hiszen annyi istened van már, ahány városod, ó, Júda (Jer 2,28). Papp Ferenc /4 5

11 SÚLYPONT: A BIBLIA VILÁGA Jézus evangéliuma mint kiút a történelemből A 19. században Hegel történetfi lozófiai konstrukciójából két szerényebb ideológia jött létre. Mindkettőt ugyanaz az evolúciós optimizmus jellemezte, csak más előjellel. A vallástalan marxista utópia az osztályharcok föloldását célozta egy osztálynélküli, kommunista boldogságban, míg a keresztény üdvtörténet egységes vallási beteljesedést vizionált az idők végén. Reményei szerint ez az ideális, végső vallás természetesen a kereszténység valamilyen formája lesz. Mindkét konstrukció új értelmet vetített a történésekbe, szubjektíve megkettőzte a történelmet. A változások mögött az objektíve megismerhető történelmi igazság, illetve az isteni gondviselés megvalósulását vélték fölismerni. Ezek a vigasztaló perspektívák tehát attól kaptak különböző jelentést és jelentőséget, hogy ki milyen szemüveggel nézte a jelenségeket. Az üdvtörténeti optimizmussal szemben ma egyre világosabban látjuk a globális tendenciák kiábrándító realizmusát: egyre távolodunk az elképzelt ideális állapottól egy környezeti, társadalmi és morális katasztrófa felé, vagyis inkább kárhozattörténetről kellene beszélni rövidtávon. A korábban megszemélyesített profán történelemnek (melynek ítélőszéke és szemétdombja volt) legföljebb a fogalma maradt meg mindenféle haladásillúzió nélkül. Így tanácsosabb fejlődés helyett inkább semleges fejleményekről beszélni, ideológiai célkitűzések helyett a jövő megoldandó problémáiról. Mintha a korai kereszténység apokaliptikus várakozása igazolódna be, és nem a kései, 19. századi üdvtörténet elkerülhetetlen harmóniája. Ha valaki még föltenné a kérdést, hogy van-e a történelemnek egyáltalán immanens értelme, a mai válasz tagadó lenne. Ami nem jelenti azt, hogy nincsenek összefüggései vagy a történeti kutatásnak törvényei. Mire képes ez a kutatás? Hol vannak a határai? A történelem negatív történés A történeti megismerés nem a múlt egészére irányul, és nem is valamely korábbi tanúságtétel passzív elfogadása, hanem bizonyos fordulópontok kritikus értelmezése. Természetesen ez a kritika valamilyen kritériumot föltételez, amelyet maga a történész visz bele az értelmezés munkájába, sőt R.G. Collingwood szerint ő maga a kritérium. A történelem tehát azért sem foglalkozhat a múlt minden lényeges eseményével, mert kinek-kinek más látszik lényegesnek. Történés általában csak az lehet, ami eltér az előzményektől, vagyis ami népetimológiám szerint megtöri a világ megszokott, ciklikus változásait, idővé tördeli az időtlent. Hamvas Béla szerint a korrupció elhatalmasodása óta az embernek nem hagyománya van, hanem története. A történetben az ember nem eredeti létét éli, hanem a turbát, mert a történet zűrzavart jelent és viszályt, egymáshoz nem tartozó elemek összekeveredését, rendezetlenséget és rendezhetetlenséget... A történet negatív hagyomány. Mert a hagyományban az emberiség az alapállás végleges állandóságában, vagyis az abszolút időben él. A történet a korrupt időn alapszik (Scientia sacra II.I.37). Ez utóbbival szemben egyértelműbb az abszolút időt örökkévalóságnak nevezni, melyet a mai ember ritkán érez meg, mert csak rendkívüli változásokat lát. Pedig éppen azok az események elsődlegesek, amelyek az örökkévalóság irányába, a történelmen túli állandóságra mutatnak, és ezért a legtöbb ember számára észrevehetetlenek. A normális, a rendszeresen visszatérő nem kelt szenzációt, mivel megszokott, és érzékeink számára rejtve marad. Csupán az új, a váratlan, a deviáns lesz szembetűnő történéssé. Ebben értékítélet is rejlik, mert a normálistól való eltérés abnormális, az örökkévalóság idővé egyirányúsítása visszafordíthatatlan folyamattá, a természetes élet elmúlássá lesz. A történelem mint negatív történések sorozata így maga is az apokaliptikus fölbomlás felé tart, ami legföljebb lassítható, de föl nem tartóztatható. Ezért vonzotta az emberiség legjobbjait mindig a történelmen kívüli, előtti vagy utáni. Maguk is oda tartoztak, és nem voltak igazán történelmi személyiségek, még ha hagytak is maguk után némi nyomot térben és időben. Ezeknek a megvilágosultaknak nem a történetiségét kell bizonyítani, hanem történelmen kívüliségüket kell természetes, követhető útként föltárni. Még ha történeti körülményekből indultak is ki, tudták, hogy a lineárisnak látszó idő relatív, éppúgy nem tekinthető végső valóságnak, mint a végtelennek látszó tér. Az Einstein-féle geometria már görbült térről szól, vagyis abszolút látással saját hátunkat láthatnánk a végtelenben. Ehhez hasonlóan a görbült idő szintén visszatér kezdetéhez, a végek és a kezdetek azonossága pedig nemcsak ciklust képez, hanem anyagi tér-idő szemléletünk túlhaladását is lehetővé teszi. Hogy miként, azt csak a misztikusok tudják, de valamennyire megérezhető Jézus evangéliumi tanításaiból, a mennyek országának misztériumaiból is. Collingwood szerint csak az emberi gondolkodásról lehet történelmet írni, mert a történész és tárgya közti időbeli szakadékot mindkét irányból át kell hidalni, (ezért) olyan tárgynak kell lennie, mely föl tud elevenedni a történész szellemében. De a történész szellemének is olyannak kell lennie, mely otthont adhat ennek a megelevenedésnek... Valamilyen gondolkodást tanulmányoz, amibe beletartozik annak újraélése is. S hogy ez végbemehessen gondolkodása közvetlenségében, ahhoz gondolkodásának eleve alkalmasnak kell lennie a házigazda szerepére... Van úgy, hogy élete egyik időszakában bizonyos történeti vizsgálódásokat reménytelennek 2010/4 5 11

12 SÚLYPONT: A BIBLIA VILÁGA lát, mert nem tud behatolni azoknak a gondolkodásába, akikről gondolkodik, és később úgy találja, hogy esetleg tudatos önneveléssel képessé vált rá. Bizonyos azonban, hogy élete minden szakaszában, különféle okokból, fogékonyabb bizonyos gondolkodásmódok iránt (A történelem eszméje). Mintha annak a kollektív tudattalannak a tudatosításán keresztül közelítenénk meg a kérdéses gondolkodót, amelyről C.G. Jung írt. A teokráciák csődje Számos meddő vita zajlott már a történelem értelméről, s ezekből leszűrhető, hogy a múlt szellemi fölfedezésének csak a jelen és a jövő adhat értelmet, sőt a legtudományosabb vizsgálódás végső célja az idő legyőzése és túlhaladása lehet. Mai és mindenkori problémáink megoldása ugyanis olyan örök kérdéseket vet föl, amelyekre valamikor talán már válaszok is születtek, csak értelmüket kellene megfejteni, vagyis víziójukat kellene életre kelteni. A történelem kezdetén megjelenő társadalmi szervezetek, az első államok pl. többnyire tökéletes istenuralomnak, teokráciának próbálták mutatni magukat, és ez a kísértés egyes helyeken a mai napig megmaradt, pedig távolról sem tökéletes vagy szent szervezetekről volt/lehetett szó. Ha viszont a teokrácia tökéletes megvalósulására keresünk példát, az írott történelem elhallgat. Az ókori Izrael profetizmusa sem működött kifogástalanul, sem elég sokáig ahhoz, hogy reális politikai modellnek tekinthetnénk. Még rosszabb a különböző papi uralmakról kapható kép, melyek viszont stabilitásukkal tűnnek ki, és a legkevésbé sem profetizmusukkal. Az igazi teokrácia hiánya talán a keresztény Európában volt a legérezhetőbb, mert példátlan szekularizálódást okozott az újkorban. A mai politika zavarai a jobb- és a baloldalon, a konzervatívizmus és a liberalizmus, a regionalizmus és a globalizmus, a nemzeti és a nemzetközi ellentéte, aminek nálunk népi-urbánus, valamint keresztény-zsidó háttere is van, mind összefüggenek a hagyományos közvetett teokrácia (v)álságával. A korábbi felekezeti és a modern demokratikus tabuk fokozatos ledőlésével talán eljön az ideje annak, hogy tárgyilagosan mérlegre tehessük az európai görögrómai-zsidó-keresztény kultúrkörnek nemcsak a szekularizált, politikai örökségét, hanem vallási előzményének, a judaizmusnak és a galileaizmusnak az elszakadását egymástól és teokratikus gyökereiktől. Vallástörténeti kutatások figyelembevételével ehhez annak a názáreti Jézusnak az életére és tanítására kell összpontosítanunk, aki csaknem kétezer éve Európa elérhetetlen ideálja és összetartó erőforrása volt. A tőle való távolodással arányosan nőtt a nyugati elvilágiasodás, mivel a kereszténység kiüresedése szervesen nem tölthető ki sem más keleti vallással, sem az egykori helyi pogányság fölélesztésével. Jézust azonban könnyű félreérteni. Az akkori és mai bonyolult kor sokban hasonlít egymásra, de a szekularizmus szerencsére megfelelő távlatot és számos új fölismerést is ad, így árnyaltabban közelíthetjük meg a kétezer évvel ezelőtti, sorsdöntő eseményeket, mint az eddigi kutatók. A gyakorlatban a (vallás)történész számára főleg az alapprobléma azonosítása okoz nehézséget, mert a vizsgált gondolkodó (esetünkben Jézus) többnyire csak arra ügyelt, hogy megadja gondolatmenetének lépéseit, de magát a kiinduló problémát sehol sem fogalmazza meg. Ennek egyszerű oka az, hogy kortársaihoz szólt, akik úgyis tudták vagy legalább érezték, hogy mi a probléma. És mindaddig, amíg a mai kutató nem tudja, milyen probléma megoldásán fáradozott egy régi gondolkodó, nincs kritériuma a fáradozás sikerességének megítélésére. A problémát fokozza, hogy kortársai óta szenvedélyesen istenítették és támadták, propagálták és agyonhallgatták a názáreti rabbit. A mai zavart közöny a legtöbb eddig elképzelt értelmezés kudarcáról szól, de főleg a keresztényekéről, akiknek Jézusra hivatkozó egyházés társadalomszervezési próbálkozásai már annyiszor csődöt mondtak. A keresztény éra lezárulásával azonban véget ért a Jézusértelmezések egyházi monopóliuma is, vagyis ma minden megközelítés egyformán jogosult, amennyiben összhangban áll az egykori tényekkel és a kétségtelen következményeikkel, sőt annál nagyobb eséllyel érheti el célját, minél jobban a dogmatikai tradíciók mögé tud hatolni. Módszerünk a régészetéhez és a többi történelmi vizsgálódáséhoz hasonlóan az írásos adatok és a tárgyi leletek minél teljesebb föltárásából indul ki. A szelektív keresztény tradíciót nem mindig értékelhetjük a bővülő egyéb források fölé, különösen ha fő témánkra, a jézusi teokrácia pontosabb bemutatására törekszünk. El kell különítenünk a történeti valóságtól a későbbi korok kiegészítéseit, ill. meg kell értenünk bizonyos hiányok okait. A fönnmaradt tények helyes összefüggését csak úgy lehet helyreállítani, ha figyelembe vesszük az elkerülhetetlen legendaképződést, valamint a korai kritikák nyomait. A feladat olyan, mintha annak az ókori mozaiknak az eredetijét keresnénk, amelynek egy része innen-onnan hiányzik, más részét pedig más szempontok alapján kipótolták. Szerencsénkre megvan az evangéliumi lényeg: Isten közvetlen uralma ( mennyek országa ). Jézus tanításának magja így még szigorúan racionális elemzések révén is új megoldásokat tehet lehetővé. R.G. Collingwood a kritérium: a szemlélő maga Visszatérés Jézushoz Elősegíti szemléletünk élesedését, ha a legszélesebb merítéssel, vallás- és kultúrtörténeti előzmények ismeretében látjuk az emberré válás spirituális jelentését is: a szakralitás ősi küzdelmét a profanizálással, a kultusz és a rítus kialakulását és szerepét, valamint a bűnös /4 5

13 SÚLYPONT: A BIBLIA VILÁGA ember erkölcsi átalakulásának a lehetőségeit Isten felé nyitott, jót és rosszat ismerő, testileg-lelkileg egészséges homo sapiensszé. A vallások fölötti, egyetemes, közvetlen istenélmény felől érdemes leginkább visszatérnünk a zsidó-keresztény hagyomány legizgalmasabb részéhez és egy nem mítikus, hanem élő személyhez, a galileai Mesterhez. A legalaposabb kutatásnak sem szabad elakadnia a különböző teóriákban és részletekben, hanem E. Renan lélektani figyelmeztetését is meg kell szívlelnie: Egy nagy élet szerves egész, apró tények puszta összegyűjtésével nem lehet fölidézni; mélységes érzésnek kell átfognia az egészet, hogy így teremtse meg egységét... Aki ilyen jellegű történeti művön dolgozik, akkor gondolhatja, hogy megragadta az igazságot, ha a szövegeket oly módon sikerült összeillesztenie, hogy logikus, valószerű történet kerekedik ki belőlük, amiből semmi sem rí ki... Feladatunk nem az, hogy kinyomozzuk az amúgy is ellenőrizhetetlen tárgyi körülményeket, hanem hogy megtaláljuk a történet lelkét. Nem az apró részletek szegényes bizonyosságára kell törekednünk, hanem arra, hogy az általános érzések helyesek legyenek, a színek igazak. (Jézus élete) Végül, valóban sikeres akkor lesz igazán ez a vállalkozás, ha általa ma is aktuális társadalmi, morális és kulturális következtetésekig tudunk eljutni. Elsősorban arra kell választ keresnünk, hogy milyen megoldásokat kínál a közvetlen teokrácia a mai körülmények között. Ehhez tudnunk kell, hogy Jézust békepárti galileainak tartsuk-e vagy egy zsidóellenessé vált szekta alapítójának, az utolsó igazi vagy az egyik hamis prófétának, újabban a zsidók által is egyre pozitívabban értékelt, hazavihető Jézus testvérnek vagy egy világvallás istenített urának. Ha egyiknek sem, akkor az eddigi értelmezéseken túl a válasz leginkább attól függ, mennyire értjük meg tanításának alapgondolatát, Isten sajátos uralmát az ember(iség) fölött. Jézus története, éppen teokratikus jellege miatt, nem igazán illeszthető be a lineáris történelemszemléletbe. Nem hasonlítható az ő teokráciája a főnök nélküli társadalmak prehistorikus tradíciójához, mely ritkán terjed túl néhány memorizált nemzedéken, majd hamar a mitikus ősidőkbe olvad bele. Nem lett része a királyi hatalom és a történeti emlékezet szövetségének sem, mert a hatalomnak emberileg legitim származásra és önmaga megörökítésére van szüksége. A labilis, politikailag szervezett (manipulált) egyenlőtlenség fölött lavírozó hatalomnak lineáris történelemkonstrukció felel meg (különösen Izrael esetében), mert a fölforrósodó kultúrát (C. Lévi-Strauss) az elnyomottak, a változásban érdekeltek mozgatják. Ez világosan kitűnik a lineáris történelem legszélsőségesebb megnyilvánulási módjából, az apokalipszisból, amely az egész ókori és talán az újkori világban a forradalmi ellenállási mozgalmak ideológiájaként fogalmazódott meg (J. Assmann, A kulturális emlékezet). A jézusi evangélium lényege mint teokrácia valószínűleg Josephus Flaviustól származik (Contra Apionem), de a gyakorlatban Izrael nagy prófétái és főleg Josephus idősebb, názáreti kortársa mutatta be politikai és vallási szervezetek kerete nélkül. A közvetlen istenuralom a továbbiakban sem lett intézményesíthető, csak kivételes, karizmatikus emberekben testesült meg, akik a világi és papi hatalomtól, sőt saját eredeti szándékuktól is függetlenül töltötték be küldetésüket. Profetikus föllépésük mindig kritikus volt, ezért kortársaik általában elutasították őket, de utókoruk többnyire igazat adott nekik, és írásos emléküket a Biblia kanonizálta. Jézus életének és tanításának a kanonizálása azonban már kívül esett az ószövetségi kereteken. Tanítványai ugyanis nem tudtak visszatérni a zsidó teokrácia akkori, közvetett formáihoz, a farizeusi-papi hagyományokhoz, későbbi követőinek pedig még nehezebb lett volna azonosulniuk a jeruzsálemi szentély lerombolása (i.sz. 70) és a zsidó háború utáni szétszóratásban az istenítéletnek fölfogott csapásokkal. A judaizmusból kinövő új, keresztény vallás ezután fokozatosan maga is eltávolodik attól az életveszélyekkel számoló, profetikus teokráciától, amelyet még Jézus képviselt. Szervezeteivel, tanításaival és rítusaival így sajátos hitvilággá fejlődik, az európai kultúra egyik meghatározó keretévé. Posztkeresztény korunkban viszont egyre kevesebb esélye van a hagyományos, történelmi egyházak bármelyikének arra, hogy megbirkózzék a szekularizmussal, hogy a maga hitelét önállóan visszaszerezze, s így vallásosságát vonzóvá tegye. Elsősorban azért, mert valószínűleg saját, ellentmondásos hagyományaiban sem tud tájékozódni, (túl sok) mindent szeretne vállalni abból, pedig a kevesebb több lenne. A keresztény spiritualitásnak vannak ugyan maradandó kincsei, melyek hiteles élményből erednek és ezekhez vezethetnek, de hamis összefüggésben aligha hozzáférhetőek és használhatóak. Nem véletlen, hogy Eckhart mester, Böhme és más misztikusok eretnekgyanúsak voltak, és a vallási élet peremére szorultak. A keleti ortodoxia pedig hiába dogmatizálta a heszychazmus gyakorlatban igazolt misztikáját az átistenülésről és az isteni energiákról, ha az ennek megfelelő antropológia a monofi zitizmusra hajló krisztológiával, a trinitárius pneumatológiával és a páli megváltástannal egyaránt ütközött. A közel kétezer éves keresztény dogmatikai konstrukció már nem fejlődik, és nem fejleszthető tovább. Éppen a tudományos bibliakutatás fényében látszik a legjobban, hogy a teológiai spekuláció egészében értelmét tudja veszíteni, ha a fundamentalis premisszák nincsenek rendben. A keresztény kerygma (igehirdetés) szinte egészét a kanonikus Újszövetségig visszamenően történeti fejleménynek kell tekinteni, melynek sajnos kevés köze van Jézusnak a történelmet meghaladó tanításához. A legfontosabb feladat ezért ma is az, hogy a figyelem egyre inkább a legkorábbi források felé forduljon, és mindazt redukálja, ami történetileg elavult, és nem vihető tovább az új évezredben. Csak örök értékek aktualizálhatóak, túlhaladott, be nem váltott illúziók nélkül pedig csak nyerhet Jézus ügye. P. Gábor Mózes 2010/4 5 13

14 SÚLYPONT: A BIBLIA VILÁGA Vallási komplexus az újszövetség hajnalán A z elsődleges kérdéscsoport, amellyel szembe kell nézni: a jézusi-páli szembenállás, amelynek sajnálatos végeredménye a páli kereszténység lett. Hogy a két személyiség különbözősége mennyire nyilvánvaló, kitűnik abból is, hogy Jézusnál nem találunk olyan szélsőséges kijelentést legalábbis azok között, amelyek megbízhatóan visszavezethetők hozzá, hogy az egész emberiség romlott, eredendően bűnös és menthetetlen. Ilyen tartalmú kijelentések Jézusnál a Sátánra vonatkozóan találhatóak, elsősorban a jánosi megfogalmazásban (Jn 8,44), és csak nagy bizonytalansággal azonosíthatóak az eredeti jézusi mondanivalóval. Jézus élete és egész működése az ő ősbizalmáról szól, amely az eredendő jóra, a változni akarás pozitív feltételezésére épít. Felsőbbrendűség, lenézés, megvetés és mások megbélyegzése nélkül élte le életét, hiszen még Júdástól sem határolta el magát az utolsó pillanatig, és Pétertől sem vonta meg bizalmát. Szinte hihetetlen, de még Heródest sem küldte a pokolba, pedig bizonyosan volt vele elég gondja, és Pilátust sem. Másrészről pedig senkinek sem osztogatott előjogokat, legföljebb a megvetetteknek és kirekesztetteknek, hiszen válogatás nélkül szólított fel mindenkit a megtérésre, de ugyanilyen alapon el is fogadott mindenkit: Zakeust, Simon farizeust, leprást, vérfolyásos asszonyt, szegényt és gazdagot, farizeust és vámost, jókat vagy rosszakat. Pál számára meghatározó volt fundamentalista, fanatikus farizeusi előélete, amely által állandó harcban állt önmagával és szerinte alulteljesítő sorstársaival; meghatározta saját alulteljesítése, amelyet élete kudarcaként élt meg hiszen túlfűtött törvényteljesítő kényszere zátonyra futott, és ennek folyományaként a Názáreti követőit célzó fékezhetetlen bosszúvágya is, amely végleg kifordította önmagából. Ez a teljesítménykudarc köszön vissza új közegében is, miután csatlakozott a Názáreti követőihez. Nem véletlen, hogy még ott is állandóan harcol, bizonyít és érvel. Ha kell, ha nem, szembeszáll Péterrel (Gal 2,11-14), de névtelenül szembeszáll minden hithirdető társával is, hiszen dicsekvése szinte önhittnek tűnik: többet fáradoztam mindnyájuknál (1Kor 15,10), többet fáradtam, börtönbe többször vetettek, sokszor forogtam halálveszélyben, veszélyben népemtől, veszélyben a pogányok között (2Kor 11,23.26). A megfelelési kényszer jellemző Pál megtérésére is, amelynek legfőbb bizonyítékaként legalább olyan látomással rukkolt elő, amilyen a többi apostolnak volt, akikkel szemben a kezdeti közösség éppolyan elvárást támasztott: igehirdetői tevékenységüket látomásokkal kellett igazolniuk. Damaszkuszi víziója alapvetően saját megerősítését, apostoli tekintélyének és jogainak igazolását szolgálja, mert ebben sem akar lemaradni. Legalább ennyire elgondolkoztató, hogy a damaszkuszi történések kísértetiesen hasonlítanak a Midián pusztájában Mózessel megtörténtekre: az egyiptomi gyilkosság (2Móz. 2,12; Apcs. 9,1-2) üldözés, a lángoló csipkebokor fényében való kinyilatkoztatás, isteni küldetés. Hasonlóan rajzolódik ki a fanatikus dühtől lihegő Saulból Pál damaszkuszi víziója által isteni küldetéstudata. Pál teológiájának lélektani háttere A benne feszülő, önmagával és Istennel szembeni kielégítetlensége jelenik meg a világ eredendő gonoszságában és az Isten ügyére vonatkozó totális alkalmatlanság megállapításában: Megnyilvánul az égből Isten haragja az emberek minden istentelensége és gonoszsága fölött, azokkal szemben, akik Isten igazságát rosszindulatból elfojtják (Róm 1,18). Elég, ha a klasszikus páli kiindulásra gondolunk, amit a zsoltárokból kölcsönzött ugyan, de épp ezért jellemző: Nincs igaz egy sem, nincs, aki értene, nincs, aki Istennel törődne. Mind tévelygenek, romlásra váltak valamennyien, egyetlen egy sincs, aki jót tenne. Tátongó sír a torkuk, és nyelvükkel csalárdul szólnak (Róm 3,11-13; Zsolt 13,2-5). A római levél tipikus önarcképe Pál megtérésének, és egyben mércéje lett Szent Pál apostol minden megtérésnek is. Pál ambivalens, fanatikus farizerus? örökké kielégületlen azonosulni akarása a Törvénnyel, illetve annak egyidejű megkérdőjelezése, sőt szembefordulása személy szerint Jahve Istennel is, másrészről viszont azonosulni akarása az új, jézusi Istennel, és ambivalenciájából következő egyidejű kétkedése, vagy másképpen fogalmazva korrekciós kényszere. Mindez nyomaiban emlékeztet a freudi ödipusz-komplexus -ra, amelyben felszínre kerül azonosulásának bizonytalansága, az, hogy az új vallási felettes én még nem férkőzött be személyiségének középpontjába. A korábbi elvárással (az ószövetségi törvénnyel) akart azonosulni, de képtelen volt rá, mert az túl agresszív követeléseket támasztott vele szemben; /4 5

15 SÚLYPONT: A BIBLIA VILÁGA majd felcserélte azt egy olyan elvárásra, amely már teljesíthető volt ugyan, de a válasz számára nem volt elég agreszszív belső kudarcának orvoslásához. Így alakult ki Pálban sajátos, burkolt szembefordulása Jézussal és azzal az engedelmes móddal, amellyel Istennel szembeni kudarcait nem érezte ellensúlyozhatónak. Ezért egészítette ki azt egyfajta kudarcáthárító mechanizmussal, és ennek áldozata mint helyettesítő, jóvátételi áldozat Jézus maga lett. Ennek alapján lehet megérteni, hogy Pál nem tartotta elégségesnek az agressziómentes, Istenhez mint atyához fűződő jézusi viszonyt, mert az nem vezette el Istennel szembeni agressziója katarzisához. A jézusi azonosulni akarás helyébe felépített egy olyan ideológiát udvariasabban szólva teológiát, amely agresszív válasz lett az isteni agresszivitásra, és e szerint alakította át a jézusi választ, vagyis a szeretett fiát odaadó Isten mellé odafestette a kérlelhetetlen, kiközösítő, magától elidegenítő, ítélő Úr árnyékát. Ennek következtében számára újraértelmezendővé vált az eredeti, a jézusi üzenet. A javított kiadásban megjelent szembenállása az ószövetségi Istennel, de egyidejűleg, mint elégtelennel, magával Jézussal is. A Pálban feszülő agresszió a direkt szembefordulás helyett ami tabusértés lett volna megszülte a jézusi szelíd megoldás engesztelésre épülő, áthárító, helyettesítő felülírását. A hároméves arábiai távollét feltételezhetően éppen azt szolgálta (volna), hogy teljes értékcserét, paradigmaváltást hozzon, de éppen Pál végletes gondolkozásmódja miatt ez nem valósulhatott meg. Nehéz volna kitérni azon gondolat elől, amely szinte minden bontakozó gyermek álmában benne van, hogy majd ha én felnőtt leszek, meghaladom a szüleimet, apámat vagy anyámat, esetlen bátyámat, vagy más, rám felettes én-pótlékként rám telepedő rokonomat, ismerősök vagy ismeretlenek hatását; én majd másként fogok bánni a családommal, gyermekeimmel, sőt az életemmel. Az esetek igen nagy részében vissza lehet keresni azt az eredeti agressziót, amelynek kompenzálására ki-ki felépíti a maga kontra-felettes énjét. A rekonstrukció visszatörlesztéses változata végigkíséri az adott ember személyiségének alakulását, mint valami csapda, amelyből sokszor róka fogta csuka -szerűen saját pusztulása árán sem képes szabadulni. A Páli teológia kettőssége Saul megtérése korrekciós kényszer Pálnál ugyanez érződik, akár egyéni belső önazonosulásának útját, akár az őskereszténység irányításában betöltött szerepét tekintjük. Idősebb, tapasztaltabb testvérként akaratlanul átvette a vallási felettes én szerepét. Természetesnek tartotta, hogy Istennel szemben megélt tapasztalatát, amely fanatikussága miatt kudarchoz vezetett Pál csődöt mondott önmagával és Istennel szemben is, sajátos módon korrigálja. Noha előéletének kudarcát nem vallotta be, mégis ennek árnyékában határozta meg saját és a kezdeti názáreti közösség útját Isten felé. Belső megváltozását csak a damaszkuszi élmény leírása fogalmazza meg villámcsapásként, valójában folyamatosan kísértette a múlt, és a názáretivé válás még fejvesztésekor sem volt teljesen készen. Éppen erről árulkodik ismétlődő, agresszív elutasítása: Amit egykor előnyömnek tekintettem, azt Krisztusért akadálynak tartom. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tartottam, csak hogy Krisztust megnyerhessem, és hozzá tartozzam (Fil 3,7-8). Bár azt is írja, hogy élek én, de nem én, hanem Krisztus él bennem, de ugyanakkor állandóan kísérti az adóslevél (Kol 2,14), amelyet soha sem tudott kiegyenlíteni. Neki is éppúgy, mint bárki másnak, az infantilizmusból kellett eljutnia a felnőtté válásig. Éppen ez a látszólagos határozottság amely valójában agresszivitás mutatja, hogy mindez csak álarc, amely mögé belső bizonytalanságát rejtegeti. Aki sáncokkal, isteni átkokkal határolja el magát másoktól, miközben Isten közelségét, üdvözítő akaratát hirdeti különösen akkor, ha Isten maga döntötte le a válaszfalat, és szüntette meg az ellenségeskedést (Ef 2,14), az végtelenül gyenge, vagy zavarodott. A fanatizmus mindig belső bizonytalanságról árulkodik. Aki az őt ért agresszióra csupán másik agresz- 2010/4 5 15

16 SÚLYPONT: A BIBLIA VILÁGA Pál apostol útjai legtöbbet fáradozott szióval tud válaszolni, jobb esetben áthárítással menekülni, annak a személyiségében, vallási világában még csak vendégségben van a felettes én, az új, jézusi út, és újra meg újra megkísérti a régi. A rettenetes Isten árnyéka ott lebeg a jézusi életút fölött. Pál egyszerre bizonygatja, hogy feddhetetlen a törvény teljesítésében (Fil 3,4-6), és hogy különb apostoltársainál. Buzgóságát és a Törvénnyel való azonosulását bizonygatja, de egyidejűleg azt is, hogy az a Krisztus él benne, aki éppen a Törvénytől való szabadulást jelentette számára (Róm 3,28; 6,14). Hangsúlyozza, hogy Isten előtt nincsen többé különbség görög és zsidó, törvény alá rendeltek és alá nem rendeltek között, mert Isten üdvözítő szándéka mindenkire vonatkozik, hiszen ő nem személyválogató, ugyanakkor szemrebbenés nélkül természetesnek tartja, hogy Jákobot szereti Isten, Ézsaut pedig utálja (Róm 9,13). Pál belső kettőssége nyilvánul meg abban is, ahogy Pétert kétszínűnek és következetlennek mondja, hogy nem akar a jelenlévő zsidó testvérek miatt a pogányokkal egy asztalhoz ülni (Gal 2,11-14), de azt természetesnek tartja, amikor szó nélkül elfogadja Jakabnak, az igaznak a tanácsát, és megjátssza a hithű ószövetségit, látszólag fogadalmat téve a négy beépített férfival, és tisztulási szertartást végez (Apcsel 21,23-24), holott a Názáreti megismerése óta már nem akar másról tudni, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről (1Kor 2,2). Úgy tűnik ez a kizárólagosság még mesze nem mindenütt jutott érvényre benne. Isten kiszámíthatatlanságának magyarázatául Pál egyszerűen azt mondja, hogy bármit megtehet, hiszen ki állhat ellen akaratának (Róm 9,20). Állítja ugyan, hogy ami Istenből megismerhető, az világos előttünk, hiszen ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, a világ teremtése óta művei által értelemmel felismerhető (Róm 1,20-21), de ezzel a megismeréssel szembeállítja a bölcsességet. Bár eviláginak nevezi, de elfelejti megmagyarázni, hogy értelmünkben hogyan születik más, mint evilági: Lerontom a bölcsek bölcsességét, és az okosok okosságát (1Kor 1,18-21). Rosszal ne fizessetek a rosszért, és bosszút ne álljatok, mert az ítélet és a bosszú Istené (Róm 12,17). Megrója a korinthusi testvéreket, akik pörösködnek egymással, mégpedig a hitetlenek előtt (1Kor 6,1-6), de nem tartja ellentmondásosnak, hogy ő, amikor saját életét menti hittársaitól, a császárhoz fellebbez (ApCsel 25,8-10). A glosszoláliát (nyelveken beszélés) a hatékony igehirdetés akadályának nevezi, és szükségtelennek nyilvánítja, de egyidejűleg a nyelveken szólás bajnokának mondja önmagát (1Kor 14,17-19). Hirdeti, hogy Isten egyforma szeretettel karol fel mindenkit, és egyformán bocsátja meg mindenkinek a bűnét, hiszen a szeretet nem rója föl a rosszat, és haragra nem gerjed (1Kor 13,5), de természetesnek tartja, hogy egyesek Isten előtt nem kedvesek, az embereknek pedig ellenségei: Így mindenkor betöltik bűneik mértékét, és rájuk nehezedik Isten haragja teljes erejével (1Tessz 2,15-16). Isten kegyelmének ingyenes és megvásárolhatatlan voltát hangsúlyozza, de ugyanakkor a pokol megvásárolhatósága mint Isten elutasító, eltaposó reakciója ellen nem tiltakozik (Róm 2,6). A jócselekedeteknek nincsen erkölcsi és Istenre ható értékük, de a gonoszaknak van. Azt írja, hogy mindenki a maga meggyőződését kövesse (Róm 14,5), de ha valaki valóban másként vélekedik (mint ő), átkozott legyen (1Kor 16,22). Az, ami benne élt, nem elégedett meg azzal a Jézussal, aki mindenféle teológiai /4 5

17 SÚLYPONT: A BIBLIA VILÁGA csavarintások nélkül akart élni. Pál írt ugyan ha valóban ő írta az önmagát kiüresítő, mindent kockára tevő Istenről, mégsem tudott szabadulni Isten súlyától, ezért szinte egyidejűleg fenyeget, hogy az Úr napja úgy jön el majd, mint a tolvaj. (1Tessz 5,2.) Javára írható, hogy bár nem nyilatkozik egyértelműen, de a Rómaiakhoz írott levelében saját belső zűrzavarát fogalmazza meg: Magam sem értem, mit teszek, mert nem azt teszem, amit szeretnék, a jót, hanem amit gyűlölök, a rosszat (Róm 7,14-23). Názárettől Tarzusig Ez a bevallott kettéhasadtság mondhatnánk általános emberi ambivalencia magyarázatot adhat Pál sajátos Jézus-átírására, amely magában foglalja alapvető bizalmatlanságát önmagával, a világgal, sőt Istennel szemben is. Pál számára csupán egyetlen megoldás kínálkozott, hogy megszabaduljon önmagától: a bűnbak-képzés, aminek közvetlen vesztese Jézus, de igazi céltáblája végső soron maga Isten lett, akit másképp nem lehet kibékíteni önmagával, csak agresszió által (Róm 5,10-11). Erre a tudattalan agresszióáttolásra utal a korinthusi levélben maga Pál is: A világ fejedelmei közül senki sem értette meg Istent, mert ha megértették volna, sohasem feszítették volna keresztre (Fiát), a dicsőség urát (1Kor 2,8), vagyis az átokká válás (Gal 3,13), amit Pál szerint Jézus vállalt, Isten elégtelensége, érthetetlensége miatt történt. Ez az a pont, ahol Pál maga is belátja, hogy ez a megoldás kevés. Hiszen az agresszió agresszió általi megszüntetése nem hozhat igazi katarzist, ezért kellett máshol és máshogyan keresnie a megoldást. Erre mutat az első korinthusi levél, ahol világosan bevallja, hogy a kereszt nem lehet végső megoldás: Ha Krisztus nem támadt föl, semmit sem ér a hitünk (1Kor 15,17), mert még mindig ott vagyunk, ahol eddig. Itt fogalmazódik meg a sajátos páli továbbvezetés, amely az egész jézusi sorsot csak a feltámadáson keresztül tudja kivezetni a saját maga által szerkesztett negatív zsákutcából: Ádám Krisztus = őselvetettség isteni mégis megváltás. Jézust Isten iránti elkötelezettsége éltette, annak a kockázatnak vállalásával, hogy ezért sem a római császárok, sem talpnyalóik, a prokurátorok, sem pedig az utókor nem lesz megelégedve, sőt egyértelműen erőszakot fognak elkövetni életén és tanításán. Az egyéni kettéhasadtság okát Pál nem önmagában, főképp nem teremtett végességében kereste, hanem közvetlenül vagy közvetetten, de Istentől származtatható eredeti elvetettséggel igyekezett magyarázni. Az ádámi bűn emberiség méretű eszkalálása ami még emberi szinten Pál apostol sírja Rómában börtönvendégség is törvénybe ütköző, hiszen a kollektív bűnösség elvét valósítja meg hihetetlenül Isten nélküli elgondolás, és évezredeken keresztül senkinek nem bántotta a szemét, és nem botránkoztatta meg a lelkét. Pál kényszerítve érezte magát, hogy megszerkessze az abszolút üdvösségi mélypontot, az ádámi ősbűnt, hogy a jézusi megváltás valóban mindent, saját mélypontját is felül tudja írni, és így az általa hirdetett evangélium kellő nyomatékkal rendelkezzen azok között az emberek között, akik már sokadik csalódásukon voltak túl az istenekkel kapcsolatban. Az emberiség és a világ bűnbe fullasztása nélkül nem tudott mit kezdeni Jézussal. Ezért erőltette rá a keresztre feszített, mit sem sejtő Jézusra az engesztelő és helyettesítő áldozat teológiai töviskoronáját. Külön problémát jelent, hogy Pál, aki Rómában legfeljebb börtönvendégségben tartózkodott a vonatkozó beszámolók szerint, miért érezte feladatának, hogy egy tulajdonképpen idegen gyülekezet számára fogalmazza meg teológiai nézeteit. Talán nem volt gazdája a római közösségnek? Klaudiusz császár Kr. u. 49-ben kitiltotta a zsidókat Rómából, és ez magával hozta azt is, hogy a keresztények közül is távozniuk kellett sokaknak, akik érintve voltak. Így a közösség vezetése is a pogányságból megtértekhez került, de vajon ez elégséges oka volt-e annak, hogy egy bizonytalan múltú, tarzuszi idegen az ószövetségi kegyetlen istenfogalom foglyaként felülírjon mindent, ami talán újszövetségi, és éppen ezért talán valóban jézusi volt? Miért nem az efezusiaknak vagy a tesszalonikaiaknak írta mindezt? Kérdések, amelyekre, ha volt is válasz, már soha nem fogjuk megtudni, talán azért, mert a válasz nem lenne eléggé megnyugtató! Jézus valószínűleg sejtette, hogy tanításából teológiát, életéből mítoszt, halálából pedig áldozatot fognak csinálni, és eredeti, egyszerű odaadott élete a végén már nem lesz elég érdekes és meggyőző ahhoz, hogy megtöltse az űrt az ember és Isten között. Az egyház gondolkodás nélkül kezdett építkezni arra, amit Pál alapként Krisztusban lerakott, függetlenül attól, hogy Jézus soha sem akart Krisztus lenni, kivéve a jánosi szövegekben, amelyek értelmében már az anyaméhtől az volt. Még csak gyanúja sem merült fel annak, hogy valamit felül kellene vizsgálni. Elsősorban azt, hogy mit is akart Jézus; mert hogy Pál mit akart, már tudjuk! Pál sajátos teológiája lett az alapja mindannak, ami kötelezően áll előttünk Jézusról, és amiből egy új Jézus született, akinek azonban már nem Názáret volt szülővárosa, hanem Tarzusz. Sulyok Gábor 2010/4 5 17

18 SÚLYPONT: A BIBLIA VILÁGA A katolikus bibliatudomány nagy egyéniségei Beszélgetés dr. Joachim Gnilkával Joachim Gnilka 1928-ban született a sziléziai Leobschnützben. Tanulmányait Eichstättben, Würzburgban és Rómában végezte. Tudományos tevékenysége Würzburgban kezdődik ( ). Münsterben együtt tanított Ratzinger professzorral, majd 1975-ben Münchenbe hívták, ahol az újszövetségi egzegézis professzora lett 1997-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig. A Herder Kiadó gondozásában megjelent több mint 20 kötetes katolikus Újszövetség-kommentár csaknem felét ő írta. Körülbelül 50 biblikus tanár szerzett nála diplomát, közülük 20 jelenleg a világ különböző egyetemen tanít ben a Pápai Biblikus Bizottság tagja lett, 1983-ban pedig a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagjának hívták meg. Pápai prelátusi kitüntetést kapott 1992-ben II. János Páltól. Erdő Péter bíboros Stephanus-díjjal tüntette ki, számos művét magyarra fordították tól a Neue echte Bibel sorozat szerkesztője. A magyarra is lefordított A Názáreti Jézus - Üzenet és történelem (Bp. 2001) a Jézus-kutatás mindmáig legjobb összefoglalója; A Biblia és Korán (Bp. 2007) pedig a keresztény-muszlim párbeszédben meghatározó kézikönyvnek számít szerte Európában. Számos cikke jelent meg magyarul a Vigíliában, a Pannonhalmi Szemlében, a Mérlegben. A jelen beszélgetés szövege szerkesztett változat. Benyik György: Professzor úr, számunkra nagy megtiszteltetés, hogy részt vesz a szegedi biblikus konferenciákon, a mi konferenciáinkon. Köszönjük, hogy vállalkozott erre a beszélgetésre, hiszen Ön immár a katolikus biblikus kutatás nagy ikonja, német nyelvterületen biztosan az egyedüli. Igen sok személyes élménye van a korábbi katolikus és a mostani biblikusokról is. Szabadjon megkérdezni, ki volt az a biblikus, akit tanárának tekint, és akinek a legnagyobb hatása volt tudományos szemléletére? Joachim Gnilka: Tanulmányaimat Würz burgban kezdtem. A doktori dolgozatom egyben díjnyertes munka is volt az egyetemen. A témám egzegézis-történeti téma volt. Egészen pontosan a tisztítótűz tanításának keletkezéstörténetével foglalkoztam. A tisztítótűz tana egészen különös biblikus dolgozat! Abban az időben ez egy tipikus katolikus témaválasztás volt, és klasszikus témának számított. A tisztítótűz bemutatása az 1Kor 3,13 alapján: Az (Úr) napja ugyanis nyilvánvalóvá teszi, mivel tűzzel érkezik, és a tűz majd megmutatja, kinek mit ér a munkája. Joachim Gnilka professzor Ez a téma inkább illett volna egy dogmatikushoz és nem a biblikushoz. Ez igaz. Az akkori időszak meghatározó biblikus gondolkodói nem az egzegéták sorából léptek elő: így Karl Staab ( ) nem az egzegéták közül jött, mint ahogyan Berthold Altaner ( ) sem, aki híres patrisz tikus lett. Azt kell mondanom, hogy nekem igen nagy szerencsém volt, mert Würzburgban Altaner akadémiai tevékenységének utolsó három évében találkoztam vele, amely igen hasznos volt, mivel ő igen jó előadó volt. Talán az is ismeretes, hogy nehézsége akadt az 1950-ben kihirdetett Mária-dogmával (Mária mennybevétele). A dogma kihirdetését megelőzte egy három évig tartó, igen heves és élénk vita. Ebben a vitában Altaner is részt vett, és a dogmatikus deklaráció ellen foglalt állást. Az ellenfele Ignacio Filocrassi volt a római Gregoriána Egyetemről. Altaner ezért újra és újra visszatért az előadásaiban erre a témára, miközben azt mondta: ha mégis bekövetkezik a dogmatikus deklaráció, akkor lakatot teszek a számra, Úgy gondolom, hogy ez tipikusan katolikus, lojális mentalitás volt /4 5

19 SÚLYPONT: A BIBLIA VILÁGA Ezt tényleg meg is tartotta, Rómából mégsem nézték jó szemmel. Tehát Rómában akkoriban nem viselték el, hogy egy ilyen jelentős patrisztikus ezen dogma ellenében gondolkodik. Szabad megkérdeznem, vajon Altaner és Karl Staab jó kapcsolatban voltak egymással? Nézze, Staab egy öreg Würzburger volt, míg Altaner Sziléziából, Breslauból (ma Wroczlaw) jött, ahol Joseph Fittich utóda volt. Igen nehéz volt az élete ban, amikor Adolf Hitler hatalomra került Németországban, Altanert náciellenessége miatt azonnal kirúgták az egyetemről. Hitler január 13-án lépett hatalomra, és Altanert már február elején eltávolították, mert pacifista volt, és mert volt bátorsága felszólalni a nácik ellen. Számomra mindez azért igen érdekes, mivel Altaner Magyarországon és talán Németországban is pat risztikus tekintély, ezt a személyes vonatkozását azonban senki sem ismeri, vagy senki sem beszél róla Magyarországon. Ahogyan én tudom, Breslau és Würz burg két igen fontos egyeteme volt a katolikus bibliatudománynak. Vagy Breslauban az egyházjog erősebb volt? Breslauban a régi Fridrich Egyetem azért is volt számunkra igen jelentős, mert volt egy evangélikus és egy katolikus fakultása is, és amiatt is igen híres volt, mert a breslaui egyetemről került ki abban az időben a legtöbb Nobel-díjas egész Németországban. Összesen nyolcan. Mindenféle tudományból: orvos, gyógyszerész és kémikus is akadt közöttük. A szentírástudomány pedig igen megerősödött Maier működése kapcsán. Igen. F.W. Maier ( ) volt az utolsó nagy biblikus Breslauban, de ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy az első modern katolikus egzegéta egész Németországban. A háború után az egész német nyelvterületen ismertté vált, mert jelentős iskolát teremtett. Először Freiburgban, majd Würzburgban volt, Breslauban vált híressé, a háború után azonban a müncheni egyetemre került, és ott működött 8-10 éven keresztül. Úgy tudom, problémája volt a bíborossal. Korábban is volt problémája írásainak megjelentetésével. Szeretett volna egy kommentárt megjelentetni a szinoptikus evangéliumokról. El is készítette azt, de nem kapott nyomtatási engedélyt, mert, hogy szaknyelven szóljak, nem a két forrás elméletet vallotta 1, amely akkoriban a katolikus körökben általánosan elfogadott volt. Vagyis nem azt tartotta, hogy a Márk-evangélium lenne az, amely először keletkezett, hanem úgy vélte, hogy Máté evangéliuma volt az első. Elképzeléseinek lényege, hogy a szóbeli források Márk evangéliumában egyesülnek, és ezt a Máté-evangélium elvetette. Maier azt mondta, hogy az (ős, vagy arám) Máté-evangélium inkább tekinthető az első evangéliumnak. Hát ezért nem tudta megjelentetni kommentárját. A tiltás azonban nem Rómából érkezett, hanem a kölni érseki hivatalból, ahonnan az imprimaturt, vagyis a nyomtatási engedélyt kellett volna beszerezni. Még súlyosabban érintette, hogy fel kellett adnia oktatói tevékenységét. Börtönlelkész lett, és csak a háború után ment Münchenbe, abban az időben, amikor Josef Ratzinger is ott tanult, aki a tanítványa lett. Amikor Münchenben megkezdte egyetemi oktatómunkáját, az volt az első mondata a katedrán: Én a börtönből jövök! Ez igazán sokatmondó... Természetesen ez abban az értelemben igaz is volt, hogy börtönlelkész volt Münchenben, ahol iskolát teremtett. A háború után a legtöbb német egyetemen az Újszövetség-professzorok mind Maier-tanítványok voltak: Rudolf Schnackenburg ( ), Otto Kuss ( ), Josef Gewiss, Franz Schierse, Joseph Mussner (1916- ), Franz Joseph Blinzler ( ), Wolfgang Trilling ( , Josef Blank ( ). Tehát azt mondhatjuk, hogy a későbbi nagy katolikus biblikusok mind Friedrich Wilhelm Maier tanítványai voltak. Pontosabban egy egészen jelenetős részük. Ennek ellenére munkásságának nagy részét az íróasztalfiókjának írta. Például a Római levél kommentárját is. Ez azt jelenti, hogy a szinoptikus kérdés igen veszélyes témának számított akkoriban katolikus körökben? Akkoriban tabunak számított a szinoptikus kérdés. Egészen addig, míg a Biblikus Commissio újabb döntést nem hozott ebben a kérdésben. 1 A szinoptikusok két forrás-elméletének vitája a 19. században kezdődött többek között Christian Hermann Weisse (1838) és Heinrich Julius Holtzmann (1863) munkássága nyomán. Ma már szinte mindenki elfogadja. A két forrás-elmélet lényege, hogy Máté és Lukács evangéliuma két azonos forrást használhatott, Márk evengéliumát és az ún. Quellé-t, vagy más szóval Logienquellé-t (Q), amelyet Márk nem ismert. A két fő forrás mellett számos szóbeli forrás is az evangélisták rendelkezésére állt, melyet mint saját anyagukat ( Sondergut ) az evangéliumuk szövegébe bedolgoztak. 2010/4 5 19

20 SÚLYPONT: A BIBLIA VILÁGA Mondhatjuk, hogy a katolikus biblikusok számára az első enyhülést az 1893-as Providentissimus Deus enciklika hozta meg? Rómában a modern egzegézis megjelenése a Biblikus Intézet megalapításához köthető, ami 20 évvel később történt. A Commissio Biblica ennél régebbi (1902-ben alapították), és sokkal inkább konzervatívnak tekinthető. Úgy gondolom, hogy a német katolikus biblikusok számára igen nagy kihívást jelentett, hogy ugyanabban az országban élt és publikált számos nagy hatású evangélikus biblikus is. Ennek következményei voltak a nagy véleménycserék. Nemcsak a breslaui egyetemen, hanem például Münsterben és Münchenben is egymás mellett élt az evangélikus és a katolikus fakultás, és ez jelentős tudományos eszmecserét eredményezett. Ebben az időben jó volt a hivatalos vagy a magánjellegű kapcsolat a katolikus és az evangélikus biblikusok között? Ez lassan fejlődött ki, és igazából csak a második világháború után lett jó. A katolikus egzegétáknak sok nehézséggel kellett szembenézniük, nem egyszer azért, mert túlságosan konzervatívok voltak. Nemzetközi vonatkozásban segített a New Testament Studies (SNTS), amely először csak brit szervezetként jelent meg, amelyben az anglikán és a lutheránus egzegéták kezdtek együtt dolgozni. Azonban ez a társaság a háború után kiterjesztette aktivitását a kontinentális Európára is, a vezetőségben pedig arról vitáztak, hogy katolikus egzegétákat is fel kellene venni a társaságba. Ez valójában az 50-es években történt meg, én is az elsők közé tartoztam, de a legjelentősebb lépés Schnackenburg felvétele volt. Csakhogy néhányuknak problémájuk akadt a római tanítóhivatallal. Ilyen jellegű nehézségei voltak M. Zerwicknek ( ) és S. Lyonnet-nek is. Ez azonban már a 60-as években történt. De ebben a konfliktusban szerepe volt a Biblikus Intézet és a Lateráni Egyetem rivalizálásának is. Ennek lett a következménye, hogy mindkét biblikusnak meg kellett válnia a katedrájától. Térjünk vissza a biblikusokhoz. Mi beszéltünk F. W. Maierről, de találhatók itt még más jelentős nevek, mint Otto Kuss és Josef Gewiss vagy Rudolph Schnackenburg, Franz Joseph Sils, Franz Mussner, Joseph Blinzler vagy Josef Blanck is. Melyikük számít a legérdekesebb személyiségnek az Ön szemében? Nem akarom őket értékelni, inkább csak azokról beszélek, akik rám hatottak, de szeretném újra hangsúlyozni, hogy ők valamennyien Maiertanítványok voltak. Ebből is láthatja, hogy a világháború után és a 60-as években milyen erőteljesen érvényesült az ő hatása. Ők érték el, hogy a katolikus Újszövetség-magyarázat az evangélikus biblikummal azonos tudományos szintre emelkedett. Mi több: a 60-as években a katolikus egzegézis számos területen meg is előzte az evangélikus egzegézist. Magyarországon a Herder kiadásában megjelent német nyelvű kommetársorozat a legismertebb a szakmában. Számos kötetét Ön jegyzi. A legtöbb szerző ebben a sorozatban katolikus. Ez egy katolikus kommentársorozat. A háború után, 1946 körül indította el a Herder Kiadó, és az első szerkesztője Alfreld Wikenhauser ( ) volt. Ő egyébként ezzel párhuzamosan tervezett egy ószövetségi kommentársorozatot is, de az végül nem jelent meg. Az újszövetségi sorozatban az első Rudolf Schnackenburg János-levelekről szóló kommentárja volt. Én csak később kapcsolódtam be a munkába, és Pál apostol fogságból írt leveleiről, a Filippi, Kolosszei, Efezusi levelekről jelentettem meg kommentárt. Ezt igen gyorsan elfogadták és használták az evangélikus biblikusok is, teljesen elismert lett. Sajnos a sorozat nem fejeződött be teljesen, még ma is hiányzik 2-3 újszövetségi írás kommentárja, például a Tesszaloniki levélhez és a Jelenések könyvéhez. A sorozat nagy hiányt pótolt, és sok példányt adtak el belőle, sőt zsebkiadásban is megjelentették. A legnagyobb előrelépésnek azonban az számított a 60-as évek végén, hogy Schnackenburg és svájci evangélikus kollégája létrehoztak egy ökumenikus kommentársorozatot. Igen, ez az EKK vagyis Evangélikus-Katolikus Kommentár sorozat. Ebben jelent meg Ulrich Luz (1923-) Máté-kommentárja, és az Ön kommentárja is. Igen az én Márk-kommentárom is megjelent ebben a sorozatban. Ez igen nagy dolog volt, mert ez lett az első ökumenikus kommentársorozat. Azonban még ez a sorozat sem fejeződött be. Igen, ezeken még dolgoznak. A kiadó és a kommentárok szerzői minden évben találkoznak. A legutolsó megjelentetett kötet Thomas Schneller /4 5