JULIE ORRINGER LÁTHATATLAN HÍD A MŰ EREDETI CÍME: JULIE ORRINGER THE INVISIBLE BRIDGE 2010 MAGYAR FORDÍTÁS: KEPES JÁNOS

Átírás

1 JULIE ORRINGER LÁTHATATLAN HÍD A MŰ EREDETI CÍME: JULIE ORRINGER THE INVISIBLE BRIDGE 2010 MAGYAR FORDÍTÁS: KEPES JÁNOS MAGYARORSZÁGI KIADÁS ÉVE: 2011

2 A Zahav fiúk emlékére

3 O tempora! O mores! Ó, mekkora nagy córesz! A Mocsári Gólyahír nevű munkaszolgálatos újságból, Bánhidai munkatábor, 1939 Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul, a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull; torlódik ember, állat, szekér és gondolat, az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad. Te állandó vagy bennem e mozgó zűrzavarban, tudatom mélyén fény lesz örökre mozdulatlan s némán, az angyal, ha pusztulást csodál, korhadt fának odván temetkező bogár. Radnóti Miklós Razglednicáiból, amelyeket 1944-es halálmenete alatt Heidenauból írt a feleségének Mintha rámfeküdne az ég és tű fokán át lélegeznék. W. G. Sebald, az Elmondatlanból

4 ELSŐ RÉSZ Iskolák utcája

5 ELSŐ FEJEZET Egy levél KÉSŐBB MINDIG úgy mesélte neki, hogy a történet azon az estén kezdődött, amikor a Magyar Királyi Operaházban voltak. Egy nappal azelőtt, hogy elindult Párizsba az Orient expresszel. Az 1937-es évben, szeptember hónapban jártunk, jóval hidegebb este volt az évszakban megszokottnál. A bátyja ragaszkodott hozzá, hogy búcsúajándékképpen elvigye az operába. A Toscát játszották, a kakasülőre szólt a jegyük. De nem a főbejárat hármas márványboltíve, a korinthoszi oszlopok és a hősi frízzel díszített homlokzat fogadta őket. Nekik a szerény oldalbejárat jutott, a vörös képű jegyszedő, a kopott parketta, a falakon foszladozó operai plakátok. Lányok kapaszkodtak fel térdig érő ruhában a lépcsőn, viseltes öltönyben érkező fiatalemberek karján, nyugdíjas öregurak civakodtak galambősz feleségükkel, amíg felballagtak az öt szűk lépcsőfordulón. Odafönn, a tükrökkel és fapadokkal bútorozott foyer-ban derűs hangzavar, dohányfüsttől elhomályosult levegő. A másik oldalon a koncertterem hatalmas villanyfényes csarnoka, belül a görög halhatatlanok mennyezetfreskóival és aranyozott cirádás zsöllyékkel. András soha nem gondolta volna, hogy egyszer itt megnéznek egy operát, eszébe sem jutott, amíg Tibor meg nem vette a jegyet. Tibor szerint azonban, aki Budapesten jár, annak legalább egy estét Puccinira kell szánnia az Operaházban. Most áthajolt a korláton és megmutatta neki Horthy ellentengernagy páholyát. Aznap használatlanul állt, leszámítva egy huszármentés, idős tábornokot. Odalenn a mélyben szmokingos jegyszedők kísérték helyükre a hölgyeket és urakat, a férfiakon öltöny, a nők hajában csillogó ékszerek. Bárcsak Mátyás is láthatná ezt! mondta András. Látni fogja, Andráska. Amint megvan az érettségije, feljön Budapestre, és egy éven belül már a könyökén fog kijönni. Andrásnak muszáj volt elmosolyodnia. Tiborral akkor költöztek Budapestre, amikor Debrecenben befejezték a gimnáziumot. Mindhárman a Konyár nevű alföldi kis faluban nőttek fel, a főváros valamikor a világ közepének tűnt a szemükben. Tibor úgy tervezte, hogy Olaszországban jár majd orvosi egyetemre, András pedig, aki csak egy évet töltött itt, Párizsba készült tanulni. Mielőtt megérkezett az École Spéciale d Achitecture értesítése, mindenki azt hitte, Tibor megy el először. Az utóbbi három évben eladóként dolgozott egy Váci utcai cipőboltban, pénzt gyűjtött a tanulmányaira, éjszakánként pedig kétségbeesetten bújta az orvosi tankönyveket, mint akinek az élete függ tőle. Amikor egy éve András hozzá költözött, úgy nézett ki, hogy Tibor bármelyik percben indulhat. Már letette a vizsgáit, be is adta a jelentkezését a modenai orvosi egyetemre. Úgy számított, hogy nagyjából hat hónap, amíg felvételt nyer és megkapja a diákvízumot. Az orvosi egyetem viszont a külföldi diákok várólistájára tette, és közölte, hogy akár egy-két évbe is beletelhet, amíg elkezdheti a tanulmányait. Tibor egy szót sem ejtett a saját helyzetéről, amióta András megkapta az ösztöndíjat, az irigykedésnek a legkisebb tanújelét sem adta. Inkább operajegyet vett és segített Andrásnak a felkészülésben. Most, hogy kialudtak a lámpák és hangolni kezdett a zenekar, Andrásra titokban rátört a szégyen. Biztos volt benne, hogy

6 fordított helyzetben ő is örülne Tibor sikerének, de úgy érezte, nehezen tudná leplezni féltékenységét. A zenekari árok oldalsó ajtaján át hórihorgas férfi lépett ki a reflektorfénybe. A haja olyan volt, mintha hófehér lángnyelvek táncolnának a fején. A közönség zajos tetszésnyilvánítása közepette fellépett a pódiumra. Háromszor is meghajolt, alázatosan széttárta a kezét, míg végre csend lett. Ekkor a zenészek felé fordult, és felemelte a pálcáját. Pillanatnyi feszült szünet után orkánként zúdult elő a zene a fúvósokból és vonósokból; betöltötte András mellkasát, hogy szinte levegőt sem kapott. Felemelkedett a bársonyfüggöny és feltárult egy olasz katedrális minden apró részletében pontos belső tere. Borostyán és azúr fény áradt az ólomüvegablakokon át, a vakolt falon sejtelmesen derengett Mária Magdolna befejezetlen freskója. Csíkos rabruhában egy férfi osont be a templomba és megbújt az egyik félhomályos oldalkápolnában. Bejött a festő is, hogy tovább dolgozzon a freskón, majd a sekrestyés, aki feltette magában, hogy még a következő istentisztelet előtt rendbe téteti vele az ecseteket és törlőrongyokat. Majd Tosca lépett be, az opera dívája, akiről a Mária Magdolna-freskót mintázták, bokáját körüllengő karmazsinvörös szoknyában. Felszárnyalt az ének, az Operaház festett kupolájában lebegett Cavaradossi, a festő klarinétosan csengő tenorja, a menekülő Angelotti telt basszusa, Tosca, a történetbeli díva barackízű, meleg szopránja Toronyi Zsuzsa hangján. Annyira tömör, szinte megfogható volt az a hang, hogy András úgy érezte, ha kinyújtaná a kezét a páholyból, bele tudna markolni. Mintha maga az épület is hangszerré vált volna. Az architektúra kitágította és betöltötte, felfokozta és magába olvasztotta a hangokat. Ezt soha nem fogom elfelejteni súgta oda a bátyjának. Nagyon helyes! súgta vissza Tibor. Remélem, te is elviszel az operába, ha majd meglátogatlak Párizsban. A szünetben apró csészéből feketekávét ittak a büfében, és megbeszélték a látottakat. Vajon a festő, mikor nem volt hajlandó elárulni a barátját, önzetlen ragaszkodásának adta jelét, vagy csak a saját dicsőségéért hősködött? Vagy amikor később kiállta a kínvallatást, ezzel Tosca iránti vágyát szublimálta-e? És vajon maga Tosca ledöfte volna Scarpiát, ha a hivatása nem teszi ennyire fogékonnyá a melodráma iránt? Beszélgetésüknek kesernyés gyönyört kölcsönzött, hogy valamikor kisfiú korában órákon át hallgatta Tibort, amikor barátaival filozófiáról, sportról, irodalomról vitatkozott, és közben egész lelkével arra áhítozott, hogy egyszer ő is olyasmit tudjon mondani, amit Tibor szellemesnek, fontosnak talál. És most, hogy egyenrangúvá, vagy majdnem egyenrangúvá vált Tiborral, fogja magát és vonatra száll, hogy elmenjen innen sok száz kilométerre. Mi lelt? kérdezte Tibor, és a karjára tette a kezét. Erős a füst felelte András, köhögött, és elfordította a tekintetét Tiborról. Megkönnyebbült, amikor a pislogó lámpa a szünet végét jelezte. A harmadik felvonás végén, számtalan visszatapsolás után mikor Tosca és Cavaradossi varázsütésre feltámadt halottaiból, az álnok Scarpia pedig szívből jövő mosollyal vette át az öles rózsacsokrot -, András és Tibor a zsúfolt lépcsőn elindult a kijárat felé. Odakint halvány csillagok pislákoltak elszórtan a városi fények fölött. Tibor karon fogta Andrást és az épület Andrássy út felőli oldalához vezette, ahol a

7 grandiózus főbejárat hármas márványboltíve alól hömpölygött ki az első sorok illusztris közönsége. Azt akarom, hogy megnézd az előcsarnokot mondta Tibor. Majd azt mondjuk a jegyszedőnek, hogy otthagytunk valamit. András a központi bejáraton át követte bátyját a csillárokkal megvilágított haliba, ahol kettéágazott a karzatra vezető márvány lépcsőház. Estélyi ruhás nők és férfiak sokasága jött lefelé, ám Andrást kizárólag az architektúra érdekelte. A lépcső mentén antik párkánydísz, felül keresztíves boltozat, a karzatot tartó rózsaszínű korinthoszi oszlopok. Ybl Miklós székesfehérvári magyar építész nemzetközi pályázaton nyerte el az Operaház tervezésének jogát. András tizennyolcadik születésnapjára az apjától kapott egy könyvet Ybl építészeti rajzairól, és hosszú délutánokon át tanulmányozta ezt a teret. Miközben körülfolyta a kiáramló közönség, ő egyfolytában a mennyezet boltíveit bámulta. Annyira igyekezett összeegyeztetni a háromdimenziós valóságot a fejében rögzített vonalas rajzokkal, hogy észre sem vette, valaki megáll előtte és megszólítja. Pislognia kellett, hogy ki tudja venni az illetőt. Testes, galamb formájú asszony volt, cobolyprém bundában, és mintha szabadkozott volna valamiért. András meghajolt, és félreállt az útból, hogy továbbengedje. Nem, nem szólalt meg a hölgy -, maradjon csak ott, ahol van! Micsoda szerencse, hogy összefutottam magával! Fogalmam sem volt, hogyan találhatnám meg. Próbált visszaemlékezni, hol és mikor láthatta ezt az asszonyt. Nyakában gyémánt nyakék, bundája alól rózsamintás selyemszoknya látszott ki, sötét hajfürtjei, mint valami sapka olyan szorosan fonódtak a fejére. Karon fogta Andrást és kivezette az Operaház előtti lépcsőre. A múltkor a bankban kérdezte tőle -, ugye maga volt, azzal a borítékkal meg a frankokkal? Most ráismert. Haász Elza, a bankigazgató felesége. Látta is egypár alkalommal a Dohány utcai nagyzsinagógában, ahova néha eljárt Tiborral a péntek esti istentiszteletre. Vele ütközött össze néhány nappal ezelőtt a bankban. Éppen ment volna át a nagytermen. Még a szalaggal átkötött kalapdoboz is kirepült a kezéből. Ő pedig elejtette a frankokkal teli papírborítékot, az persze kinyílt, és szanaszét repültek belőle a zöld meg rózsaszín bankjegyek. Ott szállingóztak, akár a konfetti. Ő pedig felvette, leporolta a kalapdobozt, visszanyújtotta a hölgynek, aztán csak nézte, ahogy eltűnik a PRIVÁT feliratú ajtó mögött. Úgy látom, nagyjából egyidős lehet a fiammal szólalt meg a hölgy. A pénznemből ítélve pedig úgy sejtem, Párizsba készül, tanulni. Holnap délután indulok felelte András. Meg kell tennie egy nagy szívességet. A fiam a Beaux-Arts-ba jár, szeretném, ha elvinne neki egy csomagot. Rettentő nagy kényelmetlenség volna? Beletelt egy pillanatba, amíg meg tudott szólalni. Ha vállalja, hogy elvisz egy csomagot Párizsba, azzal eldöntötte, hogy tényleg elmegy, valóban kész maga mögött hagyni a fivéreit, szüleit, hazáját, és belevetni magát a nyugat-európai ismeretlenbe. Merrefelé lakik a fia? kérdezte. Természetesen a Quartier Latinben felelte az asszony nevetve. Egy festő padlásszobájában, persze nem olyan mesés villában, mint ez a Cavaradossi. Bár azt

8 mondja, meleg vize van, és kilátása a Panthéonra. Ó, már itt is a kocsi! Szürke négyajtós autó állt meg a járdánál, Haászné pedig a karjával jelzett a sofőrnek. Jöjjön el holnap délelőtt a Benczúr utca 26-ba. Addig mindent előkészítek. Felhajtotta a bunda gallérját és lesietett a kocsihoz, vissza sem nézett Andrásra. Nahát! szólalt meg Tibor, mikor kijött hozzá a lépcsőre. Remélem, elárulod, mi volt ez. Nemzetközi futár leszek. Haászné őnagysága velem akar elvitetni egy csomagot a fiának Párizsba. A napokban találkoztunk a bankban, amikor bementem frankot váltani. És vállalod? Vállalom. Tibor merengve felsóhajtott. A körúton robogó sárga villamosokat bámulta. Szörnyen fogok unatkozni nélküled, Andráska. Ugyan már! Lefogadom, egy héten belül lesz barátnőd. Na persze. Minden lány pont egy ilyen lyukas zsebű cipőbolti eladóról álmodik. András elmosolyodott: Na, végre egy kis önsajnálat! Már kezdett zavarni benned az a sok nagyvonalúság meg józanság. Szó sincs róla! Meg tudnálak ölni, amiért elmész. De mi értelme lenne? Akkor egyikünk se jut ki külföldre. Vigyorgott, csak a szeme csillogott komolyan az ezüstkeretes szemüveg mögött. Belekarolt Andrásba és lement vele a lépcsőn, közben a nyitány kezdőhangjait dúdolta. Pár saroknyira voltak a Hársfa utcai háztól, a kapuhoz érve még megálltak, beleszippantottak az éjszakai levegőbe, mielőtt felmentek volna a lakásba. Az Operaház fölött a visszaverődő lámpafény halvány narancssárgára festette az eget, a körút felől a villamosok csilingelése visszhangzott. András a félhomályban megállapította, hogy Tibor ezzel a hetykén fejébe csapott kalappal és vállára vetett hófehér sáljával olyan jóképű, mint valami filmcsillag. Ebben a pillanatban úgy is nézett ki, mint az a férfi, aki készen áll, hogy belevágjon egy izgalmas, rendkívüli életbe, és ezerszer rátermettebb nála, Andrásnál. Aki képes rá, hogy bárhol külföldön leszáll a vonatról, és kiverekedi magának a helyét. Ekkor Tibor kacsintott egyet, előhalászta zsebéből a kulcsot, a következő pillanatban pedig már rohantak felfelé a lépcsőn, mint két vásott gimnazista. Haászné őnagysága a Városliget mellett lakott, a mesebeli kastéllyal és nyitott medencés rokokó fürdővel büszkélkedő park tőszomszédságában. A Benczúr utcai ház olasz stílusú villa volt, krémszínű stukkódíszekkel, három oldalról eldugott kert vette körül, a formára nyírott fák csúcsa kibukkant a fehér kőfal fölött. András meghallotta a szökőkút halk csobogását, meg a kertész gereblyéjének kapirgálását is. Valószínűtlen, hogy ilyen helyen zsidók lakjanak, gondolta, ám a bejáratnál az ajtófélfára fel volt erősítve a mezüze arany borostyánba burkolt ezüsthengere. Megnyomta a csengőt, bentről ötszólamú harangjáték csendült fel. Már hallotta is a márványon koppanó cipősarkak közeledését, meg a súlyos retesz csikordulását. Ősz szobalány nyitott ajtót, betessékelte. Rózsaszín márványpadlójú kupolás előcsarnokba lépett. Állt benne egy intarziás asztalka, rajta kínai váza tele kálával. Haászné őnagysága a nappaliban várja jelentette a szobalány.

9 Mögötte haladt végig az előcsarnokon, a boltíves folyosón, majd megálltak egy ajtónál, ahonnan női hangok crescendója és decrescendója szűrődött ki. A szavakat nem tudta kivenni, de világos volt, hogy odabenn vitatkoznak. Az egyik hang a magasba csapott, tetőzött, majd lehanyatlott, mire egy másik, halkabb hang megemelkedett, kitartott és elcsendesült. Várjon egy pillanatra szólt a szobalány, és benyitott, hogy András jövetelét jelentse. A bejelenést a hangok újabb rövid összecsapása követte, mintha a vitának valamiképpen Andráshoz is köze volna. Aztán megint megjelent a lány, és bekísérte Andrást a nagy, világos szobába, ahol vajas pirítós és virágok illata terjengett. A parkettán rózsaszín-arany perzsaszőnyegek, fehér damaszttal bevont székek ellenpontozták a két lazacszínű pamlagot, az alacsony asztalkán pedig sárga rózsákkal teli tál hevert. Haászné felemelkedett a sarokban álló fotelből. Az ablak melletti íróasztalnál idősebb hölgy ült, fekete özvegyi ruhában, haját csipkekendő borította. Lepecsételt levelet tartott a kezében, aztán egy könyvoszlop tetejére tette, becsúsztatva az üveg levélnehezék alá. Haászné a szobán át András elé sietett. Nagy, hideg tenyerébe fogta a fiú kezét. Köszönöm, hogy eljött mondta. Az anyósom, idősebb Haászné. És biccentett a feketébe öltözött asszony felé. Törékeny testalkatú hölgy volt, arca csupa mély ránc. András szépnek látta, akármennyire a gyász levegője áradt is belőle. Nagy szürke szemei csendes fájdalmat sugároztak. András meghajolt felé, és udvariasan köszönt: Kezét csókolom. Válaszképpen az idősebb Haászné is biccentett: Tehát hajlandó elvinni ezt a dobozt Józsefnek mondta. Igazán kedves öntől! Gondolom, máris jó sok mindenre kell gondolnia. Cseppet sem esik nehezemre. Hosszan megvárattuk szólalt meg a fiatalabb Haászné. Simon most pakolja be az utolsó darabokat. Addig csengetek, hogy hozzanak be valami ennivalót. Úgy látom, ki van éhezve. Ó, nem, köszönöm, ne fáradjon felelte András. Pedig a pirítós illatáról az jutott eszébe, hogy egész nap nem evett. Attól félt azonban, hogy ha ebben a házban bármit is elfogad, részt kell vennie valamilyen ceremónián, amelynek nem ismeri a szabályait. Pedig nincs vesztegetni való ideje. Három óra múlva indul a vonat. A fiatalemberek mindig tudnak enni felelte a fiatalabb Haászné, és odaintette a szobalányt. Adott neki egy-két utasítást, majd elküldte. Az idősebb Haászné felkelt az íróasztaltól, és intett Andrásnak, hogy üljön mellé, az egyik lazacszínű pamlagra. A fiú leült, de egyfolytában aggódott, hogy a nadrágja nyomot hagy a selymen, egyáltalán, egészen másfajta öltözetben kellene lennie, hogy kényelmesen eltölthessen egy órát ebben a házban. Az idősebb Haászné összekulcsolta finom kezét az ölében. Megkérdezte, mit fog tanulni András Párizsban. Építészetet. Valóban? Tehát József osztálytársa lesz a Beaux-Arts-ban? Én az École Spéciale-ba fogok járni felelte András -, nem a Beaux-Arts-ba. A fiatalabb Haászné a szemközti pamlagra telepedett. École Spéciale? József azt nem is említette.

10 Sokkal inkább szakmai jellegű iskola, mint a Beaux-Arts felelte András. Legalábbis így hallottam. Az Izraelita Hitközség ösztöndíjával megyek. Igazából szerencsés véletlen. Véletlen? András elmagyarázta nekik. A Múlt és Jövő nevű folyóirat szerkesztője, akiknek dolgozott, elküldte néhány címlaptervét egy párizsi kiállításra, amely fiatal középeurópai művészek munkáit mutatta be. Az ő címlapjait beválogatták a kiállításra. Az École Spéciale egyik tanára megnézte, és érdeklődött András felől. A szerkesztő elárulta neki, hogy András építésznek készül, ám zsidó diákoknak nehéz bejutniuk a magyarországi építészeti intézményekbe. A numerus clausus, amely a húszas években hat százalékban korlátozta a zsidó diákok számarányát, ma már ugyan nincs hatályban, de még mindig befolyásolja az egyetemek felvételi gyakorlatát. Az École Spéciale tanára levet írt saját felvételi bizottságának, és kérelmezte, hogy biztosítsanak helyet András számára az újonnan induló osztályban. A tanításra, szállásra, ellátásra a budapesti zsidó közösség szervezete, az Izraelita Hitközség adta össze a pénzt. Mindez néhány hét leforgása alatt történt, és végig úgy tűnt, hogy a terv bármelyik pillanatban kútba eshet. De nem esett, és most ki fog menni. Hat nap múlva kezdődnek is az órák. Ó! lelkendezett a fiatalabb Haászné. Micsoda szerencse! Ráadásul ösztöndíjjal! Az utolsó szavaknál azonban lesütötte a szemét, ettől pedig Andrásban feltámadt egy régi érzés, amely debreceni diákkorát idézte. Hirtelen olyan szégyenérzet tört rá, mintha alsónadrágra vetkőztették volna. Az iskolahét közben eltöltött néhány délutánt olyan fiúknál, akik a városban laktak ügyvéd vagy bankár apjuknál, nem kellett szegény családoknál megszállniuk. Éjszaka egyedül aludtak a saját ágyukban, vasalt ingben mentek iskolába, és mindennap otthon ebédeltek. Az anyák olykor szánakozó aggodalommal, máskor hűvös lekezeléssel viszonyultak hozzá. Társaságukban egyszerűen csupasznak érezte magát. Most erőnek erejével kényszerítette magát, hogy József anyjára nézzen. Igen, nagy szerencse felelte neki. És Párizsban merrefelé fog lakni? Izzadó tenyerét a térdébe törölte: Gondolom, a Quartier Latinben. De hol száll meg, amikor megérkezik? Úgy gondoltam, egyszerűen megkérdezek valakit, merre szoktak a diákok szobát kivenni. Ez képtelenség mondta az idősebb Haászné, és tenyerébe fogta a fiú kezét. Elmegy Józsefhez, az lesz a megoldás. A fiatalabb Haászné köhintett, és megsimította a haját. József nevében semmit nem kellene megígérnünk. Lehet, hogy nincs is helye vendégek számára. Ugyan már, Elza, ne légy ilyen borzasztó sznob! felelte az idősebb Haászné. Lévi úr szívességet tesz Józsefnek. Biztos, hogy József tud adni neki egy pamlagot, legalább néhány napra. Még délután sürgönyözünk is neki. Megjöttek a szendvicsek közölte a fiatalabbik, szemlátomást megkönnyebbülve, hogy másra terelheti a szót. A szobalány zsúrkocsit gurított be a szobába. A teáskészlet mellett egy üvegtál is állt rajta, tele egészen világos, szinte hófehér szendvicsekkel. Az alsó üvegtálcán

11 pedig ollóra emlékeztető ezüst kiszedő hevert, mintha azt sugallta volna, hogy emberi kézzel az ilyen szendvicset még érinteni is illetlenség. Az idősebb Haászné a fogóval annyi szendvicset pakolt András tányérjára, amennyit neki magának nem lett volna mersze. Amikor aztán a fiatalabb Haászné egyszerűen a kezével kivett magának egy szendvicset, András is bátorkodott hozzáfogni az evéshez. Kapros sajtkrémmel megkent, levágott héjú puha fehérkenyér volt. Egyedül a papírvékony zöldpaprikaszeletek utaltak arra, hogy a szendvics Magyarországon készült. Miközben a fiatalabb Haászné egy csésze teát töltött Andrásnak, az idősebbik az íróasztalhoz lépett, elővett egy fehér kártyát, és megkérte Andrást, írja rá a nevét, és az utazás adatait. Sürgönyt küld Józsefinek, aki majd Párizsban a pályaudvaron fogja várni. Finom hegyű aranytollat nyújtott oda neki, András csak félve merte használni. Az alacsony asztalka fölé hajolva szögletes nyomtatott betűkkel felírta a lényeges információkat, miközben azon aggódott, nehogy eltörje a toll hegyét, vagy pacát ejtsen a perzsaszőnyegen. Mindössze a saját ujját tintázta össze, de azt is csak akkor vette észre, amikor az utolsó megmaradt szendvicsére nézett, és látta, hogy a kenyér elszíneződött. Azon töprengett, vajon mennyi időbe telik, amíg az a bizonyos Simon megjelenik a Józsefnek szánt dobozzal. Lentről, a haliból kopácsolás hallatszott, reménykedett benne, hogy épp a dobozt zárják le. Az idősebb Haásznénak szemlátomást tetszett, hogy András egy szendvicset sem hagyott ott. Szomorú mosolyt küldött felé. Tehát ez lesz az első párizsi útja? Igen felelte András. Az első külföldi utam. Ne hagyja, hogy az unokám sértegesse! Kedves gyerek pedig, csak ki kell ismerni. József hibátlan úriember mondta a fiatalabbik Haászné, és sűrű haja tövéig elpirult. Kedves önöktől, hogy táviratoznak neki jegyezte meg András. Szóra sem érdemes felelte az idősebb Haászné. Egy másik kártyára felírta József címét, és átadta Andrásnak. Egy pillanattal később libériás inas lépett a szobába, karjában tekintélyes faládával. Köszönöm, Simon szólt a fiatalabbik Haászné. Hagyja csak ott! Az inas letette a ládát a szőnyegre és távozott. András a kandallópárkány aranyórájára pillantott. Köszönöm a szendvicseket. Azt hiszem, ideje mennem. Maradjon még egy percig, ha nem bánja mondta az idősebb Haászné. Még valamire szeretném megkérni. Az íróasztalhoz lépett és a lepecsételt levelet kicsúsztatta a papírnehezék alól. Bocsásson meg, Lévi úr! szólalt meg a fiatalabbik. Felkelt, átvágott a szobán, és anyósa karjára tette a kezét. Ezt már megbeszéltük! Akkor hát kár is még egyszer mondani felelte az idősebb Haászné, és lehalkította a hangját. Vedd le szépen rólam a kezed, Elza. A fiatalabb Haászné megrázta a fejét: György is igazat adna nekem. Nem okos dolog! A fiam jó ember, de nem mindig tudja, mi okos és mi nem felelte az idősebbik. Finoman kihúzta a karját a fiatalabb asszony szorításából, visszatért a lazacszínű

12 pamlaghoz, és átadta a borítékot Andrásnak. Egy név állt rajta: C. Morgenstern, meg egy párizsi cím. Egy családi barátnak szóló üzenet közölte az idősebb Haászné, miközben a tekintetét folyamatosan Andrásra függesztette. Talán azt gondolja, túlságosan óvatos vagyok, de bizonyos dolgokat nem szeretnék a magyar postára bízni. Néha elvesznek dolgok, máskor meg rossz kézbe kerülnek. Beszéd közben a tekintete szinte esedezett, nehogy András kétségbe vonja, amit mondott, vagy hogy egyáltalán létezik olyan kényes ügy, amely ilyen fokú elővigyázatosságot igényelne. És ha nem baj, nagyon szeretném, ha erről senkinek egy szót sem szólna. Különösen nem az unokámnak. Amikor megérkezett Párizsba, egyszerűen vegyen egy bélyeget, és dobja be az első postaládába. Nagy szívességet tesz nekem vele. András a belső zsebébe tette a levelet. Igazán nem esik nehezemre felelte. A fiatalabbik Haászné az íróasztal mögött állt, arca fénylett a púderréteg alatt. Az egyik kezét még mindig a könyvoszlopon nyugtatta, mintha a szoba másik végéből még vissza lehetne szippantani a levelet, és megint oda rejteni. De András látta, hogy nincs mit tenni, az idősebb Haászné győzött, és a fiatalabbnak most úgy kellett viselkednie, mintha semmi különös nem történt volna. Rendezte az arckifejezését, lesimította szürke szoknyáját és visszatért a pamlaghoz, amelyen András is ült. Nos mondta, és összekulcsolta a kezét -, úgy tűnik, mindent megbeszéltünk. Remélem, a fiam a segítségére lesz Párizsban. Biztos vagyok benne felelte. Ezt a ládát kell tehát elvinnem? Igen felelte kissé a csomag irányába biccentve a fiatalabb Haászné. Akkora láda volt, hogy két piknikkosár is belefért volna. Amikor András megemelte, erős szúrást érzett a hasában. Egy pár tántorgó lépést tett az ajtó felé. Uram isten! mondta a fiatalabb Haászné. Meg tud birkózni vele? András megkísérelt egy néma fejbólintást. Ó, nem szabad megerőltetnie magát! Megnyomott egy gombot a falon, mire kisvártatva megjelent Simon. Elvette a dobozt Andrástól, és daliás léptekkel kiment vele a ház bejáratán. András követte, az idősebb Haászné pedig kikísérte őket a kocsifelhajtóig, ahol már egy hosszú szürke kocsi várta. Nyilván ezzel akarták hazaküldeni. Angol gyártmányú autó volt, Bentley. Sokért nem adta volna, ha Tibor is láthatja. Az idősebb Haászné megragadta a kabátujját. Mindent köszönök mondta. Örömmel teszem felelte András, és búcsúzóul meghajolt. Az asszony megszorította a karját és bement. A kapu hangtalanul bezárul mögötte. Miközben elindult a kocsi, András azon kapta magát, hogy hátrafordul az ülésen, még egyszer egy pillantást akar vetni a házra. Az ablakokat figyelte, bár nem is tudta, mit szeretett volna látni. Semmiféle mozgást, egyetlen meglibbenő függönyt vagy kibukkanó arcot sem vett észre. Elképzelte, amint a fiatalabb Haászné némán, bosszankodva visszatér a szalonba, az idősebbik pedig még távolabbra húzódik a vajszínű homlokzattól, belép egy olyan szobába, ahol úgyszólván fojtogatják a zsúfolt bútorok, az ablakból nyíló vigasztalan kilátás. Elfordult, egyik karját József ládájára tette, és még egyszer utoljára bemondta a Hársfa utcai címet.

13 MÁSODIK FEJEZET Az Orient expressz TIBORNAK PERSZE beszélt a levélről. Ilyen titkot képtelen lett volna elhallgatni a bátyja elől. Közös hálószobájukban Tibor kezébe vette a borítékot, a fény felé fordította. Piros viaszcsöppel volt lepecsételve, benne Haászné monogramjával. Mit gondolsz erről? kérdezte András. Operába illő intrika felelte Tibor mosolyogva. Egy idős hölgy képzeletének játéka, hozzá némi paranoia a posta megbízhatatlanságával kapcsolatban. Ez a Morgenstern az egykori szeretője, aki a rue de Sévignén lakik. Fejemet teszem rá. Visszaadta a levelet Andrásnak. És ezzel te is szereplője lettél a románcnak. András begyömöszölte a levelet a bőrönd zsebébe, és lelkiismeretesen megfogadta magában, hogy nem fog megfeledkezni róla. Aztán ötvenedszer is végigolvasta a listát. Semmi sem hibádzott. Nem volt más hátra, csak elindulni Párizsba. Tiborral kölcsönkérték a szomszéd zöldséges talicskáját, hogy megspórolják a taxiköltséget, azon tolták el András bőröndjét és a hatalmas ládát egészen a Nyugati pályaudvarig. A jegypénztár ablakánál kisebb nézeteltérés támadt András útlevele körül. Túlságosan újnak tűnt ahhoz, hogy eredeti lehessen. Hívni kellett egy határőrt, aztán egy magasabb rangút, aki végül egy zöld gombokkal kivert zubbonyt viselő fő-főtisztviselőhöz fordult. Ő aztán egy apró jelet tett az útlevél sarkára, és leteremtette őket, amiért megzavarták a kötelessége teljesítésében. Néhány perccel később, miután a kérdés megoldódott, András, miközben a bőrtarisznyájával babrált, beejtette az útlevelét a peron és a vonat közötti szűk résbe. Egy szimpatikus úriember felkínálta az esernyőjét, annak segítségével Tibor az útlevelet egészen odáig csúsztatta a résben, hogy már ki lehetett halászni. Mondhatom, most már eredetinek néz ki jegyezte meg Tibor, és átadta Andrásnak. Az útlevél be volt piszkolódva, az egyik sarkánál pedig, ahol Tibor megbökte az esernyővel, kissé be is tépődött. András zsebre tette, majd a peronon megkeresték az ő harmadosztályú kocsijának ajtaját, ahol egy zöld és arany sapkás kalauz szállította fel az utasokat. Akkor most legjobb lenne megkeresni a helyedet mondta Tibor. Szeme megnedvesedett a szemüveg mögött, miközben András karjára tette a kezét. Mostantól fogva vigyázz az útleveledre! Vigyázni fogok felelte András, de meg sem mozdult. Várta Párizs, a nagyváros, ettől egyszeriben rémület tört rá. Beszállás! kiáltott a kalauz, és jelentőségteljesen Andrásra nézett. Tibor mindkét oldalról arcon csókolta Andrást, majd egy hosszú pillanatig magához szorította. Amikor még iskolások voltak, apjuk mindig a fejükre tette a kezét és elmondta az utazók imáját, csak azután engedte őket felszállni a vonatra. Most Tibor motyogta el a foga között. Isten vezesse lépteid a nyugalomba, és őrizzen az ellenség kezétől. Óvjon a föld minden szerencsétlenségétől. Az Úr kegyelme legyen az Ő szemében és mindazok szemében, akik téged látnak. Még egyszer megcsókolta Andrást: Mire visszajössz, világlátott ember leszel mondta. Építész. Te tervezed majd meg a házam. Számítok rá, hallod-e?

14 András meg sem tudott szólalni. Hosszan sóhajtott, és lenézett a peron sima betonjára. Tele volt ragasztva mindenféle nemzetközi turistamatricákkal. Németország, Olaszország, Franciaország. Úgy érezte, a bátyjáéval közösek a zsigerei és véredényei, mintha a mellkasuknál fogva összenőttek volna. Éppolyan elképzelhetetlennek tűnt, hogy vonatra szálljon és elváljon tőle, mint hogy ne vegyen többé levegőt. Ekkor füttyentett egyet a mozdony sípja. Tibor levette a szemüvegét, a szeme sarkát dörzsölgette: Na, ebből elég! eszmélt fel végül. Hamarosan látjuk egymást. Akkor most menj! Valamikor sötétedés után András arra eszmélt, hogy nézeget kifelé az ablakon, valami kisvárosban haladnak, ahol az utcanevek meg a boltok feliratai is mind németül vannak. A vonat nyilván átért a határon anélkül, hogy észrevette volna. Miközben ölében egy Petőfi-kötettel bóbiskolt, elhagyták Magyarország hegyek közé zárt udvarát, kiléptek a nagyvilágba. Kezéből tölcsért formált a szemei elé, osztrákokat keresett a keskeny utakon, de egyet sem látott. A házak fokozatosan egyre kisebbek lettek és egyre távolabb kerültek egymástól, a város eltünedezett és átalakult vidékké. Osztrák pajták hosszan elnyúló árnyai a holdfényben. Osztrák tehenek. Egy osztrák szekér, ezüstszénával megrakva. Távolabb, az esti kék ég hátterében a hegyek sötétkékje. Néhány centire lehúzta az ablakot. Ropogós volt a levegő, égő fa füstjét lehetett érezni. Különös érzése támadt. Hirtelen azt sem tudta, kicsoda, valahogy lelépett élete térképéről. Éppen ellentétes érzés volt azzal, mint amikor Budapestről kelet felé utazik, Konyárra, a szüleihez. Szülőhelyéhez közeledve mindig úgy érezte, hogy mélyebbre jut önmagába, egyre közelebb kerül valami lényegi maghoz. Mint a matrjoskababák közül, amelyeket anyja helyezett a konyhai ablakpárkányra, a rizsszem méretű legbelső. De hát kinek képzeli magát most ez a Lévi András, aki Ausztrián át éppen nyugat felé vonatozik? Mielőtt elindult volna Budapestről, nem nagyon mérlegelte, mennyire nincs felkészülve egy ilyen kalandra, hogy öt évig Párizsban tanuljon egy építészeti egyetemen. Béccsel vagy Prágával még megbirkózott volna, mindig jó osztályzata volt németből, amit tizenkét éves korától tanult. De most Párizs és az École Spéciale vár rá, ahol alig kétéves, félig elfelejtett franciatudására kell támaszkodnia. Néhány, véletlenszerűen eszébe jutó étel és testrész nevén, pár dicsérő jelzőn kívül szinte semmit nem tud. A debreceni diákok között fejébe véste néhány szerelmi pozitúra nevét azokról a régi fényképekről, amelyek egyik diáknemzedékről a másikra hagyományozódtak. Croupade, les ciseaux, à la grecque. 1 Réges-régi, agyonnézett képek voltak, az egymásba gabalyodó párok már csak ezüstszínű kísérteteknek látszottak, ráadásul csak akkor, ha pont megfelelő szögben tartották a fény felé. Ezen túl mennyit tud franciául? Vagy akár Franciaországról? Hogy egyik oldalról a Földközi-tenger, a másikról az Atlanti-óceán határolja. A nagy háború csatáiról és csapatmozdulatairól nem sokat. Hallott persze a reimsi és chartres-i nagy katedrálisokról, a Notre-Dame-ról, a Sacré-Coeurről és a Louvres-ról. Nagyjából ennyit, leszámítva még egy-két adatfoszlányt. Abban a néhány hétben, ami az utazásra való felkészülésre jutott, a Szent István körúti antikváriumban fillérekért vett ósdi társalgási szótárt bújta. Még az I. világháború 1 Kutyapóz, olló, anális szex (francia).

15 előtt adhatták ki, olyan mondatok fordítása szerepelt benne, mint: hol keríthetnék egy pár lovat? vagy: magyar vagyok, de a barátom porosz. Az utolsó hétvégén, amikor hazautazott Konyárra elbúcsúzni a szüleitől, úgy alakult, hogy miközben ebéd után a gyümölcsösben sétáltak, minden félelmét megvallotta az apjának. Nem akarta volna elmondani magyar fiúnak a gyengeségét még válságos időkben is illik leplezni az apja előtt: ez íratlan szabály. De ahogy ott lépkedtek az almafák sorai közt, térdig gázolva a gyomban, András egyszerre úgy érezte, beszélnie kell. Miért éppen őt tartották elismerésre érdemesnek a párizsi kiállítás sok-sok művésze közül? Vajon az École Spéciale felvételi bizottsága hogyan döntötte el, hogy pont ő legyen méltó erre a kiváltságra? És még ha a beadott műveiben volt is bizonyos érték, ki mondhatja meg, hogy képes lesz-e valaha még ilyen műveket alkotni, vagy ami még fontosabb, hogy sikeresen el fogja-e sajátítani az építészet tudományát is? Amikor az annyira különbözik mindentől, amivel eddig foglalkozott? Jobb esetben, vallotta meg apjának, ki fog derülni, hogy méltatlan a kitüntető bizalomra, rosszabb esetben pedig, hogy közönséges csaló. Apja teli szájjal kacagott ezen: Hogy csaló? kérdezte. Te, aki már nyolcévesen Ybl Miklóstól olvastál fel nekem? Más dolog szeretni a művészetet, és megint más művelni. Valamikor csak azért tanulták az építészetet, mert előkelő foglalkozásnak számított felelte az apja. Volna még előkelőbb is. Például az orvoslás, nem igaz? Ahhoz a bátyádnak van tehetsége. Ehhez pedig neked. És most van időd meg pénzed is, hogy foglalkozz vele. És ha kudarcot vallok? Hát akkor legalább lesz egy jó történeted. András felkapott egy lehullott ágat, és csapkodni kezdte a gazt: Önző dolognak látom. Párizsban tanulni valaki másnak a költségén. Hidd el, ha megtehetném, én fizetném a tanulmányaidat. Nem tűröm, hogy önzésnek nevezd! És ha lesz még egy tüdőgyulladásod? A fatelep nem működik nélküled. Miért ne működne? Van egy vezetőm, és öt jó farészmunkásom. De Mátyás sincs messze, ha éppen segítségre szorulnék. Mátyás, az a kis lajhár? András a fejét rázta. Ha sikerül is fülön csípned, kétlem, hogy bármire rá tudod venni. Hát én rá tudnám venni felelte az apja. Bár remélem, nem lesz rá szükség. Elég baja lesz annak a gazfickónak az érettségivel, annyi bolondságba kezdett bele az idén. Tudtad, hogy belépett egy tánccsoportba? Éjszaka valami klubban lép fel, reggel pedig nem megy be az iskolába. Hallottam. Még egy ok, hogy ne menjek olyan messzire tanulni. Ha egyszer feljön Budapestre, valakinek szemmel kell tartani. Nem te tehetsz róla, hogy nem tanulhatsz Budapesten mondta az apja. Ki vagy szolgáltatva a körülményeknek. Sajnos, erről mesélhetnék. De hát az embernek azzal kell kezdenie valamit, amije van. András értette a célzást. Apja valamikor a prágai zsidó teológiai szemináriumban tanult, és rabbi lehetett volna belőle, ha az ő apja nem hal meg olyan korán. Húszas éveiben annyi tragédia érte egymás után, hogy attól egy gyengébb ember egész

16 életére átadhatta volna magát a kétségbeesésnek. Azóta viszont megfordult a szerencséje, a faluban mindenki azt gondolta róla, hogy a Mindenható különösen megszánta, vagy valamiért a kegyébe fogadta. Pedig András pontosan tudta, hogy mindazt a jót, ami vele történt, csak saját makacsságának és kemény munkájának köszönheti. Kész szerencse, hogy elmehetsz Párizsba jelentette ki az apja. Jobb eltűnni ebből az országból, ahol a zsidó másodrendű embernek érezheti magát. Esküszöm, hogy ebben nem lesz javulás, mialatt te oda leszel, csak abban reménykedhetünk, hogy nem fordul még rosszabbra. Most, hogy a lesötétített vagonban robogott nyugat felé, Andrásban újból felötlöttek ezek a szavak. Hirtelen megértette, hogy apja szavai mögött ott lappangott egy másfajta félelem is. Egy újsághír jutott eszébe, amit nemrégiben olvasott. Néhány héttel korábban történt a lengyelországi Sandomierz városában. Éjnek évadján betörték a zsidónegyed üzleteinek ablakát, és behajigáltak valami papírgombócokat. Amikor a boltosok másnap kibontották, lefűrészelt kecskepatákat találtak bennük. Zsidóláb ez állt a csomagolópapíron. Konyáron soha nem történt ilyesmi. Zsidók és nem zsidók évszázadok óta viszonylag békességben éltek. De András tudta, hogy az ellenségeskedés magvai ott is el vannak hintve. A konyári elemi iskolában például zsidócskának csúfolták a társai. Amikor együtt úszni jártak, kicsúfolták, amiért körül van metélve. Egyszer pedig lefogták, és összeszorított fogai közé megpróbáltak betuszkolni egy darab disznókolbászt. Ugyanezeknek a fiúknak a bátyjai még Tibort kínozták, az öccsei meg azt várták, hogy Mátyás is kerüljön iskolába. Vajon a konyári fiúk, akik mára felnőttek, hogyan olvassák a lengyelországi híreket? Ami neki zaklatásnak számít, ők talán igazságosnak, vagy bocsánatos bűnnek fogják fel. A hűs ablaküveghez szorította a homlokát és bámult kifelé, az ismeretlen tájra. Csak az lepte meg egy kicsit, mennyire hasonlít az ő alföldi szülőföldjére. Amikor a vonat megállt Bécsben, olyan impozáns pályaudvart látott, mint még soha. A tízemeletes homlokzat üveglapjait aranyozott acélrács fogta össze. A tartóoszlopokat cirádák, virágok, kerubok díszítették, ami sokkal jobban illett volna egy budoárhoz, mint a pályaudvarhoz. András leszállt a vonatról, és a kenyérillatot követve kis kocsihoz ért, amelyben egy fehér sapkás asszony sópettyekel hintett perecet árult. Ám sem a pengőt, sem a frankot nem akarta elfogadni Andrástól. A maga harsány német nyelvén próbálta elmagyarázni Andrásnak, hogy mi a teendő, és mutogatott a pénzváltó fülkére. A fülke előtt hosszú sor kígyózott, egészen a sarokig. András előbb az állomás órájára, majd a nagy halom perecre pillantott. Nyolc órája már, hogy azokat a finom szendvicseket ette a Benczúr utcában. Valaki megkopogtatta a vállát. Hátrafordult és meglátta azt a férfit, aki a Keleti pályaudvaron kölcsönadta az esernyőjét Tibornak, hogy azzal halássza ki András útlevelét. Szürke úti öltöny és könnyű felöltő volt rajta, mellényén súlyos arany óralánc csillogott. Magas, kidülledt mellkasú férfi volt, hullámos, sötét haját hátrafésülte domború homlokáról. Fényes aktatáskát tartott a kezében, meg a La Revue du Cinema egy példányát. Hadd hívjam meg egy perecre szólította meg. Van nálam egy pár schilling. Már eddig is túl jó volt hozzám.

17 A férfi odalépett a kocsihoz, és vett két perecet. Leültek egy közeli padra, hogy megegyék. Az úriember monogramos zsebkendőt húzott elő a zsebéből, és a nadrágjára terítette. Sokkal jobban szeretem a friss perecet bárminél, amit az étkezőkocsiban adnak mondta. Ráadásul az első osztályú utasok többnyire első osztályú unalmat árasztanak. András bólintott, és csendben evett. A perec még meleg volt, a só a torkát bizsergette. Úgy látom, Bécsből tovább utazik jelentette ki a férfi. Párizsba megyek bátorodott fel András. Ott fogok tanulni. A férfi András felé fordította mély ráncokkal keretezett szemét, és hosszasan vizsgálgatta az arcát. A jövendő tudósa? Netán jogásza? Építész leszek felelte András. Remek. Az egy praktikus művészet. És ön? kérdezte András. Merrefelé utazik? Ugyanoda felelte a férfi. Egy színházat vezetek Párizsban, Sarah Bernhardtnak hívják. Bár helyesebb lenne azt mondani, hogy a Sarah Bernhardt vezet engem. Úgy érzem, olyan, mint egy követelőző szerető. A színház, az aztán nem praktikus művészet. Muszáj minden művészetnek praktikusnak lennie? A férfi felnevetett. Nem, tényleg nem. Majd hozzátette: Jár színházba? Nem eleget. Akkor muszáj eljönnie a Sarah Bernhardtba. Mutassa meg a névjegykártyámat a jegypénztárnál, és mondja, hogy én küldtem. Hogy az én honfitársam. Aranytárcájából kártyát húzott elő, és átnyújtotta Andrásnak. NOVÁK, Zoltán, metteur en scéne, Théâtre Sarah-Bernhardt. 2 András már hallott Sarah Bernhardtról, de nem sokat tudott róla. Madame Bernhardt is ott játszott? kérdezte. Vagy kicsit habozott talán még mindig? A férfi felhajtotta a perec papírját. Igen, ott felelte. Hosszú évekig. Amikor még Théâtre de Ville-nek hívták. De ez nagyon régen volt, jóval az én időm előtt. Madame Bernhardt sajnos réges-rég nem él. Tudatlan vagyok mondta András. Szó sincs róla. Maga emlékeztet ifjúkori önmagamra, amikor először mentem Párizsba. Meglátja, remek lesz. Maga jó családból való fiatalember. Láttam, hogy a bátyja mennyire törődött magával. Mindenesetre őrizze meg a kártyámat. Novák Zoltán. Lévi András. Kezet fogtak, majd visszamentek a vonathoz. Novák az első osztályú hálókocsiba, András a valamivel kényelmetlenebb harmadosztályra. Még két napba telt, amíg megérkeztek Párizsba, két nap kellett, hogy átszeljék Németországot, ahonnan kiáramlott az Európát egyre jobban elárasztó rettenet. Stuttgartban volt némi késés valami üzemzavar miatt, amit meg kellett oldani, mielőtt a vonat továbbmehetett volna. András már szédült az éhségtől. Nem volt más 2 Novák Zoltán színigazgató, Sarah Bernhardt Színház (francia).

18 választása, birodalmi márkára kellett váltania néhány frankot, hogy valami ennivalót szerezzen magának. A váltópultnál a szürke zubbonyos, hiányos fogazatú matróna aláíratott vele egy nyomtatványt, hogy a beváltott pénzt mind elkölti Németország területén belül. Már belépett volna az állomás melletti kávéházba, amikor meglátta a kézzel írt, gót betűs feliratot a bejáratnál: Zsidók jelenléte nem kívánatos. Az üvegajtón át egy fiatal lány látott, képregényt olvasott a süteményespultnál. Talán tizenöttizenhat éves lehetett, a fején fehér kendő, a nyakán vékony aranylánc. Felnézett, és rámosolygott Andrásra. Ő hátralépett, és a kezében levő néhány birodalmi márkát nézte. Egyik oldalán sas, karmai közt körbefont horogkereszttel, a másikon Paul von Hindenburg bajuszos profilja majd a válla fölött megint visszanézett a lányra a boltban. Ez a pár márka legfeljebb néhány cseppet képviselt az ország gigantikus gazdasági vérkeringésében, hirtelen mégis kétségbeesett kényszert érzett, hogy megszabaduljon tőlük. Nem akart enni abból, amit vehet belőlük, még ha találna is olyan üzletet, ahol a Juden nem unerwünscht. 3 Gyorsan letérdelt, ügyelve, hogy senki ne lássa, és a pénzt egy utcai vízelvezető csatorna visszhangos torkába ejtette. Majd visszament a vonathoz anélkül, hogy egy falatot evett volna, és éhesen tette meg a Németországból hátralévő száz kilométert. Az elszáguldó vonat légáramában minden kisvárosi vasútállomás peronján náci zászlók lobogtak. Horogkeresztes piros zászló függött minden ház felső emeletéről, azzal díszítették a házak napernyőit, miniatűr példányait a pálya menti iskolaudvarokon masírozó gyerekek kezében is látni lehetett. Mikor végre átlépték a francia határt, Andrásnak olyan érzése volt, mint aki órák óta nem vett levegőt. Dimbes-dombos vidéken haladtak, faházas falvacskákon, végeérhetetlen lapos külvárosokon át, míg végül elérték Párizs külső kerületeit. Este tizenegy óra is elmúlt, mire befutottak a pályaudvarra. Bőrtarisznyájával, felöltőjével, irattáskájával vesződve végigküzdötte magát a folyosón, és leszállt a peronon. A szemközti falon tizenöt méteres freskó örökítette meg azokat a fiatal katonákat, akik elszánt arckifejezéssel a nagy háborúba indultak. Egy másik falon vászontranszparensek egész sora függött, amelyek egy későbbi csatát jelenítettek meg a katonák egyenruhájából ítélve spanyolok lehettek. A hangszórók franciául recsegtek valamit. A peronon az utasok között halkan duruzsoló francia és ritmikus olasz beszéd harsány német, lengyel és cseh hangokkal elegyedett. András tekintetével végigpásztázta a tömeget, egy elegáns kabátos fiatalembert próbált találni, aki maga is keres valakit. Odahaza nem kért Józsefről se fényképet, se semmiféle leírást. Fel sem merült benne, hogy enélkül nehéz lesz megtalálniuk egymást. És egyre többen özönlöttek a peronra, a párizsiak pedig rohantak fogadni őket. De József csak nem bukkant fel. A tömegben András megpillantotta Novák Zoltánt. Egy csinos nő várt rá, tárt karokkal, kalapban és szőrmegalléros kabátban. Novák megcsókolta, és már indultak is kifelé a peronról, mögöttük hordárok a csomagokkal. András megkereste a saját bőröndjét meg József terjedelmes ládáját. Csak állt és várt, miközben a tömeg egyre sűrűsödött, majd lassan kezdett szétoszlani. Továbbra sem tűnt fel az az energikus fiatalember, aki majd bevezeti őt a párizsi életbe. Hirtelen szédülni kezdett. Leült a faládára. Valahol el kell töltenie az éjszakát. Valamit ennie kell. Néhány napon belül meg jelentkeznie kell az École Spéciale-ban, hogy megkezdje tanulmányait. Végigfuttatta tekintetét a SORTIE feliratú kijáratokon, 3 Zsidók, nem kívánatosak (német).

19 és bámulta az utcán elhaladó autók lámpáit. Eltelt egy negyedóra, aztán még egy, de Haász Józsefnek továbbra sem volt nyoma. Belső zsebébe nyúlt és kivette azt a vastag kártyát, amelyre az idősebb Haászné feljegyezte az unokája címét. Ez volt az egyetlen támpontja. Hat frankért szerzett egy rozmárarcú hordárt, aki a poggyászát József ládájával együtt bepakolta egy taxiba. A sofőrnek megadta József címét, és elszáguldottak a Quartier Latin irányába. Útközben a sofőr egyfolytában franciául tréfálkozott, amiből ő egyetlen szót nem értett. Fogalma sem volt, merrefelé haladnak. Az utcai lámpákat gomolygó köd burkolta be, nedves falevelek csapódtak a taxi ablakára. Sebesen peregtek az aranyfényben úszó házak, az utcák tele voltak a szombat éjszakát szórakozással töltő férfiakkal és nőkkel, akik lazán átölelték egymást. Most egy folyó felett robogott a taxi, nyilván a Szajna lehetett, András egy pillanatra elrévedt, azt képzelte, épp a Dunát szelik át, otthon van Budapesten, nemsokára megérkezik a Hársfa utcai lakásba, felkapaszkodik a lépcsőn, és bebújik az ágyába, Tiboré mellett. Ekkor megállt a taxi egy nagy szürke kőépület előtt, a sofőr kiszállt, hogy kiemelje belőle András csomagjait. András előkotort még némi pénzt a zsebéből. A sofőr megbillentette a kalapját, elfogadta azt a pár frankot, amit András odanyújtott, és mondott valamit, ami a magyar bocsánat szóra emlékeztetett. Csak később jött rá, hogy azt: bon chance. A taxi elgördült, András pedig ottmaradt, egyedül a járdán, valahol a Quartier Latinben.

20 HARMADIK FEJEZET Quartier Latin HAÁSZ JÓZSEF HATEMELETES HÁZA éles szegélyű homokkőből épült, díszes ablaktokokkal és kovácsoltvas erkélyrácsokkal. A hatodik emeletről harsány hot jazz, egymással viaskodó kürt, zongora és szaxofon zengett közvetlenül a lángvörös ablaktáblák mögül. András odalépett a bejárathoz, be akart csöngetni, de a kapu ki volt támasztva, az előcsarnokban szűk selyemruhás lányok pezsgőztek csoportosan, és ibolyaillatú cigarettát szívtak hozzá. Figyelemre sem méltatták Andrást, miközben becipelte és a falnak támasztotta csomagjait. Torkában dobogott a szíve, amikor odalépett az egyik lányhoz és megérintette a ruhaujját. A lány szende pillantást vetett rá és felvonta festett szemöldökét. Haász József? kérdezte András. A lány egy ujjal az ovális alaprajzú lépcsőház felső szintje felé bökött: Là-bas, en haut 4 felelte. A bőröndjét meg a ládát bevonszolta a liftbe, és a legfelső szintig ment. Odafönt férfiak, nők, füst és jazz sűrű egyvelegébe toppant. Mintha az egész Quartier Latin ott tolongott volna Haász József lakásában. Poggyászát a hallban hagyta, belépett a nyitott ajtón és a részeg mulatozók csoportjában újból rákérdezett Haászra. Magas mennyezetű szobák labirintusában bolyongott, míg végül egy erkélyen találta magát, Haász József mellett. Magas és lezser fiatalember volt, bársony szmokingkabátban. Enyhén pezsgőzamatú szórakozottsággal Andrásra függesztette nagy szürke szemeit, valamit kérdezett franciául, és megemelte a poharát. András megrázta a fejét: Sajnos, egyelőre csak magyarul felelte. József hunyorgott: Te pontosan melyik magyar vagy? Lévi András. Akiről édesanyád írt a sürgönyben. Miféle sürgönyben? Nem kaptál táviratot tőle? Úristen, de igen! Ingrid mondott valamit egy táviratról! József a vállára tette kezét, aztán behajolt az erkély ajtaján és elkiáltotta magát: Ingrid! Flitteres dresszben egy szőke lány tört utat magának az erkélyre, és megállt csípőre tett kézzel. Pergő francia mondatokat váltottak, majd Ingrid előhalászott a kebléből egy félbehajtott táviratborítékot. József kihajtotta a papírlapot, végigolvasta, aztán Andrásra nézett, megint beleolvasott, végül harsány hahotában tört ki. Te szegény ember! Két órája kellett volna fogadnom téged a pályaudvaron! Igen, eredetileg arról volt szó. Biztosan meg tudtál volna ölni! Talán még most is felelte András. Feje lüktetett, egy ütemben a zenével, szeme könnyezett, gyomrát éhség facsarta. Világos volt, hogy Haász Józsefnél nem maradhat, de most azt sem tudta elképzelni, hogy fogja magát és keres másik szállást éjszakára. 4 Odafönt (francia).