Boyd Morrison BÁRKA. (Tartalomjegyzék)

Átírás

1

2 Boyd Morrison BÁRKA (Tartalomjegyzék)

3 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: The Noah 's Ark Quest by Boyd Morrison Copyright 2009, 2010 by Gordian Fiction LLC All rights reserved. Fordította: Szántai Zsolt Borítóterv: Popovics Ferenc Hungarian edition by I.P.C. Könyvek Kft., 2011 Hungarian translation by Szántai Zsolt, 2011

4 Randinek, szerelmemnek. Köszönöm, hogy hiszel bennem.

5 PROLÓGUS Három évvel ezelőtt Hassad Arvadi lába nem engedelmeskedett az akaratának. Erőlködve próbált közelebb kerülni a falhoz, hogy utolsó pillanatait egyenes háttal, ülve tölthesse el, de így, hogy nem használhatta a lábát, ez reménytelen vállalkozásnak tűnt. A kőpadló túlságosan csúszós volt, és a karjában sem maradt erő. A feje a padlóhoz koppant. Kapkodva, szaggatottan vette a levegőt. A hátán feküdt; az élet lassan kiszállt belőle. Tudta, hogy meg fog halni. Ezen most már semmi sem változtathat. Ez a sötét kamra, ez a világtól több ezer éve elrejtett helyiség, ez lesz a kriptája. Már régóta nem aggódott a saját sorsa miatt. Dühében és tehetetlenségében sírt. Nagyon, nagyon közel járt élete céljának eléréséhez, ahhoz, hogy a saját szemével lássa Noé bárkáját, de ezt a lehetőséget egy ravasz háromszori meghúzása után örökre elvesztette. A térdeibe kapott egyegy golyó lehetetlenné tette számára a mozgást. A hasába fúródott harmadik lövedék biztosította, hogy öt percnél ne éljen tovább. Bár a sebek iszonyú kínt okoztak, közel sem voltak olyan fájdalmasak, mint a tudat, hogy nem sikerült eljutnia a karnyújtásnyi távolságban lévő Bárkához. Képtelen volt elviselni a helyzet iszonyú iróniáját. Végre bizonyítékot talált arra, hogy a Bárka létezett. Nem is csak arra, hogy létezett, arra is, hogy még mindig létezik, és hatezer éve arra vár, hogy rábukkanjanak. Neki pedig sikerült előásnia a kirakós játék utolsó darabját, azt a részletet, amelyre egy olyan szövegben bukkant rá, amit jóval Krisztus születése előtt írtak. Egész idő alatt tévedtünk - gondolta akkor, amikor elolvasta a szöveget. Több ezer éven át. Tévedtünk, mert azok az emberek, akik elrejtették a Bárkát, azt akarták, hogy ez így legyen. A felismerés olyan diadalmas esemény volt a számára, hogy csak későn vette észre a lábára szegeződő pisztolyt. Azután... Minden hihetetlen gyorsasággal történt. A lövések döreje. Az üvöltve kiadott, információkat követelő parancsok. Saját szánalmas rimánkodása, kegyelemért esedező szavai. Az elhalkuló hangok és az erőtlenné váló fény, amikor gyilkosai elvonultak a zsákmányukkal. Sötétség. Ahogy a halálát várva feküdt, és azon tépelődött, hogy mitől fosztották meg, valósággal tombolt benne a düh. Nem hagyhatta, hogy azok megússzák a dolgot! Valaki előbb-utóbb rábukkan majd a holttestére. Fel kell jegyeznie, mi történt itt; fel kell jegyeznie, hogy nem Noé bárkájának pontos helye az egyetlen titok, amit ez a kamra rejt. Az ingujjába törölte véres kezét, majd a mellénye zsebéből előhúzott egy jegyzetfüzetet. A keze annyira remegett, hogy kétszer is elejtette a noteszt. Emberfeletti erőfeszítéssel kinyitotta - remélte, egy üres oldalnál. A sötétség olyan sűrű volt, hogy kizárólag a tapintására hagyatkozhatott. Egy másik zsebéből elővette a tollát, a hüvelykujjával lepattintotta róla a kupakot. A kamra csendjét megtörte a padlón végigguruló műanyag kupak által kiadott hang. A mellkasára fektette a jegyzetfüzetet, és írni kezdett. Az első sort könnyedén papírra vetette, de a sokk miatt egyre erősebben szédült. Már nem maradt sok ideje. A második sort már sokkal nehezebben írta le. A toll közben elnehezült, mintha ólommal töltötték volna meg. Mire végzett a harmadik sorral, már nem emlékezett rá, hogy előtte mit írt. Még a papírra kapart néhány szót, azután a toll kicsúszott az ujjai közül. A karja nem mozdult többé. A könnyek végigcsorogtak az arcán. Ahogy érezte, hogy közeleg az utolsó pillanat, három iszonyatos gondolat visszhangzott az agyában. Soha többé nem fogja látni imádott lányát. A gyilkosai egy elképzelhetetlen hatalommal bíró relikvia birtokába jutottak, és szabadon járkálnak a világban, ő pedig úgy fog elpusztulni, hogy egyetlen pillantást sem vethetett a történelem legjelentősebb régészeti felfedezésére...

6 HAYDEN

7 EGY Napjainkban Dilara Kenner egyetlen poggyászával, egy viharvert hátizsákkal a vállán keresztülvágott a Los Angeles-i LAX repülőtér nemzetközi várótermén. Csütörtök délután volt, az utasok összetorlódtak a hatalmas terminálon. Dilara a fél kettes perui géppel érkezett, de legalább negyvenöt percbe tellett, mire sikerült átjutnia az útlevél- és vámvizsgálaton. Úgy érezte, legalább tízszer ennyi ideig tartott a várakozás. Türelmetlen volt, már alig várta, hogy találkozzon Sam Watsonnal, aki miatt a tervezettnél két nappal korábban tért vissza az Egyesült Államokba. Sam az apja régi barátja volt, úgy tekintett rá, mint fogadott nagybátyjára, de a telefonhívása meglepetést okozott neki. Az elmúlt években azt követően is tartották a kapcsolatot, hogy az apjának nyoma veszett, de az utóbbi hat hónapban csupán egyszer beszéltek. Amikor Sam elérte őt a mobiltelefonján, éppen Peruban, az Andokban volt, és az egyik inka rom körül zajló ásatást felügyelte. Sam bizonytalanul beszélt, úgy tűnt, fél valamitől, ám nem volt hajlandó elárulni, mi a probléma. Ragaszkodott ahhoz, hogy személyesen találkozzanak, méghozzá a lehető leghamarabb. Sürgető kérlelésével végül sikerült elérnie, hogy Dilara az ásatást az egyik beosztottjára bízva, a munka befejezése előtt hazatérjen. Samnek még egy olyan kérése volt, amit Dilara meglepőnek talált. Meg kellett ígérnie, senkinek sem árulja el, hogy miért hagyja el Perut. Sam szó szerint érthette, amikor azt mondta, hogy a lehető leghamarabb találkozniuk kell: azt kérte, hogy már a repülőtéren fussanak össze. A találkahely a terminál második szintjén lévő büfékomplexum volt. Dilara egy kövér, hawaii inget viselő, a napon csúnyán leégett, vakációjáról éppen hazatérő férfi mögé került a mozgólépcsőn. A fickó egy jókora kerekes bőröndöt húzott maga után, és úgy helyezkedett el, hogy elzárta az utat. Hátrafordult, a tekintete megakadt a nőn; tetőtől talpig alaposan végigmérte. Dilara még mindig azt a rövidnadrágot és az egyszerű, ujjatlan topot viselte, amit az ásatáson. Tudatában volt annak, mivel keltette fel a férfi érdeklődését. Vállig érő, hollófekete, éppen leeresztve hordott haja, egészségesen napbarnított bőre - ezért a színért neki nem kellett megdolgoznia -, atletikus alakja és hosszú lába miatt a kevésbé diszkrét férfiak általában sokkal nyíltabban és kéjvágyóbban méregették, mint a hawaii inges pasas. Egy na ne ugrass" pillantást vetett a leégett arcú férfira. - Elnézést - mondta, és elfurakodott mellette. Amikor felért a mozgólépcső tetejére, addig nézelődött a tágas büfékomplexumban, amíg a balkon korlátja mellett, egy kis asztalnál felfedezte Samet. Amikor utoljára találkoztak, a férfi hetvenegy éves volt. Most, egy esztendővel később inkább látszott nyolcvankettőnek, mint hetvenkettőnek. Fehér hajtincseit még mindig nem vesztette el, de az arcán a ráncok mintha sokkal mélyebbek lettek volna, mint korábban, az arca pedig olyan sápadt volt, mintha már napok óta nem aludt volna. Sam, amikor észrevette Dilarát, gyorsan felállt, és integetni kezdett. Az arcán megjelenő röpke mosoly tíz évvel megfiatalította. Dilara viszonozta a mosolyt, és elindult a kis asztal irányába. Sam szorosan magához ölelte. - El sem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy látlak! - mondta. Eltolta magától Dilarát. - Még mindig te vagy a leggyönyörűbb nő, akit valaha ismertem! Kivéve persze az anyádat. Dilara megérintette a nyakában függő, szétnyitható medált, amelynek belsejében az apjáról és az anyjáról készült apró fotó lapult. Ezt az ereklyét három éve mindenhová magával vitte. Mosolya egy pillanatra halványabbá vált, a tekintete elhomályosult; belesüllyedt a szüleivel kapcsolatos emlékekbe. Az egész csupán egy másodpercig tartott, a szeme kitisztult. Ismét Samre nézett. - Látnod kellett volna koszosan, térdig a sárban! - mondta színtelen, középnyugati kiejtéssel. - Akkor most nem így beszélnél. - A drágakő akkor is drágakő, ha poros. Mi a helyzet az archeológia világában? Leültek. Sam kávét ivott, de figyelmesen már megrendelte Dilaráét is. A nő felemelte a csészéjét, ivott egy kortyot, mielőtt válaszolt a kérdésre. - Szokás szerint sok a dolgunk - mondta. - Legközelebb Mexikóba megyek. Találtunk néhány érdekes vírus-hordozót, az európai kolonizáció előttről. - Érdekesen hangzik. Az aztékokról van szó? Dilara nem felelt. A szakterülete a bioarcheológia volt, a hajdani civilizációk biológiai maradványainak tanulmányozása. Sam mindig is érdeklődött a téma iránt, de most nem emiatt tette fel a kérdést. Pusztán az időt húzta. A nő előredőlt, megfogta Sam kezét, biztatóan megszorította. - Rajta, Sam! Mi ez a cseverészés? Ugye nem azért kérted, hogy hamarabb jöjjek haza, mert a régészetről akartál beszélgetni velem? Sam idegesen a körülöttük tartózkodó emberekre pillantott, szeme egyikről a másikra villant, mintha azt ellenőrizné, van-e valaki a közelben, aki kéretlenül figyelemmel kíséri a beszélgetésüket. Dilara követte a férfi pillantását. Az egyik asztalnál egy mosolygó, nevetgélő japán család piszmogott a hamburgereivel. Jobbra egy üzletasszony ült, a PDA-ja billentyűit nyomogatta, és közben be-bekapott egy falat salátát. Bár már október eleje volt, és régen véget ért a vakációszezon, a Dilara mögötti asztalnál csapatnyi tinédzser ült. Egyforma Tinik Jézusért" feliratú pólót viseltek, a mobiltelefonjaikkal szórakoztak, üzeneteket küldözgettek. - Tulajdonképpen - mondta Sam - éppen az archeológia az, amiről beszélni akarok veled. - Igazán? Amikor felhívtál. Még sosem hallottam ilyen feszültnek a hangodat. - Azért, mert egy nagyon fontos dolgot kell elmondanom. Talán ez magyarázza leromlott állapotát? Rákos? Ugyanaz a betegség támadta meg, ami húsz évvel korábban az ő anyját is elvitte? Dilarának elakadt a lélegzete. - Szent isten! De nem vagy a halálodon, ugye? - Nem, nem, kedvesem. Nem lett volna szabad felizgatnom. Ha eltekintünk ettől a kis bursitistől[1], még sosem voltam jobb formában. Dilara megkönnyebbülten felsóhajtott. - Nem - folytatta Sam. - Azért hívtalak ide, mert egyedül benned bízom. A tanácsodra van szükségem. A Sam közelében ülő üzletasszony megfogta a salátástányért, és felállt, hogy távozzon. A táskája, amit addig az ölében tartott, lecsúszott a padlóra; éppen a lába elé esett. A nő megbotlott, beleütközött Sambe, aki előzékenyen elkapta. - Elnézést - mondta a nő enyhén szlávos kiejtéssel, és gyorsan felkapta a táskáját. - Borzasztóan ügyetlen vagyok. - Örülök, hogy nem esett nagyobb baj - mondta Sam. A nő a homlokát ráncolva nézett le Samre. - Jaj, ne! Egy kis salátaöntet került a karjára! Engedje meg, hogy letöröljem! - A táskájából elővett egy zsebkendőt, szétnyitotta, és óvatosan letörölte Sam alkarját. - Szerencsére nem hosszú ujjú van magán. - Semmi baj. - Nos, igazán nagyon sajnálom! - A nő rámosolygott Samre és Dilarára, és elindult a szemétgyűjtő felé.

8 - Ugyanolyan gáláns vagy, mint mindig, Sam - mondta Dilara. - Szóval? Miben akarsz tanácsot kérni tőlem? Sam, mielőtt válaszolt volna, ismét körbepillantott. Az ujjai úgy feszültek meg, mintha görcsöt kaptak volna. Dilarára nézett, a tekintetéből sütött az aggódás. Habozott, de aztán ömleni kezdtek belőle a szavak. - Három nappal ezelőtt meghökkentő felfedezést tettem a munkámban. Hassadhoz is köze van. Dilara szíve nagyot dobbant az apja nevének említésére. A körmeit a combjába mélyesztette, hogy uralkodni tudjon a már jól ismert pánikrohamon. Az apja három éve tűnt el. Ebben a három évben Dilara minden szabadidejét arra áldozta, hogy kiderítse, mi történt vele. Nem járt eredménnyel. Eszébe jutott valami, amin meglepődött. Tudomása szerint az apja sosem járt annál a gyógyszeripari cégnél, amelynek Sam dolgozott. - Sam, mégis miről beszélsz? Találtál valamit, ami kapcsolatos a munkáddal, és megmagyarázza, mi történt az apámmal? Egy szót sem értek! - Egy teljes napig tépelődtem azon, hogy beszéljek-e neked erről, vagy inkább mégse. Úgy értem, hogy belekeverjelek-e. El akartam menni a rendőrségre, de egyelőre nincsenek bizonyítékaim. Most még valószínűleg nem hinnének nekem, azután meg már késő lesz. Azt viszont tudtam, hogy te hinni fogsz, és szükségem van a tanácsodra. Az egész jövő pénteken fog kezdődni. - Nyolc nap múlva? Sam bólintott. Dörzsölgetni kezdte a homlokát. - A fejed fáj? - kérdezte Dilara. - Kérsz aszpirint? - Mindjárt jobban leszek. Dilara, azt tervezik, hogy milliókkal, talán milliárdokkal végeznek! Megölik őket! - Milliárdokat? - Sam csak ugratja. - Viccelsz? Sam komoran rázta meg a fejét. - Bárcsak vicc lenne! Dilara fürkésző tekintettel nézett a férfi arcára. Jeleket keresett, amelyek arra utalnak, hogy egy átverés áldozatává akarja tenni őt, de nem talált mást, csak aggodalmat. Lassan lehervadt az arcáról a mosoly. Sam tényleg komolyan beszél! - Rendben van - mondta lassan. - Nem viccelsz. De még mindig nem értem. Bizonyíték? Mire? És kik azok az ők"? Mi köze ennek az egésznek az apámhoz? - Megtalálta, Dilara! - Sam halkabbra fogta a hangját. - Tényleg megtalálta! A hangsúlyából Dilara azonnal tudta, mire céloz. Noé bárkája. Az apja az egész életét ennek a küldetésnek szentelte. Hitetlenkedve rázta meg a fejét. - Úgy érted, hogy azt a bizonyos hajót, amivel. - Elhallgatott. Sam arcáról a maradék kevéske szín is eltűnt. - Sam, tényleg jól vagy? Egy kicsit sápadtnak tűnsz. Sam a mellkasához kapott, az arca agonizáló maszkká torzult. Előredőlt, és lefordult a padlóra. - Istenem! Sam! - Dilara hátralökte a székét, és odaugrott a férfihoz. A hátára fordította, és ráüvöltött a mobiltelefonokkal szórakozó tinédzserekre. - Hívjátok a mentőket! Egy bénult, döbbent pillanat múltán az egyik srác a füléhez emelte a készülékét. - Dilara, menj innen! - hörögte Sam. - Sam, most ne beszélj! - Dilara megpróbálta megőrizni a lélekjelenlétét. - Szívrohamod van. - Nem szívroham. Az a nő, aki elejtette a táskáját. A zsebkendőn, méreg volt! Méreg? Szegény, már félrebeszél. - Sam! - Ne! - mondta a férfi erőtlenül. - El kell menned innen, vagy. veled is végeznek! Ők ölték meg az apádat. Dilara döbbenten meredt rá. Mindig is attól rettegett a leginkább, hogy kiderül, az apja már nem él, ennek ellenére sosem adta fel a reményt. De most. Sam tudta. Tudta, mi történt az apjával! Ezért hívta őt ide. Beszélni kezdett, ám Sam megszorította a karját. - Figyelj! Tyler Locke. Gordian Engineering. Kérj tőle. segítséget. Ő ismeri Colemant. - Sam minden egyes szó kiejtéséért keményen megküzdött. - Az apád kutatása. az indított el mindent. Meg kell találnod. a Bárkát! - Egyre összefüggéstelenebbül beszélt. - Hayden. Projekt. Oázis. Genezis. Hajnal. - Sam, kérlek! - Ez nem történhet meg. Most semmiképpen sem. Nem akkor, amikor végre választ kaphatna néhány kérdésére! - Sajnálom, Dilara. - Kik azok az ők", Sam? - Dilara látta, hogy a férfi szemében megfakul a fény. Megragadta a karját. - Kik ölték meg az apámat? Sam ki akarta ejteni a szavakat, de hangok helyett csupán levegő jött ki a száját. Még egyszer, utoljára lélegzetet vett, majd többé nem mozdult. Dilara mesterséges légzést alkalmazott, és addig folytatta a szívmasszázst, amíg a kiérkező mentősök eltolták Sam közeléből. Felállt, és halkan sírdogálva oldalra húzódott. A mentősök minden tőlük telhetőt megtettek Samért, de erőfeszítéseik hiábavalónak bizonyultak. Nem sokkal később megállapították a halál beálltát. Dilarát átkísérték a repülőtéri rendőrőrsre, ahol részletesen elmondta, mi történt. Megemlítette Sam furcsa kijelentését a méregről, ám annyira nyilvánvaló volt a szívroham ténye, hogy a rendőrök nem foglalkoztak a dologgal, egy haldokló rémült fantáziálásának tekintették, és figyelmen kívül hagyták. Dilara magához vette a hátizsákját, és kábultan, zúgó fejjel beszállt a buszba, amellyel eljuthatott a repülőtér parkolóházába, a kocsijához. Sam olyan volt számára, mintha a nagybátyja lett volna; ő volt az egyetlen olyan ember, akit rokonának tekintett, és. És most elment. Ahogy a buszban ült, egyfolytában Sam szavai csengtek a fülében. Nem tudta eldönteni, hogy amit hallott, az egy idős, zavarodott ember értelmetlen megnyilvánulása volt, vagy egy közeli baráttól érkező figyelmeztetés. Csupán egyetlen módot talált arra, hogy ellenőrizze, van-e valami valóságtartalma Sam sztorijának. Meg kellett találnia Tyler Locke-ot.

9 KETTŐ Ahogy Hummer limója besiklott a burbanki Bob Hope repülőtér VIP-termináljának rámpája mellett álló metálkék jet oldalához, Rex Hayden ivott még egy korty Bloody Maryt, hogy valamelyest csökkentse a másnaposság szörnyű, fájdalmasan lüktető tüneteit. Új filmje péntek esti bemutatója után egész éjjel bulizott. Most kellett megfizetnie a két lány és a három palack Cristal árát. Hiába volt rajta a napszemüvege, a reggeli napsütésben hunyorogni kezdett. Istennek hála Burbankben a hozzá hasonló hírességeknek nem kellett átesniük a biztonsági ellenőrző pontoknál zajló marhaságokon. Legutóbbi akciófilmjének promóciós turnéján a következő állomás Sydney lesz. Az igényei szerint átalakított Boeing Business Jet tartályaiba nem fért annyi üzemanyag, hogy leszállás nélkül eljuthasson Ausztráliába; a tervek szerint Honoluluban fognak tankolni. A hosszú repülés nem jelentett számára megpróbáltatást. Kifejezetten azért vette meg a speciális 737-est, mert ez volt a legpompásabb és legkényelmesebb szerkezet, ami szárnyakkal rendelkezett. Privát hálószoba, konyha, aranyozott berendezési tárgyak, annyi hely, hogy a haverjait is magával vihesse, ráadásként pedig két légikísérő, két valódi bombázó, akiket személyesen választott ki a jelentkezők közül. A gép repülő szálloda volt. Ötvenmillióba került, de na és? Megérdemelte. Harmincéves korára elmondhatta, hogy a világ legnagyobb színészei közé tartozik. A legutóbbi filmje világszerte összesen több mint egymilliárd dollárt termelt. Hayden felhajtotta az italból maradt utolsó kortyokat, és támolyogva kiszállt a kocsiból. Kísérete követte. Billy és J-man a mobilján lógott, Fritz a csomagokkal bajlódott. A Hummer mögött még három kocsi érkezett, ezekkel jöttek a Hayden pályafutását segítő emberek: az ügynöke, a menedzsere, egy PR-os, egy személyi edző, az étkezési tanácsadója, és még tucatnyian. Annak, aki ilyen nagy kísérettel utazik, szüksége van egy ekkora repülőgépre. Az egészben az volt a legszebb, hogy a szerződés értelmében a stúdiónak kellett állnia a reklámkörút során a géppel kapcsolatosan felmerülő költségeket. - Melyik táskát akarod felvinni a gépre, Rex? - kérdezte Fitz. - Vagy kerüljön valamennyi a raktérbe? Haydennek ebben a pillanatban a legkevésbé sem volt szüksége Fitz ostoba kérdéseire. A másnaposság hányingerrel fenyegette, de a betonon, mindenki szeme láttára nem könnyíthetett a gyomrán. Érezte, némi koffeinre lenne szüksége. - A rohadt életbe, Fitz, áruld már el, miért tartalak? - kérdezte. - Lehet, hogy a bátyámnak mégis igaza volt veled kapcsolatban. Már nagyon unom, hogy minden szánalmas kis döntést nekem kell meghoznom helyetted! Mindet tegyétek fel a fedélzetre! Fitz gyorsan bólintott. Hayden félelmet fedezett fel az arcán. Helyes. Talán így megtanulja, mi a dolga, és legközelebb már elvégzi a feladatát. - Oké, hallottátok! - szólt oda Fitz a sofőrnek. - De aztán mindegyik felkerüljön! Ha egyetlen csomag lemarad, gondoskodom róla, hogy többé halottaskocsit se vezethess! - Értem, uram! - mondta a sofőr riadtan, és nekiállt, hogy kiadogassa a csomagokat a repülőtéri poggyásszállítónak. Hayden felkecmergett a lépcsőn, és utasításba adta Mandynek, az egyik légikísérőnek, hogy töltsön neki kávét. Billy, J-man és Fitz szótlanul üldögélt, míg a többi utas helyet foglalt a gép elülső részében. Hayden lerogyott a báránybőr borítású ülésbe, és szórakozottan nézte, ahogy a limo elhajt a gép közeléből. Megnyomta a gombot, aminek segítségével összeköttetést létesíthetett a pilótafülkével. - Induljunk, George! - Aloha, Mr. Hayden! - mondta a pilóta. - Már ennyire látni szeretné a szigeteket? - Honoluluban nem szállok ki a gépből - felelte Hayden - szóval el se kezdd ezt a szarságot! Ne foglalkozz semmivel, csak húzzunk már innen a pokolba! - Értettem, uram! Mandy becsukta az ajtót. Felpörögtek a jet hajtóművei; a 737-es gurulni kezdett a felszállópálya irányába. A koffein megtette a hatását: Hayden fejfájása enyhülni kezdett. Most, hogy valamivel jobban érezte magát, alaposabban szemügyre vette Mandyt. Már tudta, hogy a következő tizenöt órában hogyan és mire fogja használni azt a bizonyos privát hálószobát. * * * Miután elhagyta a VIP-terminál parkolóját, Dan Cutter leállította a Hummer limót a Sherman Way mellett, és a hátsó ülésre hajította a sofőrsapkát. Kiszállt, és felhajtotta a motorháztetőt, mintha valami gond lenne a kocsival. Ezután visszaült a sofőrülésre, és bekapcsolta a rádiókeresőt, hogy hallja, az irányítótorony hogyan kommunikál a felszállópálya irányába guruló 737-essel. A csomagot a vártnál sokkal könnyebben feljuttatta a gépre. Tudta, hogy a Crestwood Limos a nagymenő Hayden által előnyben részesített cégek közé tartozik, ezért csupán annyit kellett tennie, hogy telefonon lemondta a rendelést, majd ő maga állt ki a kocsival. Ismerte a celebeket. Az ilyenek sosem foglalkoztak a személyzettel; még a nevét sem kérdezték meg. Az ilyenek magától értetődőnek tartják, hogy a számukra kijelölt sofőr vezeti a kocsit, és biztosra veszik, hogy a csomagjaik hiány nélkül feljutnak a gépükre. Meg se fordul a fejükben, hogy ez a bizonyos sofőr a többi között esetleg még egyet felcsempész. Amikor az a kis nyomoronc Fitz megfenyegette őt, Cutter pár pillanatig elszórakozott a gondolattal, hogy kitöri a rohadék nyakát, pusztán azért, hogy megmutassa neki, valójában milyen lényegtelen senki. Azután eszébe jutott a küldetés. A Hitvezér víziója, és mindaz, amiért az elmúlt három évben dolgoztak. Mindennél fontosabb volt, hogy a csomag feljusson a repülőgépre. Az ő ötlete volt, hogy a szerkezetet Hayden gépén teszteljék. Pontosan egy olyan járatra volt szükségük, amely távoli célpont felé indul, és az út nagy részét az óceán fölött teszi meg. A roncs három mérföld mélyre süllyed majd, így akkor se hozhatják fel, ha egyáltalán rábukkannak. Ráadásul, bonuszként itt volt Hayden, aki már hónapok óta sok fejfájást okozott nekik azzal, hogy felhívta a figyelmet az ügyre. A sajtó munkatársai valósággal meg fognak őrülni a hírért, amikor kiderül, hogy a világ egyik legnagyobb, legismertebb sztárjának gépe lezuhant, így éppen a katasztrófa tereli majd el a figyelmüket. Sokkal kockázatosabb lett volna egy normál utasszállító gépre feljuttatni az eszközt. Cutter tudta, miután leadja az átvevőhelyen, a táskát nem kísérheti figyelemmel, és emiatt nagyon sok minden félrecsúszhat. Felfedezhetik az eszközt, esetleg valamilyen ok miatt egyszerűen nem teszik fel a kiszemelt gépre, a reptéren marad, vagy egy másik járatra kerül. Emellett annak a személynek, aki lead egy csomagot, fel kell szállnia a gépre - a repülőtéri szolgálat biztonsági okok miatt kiemeli a raktérből azokat a poggyászokat, amelyek gazdája nem foglalja el a helyét. Hayden gépével más volt a helyzet: Cutter személyesen győződhetett meg róla, hogy a csomag bekerül a raktérbe, és ezt követően biztonságból, a földről nézhette végig a felszállást. A torony megadta a kifutási engedélyt Hayden 737-esének, hogy ráálljon a kifutópályára. Minden a terv szerint haladt. Cutter tudta, ha esetleg valami csúszás történik, Hayden őrjöngeni kezd. Az ilyen fickók úgy gondolják, körülöttük forog a világ. Elérkezett az idő. Cutter kinyitotta a mobiltelefonját, a címjegyzékhez navigálta, és megkereste az ÚJ VILÁG" bejegyzést. Megnyomta a zöld hívógombot. Három csengetés, azután egy halk kattanás a vonal másik végén. Ezt követően három rövid csipogás - ezek a hangok azt jelentették, hogy Hayden gépének gyomrában működésbe lépett a szerkezet. Cutter bontotta a vonalat, a telefont visszadugta a zsebébe. A 737-es a kifutópálya végén megállt. Cutter a rádiót hallgatva várta, hogy a torony megadja a felszállási engedélyt.

10 - N-hármas-négyes-nyolcas Zulu járat, itt Burbank-torony. További utasításig várjon a felszállás megkezdésével! - Vettem, torony. Mi a gond? - Üzemanyagfoltot találtunk a kifutópályán. Egy szivárgó teherautó. - Mennyi ideig tart a dolog? A főnököm nem szereti a hosszú várakozást. - Egyelőre nem tudjuk. - Visszaguruljak a rámpához? - Még ne. Informálom a fejleményekről. - Vettem! Cutter elborzadva, hitetlenkedve nézett a mozdulatlanul várakozó 737-esre; átkozta magát, hogy a felszállási engedély kiadása előtt aktiválta a készüléket. Egy hosszabb halasztás katasztrófához vezethet. Az időjárás tökéletes volt, így nem számított késlekedésre. Most, hogy a készülék aktiválódott, már nem lehetett leállítani. Már működött. Ha a repülőgép esetleg visszatér a rámpához, valahogyan meg kell szereznie a csomagot. Ez hihetetlenül nehéz, ráadásul veszélyes feladat lenne. A készülékkel való érintkezés már halálos. A gép nem mozdult, Cutter tehetetlenül várakozott. Imádkozni kezdett. Rádőlt a volánra, szorosan behunyta a szemét, összefűzte az ujjait, és a szíve mélyéről fakadón fohászkodott, hogy folytatódjon a küldetés. Az Úr nem bocsátana meg neki. Az, amiben hisz, diadalmaskodni fog! Egész életében tudta, az a sorsa, hogy egy magasabb célt szolgáljon; hittársaihoz hasonlóan mindenét hajlandó volt feláldozni azért, hogy ez a bizonyos cél megvalósuljon. Azt, hogy pontosan mi is ez a magas és magasztos cél, csak azután tudta meg, hogy leszerelt a hadseregtől, ahol sikerült elsajátítania mindazt a tudást, amire szüksége volt az Úr által megjelölt terv végrehajtásához. Már akkor elkötelezte magát az ügy mellett. Örökre és visszavonhatatlanul. A szebb és jobb jövő érdekében elkövetett tetteit a hitetlenek barbárnak nevezték, de az ő lelke tiszta volt. Nem számított más, csakis a végső cél. Most éppen ezt a célt fenyegette veszély, de neki nem voltak kétségei. Hite rendíthetetlennek bizonyult. Tudta, imái meghallgatásra találnak. Negyven percig tartó várakozás után végre bekövetkezett a csoda. A rádió ismét megszólalt. - N-hármas-négyes-nyolcas Zulu járat, itt a torony. Feltakarítottuk az üzemanyagfoltot. Megadom az engedélyt a felszállásra. - Köszönöm, torony. Éppen most mentettétek meg az állásomat. - Szívesen, George. Érezd magad jól Sydney-ben! Két perccel később a jet végigsüvített a kifutópályán. A 737-es Cutter szeme láttára a hegyek fölé emelkedett, majd nyugati irányba fordult. Cutter lecsukta a motorháztetőt, és visszaült a Hummerbe. Elmosolyodott - aznap első alkalommal. Az Úr nem hagyta magára.

11 HÁROM Szél ostromolta a Scotia Egyes olajfúró torony landolófedélzetét, a szélzsák vízszintesen lobogott, a vége kelet felé mutatott. A torony kétszáz mérföldnyire állt Új-Fundland partjaitól, a Nagy-zátonynál[2], ahol a világ legszeszélyesebb és legzordabb időjárása tombolt. Errefelé az öt méter magas hullámokat felkorbácsoló, harmincmérföldes szelet nem is tekintették komoly viharnak. Tipikus nap volt, olyan, mint a többi. Tyler Locke már alig várta, hogy kiderüljön, ki volt olyan bátor, hogy vállalta az utazást pusztán azért, hogy vele találkozzon. A korlátnak támaszkodva fürkészte az eget, tekintetével a Sikorsky teherszállító helikoptert kereste. A gépnek perceken belül meg kellett volna érkeznie, de még nem lehetett látni. Tyler becipzárazta bomberdzsekijét, hogy védje magát a hideg ellen, majd mélyen beszívta a toronyra permeteződő, a só és a nyersolaj szagával átitatott levegőt. Amióta hat nappal korábban megérkezett a toronyra, szinte egyetlen percre sem tudott megállni, ezért őszintén örült ennek a néhány percnek, amit azzal tölthetett, hogy a végtelen Atlanti-óceánt nézze. Csupán szusszanásnyi pihenőre volt szüksége, ennyi is elég volt a feltöltődéshez. Sosem tartozott azok közé, akik képesek egész nap a tévé előtt fetrengeni és filmeket bámulni. Szerette belevetni magát egy-egy munkába, szeretett addig dolgozni, amíg megoldotta az aktuális problémát. Az apja által belenevelt munkaerkölcsnek köszönhetően szüksége volt arra, hogy mindig csináljon valamit. Ez volt az egyetlen dolog, amit a felesége sosem tudott megváltoztatni nála. Jövőre - mondta mindig Karennek. A következő év lesz a nagy vakáció ideje. A gondolataiba mélyedt; a régi bűntudat ismét felütötte csúf fejét. Szórakozottan a kezéhez nyúlt, hogy a jegygyűrűjét babrálgassa. Csak akkor nézett le, amikor az ujja a bőréhez ért, csak ekkor jutott eszébe, hogy a gyűrű már nincs ott. Gyorsan eltávolította egymástól a kezeit, és ismét felpillantott. A landolást irányító személyzet egyik tagja, az alacsony, inas, Al Dietz nevű férfi tartott feléje. A százkilencven centi magas Tyler, aki a legutolsó méréskor valamivel többet nyomott száztíz kilónál, az apró olajmunkás fölé tornyosult. - Helló, Tyler! - üvöltötte túl Dietz a szelet. - Kijöttél, hogy lásd leszállni a helikoptert? - Szevasz, Al - mondta Tyler. - Várok valakit. Nem tudod véletlenül, Dilara Kenner a fedélzeten van? Dietz megrázta a fejét. - Sajnálom. Csak annyit tudok, hogy ma öt utast hoznak. Ha akarod, odabent is várhatsz. Majd leviszem hozzád a nőt, ha megérkeznek. - Semmi gond. A legutolsó melóm Nyugat-Virginiában volt, egy bányaomlásnál. Egy hétig nyeltem a szénport. Azóta tőlem akár mínusz negyven is lehet, akkor is szívesen vagyok idekint. Egyébként az a nő képes volt rá, hogy iderepüljön miattam. Azzal viszonzom a szívességét, hogy megvárom idekint. - Egy percen belül találkozhatsz velük. Tudod, ha a nő esetleg nem jutott fel erre a gépre, akkor elég sokat fog késni. Hamarosan be kell zárkóznunk, és legalább huszonnégy órán át ki se jöhetünk. - Dietz intett, majd elindult, hogy előkészítse a landolást. Tyler is hallotta a meteorológiai előrejelzést, így pontosan tudta, Dietz mire gondol. A szél egy órán belül eláll, leereszkedik a köd, és amíg el nem oszlik, képtelenség lesz leszállni a toronyra. Tyler látta a nyugati irányból közeledő felhőket, és felfedezte az alatta, a toronytól úgy öt mérföld távolságban, lassan mozgó jachtot is. Fehér hajó volt, legalább huszonöt méter hosszú. Egy gyönyörűség. Valószínűleg egy Lürssen, esetleg egy Westport. Vajon mit keres idekint a Nagy-zátonynál? Tyler elképzelni sem tudta, azt viszont látta, hogy a jacht nem igazán siet. Arra sem talált magyarázatot, hogy egy régész miért akar találkozni vele annyira, hogy képes kirepülni ide. Dilara Kenner az elmúlt pár napban többször is felhívta a Gordian főhadiszállását. Tyler, amikor egy kis szünetet tarthatott, amikor abbahagyhatta egy kicsit a munkát, azonnal visszahívta, de csak annyit tudott kiszedni belőle, hogy professzor a UCLA-n[3], és haladéktalanul találkozni akar vele. Amikor Tyler közölte, hogy a Scotia Egyesről egyenesen Norvégiába utazik, egy másik munkára, a nő ragaszkodott ahhoz, hogy még az elindulása előtt találkozzanak. Tyler viccesen megjegyezte, hogy erre csak úgy kerülhet sor, ha a professzornő vállalja a kétórás repülést, és kijön a fúrótoronyhoz. Meglepetten hallotta, hogy a nő kapva kapott a lehetőségen, ráállt az utazásra, és még arra is hajlandó volt, hogy megfizesse a helikopteres repülés csillagászati árát. Amikor Tyler megkérdezte tőle, hogy miért teszi ezt, a nő csak annyit közölt, hogy egy életbevágóan fontos dologról van szó. Nem fogadta volna el, ha a férfi esetleg visszautasítja. A rejtélyes fejlemény egy kis színt vihetett a máskülönben rutinszerű megbízatásba, ezért Tyler végül beadta a derekát, és engedélyt kért a torony igazgatójától, hogy a nő meglátogathassa. Dilara a jelek szerint nem ugratta. Tyler rákeresett a UCLA honlapjára, és rábukkant a harmincas évei közepén járó, gyönyörű, ébenfekete hajú nő fényképére. Dilara Kennernek magas arccsontja, csodálatos barna szeme és kedves mosolya volt. A fotója láttán Tyler megállapította, hogy minden bizonnyal intelligens, és érti a dolgát. Ezután elkövette azt a hibát, hogy megmutatta a képet Grant Westfieldnek, a legjobb barátjának, az aktuális munka villamossági szakértőjének. Grant azonnal tett egy nem igazán úriemberhez illő megjegyzést arra, hogy Tylernek miért kell találkoznia a nővel. Tyler erre nem felelt, de el kellett ismernie, hogy Dilara külseje még érdekesebbé tette a helyzetet. Dietz, aki két, elemlámpával felszerelt, vörös fényvisszaverős forgalomirányító tárcsát tartott a kezében, a leszállópálya széléhez, Tyler közelébe húzódott, és felmutatott a torony túlsó oldala fölött komorló égre. - Ott van - mondta. - Pontos. Tyler meglátta a szürke felhőháttér előtt mozgó távoli, de gyorsan növekvő pontot. Egy perccel később a szél ellenére eljutottak hozzá a helikopterrotor mély, lüktető hangjának foszlányai. A pont addig növekedett, míg végül felismerhetővé vált benne a tizenkilenc férőhelyes Sikorsky, az új-fundlandi olajmezők igáslova. Tyler biztosra vette, hogy Dilara Kenner a fedélzeten van. A nő a telefonbeszélgetés során egyértelművé tette, hogy semmiképpen sem szalasztja el a járatot. Tyler hitt neki. Dilara hangjában volt valami magabiztosság és keménység, ami arra utalt, hogy tartja a szavát, és azok közé tartozik, akiket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Kevesebb mint egy mérföld távolságba érve a helikopter éppen lassítani kezdett, hogy leereszkedjen a fúrótoronyra, amikor a jobb oldali turbinamotorból kis füstpamacs pöffent rá a fülke tetejére. Tylernek tátva maradt a szája. - Mi az ördög.? Elborzadva döbbent rá, hogy mi a fog történni. Olyan érzése támadt, mintha áramot vezettek volna a gerincébe. - Láttad ez? - kérdezte Dietz. A hangja egy oktávval magasabb volt, mint máskor. Mielőtt Tyler válaszolhatott volna, robbanás szaggatta szét a motort. Néhány fémdarab a farokrotoron keresztül hátrafelé repült. - Szent szar! - kiáltott fel Dietz. Tyler már mozgásba lendült. - Lezuhannak! - üvöltötte. - Gyerünk! Felugrott a leszállópályára, átrohant a túlsó oldalára. Dietz utána vetette magát. Mint a mennydörgés a villám fellobbanása után, a robaj a

12 robbanás megtörténte után néhány másodperccel érkezett meg. Ahogy keresztülvágott a leszállópálya hatalmas H betűjének közepén, Tyler végignézte a Sikorsky döbbenetes pusztulását. A farokrotor két lapátja leszakadt, a megmaradók pedig szilánkokra verték magukat a helikopter hátsó részén. A még ép főrotor hatalmas centrifugális ereje egy szűk, lefelé irányuló spirál mentén kezdte forgatni a gépet. Tyler agyában egy hang azt kiáltotta, hogy rohanjon oda, csináljon valamit, de be kellett látnia: már nem segíthet. A plató szélére érve megállt, és tehetetlenül nézte a helikoptert. Dietz mellette fékezett le; lihegett az izgalomtól és a rohanástól. A Sikorsky nem ereszkedett le azonnal az óceán felé: ahogy az orra lefelé nyomódott, a farokrész körbefordult. Csak a legtapasztaltabb pilóták képesek arra, hogy így irányítsák a végzetes sérülést szenvedett helikoptereket. Felvillant egy halvány reménysugár. Ha a Sikorsky nem csapódik túl nagy erővel az óceán felszínéhez, az utasoknak esélyük lehet rá, hogy élve kijutnak a fülkéből. - Végük van - mondta Dietz. - Nem, meg fogják úszni! - felelte Tyler, de a hangja korántsem volt olyan meggyőződéssel teli, mint szerette volna. A helikopter száz-százötven métert zuhant, majd váratlanul megszűnt előre mozogni. Egyetlen pillanattal azelőtt, hogy belevágódott volna a vízbe, még oldalra dőlt. A főrotor úgy kavarta a hullámokat, mint a szakács a rántottának szánt tojásokat, de nem bírta a terhelést, és darabokra szakadt. A Sikorsky a jobb oldalát az ég felé fordítva feküdt a víz színén. - Nem tudnak kijutni! - kiáltott fel Dietz. - Gyerünk! - mordult fel Tyler, és közben maga elé képzelte Dilara Kenner mosolygó arcát. Olyan erővel szorította össze a fogait, hogy már azt hitte, szétrobbannak. - Gyerünk már! Szálljatok ki onnan! Mintha válasz lenne a felszólításra, a gyorsan süllyedő helikopter oldalán félrecsúszott az ajtó. Négy, élénksárga kezeslábast viselő alak ugrott a vízbe. Csak négy. Dietz a magatehetetlenül süllyedő helikopterre irányozta lámpája fénysugarát. - Hol vannak a többiek? - kérdezte. - El onnan! - ordított fel Tyler. A Sikorsky orra a víz szintje alá merült, a hullámok átcsaptak fölötte. A nyitott ajtón keresztül beáramlott a víz. A gép farka az felé fordult, azután az orrot és a testet követve eltűnt a hullámok alatt. Tyler döbbenten bámulta a helyet, ahol a helikopter elsüllyedt. Örökkévalóságnak tűntek a másodpercek, amelyek úgy teltek el, hogy nem látta a bent rekedt utasokat. Azután, amikor már úgy tűnt, hogy a gép utasai nem tudnak élve felszínre jutni, három újabb kezeslábas jelent meg a hullámok között. Hét túlélő. A helikopteren két pilóta és öt utas tartózkodott. Vagyis. Hétből hét! Valamennyien megúszták. Tyler tapsolt egyet, és felkiáltott. - Ez az! - csapott bele a szélesen vigyorgó Dietz felemelt kezébe. - Ezek a szerencsés kurafiak! - kiáltotta Dietz a vízen hánykolódó embereket bámulva. Tyler hitetlenkedve csóválta a fejét. Ezek az emberek hihetetlenül szerencsések! Irakban már látott néhány lezuhanó helikoptert. Ott sosem voltak túlélők. A Sikorsky utasainak megpróbáltatásai azonban még nem értek véget. - Iszonyú hideg lehet a víz - mondta Tyler. - Még azokban a kezeslábasokban sem bírják ki sokáig. Dietz arcáról eltűnt a vigyor. - Szerintem Finn azóta már telefonált a parti őrségnek, és. Tyler nem hagyta, hogy befejezze a mondatot. Úgy érezte, mintha óriási súlyként nehezednének rá az eltelő másodpercek. - Túl távol vannak. Meg aztán itt van ez a köd is. - Akkor hogy fogjuk kiszedni őket? - kérdezte Dietz. - Csak azért élték túl a zuhanást, hogy a vízben pusztuljanak el? - Ha rajtam múlik, élni fognak! Tyler tudta, a Scotia Egyesen ő az egyetlen, aki tudja, hogy hasonló esetekben, légi katasztrófák után milyen mentési műveleteket lehet és kell végrehajtani. Tisztában volt vele, mielőtt bármit tenne, meg kell győznie Roger Finnt, a torony igazgatóját, hogy nem várhatják be a parti őrség által kiküldött mentőhelikoptereket. Azt is tudta, nehezen fog boldogulni Finn-nel, aki nem igazán rajongott érte - pontosabban azért, hogy az anyacég által felbérelt külsősként dolgozik a fúrótornyon. - Tartsd szemmel őket! - mondta Tyler, és a leszállóplatón keresztülvágva a lépcső irányába rohant. - Most hova mész? - kiáltott utána Dietz. - A vezérlőbe! Miközben leszáguldott a lépcsőn, átvillant az agyán a gondolat, hogy esetleg nem kellene beleavatkoznia a dologba. Az ösztönei azt súgták, nem állhat meg, igenis tennie kell valamit, de közben tudta, senki sem számít a segítségére. Ez nem az ő feladata. A fúrótorony személyzete és a parti őrség majd elintézi a dolgot. Ki fogják menteni a túlélőket. Aztán hirtelen arra gondolt, mi történhet akkor, ha téved. Odakint hét ember küzd az életéért. Hét ember, köztük Dilara Kenner, akit személyesen ő hívott a fúrótoronyra. Ha ezek az utasok elpusztulnak, és ő nem követ el mindent a megmentésük érdekében, akkor - mondjon bárki bármit - igenis az ő lelkén szárad majd a haláluk. Ha pedig ez történne, hónapokra visszasüllyedne abba az állapotba, amit már nagyon jól ismert. Napokon át nem aludna, gyötörné a bűntudat; egyfolytában az pörögne a fejében, hogy mit kellett volna tennie, mit hibázott el. A kínlódással teli, álmatlan éjszakák emléke volt az, ami nem engedte, hogy megálljon.

13 NÉGY Mike Hammer" Hamilton százados tizenegyezer méter magasságban szintezte F-16-osát; a jobb szárnya mellett repülő kísérőgép pilótája, Fred Fuzzy" Newman hadnagy a vezérhez igazította a saját pályáját. Miután eltávolodtak a Los Angelestől keletre lévő March légi bázistól, mindketten begyújtották az utánégetőjüket, hogy még azelőtt kijussanak az óceán fölé, hogy a repülőgép, aminek az elfogására kirendelték őket, bejut a szárazföld fölé. Hammer radarján tisztán megjelent az N-348Z jelölésű privát 737-es, amelyhez óránkénti kétezer mérföldes relatív sebességgel közeledtek. - Elfogás két perc múlva - mondta Fuzzy. - Vettem - felelte Hammer. - Los Angeles kontroll, itt CALIF hármas-kettes. Van valamilyen kommunikációs forgalom a célpont irányából? - Negatív, CALIF hármas-kettes. Még mindig semmi. - A menet közben végrehajtott eligazítás során Hammer megtudta, hogy a Honoluluba indult, de irányváltással visszafelé tartó géppel minden összeköttetés megszakadt. A pilóta még közölni tudta, hogy visszafordul, mert néhány utasának sürgős orvosi ellátásra van szüksége, de ezt követően a kommunikáció egyre zavarosabbá vált. A jelek arra utaltak, hogy a fedélzeten mindenki, beleértve a személyzetet is, elkapott valamilyen rejtélyes betegséget. A kommunikáció egyre érthetetlenebbé és furcsábbá vált, a pilóta úgy beszélt, mintha fokozatosan úrrá lenne rajta valamilyen elmebaj. Amikor legutoljára hírt adott magukról, az olyan különös volt, hogy a Los Angeles-i irányítóközpont ügyeletese nem kívánt találgatásokba bocsátkozni, egyszerűen bejátszotta Hammernek. Ez volt a legfurcsább bejelentkezés, amit a százados életében hallott. - N-hármas-négyes-nyolcas Zulu, itt a Los Angeles-i irányítóközpont. A legutóbbi üzenete értelmezhetetlen volt. Megismételné? - Nem látok! - hallatszott a pánikba esett pilóta hangja. - Megvakultam! Nem látok! Ó, Jézusom! Hammer még soha, egyetlen pilótát sem hallott ilyen hangon beszélni. - Robotpilótán vannak? - Igen, roboton. Ó, istenem! Már érzem! - Mit érez? N-hármas-négyes-nyolcas Zulu? Mi történik ott? - Szétolvadok! Valamennyien szétolvadunk! Állítsák meg! - A pilóta fájdalmasan felsikoltott. Ezt követően a kommunikációnak hirtelen vége szakadt. Ez történt nyolcvan perce. - Próbáltak lejjebb ereszkedni? - kérdezte Hammer. A szeptember 11-i események óra a Nemzeti Légigárda azon egységének, ahol ő szolgált, az ország területének védelme volt a legfontosabb feladata. A standard eljárás szerint minden olyan légi járművel szemben elfogási manővert kellett végrehajtani, amellyel megszűnt a kommunikáció. Ha valamiből arra lehetett következtetni, hogy egy repülőgép terroristák irányítása alá került, és gyanítani lehetett, hogy fegyverként kívánják felhasználni, az elfogó művelet végrehajtóinak nem volt más választásuk, le kellett szedniük. Ám abból, amit hallott, Hammer nem gondolta úgy, hogy ebben az esetben valami ilyesmiről lenne szó. Nincs az a terrorista, aki miatt egy pilóta így viselkedne! - Negatív - mondta az irányítóközpont. - Nem változtattak se a pályájukon, se a magasságukon. - Vettem. Elfogás egy percen belül. Hallottad a kontrollt, Fuzz! Amikor odaérünk, megkerüljük, melléje húzódunk, és majd kiderül, mi a helyzet. Hammer a távolban megpillantotta az élénkkékre festett 737-est. A gépet egyre közelebbről látták. A százados és a hadnagy elszáguldott mellette. Tettek egy gyors kerülőt, majd visszavették a sebességüket, hozzálassítottak a 737-eshez. Hammer a gép bal, Fuzzy a jobb szárnya mellett vett fel pozíciót. - Los Angeles kontroll - mondta Hammer -, elfogtuk a célpontot. Egyenesen és egyenletesen repül, három-ötvenes magasságban van. A sebessége zéró-hetes-ötös pályán százötven csomó. - Tudta, hogy ha a 737-es nem változtat irányt, át fog repülni Los Angeles fölött. - Vettem, CALIF hármas-kettes. Jelentse, mit lát! - A gép látszólag jó állapotban van. Az én oldalamon nincs rajta sérülés. - Az enyémen sincs - mondta Fuzzy. - Nem látok mozgást a belsejében. Egy kicsit közelebb megyek hozzá. Hammer előre és jobbra vitte az F-16-ost, hogy a szárnya a 737-es elé kerüljön. Az utasszállító fedélzetén tartózkodóknak észre kellett venniük. Azoknak, akik még maguknál voltak, elvileg ki kellett volna nézniük az ablakokon, de erre nem került sor. - Valami életjel, CALIF hármas-kettes? - Negatív. - A bal oldali ablakokon keresztül látni lehetett a jobbról beözönlő napsugarakat; Hammer tisztán láthatta az utastér üléseit. A kapott információk szerint a repülőgépen az egyik filmcsillag, Rex Hayden utazott a kíséretével. Hammer arra számított, az ülésekben látni fogja a hanyatt dőlve, félig fekve ülő alakokat, de senkit sem sikerült felfedeznie. Egyetlen embert sem látott. Különös. - Fuzzy, látsz valamit a te oldaladról? - Negatív, Hammer. Olyan nyugodt itt minden, mint egy. - Fuzzy azt akarta mondani, hogy mint egy temetőben", de hirtelen meggondolta magát, és nem mondta ki az utolsó szót. - A jobb oldalon nincs senki. Legalábbis én senkit sem látok. - Los Angeles kontroll - mondta Hammer -, rosszak voltak az információk. Ezen a gépen nincsenek utasok. Üresjáratban közlekedik. Kis szünet, majd felhangzott az irányítótorony válasza. - Ööö. negatív, CALIF hármas-kettes. A hivatalos adatok szerint a hattagú személyzeten kívül huszonegy utas szállt fel a fedélzetre. - Akkor hol a pokolban vannak? - Mi a helyzet a pilótákkal? Hammer előretolta a gépét, hogy beláthasson a pilótafülkébe. Az ablakok tiszták voltak. A nagy jetek pilótái négyhevederes biztonsági övét használnak, amelyek akkor is az ülésben tartják a testüket, ha esetleg elvesztik az eszméletüket. Ahogy benézett a fülkébe, Hammert megdöbbentő látvány fogadta. Az övék ott voltak az üléseken, szabályosan becsatolták valamennyit, de a pilótáknak nyomuk sem volt. A fülke üres volt. Hammer elgondolkodott. Ha helyesek a kontrolltól kapott információk, huszonhét ember tűnt el nyomtalanul a Csendes-óceán fölött. - Los Angeles kontrol! Senki sem tartózkodik a célpont fedélzetén! - Ő maga is hihetetlennek tartotta, amit mond. - CALIF hármas-kettes. Megismételné? - Ismétlem: az N-hármas-négyes-nyolcas Zulu. üres! Egy kísértetgépet fogtunk be!

14 ÖT Tyler szíve már hevesen vert, mire beért a Scotia Egyes vezérlőtermébe, abba az ultramodern helyiségbe, ahonnan kontrollálni lehetett a fúrótornyon zajló tevékenységeket, egyebek mellett a szivattyúk és a szelepek működését. Ez volt a fúrótorony kommunikációs központja is. A terminálok előtt három ember ült, lázas igyekezettel végezték a vészhelyzeti akcióterv egymást követő pontjainak végrehajtását. Finn a telefonba üvöltözött. Zömök férfi volt, a haja a színét és az állagát tekintve is leginkább az acélgyapotra hasonlított; a hangja olyan határozottan és ellentmondást nem tűrően zengett, akár egy kiképző őrmesteré. Tyler, miközben megpróbált lélegzethez jutni, figyelmesen hallgatta. - Heten vannak a vízben. Igen, robbanás. Nem, a készenléti hajónk tegnap elindult, hogy segédkezzen a Scotia Kettesen bekövetkezett szivárgásnál. Túlélő-kezeslábas van rajtuk. Mikor?. Oké, akkor addig várunk. Finn letette a telefont. Tyler nyílegyenesen elindult felé. - Nem várhatunk. Finn a falióra felé bökött az állával. - A parti őrség mentőhelikoptere öt percen belül felszáll. Ha teljes sebességgel jön, akkor két órán belül itt lesz. Addig várunk. - Leszáll a köd - mondta Tyler a fejét rázva. - Mire a helikopter ideér, a látótávolság zéró lesz. Ilyen körülmények között a helikopter simán átrepül a bajba jutottak fölött. Akkor pedig soha többé nem látjuk őket! - Ha van valamilyen javaslatod - mondta Finn leplezetlen bosszúsággal -, örömmel meghallgatom. Bár fogalmam sincs, mi mást tehetnénk. Tyler az öklére hajtotta a fejét; elgondolkodott. Tudta, hogy az ilyen baleseteknél az eseményt követő első órán túl már nem igazán maradnak túlélők. - Mi a helyzet a készenléti hajóval? - kérdezte. Finn felhorkant. - Szerinted én még nem gondoltam erre? Legalább hat órába telik, hogy visszaérjen a Scotia Kettesről. És az az egyetlen hajónk! A Scotia Kettes fúrótorony az Egyestől északra, ötven mérföld távolságban állt. Tylernek eszébe jutott valami. Csettintett az ujjával. - Amikor odafönt voltam, láttam egy hajót. Öt mérföld távolságban lehetett. Talán az végre tudná hajtani a mentést. Finn dühös pillantás vetett az egyik emberére. - Én erről miért nem tudok? A férfi megszeppenve vonogatta a vállát. Finn dühösen beleköpött az egyik szemétkosárba. - Küldd ki a vészjelzést! A rádión kiment az SOS. Teltek a másodpercek. Tyler feszülten várta, hogy a vezérlő hangszóróiból felhangozzon a válasz, de. Semmi. A jacht nem felelt. - Próbáld újra! - mondta Finn, ahogy a faliórán ketyegve teltek a másodpercek. Még mindig semmi. - Látniuk kellett, hogy lezuhant a helikopter! - mondta Tyler. Dühítette a hallgatás. A túlélők számára a jacht jelentette a legjobb esélyt. - Miért nem válaszolnak? Finn dühösen széttárta a karját, majd leült. - Lehet, hogy nem működik a rádiójuk. Nem számít. Nem felelnek. Nem tehetünk mást azon kívül, hogy megvárjuk a partiőrség helikopterét, és reménykedünk, hogy megtalálja őket a ködben. Tyler is ugyanilyen túlélő-kezeslábast viselt, amikor a fúrótoronyra érkezett. Mark VII-es típusú felszerelés volt, meglehetősen jó, de nem a legújabb és nem a legjobb modell. Tyler ismét megrázta a fejét. A kezeslábasba épített jeladó jelzéseit csak egy mérföldön belül lehet pontosan behatárolni - mondta. - Ilyen sűrű ködben ez nem igazán elég. Mennyi a víz hőmérséklete? - Nagyjából öt Celsius fok - mondta Finn. - Azokban a kezeslábasokban, ilyen hőmérsékleten akár hat órát is ki lehet bírni. - Az ilyen határszámok leginkább nyugodt időjárásban érvényesek! - Tyler kezdte elveszteni a türelmét. - Azok az emberek valószínűleg megsebesültek, és folyamatosan küzdeniük kell a hullámokkal. Ha várunk, a helikopter nem fog mást találni, csak holttesteket! Finn felvonta a szemöldökét, és olyan tekintettel nézett Tylerre, mintha azt kérdezné: És mit vársz tőlem, mit tegyek?" Tyler hallgatott; az agya lázasan dolgozott. Gondolatban felsorolta a Scotia Egyes berendezéseit és eszközeit, és közben időnként bólintott egyet. Átpörgette a fejében a lehetőségeket, mindegyiket újra megvizsgálta, de bármerről is közelítette meg a kérdést, csupán egyetlen megoldást talált. Mereven Finnre nézett. - Ezek szerint van valamilyen ötleted - mondta Finn. Tyler bólintott. - Nem fog tetszeni. - Miért nem? - Nekünk kell kihoznunk őket. - Hogyan? Csónakunk sincs! - Csónakunk tényleg nincs, de ott vannak a mentőkabinok. Finn-nek elakadt a szava a javaslat hallatán. Megrázta a fejét. - Nem. Ez túl kockázatos. A kabinok arra az esetre vannak, ha el kell hagynunk a fúrótornyot. Nem adhatok engedélyt rá, hogy bármi másra használják őket! A Scotia Egyesen öt, egyenként ötvenszemélyes, zárt mentőkabint helyeztek el. A kabinok a víz fölött, huszonkét méteres magasságban függtek. Tyler korábban, egy másik fúrótornyon már megvizsgált egy hasonló berendezést, tudta, hogyan vannak a magasban rögzítve, sőt egy alkalommal már tanúja volt, ahogy leeresztenek egy ilyen kabint. A kabinok egy harmincfokos rámpa tetején helyezkedtek el. A rámpa alsó vége a fúrótorony pereme, vagyis a víz felé mutatott. A kabint nem szokványos csónakdaruval eresztették alá - ez túlságosan lassú lett volna. Amikor megtelt, és lezárták a nyílásait, a gépkezelő meghúzott két kart. A kabin végigcsúszott a rámpán, és egyszerűen lezuhant a vízre. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy gyorsan el lehessen hagyni egy égő fúrótornyot. Tyler előredőlt, megmarkolta Finn székének karfaját; fenyegetően hajolt a főnök fölé. Erőteljes testalkatát kiváló génjeinek köszönhette, de persze sokat számított az is, hogy bárhol, a világ bármely táján is dolgozott, rendszeresen végzett felüléseket, fekvőtámaszokat, és persze a futóedzéseket sem hagyta ki. Tisztában volt azzal, hogy egy olyan kemény fickóra, mint Finn, nem tud ráijeszteni, bármilyen apró is legyen a másik hozzá képest, de azt is tudta, hogy termetével és testtartásával nagyobb nyomatékot adhat a szavainak.

15 - Ne csináld már, Finn! - mondta halk, mély hangon. - Tudod, hogy ez az egyetlen esélyük! Ha várunk, azok az emberek elpusztulnak odakint! Finn felállt, és a nála jó húsz centivel magasabb Tyler szemébe nézett. - Tisztában vagyok vele, az istenit! - üvöltötte. - De az egész fúrótornyon nincs senki, aki valaha használta volna azokat a nyomorult kabinokat! Túl sokáig tart a vita - gondolta Tyler. A balesetet szenvedett embereknek pedig éppen időből volt a legkevesebb. Érezte, Finn nem fogja megadni az engedélyt, ha nem kap egy kis ösztökélést. Képtelen volt tétlenül állni, és megvárni, hogy hét ember vízbe fulladjon, ezért hazudott. - Én már csináltam ilyet - jelentette ki határozottan. - Éppen ezért jutott eszembe a dolog. Finn kétkedően nézett rá. - Tényleg? Használtál mentőkabint? Hol? - A Gordian két évvel ezelőtt letesztelt egy berendezést. Önkéntesekre volt szükségük. - Ebből annyi volt igaz, hogy a Gordian valóban végzett egy ilyen tesztet, de Tyler ezen csak felügyelőként vett részt, nem ült benne a mentőkabinban. Akkor túl veszélyesnek tartotta a dolgot. Finn kérdőn nézett rá. - És. Most is önként jelentkezel? Tyler pislogás nélkül állta Finn tekintetét, de a szíve egyre gyorsabban vert. - Persze. Bármit aláírok, ha kell. Egyébként is, én láttam, hogy hol zuhantak le. Finn körbenézett a vezérlőben, a pultoknál ülő három férfira pillantott, akik döbbenten néztek vissza rá. Finn oldalra fordult, az ablakon keresztül kinézett a gyorsan ereszkedő ködre, majd végül ismét Tylerre nézett. - Rendben, meggyőztél - emelte fel a kezét megadóan. - Az egyik kabint fogjuk használni. Hány emberre van szükséged? Tyler, miközben átgondolta a küldetést, megpróbálta lecsillapítani egyre hevesebben dobogó szívét. Eszébe jutott a régi mondás a kacsáról, ami a víz fölött nyugodtnak és mozdulatlannak tűnik, a víz alatt azonban eszeveszetten tapos a lábával. - Összesen háromra. Az egyik a kabint irányítja, a másik kettő kihúzza az embereket a vízből. Jó volna, ha Grant lenne az egyik. Sosem bocsátaná meg nekem, ha kihagynám a buliból. Grant Westfield nem csupán a legjobb villamosmérnök volt, akivel Tyler valaha együtt dolgozott, de az adrenalinfüggők közé tartozott. Sziklamászás, siklórepülés, barlangászat - mindenben benne volt, ami izgalmat ígért. Tyler időnként elkísérte egy-egy kiruccanására, de Grantet még ő is fanatikusnak találta. Tudta, Grant még véletlenül sem hagyná ki a lehetőséget, hogy beüljön egy mentőkabinba, vagyis olyasmit csináljon, amit előtte még csak kevesen, emellett szerette volna, ha az a személy is vele tart, akiben a fúrótornyon tartózkodók közül a legjobban megbízik - márpedig ez Grant volt. - Jól van, Grant megy - mondta Finn. - Melléd adom Jimmy Marksont. Gondolom, tisztában vagy vele, hogy nem tudjuk visszahúzni a kabint. Ilyen időben semmiképp sem. Megroppanna a darunk. Ez percről percre egyre jobb! - gondolta Tyler. - A kast fogjuk használni - mondta. A kas hatszemélyes lift volt; a hajókon érkezők ezen jutottak fel a fúrótoronyra. - Szólok a két srácnak, hogy menjenek a kabinokhoz. Mindenesetre bújjatok mentőruhába. Lehet, hogy valamelyikőtök beleesik a vízbe. Nem szeretnélek elveszteni benneteket. Tyler jónak találta az ötletet. - Rendben. Tudom, hol az öltöző. Finn felkapta a telefont, Tyler azonban nem várt tovább. Miután szerzett magának egy kezeslábast, a jelzéseket követve átsietett a mentőkabinokhoz. A lépcsőhöz érve kettesével szedte a fokokat. A legalsó fedélzeten, a kabinoknál, miközben Grantre és Marksonra várt, ledobta a dzsekijét, és belebújt a kezeslábasba. A mentőkabint élénk narancssárgára festették, hogy könnyen észre lehessen venni a tengeren. Áramvonalas volt, mint a lövedékek; egyetlen ablaka négyszög alakú volt, és a hátulsó részében, a kormányos számára kialakított kupolán helyezkedett el. Az ablakot szupererős üveg helyett szupererős polikarbonátból készítették - ugyanabból az anyagból, amiből a golyóálló szélvédőket -, így ellen tudott állni a zuhanást követő erős hatásoknak. A farban lévő bejárati nyílást alumínium zsilipajtó zárta. Az öt kabin orra az óceán felé mutatott. Mindegyik a saját vezetőrámpája tetején állt. A rámpák végétől körülbelül húsz méter választotta el az óceán felszínét; a kieresztett kabin ezt a távolságot szabadesésben tette meg. A számítások szerint a becsapódást követően alá kellett merülnie a vízben, és csak jó kilencven méterrel arrébb emelkedhetett fel. Miután ismét a felszínre került, be lehetett indítani nagy teljesítményű, húszcsomós sebesség elérésére alkalmas dízelmotorját. Miután magára öltötte a kezeslábast, Tyler kinyitotta az első mentőkabin ajtaját, és belesett rajta. A fülke padozata nem vízszintes volt, a közepén lépcsők vezettek lefelé az orrnak háttal felállított ülések között. Egyetlen ülés volt menetiránnyal szemben, ezt kellett elfoglalni a kormányosnak, miután véget ért a szabadeséses fázis. A kabin két oldalán lévő egy-egy kart egyszerre kellett meghúzni - csak így lehetett beindítani a siklási és zuhanási folyamatot, ezért pánik esetén egyetlen ember képtelen lett volna kilőni" a mentőegységet azelőtt, hogy a kabin megtelt volna menekülőkkel. A biztonsági eszközöket úgy alakították ki, hogy a hátsó zsilipet mindenképpen be kellett zárni, mielőtt a kabin elindulhatott. Ez is logikus megoldás volt, hiszen ha a fülke nyitott ajtóval zuhan le, a tengervíz bejut a belsejébe, így az egység a merülést követően nem bukkanhatott volna fel a víz színére. Tyler dobbanó hangokat hallott a háta mögül. Két ember sietett le a lépcsőn. Mindketten feketék voltak, de a hasonlóság itt véget is ért köztük. Az elöl haladó férfi bőre ébenfekete volt. Valamivel magasabb lehetett Tylernél, de meghökkentően sovány volt - a kezeslábas úgy lógott rajta, mint valami akasztón. Tyler tudta, hogy ez csak Markson lehet. A negyvenes évei végén járt. Az arcára kenődött olajfoltok sem leplezték aggodalmát. A második, borotvált fejű, kávészín bőrű férfi a kezeslábas cipzárjával kínlódott. Grant Westfield húsz centivel alacsonyabb és legalább tizenöt évvel fiatalabb volt Marksonnál, viszont hajdani pankrátoréletéből megőrizte közel százharminc kilós súlyát és hatalmas izmait. Tyler megállapította, hogy Grant a kelleténél egy-két számmal kisebb kezeslábast választott magának. - Segítsek, tigris? - kérdezte, és nem is próbálta leplezni évődő mosolyát. - Talán lefogyhatnál egy kicsit.. Grant nagy nehezen becipzárazta a mentőruhát, és bosszúsan Tylerre nézett. - Ezeket az izéket nem az én csodás alakomra tervezték. - Csak ne mozgolódj benne túl sokat, mert még szétreped rajtad! Nem lennél valami divatos. Grant elhúzta a száját. - Pedig, ha nem tudnád, Milánóban mostanában éppen a szakadt mentőruhák a legmenőbbek. Markson idegesen felnevetett. Talán nem tartotta megfelelőnek a helyzetet az ilyen tréfálkozáshoz, Tylernek mindenesetre tetszett a poén. Granttel már a seregben is hasonló idétlenkedésekkel próbálták enyhíteni a veszélyes helyzetek okozta feszültséget. - Örülök, hogy csatlakozol a csapathoz - mondta Tyler. - Most ugratsz? Nincs az a pénz, amiért kihagynám az őrült mutatványaidat! Azt hallottam, majd megveszel azért, hogy kilődd magad az egyik csini kabinnal. - Grant a jelek szerint sokkal lelkesebben állt hozzá a feladathoz, mint Tyler.

16 - Az, hogy megveszek érte, egy kicsit erős, de valakinek tényleg végre kell hajtani a feladatot. Mondjuk, nekünk. - Mindenesetre jól kitaláltad - mondta Grant a kabinokat méregetve. - Már hónapok óta nem ültem hullámvasúton. Tyler a másik férfi felé fordult, a kezét nyújtotta. - Te vagy Markson, igaz? - Igen, dr. Locke. - Szólíts Tylernek. Kezet ráztak. - Búvár vagyok és hegesztő. Emellett kiképeztek a mentőkabinok kezelésére. - Markson kemény fickónak látszott, de a hangja remegett egy kicsit. - Örülök, hogy velünk tartasz - mondta Tyler. A nyitott kabinajtó felé mutatott. - Mehetünk? Elsőként Grant szállt be. Elhelyezkedett, és becsatolta a biztonsági övét. A négy ponton rögzített öv alig érte át izmos testét. Tyler mászott be másodikként. Markson követte, és becsukta maga mögött a zsilipajtót. Tyler a bal oldalon, a kioldó kar mellett foglalt helyet. Ő is becsatolta magát. - Minden rendben, végrehajthatjuk a kilövést - mondta Markson. - Felkészültetek? - Fel - válaszolta Tyler. - Ó, hát persze! - kiáltott fel Grant. A jelek szerint fel akarta pörgetni magát egy kicsit, mint annak idején a ringbe szállás előtt. - Lássuk, mire képes a kicsike! Markson megmarkolta az egyik kioldó kart, Tyler a másikat. - Három. - kezdte Markson. - Kettő. egy. Rajta! Tyler megrántotta a kart. Kigyulladt egy vörös jelzőfény, amely azt mutatta, hogy aktiválódott a kioldó mechanizmus. Hangos csattanás hallatszott - szétnyíltak a hidraulikus kapcsok. Most már nem volt visszaút, ezért Tyler, valahogy úgy, mint a seregben, akció üzemmódba kapcsolta az agyát: innentől fogva Precizitás, határozottság és nyugalom!" a jelszó. A kabin csúszni kezdett a rámpán. A mozgásában nem volt semmi különös vagy ijesztő - Tylernek olyan érzése támadt, mintha egy csónakban ülne, amit egy daru leemel a vontatóról -, ám ahogy véget ért a rámpa, ez is megváltozott. A kabin lefelé zuhant; Tyler úgy érezte, a torkába ugrik a gyomra. Grant unszolására egy alkalommal végrehajtott egy bungee ugrást, így az érzés nem volt ismeretlen a számára. A teste valósággal kilebegett az ülésből. Úgy tűnt, ez a súlytalan állapot egy örökkévalóságon át tart. Azután következett a becsapódás. A vízbe zuhanó üvegszálas test által keltett, robbanássá erősödő zaj egyszerre érkezett valamennyi irányból. Tylernek olyan érzése támadt, mintha a kabin betonhoz vágódott volna. A feje hátralökődött, nekicsapódott a párnázott támlának. Ahogy a kormányos ablakán keresztül kinézve meglátta a félelmetes víztömeget, érezte, drasztikusan megváltozik az ülése dőlésszöge. Teste a biztonsági övhöz feszült, és miközben a víz alá süllyedt kabin a felszín felé tartott, hol jobbra, hol balra lökődött. Víz csörgött le a kupolaablakon; Tyler megpillantotta a szürke eget. A kabin szinteződött. Grant vidáman felrikkantott, de az előtte ülő Tyler annak örült a legjobban, hogy egy darabban lejutottak. - Húúú! - üvöltött Grant nevetve. - Megcsinálhatnánk még egyszer? - Rám ne számíts! - Tyler kicsatolta az övét. - Most nehogy azt mondd, hogy nem élvezted! - A gyomrom biztos nem. Az még mindig fent van a fúrótornyon. Markson elfoglalta a kormányos pozícióját. Bár a hullámok hevesen ostromolták, a kabin éppoly elsüllyeszthetetlennek bizonyult, mint a parafa dugó. Tyler biztonságban érezte magát, de tudta, azoknak, akik úszni próbálnak ebben a vízben, egészen más a véleményük ezekről a hullámokról. Ismét az emlékezetébe idézte Dilara fotóját; maga elé képzelte, ahogy a nő erejét megfeszítve próbál a víz színén maradni. Markson beindította a motort, Tyler megmutatta neki, melyik irányban történt a szerencsétlenség. A köd percről percre sűrűbbé vált; igyekezniük kellett. Annak esélye, hogy sikerül kimenteniük a túlélőket, rohamosan csökkent - már közeledett a zéróhoz.

17 HAT Dilara Kenner megpróbálta a víz színe fölött tartani az ájult pilóta fejét, de a hevesen csapkodó hullámok között a feladat iszonyúan nehéznek bizonyult. Szerencsére a kezeslábasok megakadályozták, hogy lemerüljenek. Dilara egy idő után már azzal is beérte, ha sikerül megakadályoznia, hogy az áramlatok elsodorják a közeléből a pilótát. A másodpilóta, a babaarcú, szőke Logan, segíteni próbált neki, de törött karja miatt már az is nehezére rsett, hogy belégzéskor ne nyeljen egy-egy korty tengervizet. Dilara szem elől tévesztette a többi utast, a négy olajmunkást, akik azért indultak a fúrótoronyra, hogy megkezdjék háromhetes műszakjukat. A hullámok elsodorták őket, így Dilara tőlük sem remélhetett segítséget. Mielőtt megegyeztek Logannel, hogy takarékoskodnak az erejükkel, és inkább abbahagyják a beszélgetést, a másodpilóta elmondta neki, hogy a fúrótornyon nincs helikopter, a legközelebbi gép kétórányira, St. Johnban áll. A helyzet reménytelennek tűnt, de Dilarának eszébe jutott, hogy pontosan ez járt a fejében akkor is, amikor végigfutotta a Los Angeles-i maratont. Az, hogy megállás nélkül kell futnia negyvenkét kilométert, eleinte lehetetlen, megoldhatatlan feladatnak látszott, de azzal, hogy kizárólag arra összpontosított, hogy egyik lábát a másik elé tegye, végül befutott a célba. Elhatározta, nem azon fog tépelődni, hogy két órán belül esetleg megérkezhet egy helikopter, inkább azzal törődik, hogy túlélje a következő percet. A legnagyobb problémát az jelentette a számára, hogy a víz befolyt a kezeslábasába, aminek anyagát akkor hasította végig valami éles fémdarab, amikor kibújt a süllyedő helikopterből. Érezte, a végtagjai lassanként érzéketlenné válnak a hidegtől. - Fáradok - közölte Logan jó tízpercnyi hánykolódás után. - Azt hiszem, a ruhám már nem sokáig tart fent. Már Dilarának sem maradt sok ereje, de tudta, hogy ebben a helyzetben a feladás azonos a halállal. - Sikerülni fog, Logan! Ki fogja bírni. Ne pazarolja az erejét beszédre. Csak tartsa fel a fejét! - Sűrűsödik a köd. Nem fognak észrevenni minket. - Nem érdekel a köd! Ránk fognak találni. - Begörcsölt a lábam. - Logan, én magamat is fenntartom, meg a pilótát is. - Dilara taktikát váltott. - Azt akarja mondani, hogy nem bír ki annyit, mint egy nő? Logan rájött, Dilara mit csinál. Erőtlenül elmosolyodott. - Helyes - mondta Dilara, és megállapította, hogy a másodpilótánál hatásos ez a kicsit kemény stílus. - Látom, azért mégsem hagyja el magát teljesen. - Amíg maga bírja, én is bírom. - Örömmel hallom. Egyébként én nem azért jöttem el idáig, hogy bármit is feladjak. A velük történt balesetben volt valami iszonyatosan ironikus, amikor bekövetkezett, Dilarának eszébe jutott, hogy talán így ér véget az a megpróbáltatássorozat, ami Sam rejtélyes szavaival és halálával vette kezdetét. Hayden. Oázis. Genezis. A szavak nem sokat jelentettek neki. Aztán ott volt Samnek az a kijelentése, hogy az apja végül mégis elérte a célt, amiért egész életében dolgozott. Érthetetlen, zavarba ejtő és szédítő volt az egész! Nevetségesnek találta a feltételezést, hogy Samet megmérgezték. Sehogy sem ment a fejébe a dolog. Sam óriási gyógyszerészeti tapasztalatokkal rendelkezett, ha valaki észreveszi, hogy megmérgezik, ő biztosan. Egyáltalán: mi oka lenne bárkinek is arra, hogy megmérgezze Samet? Dilara szeretett volna hinni öreg barátjának, de az egész sztorit képtelenségnek tartotta. Amikor aztán útközben, a lakása felé menet sor került arra a bizonyos incidensre, kezdte átértékelni magában a helyzetet. A repülőtéri buszon észrevett egy fekete kabátot viselő, nagydarab férfit, aki többször is ránézett. Eszébe jutottak Sam szavai. El kell menned innen, vagy... veled is végeznek! Kinevette magát paranoid gondolatai miatt, mindenesetre megkérte a buszsofőrt, kísérje el a kocsijához, és várja meg, míg elhajt. Ráfordult a Sepulvedára, a repülőtérről a Santa Monica-i lakásához vezető hatsávos útra. Az észak felé tartó forgalom viszonylag enyhe volt; a belső sáv majdnem végig az övé maradt. Menet közben egy hatalmas, fekete dzsip jelent meg Dilara aprócska Toyotája mellett. A terepjáró váratlanul balra húzódott, és nekicsapódott a Toyotának, hogy átlökje a szembejövő oldalra. A dzsip sofőrje szándékosan olyan pillanatot választott ki az akcióra, amikor sűrű volt a szemből jövő forgalom. Dilara a fékbe taposott, és megpróbált ellenállni a taszításnak, de a másik autó legalább kétszer akkora volt, mint az ő kocsija. A jobb oldalán egy platós kisteherautó közeledett felé. Dilara látta, ha folytatja az egyenlőtlen párharcot, a dzsip eléri a célját, és a kisteherautó elé löki, ezért hirtelen elhatározással felgyorsított, és amennyire tudott, balra vitte a Toyotát. Sikoltó gumik, dühödt dudálás hallatszott körülötte, és pusztán a szerencsén múlott, hogy a kisteherautót horzsolva sikerült keresztülszlalomoznia a szemből érkező kocsik között, hogy aztán csúszva lefékezzen egy kis pihenőhely parkolójában. A dzsip felgyorsított, majd gumi füstöt és fékező kocsikat hagyva maga után, gyorsan továbbhajtott. Dilara gyanította, hogy már a repülőtér óta követte őt. Sötétített ablakain nem lehetett keresztüllátni, így nem állapíthatta meg, hogy a fekete kabátos férfi vezette-e, abban azonban biztos volt, hogy a sofőr valamilyen kapcsolatban áll azzal az üzletasszonnyal, aki megmérgezte Samet. El kell menned innen, vagy... veled is végeznek! Megtehette volna, hogy elfelejti az egészet, és visszatér a megszokott életéhez, mintha Sam nem lett volna egyéb, mint egy szerencsétlen bolond, ám valami azt súgta neki, hogy mindaz, amit öreg barátja elmondott neki, nem egy idős, aggkori elbutulásban szenvedő személy sületlenségei voltak. Valakik meg akarták ölni őt. Semmiféle bizonyítéka nem volt erre, mégis biztos volt benne. Ha úgy csinál, mintha mi sem történt volna, egy napon belül halott lesz. Végül, nagy nehezen, megszűnt a reszketése, és képes volt továbbhajtani. Elment a rendőrségre, de ezzel a megoldással zsákutcába jutott. A nyomozó, akivel beszélt, mindent rögzített. Gyakorlatilag ugyanazt mondta el neki, amit a repülőtéren, csak egy kicsit bővebben. Már közben érezte, a rendőr nevetségesnek tartja a történetét. A barátjával, Sam Watsonnal nem is szívroham végzett, hanem méreg? Emberek milliói vannak veszélyben, és valaki szándékosan le akarta tolni őt az autópályáról, hogy egyszer s mindenkorra félreállítsa? Ahogy jobban belegondolt, Dilara is őrültségnek találta az egészet, de mégsem tudta kiverni a fejéből, hogy a dzsip sofőrje szándékosan szorította le az útról; mégsem tudta elfelejteni Sam figyelmeztetését. El kell menned innen, vagy... veled is végeznek! A lakásába nem mehetett; üldözői, ha logikusan gondolkodnak, már ott várnak rá. Nem mehetett haza, menekülnie kellett, és mindaddig nem élhet normális életet, amíg ki nem deríti, hogy ki akar végezni vele, és miért. Elment a bankja legközelebbi fiókjába, és a számláján lévő összes pénzt kivette. A bank- és hitelkártyákat túlságosan könnyű nyomon követni, márpedig Tyler Locke felkutatásához utaznia kell.

18 A Gordian Engineeringet könnyen megtalálta. Elment a könyvtárba, és beütötte a cég nevét az internet keresőjébe. A társaság arról a hihetetlenül bonyolult, gordiuszi" csomóról kapta a nevét, amelyet Nagy Sándor vágott szét. A jelek szerint a Gordian volt a világon a legnagyobb konzultációs szolgáltatásokat nyújtó magáncég; még az amerikai hadsereg is az ügyfelei közé tartozott. A rangidős mérnökök mindegyike cégtulajdonos volt - ez a szerkezet Dilarát az ügyvédi irodákra emlékeztette. A vállalat specialitásai közé tartozott többek között a hibaelemzés és hibamegelőzés, honlapján több tucat olyan területet felsoroltak (járműbiztonság, a légi közlekedés biztonsága, különböző katasztrófák, tüzek, robbanások, épületszerkezeti hibák miatt bekövetkező katasztrófák), amelyen szakemberei hathatós segítséget nyújtottak, vagy kiemelkedő munkát végeztek. A cég honlapján már könnyű volt rábukkanni Tyler Locke-ra. A férfi a különleges műveletek részlegének vezetőjeként dolgozott a vállalatnál, számos területen páratlan tapasztalatokkal rendelkezett. Gépészmérnöki diplomát a Massachusettsi Műszaki Egyetemen, phd-t a Stanfordon szerzett. Szolgált a seregben, egy utászegységet irányított; századosi rangban szerelt le. Robbantási szakértő és gyakorlott tűzszerész volt, értett a mechanikai rendszerek kidolgozásához, foglalkozott baleset-rekonstrukcióval, tesztelt prototípusokat, vagyis mindent összevetve: komoly és színes szakmai múlttal rendelkezett. Dilara korábban még nem találkozott az utász" kifejezéssel. Az egyik katonai honlapról megtudta, hogy ezek azok a katonák, akik hidakat és erődítményeket építenek, felszedik az aknákat, hatástalanítják a bombákat - és mindezt általában ellenséges tűz alatt. Megpróbált részletesebb adatokat gyűjteni Tyler katonai tevékenységéről; kíváncsi volt, hogy pontosan mennyi ideig szolgált, melyik háborúban járt, de egyetlen kérdésére sem talált választ. Azt viszont kiderítette, hogy a férfit többször kitüntették, megkapta például az Ezüstcsillagot és a Bíborszívet is. Annyi mindennel foglalkozott, olyan sok mindent csinált már, hogy az ember azt gondolta volna, legalább harmincöt éve aktív. Dilara egyetlen fotót sem talált Lockeról, de a UCLA-n ismert néhány mérnökprofesszort, és a velük kapcsolatos emlékeire hagyatkozva egy kopasz, ötvenes, pocakos férfit képzelt a név mögé, aki állandóan rövid ujjú ingben jár, és tolltartóban tartja a ceruzáit. Úgy érezte, dr. Locke a telefonon keresztül könnyedén félre tudja majd söpörni a történetét, ezért elhatározta, személyesen fog találkozni vele. Megtudta, hogy Locke valahol Új-Fundlandon, egy olajfúró tornyon tartózkodik, és elégedetten nyugtázta, hogy a hely kiváló lesz a találkozásra. Los Angelestől több ezer mérföldnyire azok, akik üldözik, nem fognak egykönnyen a nyomára bukkanni. Előre le kellett foglalnia a helyét a helikopteren, amellyel eljuthatott a fúrótoronyhoz - nem tehette meg, hogy egyszerűen csak odasétál a pulthoz, és jegyet vált a gépre, ami elröpíti a magánkézben lévő létesítményre -, de ettől eltekintve óvatosan járt el, egyetlen nyomot sem hagyott maga után. Nem is St. Johnba repült, hanem a tőle százötven mérföldre lévő Ganderbe - felkészült rá, hogy üldözői esetleg ott várnak majd rá a St. John-i repülőtéren. Ganderben buszra szállt, és három órával később megérkezett a helikopterhez. Indulás előtt már csak annyi ideje volt, hogy magára öltse a kezeslábast. Amikor a helikopter levegőbe emelkedett, Dilara végre megnyugodott. Talán hamarosan választ kap néhány kérdésére. Éppen a gigantikus fúrótornyot nézegette az oldalsó ablakon keresztül, amikor valami felrobbant a feje fölött. Az utasok riadtan kiáltozni kezdtek; ő is megrémült. A pilóta szerencsére megőrizte a nyugalmát, kézben tartotta a sérült helikoptert, amely egészen a becsapódásig vízszintes helyzetben maradt. Miután becsapódtak a hullámok közé, beletelt pár másodpercbe, mire Dilara lerázta magáról a kábultság fátylát. Az egyik utas félrehúzta a gép ajtaját. A pilóta eszméletlenül, előredőlve ült a helyén. Dilara látta, hogy a másodpilóta karja furcsa szögben áll. Mielőtt segítséget kérhetett volna a többi utastól, azok már sorban kiugráltak. Ő valahogy előrevergődött a nyitott ajtón keresztül bezúduló vízen. Tudta, a helikopter már csak néhány másodpercig marad a felszínen. Lehámozta a pilótáról a biztonsági övét. A víz ekkor már a derekáig ért. A pilóta kilebegett az üléséből. A másodpilóta fájdalmasan üvöltött, valahányszor hozzáért valami a karjához, de képes volt egyedül eljutni az ajtóhoz. Dilara átkínlódott a pilótával az ajtóig. Éppen akkor jutottak ki, amikor a helikopter a felszín alá süllyedt. Dilara rúgott egy nagyot, eltávolodott a géptől. Egy pillanattal később mindhárman a felszínre emelkedtek. Most, ahogy erőlködve megpróbálta a hullámok fölött tartani a pilóta fejét, elhatározta, mindent megtesz annak érdekében, hogy megtalálja azokat, akik felelősek a helikopter lezuhanásáért, vagyis azokat, akik meggyilkolták az apját. A jelek szerint az, amit Sam elmondott neki, bizonyos személyek számára annyira fontos, hogy akár ölni is képesek miatta. Rá kell jönnie, mi ez az egész, és hogy ez a fickó, ez a Tyler Locke hajlandó-e segíteni neki. A gyilkosok még nem jöhettek rá, de hamarosan meg fogják érteni: óriási hibát követtek el, amikor ellene fordultak! A sűrűsödő sötétségbe új hang hasított. Motorzaj? Dilara körbenézett. A szél miatt nehezen lehetett megállapítani, melyik irányból érkezik a hang. Azután meglátta. A furcsa, narancssárga jármű alakja olyan volt, mint egy lövedék. Úgy kétszáz méter távolságba érve hirtelen megállt, már csak a hullámok mozgatták. A hátulján kinyílt egy ajtó. Dilara látta, egy alak lép ki rajta. Az alak egymás után behúzott néhány embert a járműbe. Ezek szerint a helikopter többi utasa megmenekült. Dilara felemelte az egyik karját - a másikkal az ájult pilótát tartotta -, és miközben felfelé rúgta magát a vízből, eszelősen integetni kezdett. - Ide! Ide! - kiáltotta. Megkönnyebbülés áradt szét benne, vidáman felkiáltott. Lehet, hogy mégis megússzák? Logan is kiáltani próbált, de túl gyenge volt. A feje néhány másodpercenként a hullámok alá bukott, de még volt annyi ereje, hogy újra és újra felemelje, hogy kiköpje a szájába jutott vizet. Dilara látta, ha a mentőcsapat nem jut el hozzájuk, de nagyon gyorsan, Logan megint alábukik, és talán soha többé nem jön fel. Még hangosabban kiáltozott, de nem látta jelét, hogy bárki meghallotta volna a hangját. A hullámok tetején hánykolódó, furcsa alakú csónak hol eltűnt előle, hol ismét megjelent, és már nem a hátulján lévő ajtót fordította feléje. Egy pillanatra megijedt, hogy nélkülük megy egy, de aztán a csónak ismét megjelent, és ezúttal nagyobb volt, mint korábban. Közeledik! Mégis meglátták őket! A csónak továbbhaladt, majd amikor a fara egy vonalba ért Dilarával és a két pilótával, hirtelen megállt. Dilara csak ekkor döbbent rá, hogy az utóbbi pár percben csak a csónakkal foglalkozott, Loganről teljesen megfeledkezett. Kinyílt a csónak farán lévő ajtó, egy magas, kócos hajú férfi lépett ki rajta. Körbenézett, azután belevetette magát a vízbe - nagyjából oda ugrott, ahol Dilara utoljára látta Logant. Óráknak tűnő ideig maradt a víz alatt, pedig az egész nem tarthatott tovább néhány másodpercnél. Váratlanul megjelent a felszínen; az egyik karjával Logan fejét tartotta. Áttolta a másodpilótát a csónak ajtajában álló izmos, fekete férfihoz, aki úgy kapta ki a vízből Logant, mintha csak egy játék baba lenne. Az első férfi odaúszott Dilarához, átvette tőle a pilótát; felemelte az eszméletlen férfit, betolta a csónakba. Ezt követően Dilara felé fordult, és a hideg ellenére elmosolyodott. - Ön következik, ifjú hölgy! - A jelek szerint nem igazán zavarta a hideg víz, kék szemét le sem vette a nőről. Dilara furcsán elragadónak találta, hogy a férfi a körülmények ellenére így viselkedik. Különös nyugalom áradt szét benne. Felnyújtotta a kezét a fekete férfinak, aki egyetlen mozdulattal kirántotta őt a vízből. Ahelyett, hogy lerogyott volna a legközelebbi ülésre, előrement, hogy megnézze, mi a helyzet Logannel és a pilótával. Logan tengervizet hányt, és kapkodva ugyan, de lélegzett. A mentőcsapat harmadik tagja a még mindig eszméletlen pilóta fölé hajolt. - Rendbe fog jönni? - kérdezte Dilara vacogó foggal. A harmadik megmentő bólintott. - Van egy ronda dudor a fején, de még él.

19 - Hála magának - szólalt meg egy hang Dilara háta mögött. A nő megfordult. A férfi, aki felhozta a víz alól Logant, éppen akkor zárta be a kabin hátsó ajtaját. Dilara kimerültén roskadt le az egyik ülésre. Egész testében reszketett. A kék szemű férfi az egyik rekeszből elővett egy gyapjútakarót, ráterítette Dilara vállára. A takaró melege csodálatos volt. - Hogy van? - kérdezte a férfi. A fülkében elég erős volt a világítás ahhoz, hogy Dilara felfedezze a nyaka oldalán végigfutó vékony, fehér sebhelyet. A férfi kék szemével áthatóan nézte, valósággal bámulta. Azután megfogta Dilara kezét, és dörzsölgetni kezdte. - Kávéfőzőjük nincs ezen a csónakon, igaz? - kérdezte a nő. Annyira vacogott, hogy csak dadogva tudta kiejteni a szavakat. - Mert most nagyon jólesne egy dupla. A férfi ismét rávillantott egy széles mosolyt, bár - Dilara látta - ő is rettenetesen fázott. - A presszósunk éppen szabadnapos, de ígérem, hamarosan szerzünk magának egy bögre forró kávét! Ön bizonyára Dilara Kenner. A nő meglepetten kapta fel a fejét. - Igen. Furcsa, hogy tudja a nevem. És ki az a magas, fekete hajú, viharvert idegen, aki megmentette az életemet? - Nos, nem tudom, hogy hármunk közül kire gondol. Az az izompacsirta Grant Westfield. Aki annak a férfinak próbál segíteni, akit ön mentett meg, nem más, mint Jimmy Markson, én pedig Tyler Locke vagyok. Dilara meghökkent. Arra számított, hogy dr. Locke legalább ötvenöt éves, erre tessék, most kiderül, hogy a harmincas évei közepén jár, vagyis nem sokkal idősebb nála. Ráadásul jobban hasonlít egy daliás tűzoltóra, mint egy kockafejű mérnökre. - Dr. Tyler Locke? - Ne legyünk már ennyire formálisak! Jobban szeretem, ha Tylernek szólítanak, de a Ty is megteszi. - Mit keres maga idekint? - Ezt én is megkérdezhetném magától. A sokk és a kimerültség megtette a hatását. Mielőtt felfogta volna, hogy mit mond, a szavak kicsúsztak Dilara száján. - Szeretném, ha segítene megtalálni Noé bárkáját.

20 HÉT Hammer Hamilton százados egy jó órán keresztül próbált rádiókapcsolatot teremteni a privát jettel, bárkivel, aki a gép fedélzetén tartózkodik, de nem járt sikerrel. Hívásaira csak sztatikus zörejt kapott válaszként. Nem mintha másra számított volna. A gépen az egyetlen rádió a pilótafülkében volt, amelyet folyamatosan szemmel tartott, amióta beállt a 737-es mellé. A gép simán haladt előre a pályáján; Hammer és Fuzzy árnyékként kísérte. Gond nélkül átjutottak Los Angeles fölött. A KC-10-es tanker, amely korábban már feltöltötte a két vadászgép üzemanyagtartályát, egy mérfölddel lemaradva követte őket, készen arra, hogy megismételjék a légi tankolást. Senki sem tudta pontosan meghatározni, hogy a 737-es mennyi ideig lesz képes a levegőben maradni. Hammer még soha életében nem találkozott ilyen jelenséggel, és csak egyetlen hasonló esetet tudott felidézni: azt, ami Payne Stewart, a golfozó magángépével történt. A Lear 35-ös kabinjából nem sokkal a floridai start után kiszökött a levegő. A fedélzeten tartózkodók gyakorlatilag megfulladtak, de a gép robotpilótával tovább repült. Nem is állt meg, míg volt benne üzemanyag; végül Dél-Dakota fölött ürültek ki a tartályai. Egy mezőn zuhant le. Akkor is felküldték a vadászgépeket, amelyek természetesen elfogták Stewart gépét. A vadászpilóták azonban nem láttak be a Lear 35-ös belsejébe, az ablakok ugyanis bejegesedtek. Éppen ez a jelenség utalt a nyomásvesztés tényére. A fedélzeten tartózkodó szerencsétlenek fel sem foghatták, mi történik velük; a vizsgálatot végző bizottság tagjai hiába hallgatták meg a fekete doboz felvételeit. A pilótafülkében működő hangrögzítő mindig a repülés utolsó harminc percében elhangzó szavakat tárolja, Stewart gépe pedig ennél jóval többet repült robotpilótával, halottakkal a fedélzetén. Ez az eset azonban más volt, hiszen itt a pilóták eltűntek. Az ablakok nem deresedtek, nem is párásodtak be, így kizárható volt, hogy oxigénszivárgás történt. Hammer tisztán látta, hogy a pilótafülkében senki sem tartózkodik. Nem értette a dolgot, ugyanis a szabályzat kimondja: bármiféle vészhelyzet áll elő a gépen, legalább az egyik pilótának a helyén kell maradnia. Persze azt sem lehetett kizárni, hogy valamilyen ravasz cselről van szó, és az is elképzelhetőnek tűnt, hogy a 737-est eltérítették, és a géprablók csináltak valamit a személyzettel meg az utasokkal. De mit? Mindenkit hátratereltek az utastér végébe, arra a helyre, ahol nem voltak ablakok? Valakinek ilyen esetben is át kellett vennie a gép irányítását. Hammer azonban senkit sem látott a pilótafülkében. Feltételezte, hogy az utasok már nem élnek. Lelőtték őket, esetleg gázzal végeztek velük. De ha ez történt, hol vannak a testek? Az utasoknak - a halottaknak - ott kellene heverniük az ülésekben. Az ablakokon látni lehetne a rájuk fröccsent vért. Hammer mindkét oldalról megvizsgálta a gépet. Egyetlen ablakon sem húzták le az árnyékoló függönyt, mindegyiken be lehetett látni, de. Semmi. Semmi és senki! Ha valóban gépeltérítők vették át az irányítást, mit jelenthetett a pilóta utolsó üzenete? Hogy értette azt, hogy elolvad"? Hogy megvakult"? Mi okuk lenne a gépeltérítőknek arra, hogy ilyeneket mondassanak vele? Hammer biztos volt benne, hogy ha lenne valaki a gépen, már jelentkezett volna. Valaki az utasok közül, a személyzet egyik tagja, a gépeltérítők - bárki. Biztos volt benne, ha lenne odaát valaki, már látták volna. Vagy ő, vagy Fuzzy. Nem, itt valami egészen másról volt szó. Valami másról, de elképzelni sem tudta, miről. Ha senki sincs a fedélzeten, a 737-es ugyanazt fogja tenni, amit annak idején Stewart gépe: egyenesen repül, míg van üzemanyaga. - Los Angeles kontroll - mondta Hammer -, mi a legutóbbi becslés az N-hármas-négyes-nyolcas Zulu üzemanyag-tartalékára vonatkozóan? - CALIF hármas-kettes. A gép körülbelül ezerötszáz mérföldet tett meg, amikor a pilóta a visszatérés mellett döntött. A jelentések szerint viszonylag erős keleti szél fújt, vagyis a kifelé vezető úton több üzemanyagot használt, mint visszafelé jövet. A gép felszállás előtt jó negyven percig várakozott a kifutópályán. Ha mindent összevetünk, akkor. A 737-es körülbelül tíz-tizenöt percre elegendő üzemanyaggal rendelkezik. Hammer a repülési térképére nézett. Nagyjából negyedóra múlva, vagyis akkor, amikor kiszáradnak a 737-es tankjai, valahol Arizona északnyugati része fölött lesznek. - CALIF hármas-kettes, biztos abban, hogy senki sincs a gép fedélzetén? - Olyan biztos, amennyire csak lehetek anélkül, hogy személyesen átmegyek. A gép üres. Hammer tudta, miért teszik fel neki ezt a kérdést. A szeptember 11-i események után megváltoztatott szabályok értelmében neki kellett megítélnie, hogy egy bizonyos repülőgép veszélyt jelent-e a lakott területekre. Ha úgy látta, hogy igen, akkor jogában állt lelőni az objektumot. Sosem gondolta volna, hogy ilyen helyzetbe kerül. - CALIF hármas-kettes, azonnal jelezze, ha az N-hármas-négyes-nyolcas Zulu irányában vagy magasságában változás történik! - Vettem. Hammer egyelőre csak annyit tehetett, hogy követi a gépet, és tovább próbálkozik a rádióval. Negyedórával később aztán meglátta azt, amitől tartott. Las Vegastól délkeletre, hetven mérföld távolságban voltak, és éppen az arizonai Mohave-tó fölött repültek, amikor megszűnt a 737-es bal oldali hajtóművének kipufogógázkibocsátása. - Los Angeles kontroll, leállást tapasztalok a célpont bal oldali hajtóművénél - jelentette. - Nálad mi a helyzet, Fuzz? - A jobb oldali hajtómű még működik - felelte Fuzzy. - Ezen az oldalon pár gallonnal több lehet a tankban. A robotpilóta a jobb oldali hajtómű teljesítményének fokozásával képes lehetett arra, hogy tartsa a gép sebességét és magasságát, ez viszont azt eredményezhette, hogy a megmaradt üzemanyag gyorsan elfogy. Két perccel később Fuzzy jelentkezett. - Hammer, éppen most állt le a jobb oldali hajtómű. A tolóerő megszűnése után a 737-es sebessége rohamosan csökkent. A gép egy hetvenöt tonnás siklórepülővé változott. Pár pillanattal később a Los Angeles-i irányítótorony igazolta a tényeket. - CALIF hármas-kettes, sebességcsökkenést észlelünk az N-hármas-négyes-nyolcas Zulunál. Meg tudja erősíteni? - Igen. Hajtóművek nélkül repül. Valószínűleg elfogyott az üzemanyaga. - A jelenlegi pályát tartva az N-hármas-négyes-nyolcas Zulu lakatlan terület fölé fog jutni. Hammer megkönnyebbülten felsóhajtott. Ezek szerint nem kell meghoznia a döntést, hogy lelövi a gépet, vagy hagyja, hogy lakott területen zuhanjon le. - Vettem. Már csak annyit tehetett, hogy végignézi a 737-es létezésének utolsó néhány percét. A modern utasszállító repülőgépek óriási szárnyakkal rendelkeznek, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy hajtóművek nélkül, siklásban is nagyobb távolságokat tegyenek meg. A hidraulikus rendszerek működtetésével a pilóta képes lehet arra, hogy optimális siklópályán tartsa a gépét. Hammernek eszébe jutott egy eset, amikor egy 747-es Indonézia fölött bekerült egy vulkáni hamufelhőbe, és ennek következtében elvesztette hajtóműveit. A sűrű hamufelhőben mind a négy hajtómű lefojtódott; a pilóta csak negyedórával később tudta újraindítani a rendszert. Mire végre sikerült a dolog, a gép magassága alig hatszáz méterrel csökkent. A 747-es a maga futballpálya méretű szárnyfesztávolságával siklásban is képes volt a levegőben maradni, míg a személyzet ismét működésbe hozta a motorokat.