[Erdélyi Magyar Adatbank] Filep Tamás Gusztáv: A(cseh)szlovákiai magyar irodalom, tudományosság és könyvkiadás nyolc évtizede. Filep Tamás Gusztáv

Átírás

1 Filep Tamás Gusztáv A (cseh)szlovákiai magyar irodalom, tudományosság és könyvkiadás Szempontok Az 1919-ben a cseh légiók által megszállt felső-magyarországi területen mind a tudomány, mind a szépirodalom működése, mind a könyvkiadás megszervezése sokáig áthághatatlannak tűnő akadályokba ütközött. Az új közhatalom köztudottan alkotmányozó nemzetgyűlés révén hozta meg a Köztársaság alaptörvényeit (mely nemzetgyűlésben az utóbb kisebbségeknek elnevezett német, magyar, ruszin és más nemzettöredékek nem vehettek részt); ezen alaptörvényekkel az oktatási intézményrendszert, annak részeként pedig a felsőoktatási intézményeket nacionalizálta vagy megszüntette. Így a tudományszervezés, a tudományos képzés, és általában a vezető értelmiség reprodukciója úgyszólván lehetetlenné vált. A tudományos elit nagy hányada is, beleértve a legfontosabb felsőoktatási intézmény oktatói karát, a trianoni döntés kijelölte határok közötti Magyarországra távozott. A legfontosabb veszteséget a működését hosszú előkészületek után a világháború elején megkezdett pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem a Trianon előtti Magyarország harmadik egyeteme likvidálása jelentette, melynek tanárai között ott volt a régi magyar szellemi élet első vonalából Hodinka Antal, Zolnai Gyula, Császár Elemér, Princz Gyula, Lukinich Imre és Heim Pál. Négy héttel a város megszállása után a hatóságok az egyetemet ideiglenesen bezáratták, tanárait rendőri felügyelet alá helyeztették. Az egyetem küldöttségének 1919 máju- 5

2 sában Tomáš Garrigue Masaryk köztársasági elnökkel folytatott, az új állam magyar kisebbségének szükségleteire hivatkozó, s magyar részről az egyetem engedélyezését kérő-szorgalmazó tárgyalásai sem vezettek eredményre: az év októberében az egyetemet, amint azt Szarka László írja, rövid úton felszámolták, a szintén kilátásba helyezett magyar fakultásból sem lett semmi. Az egyetem újjászervezésére Pécsett került sor amint a kolozsváriéra Szegeden, a csehszlovákok által megszállt területről származó, s úgyszólván egyöntetűen távozó tanári gárda segítségével. Hasonló sorsra jutott a megszállás után az eperjesi és a kassai jogakadémia (azzal a különbséggel, hogy ez utóbbiak oktatói kara nem vagy nem azonnal hagyta el a Köztársaság területét), valamint az utóbb Sopronban újjászervezett selmecbányai erdészeti és bányászati akadémia is. A magyar nyelvű értelmiségképzés, s az egyetemi háttérintézményekben, tudományos intézetekben zajló rendszeres tudományos munka ezzel egy fél évtizedre maradéktalanul lezárult Szlovákia területén. A Csehszlovák Köztársaság nemzetállami ideológiájának következetes érvényesítése folytán az államigazgatási apparátust lecserélték, így, szigorúan az állam szempontjából természetesen, e típusú magyar értelmiség képzésére nem is volt többé szükség. A csehszlovákiai Magyar Népszövetségi Liga memoranduma a Népszövetséghez című, valószínűleg 1922-ben megjelent dokumentum írja az első évekről: A politikai pereknek egész tömegét zúdítják a magyar állampolgárokra. Különösen azokra, akik a politikai közéletben részt vesznek, de eltekintve ettől, mindenki ellen, akik a magyarság soraiból a politikától mentes téren, a tudomány, irodalom, közjótékonyság terén tűnnek ki, vagy csak az a hibájuk, hogy anyagilag kedvező helyzetben élnek. Így fegyházba zárták mint vizsgálati foglyokat: dr. Kiss Albert egyetemi lektort, Lukinich Ödön történetírót, dr. Pollner Ödön volt egyet. dékánt [rektort], dr. Bakay Lajos egyet. tanárt, hírneves sebészt, dr. Mergl Ödönt, Pozsony tiszti főorvosát, Kollárik József bankigazgatót. A nemzeti kisebbségi önszerveződés szempontjából viszont egyre fontosabbnak tűnt föl a humán tudományok működtetése, melynek személyi bázisát a magyar elitnek a főhatalomváltást érett fővel vagy öregen megért, elszigetelt tagjai alkották. Tudományos munkásságuk folytatását a háborúsnak tekinthető viszonyok, az egymást követő ostromállapotok, a személyi lét biztonságának hiánya szinte lehetetlenné és értelmetlenné tették. A kisebbségek elleni atrocitásokra, a magyar nyelv használatának durva korlátozására, majd az állampolgárság elismertetésének a köztársaság alkotmányába a kisebbségvédelmi szerződésben vállaltakkal ellentétes módon foglalt feltételeire magyarán arra, hogy az állampolgárságot a közhatalom a községi illetőségi joghoz kötötte gondolunk elsősorban. Szintén a kisebbségvédelmi szerződés tételeibe ütköző módon a Köztársa- 6

3 ság megnehezítette a sajtó és a könyvkiadás helyzetét, így tudományos dolgozatok megjelentetésére nehezen nyílt mód, s hasonló állapotba jutott a szépirodalom is. Magyarország és Csehszlovákia magyar írói és irodalmi orgánumai között fönnmaradt valamely viszonyrendszer, a magyarországi és a csehszlovákiai magyar tudományos élet kapcsolatai azonban fölbomlottak, vagy inkább meg sem szerveződtek. Arra volt lehetőség, hogy felföldi író publikáljon az anyaország sajtójában, s már kezdetben jó kapcsolat alakult ki az utódállamok kulturális lapjai között, s arra is volt esély, hogy Csehszlovákiában maradt magyar tudós Budapesten jelentesse meg a munkáját, a tudományos kontextusra, amely viszont mindennek értelmet adott volna, alig. A kérdéssel foglalkozó eddigi szakirodalom mintha megfeledkezett volna arról, hogy az érem másik oldalát is megvizsgálja. A magyarországi tudományos élet legföljebb regisztrálta a csehszlovákiai magyar eredményeket, de azok nem épültek be az anya -állam tudományos közgondolkodásába, s ami még fájóbb: a kutatók nem épültek be a magyarországi programokba. Az első generációs kisebbségi elitből voltak, akik Budapesten tanultak többnyire nem érte meg nekik, hiszen a Csehszlovák Köztársaságban egy idő után lehetetlenné vált a magyarországi diplomák nosztrifikáltatása, de ez főként a személyes kapcsolatok kialakításának lehetőségét nyújtotta; ennek haszna nem az egyéni pályák kiteljesedésében, inkább máshol mutatkozott, például Móricz Zsigmondnak a felföldi fiatalok iránti rokonszenvében, látogatásaiban, nem ritka személyes jelenlétében az ottani rendezvényeken. A magyarországi céhek elkülönültek egymástól, a céheken belüli iskolák közötti ellentétek a történettudományból véve a példát a harmincas évek felé haladva egyre merevebbekké váltak (ez persze magas színvonalukra is utalhat), s ha indultak komplex kutatási tervek, ezekbe a felföldi tudósokat nem vonták be. Talán ez is az egyik oka lehetett annak, hogy például a katolikus egyházi értelmiségből még évekkel a főhatalomváltás után is sokan települtek át Magyarországra, s ott folytatták pályájukat arányuk jóval nagyobbnak tűnik, mint például az országot váltó íróké. A tudományos munka szerepe két, egymást erősítő ok és feltétel miatt a korábbiakhoz képest módosult. Tudományos közeg és a kisebbségi élet művelődéstörténetünk előző köteteiben már bőven pertraktált szervezettségének hiányában egyrészt fontosabbnak, másrészt realizálhatóbbnak tűnt föl (legalábbis a főhatalomváltást közvetlenül átélt első kisebbségi nemzedék szemében) a tudományos ismeretterjesztés, amelynek szervezeti kereteit a közművelődési fejezetekben ismertetett egyesületek, körök a pozsonyi Toldy-kör, a kassai Kazinczy Társaság, a komáromi Jókai Egyesület, a Lévai Casino és a többi képezték. Ez a tény egyrészt kijelölte azt a középosztályi személyi bázist, amelyhez a tudomá- 7

4 nyos eredmények eljuthattak, másrészt korlátozták azok metodikáját is. A tudománynak, mint minden egyéb, a kultúrával összefüggő tevékenységnek, mozgósító, nemzetmentő szerepet szántak, s ennek negatív hatása ezen a téren is jelentkezett; sokkal nagyobb erőszakot követtek el azonban magán a mégiscsak nagyobb körhöz szóló szépirodalmon. A gondolkodás bizonyos területein a töredéktársadalom irányítói több mint száz évet hátráltak vissza, amennyiben újraalkották az írásbeliség nemzetmentő szerepének ideológiáját. Következésképpen a kialakultnál nagyobb számú műfajra, dokumentumtípusra terjesztették ki az irodalom fogalmát nem is beszélve arról, hogy ez a fogalomtágítás a minőség elvét is érintette. A felvilágosodás és a reformkor hangulata árad ezeknek az éveknek a közleményeiből, legalábbis nagy hányadukból, amennyiben a magyar szó terjesztésének szerepét látták a fő feladatnak. Ez a szépirodalom terén nem a jelenség belső logikája folytán, hanem az írói gárda tehetségének, az olvasótábor befogadókészségének mértéke szerint a dilettantizmus térnyerését eredményezte. A dilettáns író mellett amilyenből végtére is sosem volt hiány a magyar nyelvterületen nagy arányokban bontakozott ki a dilettáns olvasók közege. A múlt század óta, a közművelődési törekvések sikereivel párhuzamosan, a tömegpszichológiai jelenségek nagy mértékben befolyásolták a receptivitást, s ez, a történetfilozófus Joó Tibor értelmezése szerint, magát a közízlést tette sekélyesebbé: A műveltnek nevezett osztály felhígult és tömeggé alakult. Tudomásunk szerint nem történt kísérlet arra, hogy a szépirodalomba tartozó, s e korszakban Magyarországon és Csehszlovákiában megjelent magyar kiadványok számát statisztikai módszerekkel egymáshoz viszonyítsák, s így elképzelhető, hogy az anya -állam területén is parttalanná vált a dilettáns művek elszaporodása. Tény viszont, hogy ott az egész korszakon át olyan szilárd mércét jelentő folyóiratok jelentek meg nyilván elegendő itt szinte találomra a Nyugatot és a Magyar Csillagot, a Választ, a Szép Szót, a Kelet Népét megemlítenünk, amelyek garantálták a mércét. Köztudott, hogy az első világháború utáni magyarországi társadalom igényszintjét is érték jogos kritikák. Ez a társadalom azonban nem volt csonka, s ami még fontosabb, a kisebbségekéhez viszonyított magas lélekszáma lehetővé tette a műélvező elit kiválasztódását. Az utódállamok kisebbségi kultúrájának szerkezetét nagy mértékben deformálták a szellemi határzárak, az ellentmondó tézisek ütközései azzal kapcsolatban tudniillik, hogy kell-e, illetőleg lehet-e teljes, minden ágában működőképes szellemi életet teremteni e kisrégiókban; mindenképpen méltánylandó tény, hogy a felvidéki magyar tudományos folyóirat megteremtésének esélyeit latolgatva a húszas-harmincas évek fordulóján szó szerint kimondták: a csehszlovákiai magyar olvasóközönség önmagában nem tud eltartani egy efféle szemlét. 8

5 Az irodalom és a tudomány viszonyának tisztázatlanságára utal a harmincas években a Prágai Magyar Hírlap névtelen, könyvtárstatisztikákat böngésző glosszistája: A munkácsi statisztikában van egy sötétlő pont is: magyar tudományos könyvet nem olvasnak, csak szépirodalmat. Régi hiba. A magyar kultúréletnek egyetlen hibája, hogy nagyon gyakran szépirodalommá válik benne minden, új eszme, szociális tan, modern gondolkozás, javító szándék, társadalomszervező nekilendülés. Jönnek az új tanok, a lelkes fiatalok fölesküdnek rá, s mi lesz belőle? Néhány szép vers, harcias novella, maró szatíra. Lám, így volt a Nyugat korában is. Ugyanazok az új eszmék, amelyek Prágában Masaryk társadalmi realizmusához vezettek és egy gyenge irodalomhoz, Budapesten ragyogó új dalokká váltak és gyenge alapú politikává. [...] Az új környezetben a magyar kisebbség tanulhat szomszédaitól s új, reálisabb értelmezést adhat a kultúrának, mélyebb tartalmat az olvasásnak. Ebből a rövid idézetből is láthatjuk, hogy tudomány és irodalom szempontjai egymással szemben állhattak, ami valószínűleg nem pusztán a kisebbség helyzetmeghatározója csak ott fontosabb következményeket tartogat. Ezzel szembenáll azonban az irodalmárok tapasztalata a potenciális befogadók vakságáról; Egri Viktor, a prózaíró sötétes megjegyzése a Jel című, az 1929 decemberi csehszlovákiai magyar könyvhét alkalmából megjelent, ellentétes ízlésű írók szövegeit tartalmazó röpiratban: hogy vajon ki az, aki látott már egyetlen utast, csehszlovákiai magyar könyvvel a kezében. A Felföldön, főképpen az első, kisebbségben eszmélő korosztály s részben már korábban is, a századfordulón születettek, a Zwischen -generáció részéről fontos kísérletek történtek szigorú mércét támasztó folyóiratok és könyvkiadók folyamatos működtetésére, de ezek mind kudarcba fulladtak. A kritikai szellem hiánya idézte elő az értékhierarchia összeomlását, e hiány tudatosítása pedig az elkészült szellemi termékeknek a méltányosság keretein és lehetőségein belüli egységes megítélését. A helyzet összetett voltát két, viszonylag hosszú idézet segítségével igyekszünk megvilágítani. Márai Sándor, aki az e korszakban élt felföldi származású magyar írástudók közül bizonnyal a legnagyobb pályát futotta be s akit ig egyértelműen a csehszlovákiai magyar írók közé soroltak, bizonyosan nem volt híve a dilettantizmusnak. A terület egy részének Magyarországhoz való visszakerülése után, egy reprezentatívnak szánt kiadványban közreadott írásában mégis a külön mérce érvényesítése mellett tört lándzsát. A Kisebbségi irodalom című cikke egyik, talán nem is a legszimptomatikusabb passzusában olvassuk: A felvidéki író tudta, hogy ez években az ő lelkébe horgonyozták le a magyarság felelősségérzetét. Ezért nem tudom ezt az irodalmat kicsinyes műhely-szempontok szerint megítélni. Nem tudom egymáson mérni ez írók jelentőségét; az 9

6 egészet kell nézni, s az egész értelme annyi, hogy az írók a válság és megpróbáltatás éveiben hű fiai maradtak az anyanyelvnek. Az egyik hangosabban szólt, a másik zengőbben, a harmadik tapasztalatlanul és dadogva; de mind magyarul szóltak, s egyiknek sem jutott eszébe, hogy e nyelven mást is lehet kiáltani, mint az elszakított magyarság nemzeti jogainak követelését. Számomra ez fontosabb, mint egyes szonettek versmértékének tisztasága, vagy egyes regények szerkezetének egyenlőtlensége. Vannak idők, mikor az írónak nem az a feladata, hogy remekművet írjon, hanem, hogy dadogva is, el tudja mondani nemzete igazát. A Felvidék kisebbségi magyar írói nem ismertek semmiféle»kisebbségi érzést«, a szó divatos, lélektani értelmében. Úgy érezték, hogy a nyelv, melyen az idegen világban megszólalnak, hatalmas fegyver, s jogosan érezték így. Nemzetünk nagy fegyvere ez a csodálatosan vad, elhasználatlan, erjedő, pezsgő, mindent kifejező, gazdag és rugalmas, színes és fejlődő, örök örökség, a magyar nyelv. A felvidéki írók, Nietzsche szavával, nem azzal cselekedtek nagyot a magyarság számára, amit alkottak, hanem azzal, hogy voltak: mert lenni néha több, mint cselekedni. Az idézett passzus persze nem áll önmagában értelmezéséhez nem árt ismernünk a Csehszlovákiai Magyar Népszövetségi Liga 1922-es memorandumának egyik utalását az anyanyelv üldözésére: A sok eset közül csak példaképpen közöljük itt a következő eseteket: dr. Šrobár úr, Slovensko volt minisztere, jelenleg közoktatásügyi miniszter, 1920 szeptemberében Zólyomban egy gyűlésen felhívta a csl. polgárságot, hogy ha magyarul hallanak beszélni, szólítsák fel az illetőket a magyar beszéd abbahagyására, ha ez nem használ, úgy»másszanak a pofájukra«. Ezzel szemben Simándy Pál, a kisebbségi kulturális élet szervezésében szerepet játszott, s a húszas harmincas évtizedfordulón Szlovenszkón élt volt református lelkész a Nyugatban így számolt be a kezdetekről: Az irodalmi élet megszervezése Szlovenszkón meglehetősen az írók magánügye maradt mind a mai napig. Az írók körül azonban különféle bajok voltak. A decentralizáció íróvá szabadított Szlovenszkó területén hívatlant és hivatottat egyaránt.»nyelvében él a nemzet«, hangzott mindenfelé a politikai ízű jelszó, és egy sereg ember jelentkezett azzal az igénnyel, hogy a közösség a puszta nyelvhasználat ellenében írónak tartsa és eltartsa. A zavart még növelte az írók politikai és művészi elfogultsága, amely egymás elleni acsarkodásra és igazságtalanságra vezetett. Íróink kölcsönösen rábizonyították egymásra a nyilvánosság előtt a dilettantizmus bűnét, és a közönség készséggel hitte el mindegyik félnek azt, hogy igaza van. Íróink és napilapjaink gyakorlatba vették a pajtáskritikát, és a közönséget bizalmatlanná tették jó és rossz irodalom iránt egyaránt. Mindez a dilettantizmusnak kedvezett, s az első félidő kétségtelenül a dilettantizmus jegyében állt. Az irodalmilag művelt 10

7 olvasó mindarra, ami a szlovenszkói magyar irodalom keretein belül jelentkezett, már eleve előítélettel tekintett és elfordult attól. Az olvasótábor másik része pedig tényleg átállt a dilettantizmus pártjára. Tíz év vergődése, próbája és távlata végre, legalábbis az írók körén belül, tisztázta és eldöntötte a dilettantizmus kérdését: háttérbe szorította az értéktelenséget és íróvá ütött egy tucatnyi embert. De a közönség felé a helyzet lényegesen ma sem változott, aminek legfőbb oka, hogy a szlovenszkói magyar kultúrának máig sincs semmiféle szépirodalmi és kritikai fóruma, sem pedig szervezettsége, s így lelkes közönsége továbbra is csak a dilettáns irodalomnak van, egyéb könyveket inkább csak nemzeti oktrojjal, vagy gyűjtőív-rendszerrel lehet széthelyezni Szlovenszkón. Az írónak személyes ismeretsége és hatása határain túlra nem terjed az irodalmi sikere. Már itt el kell ismételnünk a művelődési élet más területeire is érvényes tételt: az 1919 utáni csehszlovákiai magyar irodalmi és tudományos élgárdára u- gyanaz vonatkozott, ami minden szellemi tevékenységet végző személyre és csoportra, azaz különösen a kezdeti időkben szigorúan tagolódott kormánypártiakra és ellenzékiekre, s a csoporthatárok noha sok személyiség igyekezett kivonni magát az effajta meghatározások alól nagyjából egybeestek az aktivista és a negativista fogalmi körökkel. Köztudott, hogy az egyik csoportot főként az októberi forradalom és a Tanácsköztársaság magyarországi emigránsai képezték, a másikat a megszállt területen élő magyar tollforgatók. Máig is sokszor szoktunk visszatérni ennek kapcsán a korabeli, s legpregnánsabban Szvatkó Pálnál megjelenő fogalmakhoz, aki az 1919-től ig terjedő szakaszt az emigránsok és dilettánsok harca -ként jellemezte. Az emigránsok sohasem alkottak olyan csoportot, amely egységes ideológiai és esztétikai fegyverzetben lépett volna föl, de általánosságban elmondható róluk, hogy a modern(ebb) magyarországi főként budapesti szellemi áramlatokhoz tartoztak és esztétikai értelemben azok hatását tükrözték. Ignotus személyében pedig a Nyugat fordulatának egyik meghatározó személyisége is a Köztársaságban tartózkodott egy ideig. Ezzel szemben a kommunista, illetve a kommunizálódó ellenzék a váltakozó politikai események során egyrészt a Komintern esztétikai irányelveit követve valamiféle ellenirodalmat képviselt, mindvégig ideológiája megvalósításának szolgálatába igyekezett állítani tollát, s ugyanakkor nem volt képes nagyobb szellemi teljesítményre, mint az úgynevezett dilettánsok, akik a terület autochton lakosai voltak. Formailag a csehszlovákiai magyar irodalom és tudományosság amint arra utaltunk kiadványunk második kötetének a két világháború közötti csehszlovákiai magyar sajtóra vonatkozó fejezeteiben részben nem is Csehszlovákiában, hanem a szomszédos Ausztriában, Bécsben kezdett kialakulni. Az első korszakban 11

8 a könyvkiadás szervezetlensége folytán mind a szépirodalomnak, mind a szolid tudományos ismeretterjesztésnek, mind a több műfaj határán álló, esetleg tudományosan is megalapozott esszének és publicisztikának a napi sajtó adott teret. Mind ezek a tények, mind a kezdeti kaotikus állapotok sem a klasszikus műnemek fejlődésének, sem a pusztán szakmai kritériumokat szem előtt tartó tudományos munkának nem kedveztek. A korszak uralkodó irodalmi formája a cikk és a pamflet, a vitairodalomba tartozó kezdemények, illetve a költészet, pontosabban a líra, amelynek érvényessége a kezdeti években legalábbis vitatható. Az epika megkésettségét bizonyítja, hogy az első regény könyv alakban csak 1925-ben jelent meg. E tény utal a fönt említett csapdahelyzetre: mindmáig a csehszlovákiai magyar irodalomról beszélünk a helyi kultúra és művészet legfontosabb ágaként, noha helyesebb lett volna ehelyett írásbeliséget emlegetni. Mert hiába a tudományos élet körülményeinek megbénítottsága, hiába az irodalmi alkotás eszközeinek, módszereinek, körülményeinek nagyobb szabadsága, s a szépírói alkotást megnehezítő tényezők kisebb száma mind az alkotók, mind a megjelent művek számarányát tekintve, a minőségi irodalom eredményei jóval szerényebbek, mint a publicisztika, s a szűk körbe szorult tudomány teljesítményei. Mindaz, amit állítunk, az első két kisebbségi korszakra érvényes persze, s az 1989 utáni évtizedre. Az 1945, pontosabban az 1948 utáni másfél évtizedben az írásbeliség egyik ága sem érte el az elvárható elemi szintet a politikai-ideológiai állapotok egyértelmű folyománya gyanánt. Nem pusztán az 1948 utáni korszak előítéletei közé tartozott az a fogalmazzunk eufemisztikusan föltételezés, hogy az idősebb generáció mindenekfölött az elmúlt, lezárult kor esztétikai eszményeit kívánta stabilizálni, a fiatalok pedig a modern áramlatok hívei voltak, s hogy az öregek hirdették a passzivitást, aktívnak pedig a fiatalok mutatkoztak. Könnyű dolgunk van, ha ezzel szemben ellenpéldákat akarunk fölvonultatni. A pozsonyi levéltáros, az 1919 utáni első új folyóiratok egyikének, a Tavasznak a szerkesztője, Kumlik Emil a háború előtt könyvet adott ki az es forradalom és szabadságharc Pozsonyban kivégzett, illetve pozsonyi születésű vértanúiról a konzervatívok évkönyvében, az Aurórában határozottan és egyszerűen állást foglalt a passzivitással szemben: Bárkinek bármily hangzatos ígéreténél, szebb jövővel biztató jóslatánál százszor többet ér egy csöndben, szerényül végzett pozitív tett. Különösen kulturális téren a mostani kegyetlenül mostoha viszonyok közt. Nagyhangú ígérgetések reklámszerű beharangozásával szemben régtől fogva annyira elfogult vagyok, hogy kedvem volna egész röviden csak ennyit válaszolni: Ne szónokoljunk, hanem dolgozzunk! Kumlik szerint a korábbi évtizedekben is nagyobb volt a kul- 12

9 turális munka füstje, mint a lángja, zajlott a szócséplés, a közművelődés terjesztését és fejlesztését pedig megbénította a budapesti centralizáció. A vidéki kultúrélet lomha és álmatag volt, a fővárosiak pedig, bármennyit írtunk és beszéltünk is a centralista irányzat ellen, soha nem tartották szükségesnek, hogy helyi bajainkon hathatós módon segítsenek. A jelenségnek azonban két oldala volt, s a korábbi decentralizációnak nem lett volna esélye: Azelőtt mindenki szidta, de akarva, nem akarva mégis istápolta a centralista irányzatot. Szidta, mert érezte, hogy nem tud a budapestiekkel konkurálni, és istápolta, mert belátta, hogy nélkülük mégsem tud ellenni. Most viszont olyan a helyzet, hogy kívánatosnak tarthatjuk ugyan a Szlovenszkóra szóló centralizmust, de nem szabad megcsinálnunk. Részben azért, mert az állami tiltások ezt úgysem teszik lehetővé, részben azért, mert nem származna belőle haszon. Ebben benne foglaltatik az egész nyolcvan év legfogósabb problémáinak egyike: a helyi színek vagy egyetemesség, aktivizmus és passzivitás, hagyomány és modernség megítélésének kérdésköre, melyek ütközései a csehszlovákiai magyar szellemi életet belterjesebbé tették, mint azt a valóságos színvonal szükségessé tette volna. Itt tűnik alkalomszerűnek a sokszor több irányból megközelített, megnyugtató módon soha le nem zárt kérdés: kit sorolunk be a csehszlovákiai magyar irodalomba? A régebbi irodalomtörténeti tanulmányok, preszintézisek általában nem tisztázták pontosan a csehszlovákiai magyar irodalom fogalmát, hallgatólagosan azonban a Csehszlovákiában létrejött magyar irodalmi műveket sorolták e fogalomba. Ez alól elsősorban az ben Magyarországra került alkotók esetében tettek kivételt, anélkül azonban, hogy a háború alatti korszakban a föntiek nevéhez fűződő munkákat következetesen elemezték volna. A két világháború közötti korszakot tárgyaló művek vonatkozásában következetlenségnek tűnt föl továbbá az is, hogy azoknak a szerzőknek az életműve, akiknek pályája a főhatalom-változás után egy ideig a Csehszlovák Köztársasághoz kapcsolódott, majd áttelepültek Magyarországra, vagy lakhelyváltoztatásuk dátumáig tágyaltatott a csehszlovákiai magyar irodalom részeként, vagy egyáltalán nem. A legszokatlanabb magatartást az irodalomtörténet-írók Márai Sándorral szemben gyakorolták. Korai műveit esetleg tárgyalták, az 1928-tól, Magyarországra költözésétől születetteket azonban nem, jóllehet azelőtt sem Szlovenszkón, hanem jószerivel Nyugat-Európában élt. A probléma gyökere megítélésünk szerint a nemzet fogalmának tisztázatlanságában rejlik. Korunk döntő módon nemzeti irodalmakban gondolkodik, s ezen belül a közép-európai kultúrák átvették a modern nyugat-európai nemzetfogalmat, mely szerint a nemzeti mivolt kikerülhetetlen konstitutív eleme az önálló államiság. Ez a gondolat két szempontból hatott döntően irodalmi közgondolkodásunkra. Az utódállamok magyar- 13

10 sága új helyzetében szükségesnek tartotta a distinkció megteremtését a megmaradt Magyarország társadalmi-politikai-kulturális tényezőitől, részben a magára maradottság tudatosítása szempontjából, részben azért, mert ez szolgálhatott volna ideológiai alapként a teljes önálló kultúra létrehozására, kiépítésére amely viszont s nem kizárt, hogy itt egy ellentmondás kísért a nemzeti identitás megőrzését szolgálta, tehát visszakapcsolt az eredeti alaphoz. Ez természetesen nem az irodalmi mű megítélését kizárólag lehetővé tevő esztétikum szempontja. Utal viszont arra amit a közvetlenebb vizsgálódás igazol is, hogy a csehszlovákiai magyar irodalmi élet kialakulásában megismétlődik a nemzeti irodalmak kialakulásának számos jegye. A vita- és pamfletirodalom húszas évekbeli térhódítása, a fiatal generációk messianisztikus küldetéstudata mind ennek a megnyilvánulásai. Van azonban egy másik szempont, mely az egész folyamatot mintegy ellenkező előjellel mérlegeli, értelmezi, s ez pedig nem az összmagyar identitáshoz való visszakapcsolódást, hanem önálló nemzeti identitás kiépítését tekinti a kisebbségtörténet lényegének. Fogalmilag megjelenik ez már a csehszlovákiai magyar közösség jellegét tükrözni kívánó eltérő elnevezésekben. A két háború közötti korszakban nemzeti kisebbségként, az első Szlovák Köztársaság korában népcsoportonként, a kommunista ideológia által meghatározott periódusban nemzetiségként határozták meg e közösséget. Az első meghatározás világossá teszi, hogy egy, az államnemzettől eltérő, egy másik nemzethez tartozó közösségről, egy másik nemzet kisebbségbe szorult töredékéről van szó. Nyilvánvaló, hogy ez esetben a többségi nemzet világosan elismeri, hogy ő egy nemzetállam államalkotó nemzete. A kisebbség fogalma már az idézett korban is ellenérzéseket váltott ki, amennyiben a kisebbrendű mivoltra is lehetett belőle asszociálni. Még inkább kárhoztatta ugyanilyen megfontolásokat hangoztatva a kisebbség fogalmát a szocialista korszak ideológiája és publicisztikája, melynek az volt a vezéreszméje, hogy a szocialista államok nem uralkodó nemzetek államai, hanem az állampolgáraiké, ezért a jogi másodrendűségre utaló kisebbség fogalmát felváltották a nemzetiségével. Tudatosan viszont a kisebbségek eredeti identitásuktól való megfosztására törekedtek e logika szerint a nemzetiség önálló identitással rendelkező csoport. A mi fogalmaink és meggyőződésünk szerint a magyar kultúrát az ellentétek egysége adja, s szemben a korábbi magyarországi gyakorlattal, az összmagyar régebben egyetemes magyarnak nevezték kultúrának a magyarországi kultúrából való szemlélését partikuláris szempontnak tartjuk. Kultúránk egészét ideális esetben a részek összjátéka, egymásbaépülése adja meg. Az 1945-tel kezdődő periódusban az a szempontrendszer, mely a nemzet fogalmához szükségszerűen 14

11 kapcsolta az államiságét, a szocialista államok nacionalizmusait szolgálta; egymással testvéri szövetségben levő államok között a bizalmatlanságnak akkora fokát, mint amilyen az akkori Magyarország és Románia, Magyarország és Csehszlovákia között volt, csak a fasiszta érdekszövetségbe lépett vagy kényszerült államok kora produkált. Amennyiben tehát számunkra egy egységes bár különböző szempontok szerint, didaktikus nézőpontokból tetszőlegesen tagolható magyar kultúra van, ennek csak segédfogalmaiként, jelzőként fogadjuk el a csehszlovákiai, romániai s a többi meghatározásokat. Tény, hogy így nem tudjuk egzakt módon megvonni a határokat, egy-egy életművet nem tudunk karakterisztikusan elkülöníteni politikai terület szerint. E szempontoknak azonban nem is kívánunk megfelelni a három részre szakadt Magyarország irodalmi életét taglalva irodalomtörténet-írásunk soha nem törekedett Szenczi Molnár Albert életművének széttagolására aszerint, hogy egy része a királyi Magyarországon, másik része Erdélyben, harmadik része Nyugat-Európában született meg. Balassi Bálint vagy Melius Juhász Péter életművével kapcsolatban sem merül föl a területi behatárolás szükségessége. A csehszlovákiai magyar irodalomról szólván, elvileg mindazokra kiterjesztjük figyelmünket, akik a főhatalom-változás idején ezen a területen éltek, akik átestek a megszállás közösségkonstituáló élményén. Ideszámítjuk őket akkor is, ha időközben még a második világháború előtt Magyarországra települtek, vagy a bécsi döntés után Magyarországhoz visszakerült területen éltek, s 1944 után nem tértek vissza a harmadik Csehszlovák Köztársaságba, illetve azokat is, akik a hatvanas hetvenes nyolcvanas évek folyamán települtek át Magyarországra. Említeni fogjuk azokat az alkotókat, akik 1945 vagy 1956 után Nyugat-Európába emigráltak, legalábbis abban az esetben, ha témaviláguk nem szakadt el szülőföldjüktől. Elég itt utalnunk arra, hogy a két világháború közötti felföldi magyar szellemiség hitelesebben szólalt meg a pályáját és életét Nyugat-Németországban befejező Peéry Rezső emlékezéseiben, mint otthon, Szlovákiában vagy Magyarországon maradt kortársai írásaiban. Elvileg azokat soroljuk tehát a csehszlovákiai magyar irodalomba, akik valamilyen módon szerepet kaptak a csehszlovákiai magyar irodalmi kontextusban. Ez a szemlélet a negyvenes évek közepéig nem volt ismeretlen; több évtizedes emlékezetkiesés után a nyolcvanas években Tóth László vetette fel újra, esszéiben és jegyzeteiben. Az épülő szellemi élet hiányai közé soroljuk, hogy sok, a felföldi magyar nyelvterületről származó alkotó utóbb szakterületük legjobbjai közé számították őket, olyan fiatalon szakadt ki közösségéből, hogy szülőtája orgánumaiban még nem, vagy csak keveset publikált, mielőtt Magyarországra távozott volna. Az élvonalba tartozók közül a szépirodalomból Márai nevét említjük új- 15

12 ra, a történészek közül a Váczy Péterét, a filozófiai irodalomból pedig a tragikus sorsú gróf Révay Józsefét. Minthogy az autonóm irodalom szempontjából idegen tárgykörök is ebbe a fejezetbe kerültek, említenünk kell, hogy nem pusztán az olvasói elvárások voltak különneműek; az irodalom és a kisebbségi politika viszonya is konfliktusokkal terhelt volt. Az irodalom öntörvényűségét a kultúrpolitika elvben elismerhette volna, talán hidat is emelhetett volna a potenciális befogadók s az írók között, sajnos azonban a legtöbbször hatástalan volt. Az első köztársaság idejében a magyar ellenzéki pártok általában nem rendelkeztek irodalomszervezői programmal vagy nem tudták megvalósítani azt. A Gömöry János emlékezéseiben fennmaradt nevezetes anekdota szerint Szüllő Géza, az egyébként igen művelt, sok nyelven beszélő politikus azt mondta volna Sziklay Ferencnek, az ellenzéki pártok 1922-ben létrehozott kultúrreferátusa a mániákusságig áldozatkész, örökmozgó vezetőjének, vegye tudomásul: az a dolga, hogy ne csináljon semmit. Ebből a megjegyzésből régebben a magyar pártok népellenességét igazoló elméleteket fabrikáltak vagy támasztottak alá ismervén Szüllő szarkazmusát, mi inkább a túlbuzgóság megfékezésére irányuló kísérletnek tekintjük, mégis utalásként foghatjuk fel arra, hogy magát a kultúrát, ezen belül az irodalmat a magyar ellenzék részint nemigen tartotta fontosnak, részint nem tartotta önnön hatáskörébe tartozónak. A töredéktársadalom erkölcsi állapotának rögzítése nemegyszer ütközött a pártvezetőségi tagok ellenszenvébe, de ezek az esetek többnyire személyi színezetet kaptak (ez érvényes például Tamás Mihály és Korláth Endre képviselő vitájára). Akkor viszont, amikor a pártok vagy egyes politikusok kultúrpolitikai programot alkottak (például a Szentiváni Kúrián), a résztvevőknek alkalmazkodniuk kellett az összmagyar egység megkívánta politikai taktikához. Szent-Ivány József, a legelhivatottabb irodalomszervező politikus kénytelen volt cserbenhagyni az általa létrehozott irodalmi szervezettel együttműködni szándékozó Új Munkát és szerkesztőjét, Szvatkó Pált, sőt, annak baloldali, illetve polgári humanista szerkesztőtársait Győry Dezsőt, Darkó Istvánt, Vozári Dezsőt is sikerült elhatárolódásra késztetnie; utóbb minőségi szerkesztői terveket építő főszerkesztőket Tamás Mihályt, Darkó Istvánt mondattak le posztjukról, a háttérben a személyi összefonódásokban testet öltő magyar egységeszme nevében. Nem volt jobb a helyzet a kormánypárti körökben sem az aktivista sajtó lehetőségei a kisebbségi sérelmek szóvá tétele ügyében a nagypolitika fordulatainak függvényeivé válhattak, illetve az újságíróknak előbb-utóbb rá kellett ébredniük arra, hogy igényeik teljesítését aligha várhatják az államtól, amelynek szándékai, ha máskor nem, a kisebbségi statútum elszabotálása révén végképp lelepleződtek. A legfontosabb kormánypárti legalábbis kormánypénzből táplálkozó 16

13 szerveződés (a Masaryk Akadémia) irodalmi, könyvkiadó tervei hamar összeomlottak, máig tisztázatlan okokból. A harmadik politikai erő, a kommunista mozgalom jutott a legmesszebbre az irodalom befolyásolásában: a két világháború között föltalálta az egyedül üdvözítő műfajt, a valóságirodalmat, a második világháború után pedig a moszkvai orientációjú kommunista pártok szűk ideológiai szempontjainak képviseletét kérték számon az írótársadalmon. Ez utóbbi esetben nem egyszerűen ráhatásról, morális presszióról volt szó, hiszen a párt a könyv- és folyóirat-kiadás, -terjesztés, -népszerűsítés minden eszközét a kezében tartotta. A kisebbségi egységeszmény ideájának vagy mítoszának nevében az alkotót sokszor késztették elvei elhallgatására; a kivételes korszak e téren a második világháború alatti Szlovák Köztársaság idejére korlátozható, amelyben a kényszer szülte egység valóban működőképesnek mutatkozott. A jeles prózaíró, Darkó István, a Magyar Írás korábbi főszerkesztője, a Tátrában közölt versében örökítette meg író és kultúrdiplomácia viszonyát. Minthogy a vers tudomásunk szerint 1938 óta nem jelent meg, s mert hangja meglehetősen különbözik a korabeli lírai nyelvtől, egészében idézzük. Címe: Egy irodalompolitikusnak. Bizonyos, hogy a zergéket csodálom és nem a lomha, torpadt tevéket. Színeim közt ezért nem is a pirosat említhetem elsőnek, hanem a kéket. Úgy van, amikor virágról volt szó, én bátran kimondottam már régen, a gyopárt imádom a vészteli szirten és nem holmi nefelejtset a réten. Tagadhatatlan, hogy legszívesebben ülök paraszti hívők közé települve. Gyomorra hatóbban nem utáltam magam, mint egyszer, magas bárszéken ülve. Bizony, hogy mindezt titkolni okosság és kiszólni iszonyú vétek. Jóban maradni nem lehet másként, csak mint biztos tevétek. 17

14 Virulni nem lehet itt, csak nefelejtsként, ülni csak széken, idülten. Ha őszintén, szelíden a földre leülök, azt mondjátok: Mélyre kerültem. Ez persze csak az egyik oka annak, hogy e sorok írója, Béládi Miklós megállapítását is idézve, így kezdte egyik, hasonló témakörű dolgozatát: a csehszlovákiai magyar irodalom története egyetlen szakadozó, folytonosan megfékeződő kísérlet az irodalom irodalmiasítására. A könyvkiadás szerkezete, feltételei az első periódusban Az közötti évekből több mint kétezer, Csehszlovákiában magyar nyelven megjelent könyvet regisztráltak eddig, s ennek még egyhuszadát sem teszik ki a Szlovák Köztársaság idejének kiadványai. A szervezett, az egész felföldi magyar nyelvterületet átfogó központi magyar könyvkiadó létrehozására folyamatosan történtek kísérletek az első Csehszlovák Köztársaságban, elsősorban szépirodalmi, a kisebbség nemzeti öntudatát, illetve összetartozás-tudatát ébresztő munkák megjelentetése céljából. Tény, hogy ez az a korszak, és ez az említett, újonnan kialakult helyzet, melyben a szellemi élet irányítóinak világképében a reálisnál sokkal nagyobb szerepet töltött be a szépirodalom, és sokakban még éltek illúziók arról, hogy kialakítható az az olvasótábor, mely képes fölvenni a könyvtermést, fönntartani kiadót és írótársadalmat egyaránt. Jóllehet egyremásra meghiúsultak a könyvkiadás folyamatos működtetésére irányuló kísérletek, s egymás után tudatosodott az effélére vállalkozókban az ideális olvasóról élő kép hamis volta. A korszak folyóirat-struktúráját érintve e munka második kötetében szóltunk a felföldi magyar társadalom azon sajátszerűségéről, hogy a kezdetekkor nagy arányát alkotta a hivatalnok- és polgári réteg, s ugyanakkor arról is, hogy a szlovenszkói többnyelvű olvasó olyan nyelvű napilapot vásárolt, amely ízlésének, érdeklődésének, érdekeinek leginkább megfelelt. Nem volt ez másképp a könyvek fogadtatása terén sem. Utaltunk már arra az álláspontra, mely szerint az olvasótábor kialakulása a tömegízlés diktatúrájának lett az egyik következménye. Az irodalmi értékek viszonylagossá váltak. A rohamosan és 18

15 nagy arányokban változó világ és a vidéki, értékeit tekintve nem is annyira regionális, mint provinciális kisvilágok ütközése, az egymásra torlódó, más-más értékskálát megszólaltató nemzedékek vitájában a befogadtatásért perelő vagy esedező kulturális produktumok között valóban nehezen dönthetett a kultúra mint érték iránt amúgy sem érdeklődő olvasó, akinek mindennapi élete amúgy is csak halvány pontokon érintkezett a nemzeti megmaradásért vagy a szociális átalakulásért sisakrostélyukat levonó mozgalmárokéval. Tény azonban, hogy a könyvkiadásnak, illetve a könyvtermésnek csak egy részét kisebbik részét érintették ezek a kérdések. A megjelent kiadványok többsége ugyanis olyan mindennapi használatra szánt eszköz volt, amelynek beszerzése öröklött szokásokhoz kötődött, s amelyek használata nem igényelt különösebb szellemi tornát (naptárak, gazdakönyvek, hitbuzgalmi iratok, brosúrák), illetve a diákok iskolai szükségleteit kielégíteni hivatott tankönyv). Az időszaki kiadványokon belül nagy helyet foglalt el a testületekhez, hivatásokhoz, céhekhez kötődő munkák száma, melyekkel kapcsolatban minőségi igényeket támasztani indifferens volna, bár kivételesen egy-egy történeti vonatkozásokat taglaló, főképp intézménytörténeti munka méltónak mutatkozik a számontartásra. A társadalomtudományok főcsoportba sorolható produktumok többségénél is általában a népszerűsítő jelleg dominál, s a munkák általában kis terjedelműek, vázlatosak, egy-egy részletproblémára koncentrálnak. A szigorú értelemben vett tudományosságnak, mint mondtuk, s mint majd látni fogjuk, a személyi bázisa is hiányos volt, olvasóköre, közege pedig alig létezett. Erre a példányszámokra való utalások hiányában a fogadtatás, a recepció, és leginkább az e típusú munkák kis száma alapján következtethetünk, minthogy a kiadáspolitikában a kereslet is meghatározta a kínálatot. A könyvek a piachoz mérten általában alacsony példányszámban jelentek meg, következésképpen magas áron kerültek forgalomba. (Ez persze relatív. Hiszen amikor Prágában ötven koronába került egy liter bor, Kassán huszonöt koronáért már regényt lehetett vásárolni.) Mecénások nélkül vegetáló kulturális életben döntő ugyanis a közönség érdeklődése, igénye. S itt nem fölösleges idéznünk Fábry Zoltán reflexióit a könyvkereskedés elkötelezettségéről, a húszas évek második feléből: A kirakatokat nézem: német könyvek garmadával. Szexuális könyvek öt sorban, divatlapok, pesti könyvek és az Uhu. Kultúra! Mert, kérem, hogy el ne felejtsék: Kassa kultúrközpont. Szlovenszkói irodalmi központ és szlovenszkói könyv sehol. Két kassai szerző könyve a sarokban, akik tán személyesen csempészték oda. Hogy valamelyik könyvkereskedőnek eszébe jutna: tényleg, ezeknek a szlovenszkói íróknak is kéne már egy kis propagandát csinálni, úgy, mint Simándy tette egykor Losoncon: a kirakatot kitömni a könyveikkel, egy-két fényképpel csalogatóbbá tenni, hogy 19

16 a közönség az ablakhoz fusson: micsoda új bárcsillagok és sportnagyságok érkeztek ez dehogy jut könyvkalmárainak eszébe. Kiadó hiányában maguk a lapok is nemegyszer adtak ki könyvet, eredetileg cikksorozatnak szánt szövegek szedéstükrének fölhasználásával az eredeti rendeltetés ezen műveknél kiütközött a nyomtatott szöveg formájában, a keskeny tükrű oldalakban, sőt, az így megjelent könyvek szerkezeti beosztásában is. Nagyon sokszor nyomdász vállalta a könyvek kiadását ez esetekben ellenőrizhetetlen, hogy önbuzgalma folytán, más intézmények pénzkereteiből, vagy a szerző fizette a nyomdaköltségeket. (Az irodalomtörténeti, jogtörténeti dolgozatok Komáromban kiadott példányain általában a helyi Spitzer nyomda szerepel kiadóként; tevékenysége alapján hatékonyabbnak kell tekintenünk, mint a későbbi hivatásos kiadókat.) Rendkívül nagy végül a szerzői kiadásban megjelent könyvek aránya ez egyébként jellemző az egész magyar nyelvterületre; vállalkozók és könyvterjesztők hiányában nem pusztán a dilettánsok utolsó menedéke volt a magánkiadás. A vevő- és olvasókör összeszűkülése eleve megszabta bizonyos műfajok-műnemek sorsát. A könyvkiadásra vállalkozó személyek, szervezetek szempontjai között fontos helyet kapott az eladhatóság. A magyarországi piacot részben a kulturális határzár választotta el a felföldi könyvterméstől, részben az, hogy a specializálódó produkció főként a helyi feladatokhoz és érdeklődési körhöz alkalmazkodott. Tág tere nyílt hát a dilettáns irodalomnak; gyenge szépirodalmi produktumok még csak-csak piacra kerültek, a velük szemben kritikai szempontokat támasztó publicisztika, tanulmány alig. Az első, irodalomtörténeti és kritikai dolgozatokat tartalmazó kötet, Keller Imre Irodalmi mozaikok című munkája, csak 1926-ban jelent meg, szerzői előszavában az alábbi passzussal: Könyvemnek [...] egy év előtt kellett volna megjelennie. Nem jelenhetett meg. Hiába küldtem szét Csehszlovákia minden magyarlakta városába»előfizetési felhívásaimat csak nem akart a könyv kiadására szükséges anyagi eszköz összegyűlni. Nem és nem. Vártam. Több mint egy évet vártam. Hátha csoda történik. A csoda nem történt meg. [...] Nem baj. Könyvemet azért mégis kiadom, azon néhány lelkes hívemnek, akik kíváncsiak mondanivalóimra. Azok a bibliográfiák, amelyek korabeli kiadványokban olvashatók ilyen például Alapy Gyuláé az 1929-es Kazinczy Évkönyvben s Kemény G. Gáboré (az Így tűnt el egy gondolat című irodalomtörténetének függeléke) vagy Urr Györgyé, aki A szlovenszkói magyar politika tíz esztendeje (1930) című füzetéhez készítette el a politikai irodalom bibliográfiáját, bár a kutatás fontos támpontjaiul szolgáltak, gyakran tévesen adják meg a könyvek jellegét, és rendkívül hiányosak. Egyik vonásukon sem csodálkozhatunk készítőik általában nem 20

17 könyvtárosok voltak, az osztályozási szempontok nem voltak tisztázottak, s végezetül nem volt olyan központi gyűjtemény, melynek feladata lett volna a magyar könyvtermés beszerzése. (A korabeli könyvtári állapotokra Molnár Imre utalt művelődéstörténetünk második kötetében.) De maga a regisztrálás szempontja is viszonylag késői eredetű, legalábbis későn szerepelt olyan dokumentumban, amelynek volt viszonylagos tömegtámogatottsága, azaz amely egy számításba veendő nagyobb csoport koncepcióját közvetítette. A kisebbségi magyar ifjúság röpirata..., 1931 decemberi, első füzetében írta Peéry Rezső, a Kisebbségi magyar irodalomtörténet című fejezet kidolgozója: az első számú feladat Összeállítani egy szlovenszkói bibliográfiát, pontos kataszterét az itt tizenhárom év alatt megjelent minden sajtóterméknek a vidéki dilettánsoktól kezdve az IKVA [Írók Kiadóvállalata F. T. G. megj.] könyvéig, Mészáros József verseitől kezdve Földes Sándorig. Ez az objektív s minden hangot, irányt, törekvést történelmileg pontosan visszaadó kimutatás tenné lehetővé az irodalomtörténeti felmérést, aminek a szociológiai metódusa itt annál fontosabb, mert nagy alkotások analíziséről, hiányozván a nagy alkotások, nem lehet szó, inkább arról, hogy a legkülönbözőbb társadalmi rétegek, parasztság, kispolgárság, falusi intelligencia stb. hogyan tökrözik [sic!] az életüket, milyen felfogásbeli változásokat láthatnak meg azóta, milyen társadalmi folyamatokat adnak vissza stb. Peéry irodalmi munkákat említ, s az előzményekből kitetszően történelmi dokumentumokra is gondol, de szociológiai szempontok szerint nyilatkozik a következő lépés talán már a teljes könyvanyag számontartása lehetett volna. A tárgyszerűség megkívánja annak ideiktatását, hogy a Jel című röpiratban éppen a konzervatív tábor egyik vezető személyisége, a Sarlóval személyesen is polemizáló Alapy Gyula vall hasonló igényeket. Reprezentatív jellege miatt érdemes idézni még a röpiratból ellentétes szellemi-eszmei beállítottságú embereket szólaltatott meg a közös ügy érdekében, s a magyar társadalom vezetőivel szemben a legkritikusabb megjegyzéseket nem is a potenciális ellenzék tagjai fogalmazták meg, hanem a kulturális funkcionáriusok. Sziklay Ferenc jellemzi az ördögkört, amelybe az irodalom támogatottságának ügye került: Mit tett a szlovenszkói és ruszinszkói magyar közélet hivatalos vezetősége a mi magyar irodalmunkért és művészetünkért az egész tíz év alatt? Mi történt eddig abban az irányban, a magyar élet reprezentánsai részéről, hogy az írók és művészek életútja csak egy kicsivel legyen kevésbé göröngyös? Tudjuk a feleletet előre, mert mintha már hallottuk volna: előbb produkáljon a szlovenszkói és ruszinszkói irodalom olyat, ami érdemes a pártolásra s akkor»biztosíthatjuk a legmesszebb menő támogatásunkról.«ez éppen olyan felelet, mint az a rossz tréfa, mikor az elesett gyermeknek azt mondják:»gyere ide, majd fölemellek.«21

18 Ha emlékezetünkbe idézzük, hogy Sziklay megértő kritikát igényelt a szlovenszkói magyar könyvekkel kapcsolatban, s összevetjük ezt a fönti sorokkal, a kassai kultúraszervezőben már nem a dilettantizmus apologétáját látjuk. Úgy lehet, Sziklay afféle átcsapáselmélet híve lehetett, aki szerint a minőség szintjének emelkedése a mennyiségi gyarapodás következménye is; könyvek kellenek, hogy megindulhasson a kiválasztódás. Ez az elmélet vitatható. Nem kevésbé logikus azonban, mint a megfontoltabb és felkészültebb kritikusok Tessék remekműveket írni! -típusú dörgedelmei: az esetleges összetételű szerzőgárda az utóbbinak immanens okokból nem felelhetett meg. Az sem érdektelen, hogy a konzervatív csoporton belül is voltak ellentétes nézetek a mecenatúra jellegéről. Rácz Pál három-négy mecénástól várta a kiadás anyagi alapjainak stabilizálódását, Sziklay szerint az irodalom az irodalmi összesség, a vezérekben kifejeződő nemzeti összesség erkölcsi és anyagi pártolását igényli. Darkó István, a röpirat szerkesztője mondta ki végül, érezhetően nem pusztán az írásbeliségről, hanem az azt kitermelő töredéktársadalomról is: Gazdasági és politikai tetszhalálban fekszik a külsőformájú életében, rettenetes lelki egyenetlenségek szakadékaiban bukdácsol bensejében. Az irodalom regionalitásáról szövődött vitákhoz szól hozzá ma is érvényes módon Jarnó József: A szlovenszkói magyar irodalom akkor fog megszületni, amikor az írónak már eszébe se jut, hogy ő szlovenszkói magyar irodalmat akar csinálni, de akármit ír, az szlovenszkói magyar irodalom lesz. A legterjedelmesebb munka, amelyre támaszkodhatunk, fél évszázaddal a korszak lezárulta után készült, és máig kéziratban maradt. B. Nádor Orsolya A csehszlovákiai magyar könyvkiadás című bibliográfiájában mely tartalmazza a felföldi Kazinczy Könyvkiadó közreműködésével Berlinben megjelent kiadványokat, nem szerepelnek benne viszont magyarországi kiadók csehszlovákiai magyar szerzők írta könyvei csaknem ezer címet tart számon a korszakból az általános művek között. Ezek nagy része az említett gazda-, zseb-, egyházi, szakmai cégjelzésű és egyéb naptárak közé tartozik, általában periodikum, illetve testületi rendszabály-, vagy kerek évfordulókra megjelent emlékkönyv, partikuláris intézménytörténet. A pszichológiát és a filozófiát mindössze öt munka képviseli. A vallási és teológiai könyvek száma a katekizmusokkal, úgynevezett építő iratokkal, énekeskönyvekkel (s effélék adják a többséget) majdnem eléri a százötvenet. A társadalmi vonatkozású és társadalomtudományi művek száma több mint ötszázötven, de e szám önmagában megtévesztő lehet, ha nem tudjuk, hogy a tankönyvek is ide soroltattak, s számuk ebből, beleértve az államnyelvből tükörfordítottakét, kétszázkilencven. A további tudományokat nagyon kevés munka képviseli a természettudományokat mindössze négy kiadvány. A művészet, szórakozás, sport főcsoport harminc, a szépirodalom több mint ötszáz- 22

19 ötven címből áll, de a műfordításokkal, az irodalomként föltüntetett propagandaszövegekkel és a dilettáns verseskötetekkel együtt. A földrajz, életrajz, történelem főcsoportba idetartozik a honismeret és az útirajz is körülbelül százhetven kiadványt sorolt be a bibliográfus. A rendszeres kiadói tevékenység megteremtésére nem pusztán az esetlegességek kizárása, a folyamatosság megteremtése szempontjából mutatkozott igény, hanem azért is, mert a másod- és harmadlagos irodalom áradatában nélkülözhetetlennek tűnt a kritikai szűrő alkalmazása. Az irodalmi körök, társaságok, szövetségek ezért mindig is kiadói programjuk anyagi megalapozására törekedtek. A döntő lépést végül magyarországi segítséggel tudták megtenni. A Kazinczy Társaság közreműködésével, illetve jogi személyként való feltüntetésével a berlini Voggenreiter Verlag magyar osztályának létrehozása révén került erre sor. A kiadó magyar osztályát a magyar állam kultusztárcája hozta létre s pénzelte a kisebbségi irodalmak s könyvkiadás ösztönzésének, segítésének szándékával, mivel ha ezt közvetlenül teszi, könnyen a csehek és a románok ellenállásába ütközhetett volna. A programba állami pénzek juttatásával bevonták a Franklin Társulatot is, így jelentek meg ott szlovákiai magyar írók is. A berlini magyar könyvkiadás irányítója az egyetem lektora, Farkas Gyula lett, aki csehszlovákiai szerkesztőket alkalmazott például unokatestvérét, a neves tudóst, Krammer Jenőt. Régebbi elemzők a magánakciónak tekintett gazdag programot heroikus magánvállalkozásnak tekintették, s e szerint méltatták; ma már napvilágra került, a magyar kormány szerepe a berlini könyvkiadás finanszírozásában. A Voggenreiter Verlag magyar sorozatának lezárultával a könyvkiadás rendszeresítésére tett legfontosabb lépést szintén a kassai irodalmi társaság tette meg a Kazinczy Társaság Könyvbarátainak Egylete megalakításával. A tíz éven át 1928-tól 1938-ig fönnállt Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet elvileg évente hat mű közreadását vállalta, a korszak egyik legtekintélyesebb magyar értelmiségijének, Gömöry Jánosnak, az eperjesi főgimnázium utolsó magyar igazgatójának szellemi irányításával, 1933-ban azonban a kezdeti lendület elakadt. Nagy szerepe volt ebben Vécsey Zoltán Síró város című, a főhatalomváltozást pertraktáló, kassai tárgyú, háromkötetes riportregénye hatóság általi elkobzásának, amely hatalmas érvágást okozott a kiadónak. A Szövetkezet működését részben szintén a magyarországi támogatásra alapozták, bár ennek metódusa egyelőre nincs föltárva. Csehszlovákiai pályafutása során a köztársaság szubvenciója képezte viszont a Prager Könyvkiadó tőkéjét. Igazgatója, a szociáldemokrata Prager Jenő Magyarországról előbb Bécsbe emigrált, s az osztrák fővárosban megjelent könyvei közül a magyar nyelvűeket főként Csehszlovákiában értékesítette; 1934-ben Po- 23

20 zsonyba tette át székhelyét. Német és magyar nyelven főleg az államalkotó nemzetek államférfiainak könyveit adta ki, továbbá cseh, szlovák, szovjet például Mihail Solohov, Ilja Ehrenburg baloldali írók munkáit. Programja föltehetően az illegálisan Magyarországra juttatott könyvek eladására épült. Koncepciózus vállalkozásként indult Barta Lajos kezdeményezése, az Írók Kiadóvállalata, amely azonban 1928-ban, öt könyv kiadása után megfeneklett, s a Renaissance kassai egyesület legnevesebb alakja Jarnó József volt is csak néhány kiadványig jutott el (tervében szerepelt egyébként, már 1927-ben, egy József Attila-verseskötet is). A legfontosabb aktivista kezdeményezés a Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság programjához kapcsolódott. A Masaryk Akadémia 1935-ben három egy szépirodalmi, egy tudományos tudományos ismeretterjesztő és egy képzőművészeti könyvsorozat kiadására szánta el magát, melyből azonban csak a szépirodalmi sorozat hat darabját tudta megjelentetni (a tervezett tizenkettőből); a könyvkiadói tervek elsüllyedtek az Akadémia többi áttekinthetetlen ügye között. Ugyanebben az évben indult meg a nyitrai Híd Szlovenszkói Irodalmi Társulat tevékenysége is, mely helyi szerzők mellett az első köztársaságban reprezentatív könyvsorozatot is kiadott a Szlovenszkói magyar írók antológiája négy kötetét. Munkáját a Társulat a háború alatt is folytatni tudta. A periódus utolsó éveiben, amikor a magyar egységtörekvések során felújították a korábban kátyúba jutott szerveződéseket, még egy komolyabb kísérlet történt a modern csehszlovákiai magyar irodalom tervszerű, rendszeres kiadására a Tátra Lap- és Könyvkiadó révén; grandiózus programjának éppúgy, mint Tátra című folyóirata további megjelentetésének az újabb határváltozás és a pozícióharcok sora vetett véget. A csehszlovákiai magyar szellemi termékek számbavétele során azonban nem érhetjük be a Csehszlovákiában megjelent munkák lajstromozásával; a magyarországi kiadókra is több ok miatt ki kell terjesztenünk figyelmünket. Szervezett formában vagy egyéni utakon főként Budapesten jelent meg számos, a felföldi magyar szellemi életet reprezentálni hivatott irodalmi vagy tudományos munka, néhány történész, filozófus vagy író eleve Budapesten keresett kiadót egy-egy könyvének például Karsai Ervin, Szenes Piroska. Az írásbeliség közvetítője előző kötetünkben utaltunk már rá a sajtó volt, a szakmai vagy kulturális folyóiratok mellett a napilapok is. A magyar tudomány és irodalom népszerűsítésében elvileg komoly szerepe lehetett volna s erre még nem tértünk ki a pozsonyi magyar rádióadásnak is, ennek az igénynek azonban az első történelmi periódus utolsó évéig nem tudott, s talán nem is akart megfelelni. A rádió műsorának összeállításában nagyon sokáig kimondottan politikai szempontok ér- 24