fedélzeti napló Január 25-én Február 19-én Március 7-én

Átírás

1 fedélzeti napló Január 25-én a Magyar Kultúra Napja alkalmából rendezett ünnepélyes Bárka-esten láttuk vendégül olvasóinkat. A rendezvényen Elek Tibor beszámolt a lap tavalyi munkájáról, a szerkesztőségen belüli változásokról, Szabó Tibor bemutatta a Bárka internetes magazinját, Grecsó Krisztián könnyed, humoros tájékoztatót tartott megváltozott munkarendjéről, sokfelé ágazó irodalmi szerepvállalásairól, és egyúttal megnyugtatta a közel százfős közönséget, hogy kötelezettségei ugyan Budapestre szólították, de a szerkesztőség munkájában továbbra is részt vesz. A programot a Bárka számára kedves szerzők felolvasásai gazdagították. Banner Zoltán a hosszú, fordulatokkal teli előadói pályáját megörökítő (megjelenés előtt álló) naplójából adott ízelítőt, Hartay Csaba újabb verseiből olvasott, Kiss Ottó pedig rímes-ritmusos gyerekversekkel szórakoztatta a publikumot. Az est csúcspontjaként Elek Tibor színpadra szólította idei Bárka-díjas alkotóinkat, Balogh Tamás írót, irodalomtörténészt, valamint Magyari Barna költőt. A főszerkesztői méltatás után dr. Ambrus Zoltán (a folyóirat felelős kiadója) adta át a kitüntetetteknek magát a díjat, Kiss György kisplasztikáját. Hűen a bárkás estek hagyományaihoz, most is jó borok, finom pogácsák, rétesek tették kellemessé a hivatalos programot követő kötetlen beszélgetést. Február 19-én Tóth Krisztina József Attila-díjas és 2007-ben Márai-díjas költő tartott irodalmi estet a Békés Megyei Könyvtárban. Vonalkód című kötetéről, az utóbbi években kibontakozó prózaírói munkásságáról Kiss László író, szerkesztő kérdezte Tóth Krisztinát. A személyes hangvételű, sajátos hangulatú beszélgetést anekdoták, családi történetek színesítették, a szerző élményszerű felolvasásai tették gazdaggá, így az estet megtisztelő közönség nem csupán egy könyvbemutatót, de teljes írói-költői portrét kapott, vendégünk alkotói műhelyébe nyert bepillantást. Március 7-én Miklya Luzsányi Mónika látogatott el hozzánk. A békéscsabai születésű (korábban hosszú ideig a városban élő és alkotó) írónő munkásságát Szabó Tibor író, kritikus méltatta, majd a legújabb, a Jelenkor Kiadó gondozásában megjelent Te csak tánczolj szépen című regényéről beszélgetett a szerzővel. Vendégünk beszámolt évtizedes holokauszt-kutatásának eredményeiről/tanulságairól, mesélt ifjúsági regényírói munkásságáról. Miklya Luzsányi Mónika a kortárs magyar hitvalló irodalomnak is az egyik emblematikus szerzője (kötetei tízezres példányszámban fogynak), az est legizgalmasabb momentumaként a keresztyén irodalmi életben szerzett ellentmondásos tapasztalatait osztotta meg velünk, jó kedéllyel elevenítve fel kalandjait a kiadókkal, olvasótáborával.

2 Szerkesztőség Fõszerkesztõ: Elek Tibor Szerkesztők: Grecsó Krisztián, Kiss László, Szabó Tibor (online) Munkatársak: Erdész Ádám, Gyarmati Gabriella, Kiss Ottó A lap megjelenését támogatta: Békés Megye Önkormányzata Békéscsaba Megyei Jogú Város Önkormányzata Nemzeti Kulturális Alap

3 1 XV. évfolyam 2007/2. szám T a r t a l o m IRODALMI, MŰVÉSZETI ÉS TÁRSADALOMTUDOMÁNYI FOLYÓIRAT Zalán Tibor: Élet-halál kilences (vers) Ilia Mihály: Akik elmentek, (jegyzet) Orosz István: Álom (vers) Móritz Mátyás: Nagy Gáspár tenyerébe; Az átkozott költő (versek) Andó István: Rokonomhoz; Ajándék? (versek) Háy János: A gyerek (regényrészlet) Költői varázs Angyalistván Ferenc versei elé (Elek Tibor) Angyalistván Ferenc: nehéz most; üres; szépív; áporodott (versek) Bogdán László: Richardo Reis Tahitin (versek) Tornai József: Bartók Vejnemöjnen az eredet-isten; Ady-nép; Egyetlen hang kiabál ránk ; A teljes hiány szeméremajka; Bazsalikomszagú pentatonok (versek) Berniczky Éva: Meztelenek és élők (regényrészlet) Kiss Ottó: A kék fonál; Nincs mese; Szép állat (versek) Varró Dániel: Mese #2 (vers) Poós Zoltán: A szétvert fej; Kisállat simogató (versek) G. István László: Csongor; Nyári haikuk (versek) Bárczi Zsófi a: Lorenzo Ribera: Trisztán és Izolda (próza) Turczi István: Egy jobbízű hazából; Mono logos (versek) Fecske Csaba: Telünk; Megmarad-e valami; Így volt, nem így volt; Szegény kis Balázs; Nélküle is (versek) Kürti László: Az volna a jó; miféle karma? (versek) Merényi Krisztián: Kilenc temető; Mátrix (versek) Nagy Gergely: ANGST A városi harcos kézikönyve (regényrészlet) Nagy Katalin Erzsébet: Tétova nóta; Dúlt édenek (versek) Csehy Zoltán: Heliogabalus (versek) Podmaniczky Szilárd: Élő képek; Embertelen város; Reggeli sétán (versek)

4 M ű h e l y Elek Tibor: A keresés megszállottja Beszélgetés Podmaniczky Szilárddal Hermányi Gabriella: Ottlik-kvartett Urbanik Tímea: A mögöttiség térképzetei Mészöly Miklós prózatájaiban i i i Novotny Tihamér: Repülésre készen Ken Ayaps, azaz Penyaska László mint (néha álneves) ember és képzőművész Kiss-Szemán Zsófi a: Képek és fogalmak Pézman Andrea kiállítása a békéscsabai Szlovák Kultúra Házában F i g y e l ő Kolozsi Orsolya: A kitanult látás mellőzése Podmaniczky Szilárd: Idegpályáim emlékezete Lovász Andrea: Gyerek Vers Tan Kiss Ottó: Emese almája Bedecs László: Mennyivel könnyebb volna Fecske Csaba: Első életem Fazekas Sándor: Máglya, mandulafából Csehy Zoltán: Hecatelegium Orcsik Roland: Mi ma Szerbhorváth György: Vajdasági lakoma. Az Új Symposion történetéről E számunkat Penyaska László alkotásaival illusztráltuk. A borító 2. oldalán a Gondolatok a repülésről I. című műve látható (1994; tus, toll, papír; mm) Lapunk a következő internetcímen érhető el:

5 Zalán Tibor 3 Zalán Tibor Élet-halál kilences 1. Nevető rendőr alighanem meghaltam Hordágyon visznek Egy roncsból vágtak ki egy ménkű nagy jármű alól az előbb Megkérdezik mit érzek Most tankolt benzin elfolyó szagát 2. A mellem s hátam közt nem fér el levegő Tátogok mint hal partra kivetve Üvegszilánkok hada szememben: a Nap úgy törik rajtuk mintha gyémánt volnának szétrobbant élet 3. Egyfolytában vér csordul ki a szám közül Törlöm vagy nyelem mikor melyikhez van erőm Érzem hogy lent a gyomromban dögkút gyűl köréje elhullt állatok szárnyas csapata és vár

6 4 Zalán Tibor 4. Arcom helyén folt Isten húst klopfolt tegnap vacsorára s én voltam kinézve étkül De aztán gondolt egyet kedvetlent félbe hagyta a munkát ahogy egykoron engem is félbe 5. A sebek csak az élet jelei most Így lehet örülni nekik A roncsok között hogy nem te hanem az aki voltál S most itt az ágyon az fekszik szétroncsoltan ki már nem leszel 6. Isten tenyerén ült bólogat az orvos Nézem tenyerem minthogyha vérbe merítettem volna Nos Doktor azt hiszem téved Az isten ült alighanem az én tenyerembe most

7 Zalán Tibor 5 7. A közellét csak néhány pillanaton és gesztuson múlik Ahogy megrántod a kormányt s belerohansz egy kamionba Ha nem sikerül a távolléttel küszködsz életeden át 8. Éjszaka a szél úgy verte az ablakot mintha bombáztak volna odakint Vagy telt vagonok mentek volna Keletre Vagy holló szárnya verdesne az üvegen Never more s az űr 9. Átaludtam a Marsra szállást Talán a Jupiterit is A világbékét meg az atomháborút is átaludtam talán És mire ébredtem föl? Egy megint lassú halálra

8 6 Ilia Mihály Ilia Mihály Akik elmentek, a barátaim voltak. Nehéz úgy gondolni Lázár Ervinre, Nagy Gáspárra, hogy már nincsenek, művük csak olvasóban újul meg, a szerző kezevonása majd hiányzik mellőlük, és nem lesz új elbeszélés, új vers a folyóiratokban tőlük. Amikor ezt írom, látom a gépen, hogy január 20-án Beke György elhunyt Budapesten. Beke György sem fedezi föl már számunkra Erdély új s új tájait, s nem kell már álnévvel rejtőznie, hogy a hatalom ne fedezze föl és ne büntesse. Az első író, akinek haláláról értesültem, Móricz Zsigmond volt. Tápén az elemi népiskolában 1942 szeptemberének első napján a tanító úr azt mondta, hogy meghalt Móricz Zsigmond, aki rólatok is írt. Ami igaz is volt, csak később olvastam Móricz Zsigmond Rózsa Sándorról szóló regényét, amelyben az egyik fejezetnek ez a címe: Tápén. Móricz személyesen gyűjtött a regényéhez anyagot a szülőfalumban, Bálint Sándor, az én későbbi néprajzos professzorom kalauzolta az írót. Így hát a Nyugat első nemzedékének kihajózásáról már nyolcéves koromban tudomást vettem. Azután a Nyugat második és harmadik nemzedékének eltávozásáról is, közöttük már többen voltak, akiknek kézfogására büszke lehettem, sőt akiknek írásait közölhettem, amikor szerkesztőként is vitézkedtem. Fájt távozásuk, mert biztonságot adott létük, bölcsességük, sokszor baráti segítségük is, tanácsuk is adomány volt az irodalmi kalandozásokban. És érezhettem bennük a magyar irodalom folytonosságát / az illyési kézfogások száz évre visszafelé is ható erejét. A személyes fájdalom aztán a kortársak, a tanítványok, az egykor kéziratokat hozó fiatal szerzők eltávozásával nőtt meg bennem. Kivonulásukat már nem az élet természetes rendjének tudomásulvétele kíséri, hanem a bús csapathoz társulnia akaró szándék: megyünk veletek. A veszteség nagyon személyes lett, nagyon közeli, már nem irodalmi csupán a gondolat, ami hozzájuk csapódik, hanem fájdalmasan magunkra hulló, mint amikor a tápéi temetőben a nekünk oly kedveseket temetjük, és fölhangzik a Ments meg engem, Uram, a Körülfog a fájdalom gyászének, és fölzokognak az asszonyok ezekre a szavakra. Ha nem is sírunk most hangosan, befelé nyeljük a fájdalom szavait, némasággal gyászolunk. Ilia Mihály rovatának első írása, lapunk internetes magazin változatán: (a szerk.)

9 Orosz István 7 Orosz István Álom Jegyezvén N G emlékére. Megy világgá, mint az álom, Azon az egy szalmaszálon, Lassan lépdel, még nem látom (kétdimenziós az álmom), de már hallom, ahogy rám szól: uraságod miért gyászol? Követi költőnk valaki, szárnya zörgését hallani, barlangfalnyi mozivásznon, asa-nisi-masa bálon árnyékként lép a nyomába, általlép a kontúrjába, ága-bokrán az ereknek fény-hálózatok erednek, világoló lélegzettel indul a szó a torkán fel, s kérdi újfent, mért is gyászol: szalmaszálban ott a jászol. Gondolatok a repülésről V. (1994; tus, toll, papír; mm)

10 8 Móritz Mátyás Móritz Mátyás Nagy Gáspár tenyerébe Nem voltál ugyan naiv, de hittél csaknem mindenben, és mindenkinek. Maradhattál volna még szemtanú, de feddhetetlenként el kell temetni: nézni, hogy lesz belőled porhamu. Vacogva, csaknem belegebedni. Az óra, mint a bot ütése: ver, és mozdulatlanul vibrál a lég. Életünk óriás késekkel perel, és lassan lecsap ránk a böjti szél. Kik elmennek, talán visszatérnek gondoljuk magunkban, sírod fölött. Valahol kékebbre fested a kéket, vagy csendben ülsz, egy indián kövön. Végigtekintve ezen a világon, először, vagy talán utoljára, Talán azt mormolva: visszavágyom. És a főnszél, belekap a lángba. Mikor a gyávaságot számon kérték mikor az iskolák sunyítottak és hallgattak, mikor a hitet naponta cserélték, mikor némán féltették a hatalmat: Te magadtól féltél, soha senki mástól. A súlyos szó utáni érzéstől, a magadba való szörnyű némaságtól, gyöngeségtől és szófecsérléstől. Lesz egyszer egy nyárvég, lesz az ég fess kék, és közénk, egyszer úgy térsz majd vissza, hogy repülőznek újra a fecskék, és az ég legtisztábban lesz tiszta. Most verset öntünk, mintha harangot, és próbálunk lánggá merevedni, mert mi más jelenthetne még rangot: mint a tűzben is gyújtósnak lenni.

11 Móritz Mátyás 9 Az átkozott költő Megénekli a voltat, és a leszt is, hindu hercegként, sátoros cigányként, álmodik újat, nagyot, rettenetest is, bordó mellényben, lázongó titánként. Kutatva: miért nő ki újra a fű, milyen a tűzben enyésző alkonyat, megmagyarázva hogy egy szín hány színű, megtudva: milyen egy feldúlt, lázas agy. Hisz a költő is olyan mint bárki más: vagy minden akar lenni, vagy semmi sem: szírt felett sólyom, víz mellett parti sás, vagy bélyeg-arc helyett, inkább jeltelen. Megénekli: milyen a szégyen, a mocsok, felnyitva a szemed, hogy a rosszat lásd, van hogy az ő szíve is könnyel mosott, vagy magát kínozza, és fojtogat mást. Szemére hányják: tehetségnek roppant és fel: úgy ássa magában a mélyet, hogy amíg olvasod, rájössz: rokon vagy, ami felül van: hazug, durva kéreg. Legtöbbször ködbe, vagy fagyba öltözött, az Ördög, de az Isten sem érti meg, ezer titka hámozott és elfödött, van hogy magát gyűlöli, mert nem szeret. Megénekli a voltat, és a leszt is, hindu hercegként, sátoros cigányként, álmodik újat, nagyot, rettenetest is, bordó mellényben, lázongó titánként. Suhancként: József Attila köpenyében. Lágy arca torzul, szögletes merevre. Lyukas vashatosként a kőedényben, akit nem vár senki, csupán a sínekre, csak tétován tolató tehervonat. Szívére visszafolynak mind a könnyek, és a csöndre intő csillagok alatt, kacagna, pedig sírni volna könnyebb.

12 10 Andó István Andó István Rokonomhoz Újházi László emlékestjén Tűnődésem falain a szó vízerek halmain felfakadó múltam lángjában rózsa ing ám itt ma int a rozmaring. Törékeny szál, grániton koppan kóválygó sugár, már Holdja se lobban képenként botlik a fény, s kihullik matat az ész, álmodik és múlik. Vissza és összerángatnak az évek sötétlő kabátban, amíg körbe érnek vígasztalnak ahogy titeket is a versek kicsit mindig másképp, hogy szeressem és hogy szeressenek. Szememmel emelem őket a Nap felé kínálom ismét mit is csinálhatnék(?) létszögekkel vert vén szavakkal szívünkben vagy dobbanó belénk szőtt alakkal! április 14. Ajándék? Lassan, tűnődve varrok képet a képre hogy mélyen visszatekintve a gyöngyöt fűző folytonosság személyes megteremtése megtartasson itt és belül majd kivezetve azt a színre látható legyen az alkotó a gondolat léte és tette.

13 Andó István 11 Mert az ívet húzó történelemből a kifordult idő ismét rámkérdez és kiált késztet a cselekvésre! Hű szemeim vissza s előre gurultak majd szelíden elém térdeltek múltam felszólít, bólintok ajándékozom magam hát néktek, holdfényhez kötötten belsőmből kivilágít a Táj megírom tiszta léttagolásom felfogható tételekben az egészet! Lám, az omlatag idő megáll. Végre Napba költözöm mindörökre! Experimentum I. (1982; olaj, farostlemez; cm)

14 12 Háy János Háy János A gyerek (részlet a regényből) Megüresedett egy állás a klinikán, ennyi maradt a pszichológusból, ez az álláshirdetés. Persze nem sokáig, hisz tele volt a város állástalan lélekbúvárokkal, akik alig várták, hogy egy állami intézményben szerezzenek tapasztalatokat, hogy végre megismerkedjenek olyan lelki sérültekkel, akik náluk, mármint a pszichológusnál is rosszabb állapotban vannak, s ilyenformán gyógyírt jelentenek a pszichológus számára. Valaki odakerült hamarosan. Aki nem figyelte közelről az eseményeket, szinte észre se vette, hogy pár napig nincsen rendelés. Az asszisztensnő is maradt, beleszeretett ebbe az új munkaerőbe, aki különben nő volt, de az asszisztensnek már tele volt a töke a férfiakkal, akik, legfeljebb kihasználják, ha egyáltalán figyelnek rá. Brutálisan behatolnak, maguk alá gyűrik, arra sem figyelnek, hogy hol vannak, hogy meg van-e igazítva az ágytakaró, le van-e engedve a redőny, holott pont nem erre, hanem finomságra, simogatásra vár, kedves szavakra, hogy szeretlek vagy ugyanerre más nyelven, ha külföldiek. Az új helyzet végre lehetőséget biztosított arra is, hogy felfedezze, másirányú az érdeklődése és milyen szerencse, hogy a pszichológusnő sem gondolta másképp. Tulajdonképpen ehhez az új munkaerőhöz is elmehetett volna a gyerek, ha még ott lett volna, de már nem. Addigra már elhagyta a számára négy évig otthont adó vidéki várost, és hazaköltözött, épp abba a házba, amit a nagyapja adott az ő apjának, s aztán most, hogy már az ő apja is meghalt, megmaradt neki, meg az anyjának. Igaz, tett egy próbát, hogy beköltözik Budapestre. Anyu, mondta otthon, akkor én most oda megyek tanítani, mert ott vannak a könyvtárak. Azt nem akarta mondani, hogy úgy érzi, ott nagyobb az esélye, hogy összeismerkedik egy nővel, akibe szerelmes lesz, s az életének ez a fele megoldódik, nem, csak a könyvtárra hivatkozott, a magyar anarchistákra, akiket másképpen nem lehet elérni, csak ott lehet kutatni, régi folyóiratokból, az Erőszak nélküliség, Az állam nélkül vagy a Társadalmi Forradalom, esetleg a Testvériség, ha az a szombathelyi lap megvan, megsárgult lapjairól kijegyzetelni, mit gondoltak a világról, mert könyv, ugyan már egy ilyen országban, még Bakunyinról se, meg Kropotkinról se, pedig azok mégiscsak világsztárok voltak. És akkor kicsit magára is gondolt, hogy olyan országban él, ahol az ő lehetőségei mondhatni zár alatt vannak, szinte semmi. Az asszony nem akarta csak így elengedni, hogy szabadon, lelkiismeretfurdalás nélkül elhagyja őt a gyerek. Elkezdte magyarázni, hogy mért ésszerű ittmaradni, hogy itt van ez a nagy ház, ami ugye ingyen, Pesten meg a gyereknek ki kell fizetni az albérletet, az a fizetése fele és akkor hol van a megélhetés, holott még családja sincs. Ha meg még családja is lesz, hát ne adja az isten. Az asszony úgy gondolta, hogy a gyereknek jobb lenne a városban, nem tudott lemondani róla. Neki az látszott jónak, ha a gyerek ottmarad, ott házasodik meg, s ő vigyázhat az unokákra és megmondhatja a menyének, hogy én most anyád helyett anyád leszek, úgyhogy elmagyarázom neked, hogy kell az én unokámat pelenkázni, mert én még azt is jobban tudom. Igaz, ezek a papírpelenkák nagyon különböznek a régitől, hisz akkor csak rongy volt, meg gumibugyi, nem győzött az ember mosni, meg vasalni, mert vasalatlan nem lehetett, hisz a kemény anyag kidörzsölte volna a hajlatokban a puha bőrt, s a kicsi gyerek csak vonyított volna naphosszat a fájdalomtól, hogy az anya szíve meghasadt volna, mert annyira fájt volna a gyerek fájdalma, ezt is elmondja a fiatal feleségnek, hogy mennyire könnyebb így egy asszonynak, papírpelenkával, és még az a sok háztartási gép, ahhoz képest, hogy volt idő, amikor a patakban mostak, annyira

15 Háy János 13 fejletlen volt minden. A lány nem bírta hallgatni, kivolt idegileg is meg fizikailag, mert az a hülyegyerek, az asszony unokája, egész éjjel bömbölt és épp oda jutott, hogy gyűlölni kezdte ezt a gyereket, a fáradtság miatt, meg a férjét, az asszony fiát, aki bűnös volt ebben a dologban, legalábbis a teste és akkor megutált minden érzékiséget. Amikor a férfival az ágyban kénytelen volt együtt lenni, mert elvárta, hogy hetente legalább kétszer ez megtörténjen, gyűlöletet érzett, s ettől a gyűlölettől száraz maradt azon az érzékeny helyen és eszeveszett fájdalmat jelentett neki a behatolás, fájt, mint a kicsi gyerekeknek a véresre dörzsölt hajlatok, s ez a fájdalom még hozzáadódott az alapgyűlölethez. Az asszony erre a gyűlöletre pakolta rá a szavakat, hogy mennyivel jobb neki az élete, mint a régebbi nőké volt. Ebben persze az is benne volt, hogy fogja be a pofáját és egy szót se mondjon a bajairól, s az is, hogy majd én megmondom, miről mit kell gondolni, mert én vagyok az öregebb, és különben is szétszedem ösztönből legalább az életedet. Nem leszel te helyettem a nő a családban. Erre gondolt az asszony, amikor a gyereket arra akarta rábeszélni, ami a gyereknek ugyan feltehetően rossz, de neki jó, mert ha nem is lesz felesége, mert ugyan kit tudna itt a gyerek találni magának, mindenki ismeri, tudják róla, hogy iszik, és van ez a szerencsétlen külleme, hogy mindennek mondható, csak vonzónak nem, s azt is tudják, hogy az iskoláztatása során is elbukott, hisz tudósnak kellett volna lennie, de nem lett csak történelem magyar szakos általános iskolai tanár. És a vidéki emberek nem hülyék, ugyan ők egy szar főiskolát sem tudtak volna elvégezni, hozzájuk képes a gyerek rendkívül képzett volt, de magához, mármint ahhoz az elváráshoz képest, ami az ő lényében, többek között az apa által be volt harangozva, ahhoz képest egy nagy nulla volt. Azért ittak vele a kocsmában, mért ne ittak volna. Azzal ittak, aki ott volt, a gyerek pedig ott. Doktor úrnak, meg professzornak szólították, mikor már eléggé ittasak voltak. Doktor úr, mikor éltek a kínai császárok, kérdezték, és a gyerek egy fröccsért fogadásból felmondta a dinasztiákat; hogy volt például a han-dinasztia kora, meg a tang és a szung és a csin birodalom. A kocsmában nevettek, hogy hamm, ez egy ilyen étkezésre épülő ország, azért is olyan híres a kínai konyha, hamm, röhögtek és elmondták, hogy tudja-e a gyerek, hogy hogy hívják a kínai koldust vagy valami hasonlót, hogy Nincs-Kin-Csem, de a gyerek nem röhögött velük, koncentrált, mert már megkopott benne ez az ismeret, ez a még gimnáziumban felszedett, s a főiskolás évek alatt is élénken maradt tudás erről a különleges országról, ahol volt annyi ideje az embereknek, hogy feltalálják a papírt, a lőport meg az iránytűt és megépítsék a barbárok ellen a nagyfalat, koncentrált, hogy és akkor voltak olyan császárok, hogy Si Csing tang, Csao Kuang-jin, Cseng-cu, évszámokat nem tudott melléjük tenni, s arra sem emlékezett, hogy kronológiailag rendben vannak-e, azt azonban még mindig biztosan tudta, hogy az utolsó ming-császár Csu Ju-csien végül is felakasztotta magát, mikor a nép fellázadt ellene, ezzel a halállal lehetővé téve azt, hogy megszabaduljon a kínai nép a császárságtól, s szabadon éljen, de végül mégis a császárságnál is rosszabb mandzsu uralmat választották, mert nem fejlődött még ki a kínai anarchizmus, ami elméletileg megalapozhatta volna egy a személyiség szabadságára és a minimális, vagy inkább nemlétező államra épülő társadalom megszületését 1644-ben. Furcsa, hogy egy történetet nem lehet tulajdonképpen rendesen elmondani, mert az ember nem tudja azt, amit a másik tud. Most például azt, amit a gyerek tudott, a kínai császárokat. Úgyhogy még véletlenül sem lehet visszaadni azt, ami ott történt. Hiába mondta el minden este a sorozatot, ami a valahai tudása és a történelemkönyvek tényanyaga szerint már elég sekélyes volt, bár senki nem tudta, az eredeti tudás milyen minőségű volt, mert soha nem jutott senkinek eszébe, hogy ellenőrizze, hogy pontos-e az, amit a gyerek mond, soha senki nem nyitott ki egy Kína-történetet, vagy egy világtörténelmi kronológiát, hogy megnézze, legalább az 1644-es

16 14 Háy János dátum megfelel-e a történelmi tényeknek, elfogadták, hogy így van, s most már nem is volna érdemes ezután kutatni, hisz a megfogyatkozott tudás, immáron tényleg csak kivonata volt a valahainak. De a kocsmában még ezt a megtizedelt, lesilányult ismeretet sem volt képes senki megjegyezni, s másnap akárcsak részeiben is reprodukálni. A kocsmában lebzselő férfiak véres, duzzadt szemekkel lógtak a gyereken, de az agyuk olyan állapotban volt, hogy ott megragadni új információ nem tudott, legfeljebb időlegesen, percekig. Amikor például a Herda Pityut bevitték a kórházba, és az orvosok mondták, hogy hepatitisz, akkor a Pityu az asszonynak, aki bejött látogatni, nem tudta pontosan elmondani, hogy mi, csak hogy valami hepavalami, azt mondta. Az asszony ebből persze nem tudta megfejteni, miről is van szó, s csak annyit válaszolt, hogy nem kellett volna annyit vedelni, hogy hazajöhetett volna, amikor olyan finom babfőzeléket főzött, de ő nem és biztos minden emiatt van. Dehogy emiatt, mondta a Pityu, holott tényleg emiatt volt, bár nehéz ezt teljes biztonsággal eldönteni. Talán ha ez az ember olyan lett volna, hogy hazajár, akkor is meglett volna minden úgy, mint amikor nem járt haza, mert otthon is megitta a magáét, vagy nem is az ital volt az oka, hanem más, de lehet, hogy akkor egy másik betegség, például az infarktus végez vele, amit a rengeteg otthonléttől, attól az elviselhetetlen légkörtől kapott, ami a családban uralkodott. Felesleges is lett volna a Pityunak ezt a külföldi elnevezést megjegyezni, mert az orvos az asszonynak, mikor a látogatás végén bement hozzá, korrigálta a hibás szót, s azt mondta, hogy igen, azt mondtam hepatitisz, de tulajdonképpen májrákról van szó, ami azt jelenti, hogy a férfi meg fog halni. Az asszony akkor sajnálatot érzett ez iránt az ember iránt, s ez a sajnálat eltakarta egy időre az örömöt, hogy végre megszabadul tőle. A Herda Pityu meg is halt, és nemsok mindent vitt magával a sírba, hát a kínai császárok listáját meg a máját biztos nem. A gyerek anyja erre az otthoni sorsra akarta a gyereket rábeszélni, mert meghalt neki az apja és az anyja, s persze nem sokkal később a férje is, senki mása nem volt a gyereken kívül. Úgyhogy még egy tragikus sorsú, mert ezt a lehetséges sorsot nevezhetjük annak, gyerek is többet ér, mint egy semmilyen, egy Pesten élő, akit legfeljebb havonta egyszer, ha lát az unokáival együtt, csak jönnek és mennek, nem nézheti, hogyan nőnek föl. Egyszer csak azt veszi észre, hogy legutóbb még óvodások voltak, most meg már házasodnak. Az esküvőre persze csak az illem miatt hívják meg, nem azért, mert szeretik. A gyerek végül ebbe belement, mert nem akart ő sem külön lenni, elég volt már neki a főiskolán ez a cigányélet, hogy nincs az embernek otthona, innét is be tud járni a könyvtárba, ha nagyon akar. Persze nem akart. Meg hát osztott és szorzott, mikor megismerkedett a budapesti élet költségeivel. Hát igen, az ingyen ház nem ugyanaz, mint egy tíznégyzetméteres albérlet súlyos tízezrekért. S volt épp egy állás is az iskolában, mert az a tanárnő, aki hozzá annyira közel volt, idegösszeomlást kapott, nagyon kikészítették a gyerekek. Főleg az utóbbi osztálya, észre sem vette és kész volt. Reggel még rendben ment minden, de este már érzett némi problémát, hogy a szíve és azt hitte, ez egy infarktus, de nem, csak olyan volt mintha az lenne, és reggelre már orvost kellett hívni, aztán mentőt, s mikor kijött, alig ötven éves volt, még szép nő is lehetett volna, de nem volt az, a szemei táskásak, az arcbőre gyűrött, hasa volt és szörnyű, a testi állapota szempontjából előnytelen ruhákban járt, nagyon sokszor mackónadrágban, amit még a házassága elején vásárolt és azóta kitérdesedett teljesen. Csúnya volt így. Mikor kijött a kórházból már egyáltalán nem volt nőnek nevezhető, még tanárnőnek sem, mert többé nem tudott visszamenni az iskolába. Otthon maradt, s mikor a férjének is megszűnt az állása, mert a szövetkezet tönkrement, és nemhogy ágazatvezetőkre, de még ágazatokra sem volt szükség, egy kis iroda maradt, ami a vagyonfelméréssel foglalkozott, és semmi más, akkor ez a férfi is otthon kezdett élni. Először próbálkozott azzal, hogy a szövetkezetből megszerzi a traktorokat, hogy azzal megint elkezd dolgozni, de hamar belebukott. Mikor a traktoroknak valami

17 Háy János 15 alkatrészt kellett volna megvenni, akkor rájött, hogy ő nem tud annyi pénzt keresni, hogy azt is meg tudja vásárolni. Így aztán abbahagyta, s a kényszernyugdíj bevételeiből ő is a kocsmát kezdte finanszírozni, ahol különben össze is barátkozott a gyerekkel. * * * Ott maradt a gyerek a faluban az anyjánál. Abban a házban, ahová az apja oda lett hívva annak idején, hogy a gyerek nagyfaterja legyen neki az ő új apja, amit aztán ennek az új apának tulajdonképpen egész életében nem tudott megbocsátani, hogy egy olyan házban kellett élnie, s végül meghalnia, amit nem róla, hanem a felesége apjáról neveztek el, és neveztek meg. Amikor valaki azt mondta, hogy menj el ehhez az emberhez, mármint a gyerek apjához, akkor nem ennek az embernek a nevét mondta, hanem a felesége apjának a nevét. S bár a férfi magát a vérvonal indítójának tekintette, a gyereket is úgy határozták meg, hogy annak a háztulajdonos embernek az unokája. Ebből a meghatározatlanságból, megnevezetlenségből, amely épp nem a teremtett világra, ahol fajok és népek indulnak el a fejlődés útján, hanem a teremtés ideje előtti világra emlékeztetett, magára a káoszra, amelyből ezt az apát még a halál sem ragadta ki, hiszen amikor megtudták a faluban, nem azt mondták, hogy ő, s itt egy nevet említettek, hanem egy keresztnév, s a kérdő tekintetre megnevezték a háztulajdonost, akinek elvette a lányát, annak a háztulajdonosnak a veje, így mondták, s akkor már mindenki tudta, ja ő. Hiába csinált járdát, aztán betonozta végül be az egész udvart, hogy papucsban is ki lehetett menni a budira akár, és rakatta át a tetőt, és vezettette be a vizet a harminckettesek segítségével, és vakolta be kétszer is az épületet, az a ház soha nem tudhatott a saját háza lenni, mert a téglát, ami lehetővé tette, hogy a vakolat valamire kerüljön, még az a fogadott apa rakta le, helyesebben az ő megbízásából a kőművesek, s ilyenformán őt sem említették soha önállóként, csak mint annak a háztulajdonos férfinak a rokonát. A gyereket persze ez nem zavarta, mert őszintén szólva jobban kötődött ehhez a nagyapához, mint a saját apjához, ahogyan ez szokott lenni a legtöbb fiúval. Ez a nagyapa figyelmes volt vele, már kicsi korában melléfekhetett az ágyban és mesélt a háborúról, azokról a hősies cselekedetekről, amik a nagyanyja szerint soha nem történtek meg, csak a nagyapa és a kisfiú relációjában bírtak valósággal, megsimogatta, mikor a mesének vége lett, hogy aludj, de ő nem tudott aludni, mert a harcok tovább folytak a fejében, sokszor egyedül vagy legfeljebb a nagyapa társaságában kaszabolta le az oroszokat és a németeket, döntötte őket a földre halomszám, hisz ellenségek voltak mindahányan, aludj kisfiam, mondta az öreg, mikor kicsit később még látta, hogy meg-megcsillan a gyerek szeme a sötétben, nem tudta mért nem alszik, hogy kardvasak forognak ott teli vérrel. Ilyen volt a nagyapa, épp amilyennek egy nagyapának lennie kell, szemben az apjával, aki örökösen dolgozott, és folyamatosan elégedetlen volt a gyerek sorsának alakulásával. Ha nem is mondta, akkor is látszott rajta, hogy hát bizony én nem ilyen fiút akartam. Ez volt az arcára írva, ez a csalódtam benned fiam, igaz, csak a gimnáziumi évektől, de a gyerekben ez rögzült és nem emlékezett már azokra az időkre, amikor az apa szeme, mint egy borospohár úgy csillogott, mikor a gyereket szóba hozta például a Varga Lacinak szántás után. Szóval a gyerek szívesebben származtatta magát a nagyapától, mintsem attól, akitől tényleg származott, s ha valaki például azt mondta, hogy olyan vagy, mint az apád és külső vagy belső hasonlóságra hivatkozott, rögtön tiltakozott és az anyai vonal jelenlétét hangsúlyozta, amit a parasztok kicsit megmosolyogtak, mert az anya közismert szépség volt a faluban, sőt a környéken, az egész járásban tudtak róla, s ennek a szépségnek finoman szólva nyomát sem lehetett felfedezni a gyereken. Az hogy az orr metszése vagy a szem állása mégis, ez nem jelentett semmit, mert a gyerek arcának általános csúnyasága eltakarta a figyelem elől ezeket a jellegzetesen anyai vonásokat. Az öreg igazgató nagyon örült, hogy a gyerekkel ez lett, hogy tulajdonképpen nem lett belőle semmi, az végképp nem, ami elvárható lett volna. Örült, mert így megoldódott a történelem-

18 16 Háy János tanítás problémája, ráadásul egy olyan emberrel, aki mégiscsak a faluhoz tartozik, s magát az igazgatót örökösen arra figyelmezteti, hogy az ő igazgatása alatt mennyi sikert tudhatott elérni az iskola, sőt ezen túlmenve azokra az édes percekre, amit a történelemtanárnővel töltött együtt, aminek révén minden történelmi dátum, akár a mohácsi vész vagy a világosi fegyverletétel, adott esetben a nemzet legtragikusabb pillanatai is, őt a boldogságra emlékeztetik. Behívta a gyereket az irodába. Gyere öregem, mondta, s hogy ezután persze szerbusz, szerbusz, és felejtsük el, ami régebben volt, hogy ő diák ebben az iskolában, az igazgató meg igazgató. Nem egyszerű ezt a tyúkudvart kormányozni mondta vigyorgó arccal, állandóan ezek a női gondok, hogy főzés, meg menstruáció. Mindenre fel kell készülni, s ha minden jól megy, ő amellett lesz, kimondja itt kerek-perec, minek köntörfalazni, hogy a gyerek igazgató legyen, az ő utódja ebben a székben, mutatott konkrétan a székére. Űrhajós jellegű ülőalkalmatosság volt, forgatható, állítható magassággal, ritka volt az ilyen a hetvenes években, amikor az igazgató beszerezte, s ha egyik tanítványa nem kerül ahhoz a külker céghez, amelyik a legmagasabb vezetőknek és a legmagasabb hivatalokba importálta a bútorokat, soha nem jut ilyen székhez, de mintegy húsz évvel később csak a divatjamúltságát látta a gyerek, s rögvest arra gondolt, amennyiben igazgató lesz, azonnal kicseréli. Én ezt neked elősegítem, mondta és kis poharakat vett elő a páncélból és konyakosüveget, hisz hamarosan nyugdíjba megyek. A gyerek nézte ezt az igazgatót. Annak idején nyolc éven át látta szinte mindennap, s annyira ismerős volt az arca, mint egy színészé. Valószínűleg van ilyen, gondolta, hogy olyanná válik a mindig látott arc, mintha annyira híres vagy érdekes lenne, mint egy híres ember. Hogy mi? kérdezte magában, mert nem értette, mire gondol, hogy mit is ért ez alatt. Hogyan lehetne az az igazgató olyan, mint egy filmszínész? Azért, mert csak őt látják, s mert a képernyőt hiába markolássza az ember, hiába próbálja elkapni azt az ismert arcot, bemondót például, annak nincsen semmi valósága. A valóság az igazgató képében jelenik meg, egy jelentéktelen ember képében. A világban lévő jelentéktelen dolgok, mint amilyen jelentéktelen pl. az igazgató, éppen ezért nem tudnak kipusztulni, mert a jelentős dolgok helyett csak ezek, amelyek valósággal rendelkeznek. Megoldódnak mondta az igazgató, s ezzel megzavarta a gyereket a gondolkodásban. Mik oldódnak meg, kérdezte volna a gyerek, de nem tudta, hogy ezzel a szóval az igazgató egy mondatot zárt le, hogy elmondta, hogy ezek és ezek a dolgok megoldódnak, vagy éppen egy mondatot kezdett el, hogy megoldódnak ezek és ezek a dolgok Nem kérdezett vissza, csak hallgatta hogy az igazgató a tantestületről beszél és elemzi a hozzájuk való viszonyát, s hogy ezt a viszonyulást, ajánlja a gyereknek is, ha majd igazgató lesz. Legyen egyszerre szigorú és bizalmas is, s a bizalmasságnak van egy olyan szintje, ami már tényleg megold egyet s mást a férfinak, még akkor is, ha van felesége, ugye, mondta, s vállon csapta a gyereket, hogy megértjük egymást, ugye meg. Meg mondta a gyerek és egyszerre érzet undort, hogy undorodik ettől az embertől, aki meztelenül megtapogatta a történelemtanárnőt, épp akkor, amikor még szép volt és nem kapott agyvérzést vagy idegösszeomlást, meg semmit, még náthát sem. A legszebb volt, még szinte gyerek, de már minden szerve működött, s ezzel az érintetlenséggel közösült az igazgató. Az ő negyvenéves, kövérkés teste, az ő alkoholos lehelete ment annak a szép tanárnőnek a szájába, mikor megcsókolta. És ott volt még a fokhagymáshúsnak is a szaga, amit a felesége főzött neki tegnap vacsorára, és nem ment el, hiába mosott fogat, még este is. Pedig a faluban este senki nem mosott fogat, mondta is kémiaórán az igazgató, hogy ez is egy kémiai kísérlet, mert kémia szakos volt, hogy amennyiben az ember este nem mos fogat, akkor reggel már hiába, mert nem tudja azokat a bűzöket onnét kiűzni. A gyerekek gondolkodtak egy kicsit, hogy lehet, hogy igaz, lehet hogy nem, de ők maguk is, ruházatukban és bőrükben voltak annyira büdösek, konyhaszag és izzadtság, hogy ahhoz képest épp elégnek gondolták a reggeli fogmosást. Sőt, volt gyerek, aki még azt is feleslegesnek tartotta. Mert a szag is arány kérdése, hogyha például a száj szaga alatta

19 Háy János 17 van a testének, akkor a testszag felerősödik, s felhívja mindenki figyelmét arra, hogy ennek az embernek testszaga van. Arra kell törekedni, hogy a test és a száj szaga épp azonos mértékű legyen. S az igazgatónak magyarázta akkor a gyerek, különben őrsvezető volt a fiúknál és ezen az őrsi foglalkozáson, aminek kettős célja volt egyfelől a szánkózás, másfelől előtte egy kis elméleti oktatás, most éppen a szájszagról, magyarázta, hogy az igazgatónak azért kell ezt tennie, mert annyira tiszta és illatos a teste, használja azokat a finom arcszeszeket, amiket az újságban is reklámoznak, hogy a legenyhébb szájszag is feltűnne az ő esetében. Ahogyan feltehetőleg a fiatal történelemtanárnőnek is feltűnhetett ez az enyhe fokhagymaillat, a feleség szaga, lehetne így nevezni, amit az igazgató odalehelt a szájába, aztán a nyakára. Tulajdonképpen a feleség szagában tudtak csak egymáséi lenni, hisz még a borotválkozás utáni illat is a feleségé volt, mert ő vette, hogy na, ezt használd, mert ez nagyon finom illat, s amikor a történelemtanárnőnek tetszett ez a szag, akkor valójában a feleség gondosságát és ízlését dicsérte. Nézte a gyerek az igazgatót, s látta azokat a mozdulatokat, ahogy először még felöltözve odanyúl a tanárnőnek. A körme kicsiket roppan a harisnyanadrág pólusain, a kéz épp ott, ahol a nadrág varrása van, ott ér révbe, és simogatja ezt a varrás, ahol alul a nyílás helyezkedik el, s forrást fakaszt a kéz. Nem gondolt arra, hogy milyen furcsa, hogy ott, ahol a ruhán varrás van, ott az emberen nyílás, s arra végképp nem, hogy ez a világban más területeken is hasonlóképpen van-e. Hogy esetleg azért nem tudhatunk meg lényeges dolgokat, mert ott, ahol például az isten lehetővé tenné, hogy a közelébe jussunk, ott az ember valamiféle zárat szerel fel, elvarrja a tudást maga elől. Ilyenre nem gondolt, csak arra, hogy valószínűleg ez a varrás, annak a kidudorodásai kellemesen érinthetik a nőnek azokat a finom érzékeny részeit, s felerősítik a kéz simogatását, s a nő előbb fogja úgy érezni, hogy megválhatnak a ruháktól, erre gondolt, mert praktikus ember volt, hogy ez milyen szerencse, hogy az öltözködés nem pusztán gátolja, hanem elő is segíti a szeretkezést. A gyerek lejátszotta fejben ezt a találkozást, az igazgató és a tanárnő testének találkozását az irodában, az asztalon a konyakospoharak között és okádni is lett volna kedve, rá az igazgatói iroda szőnyegére, rá az asztalra, a történelemtanárnő helyére. Ez a normális, gondolta, hogy így érez ilyenkor az ember, és nagyon meglepődött, hogy a gondolatai egyszerre vágyat is ébresztettek benne. Vágyat arra, hogy ő is megcsinálja azt, amit az igazgató. Szóval megoldódnak, mondta az igazgató. A gyerek nem szólt semmit. Hazament és otthon a vécében oldotta meg a problémákat. Egyelőre csak ez mutatkozott járható útnak, hisz nem volt még igazgató. * * * Ahogy az igazgató mondta, két év múlva a gyereket választotta meg a tantestület, és az önkormányzat is őt akarta. Ez egyértelműen közös akarat volt, aminek eredményeként a gyerek státusza, mint egy gránittömb olyan kemény volt és megingathatatlan. Hogy ez mennyiben adódott a gyerekből, s mennyiben a korábbi igazgató kapcsolataiból, ezt nem lehetett eldönteni. Sőt, még egy olyan dologgal is számolni kellett, hogy a gyakorlati tanáron kívül nem volt férfi a tantestületben. A gyakorlati tanárról viszont köztudott volt, hogy alkoholista és megcsalja a feleségét és veri is. Az önkormányzatnál pedig szinte minden képviselő férfi volt, akik nehezen tudták volna elképzelni, hogy egy nő legyen az iskola igazgatója, s férfiként tehát csak a gyerek, aki szintén ivott, de nem verte a feleségét, hisz nem volt neki, jöhetett számításba. Az meglepő, hogy a tantestület is egyöntetűen a gyerekre szavazott, holott mindenki nő volt, illetve egy ellenszavazat volt, helyesebben tartózkodás, ami a gyereké volt, bár mások szerint a gyakorlati tanáré. A nők mind a gyerekre szavaztak, nem éltek az ellenjelölés lehetőségével, talán mert nem bírták volna elviselni, hogy valaki közülük, éppen a nők közül, akiknek a státusza eddig tulajdonképpen azonos volt, hogy közülük valaki az ő saját akaratuk révén kiemelkedjen, s a jövőben ennek a nőnek az utasításai szerint kelljen dolgozni. A rosszindulat, ami nagyon erős, a szerelmi érzést

20 18 Háy János és a gyerekszülést követően szinte egyedülálló érzés a nők lelkivilágában, teljességgel lehetetlenné tette, hogy női igazgatója legyen az iskolának. Bár az is elképzelhető, hogy a férjek bíztatták otthon a feleségeket, hogy jó lesz a gyerek nekik. Nem férfiúi szolidaritásból, vagy netán mert gyűlölték az olyan embereket, mint a gyakorlati tanár, aki néha képes akár véresre is verni a feleségét, s elképzelhetetlennek tartották volna, hogy egy ilyen, a családi erőszak bűnében érintett férfi legyen az igazgató, hanem azért, mert arra gondoltak, hogy a gyerek külseje annyira előnytelen, hogy azt még egy igazgatói állás sem tudja úgymond korrigálni. A gyerek igazgatósága esetén nem kell attól tartani, hogy a feleségeik örökös veszélynek vannak kitéve, hogy az igazgatói szexuális akarat bármikor rávetheti magát ezekre az asszonyokra, életkortól függetlenül, akiket egyébiránt ők már egyáltalán nem kívántak, és ha vágy ébredt bennük, inkább leitták magukat, mintsem ezekkel az asszonyokkal csillapítsák, de azt azért mégsem tudták volna elviselni, hogy más élvezkedjen az ő birtokuk testén. Részleteit tekintve nem tudni miért, de a gyerek lett, mert más nem is lehetett volna. Meg is ünnepelték, először az igazgatói irodában, ahol az igazgató mondta, hogy látod ez is megoldódott és így fog majd neked minden megoldódni, s itt rápillantott a gyerekre, azzal a kizárólagosan férfipillantással, amiben meztelen nők és szexuális aktusok hevernek, amit a gyerek annyira utált elvileg, de gyakorlatilag mégis felkorbácsolta benne a vágyat, s nem tudott ebből a bizalmas pillantásból úgy kivergődni, hogy azt mondja az igazgatónak, menjen maga a picsába vén szar. Itta a konyakokat, s hallgatta, hogy azt mondja az igazgató, hogy az én házam most már a te házad lesz. Én építettem, és gondoztam harminc évig, de most már neked adom. Hisz eljövend az idő, mikor le kell mondanunk, s én most lemondok a te javadra gyermek. Legyél te ura ennek a világnak, s váltsd meg a poklok tüzétől, és rombold le, de építsd fel harmadnapra. Tégy meg érte mindent, amit megtenned hivatott. Míg ekként beszélt az igazgató, mert előző nap ebéd közben véletlenül a katolikus rádió szólt, nem tudott róla, de a felesége időközben megtért. Nem is tudhatta, hiszen titokban történt mindez. Az asszony titokban hallgatta az igét. Vasárnap még a miseközvetítést is, s ott beszélt egy pap a bűnökről, a megváltásról, s a feltámadás utáni életről, s ez a felemelő hangvétel szinte észrevétlen, hisz nem tudta, hogy mit hallgat az asszony, az titkolózott, nem volt nagyon rátekerve a hang, ő meg egyáltalán nem figyelt, mit csinál, annyira nem érdekelte, hatott az igazgatóra. Míg ekként osztotta az igét, mintegy megkenve istennel minden szavát, a gyerek fejében a sátán ült diadalt, hatalmas női testeket szállított oda, s koccintott az érkezés alkalmával, koccintott az üzletre, hogy ím én megadom neked, amit kérsz, a világ szépségét, a gyönyöröket hordom kamionszám, neked csak el kell fogadnod, neked csak annyit kell mondanod: akarom. És a gyerek elfogadta ott a fejében ezeket az ajándékokat, nem is tudta melyik testhez kapjon éppen, annyian voltak már ott, és mind a mellét nyújtogatta felé, és az ágyékát nyújtogatta felé, és felkínáltak minden járatot. Ivott megint a sátánnal, ivott, mert vele cimborált ő, aztán ezzel a kuplerájjal a fejében, meg a sátánnal átment a kocsmába, mert az igazgató mondta, hogy ő oda már nem bírna, öreg ő ahhoz, hogy két menetet lenyomjon egy napon. Az igazgató nem ment a kocsmába, helyesebben az igazgató ment a kocsmába, mert ettől a naptól fogva a gyerek volt az igazgató. Hogy kik és hányan voltak ott, a gyerek később nem emlékezett. Csak az iskola és a kocsma közötti út jött vissza másnap, hogy azt megtette, de hogy a kocsma ajtaját kinyitotta volna, s ott a bentlévők örültek volna annak, hogy a mai naptól fogva az ő kutyájuk kölyke, mert nevezhették a gyereket annak, lett az igazgató, s nem valami jöttment, egy olyan, aki más faluból, pláne a fővárosból keveredett ide. Szóval ez egy megtiszteltetés, még nekik is, akik nem kifejezetten az iskolalátogatás felől vannak meghatározva, hanem a kocsma irányából. Nekik is megtiszteltetés, hogy egy jó haver lett az iskola igazgatója, egy olyan férfi, aki közülük való, az apjuk haverjának a fia és a nagyapjuk haverjának az unokája. Mert az igazgató, mármint aki most