A magány szociológiája

Átírás

1 Gábriel Dóra A magány szociológiája Anomikus jelenségnek mondható-e a magány? Eötvös József Collegium Társadalomtudományi Műhely Budapest

2 Dolgozatomban a magánnyal, elsődlegesen, mint objektív világhelyzettel kívánok foglalkozni. A pszichológiai irányzatok magyarázó elméleteit háttérbe szorítva, egy kevésbé szubjektív állapot-értelmezéssel, szociológiai megközelítéssel próbálok kérdéseimre választ találni. A pszichológia az egyén belső konfliktusait lelki beavatkozással igyekszik felderíteni és megoldani, míg a magány esetében az egyedüllét-érzet feloldásához nyilvánvalóan kevés a pszichikai intervenció. A magányban az egyén világ felé fordulása bizonyul eredménytelennek, hiszen átél egyfajta közösségtől való megfosztottságot. Vajon az eltávolodás után minden, magát magányosnak érző ember eltűnődik azon, hogy miért lett kívül a közösségen, mi változott benne? Jogosan okolja-e magát a beilleszkedés sikertelensége miatt? Hogy miért szociológiai kérdés a magány, arra Hamvas Béla ad választ 1936-os művében: A magányban érzi az ember teljesen, hogy a belül élt élet terméketlen: sorsa a világban van. ( ) Az ember sorsa a világ, a környezet, elsősorban a közösség.. 1 A magány helyes értelmezéséhez látnunk kell, hogy nem az emberben kell keresnünk a válaszokat, hanem a kultúrába-, társadalomba-ágyazottságban, hiszen ha nem lenne közösség, a magányt sem ismernénk. Gondolhatunk a nagyvárosi emberre, aki mindenkitől idegennek érzi magát a tömegben, a meg nem értett művészekre, a pozitív deviánsakra, a zsenikre, akik örök értékű normák hordozói, vagy épp a haldokló betegre, akiről talán már lemondtak az orvosok. A magyar társadalomban fellelhető deviáns viselkedések előfordulásával az 1980-as évek közepén Andorka fogalakozott. Arra a kérdésre igyekezett választ találni, hogy valóban aggasztóan gyakori-e hazánkban a deviancia. Kutatásában az öngyilkosság és alkoholizmus mellet a lelki betegségekre fókuszált. Ennek konceptualizálása már magában problémákat vethet fel, mérhetővé tétele úgyszintén. A neurózis nemzetközi összehasonlítása egy nagyobb módszertani kihívást jelentett számára, mivel ekkor Magyarországon a Juhász-féle neurózisskálát használták a lelki eredetű bajok operacionalizálásához. A depresszió mérése, az eredmények összehasonlítása azonban nem okozott gondot, hiszen a Beck-féle kérdőívet más országokban is alkalmazták. 2 Bár megbízható adat nem született a lelki betegségek növekedésének tendenciájáról, elmondhatjuk, hogy tünetei igen gyakoriak. Feltételezem, hogy a magány deviancia. A deviáns viselkedés eredetét magyarázó mikro- és makroszintű elméletek feltárása elvezethet a társadalomtól való elidegenedés 1 Hamvas Béla: A magány szociológiája P , In: Hamvas Béla harminchárom esszéje, Bölcsész Index, Budapest, Andorka Rudolf: Merre tart a magyar társadalom? Szociológiai tanulmányok a magyar társadalom változásairól és problémáiról, Antológia Kiadó, Lakitelek,

3 megértéséhez, valamint az anómia fogalmának definiálása is segít ebben. A mikroszintű elméletek körébe tartoznak a gyermekkori szocializációs zavarok. Ezek leginkább a családi háttérből adódnak, például egy szülő elvesztése, vagy családon belüli személyes konfliktusok, erőszak, vagy épp a szülői szeretet megvonása, lelki depriváltság. Másik megközelítés a felnőttkori feszültség elmélete. Ekkor a személy belemenekül egy olyan deviáns viselkedésbe, amitől azt várja, hogy feszültsége enyhül. A probléma forrása lehet a karrier sikertelensége, magánéleti, vagy munkahelyi kudarc. Mikrokulturális hatások nap mint nap érik az embert, melyek hatására deviáns mintákat internalizálhat. A makroszintű elméletek köre nagyobb struktúrákat vizsgál: azokban a társadalmakban fordul elő gyakrabban a deviancia, amelyben tagjai az azt elősegítő kulturális normák szerint élnek. Ha bizonyos élethelyzetekben például a depressziót megalapozott, jogos reakcióként ajánlja a társadalom, nagyobb lesz a befelé fordulás mértéke. A mikroszintű elméletek másik csoportja az anómiában, illetve elidegenedésben látja a deviancia okát. E két fogalom bevezetése két közismert szociológus: Durkheim és Marx nevéhez köthető. Az elidegenedés ugyan csak kis szelete a magánynak, mégis érdemes megvizsgálnunk, mit értett Marx, és a belőle építkező nemzedék ezen fogalom alatt. Karl Marx az elidegenedést a bérmunkások munkahelyükön való helyzetéből eredezteti. 3 Krishna szerint az elidegenedés maga az emberi élethelyzet, melyből pozitív módon lázadással, vagy negatív módon gyilkossággal, öngyilkossággal lehet kikerülni. Blauner négy dimenzióját tárta fel az elidegenedésnek, ezek pedig a hatalomnélküliség, értelmetlenség, elmagányosodás és az ember önmagától való elidegenedése. Ezen tipológiákat bővíti ki Seeman a normátlanság fogalmával, mely fogalom minden egyes devianciánál elengedhetetlen tanulmányozni való szempont. Allard az elidegenedés ellenpólusaként az önmegvalósítást helyezi összehasonlító vizsgálatának egyik dimenziójába. A másik alapfogalom, amivel a továbbiakban szükséges foglalkoznunk az anómia fogalma. Míg Durkheim a közösség megtartó erejéről ír, melyben a társadalmi kontextus az elemzési mező, Mertonnál az integráltság foka már nem minősül magyarázó tényezőnek. Durkheim a társadalmi integráció eltérő formáit mutatja be és az ennek hatására kialakult reakciókat az öngyilkosság tartományában. Meglátása szerint, ha túl gyenge az integráció, az öngyilkosság egoista, ha túl erős, altruista, vagyis a közösséget akarja szolgálni, zavaros 3 A munkás el van idegenítve az általa előállított terméktől, mert nem az ő tulajdona, munkatevékenységétől, mert az nem vezet önmegvalósításhoz, munkatársaitól, mert az egyes emberek eszközként kezelik a többieket, valamint önmagától, mert munkáját kénytelen eladni. 3

4 integráció esetén pedig anómiás. De Grazia szerint a parsonsi elméletre alapozva - az anómia a társadalomnak egy dezorganizált állapota, ahol a társadalomnak nincsenek olyan közös értékei, melyek az egyes emberek viselkedését irányítani lennének képesek. Mertonnál a devianciát a kulturális hangsúly és társadalmi struktúra együttese fényében kell tanulmányoznunk. A visszahúzódás, mint az alkalmazkodás negyedik formája kevésbé látványos, viszonylag ritkának mondható jelenség. Merton a társadalomban élő, de hozzá nem tartozó egyének életében kettős konfliktust 4 lát. Az intézményes eszközök adaptálására irányuló, belső erkölcsi kötelezettség összeütközik az egyénre nehezedő nyomással, hogy nem megengedett eszközökhöz nyúljon (melyekkel esetleg elérheti célját), az egyén viszont nem jut olyan eszközökhöz, amelyek egyszerre megengedettek és hatékonyak. 5 A konfliktus feloldásaként nem tehetnek mást, mint elvetni az intézményes eszközöket és kulturális célokat is. A visszahúzódókból létrejövő szubkultúrák nem képesek egyesülni egy új szabályrendszer jegyében, így elszigeteltek lesznek, tagjaik magányosak maradnak. Ilyen izolált csoport lehet például a nyugdíjasoké, akik a munkából való visszavonulás után magányt és megfosztottságot éreznek munkájuk elvesztése miatt. 6 Anomikusnak azért mondhatók, mert nincsenek aspirációik, a jelenben apatikus magatartás tanúsítanak, társas kapcsolatokat egyre kevesebbet alakítanak ki, tehát a kulturális célok teljes ignoranciája jellemzi életüket. Norbert Elias egyik írásában leírja azt az élethelyzetet, melyben minden ember egyenlő, a társadalmi távolságok egyszerre megszűnnek, a magányosság azonban a lehető legvalószínűbben testet ölt az egyén életében. Ezen élethelyzet közvetlenül a halál előtti időszak, a haldoklás. Elias úgy véli, inkább a halálról való előzetes elképzelések, mint maga a halál szüli az emberekben a félelmet az élet végét illetően. A haláltudat elfojtása napjainkban is megjelenő jelenség. Nehezünkre esik a betegnek, haldoklónak megadni azt a figyelmet és segítséget, melyet igényelne, mert elmúlása a saját halálunkra emlékeztet. 7 Nem állíthatjuk, hogy a régi korokban szenvtelenebbül fogadták volna az emberek a halált, de sejthetjük, hogy nyíltabban, gyakrabban beszéltek a róla. A halál motívuma már a középkor elején gyakorta, számos képi irodalmi, festészeti, képzőművészeti ábrázolásban megnyilvánult, később színjátékokban is. Gondoljunk a danse macabre-ra, a haláltánc motívumára, mely a földi 4 Robert K. Merton: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra, Osiris Kiadó, Budapest, P Zena S. Blau vizsgálata nyomán 7 Norbert Elias: A haldoklók magányossága, Helikon Kiadó,

5 dolgok mulandóságát, a halál pillanatában bekövetkező társadalmi egyenlőséget hirdeti. Ez azonban aligha nem viszolygást váltott ki a kor emberében. A középkori egyház kiemelt figyelemmel beszélt a pokolról is, félelmet keltvén a hívekben, jóllehet, képeit többnyire a Bibliából vette. Azért is feltételezhető, hogy az emberek halálát nyilvánosabb ügyként kezelték, mivel az egyedüllét ritka dolognak számított. A születés, halál inkább társas esemény volt semmint privát, az élet nem ritka mozzanatának minősült, ha a gyermekek jelen voltak, mikor egy családtagjuk meghalt. Ami régen természetes volt, ma tabuvá vált. Kulturálisan elfogadott dolog, hogy a szülők elrejtik gyermekeik elől az élet ezen egyszerű tényét. A gyász kifejezése is változott az idők során: ma már nem üdvözölt a betegek felé irányuló heves érzelemkifejezés. 8 A haldokló viszont úgy érezheti, már halála előtt magára hagyták, ingerszegény környezetbe ültették, ahol esélye sincs az intimitás eddig megszokott formájának megszerzésére, noha ezt még igényelné. Az érzelemszegény környezet határozottan hozzájárul a haldoklók elmagányosodásához, ez viszont nem saját választásuk, hanem a kulturális közegé, melyben élnek, vagy akaratukon kívül belekerültek. Az elhatárolódás a halál után is folytatódik. A temetőben való viselkedés, az ünnepélyesség, fojtott hang is a távolságtartás eszköze. A halál magányának tragikumával pedig mindenkinek szembe kell néznie. Egy 19. század végi szépirodalmi remekmű, Lev Tolsztoj közismert csinovnyiknovellája különösen jól illusztrálja az elmagányosodás folyamatát. A főhőst a korbeli orvoslás nem képes meggyógyítani, a szereplő maga úgy érzi, orvosa teljes közönnyel kezeli. Bár új gyógyítót keres, más módszerek sem enyhítik fájdalmát. Hónapokig szenved betegségével, amit családja, különösen felesége sokáig hipochondriának vél. A magány érzetét fokozza, hogy kollégái hol úgy néztek rá (legalábbis néki úgy tetszett), mint akinek a helye hamarosan megürül 9. A magára maradottság és meg nem értettség érzése végigfut a történeten. Így gondolkodik betegségéről: Ők pedig nem tudják, és nem is akarják tudomásul venni, és nem sajnálnak. Egyedül hű szolgája, Geraszim figyelmessége vigasztalja némileg Ivan Iljicset. Betegsége legvégső stádiumában a fal felé fordulva fekszik ágyában és a régmúlt képeit idézi fel. Pusztulása előtti utolsó órában azonban egyszerre megvilágosul: elönti a jó belátás és szeretet. 8 Elias II. Frigyes porosz királyt idézi (1758-ból), aki levelében haldokló nővérének lelkét bíztató, de gyöngéd szavakkal kényezteti. Manapság ez a fajta túlzott őszinteség idegenül hangozhat. 9 Lev Tolsztoj: Ivan Iljics halála, Európa Könyvkiadó,

6 Hamvas szerint a betegnél a közösség a beteglátogatás aktusában jelenik meg, ezért társadalmi eseményként értelmezhető. Az idegi eredetű betegeknél azonban épp ellenkező helyzet áll fenn: A neurotikusnál a száműzetés belső kényszerhelyzet, és hogy meggyógyuljon, éppen magára hagyják, nem vonják bele az életeseményekbe. A neurotikust így írja le: félszeg, hallgatag, zavart, képzelődik, retteg. Bár a társadalom gyógyító szándékkal veti ki magából, eredményessége kérdéseket vet fel, mégpedig az egyén reintegrációját illetően. Vajon akar-e bízni még valaha az emberekben? A sikeres kezelés után tartani fog-e az emberekkel való érintkezéstől? A válasz az utóbbi kérdésre valószínűleg igen lesz. A címkézést ezúton (is) az intézmények végzik: a kórház, elmegyógyintézet, börtön és szanatórium. Ezen intézmények magányos emberek társadalmává válnak, ahol termékeny interperszonális relációk nem léteznek. Az ember kívülálló és ezt a gondolatot maga is gyorsan internalizálja, a beckeri címkézés megint csak sikeresnek mondható. Nem kérdéses, hogy devianciáról beszélünk, ha elfogadtuk azt a nézetet, miszerint a deviancia kritériumát maga a közösség, a társadalmi csoport okozza, többek közt bizonyos intézmények létrehozásával. A társadalomban kivételes helye van olyan jellemeknek, melyeknek kiválósága, de inkább összeférhetetlensége implikálja a magányosságot. Hamvas tipológiájában az ilyen embereket arrogancia, excentrizmus jellemezi: ők a zsenik. Ha a zsenit túlbecsüli a közösség, a szimbiózis megbomlik, és ez éppolyan nagy baj, mintha épp fordítva történne a felértékelés. Számos költő-művésznél megjelenik felsőbbség- és küldetéstudat itt azonnal gondolhatunk Janus Pannonius télben virágzó, halálra ítélt mandulafájára -, mely a közvélemény általános elutasításával jár. Vegyünk egy, a 18. századi társadalomból kimagasló tehetséget, egy közismert európai művészt, akinek magányát életútján keresztül érdemes vizsgálni. Mozart két egymástól eltérő társadalmi valóság résztvevője volt: az arisztokratákat szolgáló alkotó, másrészt a kispolgári sorból származó ifjú. Mozart apja, Leopold mindig is igyekezett fiának a legjobbat adni, hosszú éveken át tanította, egyengette karrierjét. Egy dologban mégis kudarcot vallott: nem sikerült az udvari diplomácia művészetét megtanítania neki, Mozart mentalitása mindig polgári maradt, sőt, ellenszenve egyre nőtt az őt alattvalóként kezelőkkel szemben. 10 Wolfgang és apja kölcsönösen kötődtek egymáshoz, melynek alapját a fiú engedelmessége, a megfelelni vágyás adta, az apa pedig minden figyelmét és szeretetét a gyermekére szentelte. 10 Norbert Elias: Mozart Egy zseni szociológiája, Európa Könyvkiadó, Budapest,

7 Leopold Mozarthoz való túlzott kötődése hozzájárult a zseni elmagányosodásához, hiszen a fiú sokáig egyedül apja közvetítésével szerezte emberi kapcsolatait. Újabb belső konfliktus, melyet leveleiből tudunk, hogy Mozart nem szerette, és nem is érezte magát szerethetőnek, ezért folyton bizonyítékát kereste mások barátságának, szimpátiájának. Kisgyerekkora óta csodálat vette körül, halmozta a dicséreteket, de nem tudta, hogy valóban szeretik-e. Létezik olyan magány, mely nem összeférhetetlenségből, vagy negatív deviálásból származik, sőt, nem is az egyén saját ügyének mondható. Önmaga társadalmon-kívüliségét igazoltnak találja, hiszen önszántából lépett ki a közösségből. Ő az, aki felszólal a normák hanyatlása, az alacsony szellemiség ellen, de mindezt a maga érdekével szemben, a közösségért teszi. Ez a jelenség a heroikus magány. A közösség elismeri, hogy jogosak a hős követelései, igényei, mégis megbocsáthatatlannak tartja különválását, így a magányosnak nincs módja a megbékülésre. Ebbe a csoportba tartoznak a költők, filozófusok, bibliai próféták és más gondolkodók. Ilyen szerepet vett magára Jónás, aki bár kezdetben az Úr rendelkezése ellen küszködik, mégis beteljesíti az isteni akaratot. A történetben a célba vett város, Ninive lakosai hallgatnak a próféta figyelmeztetésére: böjtöt hirdetve az Istennek tetsző életformát választják. Jónás térítő munkája így sikeresnek mondható. Bár a forrás nem szolgál megfelelő információval az eset ezen aspektusáról, a gondolatmenet szempontjából érdekes lenne megkérdezni a ninivei lakosok véleményét arról, deviánsnak tekintik-e Jónást ezen tettéért. A heroikus magányosok közé sorolom a szent életű embereket is. Számos élő minta lenne rájuk, most egy feltehetően nem kizárólag a keresztények számára ismert, korban valamivel közelebb álló személyt veszek példaként. Teréz anya tevékenysége sem volt szükséghelyzet, talán önkéntesnek sem teljesen mondható. Jóllehet emberekkel foglalkozott, termékeny emberi kapcsolata bizonyára lényegesen kevesebb volt, mint akármelyik szerzetesnek, vagy aktív klerikusnak. Teréz anya a magányt feltételezzük, hogy saját választása alapján - a lét egy lehetőségeként élte meg. Persze ehhez szükséges hozzátennünk, nem magáért a jótékonyságért végezte jótékony szolgálatát. A következőkben a magányt a posztmodernizáció tükrében fogom vizsgálni. A napjainkban végbemenő társadalmi változások pontosabban családszerkezeti és a munka világán belüli változások - magyarázatának értelmezéséhez Ulrich Beck, német szociológus nyújthat segítséget. Beck két társadalomi formációt különböztet meg: az ipari társadalmat, és kockázati társadalmat. Az előbbit hívhatjuk egyszerű modernitásnak is, mely a múltban 7

8 létezett, az utóbbi pedig a szociológusok által posztmodernnek nevezett modernitás, ami elődjét felváltotta. Az új formáció reflexív vonásokkal ellátott, lényegi közlendője, hogy a társadalomban egyre növekednek a kockázatok és az individuumoknak szembe kell nézni ezekkel. Elmélete felfedi a manapság is tapasztalt individualizáció eredetét. Beck a változások két színterét különíti el: a munkát és a családi kapcsolatokat. A modern ipari társadalmakban a munka világa teljesen homogénnek volt mondható. Kollektíve kialkudott bérek, kollektív szerződések jellemezték. A munkahely elkülönült az otthontól, viszont földrajzilag stabil maradt, a teljes foglalkoztatás biztonságot jelentett az embereknek. Az ipari társadalomban munka és nem munka közt éles határt lehetett húzni. A családban is jól láthatjuk az elkülönült szerepeket. Míg a férfi általában a házon kívül dolgozott, a nő otthon maradt a ház körüli munkákat végezni. Ezzel szemben a kockázati társadalomban más tendenciákat látunk. Mindekét életszférában lezajlott két folyamat, mely az eddigi rugalmatlan állapotokat megszakítja. Ezek pedig az individualizáció és pluralizáció. A munka szabványosított szerepe megszűnik, a kollektív szerződés már nem kritérium, nem csoportokkal, hanem egyénekkel kötnek szerződést a munkahelyek. Nem lesz feltétlenül stabil helyszíne a kereső munkának, a nyolc órás foglalkoztatottság sem kikötés (rész- vagy rugalmas munkaidő). Számos atipikus foglalkoztatási forma jelenik meg: a foglalkoztatás pluralizálódik. Munka és nem munka közt összemosódik a határ, így a munkanélküliség az alulfoglalkoztatottság formájában a kereső munka rendszerében integrálódik 11. Ez jelenti a kockázatot. Míg a mobilitás esélye és az életszínvonal nő, az alulfoglalkoztatottság nagy problémát jelent. És most nézzük a család dimenziójában bekövetkező változásokat. A hagyományos kiscsaládhoz képest új családformák sokasága jelenik meg. Ilyen a távházasság, sorházasság, házasságon kívüli életformák, gyermeküket egyedül nevelők családja, azonos neműek párkapcsolata. Ezen új minták általános értéke, hogy az individuum szabad, önérdeket követő. Negatív hatása viszont, hogy a kockázatok mentális teherként jelennek meg az egyén vállán. Tehát jól látható, hogy a partnerkapcsolatok pluralizálódása az individualizálódást mozdítja elő. 12 A becki interpretáció fényében viszont nem tűnik anomikus jelenségnek az egyedüllét. A tradicionális családban, ahol a konszenzus és érdekegyeztetés játszotta a legfőbb szerepet, a gyermek tűnt az élet értelmének. Az önállóság, mely nem egy nyugati társadalom által elfogadott érték, nem utal feltétlenül dezorganizációra, vagy zavaros normákkal rendelkező 11 Preglau, Max (2000) A kockázati társadalom (Ulrich Beck) a társadalmi posztmodernizálódás egyik esete? In: Morel et. al (szerk.) Szociológiaelmélet, Osiris Kiadó 12 P

9 társadalomra. Az individuális értékpreferenciák pedig meglátszanak ugyan a családtípusok nuklearizálódásában, a házastársak közötti munkamegosztásban, az élettársi kapcsolatok sokszínűségében, vagy bizonyos kapcsolatokhoz való attitűdben, de hiba lenne értékítéletet mondani ezen tendenciák fölött. Az értéksemlegesség megtartásának érdekében egy új fogalom bevezetésével, az egyszemélyes kultúrával foglalkozom. Ehhez az etológia és szociológia tudományágak érintkezési területéről indulok ki. A következőkben a passzív visszahúzódás kevésbé lesz meghatározó, mint az aktivitás és autonómia. Az emberi és állati csoportok szerveződésének formái eltérőek, más-más intenzitással fordulnak elő. Míg az állatoknál jellemző, hogy az egyedek a túlélésért kíméletlenül és állandóan versengenek, az embereknél az egyedi versengés visszaszorulni látszik, azonban annál jellemzőbb a csoportjai közti verseny. Az állatokkal ellentétben az emberi csoportokon belül ki tud alakulni egyfajta csoportidentitás, mivel az ember, absztrakciós képességének segítségével, képes csoportját konkrét tagjaitól független entitásként látni. 13 Fontos még a szocializációra való képessége is, mivel a csoport iránti feltétlen hűség így tud kialakulni. Az emberi csoportokban élőket négy fajspecifikus tulajdonság jellemzi. Az első, a közös hiedelmek kialakulása, elfogadása. Az ember eredendően hinni vágyik a kulturális eszmékben, ideológiákban. A második, hogy az emberek szeretnek részt venni közös akciókban, kooperációkban. Következő megállapítás, hogy a fent említett közös hiedelmek és akciók közös konstrukciókat alakítanak ki, melyeket létrehozhatnak az absztrakt, nyelvi, szociális, vagy tárgyi világban. A negyedik tulajdonság a szoros érzelmi kötődés, a már említett hűség. Az ember képes saját költségére a csoporttagok javát, érdekeit előnyben részesíteni, akár feláldozza önmagát is. A csoport idővel kialakítja a csoportkultúráját, az egyéni hiedelmek és tapasztalataik segítségével azonban minden csoporttag részt vesz annak változtatásában. Csányi szerint a szocializáció akkor sikeres, ha a csoportkultúra védi az egyént. Mivel előre meghatározott, hogy az adott kultúrában mi számít jónak, vagy rossznak, a csoporttársadalomban az embernek nem kellett döntenie, így nem terhelte a választás felelőssége sem. A tökéletesen szocializált ember nem kívánja elhagyni csoportját, és nem tud beilleszkedni egy másikba. A csoportkultúra korában egyedül bukásra volt ítélve az ember, nem kockáztathatta meg, hogy szembeszegül az elfogadott normákkal, hiszen egy 13 Csányi Vilmos: Az egyszemélyes csoportok és a globalizáció, 2002, Magyar Tudomány, 6. sz p. 9

10 idegen csoport nem fogadta volna be. Az egyszemélyes kultúrák világában azonban az egyén szabadsága hirtelen megnövekszik, a szocializáció által elsajátított viselkedési minták, hagyományok eldobhatók, újakat választhatunk helyettük. A csoportméret csökkenése is elősegíti az egyszemélyes kultúrák létrejöttét. Emellett több csoport tagjai lehetünk, de egyikhez sem kell teljesen elköteleződni, életünk végéig kitartani mellette. Ugyanakkor nem várhatjuk el, hogy erős emberi kötelékek alakuljanak ki bennük. A hűség elveszik, talán visszatekintve érthetetlen is, miért volt egykor olyan fontos. Másrészt a különböző csoportok ellentmondhatnak egymásnak értékeik közvetítésében. A csoportméret szűkülésével csoportokon belüli versenyről már nem beszélhetünk, versengés az új formáció szerinti individuumok közt lesz. Nem szükségszerű azonban az individuumok elmagányosodása az egyszemélyes csoportok világában sem. A szingli kultúra, az önként vállalt egyedül élés nem jelent feltétlenül magányt, sőt, általában a baráti kör különösen felértékelődik ezen élethelyzetben. Másrészről viszont a hedonizmus, mának élés, alkalmazkodóképesség hiánya jellemezheti művelőjét. A modern egyedülálló élet egyik kimenetele lehet a munkában való megszállottság is. Bár belső kényszer motiválja az egyént, mégsem találja örömét a munkában. Az alacsony szintű társadalmi támogatottság fokozhatja a depresszió tüneteit, ez egy újabb következménye lehet a szingli életformának. Akárhogy is, az individualizációtól elválaszthatatlan a rohanó élet, instant kapcsolatok, 14 a viszonyrendszerek gyors változása, melyek elősegítik a magány kialakulását. Mostanra talán beláttuk, hogy a magány egy szociális képződmény, egy - Hamvas által megfogalmazott tömegjelenség. Tömegesen jelentkezik, tömegesen igyekeznek rá megoldást találni az emberek például természetjárás, kirándulások formájában. Ha az egyén a városból a természetbe megy (menekül), az emberektől távol lehet. Itt vajon nem gondol arra, hogy magányos? Az ember magányát a természet ugyan orvosolja, de közösséget nem teremt vele. Hasonló élményt nyújthat az olvasás. Az ember éppen azért nyúl a könyvhöz, mert nem szeret magányos lenni, a könyv a vágyott érintkezést hivatott pótolni. Csányi előtt mintegy hatvan évvel Hamvas is megfogalmazza, hogy a modern társadalomban a közösséglélek hiánya miatt lett a magány tömegjelenséggé. Végül levonhatjuk azt a következtetést, hogy a magány, mint anomikus jelenség továbbra is él a mai társadalomban, többnyire meghatározott kulturális és intézményes keretek 14 Pikó Bettina: Kultúra, társadalom és lélektan, Akadémia Kiadó,

11 között. Ez az elszigeteltség szükséges lehet a táradalom normáinak fenntartásához, nem ritkán maga a közösség, a kulturális miliő hozza létre. Ezen esetben akkor láthatjuk el az egyént az anomikus jelzővel, ha nincs meg az a képessége, hogy a társadalmi konvenciók mentén rendezze életét. Napjainkban az ember számtalan életforma közül, szabadon választhat, megteheti, hogy újít, szembeszegül a hagyományos értékekkel. A magányt szociológiai megközelítésből azonban hiba lenne egyértelműen anomikusnak nevezni, látván, hogy az individualizált társadalmak korában már rég nem beszélhetünk a magány beteges, torz állapotáról. A magány konformmá vált, fellelhetők proszociális jellemvonásai is, legitimitását a társadalom adja. 11

12 Bibliográfia 1. Andorka Rudolf: Merre tart a magyar társadalom? Szociológiai tanulmányok a magyar társadalom változásairól és problémáiról, Antológia Kiadó, Lakitelek, Csányi Vilmos 2002: Globalizáció és civilizációk, Az egyszemélyes csoportok és a globalizáció, Magyar Tudomány, 6. sz p. 3. Csányi Vilmos 2001: Egyszemélyes kultúrák, Műhely, XXIV. évf. 5. sz p. 4. Hamvas Béla: A magány szociológiája P , In: Hamvas Béla harminchárom esszéje, Bölcsész Index, Budapest, Norbert Elias: A haldoklók magányossága, Helikon Kiadó, Norbert Elias: Mozart Egy zseni szociológiája, Európa Könyvkiadó, Budapest, Merton, Robert K.: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra, Osiris Kiadó, Budapest, Preglau, Max (2000) A kockázati társadalom (Ulrich Beck) a társadalmi posztmodernizálódás egyik esete? In: Morel et. al (szerk.) Szociológiaelmélet, Osiris Kiadó 12