Areformációt sokan, nem is olyan

Átírás

1 A reformáció Erdélyben Reformfolyamat, egyházszerkezet, nemzettudat Areformációt sokan, nem is olyan rég, vallásos köntösben jelentkezõ osztályharcnak mondották, amelynek a társadalmi vonatkozása jelentõsebb, mint a misztikus vallási. Bár a reformációt világtörténelmi folyamatba ágyazható jelenségként is meg lehet közelíteni, úgy érzem, mégsem ez fejezi ki annak legbelsõbb lényegét. Sokan hitújításnak mondják. Ez alapjában véve fából vaskarika, ugyanis a hitet újítani nem lehet, legfeljebb a hit pontokba szedett és papírra vetett megjelenítését, amit hittételeknek vagy hitvallásnak nevezünk. Heltai Gáspár kolozsvári reformátor az 1570-es években az alábbi tömör mondatban találta meg a reformáció lényegét: Erdélyben tél-túl (értsd: itt is, ott is) villámlani kezdett az Istennek igéje. A reformáció tehát igehirdetés, akár hiszünk benne, akár nem. Amennyiben hívõként nézünk rá, abban az isteni ige megjelenítését látjuk, Úrvacsora. Fametszet Heltai Gáspár kisebb katekizmusából. Kolozsvár, 1550 amennyiben pedig nem hívõként társadalmi jelenséget látunk benne, akkor sem kerülhetjük meg, és számolnunk kell vele. Mindaz, ami ennek hatására késõbb társadalmi/nemzeti pozitívummá válik (anyanyelv, oktatás stb.), csak következménye az igehirdetés formájában jelentkezõ reformációnak. I. Új kezdet? Tévhit, hogy a reformáció teljesen új kezdet volt, végleges szakítás a középkori egyházzal, teljes kiválás abból, elhatárolódás mindattól, ami valamiben is emlékeztet arra. A reformáció csak a tan- és a dogmatikai tételek terén volt új kezdet, s ott sem teljesen, hiszen reformátoraink nagy buzgósággal idézgették mindvégig például az egyházatyákat. A 16. századi vallási változások eredményeként létrejött erdélyi református egyház szerkezeti felépítésében Úrvacsorára induló erdélyi hajadon Barcasági protestáns lelkész és mûködési gyakorlatában bizonyos mértékig tovább éltek a középkori római katolikus egyház hagyományai. A látszat ellenére sok közös vonás volt és talán van is a Krisztus istenségét valló történelmi egyházaink között a 16. században. Nem történt teljes szakítás sem az istentiszteleti hagyományok, sem a szerkezeti felépítés tekintetében. A kialakult egyháztestek tehát nem leszakadtak, hanem inkább csak ugyanazon általános keresztyén értékek szerkezetében átcsoportosultak. A reformáció ezért nem teljes és végérvényes szakítás azzal az egyháztesttel, amelyre munkája célterületeként tekintett. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy az elsõ reformátori nemzedék nem dolgozott ki semmiféle tervezetet új egyház létrehozására, nem állított fel ütemtervet annak megvalósítására, nem fogalmazott meg egyház-ideológiai alapkoncepciót, nem volt semmiféle eltökélt szándék különálló egyház megszervezésére. A felekezetté válás folyamata az erdélyi tájakon eltartott legalább három-négy évtizedig, a felekezeti hitvallások pedig ezalatt természetes fejlõdés eredményeként születtek meg. A református egyház a középkori nagy egyháztest törzsébõl nõtt ki, fejlõdése elsõ néhány évtizedében megtartva annak számos elemét. Mind az erdélyi református egyháznak, mind a tiszántúli (illetve a mai Királyhágómelléki) református egyház egy részének közös törzse a középkori gyulafehérvári római katolikus egyházmegye. Nemcsak 43

2 az egyháztest volt közös, hanem annak központja, Gyulafehérvár és vezetõje, a püspök is. A besztercevidéki evangélikus lelkészek például még a század derekán is elismerték Bornemisza Pál püspökségét, 1555-ben pedig a marosvásárhelyi országgyûlés megerõsítette a káptalan joghatóságát a lutheránus papok fölött is. II. Egyházszerkezeti párhuzamok A középkori római katolikus egyháznak, legalábbis Erdélyben, igen nagy válságot kellett átvészelnie a reformáció idején. Ez szinte létében ingatta meg, és csaknem fél évszázadnak kellett eltelnie, amíg Báthory István fejedelemségének idején, újra rendezni tudta sorait. Helyi közösség, gyülekezet A reformált, majd a református egyház szerkezete a 16. században, regionális szinten, majdnem pontos leképezése volt a középkori egyháznak. Kezdjük a legalapvetõbb szerkezeti egységgel, a helyi közösséggel. Elfogadott tény, hogy a reformáció leginkább a helyi gyülekezetet alakította át: a közösség jogi személlyé vált, amely magának lelkészt választhatott, és azt szabadon elbocsáthatta, szemben a római katolikus egyházzal, amely ezt a jogot a püspöknek tartotta fenn. Itt tehát nincs párhuzam. Más volt a helyzet azonban a városokban. Némely ezek közül külön privilégiumot kapott szabad lelkészválasztásra, és a megválasztott személy nevét csak bejelenteni tartozott a püspöknek, megerõsítés végett. A városi magisztrátus volt az egyházi vagyon tulajdonosa is, azt adminisztrálta, élvén minden patrónusi joggal is. Ennek lényeges részeként gondoskodnia kellett a lelkész fizetésérõl és megélhetésérõl. A reformáció után ez a rendszer szinte semmit nem változott. A különbség csak annyi volt, hogy a lelkész Erdélyi szász prédikátor szertartási öltözetben Az augsburgi városi tanács ülése. Színezett metszet, 1545 nevét megerõsítés végett nem a püspöknek (esetünkben a szuperintendensnek) küldték fel, hanem a fejedelemnek, aki az egyház legfõbb felügyelõje volt. Még a terminológiában is volt hasonlóság: a városon kialakult protestáns egyház, a korábbi római katolikus szokáshoz híven, a város fõpapját plébánosnak hívta (még a 16. század végén is), segédeit pedig káplánoknak (ez a gyakorlat még az unitárius egyházban is élt). A plébános káplántartási joga ugyancsak átöröklõdött protestáns területre. A század vége felé ez megszûnt, mert azt a város magisztrátusa sajátította ki magának. Sok helyen megmaradt a városi egyházközség kiemelt státusa is, korabeli kifejezéssel élve, exemptusok voltak, ami azt jelentette, hogy mentességet kaptak többféle adó alól. Ennek nemcsak anyagi, hanem egyházkormányzati vonzata is volt, mindkét felekezet esetében: mentesek voltak az esperesi látogatás kötelezettsége alól is, õket csak a püspök vizitálhatta. Az egyházfegyelem kérdésében is sokáig fennmaradt a korábbi gyakorlat: azt a helyi lelkész végezte. Igaz ugyan, hogy a református egyházban ez a vizitáló esperes és lelkésztársai feladata lett volna (nem pedig a kálvini presbitériumé, aminek nálunk társadalmi okai voltak), a 16. században viszont ezt szinte végig a lelkész gyakorolta. Az erdélyi szász reformáció egyik alapirata, 1547 A fõesperesség esperesség A középkori egyház igazgatásának középsõ rétege, a fõesperesség, a magyar egyházszervezés elsõ fázisában alakult ki. Vezetõje a püspök segítõtársaként is mûködõ archipresbiter vagy archidiakónus, aki kezdetben anyagi ügyekkel kapcsolatos feladatot látott el és bírói jellegû munkát végzett. Ez késõbb kiegészült azzal, hogy évente ellenõriznie kellett a plébánosokat (visitatio), miközben részt kellett vennie az egyházi bíráskodásban is, kiküldött bírákkal, megbízottakkal, püspöki vagy helynöki bírótársakkal (ezek mellett sok esetben világi jellegû tevékenységet is végeztek, a ki- 44

3 rályi kancelláriai szolgálattól a diplomáciai feladatokig). Európában eleinte a püspökségeknek csak egy fõesperességük volt, a 8. században ez megváltozott: több fõesperesi kerület jött létre, a 13. századra pedig kialakult az önálló fõesperesi joghatóság, amely a püspöki jogokat mintázta. A kisebb kiterjedésû egyház-igazgatási körzetekben (districtus) a fõesperesi munkát sok esetben az esperesek (vicearchidiaconi) végezték, akik a püspöktõl kapták megbízatásukat. Az archidiakonátus és az archidiakónus fogalma sokáig fennmaradt a református egyházban is. Az egyházi struktúra még sokáig egységesen mûködött tovább korábbi formájában, ugyanazon területi elrendezõdést követve. A kialakuló református esperességek az archidiakonátusok, vice-archidiakonátusok és dékánátusok területi határait követték (a telegdi és az ózdi kivételével, amelyek megszûntek), és mint jelentõs közigazgatási egységek, a már meglévõ vagy újonnan választott esperesek igazgatása alá kerültek, vagy megmaradtak alatta. A század folyamán ezek még tisztségük feltüntetésével írták alá a jelentõsebb reformátori zsinatok végzéseit tartalmazó íveket. Az archidiakónusok megbízatásából ugyancsak sokat megtartott a református egyház: a papság felügyelõje volt, zsinati végzések rendelkezései szerint a területén élõ lelkészeket össze kellett írnia és nyilván kellett tartania, feladata volt az egyházközségi és egyházmegyei bíráskodás, a rendszeres vizitáció. Ez utóbbit, akárcsak korábban az archidiakónusok, külön papi testülettel végezte (az egyházmegyei hivatalok ugyancsak a római katolikus archidiakonátusból nõttek ki), tagja volt még hosszú ideig a brachium saeculare éppen úgy, mint a római katolikus gyakorlatban, jelezvén a vizitáció közjogi érvényét. Jogai közé tartozott az exmissio, a felszentelés elõtti szolgálatra küldése valamely lelkésznek, a collocatio és a dislocatio, mely fogalmak ugyancsak igen ismerõsek a középkori egyházi terminológiában. Az egyházi bíráskodás terén is szinte teljes azonosság van a két egyház 16. századi gyakorlata között. Az erdélyi római katolikus egyházban, a 11. századtól kezdõdõen, a püspöki jogkör jelentõs részét a fõesperes gyakorolta. Feladata volt a bíráskodás is, ezért szorgalmazzák, hogy jogi végzettsége is legyen. Bíráskodási jogát az egyházi bíróságokon vagy az egyházmegyei zsinaton gyakorolta, amely emellett még az egyházmegye igazgatásának egyik igen jelentõs fóruma is volt (kánoni szabályok, egyetemes és tartományi zsinati határozatok, illetve belsõ, egyházmegyei határozatok érvényesítése). Ugyanez érvényes a refor- (Franz Hertel, Kolozsvár, 1520 Déva, 1579) Az erdélyi unitárius egyház megalapítója és elsõ püspöke és 1551 között Wittenbergben és Odera-Frankfurtban folytatott tanulmányokat. Hazatérve Kolozsvárott evangélikus lelkész tõl az erdélyi magyarok püspöke, 1564-tõl János Zsigmond udvari prédikátora, ekkortól kezdett antitrinitárius (késõbbi nevén unitárius) nézeteket vallani ben János Zsigmond a rendelkezésére bocsátotta a gyulafehérvári nyomdát, az itt kiadott magyar és latin nyelvû mûveiben (vitairatok, értekezések, prédikációk) a humanizmus és a radikális reformáció képviselõinek gondolatait népszerûsítette. Jelentõs részben az õ tevékenységének köszönhetõ, hogy az 1570-es években Erdély a vallási türelem jelképe lett Európában ben, János Zsigmond halála után a katolikus Báthory István lett Erdély fejedelme, és a gyulafehérvári nyomdát visszavette az unitáriusoktól. Az évi marosvásárhelyi országgyûlés megerõsítette a vallásügyi törvényt, de egyben kimondta az újabb hitújítások tilalmát is. Dávid Ferencet ez alapján fogta perbe 1579-ben Báthory Kristóf fejedelem, és életfogytiglani fogságra ítélték. A dévai börtönben halt meg. mátus egyház századi mûködésére is, egyházmegyei/esperesi szinten. Püspökség (szuperintendencia) és püspök A reformáció korában a korábbi gyulafehérvári püspökség, nemzetiségi törésvonalak mentén, két részre szakadt, és lett belõle lutheránus szász, illetve reformált magyar egyháztest. Ez utóbbi, elõször területi-politikai beosztás szerint, ugyancsak kettõre (erdélyire és a par- (Szinérváralja, 1504 Bécs, 1552) Író, bibliafordító, a magyar értekezõ próza megalapítója: õ írt elõször magyarul esszéket. A magyar nyelvtantudomány alapítója, az egységes helyesírásra való törekvés elindítója, Grammatika Hungaro-latina c. (1539-ben megjelent) nyelvtankönyvével. Elkészítette az elsõ teljes, korszerû, tudományos kritikát kiálló ma- Sylvester János Újszövetségfordítása. Sárvár-Újsziget, 1541 OSZK gyar Újszövetség-fordítást, amelyet ben nyomtattak ki Abádi Benedek tipográfiai munkájával, az elsõ Magyarországon elõállított magyar nyelvû könyvként. Felfedezte, hogy a magyar nyelv alkalmas a görög latin idõmértékes versformákra ben Krakkóban tanult, itt ismerkedett meg Erasmus eszméivel tõl Wittenbergben folytatta tanulmányait ben került Nádasdy Tamás szolgálatába; az ottani iskolában tanított, egyúttal a Nádasdy által alapított nyomdát vezette tól a bécsi egyetemen elõbb a héber, késõbb a görög nyelv tanára volt. Sylvester az Erasmus által képviselt humanizmus híve volt, nem csatlakozott egyértelmûen a reformáció követõinek táborába. 45

4 tiumi egyik részére) oszlott fel, az erdélyi rész pedig, állami beavatkozásra, megint kettõre: reformátusra és unitáriusra. Mindez alig negyed század alatt történt meg. Amennyiben az egyházkerület mûködését vizsgáljuk, láthatjuk, hogy a szervezet bármennyire is ellenkezett a reformátori alapelvekkel az egyházi rend szervezete maradt, amely a világi rendi társadalom keretei között, annak mintájára elsõsorban a papi rend kiváltságainak megõrzésére szervezõdött. Például a szabad és demokratikus lelkész-, esperes-, illetve püspökválasztási jog ellenére az egész egyházkormányzás erõteljesen hierarchikus volt. DOKUMENTUM Az egyházkerületi zsinat ugyancsak sok mindent megõrzött a korábbi idõkbõl. Szorosan kapcsolódott a püspök jogához, amellyel évenként zsinatra hívta papjait. Itt törvényeket hoztak és papokat szenteltek. (Zárójelben jegyezzük meg: szinte mai napig ugyanez a feladata a református zsinatnak. Annyi különbséggel, hogy szentelés helyett lelkészeket avatnak.) A generális vizitáció még jobban magán viseli a római katolikus hatás jeleit, mint a zsinat. A püspök csak a lelkészeket látogatta meg, személye túlnõtte a vizitáló testület többi tagját. Itt találkozott a körzet lelkészeivel, bíróság is volt, ugyanakkor rendeleteket Végre-valahára az Újszövetség teljesen kész! Kérjük Nagyságodat, fogadja jó szívvel és mint mondani szokás örömest. Szerencsés hazatértekor megmutatják majd Nagyságodnak a felszántott földeket, az istállókat, a halastavakat s ezekhez hasonlókat, mi azonban mindezeknél sokkal becsesebb alkotást mutatunk. Azok ugyanis Nagyságod és törvényes örökösei után más és más gazdát fognak cserélni, ez azonban, mivel egyszer megszerezte, mindig Nagyságodé marad. Ezért ugyanis dicsõség, dicséret és örökkévalóság jár ki, az ilyen munkának szerzõje becsületben áll nemzeténél. Mi Nádasdy Tamás nádor ( ) csak méltatlan szolgák vagyunk. Néhány évvel ezelõtt még csúfolódtak az idegen nemzetbeliek, hogy még az oroszoknak is van anyanyelvû evangéliumuk, egyedül csak a magyaroknak nincs. Pedig a keresztény nemzetek nemcsak hogy nem csúfolódhatnak rajtunk, sõt irigykedhetnek, tudniillik nyelvünk kiválósága miatt, s ezt utánozni nem képesek. Melyik idegen nemzet nem csodálkozik azon, hogy valaki magyar nyelven mindenfajta verssort tud írni görög és római mértékre? Ki hiszi el, hogy a szóalakzatokból, a súlyokból, mértékekbõl bárki bármit is le tud fordítani erre a nyelvre? Valóban senki! Mellékeltük az evangéliumoknak versekben írt summáit. Ezek igazában akkor lesznek kedvesek, ha valaki lanttal énekli vagy dúdolja, valóban nagyon kedves dallamuk van. Szeretném, ha ezt mind a fiúk, mind a lányok az udvarban megtanulnák és énekelnék. Jeromos azt óhajtja, hogy a földmûves lefekvés elõtt alleluját énekeljen, hasonlóképpen én is azt szeretném az én nemzetemnél. Elmondhatatlan, mily nagy fontosságúak ezek a versek az emlékezet megerõsítésére. Olvassa tehát Nagyságod ezeket az új énekeket, olvassa a szóalakzatokat stb., mihelyt ideje engedi. Még ide csatoltam Mózes énekét is. Szolgája, Sylvester János (Gerézdi Rabán fordítása latinból. In: Hargittay Emil [szerk.]: Régi magyar levelestár. XVI XVII. század. Bp., ) MNM Történelmi Képcsarnok is bocsáthatott ki az ügyes-bajos dolgok intézésére, amelyeket a közzsinat késõbb jóváhagyott, de olyan eset is akadt elég, amikor nem a zsinat szentesítette azokat, hanem tekintélye és a püspök hatalma. III. Reformátori nemzettudat, avagy magyarságunk esélye A reformációt nem lehet nemzeti keretek közé merevíteni. Inkább lehet azt csúnya szóval élve igei internacionalizmusnak nevezni, amennyiben az újra felfedezett ige nemzetek fölöttivé vált, és így át-, majd összefogta Európa nemzeteit. Az, hogy ennek ellenére nemzeti egyházak születtek, ugyancsak a reformáció lényegébõl érthetõ: a prédikátori hivatás- és küldetéstudat, szolgálat és feladatvállalás hatott lelki kényszerként akkor, amikor Isten akaratát szerették volna megértetni a néppel, a saját anyanyelvén. Egyszerûbb volt nemzeti nyelven prédikálni, mint az akkor használt közös európai nyelvre (latin) megtanítani mindenkit. A reformáció magyarországi elterjedésében a 16. század második felében megtartott egyházkerületi zsinatok játszották a legnagyobb szerepet. Meghatározták az egyházkerületek hitvallásos arculatát és lefektették a helvét irányú reformáció továbbterjedésének az útját a tanbeli elkülönülés idején. Központi kérdései az úrvacsoratan és a szertartások körül forogtak ben a marosvásárhelyi zsinat elfogadta az úrvacsoráról szóló református tanítást, majd 1564-ben, a nagyenyedi zsinaton a helvét, illetve lutheri irányú reformációk elváltak egymástól. Ettõl az idõponttól számítható az Erdélyi Református Egyház létrejötte. A kálvini irány önállósodása Beythe István dunántúli püspöksége idején következik be, amikor is a csepregi zsinat (1591) döntése nyomán 1612-ben megalakul a dunántúli egyházkerület. A felsõdunamelléki részen a reformátusok önállósodása az 1615-ben tartott komjáti zsinaton történt meg. 46

5 Csók István: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre Úrvacsora, 1890 Nyelvi eszmélés és nemzeti nyelv A reformátorok sikeresen tették alkalmassá a nemzeti nyelvet a pontos és egyértelmû közlésre, és arra, hogy az értekezõ próza kényelmesen érezze magát ezen a nyelven is.* Sokan szerintem leegyszerûsítve fogalmaznak a kérdéssel foglalkozó szakirodalomban: a reformáció kezdte el a tudatos nyelvápolást, nyelvtisztítást, nyelvújítást stb. Több munka hirdette, hogy reformátoraink tudatos nyelvmûvelése és népnevelése kizárólag belsõ indítóokokra vezethetõ vissza, és a humanista mûveltségen felnõtt értelmiségi közösség azon feladat- felismerésébõl fakadt, hogy az egyszerû népet felemelni, nagykorúsítani kell. Ismerve a 16. századi reformátori lelkiséget és küldetéstudatot véleményem szerint önzetlen és jó szándékú nép- és nemzetszeretetük nem cél volt, hanem következmény. Motivációjuk mélyebbrõl fakadt. Elsõdleges céljuk nem a nép nevelése és a nyelv mûvelése volt. Ez csak az eredmény lett. A reformátorokat elsõdlegesen az a lényeges belsõ dimenzió is determinálta, amit hitnek nevezünk. Komolyan hittek Istenben és abban, hogy Isten õket országa terjesztésére és igéje hirdetésére hívta el. Ebbõl táplálkozott küldetéstudatuk. * Vö. e számunkban Ács Pál írásával! (A szerk.) Magyar Nemzeti Galéria Ahhoz pedig, hogy maradéktalanul teljesíteni tudják a krisztusi parancsot, és igaz tanítványokká tegyenek népeket, elengedhetetlenül szükség volt a jó viszonyra a népppel és a pontos kommunikációra a befogadó közeggel. Ez pedig csak anyanyelven történhetett. Korszerû kommunikáció Elõször a kommunikációs csatornákat kellett kiépíteniük, illetve korszerûsíteniük, és csak az után lehetett beszélni egyáltalán a küldetés elkezdésérõl. A nyelvmûvelésben Sylvester János nyelvtanától Szenci (Szenczi) Molnár Albert grammatikájáig vezet az út. Motivációjuk: ha Isten méltónak tartotta megszólalni magyar nyelven is, akkor méltóvá kell tenni nemzeti nyelvünket Isten igéjéhez, alkalmassá kell tenni arra, hogy üzenetét pontosan továbbítsa. Helyesen és pontosan tolmácsolni az üzenetet felelõsség, és õk úgy érezték, hogy üdvösségükkel (Nagykároly, 1529 Gönc, 1591) Református lelkész, egyházszervezõ, bibliafordító. Eredeti neve Radics vagy Radicsics Gáspár, késõbb vette fel szülõvárosának nevét. Nagykárolyban, majd Brassóban tanult, 1556-tól pedig Wittenbergben ben, a Két könyv címû mûvének írásakor már Magyarországon, valahol a Tiszántúl északi részén tartózkodott. Keet könyö minden orszagoknac es kyralioknac io es gonosz szerenczeieknec okairul... címû mûvében választ keresett Magyarország romlásának okára. Következtetése Isten a magyarokat bûneikért bünteti a törökkel sokszor visszatérõ gondolat lett ban Göncre, az akkor virágzó mezõvárosba került prédikátornak. Egyházszervezõ munkájának köszönhetõen erõsödött meg a svájci reformáció a Tisza környékén ben vagy 1565-ben esperessé választották, 1564 és 1566 között az e vidéken egyenrangú esperesek közül õ lett az egyik legnagyobb tekintélyû. Feltehetõen A Vizsolyi Biblia címlapja, 1590 ezért 1566-ban Göncön tartották a tiszáninneni esperességek elsõ nagyobb törvényalkotó zsinatát, amelyen már szembesültek az Erdélyben egyre nagyobb hatású antitrinitáriusok jelentette veszedelemmel. Károli tevékenységének jelentõs részét alkotta az ellenük folytatott vita körül kezdett hozzá nagy tervéhez, a Biblia fordításához, amelyet többek között Rákóczi Zsigmond pártfogásával végezhetett. Vizsolyba hívták Mantskovit Bálint nyomdászt, ahol 1589-ben megkezdõdött az elsõ teljes magyar nyelvû Biblia nyomtatása, amely 1590-ben példányban jelent meg. OSZK játszanak, ha nem maximálisan teljesítenek. Mindebbõl természetesen a népnek volt haszna. Ki ne ismerné el azt, hogy nyelvünk ébredésének, majd Károlyi (Károli) Gáspár fordítása révén az egységes nemzeti nyelv kialakulásának és a nyomába szegõdõ nemzeti nyelvû írásbeliségnek köze lenne nemzeti öntudatra ébredésünkhöz és nemzettudatunk erõsítéséhez? A reformáció eredményeként megszületett egységes nemzeti irodalmi nyelv hozzásegítette népünket ahhoz, hogy nemzeti egységét a három részre szakadt országban megõrizhesse. BUZOGÁNY DEZSÕ Ajánlott irodalom: Buzogány Dezsõ: Harc a tiszta evangéliumért. Kolozsvár, 2006.; Buzogány Dezsõ: Melanchthon úrvacsoratana levelei alapján. Debrecen Budapest, 1999.; Nagy Géza: Kálvinista jellemképek. Kolozsvár, 1930.; Pokoly József: Az erdélyi református egyház története. I V. Bp., 1904.; Révész Imre: Magyar református egyháztörténet tájától 1608-ig. I. kötet. Debrecen, 1938.; Zoványi Jenõ: A magyar protestantizmus története 1895-ig. I. kötet. Gödöllõ,