Földényi F. László: A mennyei terror nyelve Heinrich von Kleist

Átírás

1 Utószó Földényi F. László: A mennyei terror nyelve Heinrich von Kleist Ha filozófus lett volna, ahogyan íróvá válása előtt tervezte, akkor lelke egyik felével Hegelként írt volna, a másikkal viszont Kierkegaardként. Az Egész bűvöletének adta volna át magát, de közben ugyanennyire megigézte volna az egyedi, a személyes, a megismételhetetlen. Filozófusnak az ilyesmi soha nem sikerül. Csakis a művészetben érhető el ez. De még ott is csak ritkán. Heinrich von Kleistnek sikerült. Kortársai közül egyedül neki. Nem csoda, hogy mindenki gyanakvással kezelte. A romantikusok éppúgy, mint Goethe. Olyan magányos volt az irodalom berkeiben, mint később egyedül Kafka. E meg nem értettség mégis olyan volt, mint egy gránitszikla, amelyre egy életművet tudott alapozni. * * * Van-e az emberi belsőnek olyan belső magja, amely már nem bontható tovább? Az egyik válasz szerint nincs. Mégoly szilárd alapot véljen fölfedezni magában valaki, az szétfoszlik, mint Peer Gynt hagymája, hogy végül úgy érezze magát, mintha köd gomolyogna a belsőjében. Ilyenkor a véletlenek kiszolgáltatottjának érzi magát, a körülmények foglyának. A másik válasz szerint van. Létezik olyan centrum, amely kemény, akár a gyümölcs magja. Ha az ezt elfedő sok külső réteget lebontja az ember, akkor rendíthetetlennek tapasztalja magát, és nincsen kiszolgáltatva többé a körülményeknek. Kleist mindkét állapotot jól ismerte. Egyik legkorábbi, 1799-ből fennmaradt levelében a 22 éves fiú, aki ekkor még nem is álmodik arról, hogy hamarosan író lesz, s inkább a filozófiával kacérkodik, azt írta egykori tanárának, Christian Ernst Martininek, hogy mivel a gondolkodás során az ember nem hagyatkozhat másoknak a meggyőződésére, hiszen akkor már gondolkodásról sem lehetne beszélni, ezért csakis önmagában bízhat. Az ész az a szilárd alap, amelynek a szuverenitását köszönheti. De mire szolgál vajon az ész? Kleist erre is gondol a levelében. Arra, hogy szert lehessen tenni a boldogságra, mondja. Azért kell kizárólag a saját gondolataimra hallgatnom, írja, mert nálamnál jobban senki nem tudja, mi kell a boldogságomhoz. Kleist már itt, íróvá válása előtt egy olyan csapdába sétált bele, amelyből többé nem tudott kikeveredni. A felvilágosodás örököseként bízott az ész általános hatalmában, amely az emberek közötti párbeszédet és közösséget lehetővé teszi. Ugyanakkor ebben a saját egyedi, csakis őrá szabott boldogságának az eszközét akarta meglátni. Az ész az Általánost tartja szem előtt; az ösztönökben és a hajlamokban gyökerező boldogság az Egyszerit, a Páratlant. Ahhoz, hogy a kettőt egyesíteni lehessen, a tüzet és a vizet kellene társítani. Nincs az a dialektikus csűrés-csavarás, amellyel el lehetne érni, hogy az Egész csorbítatlan legyen, de közben ez Egyedi és az Egyszeri is maradéktalanul érvényesíthesse a maga jogait. Előbb vagy utóbb felőrlik egymást s az eredmény: robbanás, háború, terror, pusztulás. Vagy ha mégis elképzelhető a kettő harmóniája, akkor nem itt, ebben az életben, hanem a mennyei ártatlanságnak egy nem evilági állapotában. Ez lenne a világ történetének utolsó fejezete, adja majd Kleist C. úr szájába A marionettszínházról című írásában, több mint tíz évvel később, nem sokkal az öngyilkossága előtt. A 22 éves fiatalember persze még nem tartott itt. Nem sejtette, mennyire nehéz, sőt lehetetlen a kettőt egyeztetni. Egyelőre még hitt az észre alapozott boldogságban. De azért árulkodó a buzgalom, amellyel az Ész mindenhatósága, illetve a Boldogság elérhetősége mellett érvel. Mint aki az idegszálaival már érzi, mennyire aláaknázott terepen jár. S az akna hamarosan robbant is, az úgynevezett kanti válság során. E robbanás nélkül Kleistből sem lett volna az, aki lett: a világirodalomnak az a páratlan írója, aki úgy a legjózanabb, hogy közben a legszenvedélyesebb is elején Kleist megírta jegyesének, Wilhelminének a híres levelét az úgynevezett kanti filozófiával való találkozásáról. Hadd idézzem részletesen a zöld üvegekkel kapcsolatos nevezetes gondolatát már csak azért is, mert ahányszor újra olvasom, mindig lenyűgöz, mennyire tisztán látja Kleist azt, hogy semmit nem lát tisztán: Ha minden embernek zöld üveg lenne a szeme helyén, az embereknek úgy kellene ítélkezniük, hogy a tárgyak, amelyeket ezen át megpillantanak, valóban zöldek és soha nem tudnák eldönteni, hogy a szemük olyannak mutatja-e a dolgokat, amilyenek, vagy esetleg nem tesz-e hozzájuk valamit, ami nem hozzájuk, hanem a szemhez tartozik. Így van ez az értelemmel is. Nem tudjuk eldönteni, hogy amit igazságnak nevezünk, az igazán az igazság-e, vagy csak annak látszik előttünk. Ha ez utóbbiról van szó, akkor az igazság, amit e földön begyűjtünk, a halál után többé nem az és minden igyekezetünk, hogy olyasmire tegyünk szert, ami a sírba is követ minket, hiábavaló. Nem kevesebbet állít itt Kleist, mint hogy a dolgokat a maguk igaz valóságában csakis az képes meglátni, akinek éppen a látás eszközére, a szemre nincsen szüksége. Látni, de a földi szem esetlegessége nélkül ilyesmire legfeljebb csak egy isten lehetne képes. Kleistben, anélkül, hogy megfogalmazta volna, ekkor

2 körvonalazódott a cél, amelyet többé nem tévesztett szem elől: Istenné válni, de itt, ebben az életben, emberként. A lehetetlent akarni, mint egyedül érdemes lehetőséget. Istent persze Kleist feltűnően keveset említi, s ha igen, akkor is inkább retorikai fordulatként. Hőseit azonban olyan heves, egy pontra irányuló akarat vezéreli, amely már-már isteni attribútum, és amely kiemeli őket a többi halandó közül. Kohlhaas Mihály a legismertebb közülük. A két ló elvesztése az ő kanti válsága. Emberként egy idő után kénytelen lenne kompromisszumot kötni. Azaz bele kellene törődnie, hogy a világot csakis torzulásaiban lehet érzékelni. Ahhoz, hogy e torzulást felszámolhassa, Kohlhaasnak egy földöntúli, kvázi-isteni pozíciót kell elfoglalnia: annak fájdalma közepette, hogy a világ rendjét ilyen szörnyű romokban kell megpillantania, átvillant a belső megelégedés, amiért saját keblében immár sértetlennek látja a rendet. A végítélet, amibe belekezd, emberi szemszögből a lehető legrettenetesebb az elbeszélő a novella legeslegelső mondatában ezt mondja Kohlhaasról: legelvetemültebb ember. Egy isten szemszögéből nézve azonban mi sem magától értetődőbb s valóban, az elbeszélő még ugyanazzal a lélegzetvétellel ezt is mondja róla: legderekabb ember. Kohlhaas látását semmilyen üveg sem zavarja sem zöld, sem átlátszó. Emberként néz ugyan, de istenként lát.

3 Tartalom ELBESZÉLÉSEK Kohlhaas Mihály (Egy régi krónikából) (Márton László)... 9 O. márkiné (Forgách András) A chilei földrengés (Szabó Ede) Eljegyzés Santo Domingón (Antal László) A locarnói koldusasszony (Márton László) A lelenc (Márton László) Szent Cecília avagy a zene hatalma (Legenda) (Forgách András) A párviadal (Forgách András) MESÉK, ANEKDOTÁK, RÖVID TÖRTÉNETEK Mesék 1. A kutyák és a madár (Hámori Ágnes) Tanulság nélküli mese (Hámori Ágnes) (Napi esemény) (Hámori Ágnes) Franciás méltányosság (Hámori Ágnes) Zavarban a magisztrátus (Hámori Ágnes) Az Úristen íróvesszeje (Hámori Ágnes) Anekdota az utolsó porosz háborúból (Hámori Ágnes) Égi csíny (Hámori Ágnes) A Charité- kórházbeli beteg esete (Hámori Ágnes) Az iszákos esete a berlini harangokkal (Hámori Ágnes) Anekdota a legutóbbi háborúból (Hámori Ágnes) Anekdota (Hámori Ánges) Franciás hadgyakorlat (Hámori Ágnes) Talány (Hámori Ágnes) Napihír (Hámori Ágnes)

4 Sajtótudósítás (Hámori Ágnes) Anekdota (Hámori Ágnes) Ősrégi országgyűlési mulatság, avagy a vakok harca a disznóval (Hámori Ágnes) Anekdota (Hámori Ágnes) Helgolandi istenítélet (Hámori Ágnes) Különös történet, mely Itáliában, az én időmben esett meg (Hámori Ágnes) Egy újabb (szerencsésebb) Werther (Hámori Ágnes) Hallatlan gyújtogatási eset (Hámori Ágnes) Figyelemreméltó prófécia (Hámori Ágnes) Anyai szeretet (Hámori Ágnes) Adalék az ember természetrajzához (Hámori Ágnes) Valószerűtlen, de való (Hámori Ágnes) Vízilények, szirének (Hámori Ágnes) Furcsa jogi eset Angliában (Hámori Ágnes) Egy különös párbaj története (Hámori Ágnes) (Kétséges írások) Anekdota (Hámori Ágnes) Újévi köszöntő (Hámori Ágnes) Szellemjárás (Hámori Ágnes) AJÁNLÁSOK ÉS ALBUMLAPOK (Luise von Linckersdorfnak?) (Forgách András) (Sophie Henriette Wilhelmine Clausiusnak) (Forgách András) (Henriette von Schliebennek) (Forgách András) (Karl August Varnhagen von Ensének) (Forgách András) (Adolphine von Werdecknek) (Forgách András) (Eleonore von Hazának) (Forgách András) POLITIKAI ÍRÁSOK Tartalom Szászország királyának Drezdából való elutazásáról (Forgách András) A francia zsurnalisztika tankönyve (Forgách András) Szatirikus levelek (Forgách András) Mi a tétje ennek a háborúnak? (Forgách András) A németek katekizmusa, spanyol minta után, gyermekek és öregek használatára (Forgách András) Bevezetés (A»Germénia«folyóirathoz) (Forgách András) (Ernst Moritz Arndt»Korunk szelleme«című művéhez) (Forgách András) A kertész feltétele (Forgách András) Ausztria megmentéséről (Forgách András) (A luxusadókról) (Forgách András) A jobbágyi viszonyok megszűntetéséről (Forgách András) (A kormányzat pénzügyi rendeleteiről) (Forgách András) FILOZÓFIAI ÉS MŰVÉSZETELMÉLETI ÍRÁSOK Vizsgálódás, miként találhatjuk meg a boldogsághoz vezető biztos utat, és miként élvezhetjük az zavartalanul életünk legnagyobb szorongattatása közepette is! (Forgách András) (A nő felvilágosításáról) (Forgách András) A gondolatok fokozatos kialakulásáról beszéd közben (Forgách András) Zoroaster imája (Forgách András) Észrevételek a világ folyásáról (Forgách András) Érzések Friedrich tengeri tájképe előtt (Forgách András) Egy festő levele fiához (Forgách András) (A legújabb nevelési terv) (Forgách András) Fiatal költő levele egy fiatal festőhöz (Forgách András) A megfontolásról (Forgách András)

5 Töredékek (Forgách András) A marionettszínházról (Petra-Szabó Gizella) Apró közlemények (Forgách András) Tétel a magasabb kritikából (Forgách András) Egy költő levele a másikhoz (Forgách András) A BERLINER ABENDBLÄTTERBEN MEGJELENT RÖVIDEBB ÍRÁSOK Színházi tudósítások (Forgách András) Hírek, tudósítások művészetről, irodalomról, történetírásról (Forgách András) Napi jelentések, glosszák (Hámori Ágnes) Más lapokból átvett politikai hírek (Tatár Sándor) Egyéb hírek és vegyes közlemények (Tatár Sándor) SZERKESZTŐSÉGI ÉRTESÍTÉSEK ÉS NYILATKOZATOK (A Phöbus számára) (Hámori Ágnes) (A Berliner Abendblätter számára) (Hámori Ágnes) FÜGGELÉK JEGYZETEK (Földényi F. László) Életrajzi adatok Földényi F. László: A mennyei terror nyelve. Heinrich von Kleist (utószó)