Kékfestők. Középkori kelmefestők

Átírás

1 Kékfestők A középkorban a festőmesterek a szövetek és vásznak színezésére túlnyomó részben növényi fes tékeket használtak, csak kisebb arányban fordult elő a földfesték. A kék színt fő leg csüllengből (Isatis tinctoria) nyerték, amelyet évszázadok óta Franciaországban és különösen Türingiában hatalmas terü leteken termesztettek. Jobbára innen lát ták el az egész Európát a golyóra formált, szárított, de sok rostot tartalmazó festék anyaggal. A században azonban már egyre nagyobb arányban szállították Indiából a mintás kék gyapotkelméket, és ezzel együtt egy másik festőnövényt, az indigót (Indigofera tinctoria). Ennek rohamos térhódítása a 18. századra tel jesen átformálta a korábbi kelmefestő te vékenységet, és megteremtette az önálló kékfestőmesterséget. Amint Domonkos Középkori kelmefestők A középkori kelmefestők elsősorban a városokban és a kolostorokban működtek, különféle posztók és vásznak színezésével foglalkoztak. A sok tudást kívánó és titok zatos mesterségük ebben a korban a művészetek körébe tartozott. Első képviselőiket valószínűleg a száza di királyi telepítésekkel érkező bajor, szász, flamand kéz művesek, szerzetesek között kell keresnünk. (Domonkos Ottó: A magyarországi kékfedtés. Corvina, Budapest, 1981.) Ottó megfogalmazta: az új eljárás meg honosodásában kettős feladat várt a mes terekre. Először a hagyományos csüllengfestésről kellett áttérni a jobb hatásfokú és színtartóbb, de lényegesen drágább indigó alkalmazására, majd a hideg indi- Kékfestőkádak a győri festőlegények szállásjelző cégérén,

2 Mángorlóberendezés a soproni festőlegények szálláscégérén, 1862 Szegélyminta a kékfestő nevével, 19. század vége, Szeged gócsávás rezervnyomást kellett bevezetni a pigment- és pácnyomás helyébe, illetve mellé. Az új festő- és mintázóeljárás hama rosan nálunk is meghonosodott részben az ipari verseny elől keletebbre települő nyugat-európai mesterek, részben a vallásüldözések elől menekülő kékfestők ré vén. A mesterlegények vándorlásai szin tén hozzájárultak az új eljárások megis mertetéséhez és itthoni alkalmazásához. A mesterség erőteljesebb terjedése a 18. század közepétől mutatkozott meg, 226

3 virágzása a 19. század elejétől bontako Kluge-cég pápai műhelyéből 1962-ben zott ki, amikor szinte az ország minden létesített Kékfestő Múzeum. A kékfestő kelme előállítása két alaptelepülését ellátták mintás és egyéb szí nes anyagokkal. Az elmaradott textilipa vető munkafázisból áll: a mintázásból és rú országban ugyanis a kékfestők nagy a festésből. A munkába vett házi, illetve szerepet játszottak a népviselet színes gyári vásznakat először kifőzték, majd alapanyag-szükségleteinek kielégítésé megszárították és simára mángorolták. ben. A 19. század közepén már gyári Ezután fa- vagy fémformákkal, kézi minméretű kékfestőüzemek is működtek. A tázókkal nyomták a fehér anyagra a pá századfordulóig azonban a műhelyeknek cokkal vegyített szigetelőmasszát, amely csak csekély része jutott el a gépesítésig. száradás után elzárta a mintázott felületet A külföldi és a hazai gyárak versenye, a levegőtől, vagyis a szigetelőmassza alatt valamint a népviseletben bekövetkezett festetlen maradt a vászon. Száradás után jelentős városiasodás megpecsételte en indigócsávában festették kékre a vászna nek a különös mesterségnek a sorsát. kat. Vasgáliccal és mésszel redukált indi Ma csak azok a kékfestőműhelyek mű góból megfelelő töménységű festőfürdőt ködnek, amelyek a korszerű igényeknek készítettek, és a nagyméretű indigós/cwmegfelelő szintetikus festési eljárásra is pákbdji, -kádakban áztatták a kelmét, berendezkedtek. E kihalóban levő ipar majd a levegőre felhúzva az oxidálódó ágnak állít emléket az 1783-ban alapított indigó kék színű lett. Az áztatások, me- Kékfestő szárítóállványa, Kecskemét Schnöller Lajos akvarellje 227

4 Kossuth-gyászkendő, 19. század vége, Kazár, Nógrád megye 229. oldal: Ruhaanyag, 19. század első fele, Csorna 228 rítések és levegőztetés számától függően kapott világosabb vagy sötétebb színt az anyag. Száradás után gyenge kénsavassósavas fürdőben lemaratták a fedőanyagot, és előtűnt a kék háttérben a fehér minta. A keményítőst követően lóhajtásos mángorlóval fényesre, habos -ra mángorolták a színezett vásznat. A fehér minták mellett zöld, kék, sárga, piros, narancs és fekete színeket is előállítottak. A minták színének változatait a fedőanyagba kevert pácokkal és utólagos fürdőkkel érték el, ezek voltak a kékfestő mesterek titkolt eljárásai. A kékfestők termékeiket elsősorban vásárokon és hetipiacokon, később rőfös üzletekben árusították. A kékfestő-m intakincs rendkívüli változatosságát a divat mindenkori gyors követése idézte elő. A 18. században különösen a textil- és papírtapéták mintáinak utánzása terjedt el, de az egyszerűbb kockás, körkörös damasztszövések mintáit is szívesen alkalmazták. Az ilyen legkorábbi évszámos darab ből való. A kékfestők a szövött textilek mindenkori divatos mintázatát olcsóbb változatban is készítették a szegényebb néprétegeknek. Ezeket a mintákat olcsó nyomástechnikával állítottak elő. Ez éppen úgy érvényes a bibliai jelenetek vagy életképek ábrázolására, mint a brokátok, selymek mintázatának átvételére.

5 Abrosz, 20. század eleje, H arta Virágmintás vászon, 20. század eleje, Igló A 19. század elején hódító empire stílusú csíkos szövött textilminták is szép számban szerepeltek a kékfestők motívumtárában. Ezeket ágyneműre, ruhaanyagra egyaránt nyomták. A népi hímzések köréből különösen a keresztszemes szegélyminták kékfestőváltozatai terjedtek el. A kedvelt motívumok terjedéséről tanúskodik, hogy a 19. században az ország egymástól távol eső műhelyeiben méretre és rajzolatra megszólalásig egyező végmintát, szegélymintát, díszítményeket használtak. Domonkos Ottó szerint ennek az a magyarázata, hogy a nagyon divatos mintáknak a rajzát vagy kis textildarabját a kékfestők megszerezték egymástól, majd formakészítő szakemberekkel elkészíttették a minta nyomódúcát, és a következő vásáron már konkurensként jelentek meg a vevőik előtt. 230