Határjárás ELTŰNŐ ÖRÖKSÉG?! Túravezető füzet

Átírás

1

2 Határpontok:

3 ELTŰNŐ ÖRÖKSÉG?! Túravezető füzet Szerkesztette: Hudák Katalin Technikai szerkesztő: Barati Sándor Az ismertetőket írta: Hudák Katalin és Barati Sándor A térképet festette: É Kovács Judit A fotókat készítette: Hudák Katalin Horváth Soma Boldogh Sándor Szakmai segítőnk volt: Vrastyák Mónika és Várnagy Dávid Nyomtatta: Tipo-Top Kft, Miskolc Ökológiai Intézet Alapítvány Miskolc 2007

4 Túravezető füzet A túraút és a kiadvány az Ökológiai Intézet Alapítvány és a Borsod- Abaúj-Zemplén megyei Környezetvédelmi és Területfejlesztési KHT együttműködésével valósult meg. Munkánkat támogatta: Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium, Zöldforrás pályázati program (azonosítószám: K K) Turizmus a Természetért GEF Program, mely az Ökológiai Intézet Alapítvány és az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság együttműködésével valósul meg, az ENSZ Környezetvédelmi Programja és a Környezeti Világalap támogatásával.

5 ELTŰNŐ ÖRÖKSÉG?! Már a kereszténység előtti korban is ismert rítus volt az európai népek körében, hogy a föld termékenységének, a bő termés biztosításának és védelmének reményében egy bizonyos területet, vagy vetést mágikus körrel körüljárással védelmeztek. A húsvéthajnali határkerülés a középkorban vált egyházi szokássá és arra szolgált, hogy a szántóföldek körüljárásával a zsendülő vetést védjék a feltámadás ünnepe körüli időben. A határkerülés, határjárás néhol a határbeli kutak és források tisztításával is összekapcsolódott. Határkijárást, a határjelek megújítását azonban pereskedések alkalmával is elrendelhették. A határjárás résztvevői leginkább a férfiak voltak, de volt olyan hely is, ahol az egész falu részt vett a határkerülésben. Kedves Látogató! Legyen most Ön is határjáró, s a jelzett, mintegy 5 kilométernyi útvonalon megtett sétája által bezárt mágikus kör védelmezze a szerves kultúra e megmaradt kis szigetét, itt Gömörszőlősön, hogy még sokáig legyen részünk abban a természeti gazdagságban, melynek fenntartásában az itt élő embereknek jelentős szerep jutott. Sétáját Túravezető füzettel segítjük, melyben a környező táj természeti és kultúrtörténeti jellemzőit, valamint a határjárás határpontjaihoz kapcsolódó ismereteket, tudnivalókat gyűjtöttük egybe. A határjárás induló, gyülekező helye az Ökológiai Intézet Alapítvány Gömörszőlősi Oktatóközpontja, ahol a hagyományos portaelrendezés és a gömöri népi építészet elemei szolgáltatják a keretet a hagyományok és az alternatív technológiák, a gazdálkodás és a természetvédelem összekapcsolásához. A határkerülés útvonala egész évben szabadon látogatható, hiszen e tájban minden évszakban találhatunk olyan szépségeket és megőrzésre érdemes értékeket, melyekért megéri a néha fáradságosnak tűnő gyalogtúra. A tavaszi gyümölcsfavirágzást követően a legszínpompásabb persze itt is a május, de júniusban a cseresznyék, augusztustól októberig pedig a szilvák és almák változatossága, ízgazdagsága csábíthat a kirándulásra. Tavasszal a szántók különböző zöldjei és barnái, nyáron az aratás munkálatai, ősszel a vetés és a kukoricatörés, télen a zúzmarás kontúrok és a nyugalom jelenthetnek élményt a határjárónak. Legyen hát Ön is részese, majd hírvivője annak a varázslatnak, melyet az itt élő ember természettel való kapcsolata alakított, gazdagított az évszázadok során! 3

6 Természetföldrajz, Élővilág, Természetvédelem Gömör: ez a vidék egyike azoknak a ritka helyeknek, ahol az ember és a természet kapcsolata megőrizte harmóniáját. Talán az ember nemcsak kirabolni, leigázni képes a természetet, hanem együtt is tud vele élni. A gömöri tradíciók ezt példázzák. Nincsenek itt magas hegyek, érdekes sziklák, zuhatagos folyók, semmi, ami hivalkodva kitűnne a tájból. Egyszerű, kicsiny dolgok vannak: szelíd dombokra felkapaszkodó parcellák, s a pataknak is alig mondható erecskék völgyében megbújó picinyke falvak, a kőházak árnyékában meghúzódó szerény vályogházak, a múltszázadból ottfelejtett mesterségek emlékei, s nagyapáink tudása. Mégis, ez az, ami oly harmóniában létezik együtt, hogy ez az, ami csalogat, megfog, s e táj szerelmesévé tesz. (Gömör- Négyszemközt a Természettel) Gömörszőlős: első okleveles említése 1232-ből származik, régi nevén Poszoba tól a szőlőkultúra emlékeként lett Gömörszőlős, és egyben az egyetlen magyar község, amely ma is őrzi a történelmi Gömör nevét. Az alig százfős zsákfaluban a lakosság hagyományosan a mezőgazdaságból élt. A paraszti gazdálkodás földművelésre, állattartásra, gyümölcs- és szőlőtermesztésre, valamint erdészetre alapult. A fafeldolgozás és állatkereskedelem kiegészítő jövedelmet jelentett a családok számára. Az önellátó gazdálkodás az ötvenes évekig tartott. A Sajó-völgyi iparosítás a munkaképes lakosság nagy részét a környék üzemeibe és bányáiba vonzotta, ennek következtében sokan elköltöztek a faluból, az ittmaradtak pedig, gyári munkásként és fölművesként is dolgoztak. (Gömörszőlős azon kevés települések egyike volt, ahol nem alakítottak termelőszövetkezetet.) A hagyományos paraszti életforma átalakult, éppúgy, mint a gazdálkodás által évszázadok alatt csiszolódott tudás. A falu elzártságának köszönhetően azonban még így is maradtak megismerni és átmenteni érdemes értékek, és talán szemléletet alakító emberek és gondolatok is. Ha felsétálunk a Kelemér-patak völgyéből a Gömörszőlőst szegélyező lankákra, szelíd dombvidéki táj tárul elénk. A látóhatárt csak néha törik meg a kisebb-nagyobb erdőtömbök foltjai; többnyire gyepeket, cserjéseket és 4

7 Természetföldrajz, Élővilág, Természetvédelem cserjésedő gyümölcsösök maradványait láthatjuk. A környező dombok felszíne laza üledékekből agyagos homok, homokkő, márga - épül fel, melyben éppúgy megtalálhatók a területet hajdan borító sekélytengeri környezet maradványai, mint az Északkeleti-Kárpátok üledékei. A főként a miocénben bezáródó lagúnák és mocsarak feltöltődő és betemetődő medencéiben az üledék-együttesek rétegei között barnakőszén-telepek is kialakultak, melyek kisebb-nagyobb sávjai a vidékre jellemző csuszamlások miatt, vagy egyes vízmosások völgyeiben spontán feltárultak, és pl. a szomszédos Szuhafő lakosságának tüzelőanyagául is szolgáltak. A téli tüzelő megteremtése - a földrajzi adottságok következtében - mindig is lényeges kérdés volt a falu lakossága számára. A légáramlást a völgyekkel erősen tagolt dombos felszín erőteljesen gátolja, így a Kárpátok felől télen lehúzódó hideg levegő nyugalomba juthat, fagyzugos területté alakítva a Kelemér-patak völgyét. Emiatt már október elejétől fagyhat. A januári hidegben akár 30 fok közelébe is süllyedhet a hőmérő higanyszála, és csak április végén emelkedik ismét fagypont felé. Ha a téli hideghez hó is társul, a lokálisan hűvös völgyben napig is meg tud maradni, nehezítve mind az emberek, mind az állatvilág mozgását. Nyáron a tikkasztó melegben többnyire gyenge a légmozgás, de ha párás légtömegek érik el a térséget, akkor heves zivatarok kipattanása jellemző, főleg május végétől június végéig, esetenként özönvízszerű eső kíséretében. A zivatarok lefolyó vizei napjainkban is formálják a Gömörszőlős környéki dombvidék arculatát. A zivatarokkal kapcsolatosan meg kell említenünk azt is, hogy az ilyenkor lefolyó vizek heves áradásokat gerjeszthetnek a vízfolyások mentén és elönthetik a települések alacsonyabb részeit. A legutóbbi nagy áradás 1980-ban volt, de az 1879 nyarán lezúduló árvíz számos áldozatát a helyi krónikák feljegyzései is megörökítették. Eredetileg a dombokat főként erdőségek borították; az ember letelepedése után azonban területük csökkent, s fokozatosan alakult át a mezőgazdálkodás (növénytermesztés, állattenyésztés, rét-és legelőgazdálkodás) terévé, így az eredeti növényzet szerkezete és összetétele megváltozott. Ezzel párhuzamosan 5

8 Természetföldrajz, Élővilág, Természetvédelem újabb élőhelyek jelentek meg, mint pl. a fajgazdag, másodlagosan kialakult dombvidéki rétek, a patak menti üde kaszálók vagy a kultúrtájként számon tartható szőlős-gyümölcsös kertek. A nagyüzemi mezőgazdálkodásnak nem kedvezett a gyenge minőségű talaj, így a kistáblás szántók és szőlők művelése hosszú ideig fennmaradt. A földművelés megszűnése újabb változásokat indított el a növényzetben, melyet jelentősen befolyásolnak a megváltozott talajviszonyok, a szélsőséges éghajlat, és az emberi hatások, mint pl. az égetés. A felhagyás óta eltelt idő függvényében gyomosodás, cserjésedés, erdősülés figyelhető meg. Napjainkban a nagyszámú átmeneti élőhely (ökotonok) mozaikos szerkezete jellemzi a területet, mely hallatlan fajgazdagsággal párosul. Bár Gömörszőlős, és környéke is az Északi-középhegység flóravidékének Tornai-karszt flórajárásába tartozik, alapkőzetében, kialakult talajaiban, éghajlati adottságában és növényzetében is különbözik a klasszikus karsztvidéktől. A klimatikus adottságoknak megfelelően a tájban meghatározó erdőtípus a cseres tölgyes (Quercetum petraeae-cerris), de a hűvösebb oldalakon és a völgyaljakban a gyertyános-kocsánytalan tölgyes (Carici pilosae-carpinetum) a jellegadó. A patakvölgyeket ritkábban égerligetek (Alnetum glutinosae-incanae), gyakrabban fűzligetek (Salicetum albae-fragilis) kísérik, a lapályosabb területeken dús rekettyésekkel (Salici cinerearea) kiegészítve. A déli, délnyugati oldalakon döntően a magyar aszatos (Cirsio pannonici- Brachypodium pinnati), ritkábban a pacsirtafüves (Polygalo majori- Brachypodium pinnati) szálkaparje gyepek a meghatározóak. Általában fajgazdagok, számos védett növényfajjal. Állapotuk a korábbi területhasználattól nagymértékben befolyásolt. A keleti hajlatokon és a dombok közti üdébb völgyekben franciaperjés rétek (Arrhenatheretalia) fejlődtek. Legszebb állományukban virít a szúnyoglábú bibircsvirág. 6

9 Természetföldrajz, Élővilág, Természetvédelem A mélyebb, vizenyős területeken üde kaszálók (Alopecuro-Arrhanatheretum), magassásosok (Caricetum acutiformis, Caricetum gracilis) és nádasok (Phragmitetum) a jellemzők. Két kis maradvány jellegű, erőteljesen cserjésedő rétlápfolt is található a Pozsok- és Csató völgyekben, amelyeknek különleges díszei a keskenylevelű gyapjúsás és a hússzínű ujjaskosbor. Nem kevés területen láthatunk cserjésedő foltokat. A felhagyott legelőkön, szántókon, kaszálókon főként a kökény a gyakori bozót alkotó, de a vadrózsa és az egybibés galagonya sem ritka. A honos fajok alkotta növényzetben sajnos errefelé is megjelentek a tájidegen fajok, részben telepítés (akác), részben spontán betelepülés (kanadai aranyvessző) eredményeként. Arányuk egyenlőre még nem jelentős, de a rendszeres határművelés megszűnése miatt terjeszkedésüknek nincs komoly korlátja. A lakosságnak arra nem nagyon volt anyagi lehetősége, hogy földjét műtrágyázza, gyomirtózza vagy vegyszerekkel kezelje, ezért a talajok nem szennyeződtek el; ezt jelzi a sokfelé, főként gyümölcsösökben előforduló nagyfejű csajkó (Lethrus apterus). A smaragdzöld színű magyar virágdíszbogár (Anthaxia hungarica) lárvája a molyhos tölgy kiszáradt ágaiban fejlődik. A kifejlett hímek június-júliusban erdei virágokon, gyümölcsösökben kerülnek - meglehetősen ritkán szem elé. Ugyancsak impozáns bogara a vidéknek az orrszarvúbogár (Oryctes nasicornis); a tölgyesek foltjaiban a nagytestű, rendkívül falánk bőrfutrinka (Carabus coriaceus) mellett szárnyfedőjének feltűnő rézvörös, zöldesarany színéről könnyen felismerhető aranyos bábrabló (Calosoma sycophanta) is. Ez a ragadozó futrinka a legtöbb ragadozó rovarral ellentétben még a szőrös hernyókat is írtja. Felmászik a fákra és nemcsak a talajon, hanem a lombkoronaszintben is vadászik, rágóival széttépi és a gyomorváladékával elpépesített - külsőleg emésztett - áldozatát felszürcsöli. De nemcsak a kifejlett rovar, a lárvája is ragadozó: ezerszámra öli a hernyókat és a bábokat. A száraz gyepekhez, a patak menti üde kaszálókhoz és a felhagyott gyümölcsösökhöz számos élőhelyspecifikus lepkefaj kötődik. A nagy 7

10 Természetföldrajz, Élővilág, Természetvédelem színjátszólepke (Apatura iris) a nedves, patak menti élőhelyek lakója. Napközben a lombkoronaszintben mozog, de kora délelőtt és délutánonként lehúzódik, gyakran üldögél a patakok mentén, ahol a nedves földön vagy elhullott állatok tetemén szívogatva táplálkozik. A kardoslepke (Iphiclides podalirius) a szárazabb réteket kedveli, ahol márciustól szeptemberig láthatjuk. Számos ritka és szűk elterjedésű bagoly-, szövőlepkelepke- és szenderfaj is él a területen, de mivel éjszaka mozognak, ritkán kerülnek szem elé. A szárazabb rétek, felhagyott, de nyíltabb gyümölcsösök nagy termetű hüllője a zöld gyík (Lacerta viridis). Táplálékát főként a gyepterületek és a cserjések bőséges sáska-, szöcske- és bogárfaunája jelenti. A gyepek és szántók fölött már március elején hallani és látni lehet a telelőhelyükről megérkező mezei pacsirtákat (Alauda arvensis). A Kelemérpatak völgyének nedves cserjése májusi éjszakákon a fülemülék (Luscinia megarhynchos) énekétől hangos. Gyakran csak jellegzetes pity-palaty hangja árulja el a fürjet. Ha ezt az öklömnyi madarat felriasztjuk, nehézkesen emelkedik föl és rövid röpte után már le is száll. Nehéz ennek alapján elképzelni róla, hogy több ezer kilométerre délre, Afrikában telel. Ha a kotlós a fészkén ül, akkor viszont akár rá is léphetünk, olyan erősen kotlik. Fekete-fehér feltűnő színezetű szárnyáról és farkáról, okkersárga legyezőszerűen szétterülő tollbóbitájáról, vagy hullámzó röptéről, esetleg up-up-up hangjáról ismerhetjük föl a réteken, nyíltabb gyümölcsösökben a földön gyakran szedegető búbosbankát (Upupa epops). Öreg fák odvaiban, elhagyott porták romjainak repedéseiben fészkel. Hasonlóan jellegzetes színezetű, rovarfogyasztó madár a gyurgyalag (Merops apiaster), melynek táplálkozó egyedeit, vagy éppen tavasszal, ősszel vonuló kisebb csapatait rendszeresen meg lehet figyelni. Ez az ügyes röptű madár elkapja a szitakötőket, darazsakat, és nedvesebb hűvösebb napokon, amikor más rovarok kevésbé mozognak, a méheket is. Az emészthetetlen kitinmaradványokat köpetekben öklendezi ki. A ragadozómadarak közül leggyakrabban a rétek felett körözve, szántók menti fák ágain, vagy szénabálákon ülve láthatjuk az egerészölyvet (Buteo buteo). Kisebb rágcsálókkal, főleg pockokkal, egerekkel táplálkozik, melyeket szorgalmasan hord erdei fészkében ülő fiókáinak. A darázsölyv (Pernis apivorus) jelenlétére utalnak a kisebb-nagyobb kikapart üregek, mivel a madár előszeretettel fosztja ki a föld alatti poszméhek, darazsak fészkeit, hogy azok lárváihoz hozzájusson. A réten, legelőkön gyalogosan keresgél, és amikor rábukkan a darazsak vagy poszméhek fészkére, tyúk módjára kaparja ki a lépeket, miközben százával donganak körülötte a feldühödött darazsak; de hiába nyújtogatják fullánkjukat, a madárban nem tudnak kárt tenni, mert tollazata kemény és rendkívül jól zár. A házak közé is be-becsap a gyors röptű karvaly (Accipiter nisus). Ez a galamb nagyságú madár a verebek és az apró énekesek réme, mert még a fák ágai és a bokrok, rőzserakások, csűrök 8

11 Természetföldrajz, Élővilág, Természetvédelem rejtekébe húzódó verebeket is kiragadja. Egész évben nálunk marad, és a falvakba is - főként télen - belátogat. Fokozottan védett madara a Kelemérpatak menti magassásos üde réteknek, nádas foltoknak a rendkívül rejtett életmódú haris (Crex crex). Szárazabb periódusokban egyedszámuk csökken, nedvesebb években több madár fészkelését valószínűsítik. Mivel a madarat csak nagyon ritkán lehet látni, inkább csak a revírjüket hangjukkal kijelölő hímek után lehet az állomány nagyságát becsülni. Éjszaka és néha nappal is messzire hangzik a hím madarak kreksz-kreksz reszelésszerű hangja. Ha repülnek, mély korr-korr hangjukat már messziről meg lehet hallani a korosabb erdőkben fészkelő hollóknak (Corvus corax). Általában párosával láthatók. Egyedszámuk évek óta növekszik, és ma már szántóföldeken vagy az utak mentén elütött dögökön is meg lehet figyelni táplálkozó egyedeiket. A hollópárok kedvelik a magányt, ha egy helyen megtelepedtek, felbukkanó fajtársaikat messze űzik a környékükről. A terület kisemlősfaunája még nem eléggé feltárt. Az évelő szántóföldi kultúrákban (pl.lucerna), de a kalászosok alatt is, gyepeken, földalatti járatokban él a mezei pocok. Növények gyökereit, zöld növényi részeket, magvakat fogyaszt. Elsősorban éjjel mozog, de nappal is szem elé kerül. A hasonló fajokat csak a fogak rágófelületének faji jellegzetességei alapján lehet megkülönböztetni. Az IUCN Vörös Könyves fajként tartja számon a pirókegeret (Apodemus agrarius). Parlagokon, cserjések szélén, gyepterületeken bukkanhat fel. Könnyen felismerhető a gerince felett húzódó fekete csíkról. A Kelemér-patak mentén inkább csak a fészkét találhatjuk meg a törpe egérnek (Micromys minutus), mivel az állat közeledtünkre elmenekül. Nyári öklömnyi, mesterien elkészített fészkét bokrok ágaira, fűszálra, nádra építi. Télen többnyire a föld alá költözik, vagy egy nagyobb melegebb fészket épít. A nagyobb gerincesek közül érdemes megemlíteni - az utóbbi években a veszettség elleni immunizálás eredményeként - jelentősen elszaporodó a rókákat. Nemcsak a kotorékukat lehet megtalálni, de nappal is összeakadhatunk portyázó egyedeikkel. A patak menti nedves élőhelyeken az őzek, a vaddisznó, ritkábban a gímszarvas nyomai láthatóak. A főként bogarakkal, lárvákkal, csigákkal táplálkozó vaddisznó túrásnyomai szinte szántásként hatnak a parlagokon, gyepekben, erdőszéleken. Gömörszőlős környékének értékes állatvilága szinte háborítatlan környezetben él még napjainkban is. Mindenképpen fel kell azonban hívni a figyelmet arra, hogy a tavaszi tüzek az indokolatlan vagy szándékos égetések tömegével pusztítják a kisemlősöket, ízeltlábúakat, puhatestűeket; jelentősen visszavetve egyedszámukat, fölöslegesen károsítva élőhelyük növényzetét. 9

12 Szemlélődésre, pihenésre alkalmas határpontok Az Oktatóközponttól 850 méterre található az 1. határpont, melyet a főúton északnak tartva, majd a templomnál északnyugatnak fordulva, és a domboldalból a völgybe irányuló földúton haladva érhetünk el. A völgyalji kaszálók kialakítása hosszú és rendszeres munka eredménye volt. A fajszegény nádas helyett fajgazdag, kétszikűekben is gazdag élőhelyet hoztak létre. A savanyú rétek sok sást termettek, aminek a szénája inkább alomként szolgált, de ínséges időben takarmánynak is felhasználták. Az ecsetpázsitos, réti csenkeszes, franciaperjés rétek azonban tápanyagban gazdag élelmet jelentettek az állatoknak. A réteket évente kétszer, háromszor kaszálták, először május-júniusban, majd a sarjút (a fű második növedéke) augusztus-szeptemberben. /Mivel a kézi kaszálás időben széthúzódott, és az egyes területeket évente más időpontban kaszálták, a gyepek mozaikos szerkezetűek és fajgazdagok voltak. A kézi kaszálás sebessége pedig lehetővé tette a rétek állatai számára a szomszédos 10

13 nyilasba (osztásterület) való menekülést, megbúvást./ A kaszával vágott rendet hagyták megszáradni, majd hurkába villázták és rudasba gyűjtötték, vagy boglyába rakták. A takarmányt csűrökben, ólpadláson, vagy a szérüskertben téglalap alaprajzú kazalban, vagy kör alaprajzú boglyában tárolták. A kaszálók évi rendszeres munkálataihoz tartozott több olyan teendő is, melyek a mai természetvédelmi szemlélettel ellenkeznek, mint pl. a hangyabolyok és vakondtúrások elegyengetése, vagy a nádtalló égetése. Ugyancsak a fenntartás része volt a tövises növények és a gazok irtása, a cserjék és fák térnyerésének korlátozása, de a völgyaljban húzódó vízfolyás árkának karbantartása is. Mára módosult ezeknek a réteknek a művelése, hiszen az állattartás háttérbe szorulása, sőt, szinte eltűnése feleslegessé tette a takarmánytermesztést, viszont nyilvánvalóvá vált, hogy ezeken a kaszáló-nádas-rekettyés alkotta mozaikos élőhelyeken olyan fokozottan védett madár is megtelepedett, mint a haris, és a gömörszőlősi, illetve keleméri határban él az egyik jelentős összefüggő populációja. Fennmaradása érdekében a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Gömör-Tornai helyi csoportja évente egyszer, a költési időt követően, de leggyakrabban augusztus-szeptemberben kaszálja le a növényzetet úgy, hogy maradjanak búvósávnak alkalmas területek is. A nádasok sásosok azonban számos más madárnak is fészkelő-táplálkozó és búvóhelyei, mint pl. a nádiposzátának, tücsökmadárnak, stb. Az érdekes madárvilágon kívül védett növényfajokat is láthatunk itt, mint a magas, karcsú, kórójáról is könnyen felismerhető mocsári csorbókát, valamit a tekintélyes méretű és virágzatában is impozáns sárga örménygyökeret. Gömörszőlős határában két gyapjúsásos láprétfolt van, melyek egyike a Csatóvölgyben, a vízfolyás mellé ültetett utolsó nemesnyaras facsoportot követően szegélyezi a patakocskát. A csökkenő vízellátottság mellett a nem hagyomány szerinti kaszálás is hozzájárult ahhoz, hogy a védett keskenylevelű gyapjúsás virágzó állománya fokozatosan csökken. 11

14 Az előző ponttól a földúton 550 m megtétele után jutunk a 2. ponthoz, közben figyelve az útjelző iránymutatására is. A művelés felhagyása általában olyan közösségek kialakulását eredményezi, melyek a természeti adottságokat kihasználva képesek a hosszú távú fennmaradásra. Természetvédelmi szempontból azonban többnyire kedvezőtlen ez a folyamat, mert a korábbi fajgazdag területek szegényedésével, növényzetének és állatvilágának átalakulásával jár. Erőre kapnak az agresszív, magasabb termetű fajok, nagy mennyiségű gyepavar halmozódik fel, és eltűnnek az alacsonyabb tápanyagszintet igénylő, többnyire veszélyeztetett fajaink. Emellett nagyobb eséllyel tudnak megtelepülni az erőteljesen növekedő és terjedő, idegenhonos, inváziós fajok. Az üde területek kaszálásának felhagyása után a vízpótlástól és a domboldalból szállított hordalék tápanyagtartalmától függően gyorsabban, vagy lassabban visszanádasodnak, vagy éppen átjárhatatlan rekettyésekké alakulnak az egykori rétek. Növényzetük elszegényedik, az uralkodó nád vagy mocsári sás alatt tavasszal még nyílik a mocsári gólyahír, de a nyáron virító kétszikűek (fekete nadálytő, réti füzény, közönséges lizinka) kiszorulnak a szegélyre, ahol a 12

15 kevésbé nedves oldalból behúzódó fajokkal (csomós ebír, tejoltó galaj, paszternák), esetleg gyomokkal (ragadós galaj, fekete üröm, seprence) kell versengeniük. A közvetlen vízhatás alatt nem álló kaszálóterületeket, melyek eredetileg erdőirtások voltak, gyorsan benövi a kökény, a galagonya, meg a vadrózsa, hogy védelmükben a madarak által elhullajtott makkból felnőjön a cserfa, vagy a szél által ültetett gyertyánmakkból növekedésnek induljon a gyertyánfa. Jellemző az is, hogy pillangósok nagyfoltos mintázatát láthatjuk ilyen területeken, pl. az erdei here, vagy a dárdahere több négyzetméteres foltokban alkotja a gyepet. Ott, ahol az erózió, vagy a vaddisznó túrása megbolygatta a felszínt, nem ritka az özönnövényként számon tartott kanadai aranyvessző betelepülése, és térnyerése sem. Komoly gondot jelent, hogy a legelés és kaszálás hiányában felhalmozódott biomassza a tavaszi égetések idején könnyen nagy lángra kap, és a száraz avar eltávolítása és a cserjék visszaszorítása mellett erősen károsítja a kórókban, illetve a talajban, a felszínhez közel telelő rovarállományt, valamint a kisemlősökben is nagy kárt tehet. 13

16 A 2. ponttól a földúton tovább sétálva 380 méternyire található a 3. pont, melynél kis pihenőt is kialakítottunk. Az állattartás az egyik fő haszonvételi forrás volt a településen. Az állatállomány változásáról ad némi információt a következő táblázatunk, és egyben arra is magyarázatot találunk, miért is felhagyottak ma a község körüli legelők. Állatfaj Ló Szarvasmarha Sertés Juh, kecske Állatlétszám változása Gömörszőlősön Errefelé nem volt szokás az állatok rideg tartása, sokkal inkább az úgynevezett istállózó állattartás: éjszakára és a késő ősztől kora tavaszig tartó időszakban az udvaron felépített istállókban látták el az állatokat. Áprilistól novemberig azonban minden reggel kihajtották a gulyát vagy csordát 14

17 (teheneket) és a kondát (sertéseket) a legelőkre. A csordást és a kondást a Legeltetési társulat szerződtette és alkalmazta, és részükre a faluban lakhatást is biztosított. A juh-tartók egyénileg szerződtek a juhászokkal. Az irtásterületek száraz és félszáraz gyepjein, mint pl. a Pozsárban, vagy az Akasztó-dombon főleg szarvasmarhákat és juhokat legeltettek, a sertéseket a vizenyősebb, dagonyás helyekre vitték. A legelőterületek jelentős hányada közösségi, községi tulajdonban volt (közlegelő), és a fenntartásról is a közösség gondoskodott. A Legeltetési társulat igyekezett csak annyi állat legeltetését engedélyezni, amekkorát a legelőterületek teherbírása lehetővé tett. Egy hektárra általában egy számosállattal számoltak, mely egy két évnél idősebb lónak, vagy szarvasmarhának, vagy két tinónak, vagy öt juhnak, esetleg öt sertésnek felelt meg. A legelőkön lévő kutaknak, vagy pocsolyáknak igen nagy jelentőségük volt, hiszen ezek biztosították az állatok ivóvizét. Rendben tartásuk a csordások és kondások feladata volt. A legelők gondozása, gazolása részben a közösség, részben a szerződtetett csordás munkáját képezte. A korábban itt legelő jószágok helyett ma vadak (őzek, vaddisznó, róka, nyúl) járják a dombokat, és a meredek oldalakon a vadcsapások mentén gyakori az erózió. A legelőkön mindig találhatunk néhány jelentősebb koronájú fát, melyek árnyékában delelhetett a jószág. A hagyásfák errefelé vagy az egykori erdők maradványfáinak utódai, vagy vadon termő gyümölcsfák, mint pl. a vadkörte, vadalma, vadcseresznye. Azáltal, hogy a hagyásfák lombját jobban érte a nap, mert nem voltak szorosan mellettük álló szomszédok, és az alattuk pihenő állatok trágyája folyamatos tápanyagpótlást biztosított, valamint a jószágok törzshöz dörgölődzése gyérítette az ott lévő kártevőket, gyümölcsük minden valószínűség szerint nagyobb és élvezhetőbb volt, mint a sűrűben maradt egyedeké. A fás legelőknek különösen gazdag a rovar- és madárvilága, hiszen egyaránt megtelepedhetnek itt a fákhoz és a gyephez kötődő fajok is. A fenntartó legeltetés eredményeként kialakult mozaikos szerkezetű gyep fajgazdag, változatos volt, és ezt a változatosságot még napjainkig is őrzi. A túllegeltetett területeken azonban az erős taposás hatására felszakadozott a növényzet, a csupasz talajfelszínen meginduló erózió ezen a dombsági tájon különösen nagy károkat okozott, és a legelők változatos fajösszetétele is csökkent. 15

18 Mára eltűnt a faluból a csorda, a felhagyott legelőterületeken részben töviskes cserjések (kökényesek és vadrózsások), részben még mindig fajgazdag, több védett növényt (pl. sárga len, fehér zanót, hegyi len, nyúlánk sárma) is tartalmazó félszáraz, szálkaperjés gyepek és a cserjésedő szoknyájú hagyásfák maradtak. Az egykori kutakat benőtte a rekettyefűz, vagy betemette a dombról lezúduló hordalék. A földúton tovább, 260 métert megtéve érünk a 4. ponthoz. Az egykor legelőként, esetleg szántóként művelt területek a gazdálkodási szokások változása és az életformaváltás miatt más szerepet kapnak. Manapság a térségben a vadgazdálkodás és a vadászat a meghatározó, ezért is látható több helyen magasles a határban, és vadföldnek bevetett kisebb-nagyobb parcella. A vadászatra jogosult társaságok, a területükön élő vadállomány létszámának és minőségének növelése érdekében vadföldeket tartanak fenn, melyek segítik a vadállomány takarmányellátását és búvóhelyet is biztosítanak az állatoknak. A természeti környezetre azonban jelentős kockázati tényezők, hiszen a vadföldbe vetett mag, miként a szórókra kijuttatott takarmány is, olyan gyommagvakkal szennyezett, mint a parlagfű, vagy a csattanó maszlag. Mivel 16

19 az ilyen típusú területek művelési technológiája kevésbé fegyelmezett, így gyakori, hogy a termőre fordult gyomnövények magjai beérnek, és tovább fertőznek a tájban. A terjesztésben különösen nagy szerep jut a terepjáróknak, pontosabban azok kerekeinek. Az eredetileg erdős táj újraélesztése nem lenne gond, azonban a klimatikusan is ide teremtett cseres és gyertyános tölgyesek helyett egyre többfelé láthatunk fiatal akáctelepítéseket. A gyorsan növő, kemény fájú, jó mézelő akác ültetése a tulajdonosnak gyors megtérülést és helyi viszonylatban komoly bevételt nyújthat. A közösséginek számító természeti értékeket azonban jelentősen veszélyezteti részben a természetközeli élőhelyeket fenyegető özön-növény jellege, részben az akácos ültetvényhez kapcsolódó rendkívül elszegényedett élővilága miatt. Megtelepedése után csak nagyon nehezen, hosszú idő alatt és nagy energiabefektetéssel lehet a területről kiszorítani. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy bár Magyarország aláírta a Biológiai Sokféleség Megőrzéséről szóló egyezményt, melynek része az inváziós fajok visszaszorítása is, ezzel szemben hazai és Európai Uniós forrásokból támogatja az egyik legkomolyabban veszélyeztető faj, az akác telepítését. Akác telepítésére nem védett területen csak ott lenne célszerű engedélyt adni, ahol bizonyítottan nincs lehetőség az őshonos fajok használatára, és a telepítő vállalni tudná a szomszédos területekre való terjedés megakadályozását is. 17

20 Újabb 240 métert megtéve érjük el a Szőlőhegy bejáratát, melytől még további kb. 50 méter a határpontként is szolgáló öreg Sikulai almafa. A szőlőhegyek a történelem folyamán a magyar vidék gazdálkodásának szerves részét képezték. Az ember a táji-, természeti adottságokat sajátos hangulatú, a természettel összhangban lévő környezetté alakította. Hagyományos táj- és kultúrtörténeti jelentőségük mellett fontos természeti értékeket is hordoznak, génkészletük gazdasági értékét pedig felbecsülni is nehéz. Ezek ellenére a történelmi borvidékek kivételével szinte mindenhol pusztulásuknak lehetünk tanúi. Felhagyásukkal nem csak a táj alakul át, hanem a hozzájuk kapcsolódó hagyomány és tudás is, mely évszázadokon keresztül e sajátos gazdálkodási formával együtt alakult. A szőlőhegyek általában önálló hegybeni helységként működtek, a község irányításától független önkormányzattal, s önálló törvénykezési joggal. Az önállóságot a szőlőhegyek megjelenésükkel is erősítették, hiszen a községtől elkülönülten, garáddal (sövény-kerítés) körülvett, kapuval ellátott területeken helyezkedtek el. A szőlőparcellák alsó és ritkábban a felső vége volt a gyümölcsös, melyek alját a telepítés után nem bolygatták, így ott fajokban és életközösségekben nagyon 18

21 gazdag természetközeli, főként magyar aszatos szálkaperje-gyepek alakultak ki, melyeket a közeli erdők árnyékkedvelő fajai is gazdagítottak. Ezeken a területeken a növényzeti borítás miatt minimális volt az erózió és a gyomosodás. Az évi egy, vagy kétszeri kaszálás pedig megakadályozta a gyepavar felhalmozódását és a cserjésedést, emellett jó minőségű takarmányt biztosított az állatoknak. A széna és a termett gyümölcs egyformán jelentős haszonvételt jelentett a gazdálkodóknak, amit kiegészített a gyümölcsöshöz kapcsolódó méhészkedés (megporzás segítése és méztermelés), valamint a gyümölcsösből kikerülő száraz fa felhasználási lehetősége. Az Ökológiai Intézet Alapítvány gömörszőlősi programjának része a Szőlőhegyen bérelt, felhagyott gyümölcsös területek rekonstrukciója. Ez a tevékenység a természeti értékek és a megmaradt hagyományos gyümölcsfajták együttes megőrzését szolgálja. A munkák részét képezi a gyümölcsfák alatti gyep kaszálása, mely régen is hozzátartozott a területek használatához, a cserjésedett területek megnyitása, valamint a gyümölcsfák ifjítása, ápolása. Munkánkat a B.-A.-Z. megyei Környezetvédelmi és Területfejlesztési KHT és önkéntesek is segítik. A helyenként látható, száraz ágakból összerakott halmok kisemlősöknek és hüllőknek nyújtanak búvó, napozó- és telelőhelyet, de a korhadó ágak számtalan rovarnak is élőhelyet teremtenek. A fákra szerelt oduk madarak megtelepedését segítik. A terület különösen gazdag cseresznye- és szilvafákban, közöttük pedig szép körte és almafákat is láthatunk. A gyepben számtalan orhidea faj nyílik (tarka-, bíboros- és vitézkosbor, kétlevelű sarkvirág, békakonty), de a turbánliliomok, harangvirágok és zsályák is látványosak. 19

22 Az előző ponttól a földúton északnak mintegy 100 métert továbbhaladva balfelé már látható a 6. határpont oszlopa, a kissé meredek oldalban. Az 1749-ben Bél Mátyás által készített Gömör vármegye leírása című munkában olvashatjuk, hogy bor Putnok, Trizs, Ragály, Zubogy, Kelemér és Poszoba községekben terem. Zamatát tekintve nagyon hasonlít a nagyhonti borhoz, melyért jó árat fizetnek a bányavárosok. A híres szőlőállományt azonban a XIX. századvégi filoxéravész szinte teljesen elpusztította. (A megyében a szőlők több mint 90%-a volt fertőzött.). Az 1895 évi statisztikákban még kb. 13 ha-os gömörszőlősi szőlőterületnek az 1935-ös felmérésben már nyoma sem volt, majd a 60-as évektől újra kb. 4 ha-t tett ki, mára pedig csak egyetlen parcella maradt művelésben. A filoxéravész után a meredek oldalak újratelepítése lassú ütemben és szórványosan történt. Főként a direkttermő, a gyökértetű-fertőzéssel szemben ellenálló amerikai fajtákat (Konkord, Noah, Delaváre, Feri szőlő, Izabella, Elvira, Bucsek, Gamé, stb.), ritkábban pedig az amerikai alanyra oltott nemes fajtákat (Hárslevelű, Furmint, Rizling) ültették. A kis szőlőkben inkább a direkttermők terjedtek. A felhagyott parcellákban még manapság is találhatunk közülük néhány termő tőkét. 20

23 A még művelt illetve már felhagyott területeken is általános (volt) a tőkés (karó támasszal), illetve ritkábban a fej (támasz nélkül) szőlő-művelési mód alkalmazása. Ahol a birtokosok nem tudták vállalni az újratelepítés költségeit, a szőlőskerteket már a XIX. század végén felhagyták. Az elöregedés és elvándorlás, valamint az olcsó borok piacra kerülése pedig még tovább apasztotta a művelt szőlők kiterjedését. A szőlőhegyi műveléssel járó felszínbolygatás következtében a felhagyások után közvetlenül nem alakulhattak ki természetközeli gyepek, de regenerációjuk a közelben lévő kaszáló-gyümölcsösökről és félszáraz kaszálókról, legelőkről betelepülő fajok segítségével meglehetősen gyorsan végbemehetett. Mára szép pacsirtafüves-szálkaperjegyepek és leánykökörcsines lejtősztyepek díszlenek a helyükön. Jellegzetes fajaik a sarlós és hegyi gamandor, a fehér és festő zanót, a sárga len, a kardos peremizs, valamint a csillagőszirózsa. A felhagyott szőlőparcellán felkapaszkodva és a birs-sövényen áthaladó kitaposott ösvényt követve érhető el ez a határpont. A szinte erdővé sűrűsödött gyümölcsösben még ma is több alma, cseresznye és szilvafajta található, kevesebb körte és kajszibarack társaságában. 21

24 A természeti adottságoknak megfelelően ezen a vidéken az ültetett fajok között kedvelt volt a szilva, az alma, a körte, a birs, a magról újuló őszibarack, s a szőlőparcellák középső részére talajkötő növényként nagy ritkán ribizlit és egrest (büszkét) is ültettek. A filoxéravészt követően sok gazda teljesen felhagyta a szőlői művelését, és ezáltal a hegyen lévő gyümölcsösök egy része is hanyatlásnak indult. Máshol viszont a kipusztult szőlők helyére is gyümölcsfákat ültettek, hiszen a területek gyümölccsel való betelepítését az akkori Földmívelésügyi Minisztérium hathatósan támogatta, sőt termőterületenként fajtaajánlatot is készített. A gömöri és tornai vidékre 1911-ben többek között a következő fajtákat javasolták: Alma: Téli arany parmén, Jonathán, Piros asztraháni, Brédai renet, Szürke francia renet, Királyi kurtaszárú, Entz rozmaring (Honti alma), Orleánsi renet, Nemes Sóvári, Oberdick renet, Nagy kasseli renet, Törökbálint Körte: Charneui ízletes, Császárkörte, Clairgeau, Erdei vajkörte, Izambert, Diel vajkörte, Hardempont téli vajkörte, Jaminette, Marianna herczegnő, Liegel vajkörte, Napóleon vajkörte, Téli esperes Szilva: Besztercei, Besztercei muskotály, Gömöri nyakas, Althan ringló, Nagy zöld ringló, Kirke, Spath Anna (Duránci) gyümölcsfaj db Alma 395 A XX. század elején fellendülő Körte 216 gyümölcstermesztés a trianoni döntést követően Birs 166 jelentős termőterületeket és piacot veszített. Pl. a Naspolya 1 felsőgömöri bányavárosok és ipari központok Cseresznye 338 elcsatolása a magyarországon maradt gömöri és Meggy 206 tornai községeket fosztotta meg a termelvényeik, Őszibarack 214 köztük a friss és aszalt gyümölcsök értékesítési Kajszibarack 228 lehetőségeitől. Ezt követően, különösen a hatvanas évektől, a piacvesztésen túl a gyümölcsösök Szilva 3247 fenntartását hátrányosan érintette a falu Ringló 116 lakosságának elöregedése, az állatlétszám Dió 233 csökkenése, és a hegyen termetteknél szebb Mogyoró - gyümölcsök boltból való beszerezhetősége. Mandula - Napjainkban viszont újból felértékelődni látszik a Gesztenye 6 még fennmaradt fajta-változatosság, hiszen a Eperfa 68 különböző zamatok és színek, valamint a betegségellenállóság olyan tulajdonságok, melyek lehetővé összesen 5434 Gyümölcsfaállomány teszik a biotermesztésbe vonást, illetve a 1935-ben fajtanemesítésben való felhasználhatóságot. 22

25 A gömörszőlősi gyümölcsfák mennyiségéről ad információt előző oldali táblázatunk, melyből látható, hogy a fő faj a szilva volt, melyet az alma és a cseresznye követtek. Meglepő, hogy ezen a hideg, fagyzugos területen is milyen sok őszi és kajszibarackfát neveltek a 30-as években, és még szelídgesztenye is termett! A során Fehér, Durkó, Besztercei és Bógyi szilvákat, legalább 6 különböző cseresznye genotípust, és 6-7 helyi almafajtát láthatunk. Az itteni gyümölcsösökben mindig többféle fajtát termesztettek, hogy koranyártól egészen a téli időszakig biztosítani tudják a család gyümölcsellátását. A változatos faj és fajtaösszetétel volt annak is a biztosítéka, hogy a betegségek és kártevők nem tudtak végzetes fertőzéseket okozni. A gyümölcsös kertből keletnek tartva, az erdő szegélyén haladva elérjük azt a földutat, mely a Bikás-tetőről a gerincen délnek tart. Ezen haladunk mi is tovább kb. 200 métert, hogy elérjük a 8. határpontot. A szőlők-gyümölcsösök természetes vegetációja a művelés felhagyása óta eltelt idő és a természeti adottságok (kitettség, talaj, mikroklíma, hidrológiai 23

26 viszonyok, induló fajösszetétel, betelepülési lehetőségek, természetközeli növényzet távolsága, stb.) függvénye. Sok, a által érintett területre, ahol kicsit gazdagabb-vastagabb talajréteg feltételezhető, jellemző a spontán cserjésedés, máshol pedig szép másodlagos lejtősztyeppek alakultak ki, a völgyalj felé már üdébb viszonyokat kedvelő (kaszálóréti és erdei) fajokkal is elegyedve. A meleg oldalakon kialakított szőlőparcellák viszonylagosan intenzív művelése, az évenkénti többszöri kapálás eredményeként a fedetlen felszín gyakran erodálódott, néhol akár annyira, hogy a termesztést is lehetetlenné tette. A szekunder gyepek csak a felhagyás után indulhattak fejlődésnek, s az úgynevezett stabilizálódó gyepek kialakulásához helyenként bizony év is kellett (kell). A lejtősztyepek jobb, általában előforduló növényei a fehér zanót, parlagi rózsa, hegyi here, nyúlánk sárma, tarka imola, bakfű, tarka nőszirom, koloncos legyezőfű, kései perje, magyar szegfű, nyúlárnyék és a különféle lenfajok. Ritkábbak az orchideák: bíboros kosbor, tarka kosbor, agár kosbor, kétlevelű sarkvirág, bibircsvirágok, valamint a vitézkosbor. Kevés helyen árvalányhajat is találunk. Általánosak a hegyi sás, pusztai csenkesz, tollas szálkaperje, mezei iringó, tarka koronafürt, szarvaskerep, útszéli imola, hasznos földitömjén, tejoltó galaj, mezei zsálya, ligeti zsálya, dárdahere, apróbojtorján, csattanó eper, ékes keserűgyökér, katáng, hasznos tisztesfű, réti utifű, lila ökörfarkkóró, vajszínű ördögszem, szurokfű, stb. A naposabb, vékonyabb talajrétegű, helyenként az alapkőzetig erodált területeken jellemzően peremizsekben gazdag gyepeket találunk. A többszintű és változatos növényzet-mintázat lehetőséget biztosít a fajgazdag állatközösségek megtelepedésére. A pillangósok a csüngőlepkék tápnövényei, a szurokfűhöz és a kakukkfüvekhez egyes boglárkalepkék kötődnek, a fészkesek és harangvirágfélék pedig a vörös könyves csuklyás bagolylepkék számára fontosak. A ragadozó ízeltlábúak közül igen gyakran látható az imádkozó sáska. A megállóul javasolt határpontnál különösen kora nyáron érdemes a horpadásokon kicsit leereszkedni, és megcsodálni a szúnyoglábú bibircsvirágok színekben is vibráló sokaságát. 24

27 A gerincúton tovább délnek, különböző időszakokban felhagyott és változatos fajösszetételű egykori legelők és szántók mellett kb. 800 métert haladva elérünk egy útba igazító táblát, melynek iránymutatását követve a földúton még 500 métert megtéve jutunk a 9. ponthoz. E hosszú szakasz megtétele közben újabb völgyekre és dombokra láthatunk rá, hogy érzékelhessük e táj szépségét és változatosságát. A földművelés a falu népességének a megélhetését, önellátását szolgálta. A gyenge minőségű talajokon való gazdálkodás eredményességének alapja a trágyázás volt. Az istálló mögötti trágyadombról főként télen hordták ki a szerves anyagot a földekre, ahol kisebb halmokba rakták, majd szétterítették, és tavasszal beszántották. Az előző évi termésből különvett gabonát kézzel, zsákká kötött hamvasból (szögletes zsákvászon, melyet a vállon átkötöttek) vetették, majd a magot beboronálták, vagy fa höndörgővel (fa henger) járatták meg a vetésterületet. Év közben fontos ápolási munka volt a gordonozás, melyet főleg nők és gyerekek végeztek, és aminek során a mezei aszatot szúrták ki egy hosszú nyelű, éles szerszámmal, az acatolóval. Az aratást gyakrabban kaszával 25

28 végezték, a rendre vágott gabonát kévékbe kötötték, amiket keresztekbe raktak, majd a csűr mögötti rakodón a csépléshez asztagokat készítettek. A kicsépelt gabonát hombárokba (fa gabonatároló) öntötték, vagy rövidebb ideig zsákolva tárolták. A törekkel takarmányoztak, a szalmát pedig alomként használták az istállóban. Elsősorban búzát, árpát és zabot termesztettek. Mivel a gyomirtás csak az acatolást jelentette, így olyan jellegzetes vetési gyomnövények, melyek máshol szinte teljesen eltűntek, mint pl. a búzavirág, pipacs, vetési szarkaláb, poloskagyom, vagy a ma már védett, de régen súlyos mérgezéseket is okozó konkoly, a mai napig is láthatóak a gömörszőlősi szántók szélén. Néhány kapásnövény termesztése is a határban történt, de ezek intenzívebb művelést igényeltek. Igen jelentős volt errefelé a burgonyatermesztés, és még ma is élnek a régen használt burgonyafajta-nevek, mint pl. a Gülbaba, Ella, Simahajú krumpli, Cserhajú sárga, Cserhajú piros, vagy éppen a Rózsa krumpli. A termesztésük az áprilisi fészekbe vetéssel kezdődött, amit többszöri kapálás és töltögetés, illetve a krumplibogár elleni védekezés egészített ki. (A hatvanas években még itt is használták a DDT hatóanyagú Matador nevű porozószert a krumplibogarak ellen!). A gabonafélék mellett jelentős termelvény volt a kukorica. Gyakran babbal, vagy tökkel, mint köztessel termelték. A Pattogatni való apró, hegyes szemű, a Nagyszemű magyar kukorica cukorral megfőzve és mákkal megszórva is finom volt, a Lófogút pedig takarmányozásra használták. A lefosztott csöveket a padláson, vagy a csűrben tárolták, a darálás után maradt csutkák pedig tüzelőanyagul szolgáltak. A kukorica szárát fűtésre használták, vagy felszecskázva (felvágva) állatokat etettek vele. A napraforgót inkább a szegélyekre, árnyékolónak és szélfogónak ültették, a magját a baromfiakkal etették, a szárát kerítéskészítéshez, vagy fűtőanyagul használták. A hagyományos gazdálkodási módokhoz kötődő növényi kultúrák, és az azokhoz kapcsolódó számtalan tájfajta is veszélybe került az életmódváltás és a modernizálás miatt, de környékünkön a babok fajtaválasztéka még ma is nagyon gazdag: Vesebab, Lóbab, Szent Anna bab, Vajbab, Gerslibab, Erzsi bab, Juliska bab, Gyöngybab, Tarkabab, stb. A babfajtákból az Ökológiai Intézet Alapítvány Oktató épületében egy kis kiállítás is megtekinthető. 26

29 A szántók között haladó, faluba tartó földúton 650 métert megtéve érünk el a Szabadtéri Gyűjteményt bemutató árnyas portára. A hagyományos gazdálkodás során is természetes igény volt a fárasztó kézimunka könnyítése, esetleg kiváltása. A paraszti leleményesség fontos motiváló tényezője a szegénység volt, hiszen a jövedelemből ritkán tellett gyári gépekre. A parasztgazdák és a falusi mesteremberek között mindig akadtak olyanok, akik igyekeztek lemásolni az ipari termékeket, de közben saját ötleteikkel át is alakították azokat. Az így készült szerkezeteket általában helyileg használták. Voltak persze olyan gépipari termékek is, melyeket nem lehetett pótolni, mint pl. az ekék, szecskavágók, vagy a kézi szerszámok közül a kasza, kapa, ásó, lapát, fűrész, a fejsze. A Dél-Gömörben folytatott hagyományos gazdálkodás eszközeinek nagy része kézműves kismesterek kerékgyártók, kovácsok, szíjgyártók, kötélverők, kádárok munkája. A háztartásokban sok olyan eszközt is használtak, melyeket a fúrni-faragni tudó emberek maguk készítettek, saját motívumaikkal díszítettek (pl.a kender feldolgozásához, vagy a szövéshez használt eszközök jelentős része). 27

30 A Gömörszőlősi Szabadtéri Gyűjteményben 1986-tól gyűlnek É. Kovács László lelkes irányításával a térség gazdálkodását bemutató eszközök és gépek, felidézve az egykor jellemző mezőgazdálkodás és erdölés munkálatait. A rozsdamarta ekék, boronák, esőverte, fagyérte szekerek, szánkók egy korábbi falusi életmód kellékei, melyek figyelmeztetnek az idő múlására, de arra is, hogy a múltunk és hagyományaink tovább őrzendő értékek. Felhasznált és ajánlott irodalom Bél Mátyás Gömör vármegye leírása, Ford. Tóth Péter, in Újváry Z.: Gömör néprajza 35. Debrecen Borhidi Attila Magyarország növéntársulásai, Akadémiai Kiadó, Budapest Borhidi Attila-Sánta Antal szerk Vörös Könyv Magyarország növénytársulásairól 1-2, KÖM TVH Tanulmánykötetei 3, Természetbúvár Alapítvány Kiadó, Budapest É. Kovács László Szabadtéri gyűjtemények Gömörszőlősön, Putnok Faggyas István Kelemér, Fejezetek a község néprajzához, KLTE, Debrecen Hudák Katalin Növényzeti kutatás a Gömörszőlősi Szőlőhegyen, BAZ megyei Környezetvédelmi és Területfejlesztési KHT, kézirat Hudák Katalin-Szász Róbert-Torkos Zoltán Botanikai értékek felmérése Alsószuha, Gömörszőlős, Imola, Kelemér és Szuhafő térségében, Ökológiai Intézet Alapítvány, Miskolc, (kézirat) Rudinai Molnár István A fatenyésztés, különös tekintettel a községi faiskolákra és befásításokra, M.Kir. Földmívelésügyi Minisztérium, Budapest Simon Tibor A magyarországi edényes flóra határozója, Tankönyvkiadó, Budapest Viga Gyula, Viszóczky Ilona A hagyományos gazdálkodás jellemzői és változásai, in Viga Gy. szerk. Nagytárkány I., Fórum Kisebbségkutató Intézet, Komárom Gömör- Négyszemközt a Természettel Ökológiai Intézet Alapítvány, Miskolc Magyarország állatállománya, gazdasági gépfelszerelése és gyümölcsfaállománya az évben, -M.Kir. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest 28

31 Határpontok:

32