Versajánló a Márciusi ifjak című szavalóversenyre

Átírás

1 Versajánló a Márciusi ifjak című szavalóversenyre Juhász Gyula: Petőfi ünnepére Petőfi ünnepére, fel, A munka véle ünnepel, Dalában él múlt és jelen És a jövő, a végtelen. Átzeng az bércen és folyón Virrasztva és vigasztalón! Dolgos magyarság, dalra, tettre, talpra, Indulni vígan, bátran büszke harcba, Tudás és munka fegyverét emelve, Hazát szerezni újabb évezerre! Petőfi ünnepére, fel, A munka véle ünnepel, Dalában él múlt és jelen És a jövő, a végtelen! Föl, talpra, munkás nemzetünk, Petőfi lelke győz velünk! Juhász Gyula: Március idusára Vannak napok, melyek nem szállnak el, De az idők végéig megmaradnak, Mint csillagok ragyognak boldogan S fényt szórnak minden születő tavasznak. Valamikor szép tüzes napok voltak, Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak. Ilyen nap volt az, melynek fordulója Ibolyáit ma a szívünkbe szórja. Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai És lángoló Petőfi szava zengett, Kokárda lengett és zászló lobogott; A költő kérdett és felelt a nemzet. Ma nem tördel bilincset s börtönajtót Lelkes tömeg, de munka dala harsog, Szépség, igazság lassan megy előre, Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe. De azért lelkünk búsan visszanéz, És emlékezve mámoros lesz tőled, Tűnt március nagy napja, szép tavasz, Mely fölráztad a szunnyadó erőket, Mely új tavaszok napját égre hoztad, Mely új remények ibolyáját fontad. Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott, Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot! 1

2 Juhász Gyula: Petőfi Szabadság, dicsőség: két csillagod ez volt, Most borús fölöttünk a szép magyar mennybolt, De lesz majd ragyogó, amilyen még nem volt! Petőfi, Petőfi: te vagy a vezérünk, Sötét éjszakában ragyogó reményünk, Ha te maradsz vélünk, nem lesz soha végünk! Haza és szabadság: ezért imádkoztál, Hőse, vértanúja e kettőnek voltál, A neved ma zsoltár, a sírod ma oltár! Petőfi Sándor: Csatában A földön is harag, Az égen is harag! Kifolyt piros vér és Piros napsugarak! A lemenő nap oly Vad bíborban ragyog! Előre, katonák, Előre, magyarok! Komoly felhők közül Bámul reánk a nap, Rettentő szuronyok Füstben csillámlanak, A sűrü lomha füst Sötéten gomolyog, Előre, katonák, Előre, magyarok! Ropog, hosszan ropog Csatárok fegyvere, Ágyúk bömbölnek, hogy Reng a világ bele; Te ég, te föld, talán Most összeomlotok! Előre, katonák, Előre, magyarok! Szilaj lelkesedés Foly bennem, mint tüzár, A vérszag és a füst Megrészegíte már, Előre rontok én, Ha élek, ha halok! Utánam, katonák, Utánam, magyarok! 2

3 Petőfi Sándor: Bizony mondom, hogy győz most a magyar Bizony mondom, hogy győz most a magyar, Habár ég s föld ellenkezőt akar! Azért nem győzött eddig is e hon, Mert sohasem volt egy akaraton; Most egy a lélek, egy a szív, a kar... Mikor győznél, ha most sem, oh magyar? Egy ember a haza, s ez halni kész, S ezért, oh népem, ép ezért megélsz, S dicső lesz élted, boldog és szabad, Amilyen senkié a nap alatt! S én bátran állom a csaták tüzét, Tudom, hogy a golyó nekem nem vét, Tudom, hogy a sors őriz engemet, Hogy engemet megölni nem lehet, Mert én leszek, nekem kell lenni, ki Ha elleninket mind a föld fedi, Megéneklem majd diadalmadat, Szabadság, és a szent halottakat, Akiknek vére volt kereszvized, S halálhörgése bölcsőéneked; Meg kell, hogy érjem azt a szép napot, Midőn áldásodat reánk adod, S mi annyi átokteljes év után Sirunk, mosolygunk, az öröm mián, Midőn, mit eltört láncunk ád, a nesz Egy szabad nemzet imádsága lesz! Meg kell, hogy érjem azt a nagy napot, Amelyért lantom s kardom fáradott! Petőfi Sándor: A szabadsághoz Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe! Oly sokáig vártunk rád epedve, Annyi éjen által, mint kisértet, Bolygott lelkünk a világban érted. Kerestünk mi égen-földön téged Egyetlenegy igaz istenséget, Te vagy örök, a többi mind bálvány, Mely leroskad, egy ideig állván. S mégis mégis számkivetve voltál, Mint a gyilkos Kain bujdokoltál, Szent nevedet bitóra szögezték, Érkezésedet hóhérok lesték. Megszünt végre hosszu bujdosásod, Sírba esett, ki neked sírt ásott, Bevezettünk, s uralkodás végett Elfoglaltad a királyi széket. 3

4 Te vagy a mi törvényes királyunk, Trónusodnál ünnepelve állunk, Körülötted miljom s miljom fáklya, Meggyúlt szíveink lobogó lángja. Oh tekints ránk, fönséges szabadság! Vess reánk egy éltető pillantást, Hogy erőnk, mely fogy az örömláztól, Szaporodjék szemed sugarától. De, szabadság, mért halvány az orcád? Szenvedésid emléke szállt hozzád? Vagy nem tettünk még eleget érted? Koronádat a jövőtül félted? Ne félj semmit, megvédünk... csak egy szót, Csak emeld föl, csak mozdítsd meg zászlód, S lesz sereged ezer és ezernyi, Kész meghalni vagy diadalt nyerni! S ha elesnénk egy szálig mindnyájan, Feljövünk a sírbul éjféltájban, S győztes ellenségednek megint kell Küzdeni... kisértő lelkeinkkel! Petőfi Sándor: Pacsirtaszót hallok megint Pacsírtaszót hallok megint! Egészen elfeledtem már. Dalolj, tavasznak hírmondója te, Dalolj, te kedves kis madár. Oh istenem, mi jólesik A harci zaj után e dal, Mikéntha bérci hűs patak füröszt Égő sebet hullámival. Dalolj, dalolj, kedves madár, Eszembe hozzák e dalok, Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona, Egyszersmind költő is vagyok. Eszembe jut dalodrul a Költészet és a szerelem, Az a sok jó, mit e két istennő Tett és még tenni fog velem. Emlékezet s remény, ez a Két rózsafa ismét virít Dalodra, és lehajtja mámoros Lelkem fölé szép lombjait, És álmodom, és álmaim Oly kedvesek, oly édesek... 4

5 Terólad álmodom, hív angyalom, Kit olyan híven szeretek, Ki lelkem üdvessége vagy, Kit istentől azért nyerék, Hogy megmutassa, hogy nem odafönn, De lenn a földön van az ég. Dalolj, pacsírta, hangjaid Kikeltik a virágokat; Szivem mily puszta volt és benne már Milyen sok szép virág fakad. Vajda János: Önkéntes dala Isten hozzád apám, anyám, kedvesem; A hazáé a legelső szerelem, A szabadság harcaiba elmegyek, S vissza csak a győzelem hoz engemet! Emelkedik a szabadság zászlója, Ki ne menne, ki ne menne alája? Héj, leéltük a keserves időket, Mikor érte meghalni sem lehetett! Keljetek föl régi sírok lelkei, Elrabolt szabadságunknak hősei! Nézzetek ránk, s vígasztalva légyetek, Nem hiába folyt el a ti véretek! Nincs ugyan már a magyarban annyi vér, Mennyi eddig elfogyott a hazáért, Hej de ami kevés magyar vér kering, Szabadságért kifolyt vérből származik! Isten hozzád apám, anyám, kedvesem; Szabadságé a legelső szerelem; Szent szabadság, ha te nem lehetsz miénk, Sírjainkon élni fog a dicsőség. Vajda János: A rab halála Kopogtatnak ajtómon... lelkemre Sejtelmek rózsás felhője száll; Azt suttogja egy sötét lakója Szenvedő lelkemnek: 'a halál!' Kedves vendég... de hadd imádkozzam, Várj kevéssé, majd ajtót nyitok... - Zsarnokok! - egy percnyi szabadságot, Csak egy percnyit, amíg meghalok! 5

6 Mi a börtön sötét éjszakája? Itten éltem át egy életet; Ifju voltam, szellemem szikrája Világitott nékem nap helyett. De amit nem vehetett el ember, Elrablák azt az évek, napok... - Zsarnokok! - egy percnyi szabadságot, Csak egy percnyit, amíg meghalok! Szabadságért éltem én örökké, - De ki éli kedvén életét? Rabbá lettem, s e kemény falak közt Összezúztam lelkem erejét! Testvéremmé nőtt már itten a lánc, Nélküle tán menni se tudok; De azért egy percnyi szabadságot, Csak egy percnyit, amíg meghalok! Börtönömnek legelső vendége, Jöjj be hozzánk jószívű halál, Megadod te, amit emberek közt A nagy lélek sohase talál. Jöjj be hozzám zarándok csuhádban Te közös, igénytelen barát. - Zsarnokok! - egy percnyi rabságot még, Itt már az, ki szabadságot ád! Vajda János: Se földem, se házam Se földem, se házam nincsen, Egy pár kéz a tőkepénzem; Majd a szabadság harcában Egy öles föld lesz jutalmam; Ejh, elég lesz az nékem! Mit nevettek, ti gazdagok? Tán a honért csak ti haltok? Önző volt és lesz az ember, Haszon nélkül halni sem mer. S a halál nem hasznotok. Hej hogy épen a világban Az nem harcol, akinek van! Van ezüstötök, aranytok, S ha a fegyvert eldobjátok, Másutt is lehet hazátok. De a szegény, akinek nincs Hazájánál kedvesebb kincs; Ha elveszti s meg nem halna, Hiszitek-e, hogy találna Sírján kívül szebb hazára!?... 6

7 Gyulai Pál: Hazám Sokszor valál már életedben Veszendő, ó, szegény hazám! Tatár, török és német gyilkolt, S haldoklál fényes rabigán: Mi lesz majd sorsod a jövőben? Ki tudja azt, sötét titok; De most, de most, ha rád tekintek, Csak sírok és csak sirhatok. Nem gyáva bú e könnyek anyja, Haragom sirja azokat; Beszélünk hangos, büszke szóval, S hazánk még csak névben szabad. Nem csüggedés e könnyek anyja, Rajtok tettek villáma ég; Versengünk puszta semmiségen, S fölöttünk mind borúsb az ég. Hah mennyi gúny! győzelmi hymnusz Harsog körűlbe mindenütt, S a vértől megszentelt mezőkre Szabadság fényes napja süt. Nekünk e hang tán síri dal lesz, S a szent sugár tán búcsufény, Véres felhőben elhunyó nap, Halottak gyászos mezején. Inkább halál, mint gyáva élet, Igen, vesszünk, ha veszni kell, De küzdjünk, míg csak egy magyar lesz És vérezzünk dicsően el. Lesz legalább a történetben Rólunk egy nagy emlékezet: Egy büszke nép élt meggyalázva, De dicsőn halt, mint született. Gyulai Pál: Hadnagy uram "Hadnagy uram, hadnagy uram!" "Mi bajod van, édes fiam?" "Piros vér foly a mentére." "Ne bánd, csak az orrom vére." "Hadnagy uram, hadnagy uram! El ne essék itt az útban." "Bele botlám egy nagy kőbe; Szegezz szuronyt s csak előre!" Megy a honvéd, áll a hadnagy, Mély sebében összeroskad. "Hadnagy uram, hadnagy uram!" "Csak előre, édes fiam!" 7

8 Petőfi Sándor: 15-dik március, 1848 Magyar történet múzsája, Vésod soká nyúgodott. Vedd föl azt s örök tábládra Vésd föl ezt a nagy napot! Nagyapáink és apáink, Míg egy század elhaladt, Nem tevének annyit, mint mink Huszonnégy óra alatt. Csattogjatok, csattogjatok, Gondolatink szárnyai, Nem vagytok már többé rabok, Szét szabad már szállani. Szálljatok szét a hazában, Melyet eddig láncotok Égeto karikájában Kínosan sirattatok. Szabad sajtó!... már ezentul Nem féltelek, nemzetem, Szívedben a vér megindul, S éled a félholt tetem. Ott áll majd a krónikákban Neved, pesti ifjuság, A hon a halálórában Benned lelte orvosát. Míg az országgyülés ott fenn, Mint szokása régóta, Csak beszélt nagy sikeretlen: Itt megkondult az óra! Tettre, ifjak, tettre végre, Verjük le a lakatot, Mit sajtónkra, e szentségre, Istentelen kéz rakott. És ha jo a zsoldos ellen, Majd bevárjuk, mit teszen; Inkább szurony a szivekben, Mint bilincs a kezeken! Föl a szabadság nevében, Pestnek elszánt ifjai!...- S lelkesülés szent dühében Rohantunk hódítani. És ki állott volna ellen? Ezren és ezren valánk, 8

9 S minden arcon, minden szemben Rettenetes volt a láng. Egy kiáltás, egy mennydörgés Volt az ezerek hangja, Odatört a sajtóhoz és Zárját lepattantotta. Nem elég... most föl Budára, Ott egy író fogva van, Mert nemzetének javára Célozott munkáiban. Azért, hogy a szabadság Vérben füröszti zászlaját, Azért, hogy szent nevére Hálátlan és gaz vészt kiált, Ne lássam, oh dicső hon! Halványan arcodat, Vagy drágán megfizessék E halványságodat. A sikra, magyarok! Fegyvert ragadjatok. Hazánkat ujra meg kell váltani. E drága föld szinét Borítsák szerteszét A pártütőknek véres csontjai. A fondor hatalommal Rabló, zsivány szövetkezett; S a nép szivébe mérget, Undok koholmányt ültetett. S a nép, melyet szabaddá Emeltél föl veled, Most irtó háborút kezd Oh nemzet, ellened. A sikra, magyarok! Fegyvert ragadjatok. Hazánkat ujra meg kell váltani. E drága föld szinét Borítsák szerteszét A pártütőknek véres csontjai. Alant apáink sirja Itt minden rög, fűszál miénk: Egy ezredéves harcban Véráldozattal öntözénk. Magyarok lelke áll őrt Minden fűszál felett, Magyarnak lelke, karja Véd minden porszemet. A sikra, magyarok! Fegyvert ragadjatok. Hazánkat ujra meg kell váltani. 9

10 E drága föld szinét Borítsák szerteszét A pártütőknek véres csontjai. Isten, világ itéljen! Ha vétettünk is valaha, Kiszenvedénk, s megadtuk Embernek, ami ős joga. Zászlónkon a szabadság S függetlenség ragyog, Vész és halál reá, ki Ez ellen fegyvert fog. A sikra magyarok! Fegyvert ragadjatok. Hazánkat ujra meg kell váltani. E drága föld szinét Borítsák szerteszét A pártütőknek véres csontjai! 10