MÁRAI SÁNDOR. Egy polgár vallomásai

Méret: px
Mutatás kezdődik a ... oldaltól:

Download "MÁRAI SÁNDOR. Egy polgár vallomásai"

Átírás

1 MÁRAI SÁNDOR Egy polgár vallomásai

2 EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST A SZÓ- ÉS NÉVMAGYARÁZATOKAT ÍRTA OSZTOVITS SZABOLCS Alapkiadás: Helikon Kiadó Kft, 2000 Copyright Márai Sándor jogutódai Vörösváry Publishing Co. (Toronto) HU ISSN JEGYZET Egy polgár vallomásai -nak e harmadik, átdolgozott kiadása a végleges szöveget rögzíti meg. E regényes életrajz szereplői költött alakok: csak e könyv oldalain van illetőségük és személyiségük, a valóságban nem élnek és nem is éltek soha. M. S. E kiadásnak változatlan utánnyomása jelen kiadásunk. A SZERKESZTŐ

3 ELSŐ KÖTET [I] 1 Kétemeletes ház mindössze tucat akadt a városban: az, amelyben laktunk, a két honvédkaszárnya s még néhány középület. Később megépítették a hadtestparancsnokság palotáját, az is kétemeletes volt, s villanyos felvonó is járt benne. De ez a mi házunk, a Fő utcán, igazán nagyvárosi háznak tetszett; valóságos bérház volt, kétemeletes, széles homlokzatával, tág kapualjával, széles lépcsőivel szélhuzat járta át ezt a lépcsőházat, a vásárosok délelőtt a lépcsőkön tanyáztak, halinaködmönükben, birkabőr sapkásan, szalonnáztak, pipáztak és köpködtek, s minden emeletről hosszú ablaksor, tizenkét ablak bámult az utcára. Az első emeleti lakásokhoz, így a miénkhez is, keskeny erkélyt építettek, melynek vaskorlátját nyáron megraktuk földes ládákba ágyazott muskátlifüzérrel. ( Csinosítsd városodat! ez volt a jelszó, s egyesület is alakult a nemes ötlet szorgalmazására, a Városszépítő Egyesület.) Nagyon szép, s főként tekintélyes ház volt; az első igazán modern ház a városban, nyers, vörös téglából épült homlokzata is, az építész teleragasztotta gipszcifraságokkal az ablakok alját, s általában beleépített mindent, amit a századvégi építész becsvágya ilyen vadonatúj bérházra ráaggathatott. Ebben a városban minden ház, még az olyan is, ahol több család lakott és bért fizettek a lakók, családi háznak tetszett. Az igazi város szinte láthatatlan volt, befelé épült, az utcasorok földszintes homlokzata mögött terült el. Ha benézett a vándor a bolthajtásos kapuk egyikén, négy-öt házat látott az udvaron, amelyet teleépítettek az unokák és ükunokák; ha egyik fiú megnősült, ragasztottak neki egy új szárnyat a meglevő épületekhez. A város elrejtőzött a házak udvarain. Az emberek féltékeny, sanda óvatossággal befele éltek, idővel minden család kis, eldugott városrészt épített össze magának, apró háztömböt, melyet hivatalosan és a világ előtt csak az utcai homlokzat képviselt. Nem csoda, hogy a ház, melyben szüleim a század elején lakást béreltek, ebben a környezetben valóságos felhőkarcolónak számított, és hamarosan híre ment az egész megyében. Igazi, szomorú bérház volt, amilyent akkor a fővárosban már százával építettek: bérház, partájokkal, rácsos, hosszú gang tekergett az emeleteken, mosókonyhával, központi fűtéssel és a melléklépcsőn elhelyezett cselédklozetekkel. Addig ilyesmit nem láttak még a városban. A központi fűtés korszerű újítás volt, de a cselédklozetekről is sokat beszéltek, mert évszázadokon át, finom tapintattal senki nem érdeklődött, hol és merre végzik a cselédek dolgukat. Ez a modern építész, aki a mi bérházunkat építette, újító volt azon a vidéken, mikor művében ilyen határozottan elkülönítette az urak és a cselédek együttélésének szükséghelyeit. Diákkoromban dicsekedtem is, hogy a mi házunkban a cselédek külön klozetre járnak. A valóság az volt, hogy a cselédek, különös szeméremmel és idegenkedéssel, nem látogatták az elkülönített illemhelyeket, s nem is lehet tudni, hová jártak hát. Valószínűleg ahová régebben, azelőtt is, évszázadokon át, az idők elejétől. Az építész pancsolhatott kedve szerint, nem kellett takarékoskodni a hellyel, sem az anyaggal. A lépcsőházból lakószoba méretű előszobába nyílott az ajtó, tükrös szekrény állott itt, a falon hímzett kefetartó lógott és szarvasagancs, s ez a szoba borzongatóan hideg volt télen, mert elfelejtettek fűtőtestet építeni bele; így aztán nem is fűtötték, s a vendégek bundái jegesre fagytak a fogason. Tulajdonképpen ez lett volna főbejárat a lépcsőházból, de itt csak a megbecsült vendégeknek nyitottak ajtót. A cselédek, a családtagok, a szülők is a folyosóról jártak be a lakásba, a konyha mellett nyílott egy kis, üveges ajtó, csengőt sem szereltek ide, kopogtatni kellett a konyhaablakon. A család barátai is erre jártak be a lakásba. A főbejáratot, az előszobát az agancsokkal, kétszer-háromszor használtuk csak az esztendőben, apám neve napján, meg a farsangi estéken. Egyszer, mint különös kegyet, születésnapi ajándékot kértem anyámtól, hogy egy hétköznapon, teljesen egyedül és csak a magam gyönyörűségére, bevonulhassak a lépcsőházi előszobán át a lakásba. Az udvar tégla alakú volt s rendkívüli kiterjedésű. Közepén nagyméretű poroló állott, mint valamilyen többszemélyes akasztóra s egy kerekes kút, mely villanyerővel hajtotta fel a vizet a lakásokba. A vízvezetéket akkor még nem ismerték a városban. Minden hajnalban s minden alkonyatkor megjelent a kút mellett a házmester felesége, megindította a kis villanymotort, s addig járatta, amíg a második emeleti eresz

4 alatt elhelyezett biztonsági csőből vékony vízsugár lövellt le az udvarra, jelezve, hogy a legfelső tartály is megtelt már ivóvízzel. Ez a rendkívüli látványosság, különösen a napszállat órájában, összegyűjtötte a ház lakói közül mindazokat, akiknek méltóságát nem sértette a bámészkodás, így elsősorban a gyermekeket és a cselédeket. A villanyvilágítás akkor már a város legtöbb hazában divatos volt; felváltva égették a villanylámpákat és az Auer-égős gázlángokat. De nagyon sok helyen világítottak még petróleummal is. Nagyanyám holta napjáig petróleummal töltött függőlámpát égetett, s mikor érettségire kiadtak szüleim koszt-kvártélyra a szomszéd városba, egy kántortanító házához, az esztendőt petróleumfény mellett tanultam és huszonegyeztem át; igaz, ezt az állapotot már magam is korszerűtlennek éreztem, és sértette önérzetemet, hogy ilyen elmaradt helyen kell tanyáznom. Gyermekkoromban a villannyal még büszkélkedtünk odahaza, de amikor csak tehettük, vacsorához, vendégek nélkül, meggyújtottuk a puha fényű, tejes színezésű gázégőket. A lakásban gyakran terjengett gázszag. Később egy elmés ember kitalált valamilyen biztonsági gázgyújtót, vékony platinalemezt, melyet az Auer-harisnya fölé szereltek. Gázömlésnél ez a platinalemez rezegni kezdett, átizzott és gépiesen felrobbantotta a gyúlékony anyagot. Apám szerette a műszaki újdonságokat, s az elsők egyike volt a városban, ki csillárait ilyen biztonsági szerkezettel szereltette fel. De világítottunk petróleummal is, így különösen a cselédek, künn a konyhában; s a házmester is petróleumot égetett a lépcsőházban. A villanyt csodálták, de nem nagyon bíztak még benne. A központi fűtés is többet zörgött és kotyogott, mint fűtött. Anyám be is állított a gyerekek tanulószobájába egy cserépkályhát, mert nem bízott ebben a gőzcsodában. Mind e század eleji varázsszerek akkoriban inkább csak megnehezítették az életet. A feltalálók a mi kárunkon tanultak. Évtized múlva már zúgott és sistergett a világ villanytól, gőztől, robbanómotortól; de éppen gyermekkoromban fúrtak-faragtak még e találmányokon felfedezőik, s meglehetősen tökéletlen és használhatatlan volt, amit a merész újítók a jámbor hívők nyakába akasztottak. A villany pislákolt, sárga, vaksi fénnyel világított csak. A gőzfűtés mindig farkasordító hidegben akadt el, vagy mértéktelen, párás, nedves hőséggel árasztotta el a szobákat, ezért betegeskedtünk is olyan sokszor. De illett haladni a korral. Anyám nővére például nem szívesen haladt a korral, fával fűtött fehér porcelánkályhákat, mi hozzá jártunk melegedni a gőzfűtés elől, s élveztük a parázsló bükkfa egyenletes, jó szagú melegét. Ezt a nagy udvart éles szél járta át, állandó zúgás-süvöltés, mert nyitva állott az északi égtáj, a várost foghíjas karéjban övező, magas, nyáron is havas hegységek felé. A kétemeletes házfrontot az udvar két oldalán egyemeletes épületsorral folytatta az építész; s az udvar végibe építettek még egy nagyon csinos, földszintes tákolmányt, afféle kétszobás családi házat, ez volt a házmesterlakás. Mindez messzire nyúlt és sok helyet foglalt el. Az építész, úgy látszik, maga sem bízott benne, hogy akad lakó a bérház minden helyiségébe, s nem is építette meg az udvarban a fölösleges emeleteket. Az egész ház az újkort hirdette, a feltörekvő és építő, vállalkozó kapitalizmus dicsőségét. Ez volt az első ház a városban, mely nem azzal a szándékkal épült, hogy lakói életük végéig ott morzsolják napjaikat a meghitt falak között úgy tudom, nem is lakik ma senki már e házban a régiek közül, akik a század elején lakást béreltek ott. Bérház volt, partájokkal. A régi patríciuscsaládok nem szívesen vettek volna lakást ilyen házban. Le is nézték kissé a nagy ház jövevény, talajtalan lakóit. 2 Apám is úgy érezte, hogy úriember nem fizet bért és nem lakik idegen házban; s mindent elkövetett, hogy mihamar saját házba költözhessünk. De addig még eltelt jó idő, másfél évtized is. A saját házba én már csak látogatóba jártam le, nagy diák voltam már akkor, s nincs is jó emlékem arról a fölöslegesen tágas, csaknem fényűző épületről. Gyermekkorom a bérház -ban telt el. Ha ezt a szót gondolom: otthon, a Fő utcai ház széles udvarát látom, a hosszú, rácsos folyosókat, a nagy porolót és a villanymotoros kutat. Azt hiszem, mégiscsak sivár, idomtalan ház volt ez. Senki nem tudta, hogyan került oda, lakóit nem fűzte össze barátság, még szomszédolás is alig. Ebben a házban már kasztok éltek, osztályok, felekezetek. A régi házakban, a földszintesekben még családok éltek, ellenségek vagy barátok, de föltétlenül olyan emberek, akiknek oldhatatlan közül volt egymáshoz. Két zsidó család lakott a házban: egy neológ, haladó, világfias és polgáriasult, gazdag zsidó család, akik a második emelet egész utcai frontját bérelték, meglehetős zárkózottan és gőgösen éltek, nem keresték a házbeliek ismeretségét; s lenn a földszinten, hátul az udvarban, egy másik, ortodox, nagyon népes zsidó család, akik szegények voltak és egész különös módon szaporák, állandóan érkeztek újabb

5 rokonok, születtek gyermekek, s mind együtt éltek hátul az udvarban, három sötét szobában, mely néha, ünnepnapokon, úgy nyüzsgött a vendégek, családtagok zsivajától és sürgésétől, mintha döntő elhatározásra készülnének a gyűlés résztvevői. Ezek a szegény zsidók jórészt galíciai öltözetet viselték még és szigorúan megtartották a vallási parancsokat én ugyan nem is tudom, a valóságban olyan szegények voltak-e, s a ház keresztény lakói mindenesetre jobb szemmel nézték őket, mint a zárkózott, gazdag neológokat. Előfordult az is, hogy a földszint szegény zsidó családjából egyesek lenyesették a különös hajviseletet, mintegy civil ruhába öltöztek, eldobták a kaftánt, a rókamálas föveget, megnyiratkoztak, megberetválkoztak, módis, korabeli ruhákba öltöztek ez a nagy változás elég gyorsan bekövetkezett legtöbbjénél. A gyermekek már polgári iskolába jártak, sőt egyesek közülük beiratkoztak a gimnáziumba is. Tíz-tizenöt év múltán nem akadt több kaftános zsidó a házban, de a városban is alig. Olyan sok gyermek élt itt, hogy nem is emlékszem már külön-külön reájuk. Ez a család mindenestől bizalmasabb és nyájasabb viszonyban élt a ház keresztény lakóival, mint a másik, az előkelő, neológ család. Pártfogó hangon beszéltek róluk a házban, csaknem gügyögve: ők voltak a mi zsidaink, akik nagyon derék, tisztességes emberek, s csaknem büszkén hirdettük, hogy ebben a mi nagy, modern bérházunkban zsidók laknak, igazi zsidók, ahogy ez illett is. A második emelet előkelő zsidó lakóival keveset találkoztunk. Ezek igazán nagyvilági életet éltek, sokat utaztak, gyermekeik a katolikus középiskolákban nevelkedtek, az asszony sovány, szomorú, szívbajos asszony nagyon szépen zongorázott és a fővárosban varratta ruháit. A ház polgári és kispolgári asszonyai persze irigykedtek rá. A jómódú hölgy ruhái szemet szúrtak és rossz vért szültek; magam is méltatlannak és illetlennek éreztem, hogy az emeleti szomszédok, akik mégiscsak zsidók, szélesebben és előkelőbben élnek, mint például mi, s a gazdag hölgy elegánsabban öltözködik, többet zongorázik és kocsikázik, mint az én édesanyám. Mindennek van határa így gondoltam. Az ortodox családdal, a gyermekekkel is, már jobban megértettük egymást. Anélkül, hogy alázkodtak volna, zsidóságuk egyszerű beismerésével, s ahogy ragaszkodtak is hozzá, ételeikkel, ruhaviseleteikkel, különös ünnepi szokásaikkal, idegen és zagyva nyelvjárásukkal, ahogy titokzatosan keverték a német, jiddis és magyar szavakat, önként vállalt, hangsúlyozott idegenszerűségükkel inkább csak egzotikus törzsnek láttuk őket, akiket kissé szánni is lehet, s minden jótét keresztény léleknek illik pártfogolni az ilyen gyámoltalan idegeneket. Anyám befőttet küldött le néha az öregasszonynak, aki minden ősszel a gyermekágyban lábadozott, s a zsidó család húsvétkor szép, tiszta fehér kendőben maceszt küldött fel ajándékba, melyet udvariasan megköszöntünk, érdeklődve szemléltünk, de azt hiszem, nem nyúlt hozzá senki, a cselédek sem. Szántuk és elfogadtuk ezt a családot, de valahogy úgy, mint a szelídített négereket. Anyám néha társalgott is velük, persze csak az emeletről, nagytakarítás közben, lekiáltott néhány barátságos szót; s az elnyűtt, vendéghajas, örökké szoptató asszony csendesen így felelt: Igen, nagyságos asszony. Nem hiszem, hogy anyám a társadalmi különbséget akarta éreztetni a szegény zsidó asszonnyal; erre semmi szükség nem volt. A család ismerte ezt a különbséget, s a földszintieknek eszük ágában sem volt bizalmaskodni; csak sokkal később vettem észre, hogy ez a család legalább oly gondosan ügyel a maga elkülönzöttségére, mint a keresztény családok, igen, talán még féltékenyebben, s a maguk furcsa módján gőgösebben, tartózkodóbban vonultak el minden közeledési lehetőség elől, mint mi tettük azt. Nagyjából inkább pártfogolták a ház lakói a szegény zsidókat. Ünnepeiket, rendkívüli szokásaikat jóindulatú beleegyezéssel szemléltük. A neológok persze már nem építettek sátrat az udvaron, mikor az ünnep ezt így kívánta, templomba ritkán jártak, s apám egyszer csodálkozva, kissé méltatlankodva mesélte, hogy együtt utazott az előkelő zsidókkal, akik a vasúti kocsiban délszakon termett, vattába csomagolt, friss szőlőt ettek, március végén egész este erről beszéltünk, elképedve és nyugtalanul, különösen anyámat izgatta fel az az illetlenség. A két zsidó család nem járt össze soha. A neológok szemmel láthatólag más csillagzaton éltek. A férfi gyáros volt, üveget gyártott a környéken, sokat utazott, elhízott, vastag, kopasz ember volt, elég rosszul bánt feleségével, s kasszírnőkkel csalta a korán megvénült, szomorú asszonyt; amiről persze mindenki tudott a városban. Az asszony kissé regényesen viselte balsorsát, nyitott ablakok mellett zongorázott, nagyon szépen, de feltűnően és sokáig. Erről a családról tudták a házban, hogy nem esznek kósert, megették a sonkát és disznózsírral főztek; valahogy ez sem tetszett a házbelieknek különösebben. Ha volt zsidókérdés ebben a kispolgári házban, úgy semmi esetre sem a népes ortodox család adott okot a megjegyzésekre. Valamennyien, akik a házban éltünk, rokonszenvesebbnek találtuk a földszintiek galíciai rokonait, akik kaftánban jártak és lobogó hajtincseket viseltek, mint a tökéletesen civilizált üveggyárost és családját. A neológok magasabb rendű, polgáriasult életmódját különös féltékenységgel szemléltük, valamit féltettünk tőlük, magunk sem tudtuk, mit. A szűkre szabott társadalmi érintkezésben a férfi udvarias volt és közömbös

6 a keresztényekkel, leereszkedő és gőgös a földszint szegény zsidaival szemben. Például mi soha nem hallottuk szüleinktől, hogy kerüljük az ortodox család gyermekeinek társaságát, soha nem tiltotta nekünk senki a közös játékokat e sápadt, nagy szemű süvölvényekkel, akik különös, öreges ruhájukban parányi felnőtteknek hatottak, mindig kalapban játszottak, s egyáltalán nem voltak türelmesek, a játék hevében nemegyszer sabeszgój -nak csúfolták a keresztény gyerekeket, amit azok annál kevésbé vettek rossz néven, mert nem is értették a kifejezést. A fél tucat ortodox gyerek vígan viháncolt a keresztény kölykökkel, akik az udvarban nevelkedtünk, de az üveggyáros-csemeték, akiket már Fräulein kísért az iskolába, s nevelők jártak hozzájuk, gondosan vigyáztak, hogy el ne vegyüljenek e zsidó proletárokkal. Soha nem álltak le a közös játékhoz, s ez az előkelő zárkózottság annyira sértette igazságérzetemet, hogy a legidősebb fiút, aki már harmadikos volt, egy délután lecsaltam a pincébe, a kazánfülkébe zártam, s mint aki jól végezte dolgát, hazamentem és hallgattam. Éjszaka is hallgattam, mikor már a rendőrség is kereste az elveszett gyermeket, s az üveggyárosné eszelős sikoltozása, hívó szavai felverték a házat. A fiút reggel találta meg a fűtő. A legkülönösebb az volt, hogy ez a fiú soha nem árult el. A lomha, tunya, álmos szemű kamasz fiú makacson hallgatott, mikor faggatták, később is, soha nem vetette szememre ezt a különös bosszút, s évek múltán sem beszélt erről, mikor megbarátkoztunk. Talán érezte, hogy igazam volt. A gyerekek gyorsan ítélkeznek és megfellebbezhetetlenül. A földszinti család gyermekei lassan kiöltözködtek, de a sátrat minden esztendőben megépítették az udvaron, ágytakarókból és szőnyegekből, s a családfő, ez a különös és szűkszavú törzsfőnök bevonult oda délutánra, s magányosan hosszabb időt töltött a szokatlan építményben. Fiai azt állították, hogy imádkozik ilyenkor. Egyszer meglestük az ágytakaró résein át, de csak annyit láttunk, hogy a sátor közepén ül egy széken és szomorúan néz maga elé. Valószínűleg unatkozott. Egy reggel különös izgalomra ébredt a ház, a földszintes lakásban egymásnak adták a kilincset a kaftános zsidók, benn a lakásban tucatjával sürögtek idegenek. Egyik fiú, a kilencéves Lajos, végre előmászott a tömegből s büszke és gondterhes arccal adta meg kérdésünkre a választ. Apám meghalt éjjel. Csupa bosszúság mondta mellékesen és utánozhatatlan fölénnyel. S egész nap gőgösen viselkedett, pöffeszkedését már nem lehetett elviselni. Ezért alkonyatkor, különösebb ok nélkül, elvertük. 3 Az első emeleten laktunk mi, s szomszédunkban lakott a bank. Az ősidőkben három hosszú, sötét szobát foglalt el a bank, a lépcsőházból nyílt az igazgató szobája, mellette a pénztárszoba, s az udvari szobában helyezték el a könyvelést. Apám dolgozószobáját s az igazgató irodáját közös fal választotta el, ebbe a falba titkos nyílást véstek, s ha az igazgató üzent valamit apámnak, egyszerűen kinyitotta a titkos nyílás bádogajtaját, s átnyújtotta a levelet, okmányt vagy a perlésre megérett váltót. Ez a patriarchális ügykezelés évtizedekig bevált így, s a bank virult. Két öreg kisasszony dolgozott a könyvelésben, s a pénztáros tisztét egy idő előtt nyugdíjazott huszár kapitány látta el, aki sértődött arckifejezéssel viselte változott sorsát, s a parasztokkal, akik kölcsönt vettek fel vagy kamatot fizettek, úgy ordított, mint a kaszárnyában. Ez a huszár kapitány leköszönt rangjáról, hogy feleségül vehesse szerelmét, egy szegény tanítónőt. Mikor ez a vállalkozása sikerült, nem találta többé helyét a világban, olthatatlan honvágyat érzett régi élete után, inni kezdett, káromolta az ostoba világrendet, mely huszár kapitányokat bankpénztárossá degradál, s mohón és erőteljes szavakkal óhajtotta, hogy történjen már valami. Boldogabb embert nem láttam soha, mint ezt a levitézlett huszár kapitányt a világháború első napján, mikor felölthette a régi egyenruhát, s kardcsörtetve bevonult a bankba, elbúcsúzott egykori feletteseitől, akik megint választékos reverenciával beszéltek vele, s ő bajuszpederve adott rövid válaszokat, mert, hál istennek, végre történt valami. Ez az ember például, mint olyan sokan mások, igazán lelkesen indult a háborúba, s már az első háborús esztendőben el is esett. De a háborúnak még füstje sem érzett, mikor a kis bank, a mi bankunk virult a homályos emeleti helyiségekben. A bank ügyfelei ott tanyáztak a lépcsőházban, tarisznyával vállukon, bekecsesen várták sorukat. Szegény parasztok voltak ezek jórészt, a megye északi járásaiból, ahol mindig soványan ütött ki a termés, a tízholdas gazda már középbirtokosnak számított, de a rossz földek, kopár legelők az ötszáz holdas birtokost sem tartották el nagyúri bőségben. Ezek a környékbeli szlovákok alig-alig beszéltek magyarul. Valamilyen különös, felemás tót-magyar keveréket beszéltek a cselédek is: a helybeli úri társaság társalgási

7 nyelve hivatalosan a magyar volt, de otthon, a családban még a bevándorolt magyarok is inkább cipszertájszólású németet beszéltek. Mindebben kevés volt a szándék. A város hangulata magyar volt, de papucsban, ingujjban, vacsora után az urak is németre fordították a szót. Gyermekkorom egyik fényes, árnytalan, dicsőséges emléke, hogy bank is van a házban, igazi bank, pénztárossal és készpénzzel, ahová csak be kell menni, alá kell írni valamit, s már adják is a pénzt. S akkoriban csakugyan ilyen felhőtlenül verőfényes, egyszerű valami volt a banküzlet. A parasztok beállítottak reggel, tarisznyájukban szalonnával, pálinkával és a telekkönyvi kivonattal, melyet a jegyző szerkesztett nekik, s várták sorukat. Minden délben tizenkét órakor volt a cenzúra : az igazgatósági tagok, két öreg pap, a bank igazgatója és jogtanácsosa rövid választmányi ülésre gyűltek össze, megszavazták a száz-, kétszáz koronás kölcsönöket, a könyvelésben kiállították a váltókat, s az ügyfelek délután már vitték is haza a kölcsönt. A pénzbőség, mely akkoriban ellepte a világot, a mi kis városunkban is kiáradt, volt még személyi hitel, s a kvietált huszárkapitánypénztáros szívességi és gavallér -váltókat is kifizetett. Ha aztán lejárt a kölcsön, a paraszt fizetett, vagy ha nem, elárvereztek a tíz holdjából ötöt, s azt is a bank vette meg. Olyan egyszerű s természetes üzletág volt ez, mint a természeti jelenségek, éppen olyan következetes és nyugalmas. A bank tele volt pénzzel, és terjeszkedett. Mi, gyermekek, akik a házban éltünk, módfelett büszkék voltunk erre a kedélyes, kedves bankra. A gyermeket a felnőttek pénztitkai legalább úgy izgatják, mint az élet nemi rejtélyei. Tudtuk mi nagyon jól, hogy a mi házunkban, a vastag és kezdetleges páncélszekrényekben őrzik azt a legbecsesebb valamit, amiről a felnőttek legtöbbet beszélnek, láttuk a kölcsönkérők alázatos arcát, hallgattuk siránkozó, panaszos előadásaikat, s ahogy kezét csókolom -mal köszöntek nyöszörögve mindenkinek, aki a bankhoz tartozott, még a szolgáknak is. A ház gyermekeit megnyugtatta és felemelő érzésekkel töltötte el a tudat, hogy bank is van a házban, ilyen jóindulatú, családhoz tartozó bank, úgy éreztük, nagy baj már nem történhet velünk, akik a házban élünk és a bankhoz tartozunk. Azt hiszem, szüleink is így vélekedtek. A ház a banké volt, s a bank szívesen adott bérhaladékot azoknak, akik a lakók közül reászorultak, bizonyosan kisebb kölcsönöket is. Úgy gondoltuk, hogy a bank pénze egy kissé a családé is; széles, kedélyes és gyanútlan világ volt ez, a partájok úgy jártak a bankba kölcsönért, mint valami családfőhöz, gazdag rokonhoz, s a bank adott is, mert ki gondolt volna arra, hogy az adós megszökik a házból? A gyermekek ösztönösen értenek a pénzhez. Úgy gondoltuk, hogy mi, szerencsések, akik a bank árnyékában születtünk és patronátusa alatt nevelkedtünk, minden földi jólét ősforrásánál telepedtünk meg, s később sem érhet már baj soha az életben, csak jóban kell maradni ezzel a kedves, jó kis bankkal. Ez a nem nagyon emelkedett szemlélet, groteszk érzés sokáig elkísért diákéveimben és külföldi csavargásaimon is; akkor már régen csődbe ment ez a bank, s mégis valamilyen nyugalmat és biztonságot éreztem pénzdolgokkal szemben, mintha elsőrendű, közvetlen gyermekkori kapcsolatokat ápolnék a pénzzel, mely soha nem lehet hozzám, gyermekkori játszópajtásához, embertelenül kegyetlen. A bank is virult és gyapjasodott mindenki, aki a bankhoz tartozott, még a hivatalnokok és a szolgák is. Az egyik hivatalnok énekkart alakított, a másik felcsapott írónak, s két kötetben kiadta a környékbeli várromok regéit. Mindenki ráért a műkedvelésre. A bank már nem fért el a szűk helyiségben, s mint a megtollasodott iparlovag, építkezni kezdett, tündéri üvegpalotát épített magának az udvaron. Olyan csodálatos építkezés volt ez, mint valami üvegtemplom: Németországból hozattak vastag üveglapokat, s kupolát építettek a pénztárterem fölé, amilyet később idegen földön is alig láttam. A parasztok így is nevezték az új bankpalotát: A Betlehem. Csodájára jártak a környékbeli falvakból, s halkan és áhítatosan beszéltek az üvegkupola alatt, mint a templomban. A feltörekvő kapitalizmus itt a világ végén valamilyen kis kápolnát épített magának, díszeset és áhítatosat mindenki így vélekedett, aki látta, s másként nem is lehetett megmagyarázni ezt a fölöslegesen pompás és nagyzolóan fellengzős alkotást. Volt itt minden, ami igazi bankhoz kellett, páncélterem, ember vastagságú páncélajtókkal, amelyek varázsszavakra nyíltak, párnázott ajtajú tanácsteremmel, különös, új számoló- és írógépekkel; s talán még pénze is volt a banknak. Különösen izgatott bennünket, a nagy ház gyermekeit, a páncélterem, melyet a házmesterlakással szemben építettek, alapjait mélyen a földbe süllyesztették, s úgy képzeltük, kincsekkel és drágakövekkel rakták meg az acélfiókokat. Nyájas és derűs kapitalizmus volt ez, mely ilyen mesevárat varázsolt ámuló szemeink elé; csak az öreg betevőknek nem tetszett, akik, régimódi pénzemberek, szívesebben látták vagyonukat az emeleti homályos helyiségek gyatra pénzszekrényeiben, s az üvegpalota és páncélpince láttán fejcsóválva, gyanakodva mormogták: Miből?

8 4 A bankot Endre bátyám igazgatta, nagyon sok eréllyel és buzgalommal. Endre bátyám országos nevű családból származott, jogot végzett, mint akkoriban az egész nemzedék, amely szabad pályán keresett boldogulást, s nem érte be a megyei, városi szamárlétrával. A dzsentriosztálynak ezt a lateinereskedési életszakát gyermekkoromban közelről láttam, s később úgy vettem észre, hamisan emlékszik meg erről az időről és szereplőiről a kortárs irodalom. Endre bányám lelkesen szánta magát a bankpályára, amely testétől, lelkétől idegen volt, lelkiismeretesen betartotta a hivatalos órákat, s egyáltalán nem emlékeztetett arra a vidéki, vadászó, kaszinózó, uraskodó hivatalnoktípusra, aki éjféltájban fogadja el, ferbli közben, a kaszinópajtás váltóját. Az élet mindig más. Endre bátyámat nem tekintette senki közgazdasági lángésznek, de többet körmölt a bankban, mint vadászott és kártyázott, kicsit olvasott is, utazott is, mértékletesen élt, s a dzsentrijelvényekből talán nem is őrzött meg erre az életre egyebet, mint a pecsétgyűrűt. A bank döcögött, terjeszkedett önmagától, ahogy ez természetéből következett is; Endre bátyám csak arra vigyázott, hogy minden kölcsönnél szigorúan betartsák a hivatalnokok a bankszerű feltételeket. Úgy érzem, mi sem lenne könnyebb és hálásabb, mint megrajzolni azt a vidéki takarékpénztári igazgatót, aki gyakrabban ragaszt bankót a cigány homlokára, mint okmánybélyeget a szerződésekre, s a könnyelmű Noszty fiúnak, az édes pajtikám -nak derűre-borúra megszavazza a kölcsönöket. Sárosban, Zemplénben talán előfordult ilyen alak; a mi városunkban, ebben a szigorú hivatalnokvárosban nem maradhatott volna meg. Endre bátyám, a bankigazgató, minden reggel percre érkezett hivatalába, felhúzta a könyökvédőket, s körmölt napestig. A banknak egy nagy fővárosi pénzintézet adta a hiteleket, s a pesti igazgatók, gőgös, öreg zsidók, minden esztendőben lelátogattak ellenőrizni Endre bátyám tevékenységét; ezek az öreg zsidók vadásztak, tegeződtek, dzsentriskedtek, s mi néha mulattunk is különös szokásaikon. Endre bátyám igazában a bankigazgató íróasztalánál sem művelt egyebet, mint apja, öregapja a birtokon s a megyénél: vigyázott rá, hogy a parasztok idejében teljesítsék kötelességüket, s ahogy régen ledolgozták a robotot vagy beszállították a feles termést, úgy megfizessék most az esedékes kamatokat. Csak a formák változtak. Nagyon megsarcolták a parasztot? Nem hiszem. Csak éppen rendszeresen, mert hát élni kellett valamiből. S amíg a paraszttal dolgoztak, nem is volt semmi baj; csak később, mikor Endre bátyám bonyolult családi félreértések miatt odahagyta hivatalát, s helyét egy fővárosi pénzember foglalta el, aki úgy érkezett le hozzánk, nagyszabású reformterveivel, mint a felügyelő a gyarmatokra, következett be az első krach. Az új igazgató, nyilván jóhiszeműen, de túlságosan nagystílűen a betevők pénzéből óriási lombardhiteleket adott a lengyel borkereskedőknek, akik felvásárolták akkoriban a Hegyalja borait, s a bank sok pénzt vesztett e játékon, milliókat. Apám említette néha, hogy akkortájt különös módon mentette meg, utolsó fillérig a betevők pénzét; fölkereste annak a fővárosi pénzintézetnek elnökét, akinek kegyeltje volt az Endre bátyám utódjául kinevezett gyarmati felügyelő, s mikor a híres-részvétlen, nemzetközien ismert, dúsgazdag és hatalmas bankelnök a kínos előterjesztésre vállát vonogatta s olyasmit felelt, hogy akkor menjenek az urak csődbe, apám csendesen megjegyezte: Azt megtehetjük, s amink van, odavész; de a mérlegen ott lesz Méltóságod neve is. A híres bankelnök idegesen kapta fel a fejét; aztán csöngetett, s a belépő igazgatónak odaszólt: Száz százalékot fizetünk. Ez a háromszavas, gavalléros mondat sok-sok milliójába került a nagy pesti banknak. A betevők megkapták minden garas betétjüket, még a kamatokat is. Ezt a történetet sokszor hallottam mint a kapitalizmus hőskorának egyik virágregéjét. 5 Rövid ideig, néhány esztendeig az egyik első emeleti, háromszobás lakásban, szemközt velünk lakott keresztapám, aki öccse volt apámnak, s különösen sértődött, nyugtalan ember; a családban úgy bánt vele mindenki, apám is, mint a hímes tojással. Büszke és magányos lélek volt, mérnöknek készült, s olyan kitűnően értette a műszaki dolgokat, hogy a katonaságnál a tüzéreknél szolgálta le önkéntesi évét erővel ott akarták tartani, állítólag könyörögtek neki, zupáljon be. Legalább így mesélték később a családban. Bizonyos, hogy természete, hajlama, egész lelki alkata a katonatiszti pályára vonzották. A civil életben, különösen a kissé lenézett mérnöki pályán idegenül érezte magát, ingerlékeny volt, állandóan megaláztatást szimatolt, affér -jei voltak, s mindenképpen olyan ember benyomását keltette, aki nem találta meg a helyét az életben. A mérnöki, orvosi foglalkozást akkoriban amúgy is lenézték kissé; azt tartották, nem való

9 úriembernek; a jó családból származó fiatalember természetesen felcsaphatott jurátusnak, de klistérozni vagy tussal, cirklivel bíbelődni nem illett. Nagybátyámat alacsonyrendűségi komplexusához (amiről ő semmit nem tudott, de a fiatal Freud, aki akkoriban Charcot klinikáján figyelte a hisztérikus betegeket, maga sem ismerte még ezt a műszót) erősen hozzásegítette családom társadalmi helyzete a századvégi, vidéken még csaknem rendi szellemű, szenvedélyesen nacionalista magyar világban. Származásra szászok, akik a XVII. században vándoroltak be Magyarországra, hűségesen szolgálták a Habsburgokat, s II. Lipót császár nemességgel jutalmazta azt az öregapánkat, akit bányagróf Kristóf névvel tiszteltek a családban, s a máramarosi kincstári bányákat igazgatta. A szabadságharc idejében találta csak meg a család magyar szívét, többen harcoltak Bem hadseregében, egyik szépapámat, Zsigát le is fokozták a világosi fegyverletétel után, s egy velencei, majd milánói császári ezredbe száműzték, ahol fokozatosan visszakapta régi rangját, s mint testőr kapitány vonult nyugalomba. De a forradalom előtt családomat jó szemmel nézték Bécsben, s megbízható elemeknek tartották őket. Mikor öregapámat 1828-ban óbudai consiliariussá nevezték ki, fenn járt Bécsben, és Ferenc császár fogadta. A Magyar Királyhoz vagyok szállva írta Bécsből öccsének Máramarosra, nagyon költséges az ittmulatás, szobáért és fűtésért öt forintot fizetek naponta. A Fejedelem kegyesen fogadott, emlékezett Atyánkra; ja, ja, mondotta, auch Sie haben gute Zeignisse bei mir. Valószínű, hogy az a német nevű közhivatalnok, akit 1828-ban kegyesen fogadtak Bécsben, s akit a császár ebben az időben jóindulatú szavakkal tüntetett ki, labancnak számított az udvarnál. A szabadságharc idejében a család a felkelőkkel tartott, magyarosította nevét, Kossuth minisztériuma adta ki a végzést erről, meg is jelent a határozat 1848 augusztusában a Hivatalos Közlönyben. Meggyőződésre, viselkedésre mániákus magyarok voltak, így különösen apám és öccse. Az idegenből ideszármazott családoknak ez a heves, őszinte magyar hazafiassága különös tünet volt, s a régi magyar nemes családok eltűrték és szívesen látták a Nagy- Magyarország olvasztótégelyében magyarrá olvadt idegeneket, néha talán elismerték bizonyos átörökölt, idegen faji erényeiket őseim szász kovácsok voltak, s azt hiszem, tőlük örököltem valamilyen különös, nekem egyáltalán nem kényelmes, alaptermészetemtől idegen, rögeszmeszerű pflichtgefühl -t; de maradt valami különbség, idegenség, amit az évszázados együttélés sem tudott feloldani. A család lelki jellege bonyolultan, kitapinthatóan katolikus volt, nemcsak az anyakönyv adatai szerint, hanem lényegében, szemléletében is. A protestánsokat kerültük, a társadalmi érintkezésben is, ösztönszerűen, ahogy azok is kerültek minket; de soha nem esett szó erről a köznapi életben. Apám öccse bizonytalanul, kínlódva érezte, hogy hiába fogadják be, hasztalan ismerik el, szász eredetével, németes nevével, osztrák nemességével mégsem tartozik egészen, feltétlenül ahhoz a nagy család -hoz, ami a dzsentri Magyarország volt a század végén. Ha élt a családban valaki, akin ideig-óráig észlelhetően kitörtek a magyar dzsentrinyavalyák, úgy ő volt az. Állandóan gyűjtötte a családi papírokat, címereket és koronákat rajzoltatott, megtervezte apám és anyám egyesített nemesi címerét (a jó ég tudja, honnan szerezte ehhez az adatokat, mert édesanyám szegény morva molnár leszármazottja volt, s gyanakszom, soha nem jutott a család nemesi előjogok birtokába; amivel különben anyám és rokonsága mit sem törődtek), s ez a dzsentriskedés végül is különös módon jutott e gőgös, ideges léleknél kifejezésre: kerülte a megyei társaságot, nem dörgölődzött hozzájuk, sokáig külföldön élt, vasutat és alagutakat épített Boszniában, majd Fiuméba költözött, ahol egy francia társaság megbízásából megépítette azt a villamos erőtelepet, mely ma is árammal látja el a dalmát tengerpartot. Közben meg is nősült; finom és csendes Nógrád megyei leányt vett el, a legnagyobb magyar klasszikus drámaíró leszármazottját, s gyermekkoromban több nyarat töltöttem az irodalomtörténeti hírű nógrádi kastélyban és parkban, ahol az ős, e nyugtalan lelkű, s férfikora alkonyán félőrült magyar zseni drámai költeményének sorait skandálta. Ez az irodalmi rokonság valamilyen olimposzi dicsfénnyel övezte szememben nagybátyámat. A valóságban nem sokat értett irodalomhoz. Mikor még legényember volt, s ott lakott szemközt velünk, három udvari szobában, olyan garçon-életet élt, mint egy francia regényhős, inast tartott, akit egy ízben megpofozott; mindezért gyermekkoromban féltem tőle, később sajnáltam. Nem találta helyét az osztályok között, keserűen és félrevonultan élte le életét a Nógrád megyei faluban, ahol éppen olyan kevéssé volt otthon, mint közöttünk vagy idegenben, pályatársai között. Ő volt az első komoly és meggyőződéses antiszemita, akit ismertem; s bizonyosan nagyon meglepődött volna, ha valaki figyelmezteti, hogy lényének alaphangja, ez a sértődött fészkelődés osztályok között, ez az én országom nem e világból való magatartás mennyire ösztönösen katolikus, más szóval zsidó vonás.

10 6 Üzem kettő dolgozott a házban: nappal az emeleten foglalkoztatta az ügyfeleket a bank, éjjel a földszinten kasszírnővel, malacbandával fosztogatta a könnyelmű nyárspolgárokat egy kávéháznak keresztelt lebuj. A polgári ház ezt a földszinti üzemet természetesnek találta és eltűrte. Lakói, ez erkölcsi kérdésekben oly finnyás ítéletű családok, egyáltalán nem háborodtak fel azon, hogy éjjel, mikor az erény horkol, a ház egyik földszinti helyiségében kánkánt táncolnak. A kávéház oly keveset törődött a kávézó és újságot olvasó nappali vendégekkel, hogy napközben ki sem nyitott. Alkonyattal húzták csak fel redőnyeit, néhány bádogasztal állott a falak mellett, s a büfé -ben festett hajú s a kor ízlésének megfelelő, dús idomú hölgyek készítették a knikebájnt és a csáját. (A pezsgő hallatlan fényűzésnek számított, duhaj katonatisztek is ritkán vetemedtek csak ilyen pazarlásra a duhaj katonatiszt fogalma máskülönben is meglehetősen ismeretlen volt a mi városunkban, mert a huszárezred ötven kilométerrel arrébb, a szomszédos városban állomásozott, s a tüzér- és baka-tisztek, akiket hozzánk telepítettek, beérték szerényebb alkalmi ricsajokkal, knikebájnnal és kocsisborral.) Ezt az éjjeli lebujt jórészt kupecek, vásárosok, földbirtokosok s a környékről egy-egy görbe éjszakára berándult zsidó árendások látogatták. Úriember csak nagyon borosan mert ide beállítani, ilyenkor lehúzták a műintézet vasredőnyeit, s olyan házi mulatságot csaptak, mely felköltötte az alvókat is; de csodálatosképpen tűrték ezt a rendzavarást, s a kávéház sokáig, éveken át működhetett a földszinti helyiségben. A rendőrség akkor még nem avatkozott a polgárok dolgába; e negyvenezer lelket számláló városban például mindössze tizenöt rendőr ügyelt a polgári élet békéjére, tizenöt öreg, kövér Mihaszna András, kiket gyermekkoromban személy szerint ismertem és nevükön szólítottam; a rendőrségi fogda egy olaszos vonalú, árkádos bejáratú, rozoga régi házban talált otthont, de jórészt üres volt, csak a megrögzött alkoholisták aludták itt ki mámorukat, kiket egy koporsószerű, zöld viaszosvászonnal borított tolókocsiban szedtek össze reggel felé az utcasarkon a rendőrök. A prostitúciónak egyik finomabb és nyilván költségesebb válfaja volt az, amit a házunkbeli kávéházban éjszakáról éjszakára kimértek; megesett késelés is, egy éjjel női sikongásra ébredt fel a ház, gyermekek, felnőttek éjszakai kacabajkában kitódultak a folyosóra, s az udvaron a házmester seprővel ütlegelt egy csizmás, macskabajszos s főként vérszomjas kupecet, aki tíz körömmel kapaszkodott egy szalmasárga hajú kávéházi alkalmazott nő kényelmesen megmarkolható, lágy testrészeibe. Ez a kísérteties jelenet, az éles és hideg hajnali világításban, úgy hatott rám, mint valamilyen valószínűtlen, színpadi élmény. De a lebuj, úgy látszik, borsos bért fizetett a banknak, mert még az ilyen közbotránkozást okozó, szemérmetlen csendháborítást is eltűrték. A lebuj tulajdonosának, egy ravasz, vállalkozó szellemű cigányprímásnak, sokkal később mondtak csak fel, s akkor sem erkölcsi okokból, hanem mert a banknak szüksége volt a helyiségre: az éjjeli üzem jövedelmét már nélkülözni lehetett. A mindennapos, egészségügyi szükségletek céljaira két nyilvánosház is akadt a városban: egy olcsóbb és közönségesebb, a Bástya utcában s egy másik, finomabb, a tiszti, földszintes ház a Fegyverház utcában, ahová a magasabb rangú hivatalnokok és katonatisztek jártak. Az utcai szerelemnek e két zárt intézete között, végig az alacsony házakkal beépített Virág utcán, tucatjával működtek még magánvállalkozások, a szerelemnek afféle mozgóárusai. Kedélyes, nyájas földalatti szerelmi világ volt ez. A nőtlen aranyifjúság s persze nemritkán a nős férfiak is, a katonatisztek s néha nagy titokban, a helybeli rendház fiatalabb szerzetes tanár-növendékei is eljártak e házakba, melyek csaknem változatlanul maradtak meg a középkorból, s bevakolt ablakaikkal, örökké csukott kapuikkal, zöld és barna olajfestékkel csillogó-simára mázolt homlokzatukkal az idegennek is elárulták rendeltetésüket. Ezekbe a házakba kávéház után jártak a városbeli urak, a szalon -ban kedélyes terefere folyt éjféltájt, a lányokat gyakran váltogatták a tulajdonosok. Egyszer jártam csak szülővárosomban az egyik ilyen házban, igaz, nagyon fiatalon, tizenhárom esztendős koromban; később restelltem felkeresni odahaza e helyeket, de ez az első és egyetlen látogatás kegyetlen élességgel emlékemben maradt. Az egyik házbeli fiú vitt el, egy illatszerész vad, nyugtalan vérű kamasz fia, fényes nappal állítottunk be a Bástya utcai olcsó házba, fogvacogva, verőfényes és csöndes nyári délután. A kapu nyílására jelzőharang csendült meg a folyosón, a bejárattól balra egy függönyökkel és Terézia korabeli bútorokkal zsúfolt szobában, üvegablakos ajtó mögött tolószékben ült egy főkötős öregasszony, ahogy Piroska és a farkas meséjében a nagymamának öltözött farkast ábrázolták a mesekönyvek, ókuláréján át kíváncsian szemlélt minket és vigyorgott. Az udvarra siettünk, mert az illatszerész fia ismerte már itt a járást, az udvar egyik oldalát magas kőfal kerítette az utca felől, s a földszinten és az emeleten hosszú sor barnára mázolt ajtó nyílott a szobákba, mint egy fegyházban vagy kórházban. A lányokat nem láttuk sehol. Vágott

11 szárnyú, szelídített bagoly sétált az udvaron. Később kinyílt az egyik emeleti ajtó s nőalak jelent meg a folyosón, bádogkancsóból vizet öntött le az udvarra, aztán visszament szobájába és ügyet sem vetett ránk. Mozdulatlanul lapultunk a falhoz, nagyszájú barátom is elfogódottan tekingetett körül, igazán olyan csend volt itt az udvaron, mint egy fogházban. Kis idő múlva felnyílt az egyik földszinti szoba ajtaja, s egy nő, aki a függönnyel beakasztott ablak mögül régebben szemlélhetett már minket, mosolyogva hívott, lépjünk be a szobába. Barátom ment előre, s én ájulásszerű állapotban, verejtékes testtel, csaknem önkívületben követtem. A nő szlávos magyarsággal beszélt, de máskülönben nem emlékszem reá, nem tudom, fiatal volt-e, szőke vagy fekete, kövér vagy sovány? Foltos heverő állott a szobában, vetett ágy, melyből imént kelhetett fel a nő, mert a dunyhák még kuszán, meleg testi gőzben dagadtak, bádogmosdó dülöngött a fal mellett, melyről mállott a vakolat és rajzszöggel megerősített nyomtatott egészségügyi tanácsadót fedeztem fel a mosdó felett; ezt figyelmesen el is olvastam, inkább kínomban és zavaromban, mint érdeklődésből. Könnyen elkerülheti a fertőzést így kezdte a Hatóság egészségügyi tanácsait. Egy pár vastag férfibakancs hevert az ágy előtt. Egy ideig ültünk itt, az ágy szélén, barátom iparkodott otthonosan és fölényesen viselkedni, de nagyon félt ő is; a nő cigarettát kért, leült közénk az ágy szélére, mosolyogva bámult ránk és hallgatott. Nem történt semmi. Barátom később három hatost adott a nőnek, s kiosontunk a házból, nem vette észre senki menekülésünket, már alkonyodott. Ez a kaland, mely felért egy May Károly-regény egzotikus idegborzongásával, hosszú időre elvette kedvemet hasonló vállalkozásoktól, annál is inkább, mert mélységesen csalódtam egykorú, duhaj barátomban, aki regényes hazugságokkal csapott be azelőtt, s mint észrevettem, odabenn éppen olyan fogvacogva viselkedett, éppen úgy félt és éppoly kevés fogalma volt a valóságról, mint nekem. Például azt mesélte, hogy a férfiak és a nők nemi érintkezése egészen más, mint mi hisszük (én akkoriban még nem hittem semmit, minden köd volt fejemben és össze nem illő fogalmak zavaros képződménye), s ami lényeges benne, hogy a férfi erősen megfogja a nőt, leszorítja karjait s aztán megharapja a nő orrát. A jó ég tudja, hol hallotta ezt? Később gyanítottam hazugságait, megvetettem és elkerültem. Élt két kokott is a városban, két idősebb, nem nagyon csinos nő, akik lakást béreltek az egyik mellékutcában, mindig párosan jártak, kendőzték arcukat, óriási, malomkerékszerű kalapokat viseltek, s meglehetős respektusnak örvendettek a bennfentesek körében, a város kicsapongó férfiközönségénél. Az egyik gúnyneve Citrom volt, a másikat így csúfolták a diákok: Narancs. A férfiaktól, kiket kegyeikkel kitüntettek, valószínűleg nagyobb összeget kértek, mint a Virág utca mozgó szerelmi árusnői, a cigánylányok és facér cselédek, talán ezért tüntették ki híveik a kokott címmel. Mindenesetre hozzátartozott a város társadalmi életéhez Citrom és Narancs. S élt a Virág utcában egy háziasan berendezett, időtlen korú, testes utcai nő, akitől nemzedékek tanulták a szerelem titkait, Lenke nevű öreg leány, aki minden kabátos embert ismert a városban, szigorú volt és keményszavú, a rendőrök is féltek tőle. Ez az öreg prostituált bizonyos családias elismerésben részesült idővel. Az élet egyik szerves alkatrésze volt, elébb-utóbb mindenki reáfanyalodott. De a Vörös Rák legendáját én is hallomásból ismerem, nem jártam ott soha. A múlt század végén, a nyolcvanas években a Vörös Rák vendéglő volt az igazi tivornyahely, a titkos, az előkelő, ahová a város legfinomabb urai jártak és elég furcsa dolgokat míveltek ott, mint egyik életvidám nagybátyámtól hallottam. Ez a titokzatos Vörös Rák sokkal titokzatosabb, mint a Bástya utcai ház vagy a lebuj a mi lakóházunk földszintjén afféle országút menti vendégfogadónak épült, néhány kilométerre a várostól, s a jó társaság férfitagjai, kitűnő családapák, így nagybátyám is, ide rándultak ki, ha egészen fesztelenül akarták érezni magukat. Mikor én hasonló mulatságok után kezdtem járni, a város végi mulató már düledező tanyai kocsma volt csak. A házasságon kívüli nemi élet ilyen szerény keretek között zajlott, s aki szomjas volt, efféle híg pocsolyákból oltotta szomját. A viszony, a férjes nő bukása a regények birodalmába tartozott. Egyetlenegyszer sem hallottam gyermekkoromban a felnőtteket esett asszonyról pletykálni, akinek viszonya van; még a helybeli színtársulat primadonnáit is szigorúan szemmel tartották s bojkottálták, akiről kitudódott, hogy félrelépett. 7 A lakás nagy volt, tágas, magas szobák, sűrű sorablakkal, s valahogy mégis úgy él emlékemben,

12 mintha homályos lett volna. Talán, mert gyermekkoromban testvéreimmel és a nevelővel naphosszat legtöbbször az alkóv -ban szorongtam, e bolthajtásos, ablaktalan helyiségben, ahol a rácsos gyermekágyak és tanulópadok teljesen kitöltötték a szobát. Ez az alkóv kötötte össze szüleim hálóját az ebédlővel; színes üvegajtó választotta el az utcai ebédlőtől, hogy véletlenül se érje a napsugár. Ebben a szobában aludtunk, itt készítettük iskolai feladatainkat, s rossz időben vagy ha büntetésből tilos volt elhagynunk a lakás területét, itt játszottunk is. Senkinek nem jutott eszébe, hogy gyerekszoba céljaira talán egészségesebb és megfelelőbb helyiség lenne a pompás, tágas szalon, ahová hónapszámra nem lépett be senki, a lakásnak ez a talán legtágasabb és világos szobája, ahol csak a vászonhuzatokba bújtatott bútorok állongtak, s hideg, polgári pompájával reám mindig úgy hatott, mintha meghalt volna benne valaki. Az alkóv, ez a sötét, levegőtlen, jó meleg kis ól, ez volt hát igazi otthonunk; senki nem tűnődött ezen, a nevelők is természetesnek találták, hogy villanyfény mellett kell tanulni, amikor a lakás egyébként még nappali világosságban úszik. Öt szoba sorakozott itt, lóugrásban, három utcai és két udvari. A gyermekszoba kivételével mindje nagy termetű volt, levegős. Ezekben a századvégi polgári lakásokban különösképpen azok a jómódú családok sem ügyeltek nagyon a gyermekszoba minőségére és elhelyezésére, akik majomszeretettel ajnározták különben a gyermeket s neveltetésre, öltözékre soha nem sajnálták a pénzt. A higiéniáról megoszlottak akkortájt a vélemények. A baciluselmélet sok háziasszonyt megtébolyított abban az időben, ismertem öreg néniket, akiken kitört a tisztaság rögeszméje, naphosszat poroltak, kesztyűben jártak fel és alá lakásukban, s tollseprűvel vadásztak a bacilusokra. A polgári háziasszony természetesen minden becsvágyával azon volt, hogy porszemecskét se lehessen felfedezni a politúros bútorokon, a látogató komaasszonyok kávézás közben valóságos mustrát tartottak a barátnő otthonában, s jaj volt a szerencsétlennek, kinek lakásában a hanyag szobaleány elfelejtette aznap a portörlőronggyal végigsimítani a zongorát. Anyám, a két cseléd s a kisasszony naphosszat takarítottak. Reggel kitakarított a cseléd, munkáját felülvizsgálta a kisasszony, s később megjelent anyám, mint valamilyen tábornok a szemlén, s kegyetlen vizsgát tartott, ujjait végighúzta a bútorok rejtettebb hasadékain s fél délelőtt kajtatott a porszemek után. Jelszó volt, hogy a pormentesség a modern higiénia első feltétele. De a gyerekszobák a legtöbb lakásban siralmasan festettek, eldugott, kamraszerű helyiségeket szántak csak e célra; s a zongora háta ragyogott ugyan, de a fürdőszobával legtöbb helyt kíméletesen bántak s csak keveset használták. Nálunk még használták a fürdőszobát, mert sok volt a gyermek, s különben is rendkívüli és egyáltalán nem korszerű elveket vallottak szüleim a testi tisztaságról. A pesztonka télen-nyáron, minden reggel és este befűtött a fürdőszoba rozzant vaskályhájába, s a kisasszony lefürdette a gyermekeket; de az általános felfogás azt tanította, hogy a sok fürdés ártalmas, mert a gyerekek elpuhulnak. Legtöbb helyen lomtárnak használták a fürdőszobát, ahová bejártak ugyan mosakodni a családtagok, de üggyel-bajjal mozoghattak csak a homályos helyiségben felhalmozott bőröndök, a kismosás után száradni aggatott ruhadarabok, a cipő- és ruhatisztító szerek között. Sok ismerősünknél a fürdőkádban porosodtak a málhák, s a kádat talán csak év végén, szilveszterkor adták át egy napra eredeti rendeltetésének. A századvégi polgárság általában csak akkor fürdött, ha beteg volt vagy ha nősült. De a fürdőszobát azért megkövetelték a lakástól; csak nem nagyon használták. Nálunk is tele volt mindenféle kacattal a homályos fürdőkamra, anyám kétségbeesett erőlködéssel iparkodott rendet tartani a törülközők, fürdőköpenyek között, mindenkinek megvolt a maga külön fogasa, mint egy színházi ruhatárban, úgy lógtak itt törülközők, reggeli köntösök, lipityankák, senki nem tudta soha, mi az övé, hol a helye, mikor kerül sor reá. A fürdőszoba örökös káosz volt, sértődések és izgalmak melegágya. A spájzban például már sokkal ünnepélyesebb rend uralkodott, mint a gyermekek szobájában vagy a fürdőszobában. Tágas, száraz, világos helyiségben gyűjtötték össze, meglehetős fölöslegesen, az élelmiszereknek óriási készleteit, mintha ostromlott várat szereltek volna fel liszttel és zsírral, vagy falusi kúria éléskamráját, ahol napi járóföldre nincs a közelben mészáros vagy fűszerüzlet. Egyáltalán, mindenből készletek dagadtak odahaza: anyám szekrényeiben, az almáriomok fiókjaiban végszámra sorakoztak a meg nem varrott vásznak, kötöttáruk, gombolyag pamutok, de készletet vásároltunk minden másból, a cipőzsinórból és törlőrongyokból is. Különös gyűjtési rögeszme volt ez, mely időnként megejtette anyánkat, aki oly diadalmasan tért haza bevásárlókörútjáról, mintha a sivatagban élnénk valahol, s átvonuló karavántól vásárolt volna ritka és becses használati cikkeket. A lisztet zsákszámra vásároltuk, a zsírt egész hordóval, sajtból malomkeréknyit szereztünk be, s dekával nem mértek odahaza semmit. Mind e nagy készletek birtokában inkább mértékletesen éltünk, mint pazarlóan. Már három gyerek sivalkodott a házban, két cseléd pusztította a kenyeret s a szakácsné hét személyre főzött minden délben, mikor anyám mindössze

13 száz forint kosztpénzt kapott egy hónapra, s abból talán meg is takarított néha valamit... Napjában kétszer ettünk húst, apám nem tűrte el az ebédről eltett, felmelegített maradékok házi rendszerét. Bőséges, zsíros, magyar konyhát vitt anyám, s hét ember tápláléka kifutotta a száz forintból. Valamilyen kánaáni bőség és olcsóság áradt el akkor a magyar világ fölött; nem az a kényszerű, koldusolcsóság, mint a háború után, mikor a pénzhiány szabta meg az árakat s a nyomorúság kínálta vetélkedő kótyavetyéléssel termékeit és portékáját; a béke olcsóságában mindenki megtalálta a maga számítását. Uras, zsíros, anyagias élet volt ez. Már a reggeli úgy festett, mint valamilyen családi ünnepség, névnap vagy lakodalom. Apám frissen beretválva, enyhe kölnivíz- és brillantinszagot árasztva érkezett a fürdőszobából a körülményesen megterített reggelizőasztalhoz, dohányszínű házikabátjában helyet foglalt az asztalfőn, kinyújtotta kezét a helyi újság után a klerikális újságot járattuk persze, melyet a püspök pénzén szerkesztettek s a püspöki nyomdában nyomtattak, a Felvidéki Újság-ot, s átfutotta a híreket, amíg várta, hogy a meisseni, hagymamintás kannában húzzon még a tea. Ünnepélyes pillanat volt ez. E pillanatokban apa orra alatt ott feszült még a bajuszkötő, melyet csak az étkezéshez vetett le, s egy kis zsebkefével szabályosan kétfelé simította brillantinos bajuszát. Anyám szemközt ült vele, s az asztal két oldalán két pár gyerek leste a reggeli ünnepélyes celebrálását. A gyerekek kávét reggeliztek vajas zsömlével s télen rántott levest; ám az apai reggelinek szemlélete kárpótolt mindenért s felemelő érzésekkel töltött el. Oly méltóságosan, finoman reggelizett apám; dohányszínű, barna selyemhajtókás reggeli kabátja, pecsétgyűrűs, nőies, kis kezének könnyű mozdulatai, nyugalma és pater familiasi jóindulata minden reggelinél elragadtak. Illatos, aranybarna teát ivott, sok rummal, sonkát és lágy tojást evett hozzá, mézet és magyar vajat (a vaj miatt sokat háborúskodott anyámmal, aki takarékossági szempontból, vagy a jó ég tudja, miért, dán vajat vásárolt néha, s emlékszem egy hajnali drámára is, amikor apám meggyanította ezt az ármányt, felkelt a reggelizőasztaltól, s a dán vajat a klozetba dobta!), a kenyeret külön pirították neki, s elnéztem volna ezt a válogatott étkezést, ezt a nagyvilági allűrt sokáig. Ez a reggeli idill polgári istentiszteletnek tetszett. Ilyen lassú, választékos mozdulatokkal csak az készülhetett a napi munkára, aki már annyira beérkezett, hogy napközben nem érhették megalázó meglepetések. A valóságban apám akkor még nem is érkezett be különösebben; az osztály érkezett be, amelyhez tartozott, s ennek az odatartozásnak kisugárzó öntudata avatta ilyen méltóságteljessé magatartását és mozdulatait. Aki az osztályhoz tartozott s jó volt a minősítése, meglehetős nyugalommal kezdhette a napot. Nem kellett reggeli után messzire mennie; kezdetben csak a szomszéd szobába, később, mikor az iroda megnőtt, kivettek az udvari folyosó végében három szobát, s ott rendezték be a nagyméretű irodát. A megmaradt öt szobában most már szélesebben telepesedett el a család; apám külön férfiszobát rendezett be vagy dohányzót, a szalon s az ebédlő között, ide állították be a könyvszekrényeket s egyáltalán sok új bútort rendeltek. Különös bútorok érkeztek a helybeli bútorgyárból, egészen modern bútorok, melyeknek csodájára jártak ismerőseink. A szalon -t, a lakás legfölöslegesebb szobáját, évszámra nem használták, mert a nyugati, a szalon -értelemben vett társas életet akkoriban nem ismerte a vidéki polgárság, a látogatók a fehér asztal körül gyűltek össze s ott tisliztek vacsora után, néha hajnalig is. Mégis a szalon -t nagy gonddal rendezték be. Mahagónifából készült garnitúra állott itt, gyöngyház berakásokkal, óriási tükör, nagy, feketelakkos asztal, ezüst névjegytartóval, színültig tetézve előkelő ismerősök és alkalmi látogatók teljes címet és rangot hirdető névjegyeivel, albummal, óriási tengeri kagylókkal, egy üvegdobozban anyám esküvőjén viselt mirtuszkoszorújával. Egy állványon bronz hableány kelt ki a hamutartóhullámból és fáklyát tartott a kezében, ki tudja, mi célból... Akadt itt még életnagyságú, bronzba öntött dakszlikutyaszobor is, a család egyik eldöglött kedvencének hű másolata s még több tárgy ezüstből, márványból és bronzból, s megvésett kődarab az elpusztult Messinából. Fekete, metszettüveg ablakos szekrényben sorakoztak anyám könyvei, az a néhány, amit leánykorában gyűjtött vagy apámtól kapott később ajándékba. A sok bronz és mahagóni persze ragyogott a portörléstől; mentől ritkábban használták ezt a teljesen fölösleges szobát, annál gondosabban tisztogatták. A szalon bútorai egyébként még anyai nagyapám bútorgyárában készültek, s ezért, kegyeletből, nem váltunk meg tőlük, mikor átrendeztük a lakást. A századvégi ízlés remekei voltak e bútorok, mahagóni és gyöngyház szellemes keverékei, karosszékek, dór és ion oszlopok ornamentikájával megfogalmazott széklábak, s általában minden bútordarab gondosan iparkodott leplezni rendeltetését, a szék látni valóan nem arra a célra szolgált, hogy ráüljenek, hanem éppen csak, hogy legyen. Ez volt a szalon, s meg kell vallanom, ez a mi szalonunk ízléses tartózkodásban, tompított stílusában még istenes volt a többi polgári szalonhoz képest, amilyeneket gyermekkoromban a szomszédok és ismerősök lakásaiban láttam. Ezek a századvégi modern bútorok, melyeknek rajzát és mintáját nagyapám műhelyében, mint a

14 többi magyar műhelyben, bécsi minták után másolták minden esztendőben, két nemzedék ízlését mérgezték meg. A táblabíróvilág biedermeieréből, e szelíd, humánus és jó ízlésű formákból átmenet nélkül nőtt elő az a palisander- és plüss-szörnyűség, ami a századvégi polgári bútor volt. Az ónémet ebédlő igazán célszerű és ízléses bútordarabokból állott össze, ha összehasonlítjuk azokkal a fortunaszelencés, cirádákkal ékített büfékkel, préselt szőlőfürtökkel feldíszített bőrszékekkel, tükörajtós hálószobaszekrényekkel, vörös plüssből összefércelt karosszékekkel, amilyeneket a századforduló körül kezdtek gyártani szerte a hazában. S mind e lélektelen, szemponttalan szörnyűségekhez képzeljük hozzá az elmaradhatatlan dísztárgyakat, a pálmákat a sarokban, a párnákat minden díványon és a láb alatt s a karosszékben, a kefetartót a falon, melynek gobelinje vadászjelenetet ábrázolt, az ezüstszarvast az íróasztalon, mely agancsának ágabogában tollszárakat tartott, a bronz bagoly-tintatartót, az emberi kéz mintájára formált márvány levélnyomókat, a színes gyöngyfüggönyöket, a szivargyűrűből szellemesen és festőien összeállított és üveg alá préselt kályhaellenzőket, a piszkafákat, melyeknek nikkelnyele zergepatát ábrázolt, a porcelángólyákat, melyek szárnyaik között zöld évelő növényeket őriztek, az ezüstözött öntöttvas gémeket, melyek csőrükben névjegyet tartottak s a sok plüsst, filcet, függönyanyagot, amellyel beborítottak ablakot, falat és bútort, hogy hiba ne essen, ha meg lehet valahol őrizni egy porszemet vagy el lehet sikkasztani egy tűhegynyi napsugarat... ez volt együtt a juste milieu, magyarul az enteriőr, a keret, melyben egy polgári nemzedék élt és nevelkedett. A mi lakásunkban talán megszűrte valamennyire ezt az áradást apám jó ízlése de a korszak nagy terrorja elől mi sem menekültünk sértetlen, ép bőrrel s egy-két bronzdaru vagy bőrkeretbe foglalt hímzéses falidísz, mely a szarvasok etetését ábrázolta, akadt a szalonban meg az úriszobában. A viktoriánus idők kispolgári ízléstelenségének közép-európai értelmezése volt ez az új lakásművészet s ahogy laktak, úgy öltözködtek, olvastak, társalogtak. A közelmúlt korok tiszta, szép formáit, nemes bútorait a felvilágosult, liberális polgárság ócska kacatnak tartotta, nagyanyák lomtárba való hagyatékának. Igaz, ekkortájt a világ hatalmasai is ezt az ízlést diktálták. Vilmos császár vagy VII. Edvárd belső, meghitt szobáinak berendezése miben sem különbözött egy berlini bőrorvos várószobájának bútorzatától. A korfui Achilleion császárszobájának íróasztala előtt forgatható zongoraszékre bőrnyerget szereltetett fel a magas vendég, s azon foglalt helyet, mikor dolgozott. Lehet-e csodálni, ha ugyanakkor egy magyar vidéki város egyik polgári lakásának előszobájában a kefetartó hímzése vadászjelenetet ábrázolt? 8 Az úri szobában három üvegajtós szekrényben sorakoztak a könyvek. Anyám könyvtára már inkább csak dísztárgy volt, a szalon berendezésének egyik kelléke s emlék a múltból; a mahagóniszekrény ajtaját ritkán nyitogatták. Vagy három tucat vörös vászonba kötött Egyetemes regénytár adta ki a zömét anyám könyveinek; s aztán nagy csapat német regény. Kedvenc írója volt Rudolf Herzog, s kedvenc könyve ennek az írónak Das grosse Heimweh című regénye. Sárga bőrben, két kötetben, díszhelyen állott Freytag Soll und Haben-je, aztán néhány kötet Schiller. Goethét a polgári könyvtárak nem kedvelték. Úgy vélekedtek, hogy vizenyős, klasszikus. Schiller már inkább hozzátartozott a könyvtárhoz, különösen a Haramiák és az Ármány és szerelem kötetei, no meg A harang egyik díszes kiadása. Schillerben valahogy a liberalizmus előfutárját látták, a forradalmárt. Goethe volt a merev forma, a klasszikus maradiság, az unalom. Nem hiszem, hogy a századvégi polgár sok egyebet olvasott volna Goethétől, mint a Hermann und Dorothea néhány énekét az iskolában s később A vándor éji dalá-t. Anyám kedvelte a modern német szerzőket. Herzog és Freytag mellett helyet kaptak kedves könyvei között Stratz, Ompteda s egypár német humorista művei. Ítéletem nincs e könyvekről, mert gyermekkoromban, mikor a szülői könyvtárra rászabadultam, már ösztönösen irtóztam e művektől s egyiket sem bírtam elolvasni. Különös módon akadt egy kötet Lilly Braun: Memoiren einer Sozialistin is. Anyám ízlésének igazolására mondom, hogy Marlitt- vagy Courts-Mahler-féle irodalom nem gyűlt fel könyvszekrényében. Bizonyos, hogy Herzog és Freytag, a maguk érzelmes-hazafias szemléletén túl, igazibb írók voltak, mint a Dekobrák és Vicki Baumok, kiknek ponyvája ma elborítja a polgári hálószobák éjjeliszekrényeinek fedőlapjait. Verseskönyvet még véletlenül sem vásároltak ebben az időben. A költészet rossz emlék volt, lidércálom az iskolából, memoriter és szorgalmi feladat. Az a kedves, naiv szokás, a nagy költők aranyköpéseinek és halhatatlan verssorainak lemásolása az albumba, mely a múlt század elején polgári családokban hímzés, hárfázás és selyemrefestés mellett az úri leánykák szellemi életének egyik bizonyítéka volt, a század végén nem divatozott már. Ma sem értem, hogyan került anyám könyvei

15 közé Klopstock emésztő-unalmas klapanciája, a Messiás... Magyar könyv kevés akadt csak e női könyvszekrényben. Anyám egyik legkedvesebb magyar olvasmánya volt Werner Gyula Besztercei diákok című regénye; ezt nekem is el kellett olvasni, s nem nyugodott, míg át nem rágtam magam rajta; úgy emlékszem, érzelmes művecske volt, de mindenesetre rokonszenvesebb, érzelmességében is tapintatosabb és tartózkodóbb, mint az egykorú nőírók regényei. Karin Michaelis is akadt a fekete könyvszekrényben (azt hiszem, Ulla Fangel volt a ríkató Michaelis-történet címe) s nagy kötetben néhány évfolyam Velhagen und Klasings Monatshefte. Ezeket a német családi folyóiratokat Über Land und Meer, Blatt der Hausfrau, Haus, Hof, Garten s ahogy sorra nevezték milliós példányszámban olvasták a polgárok szerte a világon, s a magyar családok is gyönyörűséggel forgatták e finom papíron nyomtatott, szabásmintákkal, ételreceptekkel, háztartási tanácsokkal s nem utolsósorban a hozzávaló beszélyekkel és versekkel bőségesen megtömött folyóiratokat. Persze, az Új Idők méltán sorakozott e szellemi táplálékhoz. Igénytelenségében, simulékonyságában talán még irodalmibb volt e magyar családi folyóirat, mint például az Über Land und Meer. Semmi esetre sem rontott annyit az irodalmi ízlésen, mint német társai. Apám könyvtára tekintélyes volt, és elfoglalta az úri szoba leghosszabb falát. A magyar szépírók közül Mikszáthot olvasta legszívesebben. Jogi könyveit, a hasas corpus juris-köteteket, a döntvénytárakat és szemelvényeket a magánjog köréből az irodában őrizte; a lakás három magas, falba épített könyvszekrénye tele volt szépirodalommal. A városunkbeli polgárság sokat és szívesen olvasott. Ebben a városban már két évszázaddal elébb tartottak irodalmi szalonokat, a XVIII. század vége felé itt jurátuskodott Kazinczy Ferenc, itt lapot és folyóiratot nyomtattak, mikor a magyar Alföld városaiban, csekélyke kivétellel, a téli évad szellemi életének csúcspontját a disznótoros összejövetel jelentette. A Fő utca boltíves szalonjaiban évszázaddal elébb már irodalomról vitatkoztak, s a magyar könyvből, akkor is, később is, több fogyott e vegyes ajkú, de mindenkor magyar műveltségű városban, mint Pest-Budán. Négy könyvkereskedő élt, sőt gazdagodott e kicsiny, alig negyvenezer lélekkel népes városban. A könyvkereskedésekben délelőtt kaszinót tartottak a hivatalukból hazatérő városi urak, kényelmes karosszékekben elterpeszkedve lapozták a polcon felhalmozott könyvújdonságokat; az a gátat szakított szellemi áradás, mely a háború után elöntötte a könyvpiacot, ismeretlen volt még gyermekkoromban, minden újonnan megjelent könyvet megvitattak, s alig múlt el nap, hogy a négy könyvkereskedő közül valamelyik szíves megtekintésre ne küldött volna irodalmi újdonságokat... A könyvvel a mi házunkban áhítatosan bántak. Számon tartottunk minden egyes kötetet, volt katalógus is, vászonfedelű füzet, melyben följegyeztük a kölcsönadott könyvek címeit. Akkoriban, ha egy polgári sorsú asszony unatkozott, nem kártyázott, nem szaladt a moziba vagy kávéházba, hanem elővett egy könyvet és olvasott. Apám estéi is így teltek el, könyvvel a kezében. Túlzás nélkül mondhatom, hogy a mi vidékünkön a századvégi polgárság számára a könyv igazán szükséglet volt, napi kenyér. Nem múlt el nap a középosztálybeli, értelmes ember számára, hogy az esti órákban, elvalvás előtt, az ágyban néhány oldalt ne olvasott volna valamilyen új vagy egyszerűen csak kedves emlékű könyvből. Járt egy angol folyóirat is a házba, a Nature című természettudományi újság, de ezt csak ritkán forgattuk, mert az angol nyelvvel valamennyien hadilábon álltunk a családban, bár esztendőkön át beállított, minden héten háromszor az öreg, iszákos angol nyelvmester, akit néha megleptünk ebéd után, amint apámmal kettesben, az úri szoba kényelmes karosszékeiben, angolóra ürügye alatt békésen szunyókáltak. A magyar folyóiratok közül Tisza István lapja, a Magyar Figyelő járt nekünk; apám ugyan nem volt munkapárti, s kitartott Andrássy kézfogásánál, aki egy ideig a város képviselője volt. A napilapok közül sokáig járt a Pesti Hírlap, s két gyermekújságra is előfizettek. Az Én Újságom-ra és a Zászlónk-ra. Ezt az utóbbit kisdiák koromban izgatottan vártam és nagy élvezettel olvastam; úgy látszik, ügyesen szerkesztették, mert mindig mondott valamit, ami a fiúkat érdekelte. Áttetsző szándék nélkül, hangsúlyozott nevelő jelleg nélkül, szórakoztatott és oktatott. Rengeteg könyv gyűlt fel idővel az emeletes, szárnyas ajtajú szekrényekben. A szíves megtekintésre küldött könyveket legtöbbször elfelejtették visszaküldeni, a könyvszámlát év végén fizették csak a kereskedőnél, s nem sokat törődtek vele, ha néhány tucat olyan könyv árát is meg kellett téríteni, melyek olvasatlanul és felvágatlanul porosodtak a nagy szekrények alsó polcain. A könyvtár anyagát ketté kellett választani: nagyobb felét az ügynök adta el, s csak kisebbik részét válogatta össze szándék, hajlam és kíváncsiság. Itt sorakozott mindenekelőtt a teljes Mikszáth s a teljes, egészvászonba kötött Jókai. Ez a jubileumi kiadású, százkötetes Jókai lassanként elapadt, mert a Forgách utcai antikvárius, akinél iskolaév végén értékesítettük a fölöslegessé vált tankönyveket, ötven krajcárt fizetett egy kötet Jókaiért, s nem is tisztelt más egyebet a világirodalomból. A Jókai-köteteket nem léhaságból vagy prédavágyból cipeltük az

16 antikváriushoz évekig vajúdtam, amíg rászántam magam A kőszívű ember fiai-nak, vagy az Egy magyar nábob-nak értékesítésére, s igazán csak a szükség parancsoló szava kényszerített rá meg az ódondász szigora, aki nagyszerűen kiismerte magát Jókai regényeinek napi árfolyamai között, melyek meglehetősen változtak. Az egyes remekművek, mint Az új földesúr vagy Az arany ember, s főként A lélekidomár, mint időtálló, fémjelzett értékek díszelegtek az ódondász árfolyamlistáján, s minden időben megadta érettük az ötven krajcárt; Rab Ráby-ért nem adott többet három hatosnál, a Politikai divatok-at két hatosra becsülte, s a Dekameron-ért nem adott semmit. Tömörkényt, Gárdonyit, Herczeget sem vásárolt szívesen, sőt csodálatosképpen Mikszáthot sem szívelte. Így aztán reáfanyalodtam szeretett Jókaim elkótyavetyélésére a mi családunkban nagyon érzékenyen megtartották a névnapokat, születésnapokat, a családtagok sohasem feledkeztek meg ilyen alkalmakkor egymás megajándékozásáról, s mert pénzem nem volt, a szorgalmi munkákat meg nem kedveltem, kénytelen voltam születésnap vagy karácsony előtt egyes darabokat értékesíteni apám könyvtárából, hogy ne álljak aztán szégyenszemre üres kezekkel az ünneplők között. Magyarul, loptam a könyveket apám könyvtárából, hogy aztán a tolvajlott holmi árából a legkülönösebb tárgyakkal ajándékozhassam meg szeretteimet. A szándék nemessége nem változtatott a durva tényen, a Jókaiakat kétségtelenül loptuk az apai könyvtárakból, barátaimmal együtt, s az ódondász, a fekete sapkás és pátriárkaszakállas orgazda nagyon jól tudta, hogy nyolc-tíz éves gyermekek nem jutnak tisztességes úton A kőszívű ember fiai-hoz. A jubileumi Jókai-sorozat meglehetősen leapadt, mire felsőbb gimnáziumba kerültem. Bordó kötésben, aranybetűkkel, a szerzők névaláírását a kötés címlapján fakszimilében bemutató címkével, hosszú polcot foglalt el a Magyar Remekírók sorozata. Ami a gyűjteményből esetleg hiányzott, azt megtalálta a kutató a Remekírók képes könyvtárá -ban, e különösen díszes, a kötet fedőlapján a szerző aranynyomásos, domborművű arcképével ékített, ibolyalevelekkel tarkított kötésű sorozatban, amelynek lapjain a szöveget félre nem érthető illusztrációk tarkították. Ezek a rajzok az olvasó kedvét iparkodtak fokozni, s egyszerű módon fejezték ki azt, amit a költő körülírt vagy csak sejteni engedett. Különösen emlékemben maradt Reviczky Gyula összegyűjtött műveinek sovány kötet volt mindössze ez az összegyűjtött mű egyik illusztrációja, mely az Éneklő koldus című vershez készült, s csakugyan éneklő, vak koldust mutatott be, hosszú szakállas aggastyánt, aki udvaron ül, a kerti kőfal tövében és hárfázik. Mindig sírtam, mikor ezt a képet fellapoztam, s a naiv, szomorú verset elolvastam. Élesen látom a kötetek színét, a Klasszikus Regénytár haragoszöld kötését, Kossuth barna Iratait az emigrációból, Herbert Spencer világoskék műveit, Brehm sötétbarna Az állatok világá-t, valamilyen díszkötéses természettudományi sorozatot, melynek egyes kötetei Az ember, A föld és A világegyetem címet viselték különösen e legutolsó ragadta meg figyelmem, s már akkor is merész vállalkozásnak tartottam szerző és kiadó részéről, hogy ezt a meglehetős bőségű anyagot, mely a világegyetem kisebb és nagyobb részletkérdéseit öleli fel, egyetlen kötetbe gyűjtötték össze. Emlékszem még egy óriási terjedelmű, valóságos ékkövekkel és fémlapokkal kirakott fedelű díszmű -re, mely az Árpádok honfoglalását mutatta be írásban és képben, s nagyon ügyes ügynök lehetett, aki ezt a könyvszörnyeteget lakásunkba csempészte. Tóth Béla Szájról szájra kötete és Magyar andekdotakincs-e, Herczeg és Tömörkény néhány könyve, Kemény Rajongók és Zord idő című művei, Arany, Vörösmarty és Petőfi költeményeinek néhány régebbi kiadása s egy kötet Pekár is akadt e könyvszekrényben, a szerző Dodó főhadnagy című regénye. Az első modern könyv, mely polgárjogot szerzett e polcokon, Móricz Sárarany-a volt. Apám akkortájt különös vonzódással és előszeretettel olvasta a klasszikus magyar szerzőket, például estéken át tudta olvasni Kölcseyt, Kazinczyt, de még Gvadányit is. Később, mikor nyugatos könyveket cipeltem a házba, nagy sikere volt Karinthy irodalmi gúnyképeinek; a megcsúfolt szerzőket jórészt nem ismerték Adyt csak Rákosi ismertetésében fedezték fel, Kosztolányit, Babitsot is inkább csak irodalompolitikai veszekedések alkalmával hallották emlegetni, de a gúnyképeket elismeréssel nézegették. Így írnak ők mondogatták. S ilyen közvetett módon Karinthy híres könyve csakugyan népszerűsítette a korszerű irodalmat. Minden hétfőn beállított egy görnyedt, gajdoló ember, hátán egy bőriszákkal, melyből a Tolnai Világlapja, az Új Idők, Velhagen und Klasings Monatshefte s a belföldi és külföldi irodalmi futárok bő választékát tárta elénk. Itt van, ő itt van énekelte, már a lépcsőn, lelkendezve és fájdalmasan, mintha óriási jelentőségű dolog lenne, hogy megérkezett a Blatt der Hausfrau. És csakugyan, szívdobogva vártuk. Az Irodalmat hozta vidéki életünkbe, a Kultúrát. Húsz évig nem láttam aztán ezt a heroldot. Mikor, két évtized után, megint egyszer városunkba kerültem, a gyermekkor visszajáró kísértetei között felmerült ez a kis törpe is, megállított az utcán, ismerős tekintettel mért végig, és bizalmasan, szája mellé illesztett keze mögül súgta: Harminc évig hordtam szét a városban a kultúrát; tudja, mi lett a vége? Beleestem a

17 pöcegödörbe. Legyintett és otthagyott az utcasarkon. Érdeklődtem és megtudtam, hogy szó szerint igaz ez a szomorú hír; hátán a kultúrával megtömött iszákkal beleesett a pöcegödörbe, és csaknem megfulladt. Otromba jelkép ez, s mégis úgy éreztem, a kispolgári kultúra e lelkes terjesztőjét nem is sújthatta másfajta végzet. 9 A cselédek a konyhában aludtak. Akármilyen tágas volt is különben a lakás, s a régi vidéki családi házakban nemritkán tíz-tizenkét szoba is állott a családtagok rendelkezésére a szakácsné és a mindenes szobalány ott aludtak a konyhában, ahol naphosszat főztek és mosogattak. Reggel ott mosakodtak a konyha vízcsapjánál, melynek leöntőjébe a moslékot és a szennyvizet is öntötték. Következésképp áporodott bűz terjengett a legtöbb polgári konyhában, akármennyit szellőztettek is napközben. Ocsmány és érthetetlen helyzet volt ez, de senki nem törte a fejét rajta, a társadalom így rendezkedett be, az uraságok öt, nyolc vagy tíz szobában laktak, a szobákban volt zongora, bronz dísztárgyak, csipkefüggönyök, szekrények tele könyvekkel, ezüsttel és porcelánnal, s minden ragyogott a tisztaságtól, a cselédek naphosszat port törültek a lakásban és tollseprűvel űzték a bacilusokat, az asztalt tisztán és gonddal terítették, az étel, mely az asztalra került, ízes volt és különös műgonddal készült de a cselédek ott főttek és aszalódtak életükhosszat a konyha ételgőzében, s testi kipárolgásuk elvegyült az ételek párájával és ízével, melyek aztán az úri lakás asztalára kerültek. Senki nem gondolkozott ezen. A cseléd szociális helyzete, a polgáriasuló, a század eleji magyar családban a legkülönösebb volt. Nem tartozott a proletárok közé ezt a fogalmat akkor még csak a pártirodákban szövegezték, nem volt öntudatos bérmunkás a cseléd, világi helyzetéről ugyancsak keveset tudott. Egyszerűen cseléd volt. Nagyon rosszul fizették rosszabbul, mint akármilyen bérmunkást, gyalázatosabban, mint a napszámosokat agyondolgoztatták, s a legelső veszekedésnél kitették a szűrét, kétheti felmondással útilaput kötöttek a talpa alá, még ha húsz esztendőt dolgozott is elébb egy helyben. Cserébe megvolt mindene, mint a polgári háziasszonyok mondották, kosztja, kvártélya, mi kell több? A kvártély az a fiókos láda volt, mely a konyhában állott, megrakva vörös és csíkos-cihás cselédágyneművel éjszakára kinyitották a láda tetejét, kihúzták az alsó fiókot, s ebben aludtak a cselédek, a táplálék minősége persze helyenként változott, de még abban a kánaáni háború előtti magyar bőségben is kiadtak legtöbb helyen a cselédeknek, megjelölték a falatokat, melyeket elfogyaszthatnak a tálak maradékaiból, levágták számukra a napi karéj kenyeret, kimérték a tejet, kávét persze csak frankosat kaptak a cselédek, s kiszámolták hozzá a cukordarabkákat. A spájzot legtöbb helyen csukták. Ha a cselédet kidobták, a jó háziasszony utolsó pillanatban számba vette a távozó holmiját, valóságos testi motozást tartottak, a becsomagolt cselédmotyót apróra megvizsgálták, törülköző, ezüstkanál után kutattak, mert köztudomású volt, hogy minden cseléd lop. Ezt a motozást a lelkiismeretes háziasszony akkor is megejtette, ha a szolgálatból kilépő háztartási alkalmazott évtizedet szolgált a háznál, és keze alatt soha egy varrótű sem veszett el. A cselédek maguk sem tiltakoztak e megalázó motozások ellen, természetesnek tartották. Gyakran igaza is volt a jó háziasszonynak, mikor lopással gyanúsította e fizetett ellenségeket a cselédek szívesen loptak, főként zsebkendőket, harisnyát és törülközőket. Egyáltalán, rettenetes sok baj volt e fizetett ellenségekkel. Gyermekkorom telítve van cselédtragédiák emlékeivel. A szakácsnők általában ittak, különös előszeretettel rumot ittak, érthetetlen módon meg akartak feledkezni az alkoholos bódulatban földi helyzetükről, arról, hogy megvan mindenük, ami kell, így elsősorban a koszt-kvártélyuk. A pesztonkák férfiak után futottak, lebetegedtek, nem lehetett számítani reájuk, különösen a szlovák cselédek voltak híresek állítólagos szabadabb erkölcseikről. A cseléd helyzete a családban mindig alárendelt volt, de a régi időkben a cseléd csakugyan egy kissé családtagnak számított, akit az uraság kihasznált, holta napjáig dolgoztatott, rosszul vagy sehogy sem fizetett, ám cserébe igazán a családhoz tartozónak tekintette, s öregkorában is ellátta. A régi uraság néha fenyítette, pofozta, büntette a cselédet, életre-halálra rendelkezett vele, de a megöregedett cselédet ott tartotta a portán, a mindenest, ha engedélyével férjhez ment, kistafírozta, esetleg férjével együtt felfogadta; egyszóval vállalta a cselédet, a család egyik távoli, alacsony rangú rokonának tekintette. A polgári családnak nem volt tagja a cseléd. A kényúri felfogásból csak a rossz bánásmódot vették át, a családias összetartozás, a szociális felelősségérzet hiányzott a cseléd és az uraság kapcsolatából. A kiöregedett, munkára képtelen cselédet legtöbbször elküldték, különösebb ok nélkül, mert megunták. Nem lehetett csodálni, ha a polgári háziasszonyok a cselédek hálátlanságáról panaszkodtak e

18 változott világban. A cseléd, akármily csodálatosnak tetszik is, nem ragaszkodott többé úrnőjéhez, nem volt hajlandó élni és halni a családért, mely kenyeret adott neki, s egyik napról a másikra kirúgta az utcára, ha elhasználta már vagy megorrolt reá valamiért. A fizetett ellenség élt a gyanúperrel, hogy a polgári családnál nem lesz hosszú élete, akármilyen patriarkális hangnemben bánnak is vele. Ivott tehát, férfiak után futott, lopta a kockacukrot és a törülközőket, s iparkodott ürügyet adni a háziasszonynak a rossz véleményre, amelyet az hivatalból táplált a cselédek nemzetsége iránt. A cselédet tegezték, s a fiatalabb cseléd kezet csókolt a ház urának is. Mindez hagyomány volt, a szép, kedélyes rendi világ emléke, ennek a világnak minden viszonylagos emberiessége és patrónusi felelősségérzete nélkül. Olyan polgári család, ahol megöregedett a kiszolgált cseléd, ezer között ha egy akadt. Idegen arcok szakadatlan vándorlása volt ez a cselédjárás a mi családunkban is. Ketten aludtak a konyhában, egy idősebb, kövér szakácsnő, s a felügyelete alá rendelt szobaleány; a konyha melletti kamrában aludt a kisasszony, legtöbbször egy morvaföldi vagy sziléziai fräulein, aki német szóra oktatta a gyermekeket. Ezek a fräuleinek persze maguk is részt vettek a háztartás munkájában, vállalták saját szobájuk takarítását, s a gyermekszoba rendben tartását, vasalásnál, varrásnál őket is munkába fogták, de máskülönben nagyon vigyáztak a társadalmi különbségre, mely a cselédektől elválasztotta őket, jóllehet legtöbbször maguk is paraszti sorból származtak. Délben és este a család asztalánál ettek, de a társalgásba nem szóltak bele, s minket is csak szemöldökrántással és néma mozdulatokkal fegyelmeztek étkezés közben, mert anyám nem szívelte, ha apám jelenlétében szóra nyitják szájukat. A gyermekek és a cselédek legtöbbször jó viszonyban éltek, valahogy a felnőttek s az urak világán kívül, kissé egymásra utalva, ugyanazon a társadalmi szinten. Anyám szigorúan megkövetelte, hogy udvariasan bánjunk a cselédekkel; megfenyített, ha feleslegesen követeltük meg szolgálataikat, s nagyon ügyelt, hogy a legcsekélyebb szívességet is udvariasan megköszönjük. Mikor apám átköltözött abba a tágasabb lakásba, saját házába, a konyha mellett nagy, boltíves szobát rendeztek be cselédszobának; de nem hiszem, hogy akadt még egy tucat háztartás a városban, ahol a cselédeket külön szobákban altatták. Szőke varkocsos., kedves pesztonkaarcok vonulnak fel gyermekkorom idejéből emlékezetemben, bocinézésű, tizenöt-tizenhét éves szlovák leányok a környékbeli falvakból, akik posztócsizmában, a szegényebbje bocskorban érkezett szolgálatba, vállukon azzal az igénytelen motyóval, egy váltás fehérneművel, imakönyvvel és szentképekkel, s úgy érkeztek és tűntek, névtelenül, szinte személytelenül, mintha mind egyetlen nagy család ikertestvérei volnának. Külön nem emlékszem már egyiknek arcára sem, de látom őket, rongyaikba bugyolálva, amint nedves, szipogó orral beállítanak télvíz idején az öles hóval borított falvak egyikéből, Kavecsánból vagy Miszlókáról, a vályogból épített parasztházakból, ahol karácsonyra már elfogyott a zabkenyér, s a lányokat beküldték szolgálatra a városba. Négy-öt forint volt egy ilyen leány havi bére, de persze csak több hónapos szolgálat után, mikor már kitanult valamennyire, s nem tört el mindent, amit a kezébe vett. A bakázás tilos volt, minden hónapban egyszer, legföllebb kétszer távozhatott el a lakásból a mindenes cseléd, vasárnap délután néhány órára négyre végeztek a mosogatással, ötre felöltöztek, fél nyolcra már vissza kellett menniük. A cseléd és a gazda közötti viszonyt szabályozó 1876-iki XIII. törvénycikkely, mely ma is érvényes és minden cselédkönyv harmadik oldalán olvasható, meghatározza ugyan, hogy a cseléd... szolgálatba való lépésével a gazda, illetőleg családja háznépének tagjává válik de a gyakorlatban különösen és tökéletlenül érvényesült csak ez az emelkedett szempont. Ez a szolgálati szabályzat előírja a gazda és a cseléd jogait és kötelességeit, melyek meglehetős aránytalanul viszonylanak; például azon cseléd, aki... a szolgálatba, melyre szegődött, beállani vonakodik, a gazda kívánatára arra hatóságilag kényszerítendő ; aztán a cseléd tartozik ládáját, ruháját és minden ingóságát, ha a gazda úgy kívánja, gazdája házánál tartani, s ha a gazdának alapos gyanúja támad, a cseléd holmiját, annak jelenlétében megvizsgálhatja s ezzel a joggal a gazdák sűrűn éltek. Ennek a szabályrendeletnek 45. paragrafusa szó szerint és keresetlen őszinteséggel kimondja, hogy: A cseléd a gazda parancsait tisztelettel és megadással fogadni tartozik; kifejezések és cselekmények, melyek a család és háznép keretén kívül más személyek között sértőnek tekintethetnek a gazda irányában nem támasztják a vélelmet, hogy a cselédet becsületében érinteni szándékozott volna. Magyarul, a gazda szidhatja a cselédet, mint a bokrot, lecsepülheti a sárga földig, becsmérlései nem tekintethetnek sértőknek. Ilyen feltételek mellett élt a polgárság közös fedél alatt cselédeivel. A szakácsnék, a klimaktérium és az idült alkoholizmus korába jutva, néha kést fogtak a háziakra s a lázadó kedélyű pesztonkák néha kereket oldottak; általában ritka volt az olyan cseléd, aki esztendőnél hosszabb ideig kitartott egy helyben. A cselédek mellett a ház állandó vándorai voltak a mosónék, vasalónék

19 s a varrónék, ezek a kültelki frájlák, akik már kisasszonyosan öltözködtek s veszedelmesen hatottak a család növekedő, nyugtalankodó fiúgyermekeire. Sok polgári családban elvárták a fiatal parasztcselédektől, hogy a ház úrfiait átsegítsék a pubertás nehéz idején, s rendelkezésükre álljanak testük intimebb szolgálataival is. Gyakran hallottam polgári szülőktől, amint elégülten adták elő, hogy serdülő fiuk mellé sikerült csinos, fiatal pesztonkát szerződtetni, mert ezek mégis egészségesebbek, mint a nőszemélyek, kikhez a kamaszodó fiúk első szükségükben fordulni szoktak. Ha a cseléd teherbe jutott az úrfitól, kitették, s a gavallér polgári nagyapa, a snájdig kölyökapa helyett bizonyos kacér és somolygó büszkeséggel fizetgette a nyolc-tíz forint tartásdíjat. Berögzött szokás volt ez. A cselédeket rokonaimnak éreztem, hozzájuk húztam, szívesen ültem gyermekkoromban közöttük, a felmosott konyhában, a meleg tűzhely mellett, hallgattam zagyva babonáikat, értelmetlen álmodozásukat, míg anyám reám nem lelt s a belső szobába nem parancsolt. A cselédarcok nagy tömegének zűrzavarából kiemelkedik egy Hajduné nevű iszákos vénasszony rémképe, aki legtöbbször élesre fent késsel jelent meg nálunk, tökrészegen, óvatlan pillanatban, s meg akarta ölni a gyermekeket, anyámat, életveszélyesen hadakozott, a segítségül hívott rendőrök is alig bírták lefogni. Hajduné fényes nappal érkezett, váratlan órákban, mint a vak sors küldöttje a görög drámákban, s cselédek, nagyságák, gyermekek visongva menekültek kamrákba, pincébe és padlásra a dülöngélő asszony elől, aki éles kését villogtatva vándorolt a ház folyosóin, s mint a mesebeli boszorkány, gyermekáldozatot keresett uzsonnára. Gyermekkori neurózisom, érzékenységem egyik okozója Hajduné volt, akitől úgy féltem, mint a primitív népek az ördögtől. A cselédektől különben is sok babonát, vajákos félelmet tanultam. Hajduné addig tombolt a házban, míg egy napon meggyulladt benne a pálinka, s szerencsésen megszabadultunk tőle; évekbe tellett, amíg a természet rászánta magát az örvendetes megoldásra. Arra senki sem gondolt, hogy Hajduné egyszerűen beteg, delirium tremensben szenved, s tanácsos lenne elhelyezni egy menhelyen. Cselédeket nem vittek menhelyre, valószínűleg túl előkelő hely volt az számukra. A házmester olyan rangos, rámás csizmás, hegyesre pedrett bajuszú magyar hajdú volt, mintha Jankó János rajzolta volna remekbe. Hajdú volt a megyeházán, ragyogóra subickolt csizmákat viselt, zsinóros mundért, rátarti, gőgös magyar ember volt, aki semmi pénzért nem vett volna seprűt a kezébe. A házimunkát persze felesége végezte, ő dolgozott erre a nemes és nemzetes úrra s kereste a pénzt a két fiúra, kik kedves pajtásaim voltak, az egyik a gépészetit végezte s később matróznak szegődött; a másik felsőbb iskolába járt, anyja urasan öltöztette, úrnak nevelte. A házmester rangos életmódja és napi pálinkaadagja, a két fiú tanszerei, úrias ruházatuk, ez mind az öreg házmesterné keze munkájából került elő, a kapupénzfillérekből, szemétpénzekből, mosás-vasalás-bérből, mert a házmesterné mosott, mángorolt, vasalt az egész házra. A két fiút sikerrel felnevelte úrnak, elvégezték az iskolákat, s aztán elestek mindketten a háborúban. Akkor a házmesterné is inni kezdett, s a részeges házaspárt kitették a házból. 10 Ilyen volt a ház, a lakás. Az ebédlő ablakából a szemközti nagy szállodára nyílott kilátás, az országrésznek e leghatalmasabb fogadójára, ahol Ferenc József császár és király is lakott és ebédelt egyszer, mikor ezen a vidéken tartották a hadgyakorlatokat. A szálloda első emeletén, szemközt ebédlőnk ablakaival nyíltak a királyi lakosztály ablakai, s egyszer, mikor öcsém sarlachban megbetegedett, mi is aludtunk abban az előkelő szobában, s egész éjjel nem bírtam lehunyni szemem az izgalomtól. A fogadó vendéglőjét egy vörös hajú kocsmáros bérelte, akit a királylátogatás arra ösztönzött, hogy illetlenül borsos számlát nyújtson be a kabinetirodának; különösen a halat drágállotta Ferenc József útimarsallja, s erélyesen megrótta a pénzéhes kocsmárost, aki ilyen szégyent hozott a városra. A fogadó étterméből nyílt a hatalmas szála, ahol a hangversenyeket, felolvasásokat és megyebálokat tartották, meg a helyi tánciskolák próbabáljait, ezeket a kölnivízszagú, fodros, zavaros emlékű gyermekmulatságokat. Táncra és illemre a szálloda egyik emeleti, kisebb termében oktatta a város ifjúságát a sánta, öreg táncmester s hódítóan elegáns, fiatal segédje, T. úr, aki tetőtől talpig valamilyen fahéjszagú parfőmmel locsolta magát; s talán ez a nagyon erős, ellenszenves szag okozta, hogy féltem tőle, nem fogadtam meg tanácsait és nem tanultam meg táncolni soha. A teremben gázláng égett, s a kis táncosnők lobogó szalagokkal röpködtek az örökké lehangolt zongora hangjaira, boston volt a divatos tánc, de tanultunk különös polkákat is, például tiroli landlert. Íme néhány mozdulat, melyre szüksége lesz az életben! mondotta K. úr, a sánta táncmester a boldogtalan, ballábas növendéknek. Fekete zsakettjében fürgén ugrált a város jobb családjainak zártkörű gyermekcsoportja

20 közepette, s szemléltetően mutatta be a mozdulatokat, melyekre szükségük lesz az életben. Az egyik ilyen mozdulat K. úr eredeti kreációja örökre emlékembe vésődött: a táncosnőt hátulról közelítette meg táncosa, lopakodó, bakkecskeugrásra emlékeztető lépéssel, s hol jobbról, hol balról pillantott előre a háromütemes lépésben ide-oda ringó és szemérmes várakozással vigyorgó partnernő arcába. Pomádészag, gyermekhajszag, fiatal testek izzadságszaga s az örökké szivárgó gázlámpák szaga keveredett el ebben a teremben T. úr fahéjparfőmjével s adta össze mindenestől azt a soha nem múló izgalomemléket, azt a gyermekszerelem-illatot, mely ma is megcsapja orromat, ha háromütemű polkahangokat hallok valahol. Az ebédlő ablakából látni lehetett a nagy, kockakövekkel kirakott teret, ahol a fuvarosok és vásárosok gyűltek össze minden reggel. Színes, rikító kép volt ez, mint valamilyen ázsiai vásár. Ennek a térnek sarkán zendült fel minden délben, ablakaink alatt, a temetési menetek circumdederunt me -je vagy a katonatemetések gyászindulója, melyet rezesbanda fújt. A városi halottakat idáig kísérte csak gyalog a papság, itt beszentelték a koporsót, a pap, a fáklyavivők és a gyásznép kocsira ültek, s a gyászdíszbe öltözött, fekete strucctollas paripák innen már gyors ütemben robogtak tovább a halottaskocsival a köztemető felé. Pontosan déli két órakor, gyermekkorom hosszú évtizedén át majd minden délben, mikor a szobalány behozta a tésztát, felharsant az ablak alatt a gyászinduló, hallottam a pap panaszos énekét, a latin szavakat, a katonazenekar öblös, recsegő gyászhangjait s csaknem minden délben kétségbeesés és szomorúság facsarta meg szívemet. Ezt a kétségbeesést nem éppen a halál érthetetlen és kegyetlen titka váltotta ki belőlem, hanem anyám merev pedagógiai elvei, aki egyszer s mindenkorra kereken megtiltotta, hogy mindenféle szedett-vedett, idegen halottak kedvéért felugráljunk az asztaltól. Ha katonát temettek, másfél óra múlva megint csak elmasírozott ablakaink alatt a rezesbanda, de most már víg, ropogós dallamokat játszott, így hirdetve az élet diadalát a halál fölött. (Egyik nevelőm értelmezte így a temetőből visszatérő honvédzenekar jókedvét.) A katonatemetések díszes parádéja egy időben sok bakát csábított az öngyilkosságra; érzelmes parasztlegények megvallották búcsúleveleikben, hogy megirigyelték a díszesen eltemetett falubeli bajtárs tisztességét, ők sem maradhatnak el a virtusban, követik a jó pajtást a halálba, s kérik a családot, jó ismerősöket és a komaságot, ne sajnálják a fáradságot és kísérjék ki őket is a rezesbandával a temetőbe. Valóságos járvány tört ki egy időben a bakák között, akik vetélkedve lőtték agyon magukat szolgálati fegyverükkel, hogy a falubeli Borcsa láthassa a zenekaros parádét, amellyel jegyesét a temetőbe kísérik. A katonai hatóságok később megtiltották, hogy öngyilkos bakákat is zenekari és díszkísérettel temessenek. A járvány enyhült, a bakák meggondolták, érdemes-e zene nélkül temetkezni. A nagy tér egyik földszintes házában kitűnő, savanykás helmeci bort mértek Az arany képzelődéshez címzett kocsmában, mely naphosszat tele volt fuvarosokkal. Gyermekparadicsom volt ez a térség. Délig főztek a lacikonyhákban, báránybőr süveges, tatár pofák álldogáltak itt a vásáros szekerek mellett, birkabőr subában, ostorral kezükben, rendíthetetlen méltósággal és türelemmel; abaúji, borsodi, zempléni és gömöri fuvarosok, akik elcsászkáltak idáig szezoncikkeikkel, meg nagyvásárkor, aztán halinacsizmás, kerek kalapos, bőrtüszős szlovák szekeresek, akik fát, rizikegombát, ostyepkát, juhtúrót, édes brinzát s birkagyomorba töltött gomolyasajtot árultak. Ezen a téren ütötték fel sátraikat a vándorcirkuszok, itt építette otthonát városunkban az első biograph, a mozgóképszínház, mely városról városra vándorolt addig szegényes műsorával, saját áramfejlesztő villanytelepével, saját kikiáltójával. Salamon király felemeli jobb kezét! kiáltotta a sötét biograph nézőterének egyik sarkából a kikiáltó, s csakugyan, feltűnt a reszketős képen egy homályos alak, aki kezét mozgatta. A mozgóképek nem sokat törődtek a sztárokkal, rendezővel, díszletekkel; igaz, a közönség is szerényebb volt, beértük az egyszerű csodával, lélegzetvisszafojtva szemléltük, amint a halott kép életre kel és mozog. Ez a tér, a nagy, négyszögletes tér szünetlen telítve volt izgalmas látnivalókkal. Itt vonultak fel a kóklerek, a kötéltáncosok és vándorló bűvészek, itt ütöttek sátrat a hippodromok és panoptikumok, itt lehetett látni a magzat fejlődését és XII. Leó pápát a halottas ágyon, életnagyságban, agonizáló állapotban a halálsápadt pápa viaszkeblét szellemes szerkezet pihegtette, s a haldokló aggastyán rémképével sokáig álmodtam. Itt láttam az első menazsériát, mely rettenetesen lesújtott, itt láttam először élőlényt rabságban, rács mögött, a látvány elbírhatatlannak tűnt, sértette igazságérzetemet, s mozgalmat indítottam lakóházunk gyermekei között az állatok megszabadítására. Ezen a téren láttam az első osztályharcot vagy legalábbis annak valamilyen kezdetleges, öntudatlan fellobbanását: egyik vasárnap délután összeverekedtek a téren őgyelgő kubikosok a vállalkozó pallérral, aki lecsípett valamit munkabérükből, a rendőrök a szorongatott kabátos ember segítségére siettek, a téren őgyelgő, korzózó bakák a rendőrök ellen fordultak, s a csiricsáré parasztlányszoknyáktól és keményített fejkendőktől színes, fekete gubás parasztokkal és egyenruhás

SZABÓ MAGDA. Abigél MÓRA KÖNYVKIADÓ A BORÍTÓ VERES ÁGNES MUNKÁJA ÖTÖDIK KIADÁS

SZABÓ MAGDA. Abigél MÓRA KÖNYVKIADÓ A BORÍTÓ VERES ÁGNES MUNKÁJA ÖTÖDIK KIADÁS SZABÓ MAGDA Abigél MÓRA KÖNYVKIADÓ A BORÍTÓ VERES ÁGNES MUNKÁJA ÖTÖDIK KIADÁS Szabó Magda, 1970, 1997 Móra Könyvkiadó, 1994, 1997 TARTALOMJEGYZÉK GINA INTÉZETBE KERÜL... 3 MATULA PÜSPÖK ISKOLÁJA... 7 AZ

Részletesebben

FJODOR MIHAJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ. Bűn és bűnhődés. Fordította Görög Imre és G. Beke Margit TARTALOM

FJODOR MIHAJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ. Bűn és bűnhődés. Fordította Görög Imre és G. Beke Margit TARTALOM FJODOR MIHAJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ Bűn és bűnhődés Fordította Görög Imre és G. Beke Margit TARTALOM ELSŐ RÉSZ MÁSODIK RÉSZ HARMADIK RÉSZ NEGYEDIK RÉSZ ÖTÖDIK RÉSZ HATODIK RÉSZ EPILÓGUS ELSŐ RÉSZ 2 1 Július

Részletesebben

Ken Follett. Egy férfi Szentpétervárról. Regény

Ken Follett. Egy férfi Szentpétervárról. Regény Ken Follett Egy férfi Szentpétervárról NNCL1551-534v1.0 Regény Árkádia Budapest 1985 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Ken Follett The Man From St. Petersburg William Morrow and Company, Inc.

Részletesebben

SCHÜTZ ANTAL ÉLETEM EMLÉKEZÉSEK BUDAPEST A.SZENT ISTVÁN-TÁRSULAT KIADÁSA

SCHÜTZ ANTAL ÉLETEM EMLÉKEZÉSEK BUDAPEST A.SZENT ISTVÁN-TÁRSULAT KIADÁSA SCHÜTZ ANTAL ÉLETEM EMLÉKEZÉSEK BUDAPEST A.SZENT ISTVÁN-TÁRSULAT KIADÁSA TARTALOMJEGYZÉK Falum....3 Földieim....4 Az otthon...8 Szülőim....9 Elődeim, rokonaim, szomszédaim....10 Gyermekkorom...12 Hogyan

Részletesebben

Cseri Kálmán. Család. Az interjút készítette: Fekete Zsuzsa Budapest, 2011. október-december Szerkesztette: Kádár Judit

Cseri Kálmán. Család. Az interjút készítette: Fekete Zsuzsa Budapest, 2011. október-december Szerkesztette: Kádár Judit Cseri Kálmán Az interjút készítette: Fekete Zsuzsa Budapest, 2011. október-december Szerkesztette: Kádár Judit Család Nagyszülők, dédszülők A nagyszüleimmel kapcsolatban alig van emlékem. A szüleim viszonylag

Részletesebben

E fiúból pap lesz, akárki meglássa 1

E fiúból pap lesz, akárki meglássa 1 E fiúból pap lesz, akárki meglássa 1 Városmajor, 2005. január 4. I. ISKOLA A FOLYÓPARTON Hatvanadik születésnapomon megköszöntöttek testvéreim a Bokorban. A tósztot egy nálam 15 évvel volt fiatalabb férfiú

Részletesebben

Natascha Kampusch esetét több tényező miatt nevezhetjük egyedinek. Először a fogság hihetetlenül hosszú ideje miatt. Másodszor azért, mert az efféle

Natascha Kampusch esetét több tényező miatt nevezhetjük egyedinek. Először a fogság hihetetlenül hosszú ideje miatt. Másodszor azért, mert az efféle 1 Natascha Kampusch esetét több tényező miatt nevezhetjük egyedinek. Először a fogság hihetetlenül hosszú ideje miatt. Másodszor azért, mert az efféle bűncselekmények egyik lényeges jellemzője, hogy az

Részletesebben

Az eddig megjelent kötetek: I. Varázslat II. Átkos örökség III. Örvényben IV. Vágyakozás V. Halálos bűn

Az eddig megjelent kötetek: I. Varázslat II. Átkos örökség III. Örvényben IV. Vágyakozás V. Halálos bűn A sorozat Nincs menekülés című hatodik kötete november 25-től kapható a hírlapárusoknál, valamint viszonteladóknak az Agora Kft.-nél (Bp., XIII. Váci út 168.). A további kötetek hathetenként jelennek meg.

Részletesebben

My way is to begin with the beginning, szokásom a kezdetén kezdeni mondta Lord Byron, és ő csak tudta, mi illik, ha előkelő angolokról van szó.

My way is to begin with the beginning, szokásom a kezdetén kezdeni mondta Lord Byron, és ő csak tudta, mi illik, ha előkelő angolokról van szó. My way is to begin with the beginning, szokásom a kezdetén kezdeni mondta Lord Byron, és ő csak tudta, mi illik, ha előkelő angolokról van szó. Végeredményben minden történetem ott kezdődik, hogy megszülettem

Részletesebben

MÓRICZ ZSIGMOND LÉGY JÓ MINDHALÁLIG

MÓRICZ ZSIGMOND LÉGY JÓ MINDHALÁLIG MÓRICZ ZSIGMOND LÉGY JÓ MINDHALÁLIG TARTALOM ELSŐ FEJEZET amelyben egy kisdiák elveszíti a kalapját, s emiatt késő télig hajadonfővel jár szegényke esőben, hóban, míg csak a közömbös világ is észre nem

Részletesebben

EMBER AZ ORSZÁGÚT SZÉLÉN

EMBER AZ ORSZÁGÚT SZÉLÉN Wass Albert EMBER AZ ORSZÁGÚT SZÉLÉN Zas Lóránt: ERDÉLY (Wass Albertnek) Választott az, akinek hegyei vannak, akinek csillag-indájú égboltot adott az Úr, hogy alatta őrizze a csendet, patakok ficánkolását

Részletesebben

Bácskai Júlia, Tapolyai Emőke, Varró S. Gábor Ex Exek Miért vannak még mindig itt, ha már nincsenek? SZIMPOZION Az élet dolgai

Bácskai Júlia, Tapolyai Emőke, Varró S. Gábor Ex Exek Miért vannak még mindig itt, ha már nincsenek? SZIMPOZION Az élet dolgai Bácskai Júlia, Tapolyai Emőke, Varró S. Gábor Ex Exek Miért vannak még mindig itt, ha már nincsenek? SZIMPOZION Az élet dolgai Borítóterv: Malum Stúdió ISBN 978-963-248-132-6 HU ISSN 2060-7512 HU ISSN

Részletesebben

NYOLCVAN NAP ALATT A FÖLD KÖRÜL

NYOLCVAN NAP ALATT A FÖLD KÖRÜL JULES VERNE NYOLCVAN NAP ALATT A FÖLD KÖRÜL FORDÍTOTTA CSATLÓS JÁNOS TARTALOM ELSŐ FEJEZET Egy megállapodásról, melynek értelmében Phileas Fogg és Passepartout kölcsönösen gazdává, illetve inassá fogadja

Részletesebben

ROSTÁS-FARKAS GYÖRGY. A Nap gyermekei. Válogatott írások

ROSTÁS-FARKAS GYÖRGY. A Nap gyermekei. Válogatott írások ROSTÁS-FARKAS GYÖRGY A Nap gyermekei Válogatott írások ROSTÁS-FARKAS GYÖRGY A Nap gyermekei H 2 1»-» i» u ^ JiJO "Móricz Zsigmond" Megyei és Városi Könyvtár Nyíregyháza felnőtt kölcsönző Allományellcnőrizve

Részletesebben

AGATHA CHRISTIE EGY MARÉK ROZS

AGATHA CHRISTIE EGY MARÉK ROZS AGATHA CHRISTIE EGY MARÉK ROZS BŰNÜGYI REGÉNY EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1977 A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT: AGATHA CHRISTIE: A POCKET FULL OF RYE FONTANA COLLINS. LONDON. 1974 1953 BY THE

Részletesebben

Jeles András A NAP MÁR LEMENT" Misztérium-játék

Jeles András A NAP MÁR LEMENT Misztérium-játék Jeles András A NAP MÁR LEMENT" Misztérium-játék 1991 Néhány megjegyzés Az itt következő szöveg - mint minden teátrális megjelenítésre váró matéria - az olvasó számára többé-kevésbé érdekes vagy érdektelen

Részletesebben

Agatha Christie A TITOKZATOS STYLESI ESET FÜGGÖNY. A titokzatos stylesi eset. Első fejezet

Agatha Christie A TITOKZATOS STYLESI ESET FÜGGÖNY. A titokzatos stylesi eset. Első fejezet Agatha Christie A TITOKZATOS STYLESI ESET FÜGGÖNY (Tartalom) A titokzatos stylesi eset Első fejezet Stylesba megyek Az élénk érdeklődés, amely az annak idején stylesi eset -ként emlegetett ügyet kísérte,

Részletesebben

A SZEGÉNY KISGYER- MEK HOGYAN JUTOTT EL A BÚS FÉRFIVÁ VÁLÁSHOZ

A SZEGÉNY KISGYER- MEK HOGYAN JUTOTT EL A BÚS FÉRFIVÁ VÁLÁSHOZ 1 Iskolai tanulmányaim során sokat foglalkoztunk KOSZTOLÁNYI DEZSŐ munkásságával, ám az én érdeklődésemet annyira felkeltette munkássága, hogy tovább szerettem volna fejleszteni tudásomat kutatásokkal.

Részletesebben

A MAGYAR EVANGÉLIUMI RÁDIÓ ALAPÍTVÁNY KIADVÁNYA. 2010./2. szám. Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt.

A MAGYAR EVANGÉLIUMI RÁDIÓ ALAPÍTVÁNY KIADVÁNYA. 2010./2. szám. Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt. A MAGYAR EVANGÉLIUMI RÁDIÓ ALAPÍTVÁNY KIADVÁNYA 2010./2. szám Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt. Lk 24,5-6 2 2010 / 2 Keresztény családba születtem. Nagyon szerettem a szüleimet,

Részletesebben

1020 nap az őrtornyok árnyékában

1020 nap az őrtornyok árnyékában GÖRBEDI MIKLÓS 1020 nap az őrtornyok árnyékában A tiszalöki hadifogolytábor története 2 A kiadvány az 1989-ben megjelent mű (1-3. fejezetének) feldolgozása alapján készült Az eredeti művet írta és szerkesztette:

Részletesebben

MARIELUISE VON INGENHEIM Sissy 6. Már csak az emlékek...

MARIELUISE VON INGENHEIM Sissy 6. Már csak az emlékek... MARIELUISE VON INGENHEIM Sissy 6. Már csak az emlékek... Rövid ismertető a hátoldalról: Sissy élete alkonyán már csak emlékeinek él Íróasztalán díszes keretben ott áll leghűségesebb lovagja, gróf Andrássy

Részletesebben

SHEILA HOCKEN Emma meg én

SHEILA HOCKEN Emma meg én SHEILA HOCKEN Emma meg én EGY GYEREK, AKI MÁS MINT A TÖBBI Iskolás koromig fogalmam sem volt arról, hogy nem látok rendesen. Homályos, bizonytalan képek és színek között éltem; mintha mindent fátyol borított

Részletesebben

Új kor, megújuló szeretet

Új kor, megújuló szeretet Oázis Új kor, megújuló szeretet Sebeinkből élet Barátok kellenek A világ dolgai által eljutunk Istenhez Nem véletlenül történt, ami történt 2011/3. Otthon a világban lánytábor 18+ A Kiadó és a Szerkesztő

Részletesebben

A hely, ahol felnőttünk. Uradalmak Lajosháza (Somogy megye) iparos gyermekeként 3 Viczmándi-tanya (Hajdú-Bihar megye) uradalmi cseléd gyermekeként 5

A hely, ahol felnőttünk. Uradalmak Lajosháza (Somogy megye) iparos gyermekeként 3 Viczmándi-tanya (Hajdú-Bihar megye) uradalmi cseléd gyermekeként 5 Családtörténeti és életútinterjúk a történelemórán A hely, ahol felnőttünk 1. Települések az 1920-as, 1930-as években gyerekszemmel Uradalmak Lajosháza (Somogy megye) iparos gyermekeként 3 Viczmándi-tanya

Részletesebben

Hol van a misszionárius-gyerekek hazája?

Hol van a misszionárius-gyerekek hazája? A Nemzetközi Liebenzelli Misszió Molnár Mária Külmissziói Alapítvány Lapja XV. ÉVFOLYAM 5. SZÁM Hol van a misszionárius-gyerekek hazája? 2005 Október A misszionáriusok gyerekeivel hasonló a helyzet, mint

Részletesebben

q Vannak még csodák, ugye? w

q Vannak még csodák, ugye? w Vannak még csodák, ugye? w w e A KEZDET w Otthagytam a gimnáziumot az első osztály befejezése után. Előbb ugyan sokat töprengtem, mit tegyek. Azon a nyáron édesapámnak sűrűn voltak asztmás rohamai. Dohánnyal

Részletesebben

Nem értelek, de szeretlek

Nem értelek, de szeretlek 2006. március, XVI. évf. 1. (44.) szám A Magyar Schönstatt Családmozgalom lapja fotó: Kuslits Levente Kopogtató A kamaszkorban új születésrõl van szó. Örömteli látvány a szülési fájásokkal együtt. A kamasz

Részletesebben

ANCHEE MIN VÖRÖS AZÁLEA : Kína leánya

ANCHEE MIN VÖRÖS AZÁLEA : Kína leánya ANCHEE MIN VÖRÖS AZÁLEA : Kína leánya A fordítás alapjául szolgáló mű: Red Azalea Copyright 1994 by Anchee Min First Published by Pantheon Books Translation rights arranged by Sandra Dijkstra Literary

Részletesebben

Dr. Ötvös László. Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket. (János 15:16)

Dr. Ötvös László. Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket. (János 15:16) Dr. Ötvös László Az interjút készítette Bartha Ákos Szerkesztette: Kádár Judit Debrecen, 2013. augusztus-október Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket. (János 15:16) Szeretném,

Részletesebben