A Páholy Irodalmi Egyesület kulturális folyóirata III. évfolyam 4. szám tél

Átírás

1 A Páholy Irodalmi Egyesület kulturális folyóirata III. évfolyam 4. szám tél TARTALOM Mikuli Vera: Verskötés Beszélgetés Fischer Máriával 3 Fischer Mária: Nem mondtad, hogy az árnyak 6 Eszmélés 6 Méhes Károly: Szegény Kurányi ügyvéd feltámadása 7 Iancu Laura: jóslat 9 Csernák Árpád: NERGAL 10 Juhász Ferenc: Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb 12 Rott József: Szívgyökér 14 P. Szabó Ferenc SJ: Szürrealista dráma 17 Árva-Szabó Péter: Felhőjárók 18 Mikuli Vera: Dal, szántáshoz 21 Bertók László: Újság hasamba, betegség pokolba! 22 Áldozó Krisztián: Teljes kiőrlés 26 Üveges Andrea: Aki a tengerrel beszélget 27 Szakács Eszter: Kitalálós 30 Vízre írt 30 Tolnay Donát: Mindenszentek 31 padba, késsel 31 Petrarca késői utóda elment 32 Bartusz-Dobosi László: Ante, apud, ad, adversus, 32 Garai István: Mérlegelés 37 Csörge Barnabás: Hiedelmek nyomában 38 Lukáts János: Kihúzta az ördög a dugót! 45 Bartusz-Dobosi László: Experidance Nagyidai cigányok 49 Hegyi Katalin: Iniciálék és ámenek 50 Tolnay Donát: A hajdani Irán kis-hercege 52 Kiss Ferenc: Misztikum és rögvalóság Zórád Ernő (kép)regényes életében 53 babona Főszerkesztő: Bartusz-Dobosi László Olvasószerkesztő: Üveges Andrea Szerkesztők: Áldozó Krisztián, Árva-Szabó Péter, Iancu Laura, Mészáros Márk, Tolnay Donát Művészeti szerkesztő: Mikuli Vera Honlapszerkesztő: Szakolczi Gábor Tördelőszerkesztő: Palancsa Gábor A festmények Nőt Béla munkái.

2 Nem tudom, a jövőben milyen hatással lesz életemre a Páholy és az itt eltöltött évek, de most úgy érzem, egész hátralevő, még be nem teljesedett sorsomat befolyásolja, hogy én készítem el a teát itt mindenkinek, s az ehhez szükséges minden tudás birtokában vagyok. Nem tudom, kik ők nekem, és évek múlva emlékszem-e majd mindegyikük nevére, de úgy érzem, ismernek, és én is ismerem őket. Havonta egyszer kirakjuk önmagunkat az asztalra egymás elé, mintha halkan azt suttognánk, csak úgy szemérmesen, magunk elé: Hoztam egy verset. Tegnap írtam, semmi különös, csak gondoltam, megmutatom, hátha tetszik. Idegenek, akik túl jól ismerik egymást, ezért mosolygunk úgy egymásra a folyosón, és ezért sütjük le a szemünk, ha a Páholyban verseket olvasunk. Nem tudom, mi van a Páholy levegőjében, mi olyan különös a zöldes falakban, de úgy érzem, reggelente, ha kinézek az ablakon, a városháza tornya mögötti szürkeségben a világ végét látom. Mikuli Vera Az Budapest, Gondolat Könyvesház, Károlyi M. u. 16. Budapest, Írók Boltja, Andrássy u. 45. Debrecen, Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. Eger, Gonda Könyvesbolt, Széchenyi u. 42. Pécs, Bagolyfészek, Ferencesek utcája 36. Pécs, Csemege kultúrbolt, Ferencesek utcája Pécs, Írók könyvesboltja, Király u. 21. Pécs, Műhely Galéria, Váradi Antal u. 5/A az alábbi helyeken kapható: Megjelenik negyedévente. Kiadja: Páholy Irodalmi Egyesület A kiadásért felel: Bartusz-Dobosi László A szerkesztőség címe: 7621 Pécs, Széchenyi tér 11. Páholy Telefon: (72) (111. mellék) paholy@gmail.com Web: Az Irodalmi Páholy előfizethető a K&H Bank pécsi fiókjánál az alábbi számlaszámon: A csekken kérjük feltüntetni, hogy Irodalmi Páholy előfizetés! Ára: 400 Ft előfizetési díj a 2009-es évre: 1500 Ft Nyomdai munkálatok: Molnár Nyomda és Kiadó Kft., Pécs A lap támogatói: Incipit Vita Nova Alapítvány (Pécs) Baranya Megyei Önkormányzat (Pécs) a CRNL Gimnázium diákönkormányzata (Pécs) By line Kft. (Siófok) Pécs, Művészetek és Irodalom Háza, Széchenyi tér 7. Pécs, Pécsi Hittudományi Főiskola Könyvtára, Papnövelde u Siófok, Kó-Ma Könyvüzlet, Fő u Sopron, Cédrus Könyvesbolt, Mátyás király u. 34/F Szeged, Sík Sándor Könyvesbolt, Oskola u. 27. Tatabánya, Körmendi Trafik, Réti u ISSN

3 Verskötés Beszélgetés Fischer Máriával Készítette: Mikuli Vera 3 Innen a kocsiutat látom, a kocsiúton túl a kőfalat. Színes krétával rajzolni lehetne a falra apát, anyát, kistestvért, nagymamát, magas várakat, templomot kereszttel vagy kakassal. Fischer Mária majd 50 éve a baranyai Hosszúhetényben él. Udvarán fügefa nő, házában vele lakik a titokzatos Úrnő, íróasztalán olyan művek várnak 30 éven át a napvilágra jutásra, mint a 2006-ban a Pro Pannonia Kiadónál megjelent Piros mezők kisregény. Az Édes anyanyelvünk pályázaton 3. helyezést nyert próza egy kislány történetét meséli el, az őt körülvevő és a benne rejlő világot. Életében a kitörő világháború, a fronton harcoló apa távolléte, az iskolakezdés, a kórházban töltött betegség és az elképzelt élmények azonos súllyal bírnak. A falubeli babonák, boszorkánytörténetek keverednek saját, teremtett világával, a piros mezőkön túli világgal, ahol az Úrnő él várkastélyában, és ahol a háborúból hazatérés féllábazással kiváltható. A kisregény mottója és zárómondata összecseng, keretként szolgál. Megfogalmazódik a legfőbb mondanivaló: nyomtalanul semmi sem múlik el, gyermekkorunk élményei és Az írónő harmadik könyvének, egyben második verseskötetének bemutatóját tartották október 15- én Hosszúhetényben. A műveket Szirtes Gábor és Tüskés Tibor meghívott vendégek méltatták. A kötet verseiből Sólyom Katalin színésznő olvasott fel köztük a neki ajánlott Amikor Grace vagy címűt. A hosszúhetényi közönség mellett Pécsről és Budapestről is érkeztek az estre. Fischer Mária maga szerkesztette kötetének versei 4 ciklusba rendeződnek, mely ciklusok mindegyike egyegy vers címét viseli. A Novemberi rejtőzködés belső világ tartalmaira koncentráló művei után a második ciklus versei a külvilágra reflektálnak. A Habakukversek középpontjában a rivális, ugyanakkor a lelki társ szerepét is betöltő Habakuk soha meg nem született fiútestvére, valójában a költőnő egyik teremtett én -je áll. A Mondhatom éveken át ciklusba legfrissebb műveit gyűjtötte össze az írónő. A Máshol fürdik a hold minden verse tizennégy soros szonett. A kötetbemutatón álszonett -nek keresztelt műforma erősen meghatározza Fischer Mária költői arculatát. A petrarcai hagyománnyal szakítva a versek nem tagolódnak strófákra, ritmusuk sem jambikus, hanem többnyire pentameterekből építkezik, rímképletük is esetleges. Fischer Mária érzékeny költészete általános létértelmezésre törekszik, versei az élet lírai dokumentumai a születéstől a halálig. Irodalmi folyóiratokban és az interneten könynyedén találkozhatunk Fischer Mária nevével, verseivel, azok recenzióival, viszont az írónő személyére, életére vonatkozóan szinte semmilyen információra nem bukkan az érdeklődő. tapasztalatai befolyással vannak egész életünkre. Fischer Mária tömören, finom vonalakkal, valóban színesen rajzolja meg az apát, anyát, kistestvért, nagymamát, magas várakat, templomot kereszttel vagy kakassal. Gyönyörű rajzok ezek. Csak létezni akar / mind aki megszületett. Pécsváradon születtem, ott jártam iskolába ben végeztem az akkori pécsi Állami Teleki Blanka Tanítóképzőn, 1958-ban képesítőztem. A tanítóságot még szegény anyám választotta, mivel így 5 év után kenyér kerülhetett a kezembe. 2 évet tanítottam Pécsváradon, míg 1959-ben férjhez nem mentem. Azt követően költöztünk Hosszúheténybe. Itt folytattam a pedagógusi pályát. Alsó tagozaton tanítottam. A kicsi ember még igazán érző lény. Abban a korban lehet igazán tanítani, igazán megtanítani. De nem voltam született pedagógus, a sok szépségért meg is kellett harcolnom minden nap. Hol volt a kezdete annak az írói folyamatnak, pályának, melynek első önálló termése, a 2003-ban megjelent Álomház című verseskötet volt? Mi az oka a kicsit kései indulásnak? Életem javarésze a tanítással, gyermekneveléssel, a családommal telt. De írtam is, csak elküldeni nem

4 4 küldtem el sehova. Hosszúhetényen belül ötször költöztünk, én annyiszor gyújtottam fel az írásaimat. Ahogy telik az idő, az ember sokszor már nem elégedett a korábbi alkotásokkal. Talán 45 éves koromban éreztem először, hogy eljött az ideje, hogy komolyabban foglalkozzam az írással. Az egyik fő motivációm egy amerikai baptista lelkész könyvéből származott, miszerint a tehetség nem ajándék, hanem tartozás. Akkor már a lányom és a fiam is felnőttek, több időm volt, így elküldtem az írásaimat irodalmi folyóiratokhoz. De ez persze nem jelenti azt, hogy rögtön meg is jelentek a verseim. Az elmúlt években a Holmi, az Új forrás, a Kortárs, a Mozgó Világ, a Műhely, a Somogy és az egykori Új Írás oldalain is feltűntek versei. Mi hozta meg az áttörést? Mindig jön egy ember. Ha valaki egyszer bekerül az irodalmi sodrásba, mindig jön egy ember, egy újabb segítség. Az Új Írásnál Fabó Kinga karolta föl a verseimet, ő irányított el Kiss Déneshez, mondván, hogy nála nem számított a kor vagy a nem, csak hogy mit ír az ember. A velem egykorúakat sokszor nem fogadják olyan szívesen, mivel félő, hogy az írói pálya nem fut ki úgy, mint a fiatalabbaké. Tulajdonképpen Kiss Dénes jelentett meg először, rögtön 6 versemet, hozzájuk ajánlást is írt. A Holminál 5 évig próbálkoztam, és ezek alatt az évek alatt rengeteg szakmai tanácsot kaptam Várady Szabolcstól. És miután a Holmi elfogadott, könnyebben kerültem be a többi laphoz is. A budapesti lapoknál kicsit nagyobb sikerem lett, a vidéki lapok közül az Új Forrás, a győri Műhely és a Somogy jelentette meg a verseimet. Hogy engem Baranyában mint írót is ismernek, illetve hogy könyveim jelentek meg, azt Tüskés Tibornak köszönhetem. Felfigyelt rám, kért tőlem írásokat, majd beajánlott Szirtes Gáborhoz a Pro Pannonia Kiadónál. Ahol aztán két verseskötete (Álomház 2003-ban, Máshol fürdik a hold 2008-ban) és egy kisregénye (Piros mezők 2006-ban) is megjelent ban Déry Tibor-díjjal tűntették ki, 2007-ben pedig a Mozgó Világ nívódíjában részesült. Hogyan éli meg a sikereket? Végül is minden ember célja a siker, de nem úgy élem meg, hogy nekem ez jár. Talán nem is élem meg igazán. Sokan nem is tudják rólam, hogy könyveim jelentek meg, mivel írói névnek a leánykori nevem használom, itt a faluban pedig a férjem nevén ismernek. Elég hétköznapi életet élek. Hosszúhetény 3500 lelkes falu, legtöbbször írói magányának helyszíneként említik. Valóban elzártságot jelent a vidéki élet? Létezik külön Budapest meg vidék. A vidéki lét olyan, hogy amíg nem bizonyít az ember, addig az írás csak egy bogár. Másrészt Hosszúhetény érdekes hely, érdekesek az emberek. És én köztük élek, az ő életüket élem. De sokáig bezártságként éltem meg. Hogy az Irodalmi Páholy csapata egymást támogatja, nagyon jó dolog. Kezdetben magamra voltam utalva. A tanítóképzőn a tanáraim segítettek ugyan, figyelemmel kísérték a pályámat, de ilyen értelemben egy pedagógusnak is vannak korlátai. A kollégiumi igazgatóm megmutatta írásaimat Csorba Győzőnek. Azt mondta, hogy a versek jók, de ez a gyerek még nem élt. Igaza volt, akkor 16 éves voltam. Ha jól tudom, működik egy olvasókör itt Hosszúhetényben. Igen, a vezetőnk Nádor Rudolfné. Színházba járunk, kirándulni, vendégeket hívunk. Legutóbb egy méhész házaspár volt a vendégünk. A találkozók mindig nagyon hangulatosak, van, hogy csak hatan vagyunk, de van, hogy húszan is lejönnek. A nagyközönség elé versekkel lépett először. A Piros mezők borítóján azt olvashatjuk, hogy a mű valójában 30 évvel megjelenése előtt született. Akkor hát ki volt előbb a versíró Fischer Mária, avagy a prózaíró? Inkább lírai alkatnak tartom magam. Írtam verseket a regény születése közben is. Azt hiszem, a próza sokkal érthetőbb az olvasók számára, és az én verseim egyébként is nehéz versek. Igaza volt egy hajdani osztálytársamnak, aki szerint azokat nem lehet megtanulni. Azt hiszem a Piros mezőket olvasva, érthetőbbé válnak az új verseskötet, a Máshol fürdik a hold művei, hangsúlyosabbak az összecsengések, a gyermekkor képei. Az ember egész életét meghatározza, amit 9 éves koráig megél. Addig gyűjtögetünk. Testvérem azt mondta, hogy a gyermekkorunkból élek. Na persze nem vonhatom ki magam a mostani helyzetemből sem. Kisregényében egy baranyai falu életébe, babonákkal és mesékkel teli mindennapjaiba, paraszti kultúrájába enged betekintést. A gyermekkor misztikus történetei hatással voltak későbbi írói hangjára? Azt hiszem, nem különösebben. A tanulmányaim, pályám során az irodalomból is legalább annyi merítenivalóm akadt. Az új kötetben egy versemben írom, a Nagy kerek erdőben, hogy kerge banyák. Habár parasztok között éltünk, mi magunk nem voltunk azok. A szüleim rengeteget olvastak. Apám bányász volt. Valóban tele volt a gyermekkorom babonás, misztikus dolgokkal. Este otthon lekuporodtunk a díványra és hallgattuk a meséket. Meglepődtem rajta, de ezek a történetek még mindig élnek, még mindig vannak, akik hisznek bennük. Miért váratott magára a Piros mezők 30 évig, mígnem aztán 2004-ben az Édes anyanyelvünk pályázaton 3. helyezést ért el? Nagyon sokáig írtam a regényt, mire a pályázatra elküldtem, nagyon sokat húztam belőle. Néha még

5 most is rácsodálkozom, mennyi minden kimaradt belőle. Azt hiszem, jó tett a könyvnek. Még korábban, egy bővebb változatot elküldtem a kézirat kiadóhoz. Oláh Jánosnak tetszett is, csak címváltoztatást javasolt, akkor még nem Piros mezők volt a címe. Aztán nem lett belőle semmi. A regényben olvashatunk édesapjához fűződő viszonyáról. Ebből a kapcsolatból született meg Habakuk, a Habakuk-versek, melyek a nemrég megjelent Máshol fürdik a hold kötet második ciklusát adják. Kicsoda is hát ez a Habakuk? Apám rettenetesen szenvedett attól, hogy nem született fia. Sokszor mondogatta: Istenem, ha nekem fiam lehetne!. Mikor engem vártak, fiút vártak, így a születésem hatalmas csalódás volt. Hát még a húgomé. Habakuk a megnemszületett fiútestvérünk, aki valahogy mindig elénk tolakodott. Szeretem ezt a figurát, mintegy tanú, olyan az életemben. És általa magamról is vallhatok. Mikor az első verseskötetem megjelent, már voltak Habakukverseim. De úgy gondoltam, és kaptam is ilyen instrukciót, hogy várjam meg, míg összegyűlik egy ciklusra való. Később is érezte valamikor, hogy könnyebb lenne férfiként? Az életet el kell fogadni, úgy, ahogy kapjuk. Nekem nem volt hátrányom belőle, hogy nőnek születtem. Ez nagy szerencse, hogy ennyi idősen, mikor már az ifjúi bájak sem számítanak, nekem 3 könyvem jelenhetett meg. Isteni csoda. Én nem követeltem soha a Magasságtól, nem is nagyon kértem. Amit kaptam, elfogadtam. Mint a vers, olyan ez. Az ember kap egy sort, egy szót, aztán a vers írja magát tovább. A Máshol fürdik a hold négy ciklusból álló verseskötet. A Habakukverseken kívül a többi három rész egy-egy vers címét kapta meg. Hogyan szerveződnek egymásra ezek a ciklusok? Van benne egyfajta időrendbeliség. Az első ciklusba a korábbi munkák kerültek. A második rész egyfajta nyitás a világra, kifelé, más szereplők, külső emberek is megjelennek. Harmadik Habakuk. Az utolsó ciklusban szerepelnek a legújabb versek. Az Álomház három ciklusából kettő, az új kötet ciklusainak versei pedig kivétel nélkül a könyvbemutatón álszonett -nek keresztelt formát követik. Mikor talált rá erre a formára? Várady Szabolcs mondta nekem egyszer, hogy az embernek először meg kell mutatnia, hogy tud verset írni, aztán lehet formabontó. Úgy a 90-es évek végén lehetett, hogy megszületett ez az én formám. Megtetszett a 14 soros, tömbszerű, pentameterekből álló szonettforma. Aztán az irodalmi lapok szerkesztőségei is ezt fogadták el, legtöbbször ezt is kérik, mert úgy egységesebb a közlés. Ahogy Tüskés Tibor boncolgatta őket verstanilag, nem férnek bele semmilyen skatulyába. De gondolkodom rajta, hogy váltani kellene, nehogy paródia áldozata legyek. Bár nehéz dolga lesz, aki engem akar parodizálni. Mindenesetre most is vannak még olyan verseim, amelyek nem ebben a formában íródnak. Szintén időmértékesek, jambikusak. Mikorra várható a folytatás, egy új kötet? Ez sok mindentől függ. Az ember megírja, de például ez a könyv is másfél éve várat magára. A másik két kötetre a Magyar Könyvalapítványtól kaptam támogatást, ezt itt helyben szponzorálták. Nagyon köszönöm hosszúhetényi önkormányzatnak és a kulturális alapítványnak. Hogyan születik a vers Fischer Mária műhelyé -ben? Nagyon sokat dolgozok egy-egy versen. Egy vers születése mindig megkínlódás, de öröm is. Mindig csak egy versen dolgozom, amíg az kész nincs, nem lépek tovább. Egyet-egyet is ritkán kapok, van, hogy egy évben nem jön több, húsz írásnál. Ebben az évben talán annyi sem lesz. Mivel időmértékesen írok, számolnom is kell. Ha valahol elrontom, és javítok, akkor annak vonzata van, nem biztos, hogy a következő sor gondolatilag kapcsolódni tud. Kicsit olyan a versírás, mint a kötés, néha fel kell bontani, vissza kell fejteni. 5

6 Fischer Mária Nem mondtad, hogy az árnyak Nem mondtad, hogy az árnyak máris közelebb jöttek, hogy kiraboltak, vitték a reményt; nem mondtad, hogy a végzet hátadra csapott, s nem hoz a holnap egy újabb, szebb napra napot. Nem mondtad ki a fontos szavakat, nevenincs űr volt, csapda a csend. Elmentél, kiszökött lelked a sóhajon át, őszi mezőkre suhant. Hullott rám az eső. Néztem utánad; üres, hártyás gömböket oldott az elme, fagyos gyöngyöket, árva igék véres kottafejét. Kántálom bajomat, nyújtom a dalt, sirató énekemet; beletépdesnek a szél hegyezett karmai. Ritmusa nincs, dallama sincs igazán, csak görbíti a testet hadd fájjon a szív Eszmélés Visszatalálni behunyt szemmel a házfalakon túli világba, botorkálni a fényben, erős káprázatban, alig látni a színesedő őszben a képeket egyfajta ijedt, gyerekes változat, éber idők kis játéka, szavak híján. Mintha örökké forgó kerekek közt csapkodna a lélek, nincs múlt, se jövő; összemosódnak az élet tegnapjai mind;- és itt vagy velem, árnyékom vagy, s a magány fájdalmas fele vagy. Nem látsz, hallani sem hallasz, szólni se szólsz. Most ez a nagy ragyogás szédít engem elenged, majd elkap a tér. Hogyha karodba kapaszkodnék, lenne erőm visszaragyogni a fényt, látni a tiszta jelent. 6

7 Méhes Károly Szegény Kurányi ügyvéd feltámadása 7 Kurányi Andor ugyanott támadt fel, ahol összeesett holtan: a házuk előtt, a járdán állva. Minden olyan volt, mint azon a melegfrontot hozó, október eleji szombat délelőttön. Azzal a különbséggel, hogy már február járta, hó nélküli, száraz és csípős hideggel. Az ügyvéd a kapu előtt a kulcscsomóját kereste. Felrémlett benne, hogy ez a mozdulat ismerős neki, ugyanez történt a múltkor is, nem volt a kulcs a zsebében, és ezért emelte fel a lábát, hogy a táskáját a combján egyensúlyozva abban kezdjen el keresni. Pont akkor történt. Pedig már látta a kulcsot, ott, a táskája egyik rekeszében, a mélyben. Mostanában sok mindent elfelejtett, elpakolt, saját magát boszszantva a leginkább. A járdán feküdt, és egy fölötte guggoló mentőorvos azt mondta, Meghalt. És most megint itt állt, és egyre inkább fázott. A korán sötétedő délutánban fel-feltámadt a komisz, jeges szél, ami átfújt a vékony nadrágon és a mohaszínű dzsekijén, amit tavasszal és ősszel szokott hordani. A táskája viszont nem volt sehol. Kurányi Andornak nem volt más választása, mint hogy becsöngessen saját otthonába. Két rövid, egy hosszú. Ez volt az egyezményes jel, akkor lehetett tudni, hogy családtag érkezett. Fázósan húzta össze magát. De nem történt semmi. A csöngetésre nem gyulladt fény az előszobaablak mögött, a függönyt sem húzta el senki. Még egyszer csöngetett, gyorsabban, kapkodóbban, igazából csak három rövidet. Aztán egy nagyon hosszút. Hátha Edit lent van a pincében. Vagy a padláson. De ugyan mért is ment volna bármelyik helyre? Ilyenkor? Kurányi most igazából megborzongott. Előbb az villant át az agyán, hogy úgy meg fog fázni, a végén nem tud elmenni annak szegény mókusnak tárgyalására, pedig milyen jó esélyük van a főnöke által elcsalt végkielégítésre, ha nem is nagy pénz, de ha egyszer jár, a munkahely helyett, akkor jár. Aztán eszébe jutott a dugikulcs. Amit a sufnieresz alá rejtett a felesége, arra az esetre, ha kizárnák egymást, vagy valaki nem tudna bejutni a házba. Csakhogy ehhez át kellett mászni a kerítésen. Kurányi ügyvéd körülnézett, már majdnem teljesen sötét volt. Kicsit nehezére esett magasra emelnie a lábát, a kezét pedig szinte égette a jeges vasrács. De lendületet vett és felhúzta magát a kerítés kőpárkányára. Végül is, jobban ment ez a tornamutatvány, mint várta. A kerítés tetejére támaszkodva kinyomta a testét, aztán újból láblendítés következett, és már át is tuszkolta magát a túloldalra. Egyedül a mohaszínű kabátkája akadt be egy kiálló dróttüskébe, ugrás közben érezte, ahogy az anyag reccsenve szakad. Anyád, mormogta Kurányi Andor, de amúgy nem izgatta, mert a következő pillanatban szinte ruganyos könnyedséggel leugrott a földre, és sietős léptekkel igyekezett a ház mögé. A sufni régóta vita tárgya volt közte és a felesége között. Az asszony javasolta, hogy bontsák le, olyan düledező, putriszerű az egész. Így mondta, Méltatlan hozzánk. Kurányi ilyenkor csak legyintett, és azt felelte, Ha én nem szégyellem, ugyan mit bánod te. A sufni tehát maradt, és ha igaz, az eresz alatt ott kellett lapuljon a ház kulcsa is. Az ajtó fölött kinyúló tartógerenda mellett kezdődött az eresz, oda nyúlt be először. De csak a jeges bádogot érezte, és mögötte, a láthatatlanban a fal és az eresz közötti ezeréves törmeléket morzsolták az ujjai, ami lassú dermedtséggel pergett le a vakolattal együtt. Így, vakon tapogatózva haladt végig a sufni mentén. Már rettentően fázott. A sírban nincs ilyen hideg, gondolta, és szabályosan megremegett. Ez az önkéntelen rángás vitte egy kicsit feljebb a kezét, és a harmadik gerendáról levert egy kis fémdobozkát. Rögvest emlékezett is, Gáborka hajlítgatta valaha gyakorlati órán, büszkén hozta haza, lám, mit tud: hamutartó! Senki sem dohányzott a családban. Koppant a betonlapon, és Kurányi Andor tudta, csak ebben lehetett a kulcs. A sötétben hiába meresztette a szemét, már semmit sem látott. Le kellett ereszkednie a földre, és tapogatva járta be a tenyerével a körülötte lévő területet. Érezte a kő rücskeit, az őszről maradt a legkisebb mozdulatra is porrá eső levélmaradványokat, az apró rögöket. És minden hideg volt, jeges, borzongató. Előbb a fémdobozra lelt rá, kicsit meg is sértette az alumínium éles sarka a mutatóujját, de ez most egy csöppet sem érdekelte. Sokkal fontosabb volt, hogy néhány tenyérrel odébb a kulcs is a kezébe akadt. Madzagon lógott, és Kurányi azonnal látta a szeme előtt a vaskos, kék spárgát, amire Edit felfűzte. Felállt, önkéntelenül is leporolta magát. A kert sötét volt, a házuk fekete várként magasodott előtte. Ide kell most belépnie. A gyepen vágott át, a cipője alatt szinte reccsentek a fagyott fűszálak. Senki nem járt az utcán, a túloldali lámpa fényét mintha felszippantotta volna az este, épp csak az

8 8 égő körül libegett egy gyönge fénykör, különben minden teljesen sötét volt. A kulcs nehezen csúszott be a zárba, és csak a harmadik, erőteljes fordításra engedett a nyelv. Amint bent volt, az előszobai konvektorhoz lépett, és a legnagyobb fokozatra tekerte a gombját. A régi szerkezet vad kattogásba kezdett, és Kurányi Andor érezte, ahogy a meleg nagy elszánással megindul feléje, mintha tudná, hogy ezúttal nem egyszerű meghűlést kell kikúrálnia. Az általa adott meleg lesz az élet melege is. Nem is érzékelte, meddig állt így, szorosan a kályhához tapadva. Csak amikor a szobából kihallatszott az üveges óra ütése, akkor tett egy lépést előre. És a megszokott mozdulattal felkapcsolta a villanyt. A világosság végigfutott az előszobán, jobbra kanyarodott és bekúszott a nappaliba is. A konyhaajtó csukva volt. Kurányi ügyvédet különös nyugtalanság kerítette hatalmába. Megmagyarázhatatlan idegenségérzet lepte meg, ami furcsa, tüskés hiányérzettel párosult. Az előszobai fogason alig lógott valami. Télvíz idején! Csak a felesége posztókalapját látta, amit ő nemigen állhatott, és egy fekete, malaclopószerű kabátot, ami ismeretlen volt a számára. Még egyszer felnézett az ajtó melletti falszegélyre. Igen, hiányzott a fából készült lókép. Amit a nagyapja faragott a hadifogságban. Ügyes keze volt az Ali papának, bár kétségtelen, egy csöppet sem volt képzett, és hát az a ló is olyan volt, amilyen, kissé suta. De az maradt tőle az egyetlen kézzel fogható emlék néhány kifakult, meggyűrt fényképen túl. És most nem látta a helyén. Editnek mindig is bántotta a szemét. Azért volt száműzve az előszobába. Hát innen is eltüntette. A szobában a szokásos rend és tisztaság fogadta. A szőnyeg rojtjai egyenesre kefélve. Ki tudja, miért, az ablak felé kapta a tekintetét, ott vannak-e a párnacsíkok a huzat ellen. A homályban is látta, hogy igen, hát persze. Mennyit szokott vesződni ezekkel a rémes szivacskígyókkal, amikor szellőztetett. Ha nehezedre esik ki- és betenni őket, majd én megcsinálom, mondta a felesége, amikor látta, hogy csak úgy hajigálja őket. Egy mozdulat az egész. Egy mozdulat, gondolta most Kurányi Andor. Végül is, minden egy mozdulat, sosincs egyszerre két mozdulat, csak egy. A nappaliból átlátott a sötét hálóba. Az egyik ajtószárny állt nyitva, ezen át derengett a dupla ágy. A két szekrény. A pianínó. Bement, lámpát gyújtott. Csak a felesége ágya volt megvetve. Ott, ahol ő szokott aludni, csak egy virágos, kopott terítőt látott. Át akart öltözni. Ledobta a mohaszínű kabátkáját, és a szekrényéhez lépett. Kinyitotta, majd döbbenten hőkölt hátra. A szekrény, ami ingeit, alsóneműjét, zoknijait, pulóvereit és kedves kardigánját rejtette, üresen tátongott. Még a polcok csomagolópapír-borítása is eltűnt, a puszta deszkát érintette hitetlenkedő keze. Lehajolt, ahol régi cipői, fürdőpapucsa, egyéb limlomjai hevertek, a többségük zacskókba, dobozokba rejtve. De ott sem látott semmit. Benyúlt, és csak a szekrény hátsó falába ütközött az ujja. A szíve is kiürült egy pillanat alatt. Az ággyal szemközti fal felé fordult, ahol negyvenhét éve függött a bekeretezett esküvői fotográfiájuk: egy tűzoltófrizurás, sovány, de jóképű fiatalember vállára hajtotta a fejét a szikrázóan kék szemű, a műtermi mester által kipirosított arcú ifjú feleség, fátyolosan, karjára fektetett sárga rózsákkal. De ez a kép csak Kurányi Andor fejében létezett, mert a falon semmit sem látott, még a szöget is eltávolították, amin függött. Érezte, ahogy remegni kezd. Nem úgy, mint kint az utcán, ettől a vacak, februári hidegtől. Az úgyis elmúlik majd, jön a március, az április, megint meleg lesz, még izzadni is fognak. Ez, amit ő érzett, más. Didergős ős-didergés, kiirthatatlan. Szinte csöndes, bensőséges, csak az övé. Ami, szinte biztos volt benne, most már sose múlik el. Kapkodva kereste mohaszínű kabátkáját. Nem mintha az segített volna, csak hirtelen mehetnékje támadt. Nem tudta volna megmondani, hová, merre, csak innen el. Végigbotorkált a lakáson, sietős mozdulatokkal rázárta az ajtót. A kulcsot, a kulcsot előbb a zsebébe süllyesztette, de aztán mást gondolt. Szaladni kezdett lefelé a Névtelen utcán, és mintegy véletlenül, belepottyantotta a kulcsot az első csatornába. És aki egy másodperccel később itt végigtekintett volna, megértő bólogatással nyugtázta volna, amit lát: sehol senki ebben a komisz, beretvaéles szélfutamokkal keresztülfújt utcán. Ugyan, kinek is lenne kedve kidugnia az orrát ilyen kutyaidőben. De szerencsére nincs már messze a tavasz. Jön a meleg, amikor életre kapnak még a holtak is. Kurányiné, az Editke csontig fagyott, mire hazaért a templomból. Fel kellett hívja a fiát, és akárhogy is fogadkozott magában, hogy erős lesz, kétszer is elsírta magát a telefonba. Eltüntettem szegénykém ruháit a szekrényből, mind egy szálig. Rettenetes munka, elhiheted. De olyan nyomasztó érzés volt, hogy mindene ugyanúgy állt ott, mintha csak azt várná a sok tiszta holmi, mikor jön haza, és veszi fel őket. Miközben sose jön már. Hüppögött egy sort. A fia a vonal túlsó végéről nem nagyon tudott mit mondani. Így ment ez már négy hónapja. Kurányiné sóhajtott egy nagyot. Tudod mi történt? Le kellett vegyem az esküvői képet a falról. Feküdtem esténként az ágyban, és nem tudtam nem odanézni. Csak folytak a könnyeim. Nem tudtam elaludni, érted? Hát levettem. Talán most már könnyebben jön az álom. Úgyis mindig róla álmodom. A fia a vonal túlsó végén erre csak annyit felelt, Jól van, anyuska, akkor alukáljál. Jó éjszakát.

9 Iancu Laura jóslat van, hogy beleszólunk Isten dolgába, hallgass, nem mondhatod, hogy nem mondok igazat, tegnap is vártalak, elégettem az összes szentelt gyertyát, az oltárról lopottat is, de rajtad már az Isten sem segíthet, nem, nem: egyszerűen mindig csak jössz, csak érkezel hát az anyám ne akarjon meghalni, nem tudnék fényt adni a kezébe, hogy odaát világossága legyen, különben haza jár, vagy ott kóvályog szegény a túlvilági hegyeken, miattad, mert érkezel azt mondtad, s én világosítottam utad, a holdat is beállítottam, milánói pénzemből fényt vettem neki, lefizettem a csillagokat, enniük adtam, hogy ragyogjanak a kártyavető is azt üzente te lépsz be, de most látom, hogy összeomlott az eresz, a küszöb összetört, ki járt erre? talán te, s várakozásomban nem vettelek észre; istenem, mindenki hazudik kezdjük elölről, látom, amit ma felépítek, azt tegnap lerombolták, a holnap meg késik, tudod, nálunk nincsenek órák, igen, hiába nevetsz, anyám azt hiszi, ketyeg a ház alatt a házvédőkígyó, a házfalban, ő hallja, én tagadom, így vagyunk egészek, ne lepődj meg szürkületre mondtad tegnap érkezésed, de a halálmadár a mi diófánkon süvöltött valami világvégi holmit, az istenverte azt beszélik, átka kiterjed az emberre is, bár ki tudja, itt annyian meghaltak már, bányának mondják a temetőt, a munkásokat csak úgy szívja, akár a vérszívó a rossz gyermekek piros orcáról a vért oh, persze, hogy vártalak, háromszor is, de hogy mikor? tegnap, ma, holnap? egyre megy, látom már nem darabokból áll az idő, nem kultúra ez, nem érkezel, holott emberi számítások szerint a szentírás is előírt szóval, iszom ezt a cefre pálinkát, elnézem az óriás dió meztelen ágát, csácsogó verebek áznak az őszben, harmat és köd van: nincsen, mondják összhangban a tépett gondok ebbe a gödörbe te soha fogsz érkezni, belőled nem lesz itt Parnasszus, hogyne rínának a balladák, én is börtönbe zárt vagyok miattad miattad, ki szólt hozzám? te csak este érkezhetsz, te nem lehetsz még itt, amikor rólad van szó nincs is idő, mert te nem vagy, csak lenned kell, mert te mindenütt vagy, s aki mindenütt van, sehol sincs, csak a szentelt gyertyák égetik a szerencsés küszöb alatt a kígyófejű kártyavető jóslatát: engem 9

10 Csernák Árpád NERGAL Ha sárga kutya megy be a királyi palotába, a palota elpusztul. (F. Lenormant: La divination.., chez les Chaldéens) 10 Éjjel, félálomban hallottam, hogy félreverik a harangot. Rögtön felismertem, hogy ez nem misére és nem temetésre hív, pedig alig pár órája zuhantam a szürke ágyneműk közé szokásomhoz híven tök részegen. Félreverik a harangot mondogattam magamban, de az is lehet, hogy félhangosan, mert amióta kijöttek a falból azok a bizonyos patkányok piros sortban és szalmakalapban, bi zony néha azon kapom magam, hogy hangosan beszélek, noha nincs a közelemben senki. Félreverik a harangot mondogattam, de nem tértem teljesen magamhoz. Lehet, hogy azt gondoltam: ez csak szokásos rémálmaim egyike, tehát semmi baj; nyögtem egyet, a fal felé fordultam, és aludtam tovább. Álmomban egy padon ültem, és kis papundekli dobozból kékesfehér, por alakú mérget kanalaztam. Lassan kanalazom a port, és félek, de nyelem, nyelem... számban gyűlik a vizes homok, gyűlik az iszap, megtömörül... Fuldokolva ébredtem, és azonnal a számba nyúltam, hogy eltávolítsam a sárkolon cokat... Kotorásztam a számban, felültem: ültem az ágyam szélén, köhögtem, hörögtem, és sűrű, csípős füstszagot érez tem. Mivel meggyőződtem arról, hogy a számban a megszo kottakon kívül nincs semmi, meg már előfordult máskor, hogy az égő gázon felejtettem a tejet vagy a villanypirítóban a pirítóst: rohantam a konyhába, de kivételesen ott sem volt semmi rendkívüli, csak a mostanában megszokottá vált melegházi klíma és homály. Kinéztem az ablakon. Szemközt a SAJTÜZEM szánalmas kockaépülete, a felirat két oldalán a két ragyás vörös csillag gal. Sokszor elképzeltem, hogy ebben az üzemben kis vörös ötágú sajtokat készítenek ezerszámra, futószalagon. Ugyanaz a látvány, ugyanaz a gondolat. Sztereotip mozdulattal nyúl tam a kávéfőző felé, amikor észrevettem a sajtüzem fölött gomolygó kátrányszínű füstöt. Éjjel tényleg félreverték a harangot. Leégett a tanácsháza. Mire kiértek a tűzoltók és buzgólkodásuk eredménnyel járt, már csak füstölgő fekete csonkok, meredező vasrudak marad tak a gigantomán, sztálinista stílusban épült monstrumból. Leégett, hát leégett, nincs mit tenni nyugtatgattam magam ; az az én egy-két vödör vizem, vagy ha beleokádok a tűzbe, úgysem sokat változtatott volna a helyzeten. Miköz ben ezen morfondíroztam, odaértem a törzshelyemre, a presszóba. Fenn ültem a teraszon, és ittam reggelire a rossz lőrét egy büdös felessel, hogy kiadósabb legyen. Láttam, amint Alice néni és Péter bácsi kilép a szociális otthon cirádás kapuján. Péter bácsin könnyű világosszürke öltöny volt, lábán betétes vászoncipő; Alice nénin fehér blúz és már-már ezüstnek tűnő szürke szoknya; fehér haja hátra fésülve, hátul kis kontyba tűzve; Péter bácsi fehér bajsza szépen megnyírva, és arcuk a hajnali nap pírjával vetélkedő hamvas-rózsaszín, mint két jófajta őszibaracké. Alice néni belekarolt Péter bácsiba, és lassan elindultak lefelé a szem közti ferde utcácskán. Ahogy közeledtek, láttam, hogy beszélgetnek, néha elmosolyodnak; kék szemük gyermeki. Nem, kedvesem, az első lépcső a Szaturnuszé, az éjjeli Napé, és színe a fekete hallottam Péter bácsi hangját, amikor már fölfelé jöttek a presszó töredezett betonlépcsőin. Igaz, igaz, kedves Pieri, látja: ez a fránya agyérelmesze sedés felelte Alice néni rendületlenül mosolyogva. A szomszédos asztalnál foglaltak helyet egy szakadt, kék csíkos ernyő alatt. Azaz csak Alice néni ült le, Péter bácsi állva maradt, és szinte haptákba vágva magát kérdezte: Önnek mit hozhatok, Albízia? mert hát ebben a krics miben nem volt felszolgálás, az embernek oda kellett menni a lucskos, tüdőszínű fémpulthoz, és ott kellett kérni a piát. Talán egy limonádét, kedvesem mondta Alice néni,...ja, és egy jó kávét... legyen szíves. Jó kávét! röhögtem magamban. Tudtam, milyen zaccból készült híg löttyöt adnak itt. Péter bácsi bement a csehóba, én lenéztem a városkára (azért szerettem ezt a helyet, mert innen le lehetett nézni), a volt tanácsháza felől még mindig szivárgott a csípős, fekete füst, kormot és pernyét hurcolva. Szemközt, egy fekete mű anyag kuka és a buszmegálló csámpás pléhtáblája mellett Széll úr, a hírhedt buzeráns állt egy loboncos hajú, bőrdzsekis fiúval. Már ott láttam a homlokán láthatatlan vadászpuskám célzókeresztjét, pedig nem utáltam. Nem utáltam anynyira, mint a sunyi biszexeket, akik eltitkolják, hogy mifélék, és a lányok előtt ők játsszák legvadabban a szuperkant. Na, nem öröm azért őt sem látni, hát tompítóul bedobtam a maradék pálinkámat. Közben Péter bácsi is visszatért; a békebeli pincérekre jellemző szertartásos mozdulattal elhelyezte Alice néni előtt a kávét és a citromszörpöt, majd megjegyezte: Itt nagyon jó a kiszolgálás. Igen, kedvesem mondta Alice néni. Péter bácsi

11 is leült, és miután Alice néni megkóstolta a kávéját, ő is belekortyolt a narancslevébe. Milyen friss levegő árad a tenger felől mondta a buszmegálló mögötti poros akácfák felé nézve. Azaz, túl a fákon, és túl a fák közt megbúvó kis templom rozsdás bádog tornyán. Önkéntelenül én is arra néztem, és már-már láttam a tengert... Hirtelen keserű indulat szállt meg: Becsap, becsap, hazudik!, ezt éreztem, és megittam maradék nagy fröccsömet. Na és hányadik szint felel meg a Marsnak? kérdezte Alice néni. A harmadik. És színe a sárga... Tudom... ezt tudom... és Raymundus Lullus szerint ez a növények emelete......és persze a legfelső szint, a hetedik: a Napé......és ez az angyalok emelete... Igen, igen mondta Péter bácsi elgondolkozva, ez rendben is van. Erre pontosan emlékszem, s ha behunyom a szemem, előttem áll az egész El Temen-An-Kit... az egész zikkurat......a toronytemplom: Bábel tornya......de Babilonnal együtt az egész elpusztult, és ma már csak homokkal borított romok vannak a helyén... És előtte még legalább kétszer elpusztult, hiszen egyszer Nabu-ap la-uszur is rendbe hozatta, és utána a fia: Nabu-kudurri -uszur is. Pedig Nabuapla-uszur így imádkozott: Ó, Marduk, uram, jóindulattal szemléld hatalmas tettemet. Fennkölt pa rancsodra, mely meg nem változtatható, tartson örökké ke zem munkája. Akkor miért pusztult el mégis? És hogyan? Ez izgat... Ugyan, kedvesem, hiszen tudja, hogy minden mulandó, minden elpusztul... aztán minden újra megszületik, min den újra felépül... De ilyen hamar? Hiszen már a fia ezt írta: Babilon templomait újjáépítettem. Ami El Temen-An-Kit illeti, égetett téglából és fényes ugnu-kőből magasra emeltem tornyait. Erre már Alice néni sem tudott vagy nem akart mit mondani. Elhallgattak, és arcukon merengő mosollyal kor tyolgatták italukat. Milyen kedves ember ez a Széll úr... most szállt föl a buszra a nevelt fiával mondta Péter bácsi a fekete, bűzös füstöt okádó, szörtyögő jármű után nézve. Na nem! Ezt már nem! gondoltam magamban, és zajosan félrelöktem vasszékemet: dúlva-fúlva bementem a kocsmába még egy körre. A légypiszkos üvegablakon át láttam, hogy a két öreg feláll, és indulni készül. Gyorsan bedobtam mind a két pohár italomat, mert úgy éreztem, hogy utánuk kell mennem. Nem tudtam, és nem tudom ma sem, hogy miért. Haragudtam rájuk, mégis jó volt a közelükben. Meg ott motoszkált bennem a kisördög, hogy vajon mit szólnának, ha eléjük állnék és kipattintanám a késemet? Ott, a megvillanó pengével szemközt is aranyoskodnának -e? Azt mondanák: Milyen kedves, jó ember maga... Jé, milyen szép bicskája van? Szerettem volna próbára tenni őket, hát utánuk eredtem. De számításaimmal ellentétben nem a park felé indultak, mint rendesen, hanem vissza a ferde, poros kis utcán. És nemsokára hozzájuk csapódott egy lompos farkú sárga kutya. Szervusz, Nergal... merre csavarogtál? mondta Péter bácsi, és lehajolt, hogy megsimogassa a kutyát. Az hálásan nézett rá, lihegett és a farkát csóválta. Sietős léptekkel jött arra Kovács Béla, a tanácsháza portása. Kigombolt zubbonya alatt átázott szürke ing. Tiszteletem, professzor úr! Kezét csókolom, nagysasszony! köszönt oda Péter bácsiéknak, és meg sem állva furcsa grimaszt vágott, széttárta a karját, mint aki azt mondja: hát, ez van, meg azt, hogy nem érti az egészet, majd hozzátette: Pedig tegnap még ott hűsölt a kutyus a kapualjban... Szédülés jött rám. Megálltam, fölnéztem a szennyes égre. Nergal. Ez a név nekem is ismerős volt. Olvastam erről valamit még régen, mielőtt teljesen el nem ittam az eszem. Nergal. Hát persze: a Marsot hívták így a káldeusok... és ez valami rosszat jelentett: háborút, halált és járványt... ördög nek, perzsának, rókának nevezték... Álltam és ömlött rólam a víz. Utánuk néztem. Ott imboly gott az utca porában a két ezüstszürke alak, és előttük lépke dett Nergal; karcsú teste fényes volt, mint a frissen szidolozott réz. Önkéntelenül a zsebemhez nyúltam, és kitapintottam ké semet. 11

12 Juhász Ferenc Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb * A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. Ácsorgok mélázva e kő-villany-szigeten: az Oktogonon. Csütörtök este van. Nem átkozom magam. Nem siratom. Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog, Lábamnál olaj-szivárvány-patakok és föltorlódott esőhólyagok. Mint mozgékony-bőrű kaméleonok agyag-csipkekorsó szeme forog a nyüzsgő buborék-állatok vízhártya-szeme. Csillámbársony-bőrük gyűrődik, mozog, színét cseréli szín után. Egymáson másznak a piros-taréjú eső-gyíkok. Ez a tér a virágzó kő-magány Galapagos-szigete. Magam vagyok. A tér, mint kivilágított óriáskerék forog, hajói: taxik, autóbuszok, villamosok, ablakai: a kirakatok, ringyói: a födetlen ivarszervű gladióluszok. Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog. Kiáltoznak az újságárusok. Hallgatnak a virágárusok. Fák, tetők, kémények fölé fémvázak emelik a csönd állatfényvirágait, az éj pillanat-lényeit, elektromosság-szörnyeit. Szívem az égre feszítve látja sorsát: mint óriás színes agyvelő, villany-térkép vibrál fölöttem: Magyarország. Jaj, emberek! A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. Nem átkozom magam. Nem siratom. S itt is, ott is az esőben kivirágzik a tető, a fal, az ég: fénypókhálóban fénypókocska, s fény-sejttódulással mozogva a hirdetések mimóza-levele nyílik, elfordul, összehúzódik, mint mélytengeri rózsa-állat feje, ha ringatózik, tapogatózik. Segíts, meg, emberiség! S az eső kristály-páfrányai alatt, mint celofán-ősállatok: nylon-köpenyek, gumikabátok, átlátszó műanyag-zsákok zizegnek, zörögnek, izzanak. Gyíkbőrbe bújt asszonyok, kígyóbőrbe bújt férfiak. És éhesek. És szomjasak. Kék, zöld, sárga, piros arccal tolonganak. Ki tudja, hogy itt vacogva állok? Kinek vegyek most virágot? Hol vannak a jóbarátok? Ki hallja meg, ha kiáltok? Nézem az esőt téged keresve. Hívlak kékülő szavakkal. 12 A fénypont-falvak, városok, mint agysejtek, velő-dúcok, a villanygolyók: a kék erek, tekervényei fénylenek. * Ezzel a verssel köszöntjük a 80 éves szerzőt. És piros, sárga, zöld fényvonalakkal óriás söröskorsót rajzol az esőbe az este.

13 Megszületik az elmúlásba esve. Aranykorsóban aranysör pezseg, aranykorsó okád villany-fürtöket. Csurog a nyálkás kövezetre a foszforhab, villanyfoszfor. Hová megyek? Mit énekelek? Ments meg uram engem a gonosztól! A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. El kéne szaladni. Itt kéne maradni. Őgyelgek a villanysörhabon. Bár ordítoznék, mint a gyerek, aki valamit szeretne, ordítoznék, de mindenki kinevetne. És fölmásznék rád villany-érháló-magyarország, feküdnék neon-agyadon. hogy lássák az átsugárzott bordák között megdagadt szívemet. Amely tied. De nem szabad. De nem lehet. A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. Én nem kiáltok, nem mondok átkot, csak állok az esős szivárvány-vadonban, szájamból nagyanyám szava lobban: Ments meg uram az Egyszarvú lótól, a Négymellű madártól, ments meg uram a Pikkelyes kostól, a Vonító virágról, ments meg uram az Ugató békától, a Patás angyaltól, ments meg uram engem, ments meg a gonosztól! De kinek motyogok, kinek beszélek? Kit ment meg a haláltól, az ének? Hiszen én istent nevetve megtagadtam, tövis-ággal vertem ágyékát, s elszaladtam. Lángomat isten-nagyra csavartam: világ-rovarok perzselődnek benne hártyás nyálazással, zöld könny-sistergéssel, zöld buborékolással. S most befonják fejemet a piros, kék, zöld villany-gyökerek. Villany-ember leomló lila szakálla rámfolyik, mint csápnyaláb-köteg fojtogat, beborít. Csak te segíthetsz rajtam, jól tudom. A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. Mit akarok? Mit akartam? Magamat szívedbe kapartam, mint akna-tűzben a föld-anya hasába a bozontos-arcú kis katona: fölötte fény-halálfejek, fém-levelek, körötte rubint-szökőkutak, vér-legyek, hús-cseppkő-szakadékok, lüktető-eres liánok, szivárvány-szemhéjak, forgó szemgolyó-virágok. Mint embrió kuporgok ősszecsavartan lüktető, véres dzsungeledben: ringatnak a lágyan-mozgó bordák, verdes vér-zuhatagod sistergése, a belek zsíros, fodros remegése, hallgatom, hogy dolgozik, forr a máj, a vese, a tüdő, a foszfor, nyitott szemem látja belső éjedet, s érzi átderengő testedet tapogató-csáp-szemem. Világűröm vagy, s mélytengerem. Magam vagyok, Veled vagyok. Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog. Kiforognak a mélyből a fény-állatok. S a villany-medúza-magyarország, a tenger agya libeg fölöttem, s úszik a világűr-medúza: a földgolyó a tejút-öbölben. Én elhiszem hogy puha álcádat leveted, megépül hited, s arany-mozaik szárnyaid kibontod, kigöngyölöd a nyálas, puha ragacsból, kitinszerkezete megszikkadt, megszilárdul, hártyája megszárad, kifeszül, hogy kilüktetsz a kékeres lucsokból, s az idő méhe csöndesen bezárul. Mert tudom, hogy a sorsom a te sorsod. Itt állok egyedül. Ázott fejemet lehajtom. A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. Csütörtök este van. Nem átkozom magam. Nem siratom. S elindulok hazafelé, ázottan, életre-szántan, a kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszakában. (1978) 13

14 Rott József Szívgyökér 14 A vágyaink, akár a napsütésben megtestesedő, máskor el-elhalványuló, sötétségbe fúló árnyak, végigkísérik az életünket. Leginkább mégis a zsenge valónk meghatározói. A józan és módszeres embereknek ellenben céljaik vannak. Szilárd akarattal, eltökélten közelítenek feléjük. Alig válogatnak az eszközökben. Az érzelmekkel élő, oktalan lények merőben más utat, utakat járnak be. Csetlenek-botlanak, s az akaratuk ellenére, nem kevésszer mind távolabb kerülnek álmaik, vágyaik tárgyától. S ha mégis célhoz érnek? Elképedve tapasztalják, hogy a hegynek vélt emelkedő, melyre az emberárral szemben, vérverítékkel feltörekedtek, csak megkopott domb. A kilátás sem tetsző. ám amott magaslik egy másik hegycsúcs! Huszonéves koromig gyötört egy álom. S korántsem tűnt elérhetetlennek. Budapestről költöztem a feleségemmel és párhetes lányommal egy somogyi falucskába. A Balaton és Kaposvár közé, szelíd tájra, ahol tavasztól a vetések smaragdos-haragos zöldje az uralkodó szín a széljárta lankákon. Zsuzsa pszichológiát tanított a főiskolán, magam fővárosi folyóiratokban publikáltam, meglehetősen jó visszhanggal. Megannyi megvalósult álom. Mi vonzott olyan végzetes erővel abba a kissé megkopott, mégis a békeidők szellemét sugárzó gazdaházba? Az apám családjának somogyi múltja? A természetes táj, az élhető élettér utáni még természetesebb vágy? Zsuzsa boldogulása? A Balaton közelsége? A régi falak között megrekedt imákból, sóhajokból, a hagyományokból és a még mindig tapintható bútorokból összegződő múlt? A dohos kamraszag meg a bádog padlásszellőzők, kémények fölé törő erdei fenyők vészterhes zengése viharos éjszakákon? Felhúztam a súlyos faredőnyöket és elárasztotta a napfény a hajópadlós szobákat. Körbehömpölyögték a sötét ónémet bútorokat. Megtelepedtek a faragásokon, tornyokon. A közeli baromfiudvarok lármája mintha az időtlenségből szólna hozzánk. Bibliai hittel dolgoztam a házon. Árkot ástam, meszeltem. Éji lepkék kopogtak fáradhatatlanul a lámpákon, amikor még csövet festettem, rendezkedtem. Elkallódott, egyszer már tetszhalálra ítélt, a rákövesedett portól torz formát öltött használati tárgyak történelmi elbeszélésfolyam írására sarkalltak. Feljogosított a testközeliség. Nem tudtam és nem is akartam ellenállni az ujjbegyemben bizsergő ingernek, hogy megtisztítsam a padlászugban lelt boxert és pálinkás butykost. A hombár mélyébe lökött, egérrágta levelezőlapokat. A füstölőben elkormosodott húsvéti korbácsokat. Hetek óta szüntelenül esett az eső. Kopogott az ablakon, csorgott-csobogott az ereszcsatornákban, párát ragasztott a fenyőágak közé. Sár mélyült az udvaron, s amerre láttunk, szántók feketélltek. A szomszédban kutya üvöltött naphosszat vígasztalanul. Gumicsizmás, nyűtt gúnyájú férfiak jártak el az ablakunk alatt és fejkendős parasztasszonyok leszeget állal, szótalan. Máskor Hirtelen gerjedt indulattal kiabáltak vagy éppen túláradó kedvükben. Kiforratlanságom önámító bizodalmával arra gondoltam, hogy lassacskán magamévá tehetem az együttéléshez elengedhetetlenül szükséges érzéseket, szokásokat. Hiszen az egész életem, a jól megfogalmazható írói programom a mások megértésére, az emberi értékek teljes befogadására irányul. Másutt, más értékek között eszmélkedtem, mely értékeket, ha nem tartottam is mindenáron követendőknek, hiszen szöktem is előlük, meglepett a hasznavehetetlenségük. Miképp lehetséges, hogy bonyolult viszonyulási rendszerek ábrázolására vagyok képes, ugyanakkor a napi cselekvések szintjén alig veszem hasznukat? Áradó fényekkel, borús kedvemből ragadott ki a tavasz. Istálló, pajta, gyümölcsös és szőlő tartozott még a portánkhoz, azon túl pedig egyholdnyi szántó egy diómatuzsálemmel a felső harmadában. Hárman is alig tudtuk körbeölelni sima, idők koptatta törzsét. Ez a fa kezdettől fogva beszélt hozzánk, és azt hiszem, másokat éppúgy megigézett az örökkévalóból felénk intő, csöndes méltóságával. Tapasztalatlanságom dacára is, amely súlytalanná és egyben kiszolgáltatottá teszi az élet sodrában a fiatalságot, határozottan tudtam, vagyis inkább éreztem, hogy az öles ágakkal a négy égtáj felé nyúló, irdatlan lombkoronát tartó fa jóval több, mint aminek első pillantásra feltételezzük. Másfél évtized távlatából, annyi hányattatás és meddő otthonteremtési kísérletet követően, pontosan megfogalmazhatom, az akkori érzéseimet. Gyámolítom ebben az a több tucatnyi csemetedió, me-

15 lyek átültetésének, telepítésének a részese lehettem. A szívgyökérrel rendelkező diófa a törzsével vetekedő főgyökeret bocsát a mélybe s legalább annyi életerős, kiterjedő oldalgyökérrel kapaszkodik az anyaföldbe, ahány termő ágát látjuk az ég felé törni. Az átültetés során különösen a szívgyökeret kell óvnunk a sérüléstől. Aligha lesz egészséges, kifejlett példány abból, amelynek csonkolják a szívgyökerét. Legjobb, ha ásóval a közelébe sem kerülünk a törzsnek meg a folytatásaként a föld mélyébe igyekvő főgyökérnek. Addig ássunk körbe-körbe s egyre mélyebbre, míg a csemete magasságához hasonló mélységig jutunk. Ekkor, ekkor körültekintéssel, sérülés nélkül kiemelhető a meglazított földből a zsenge fa. Ezt a súlyos mozdíthatatlanságot éreztem a diómatuzsálemünk közelében. Azt a mérhetetlen erőt, amelyet a mélyből és a napfényből egyaránt merít, s tesz oly magától értetődően a sajátjává, hogy csetlőbotló esetlenségünk akaratlanul is az eszünkbe jut árnyékában. Azon árnyak sötétjében, amelyek az alkonyi nap fényében már-már ijesztő hosszúra nyúlnak. Szomszédaink ilyenkor érkeztek haza munkából, pontosabban, a civil foglalkozásukból. Lerúgták a cipőjüket, hogy a kerti teendőik nyomába eredjenek. Az asszonyka, alacsony, fekete hajú, fekete szemű, akaratos teremtés, mezítláb veteményezett a diófánk feléjük eső árnyékában. Nem fogadta a köszönésem. Kislányommal a karomon fordultam egyet, hátha nem értette a szavam, ám ő megint csak a hátát mutatta nekünk. 15 Később árulta el, hogy a babona szerint, mák veteményezése közben nem szabad megszólalni, mert elférgesedik a termés. Az első reakcióm persze a döbbenet volt. Gyógyszerész végzettséggel, a viszonylagos jólét biztonságából, miképp hihet ilyen badarságban. Aztán Ma is magam előtt látom, ahogy izmos, mezítelen talpa benyomódik a porhanyósra kapált és gereblyézett földbe. Abba a talajjavítással, trágyázással, keserves igyekezettel termővé tett földbe, amelyet ugyanilyen elszántsággal művelhetett az anyja, a nagyanyja s ki tudja még hány fölmenője. Mi maradhatott a döbbenetemből Csakhogy olyan volt már ez a megértés, mint a kötésen átütő, fájdalmasan szivárgó vérzés. Alig néhány napja történt, hogy valaki a disznóólak homályából ránk lőtt. Az arcom előtt süvített el a lövedék. Ennyi idő elég is volt hozzá, hogy minden, de minden megváltozzon körülöttünk. S mi más lett

16 16 volna a lövöldöző célja? Légpuskával alig is lehet maradandó sebet ütni. A felénk csapó gyűlölet egyszeriben ólomszürkévé változtatta fölöttünk az eget és elmosta a fák, épületek körvonalát. A felsőtestemmel óvtam a cseppnyi gyereket az újabb lövedékektől. Később, amikor közvetlenül közelről is rám lőtt, kiderült ugyan, ki volt a merénylő, ám akkor, azon az elboruló tavaszi délutánon nem a személye lett a fontos számomra. Sokkal inkább a felismerés, hogy jóformán bármelyik szomszédom megtehette volna Régóta éreztem a testetlen, gesztusokban és elfordulásokban is alig mérhető ellenszenvet. A személyünknek aligha szólható, megszolgálatlan, mégis létező fenyegetést. Züllött, háborodott, ma- bekövetkezett rendszerváltozás éveit éltük. Akik addig sem tudták meghatározni önmagukat, az értékeiket és a hovatartozásukat, most méginkább összezavarodtak. Munkahelyvesztés, pénzromlás, általános elbizonytalanodás Ám ennél is nagyobb veszélyt jelentett sokak számára, a nyakukba szakadt szabadság. Nem jöttek a hajnali munkásbuszok. Nem harsogtak a fülükbe munkahelyi parancsokat. Vezényszavakat. Nem szorította őket cselekvéskényszer. Mintha kiestek volna a történelmi idő sodrából Félelmek ébredtek bennük. Indulatossá váltak. Bármily tett elsőbbségre tarthatott igényt náluk a józanság, a jámbor elfogadás ellenében. Elköltöztünk Somogyból. gába fordult egyén jóformán minden portán akadt. Ám ennél is jóval nyugtalanítóbb volt a tekintélyek, a jeles egyéniségek hiánya. Akik közelében egyszerűen meg sem történhet az ilyesmi. Nem kocsmai vagy sátras mulatságok sűrűjében előforduló csetepatékról beszélek, hanem orvlövészetről. Egy karon ülő gyermekre leadott, alattomos lövésekről. Olyan emberek égető hiányára döbbentem rá, akik a személyes kisugárzásuk révén, akár az akaratlan példamutatásukkal, erkölcsiséggel ruházzák föl, értékekkel bíró közösséggé avatják a falu népét. De mit várhattam egy olyan lakosságtól, amelynek tanultabb egyéneit is babonák, hiedelmek, tilalmak, valamint a személyiségük mélyrétegeibe beívódott oktalan félelmek irányítják? S kétségekre, félelmekre bőséggel szolgáltatott okot a kor. A katarzis híján Szegényebb lettem egy álommal, ám gyarapodtam jó néhány tanulsággal. És sajgó, lassan gyógyuló sebekkel. Eszembe-eszembe jut a néhai diómatuzsálemünk. Ahogy a szenvtelennek tetsző mozdulatlanságával hol árnyékot nyújt fölénk, hol gyümölccsel jutalmaz. Madárfüttyöt köszönhettünk neki és tisztább levegőt. Valójában mi voltunk az övéi s nem fordítva. Gyökeret verni a modern lét sodrában, keveseknek adatik meg. De miért is hasonlítanám magunkat szelíd, adakozó fákhoz? Egy olyan országban, ahol azóta már jóformán törvényerőre emeltetett a bomlasztás, a szűkebb és tágabb közösségek rombolásának az eszménye? Mintha nálunk csak az lehetne biztonságban s csak addig, aki s ameddig a fejszét markolja.

17 P. Szabó Ferenc SJ Szürrealista dráma Weöres Sándornak 1. Szögek szaggatják a puffadt bánatot a dunyhából hull a toll egy csigabiga zakatol Égre mered egy úr-orr: hosszú szivarral a holdat piszkálja a cilinderes arcán a méla undor 3. Szomorkás szerdán magába roskad a néne asztalán rakosgat mint ékszeres ósdi bazárban a kulcs csikordul a zárban a betörő már-már kinyitja mikor a néne odahajítja hajtűjét a kulcslyukon át átszúrja a leső pupillát 4. Hátára dűlt a ló a nyereg egyedül nyargal piócák táncra kelnek míg zeng a béka-kardal Szendergő szerelmes álma rebben fel egy csillagcsóvára lovagol a tűz-nyeregben mígnem az ágaskodó ló hátára nem kapja a nyerget meg a kóbor álmot 5. Meseországban mindig bál van: szárnyas lovon ügető táncban kering a bánat, undor s egyedüllét de a betörő véres szemmel állva vakon vár a vidám zakatolásban.

18 Árva-Szabó Péter Felhőjárók Egy marékra való apró, lencsenagyságú fogat találtunk a kandalló hamujában. Apám mesélte, még mikor kisebb voltam, hogy hát az úgy volt, vagyis, hogy hát azt ő úgy hallotta, hogy régebben még mindenféle csudák estek meg, úgy az embernek jártában-keltében, és nem volt ritka, hogy az ember olyat lásson, amit a maga eszével bizony meg nem értett. Talán a hitük volt több akkoriban, vagy tényleg csudából jutott ki több akkor a világnak, azt már senki meg nem mondja. De egyszer még az ő dédapját is meglátogatta maga az ördög, és ott is hagyta a patája nyomát az ő portáján, de még az ükapám ágynak is esett másnap, láza volt és a hideg rázta, és harmadnapra rá meg is halt szegény. Ekkor még az én dédapám alig lehetett idősebb talán négy évesnél, de arra emlékezett ő is, hogy költözniük kellett, nem volt tovább maradásuk abban a házban, és fel is égették maguk mögött: senki emberfia oda be ne tehesse a lábát többet, csak szerencsétlenség szegődne ott társául. De aztán meg nem is így történt, azt is mondták, nem ördög volt az, aki rontást vitt arra a házra, hanem garabonciás diák, és én mindig úgy éreztem, édesapám ezt jobban is hitte. Nekem már ő mindig úgy mesélte, mintha maga is ott lett volna, és találkozott volna vele. Az ördögöt már csak úgy az illendőség kedvéért említette meg, mint valami kóbor elmebaj szülöttét, ami azért mégiscsak része a családi hagyománynak, mint a Bori néne is, aki állítólag mindkét kezén hat ujjal született, úgy veszejtette el az anyját. Hogy aztán ebből mi volt igaz, mi sem, azt nekem soha el nem mondták. Elég nekem anynyi, hogy édesapám is mindig garabonciást mondott, úgy hallotta, úgy hitte ő is. S ha a történetet elmesélte, azt mindig így kezdte: Félelmetes ember volt, ahogy megállt ott a határszélben., pedig hát, nem valószínű, hogy bárki is látta volna, hogyan jött meg a faluba a garabonciás. * Félelmetes ember volt, ahogy megállt ott a határszélben. Május volt, annak is inkább már a vége felé, és kellett volna az eső a földnek, de az ég napok óta felhőtlen volt, semmi meg nem szegte a kékjét. 18

19 Hanem mégis, a falubeliek tudták már mielőtt megérkezett, érezték a szél változásán, az állatok nyugtalanságában, a csontjuk mélyén. Érezték ők a bajt előre. Délután már ólmos fellegek szegélyezték a látóhatárt, becsuktak a faluban ajtót-ablakot. Kevesen is voltak, maguk is voltak, nem akarták ők magukra haragítani a természetet, meghunyászkodtak inkább előtte. Az alkony már nem érte el a völgyet, lomha esőfüggönyt húzott köré a magas ég, elcsendesedett korán mindenki. Később a faluvégről valamelyik Csatári állította ugyan, hogy a domb tetején, az erdőszélen látott egy magas, sötét emberalakot, de inkább csak ráhagyták, semmint elhitték neki. Vacsorához készültek dédapámék, de hogy mit ettek, ki tudja már azt. Azt sem tartották számon, miről esett szó, csak arra emlékeztek, hogy halkan beszélgettek, még halkabban, mint ahogy az eső dobolt az ablaktáblákon. Háromszor zörgette meg valaki a kertkaput, s mikor kinéztek, egy szikár, magas alakot pillantottak meg, akiből hosszú kabátjától és széles karimás kalapjától jóformán semmit sem láttak. Vándordiák volt, és bebocsátást kért éjszakára a cudar idő elől. Asztalhoz ültették, étellel is kínálták, de nem kért ő mást, csak tejet. Csak a csupor tejet, ami a kamrában van, egyebet se hozzon nekem. Annyi volt a háznál valóban, nem több, de azért jó szívvel adták neki. Meg is itta mind az utolsó kortyig, de hiába kínálták mással, azt elutasította. Egy szó nélkül költötték el a vacsorát, utána is így ültek még jó darabig, pipázva, csendesen. Végül az idegen szólalt meg először: Nagy szerencséjük van, hogy befogadtak engem, és olyan jó szívvel kínáltak. Azt mondta, hogy tudja ő, hogy elrejtett kincs van a faluban, és meg is mutatja nekik, hol és hogyan találják meg, csak kövessék őt éjfélkor a temetőbe, ott majd megmutatja a kincs pontos helyét. * Nem tudom, mióta bámultam a padlót, a foltos járólapok közötti szürke fúgát, a konyha poros sarkában, de azt tudom, hogy nézhettem volna bárhová is, nem változtat semmin. Hogy sírtam-e vagy csak szárazon nyeltem a levegőt, bizonytalan, miként az is, hogy mit gondoltam. Abban az órában a halálon kívül semmi más biztos nem volt. * Hej, ez az ember! Hát, mit gondul ez magában? Tán még, hogy majd elkísérem éjfélkor a holtak közé aranyért, ezüstért. De hogy még egyedül is menjek vele, hát megveszett ez. A körösztútig nem jutnánk, elveszejtene. Oda volnék én is, a jószág is. Menjen magába, ha olyan fene nagy kincs az! Asztalomhoz engedem, ágyat vetek neki, ez meg már azon töri magát, hogy emésszen el. De meg, eszemnél vagyok egyáltalán? Tán nem a Tóth Ábel mondta a minap, hogy lidércfény gyütt rájuk éjszaka az úton? Pár tél előtt meg a kocsiúton kísértette meg a tüzes ember a szomszéd falu takácsát. Nem tágított tőlük, míg káromkodással el nem űzték, de addigra a kocsis már úgy megbetegedett a látásába, három napig majd megvette az Isten hidege. Hát ilyen megeshetik? Ez meg kincsre nógatna még. Csak táguljon mielébb, csak reggel legyen már. * Két sor foga volt: amikor beszélt, az volt benne a legcsúfabb. Mintha két szájat tátott volna egymás után, amit az egyikkel mondott, elnyelte a másikkal azon nyomban, mögötte csak fekete üresség tátongott. Mint aki feneketlen kútba beszél, és nem hallja meg a visszhangot soha, de itt még a kút is ő volt maga. Nem sokat beszélt, akkor is inkább csak úgy kiestek a száján a szavak, de az undok két sor fogát minduntalan megvillantotta. Szabályosan vonzotta az ember tekintetét a természet ezen torz játéka, de nyíltan odanézni senki nem mert, inkább csak a szemük sarkából pillantottak rá. * Aki foggal születik vagy két sor foga van, az meglát valamit, amit más nem lát, ebből lesz a garabonciás. * A garabonciásnak két sor foga van. Valamikor édösanyám mesélte, hogy amikor ilyen nagy fölhők gyüttek, akkor a fölhőbű a garabonciás, ott, ott járt a fölhőben vagy avval, és azt mondja, hogy tejjel él a garabonciás, annak két sor foga van. Hát akkor beszélték, tán lóháton járt, na, hogy a levegőben látták, hát ennyit tudok erről. * Álmában kifordult egy kicsiny, bőrkötéses könyv a vándordiák felöltőjének zsebéből és halk puffanással a földre esett, és kinyílt az első oldalon. Odahajolt érte ükapám és kezébe vette, bár hogy a betűhöz mennyit értett arról sokat nem tudok, de mégiscsak kezébe vette ő azt a könyvecskét. Amikor fordított benne egyet, megpillantott egy egyfejű sárkányt. Meglobogtatta a szél a nagykaput odakint. Lapozott egyet és egy háromfejű sárkány képét látta a könyvben, aztán még egyet és egy hétfejű fenevad vicsorgott rá a megsárgult lapokról. Tombolni kezdett a vihar, rázta már az egész házat, villámaival megvilágította a környező hegyeket teljesen. Odakint az akolban éktelen sivításba, vo- 19

20 nításba kezdtek az állatok, kirúgták majdhogynem az istálló falát. Pedig ha látta volna, hogy mire a kilencfejű sárkányhoz ér, már tövestül csavarja ki a vihar a fákat. Tegye el azt a könyvet, nem való magának. Ellentmondást nem tűrően magasodott ükapám fölé a vándordiák, az meg félelmében kiejtette a kezéből a könyvet. Még egyet fordított volna, és mind meghalnak. Jégeső pusztította odakint a tájat. Ükapám halálra vált a félelemtől, és megbabonázva nézte a lábainál heverő könyvet. Majd lehajolt, olyan hirtelenséggel, ahogy talán soha meg nem mozdult előtte életében, felkapta a vándordiák féltett, bűbájos holmiját, és a kandalló tüzére vetette. Velőtrázó sikoltással ugrott utána a vándor, de a száraz, öreg papírlapok úgy hamvadtak el a keze között, mint mikor az őszi avart égetik. *...Zablás sárkányán a garabonciás deák; Már a forgószéltől csikorognak a fák, Ropog a pásztornak kunyhója fedele, Kavarog a vetés, a víz habbal tele, Egyébütt csendesség látszik völgyön, hegyen, Csak ott van fergeteg, a hol ő átmegyen... * Onnantól kezdve ükapád ágynak esett, onnan fölkelni többet már nem tudott. A hét napon át tartó égszakadás elvitte a falunak minden terményét, oda lett még az állatok egy része is. Olyan éhínség volt akkor, hogy ha megérte volna ükapád, bizonyosan abba hal bele. De annyi ideje, neki már nem volt ezen a világon. Utolsó útjára senki a faluból el nem kísérte őt, a háta mögött azt mondták, ő hozta a falura a bajt, hogy magára haragított egy garabonciást. A fejfáját még a temetése napján eltörték, a sírt összetaposták. Ha dédanyám rendbe tette, lerontották másnapra ismét. Sokan haltak meg azon a nyáron, túl sokan ahhoz, hogy a természet szeszélyének higgyék. Nemsokra rá porig égették a házat, soha többé ott maradni a családunknak nem lehetett. Minden bajnak okozói voltunk. * tavaszán a felborult konyhaasztal fölött apám élettelen teste függött kötéllel a nyakában a mestergerendáról. Szűkösen éltünk a háború kezdete óta, de mindig volt mit ennünk, és tető is volt a fejünk felett. És anyám még ebbe a nagy szegénységbe is gyermeket szült. Bele is halt szegény, pedig életerős fiúnak adott életet, a bába meg is mondta, hogy szerencse fia, mert egy sor foggal született. Egy hétre rá végigdúlták a németek a környéket, és minden élelmet elvittek tőlünk. Másnap a húgommal kimentünk a vasútra, háthogyha találunk valami ehetőt, ami a vagonokról lepottyant a sárba, vagy az állomásfőnöktől szerzünk egy kis tejet a kisöcsénk számára. Útközben eszembe jutott apám meséje, és azon nevettünk fuldokolva, hogy megérkezett hozzánk a kis garabonciás.