Kriminálpolitika és bűnmegelőzés a késő-modernitásban

Átírás

1 Kriminálpolitika és bűnmegelőzés a késő-modernitásban PhD értekezés tézisei Borbíró Andrea Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Budapest 2011

2 I. Bevezetés és tematika 1. A kriminálpolitika egyik legfontosabb bár kétségkívül nem egyetlen célkitűzése a bűnözés minőségi és mennyiségi csökkentése, s így a bűnözéssel okozott károk mérséklése. Ez az összességében bűnmegelőzésnek nevezett törekvés a 20. század végén mintha különös jelentőséget nyert volna a fejlett társadalmak kriminálpolitikájának alakításában. Az International Centre for Crime Prevention 2010-es jelentése szerint folyamatosan növekszik azoknak az országoknak a száma, amelyek önálló szakpolitikaként kezelik a bűnmegelőzést. Dinamikusan növekszik az intézményesedést elősegítő koherens bűnmegelőzési stratégiák és törvények száma is. Világszerte felgyorsult a bűnmegelőzés újabb és újabb intézményeinek, programjainak és jó gyakorlatainak kiépülése, s ezek finanszírozása egyre több helyen a kriminálpolitika rendszeres kiadásainak részévé válik. A nemzeti kriminálpolitikák közelítését segítő nemzetközi iránymutatások hovatovább ugyanolyan intenzitással foglalkoznak azzal, hogy a tagállamok számára a bűnmegelőzés elvi és gyakorlati irányait meghatározzák, mint a szűk értelemben vett büntető igazságszolgáltatás és büntetés-végrehajtás kérdéseivel. Látványosak a bűnmegelőzés tudományos intézményesülésének jelei is. A bűnmegelőzés szakirodalma az elmúlt néhány évtizedben gyakorlatilag a semmiből a kriminológia egyik legterjedelmesebb ismeretanyagává nőtte ki magát. A témával specializált kutatók és szakemberek, önálló folyóiratok és kutatóműhelyek, nemzetközi szakmai együttműködések foglalkoznak. A bűnmegelőzés tehát az ezredfordulóra olyan prioritássá vált, amely egyrészt a kriminológia érdeklődésének egyik elsődleges tárgyává, másrészt a bűnözéskontroll meghatározó működtető logikájává lépett elő. 2. A kriminálpolitika elemzői számára a prevenciós szemlélet gyorsan növekvő népszerűsége számtalan kérdést vet fel. Az első ezek közül rögtön az, hogy hogyan értelmezhető a bűnmegelőzés. A témában született irodalmat tanulmányozó kutató ugyanis hamar kénytelen szembesülni azzal, hogy a széleskörű érdeklődés ellenére nemhogy egységes fogalomhasználat nem jellemző, de az egyes megközelítések a bűnmegelőzést a társadalmi valóság eltérő szintjein is helyezik el. Így értelmezhető mindenekelőtt sajátjogú elméleti ismeretanyagként, amelyet a kriminológia tudománya több mint egy évszázada épít, a legutóbbi évtizedekben pedig egyre növekvő intenzitással táplál. A bűnözésre vonatkozó okkutatások a kezdetektől fogva kimondva vagy kimondatlanul tartalmaztak javaslatokat a kriminalitás kezelésére is. Az elmélet azonban egy dolog, és egészen más kérdés 1

3 az, hogy a gyakorlat a felkínált javaslatokból melyeket hasznosítja, esetleg saját maga kreál-e új megoldásokat. Különösen a 20. század végén vált egyértelművé, hogy a mechanizmus, amelynek során a kriminálpolitika kiválogatja prevenciós eszközeit, önálló, saját szempontokon alapuló logikát követ, ami a bűnmegelőzés vizsgálatának új dimenzióját vezeti be. A bűnmegelőzés mint politika a kriminálpolitika szélesebb rendszerébe ágyazottan a politikai racionalitás sajátos szabályaihoz is alkalmazkodik, s napjaink egyik legégetőbb kriminálpolitikai kérdése éppen e politikai racionalitás és a kriminológia által képviselt szakmai racionalitás viszonya. Végül a bűnmegelőzés értelmezhető egy harmadik, az előző kettőnél jóval nehezebben körvonalazható szinten, a mindennapi gyakorlat szintjén. Ebben az értelemben a bűnmegelőzés kortalan és csaknem parttalan, hiszen a védekezés technikái tudattalanul is átszövik a hétköznapi élet színtereit. A nehézségek ellenére azonban a bűnmegelőzés mindennapi gyakorlata nem kerülhető meg a jelenlegi trendek értékelésekor, hiszen az elmúlt néhány évtizedben a bűnmegelőzésnek ez a szintje különös jelentőségre tett szert mind az elmélet, mind pedig a politika alakításában. Értekezésem javarészt a hagyományos bűnözésre irányuló bűnmegelőzési irányzatokról, a prevenciós célokra igénybe vehető különböző eszközök értékeléséről szól. Kutatásaim kezdetétől meggyőződésem ugyanakkor, hogy a bűnmegelőzés nem értelmezhető tágabb kriminálpolitikai környezetéből kiragadva. A bűnmegelőzés valamennyi eszköze egyszerre hordoz kriminológiai alapfeltevéseket és ismeretanyagokat, látens vagy manifeszt értékpreferenciákat, ideológiai elköteleződéseket és kulturális beidegződéseket. Az egyes nemzeti kriminálpolitikák között nagy különbség van abban, hogy a társadalmi elvárásokra és értékrendre, a versengő érdekviszonyokra is tekintettel miként válaszolnak a bűnözés kihívásaira. Az tehát, hogy a kriminálpolitika vagy a társadalmi gyakorlat mely eszközöket preferálja, sokat elárul arról a közegről, amelyben a bűnmegelőzés működik. Történeti, kulturális és politikai kontextusa nélkül a bűnmegelőzés a kriminológiai aspektusra szűkül le. Ez természetesen önmagában sem kevés, hiszen a kriminológiai elemzés ad választ számos olyan alapvető kérdésre, mint például hogy miben keressük a bűnös magatartás magyarázatát, vagy hogy melyek azok az eszközök, amelyek hatékonynak bizonyulnak a prevencióban. Ez azonban önmagában nem segít megérteni azt, hogy gyakran a szakmai racionalitás ellenében is miért éppen az adott eszközöket preferálja az egyik kriminálpolitika, és miért ad ugyanarra a kérdésre gyökeresen eltérő választ a másik. A 20. század végének kriminálpolitikai kavalkádjában ez a kérdés megkerülhetetlen. Az Egyesült Államok kriminálpolitikája napjainkra krízisbe 2

4 jutott, az európai társadalmak többsége pedig válaszút előtt áll, és a továbblépés iránya messze nem egyértelmű. Az elmúlt száz évben nem volt még egy olyan korszak, amikor a mit tegyünk a bűnözéssel kérdésére ennyire sokféle válaszlehetőség állt volna rendelkezésre, mint manapság. A lehetséges beavatkozási formák közül néhány ténylegesen csökkenti a bűnözést, míg mások ellenkezőleg, növelik a bűnelkövetés valószínűségét; egyesek a demokratikus és jogállami értékek erősítése irányába hatnak, mások súlyos emberi jogi kérdéseket vetnek fel; néhány a szolidaritáson alapuló, befogadó, decentralizált közösségek kialakulását segíti elő, néhány pedig a totális kontrollt megvalósító panoptikus társadalom végpontja felé mutat. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy a kriminálpolitika milyen eszközöket és milyen szempontok alapján választ, hiszen a kérdés valójában túlmutat a bűnözésen a tét sokkal inkább az, hogy milyen társadalomban kívánunk élni a 21. században. Az 1. és 2. rész ezt a kérdéskört járja körül. Bemutatja a bűnmegelőzési elmélet, politika és gyakorlat szimbiózisát, a kölcsönös egymásra hatások és külön utak történeti rendszerét; feltárja az 1970-es években lejátszódó kriminálpolitikai átrendeződést és következményeit; és megrajzolja a bűnmegelőzés jelenlegi értelmezési kereteit. Elemzésem középpontjában itt tehát a bűnmegelőzés politikája áll, amelynek a 20. század végére eltérő modelljei alakultak ki. Egyetértve azokkal a magyarázatokkal, amelyek a jelenlegi diverzitás gyökereit az 1970-es években, mindenekelőtt a jóléti állam válságában, a neokonzervativizmus térnyerésében és a fokozódó globalizációban keresik, az azóta lezajlott átrendeződések bemutatásával igyekszem feltárni a bűnmegelőzés ezredfordulós kriminálpolitikai környezetét. 3. Az értekezésben, némileg paradox módon, nem szentelek külön figyelmet a bűnmegelőzés definíciós lehetőségeinek önálló bemutatására. Ennek oka elsősorban az, hogy a bűnmegelőzés reflexív fogalom, amely mind történetileg, mind pedig területileg folyamatosan változik. Ami a bűnmegelőzés nevesített eleme Nagy-Britanniában, az kriminálpreventív szempontokra közömbös gyermekjóléti alapjog Svédországban. Az értelmezési különbségekre ezért mindig az adott kontextusban érdemes utalni, hiszen a kötött definícióknál hasznosabb lehet ennek a reflexivitásnak, a bűnmegelőzés dinamikájának érzékeltetése. Ebben nagy segítséget nyújthat a bűnmegelőzési beavatkozások rendszerezése is. A lehetséges beavatkozási formák a társadalmi élet és a bűnözéskontroll számtalan eltérő találkozási pontján szóródnak szét. Az egyes bűnmegelőzési megközelítések mögött általában mind a bűnözés természetére, mind pedig az üdvösnek tekintett 3

5 válaszokra nézve eltérő elképzelések húzódnak meg. Elméleti gyökereit, kompetenciáját és hatásait tekintve is egészen más típusú beavatkozási formát képvisel a szabadságvesztés alatt alkalmazott kognitív magatartásterápia és a zéró tolerancia rendészet, a kamerás térfigyelés és az iskola-előkészítő fejlesztőprogram. Az elmúlt évtizedekben a szakirodalom a bűnmegelőzés rendszerezésének változatos modelljeit alakította ki, s ezek korhű képet adnak a kriminálpolitika és kriminológia aktuális szerepfelfogásáról is. A bűnmegelőzés háromszintű modellje például a társadalmi mérnökösködés korszakának megfelelően az egészségügyi analógia alapján, az általánostól az egyedi felé közelítve rendszerezi a prevenció eszközeit. Ez a modell tehát a bűnmegelőzés társadalompolitikába való szerves illeszkedését tükrözi, elvi szinten is feladatokat fogalmazva meg az állam számára. Az elsődleges szint önálló definiálása kifejezetten az ágazati politikákat szólítja meg, arra sarkallva őket, hogy saját tevékenységük keretein belül érvényesítsék a kriminálprevenció szempontjait is. Az elmúlt évtizedek egyik figyelemre méltó fejleménye azonban, hogy noha a háromszintű modell különösen Európában továbbra is jól használható értelmezési keret maradt, napjainkra a bűnmegelőzés rendszerezésének gyakorlatiasabb modelljei váltak uralkodóvá. Ez szervesen tükrözi azt, az 1970-es évektől meginduló folyamatot, amelynek során a bűnözéskontrollért való felelősség kikerül az állam kizárólagos kompetenciájából, és szétterül a társadalomban. A felelősségtelepítő bűnmegelőzés számára már nem az állami beavatkozás szintje az elsődleges rendszerező elv, hanem sokkal inkább a bűnözéskontroll tényleges ágenseitől független pragmatikus tematikák. Ezt fejezi ki például az ugyancsak hosszú ideje meghatározó három pillér elve, amely a bűncselekmény összetevői alapján különböztet az elkövető-orientált, az áldozat-orientált, illetve a szituációs megelőzés között. A szituációs megelőzés markáns megkülönbözetése az ún. társadalmi megelőzés eszközeitől a 20. század végi bűnmegelőzés átrendeződésének különösen látványos jele. Míg ugyanis a társadalmi megelőzés kifejezés a kriminálprevenció olyan hagyományos, a század nagy részében uralkodó formáira utal, amelyek a bűnokok alakításán keresztül igyekeznek hatást kifejteni, a bűnalkalmak közvetlen kontrolljára irányuló szituációs megelőzés tökéletesen közömbös a kriminalitást generáló mélyen húzódó egyéni és társadalmi folyamatok iránt. A szituációs megelőzés tehát csakúgy, ahogy az ezt preferáló kriminálpolitika lemond a társadalomjobbító törekvésekről, és csupán rövidtávú közvetlen céljára, a bűncselekmények fizikai megakadályozására koncentrál. A társadalmi és szituációs eszközök 4

6 támogatottságának aránya vízválasztó az egyes bűnmegelőzési politikák arculatának kialakulásában. Noha a bűnmegelőzés elemzésére a fenti tipológiák is alkalmasak, e disszertáció szerkezetére és megközelítésmódjára legnagyobb hatással Michael Tonry és David Farrington rendszerezése volt. Ők (1) kockázatközpontú, (2) közösségi, (3) szituációs és áldozatközpontú, illetve (4) büntető igazságszolgáltatáson keresztül megvalósuló megelőzést különböztetnek meg. Az első három megközelítés amelyet a továbbiakban büntető igazságszolgáltatáson kívüli megelőzésnek is nevezek a társadalmi élet legkülönbözőbb területeire helyezi a bűnmegelőzést, amelynek megvalósítói között a társadalompolitika szereplői éppúgy jelen vannak, mint az egyének és közösségeik. A büntető igazságszolgáltatáson belüli megelőzés ezzel szemben a büntetőjogi szankciók, illetve a büntető igazságszolgáltatási rendszer által kifejtett megelőző hatásra utal. Érdekes módon a megelőzésnek ez a formája az elmúlt évtizedekben meglehetősen ellentmondásos helyeket foglalt el a bűnmegelőzés rendszerében. Az 1970-es évekig, az ún. modernista kriminálpolitika, illetve a jóléti kezelési modell korszakában a bűnmegelőzést döntően a büntető igazságszolgáltatás preventív funkciójaként elsősorban a bűnismétlés megelőzéseként értelmezték. Ezt követően azonban a tettarányos, preventív célra nem tekintő megtorló büntetés elvét hirdető neoklasszikus büntetőjog hatására éppen azok az irányzatok váltak uralkodóvá, amelyek bűnmegelőzésen kizárólag a büntető igazságszolgáltatáson kívüli megelőzést értették. Az ezredfordulóra végül az a megközelítés terjedt el, amely szerint a bűnmegelőzés rendszerébe a büntető igazságszolgáltatás prevenciós lehetőségei is beletartoznak, a bűnmegelőzési politikának tehát ezekkel is számolnia kell: A bűnmegelőzést széles körben félreértelmezik. Az Egyesült Államokban például a bűnözésről zajló vitában gyakran egymást kizáróként kezelik a megelőzés és a büntetés kategóriáit, mintegy a puha vs. kemény kriminálpolitika skálájának polarizált ellentétpárjaként ( ) A kriminológia tudománya azonban nem ismer ilyen dichotómiát. ( ) A prevenció egy eredmény, s a büntetés ennek csupán egyik lehetséges eszköze. (Sherman et al. 2002: 3) Sherman megállapítása véleményem szerint alapvetően helytálló. Noha egy adott kriminálpolitika puhasága vagy keménysége egy pillanatra fogadjuk el ezt az erős egyszerűsítést nem független attól, hogy milyen hangsúlyt kapnak a bűnözéskontroll büntető igazságszolgáltatáson kívüli és azon belüli eszközei, ez 5

7 távolról sem az egyetlen, és nem is a döntő szempont. A kriminálisan veszélyeztetett kisgyermekekre irányuló korai beavatkozás is lehet akár az emberi jogokat durván sértően drasztikus, stigmatizáló és diszkriminatív, ugyanakkor ismerünk punitív funkciót alig érvényesítően humánus, ám a visszaesés valószínűségét ténylegesen csökkentő büntetéseket. A neoklasszikus irányzat jelenlegi büntetőjogokra gyakorolt vitathatatlan hatása ellenére sincsen ma a fejlett világ országai között olyan, amely ne fűzne valamilyen preventív elvárást a büntető igazságszolgáltatás működéséhez és a büntetésekhez. A büntető igazságszolgáltatáson belüli megelőzés tehát napjainkban éppúgy eszköze a kriminálpolitika bűnmegelőzési törekvéseinek, mint a prevenció proaktív, büntető igazságszolgáltatáson kívüli eszközei. A puha és kemény kriminálpolitika közötti különbséget tehát nem a megelőzés vs. büntetés dichotómia teszi, hanem például az, hogy a büntető igazságszolgáltatás milyen eszközökkel, milyen kriminológia és milyen prioritások alapján kívánja a megelőző hatást elérni. Ezzel a kérdéssel foglalkozik a 3. rész, amely a büntető igazságszolgáltatáson keresztül megvalósuló megelőzés körében a büntető igazságszolgáltatás működése, a büntetések, illetve a büntetésvégrehajtás által hordozott prevenciós lehetőségeket, az ezekkel kapcsolatos kriminálpolitikai várakozásokat, és e mechanizmusok hatékonyságát tekinti át. A büntető igazságszolgáltatáson keresztül zajló prevenció döntően a harmadlagos megelőzés területére esik, így bizonyos szempontból indokolt lenne az egyéb megelőzési formákat követően foglalkozni vele. Amiért mégis ez kerül az első helyre, az egyrészt a kriminálpolitika történetében betöltött meghatározó szerepe, másrészt ezzel összefüggésben a bűnmegelőzés egyéb területeire gyakorolt hatása. A büntető igazságszolgáltatáson keresztül megvalósuló megelőzés számos eleme ugyanis könnyen párhuzamba állítható a büntető igazságszolgáltatáson kívüli megelőzés eszközeivel. A racionális döntés azonos szerepet játszik a büntetés generális preventív hatásában és a szituációs megelőzés gyakorlatában, az elkövetés fizikai lehetetlenítése mind a büntető igazságszolgáltatáson belüli, mind az azon kívüli megelőzésben meghatározó feladathoz jut; a kognitív magatartási terápiák éppúgy részévé válnak az iskolai bűnmegelőzési programoknak, mint a fogvatartottak kezelési programjainak. Ezek a párhuzamok újra a büntető igazságszolgáltatáson belüli és azon kívüli megelőzés szoros kapcsolatára hívják fel a figyelmet. 4. A büntető igazságszolgáltatáson kívüli megelőzés lehetőségei közül elsőként a 4. rész mutatja be az ún. korai beavatkozás prevenciós stratégiáit. Ezek olyan 6

8 egyénre fókuszáló megelőzési formák, amelyek a szocializáció folyamatában és az egyéni életutakban azonosított kriminogén veszélyforrások enyhítésére törekszenek. Ez a terület speciális kriminológiai megközelítést és módszereket igényel. A longitudinális vizsgálatok a 20. század végére széles ismeretanyagot biztosítanak a bűnelkövetővé és az áldozattá válás útjának legfontosabb csomópontjairól, és napjainkra nem csupán az erre reagáló bűnmegelőzési javaslatok, hanem azok gyakorlati tapasztalatai is értékelhető mennyiségben állnak rendelkezésre. Ezek a megelőzési törekvések elsősorban a fiatalkori bűnözés elleni küzdelemben jutnak szerephez, a bűnelkövetővé válás és a kriminális életút faktorainak feltérképezése azonban fontos ismereteket jelenthet a bűnismétlés megelőzése számára is. A kockázat fogalmának ilyen hangsúlyos kriminálpolitikai intézményesítése azonban nem mentes a veszélyektől. A korai beavatkozás és a kockázatközpontú megelőzés soha nem tapasztalt mértékben tágíthatja ki a kriminálpolitikai intervenció határait, új súrlódási felületeket hozva létre a megelőzési igény és az emberi jogok között. A jogállami kriminálpolitika számára tehát kulcsfontosságú azoknak a feltételeknek a tisztázása, amelyek mellett a kockázatközpontú megelőzésben rejlő lehetőségek kiaknázása az alapjogi értékek figyelembevétele mellett is biztosítható. 5. A területközpontú bűnmegelőzéssel foglalkozó 5. rész egymástól első ránézésre meglehetősen távol álló koncepciókat von össze. Egymás mellett szerepelnek itt a chicagói iskolától induló hagyományos közösségi megelőzések, a rendészeti stratégiák és a szituációs megelőzés eszközei. Ezek a különböző bűnmegelőzési eszközök gyakran nem csak eltérő politikákat, de eltérő célokat és prioritásokat is követnek. Van azonban egy közös nevezőjük, amely átível különbözőségeiken és szorosra fűzi a kapcsolatot közöttük: a kriminológiájuk. A kriminológia az elmúlt évszázadban a hely problematikájának minden lehetséges aspektusát felvetette, s a 20. század első felében uralkodó, a bűnkibocsátás területi mintázatait feltáró kutatásoktól napjainkra a bűnözési térképekig, a bűnalkalmak kontrolljáig és a területi védekezés stratégiáiig jutott el. A hely kriminológiája tehát a terület, bűnözés és bűnözéskontroll kapcsolódási pontjainak vizsgálata alapján dolgozza ki megelőzési javaslatait, amelyek egyben az egyre inkább decentralizálódó és lokalizálódó bűnmegelőzési politika igényeit is szolgálják. Ahogy azonban a bűnmegelőzés minden területén, a területközpontú megelőzésben lezajló fejlemények is hordoznak veszélyeket: a védekező stratégiák intézményesülése és kriminálpolitikai támogatottsága nem ritkán a kirekesztő, a mi és ők, a 7

9 rend és rendetlenség dichotómiájába merevedett társadalmi viszonyok létrejöttének kedvez. A területközpontú megelőzéssel összefüggésben még egy megjegyzést kell tennem. A kortárs bűnmegelőzési szakirodalom jellegzetes tematikáinak fényében szokatlan lehet, hogy nem szentelek önálló fejezetet az ún. közösségi bűnmegelőzés témájának. Ennek oka távolról sem az, hogy nem tartanám jelentősnek azokat a fejleményeket, amelyek ezen a területen az elmúlt néhány évtizedben végbementek. Éppen ellenkezőleg: megítélésem szerint a közösség fogalma és felértékelődése a kriminálpolitikai törekvésekben a 20. század második felének egyik legmeghatározóbb vonása, amely a bűnmegelőzés politikájának és gyakorlatának csaknem valamennyi szegmensét érinti. A közösség azonban a jelenkori társadalomelmélet egyik legsokszínűbb fogalma, amely attól függően, hogy jobbról vagy balról kapja ideológiai töltetét, egymással szöges ellentétben álló kriminálpolitikai javaslatok forrása lehet. A közösség szerepéről, felelősségéről, jogairól, védelméről vallott felfogások éppen olyan eltérő referenciapontokat hoznak létre a bűnmegelőzésben, mint az állam jóléti szerepvállalására vagy a szabadság vs. biztonság polémiájára vonatkozó különböző álláspontok. Másképp megfogalmazva, a közösség felfogásomban elsősorban bűnmegelőzés-politikai kérdés, amely a 20. század végén harmadik elemként illeszkedik az egyén és állam felelősségi viszonyait boncolgató diskurzusba. Így míg a közösségi megelőzés hagyományos értelmezései beférnek a területi megelőzés témakörébe, az a rendkívül összetett jelenség, amelyet ma a közösségre hivatkozás jelöl, messze túlmutat a kriminológián és általában a bűnözés kérdésén: egy olyan tágabb társadalomértelmezés része, amely összetevőit csakúgy válogatja a bűnmegelőzés különböző irányzataiból, mint a társadalompolitika különböző szegmenseiből. A közösség dimenziója tehát keresztülfekszik minden témán, amelyet az értekezésben érintek: mindenekelőtt a jelenlegi bűnmegelőzés-politikai trendek fontos elemeként jelenik meg, hogy aztán visszaköszönjön a büntető igazságszolgáltatáson belüli, a kockázatközpontú és a területközpontú megelőzés lehetséges perspektívái között egyaránt. 6. A magyarországi folyamatokkal foglalkozó 6. rész a dolgozat egészéhez képest némileg eltérő szerkezetet követ. Míg ugyanis a korábbi fejezetek alapvetően a nyugati társadalmak társadalom- és kriminálpolitika-történetének összefüggéseiben vizsgálják a bűnmegelőzés trendjeit, a poszt-szocialista országok folyamatait sajátos tényezők is meghatározzák. A szocializmus és a rendszerváltás öröksége rányomta bélyegét a kriminálpolitika folyamataira, a történeti fejlődés 8

10 súlypontjai ezért itt máshová esnek. Ezzel együtt a 20. század utolsó éveire a magyar kriminálpolitika is felzárkózott a bűnmegelőzés nemzetközi trendjeihez, így a kriminálprevenció hazai ellentmondásai már jól reflektálnak a nyugati társadalmak ambivalenciájára. II. Célkitűzések, hipotézisek és módszertan 1. Az értekezés alapjául szolgáló kutatás célkitűzései három olyan nagyobb kérdéskörbe rendeződnek, amelyek vizsgálata párhuzamosan vonul végig az értekezés egészén, s amelyek egyben a kutatás hipotéziseinek is keretet adnak. a) A kortárs bűnmegelőzési trendek jellemzőinek bemutatása a kutatás olyan alapvető célja, amely egyben a további vizsgálati célkitűzések alapjául is szolgál. A bűnmegelőzés status quo-ját érintő központi hipotézis a kortárs folyamatok történelmi egyediségére vonatkozik. Eszerint az ezredfordulón a bűnmegelőzést olyan sajátos mintázat jellemzi, amely lényegesen különbözik a kriminálpolitika minden korábbi korszakától. Ez kifejeződik egyrészt a bűnmegelőzés korábban ismeretlen jelentőségében, másrészt számos korszak-specifikus jellemzőjében. Ezek közé tartozik a bűnmegelőzés rendszerének dinamikus és több szinten vizsgálható kiterjedése, a bűnmegelőzési politika önállósodása, a politikai és szakmai racionalitás kiélezett viszonya, illetve a versengő bűnmegelőzési elképzelések egymásmellettisége. E hipotézis vizsgálatával az értekezésnek azok a leíró részei foglalkoznak, amelyek a bűnmegelőzés politikáit és eszközeit mutatják be azzal a céllal, hogy átfogó képet nyújtsanak a kriminálpolitika 21. század elején meghatározó prevenciós prioritásairól és gyakorlatáról. b) A kortárs bűnmegelőzési trendeket alakító tényezők vizsgálata arra keres választ, hogy az ezredfordulón milyen társadalmi, szakmai és politikai környezetben működik a bűnmegelőzés. Az ehhez kapcsolódó hipotézis szerint e tényezők elsősorban történeti szemléletben, a kriminálpolitika kontinuitásainak és diszkontinuitásainak feltárásával ismerhetők meg. Eszerint az 1970-es években a jóléti paradigma válsága hozta létre azt a környezetet, amely az ún. későmodernitás társadalmi, gazdasági és ismeretelméleti feltételeit megteremtették. Hipotézisem szerint ebbe a környezetbe illeszkednek azok a tényezők, amelyek a legerőteljesebben érintik a kriminálpolitika két alapvető jellemzőjét, értéktöltetét és racionalitását, s amelyek így a bűnmegelőzés politikáját és gyakorlatát az 9

11 ezredfordulón meghatározzák. Az értekezés elemző részeinek célja tehát az, hogy magyarázatot találjanak a bűnmegelőzés prioritásai és gyakorlatai jelenlegi mintázatára. Ezek a tényezők ugyanakkor nemcsak a 20. század végi kriminálpolitikai trendek felhajtóerőit világíthatják meg, de fontos értelmezési keretet jelenthetnek az egyes bűnmegelőzési irányok belső mozgásainak feltárásához is. c) A bűnmegelőzés hatásával kapcsolatos kérdések arra keresnek választ, hogy milyen következményekkel járnak a bűnmegelőzés jelenlegi trendjei. E problémakör két vonatkozásban releváns. A bűnmegelőzés hatékonyságának vizsgálata a kriminálpolitika prevenciós erőfeszítéseinek bűnözésre gyakorolt hatásaival foglalkozik. Ezzel összefüggésben a kutatás két fő hipotézis ellenőrzésére irányult: - A bűnmegelőzésnek vannak hatékony formái, azaz léteznek olyan prevenciós beavatkozások, amelyek tényleges eredményeket érnek el a bűnözés csökkentésében és a közbiztonság javításában. Ez a hipotézis történeti és politikai szempontból is releváns. Történetileg azért, mert cáfolja azt a szkepticizmust, amely a 20. század utolsó harmadában a bűnözési probléma kezelésének lehetőségeit övezi. Politikailag pedig azért, mert a hatékony megelőzési eszközök azt az üzenetet hordozzák, hogy a kriminálpolitikának érdemes a bűnmegelőzésbe invesztálnia. - Bizonyos jellemzőkkel rendelkező bűnmegelőzési beavatkozások hatékonyabbak másoknál. Noha a kortárs bűnmegelőzés igen változatos eszközöket alkalmaz, hipotézisem szerint a beavatkozások többsége esetében az eredményességhez szükséges bizonyos kriminológiai és működési elvek megléte. Így várhatóan jobb eredményeket érnek el azok a beavatkozások, amelyek nem elsősorban a büntetésen és kontrollon, hanem sokkal inkább a motiváltságon és a részvételen alapulnak. Hasonlóan, a hipotézis szerint hatékonyabbak azok a bűnmegelőzési eszközök, amelyek kriminológiai ismereteken alapulnak, és jól körülhatárolt problémára irányulnak, mint azok, amelyek a közhiedelem alapján, vagy túlságosan általános céllal végeznek beavatkozást. A bűnmegelőzés egyéb hatásai a társadalmi valóság tágabb területein megjelenő következményekre utalnak, azaz a bűnmegelőzés környezetre gyakorolt hatását jelentik. Ennek körében is két fő hipotézis fogalmazható meg. - A bűnmegelőzés kompetenciahatárai a 20. század végére jelentősen kiterjeszkedtek. E hipotézis értelmében a bűnmegelőzési törekvések a kortárs 10

12 társadalmi és közösségi viszonyok olyan területein is megjelennek, amelyek korábban nem tartoztak a bűnözéskontroll kompetenciája alá. - A kibővült kompetenciahatárok új súrlódási felületeket hoztak létre a bűnmegelőzés és társadalmi környezete között. A bűnmegelőzés kiterjeszkedése jól érzékelhető változásokat eredményez a társadalmi viszonyokban és a mindennapi életszerkezetben. E változások új feszültségeket hoznak létre a bűnmegelőzés prioritásai és más társadalmi értékek (például a szabadságjogok vagy a társadalmi szolidaritás értékei) között. Ez azt is jelenti, hogy hipotézisem szerint a bűnmegelőzés jelenlegi felértékelődése nem egyértelműen kedvező folyamat, hanem minden lehetséges pozitív hozadéka mellett veszélyes tendenciákat is elindíthat. Valamennyi kutatási hipotézis az ún. hagyományos bűnözésre vonatkozó prevenciót érinti, kutatásom ugyanis kizárólag erre terjedt ki. A hagyományos bűnözés elleni küzdelem megkülönböztetése a bűnözés olyan speciális formáitól, mint a szervezett, határokon átnyúló vagy fehérgalléros bűnözés, elfogadott megközelítés mind a kriminológiában, mind pedig a kriminálpolitikában. Ennek oka csak részben az, hogy a bűnözés e két nagy csoportját eltérő kriminológia jellemzi és társadalmi következményeik is lényegesen különböznek. Legalább ennyire fontos azonban, hogy a gazdasági, szervezett és határokon átnyúló bűnözés elleni fellépés sajátos, a hagyományos bűnözéshez kapcsolódó bűnmegelőzéstől eltérő eszközöket is igényel. Az ebben a disszertációban tárgyalt bűnmegelőzési formák többsége a bűnözés szervezett és gazdasági formáival összefüggésben nem értelmezhető, hiszen éppen az ilyen cselekmények fogalmi lényegét hagyják érintetlenül. 2. A kutatás módszertana az alapkutatási jellegnek, illetve az erősen elméleti természetű kutatási kérdéseknek megfelelően alapvetően kvalitatív. A téma komplexitása nem önálló empirikus kutatás lefolytatását indokolta, hanem másodlagos kvantitatív adatok felhasználását tette szükségessé. Ezek általában két forrásból származnak. Egyrészt a társadalomstatisztikai adatokból, amelyek fontos segítséget nyújthatnak a bűnmegelőzést alakító bizonyos társadalmi és politikai folyamatok értelmezéséhez. Másrészt az értekezés gondolatmenete nagymértékben támaszkodik a kriminológia empirikus eredményeire: az alkalmazott kutatások, a hatékonyságvizsgálatok, a lakossági megkérdezések adataira. A disszertáció anyagában ezek közül is a hatékonyságvizsgálatoknak van a legnagyobb jelentősége. A kutatási folyamat egyik leghangsúlyosabb eleme volt 11

13 az egyes bűnmegelőzési formák hatékonyságára vonatkozó kutatási eredmények összegyűjtése, rendszerzése és feldolgozása. Ennek során az ún. áttekintés módszerét alkalmaztam, azaz módszertani minőségük alapján válogattam össze a releváns elsődleges kutatásokat és másodelemzéseket, és ezek alapján állítottam össze az egyes bűnmegelőzési eszközök hatékonyságára vonatkozó ismeretanyagot. Ez az áttekintés az értekezés szerkezetének megfelelően azonban nem önálló egységként, hanem az egyes prevenciós eszközök értékelésének elemeként integrálódott a disszertáció anyagába. Az értekezés gondolatmenetét ezen kívül három megközelítésmód határozza meg. Ezek egyszerre jelentenek tartalmi és módszertani elemet, hiszen míg az egyik oldalon a nekik tulajdonított jelentőség szerves része az érvelésnek, ez egyben a vizsgálati módszer irányát is kijelöli. a) Az értekezést jellemző erős történeti szemlélet indoka nem pusztán az, hogy illőnek tartom bizonyos folyamatok és intézmények történeti előzményeinek bemutatását. Ennél többről van szó: a magam részéről osztom azt a kriminológiában sem ritka felfogást, amely szerint a kortárs folyamatok megértése azok gyökereinek feltárásával lehetséges. Az ilyen genealógiai szemlélet szerint ugyanis a kortárs folyamatok kialakulását övező tágabb társadalmi, politikai, kulturális és diskurzív átrendeződés során merülnek fel azok a kérdések és alakulnak ki azok az értéksémák, amelyek alapján a jelen magyarázható. Ez a megközelítés értekezésem témája szempontjából kulcsfontosságú. Az 1970-es években zajló átfogó változások az érték- és racionalitásviták új sorozatát indították el, s a bűnmegelőzés tarka ezredfordulós mintázata nem más, mint az ezekben felmerülő kérdésekre adott válaszkísérletek sokasága. A jog- és intézménytörténet mellett tehát legalább ennyire lényeges a gondolkodás- és diskurzustörténet fordulópontjainak feltárása, aminek mind a kriminológiai elmélettörténet, mind pedig a bűnmegelőzés kriminálpolitikai környezete szempontjából nagy jelentősége van. b) Az értekezés másik meghatározó megközelítésmódja a kriminológiai szemlélet, azaz az arra való törekvés, hogy a kortárs folyamatokat a kriminológiai diskurzus fényében értelmezze. A kutatás során ennek érdekében a kriminológiaelmélet több meghatározó modelljét is felhasználtam. Ezek közül a leglényegesebb kétségkívül az ún. interakcionista kriminológiai felfogás, amely a kriminológia vizsgálati tárgyának tekinti a kriminálpolitikai jelen esetben a prevenciót szolgáló intézmények és a bűnözés viszonyát. Ez a megközelítés tehát abból indul ki, hogy a bűnözés és a bűnözéskontroll intézményei kölcsönösen hatnak 12

14 egymásra, folyamataik ezért elsősorban ennek az interakciónak a fényében értelmezhetőek. A bűnözés és a kriminálpolitika együttes vizsgálatának az elmúlt két évtizedben igen kiterjedt irodalma alakult ki különösen az angolszász országokban, de az utóbbi időben Magyarországon is megszaporodtak az ilyen megközelítést alkalmazó írások. A kortárs kriminálpolitikai folyamatok tartalmi értékelését végző kiterjedt szakirodalom értekezésem egyik legfontosabb forrása, ugyanakkor célnak tekintem az uralkodó kriminológiai értelmezésre, és különösen a kriminológia mindenkori szerepfelfogására történő reflektálást is. Az alapvetően interakcionista megközelítés mellett az értekezés gondolatmenetéhez szükséges mértékben használtam fel a kriminológia egyéb területeinek megközelítésmódját és ismeretanyagát. Így különösen az egyes bűnmegelőzési eszközök hipotézisrendszerének bemutatásánál jutnak szerephez a kriminológia morfológiai (alaktani) és etiológiai (a bűnözés okságára vonatkozó) megközelítéseinek egyes modelljei. A bűnözést az áldozatok oldaláról vizsgáló viktimológiai értelmezés elsősorban a kortárs kriminálpolitikai trendek magyarázatában jut szerephez. A kriminológia e meghatározó területei mellett ugyanakkor az értekezés érvrendszere sokat merít az ún. kritikai kriminológia szemléletéből is. A kritikai kriminológia a bűnözés és a bűnözéskontroll hatalmi viszonyaival foglalkozik. Kiindulópontja szerint mind a kriminalitás, mind pedig a bűnözéskontroll kompetenciahatárai olyan definíciós kérdések, amelyek meghatározása alapvetően a mindenkori társadalmi és politikai erőviszonyok alakulásától függ. E feltevés első felével a kriminalitás definiálásával, azaz a kriminalizálás kérdéseivel az értekezés csupán érintőlegesen foglalkozik. Ami azonban a bűnmegelőzés kompetenciahatárait illeti, megközelítésemet hangsúlyozottan a kritikai szemlélet jellemzi. A bűnmegelőzés politikája és eszközei értékelése során több olyan szempontot elsősorban az etikai és szociális dimenziókat igyekeztem érvényesíteni, amelyek jellemzően nem képezik az uralkodó angolszász kriminológiai kánon részét. c) Végül a kutatásban alkalmazott harmadik megközelítésmód a policyszempontú értékelés. Ez a bűnmegelőzés intézményei rendszerének, illetve politikai-ideológiai tartalmának vizsgálatát jelenti, amelyhez a bűnmegelőzéssel foglalkozó nemzeti és nemzetközi dokumentumok, jogintézmények vizsgálata és feldolgozása biztosított eszközt. A vizsgált nemzeti dokumentumok közé bűnmegelőzési stratégiák és jogszabályok, politikai nyilatkozatok, illetve a bűnmegelőzés intézményrendszerének működéséhez kapcsolódó dokumentumok tartoztak. A nemzetközi policy-dokumentumok körében az ENSZ, az Európa Tanács és kisebb mértékben az Európai Unió vonatkozó iránymutatásainak van 13

15 nagy szerepe. A policy-alapú vizsgálat teszi lehetővé a bűnmegelőzési politika prioritás- és eszközrendszere elmozdulásainak rekonstruálását, és a kriminológiai megközelítéssel való ütköztetését. Mindezek alapján az értekezés alapjául szolgáló kutatás elsősorban kvalitatív kriminológiai alapkutatásnak tekinthető. Célja ugyanis elsősorban nem valamely konkrét gyakorlati probléma feltárása és megoldási lehetőségeinek kidolgozása volt, hanem sokkal inkább a bűnmegelőzés és a kriminálpolitika néhány alapvető elméleti problémájának megfogalmazása, illetve ezek egy lehetséges értelmezési keretének felvázolása. Ezt az alapállást tükrözi az értekezés szerkezete és gondolatmenetének íve is. Az értekezés ugyanakkor hordozza az alkalmazott kutatások bizonyos jellemzőit is: a bűnmegelőzés kortárs folyamatainak értékelése, különösen a hatékonyság-szempontú értékelés időnként elkerülhetetlenül vezet közvetlen gyakorlati következtetések és javaslatok megfogalmazásához. III. A kutatás főbb eredményeinek összefoglalása 1. A kutatás során egy sor, egymással összefüggő hipotézis vizsgálatára vállalkoztam azzal az általános céllal, hogy képet nyújtsak a bűnmegelőzés kortárs trendjeiről és azok kriminálpolitikai környezetéről. E hipotézisek egy része a bűnmegelőzés jelenlegi folyamatainak kontinuitására vonatkozott, azaz azt feltételezték, hogy az ezredforduló jelenségeinek megértéséhez történeti szemléletre is szükség van. Mások a kortárs bűnmegelőzés természetét, így mindenekelőtt az azt alakító kriminálpolitikai és társadalmi tényezőkkel való kölcsönös viszonyát érintették. A 20. század végi kriminálpolitikai folyamatok eredőjét illetően nem tudtam vitába szállni azzal a szakirodalomban széles körben elterjedt felfogással, amely azt alapvetően a jóléti paradigma 1970-es évekbeli válságához köti. Magam is úgy látom, hogy egyértelműen ebben a válságidőszakban alakult ki az a feltételrendszer, amely a nyugati társadalmakban a jelenlegi kriminálpolitika környezeteként funkcionál. Szemben azonban a szakirodalom egy jelentős részének értékelésével, véleményem szerint a késő-modernitást legalább annyira a kontinuitás, mint a paradigmaváltás jellemzi. A jóléti korszak végén megfogalmazódó és a jóléti paradigma természetéből és gyakorlati megvalósulásából megítélésem szerint szükségszerűen következő kritikai 14

16 szempontok vetették fel ugyanis azokat a kérdéseket, amelyekre a késő-modern kriminálpolitika válaszokat keres. Éppen ezért e dimenziókat kulcsfontosságúnak tartom a kortárs kriminálpolitikai folyamatok, és közelebbről a bűnmegelőzés jelenlegi természetének megértésében. A jóléti paradigma kritikai szempontjai és a kortárs kriminálpolitikákat alakító tényezők között ezért erős összefüggést látok. A jóléti koncepciót megítélésem szerint öt szempontrendszer mentén érte kihívás, és az ezek alapján megfogalmazódó válaszlehetőségek egyben a későmodern kriminálpolitikát leginkább meghatározó tényezőcsoportokba rendeződnek. A kritikai szempontrendszerek közül kettő olyan kérdéseket érint, amelyek a kriminálpolitika értéktöltetéhez kapcsolódnak. A jóléti paradigma válságában felvetett emberi jogi és ideológiai kérdések nemcsak a kriminálpolitika, de a társadalomelmélet, a társadalompolitika és a büntető jogtudomány egyik legmeghatározóbb 20. század végi értékvitáját indították el. A modernista programot az állami beavatkozás céljával és határaival, az egyén és állam közötti felelősségi viszonyokkal, az egyéni magatartás eredőivel, illetve az állam jóléti szerepvállalásának mértékével kapcsolatban még viszonylag egységes nézetek jellemezték. Ezek azonban a jóléti paradigma válságával súlyos kihívásokkal szembesültek. Kritika érte a gondoskodó állam paternalizmusának etikai-alapjogi dimenzióit és társadalmi következményeit, kétségessé vált az ember- és társadalomjobbító szándék morális igazolhatósága és gyakorlati haszna. A jóléti értékkészlettel szemben legeredményesebben a neokonzervatív érvelés lépett fel, amelynek ember- és társadalomképe elementáris hatást gyakorolt a társadalmi problémákról és azok megoldásáról szóló diskurzusra. A racionális és morális emberkép helyreállítása egyfelől, a közösség erkölcsi homogenitásának tétele másfelől, és a társadalmi problémák jóléti értelmezését felváltó kontrollértelmezés harmadrészt közvetlenül éreztették hatásukat a bűnmegelőzés rendszerén. Így váltak az 1980-as évektől kriminálpolitikai prioritássá a bűnmegelőzés változtató szemléletét leváltó védekező stratégiák: az elrettentés és a semlegesítés, a kockázatmenedzselés és a területi kontroll, a zéró tolerancia rendészet és a szituációs bűnmegelőzés. A jóléti koncepciót érő kritikák további három területe olyan kérdéseket érint, amelyeket a 20. század végén a kriminálpolitikát alakító racionalitások közé sorolhatunk. A bűnözéssel és bűnözéskontrollal kapcsolatban az 1960-es évektől radikálisan átalakuló közvélemény a politikai piacon jól konvertálható tőkévé tette a közbiztonság problémáját. A szavazatmaximalizálás logikája szerint működő politikai racionalitásban így a lakossági percepciók és elvárások a 15

17 kriminálpolitika meghatározó alakítójává léptek elő. Ezt a hatás két tényező teszi különösen bonyolulttá: egyrészt a közvélemény sajátos, a tényleges bűnözési helyzettől könnyen függetlenedő önmozgása, másrészt az, hogy viszonya a kriminálpolitikával nem egyirányú, hanem kölcsönös a politikának nagyon is hatékony eszközei vannak a közvélemény ilyen vagy olyan irányú alakítására. A jóléti paradigma financiális oldalát érő kritikákat követő átrendeződések a későmodern kriminálpolitikák gazdasági racionalitásával kapcsolhatók össze. A drága jóléti állam és kapcsolódó kriminálpolitikája a gazdasági válsággal került össztűz alá, aminek legfontosabb következménye egyrészt a jóléti szolgáltatások drasztikus újragondolása, másrészt a menedzseri racionalizmus szakpolitikai megjelenése volt. Végül, de nem utolsó sorban a jóléti kriminálpolitikát érő hatékonysági kifogások a kriminálpolitika szakmai racionalitásának szövevényes átalakulását eredményezték. Az 1980-as évek semmi nem működik tézise jelentősen elszakította egymástól a kriminológiai és kriminálpolitikai gondolkodást, saját szerepének újradefinálására kényszerítve az előbbit, és önálló mozgásra bíztatva az utóbbit. Az 1990-es évektől azonban a kriminológia újra megtalálni látszik szerepét és feladatát a kriminálpolitika alakításában, noha ez a fejlemény sem mentes az ellentmondásoktól. A késő-modernitás immanens jellemzőjének a társadalomelmélet az ambivalenciát, a bizonytalanságot tekinti. Egyetértve ezzel az értékeléssel a kriminálpolitika vonatkozásában a magam részéről ezt az ambivalenciát elsősorban a jóléti válság kihívásaira érkező válaszok sokféleségében látom. A jóléti paradigmát érintő egyes kritikai szempontokra a 20. század végére változatos, és egymásnak gyakran homlokegyenest ellentmondó válaszstratégiák fogalmazódtak meg. Éppen ezért vitatkozom azzal, hogy az elsősorban az Egyesült Államok, és kisebb mértékben Nagy-Britannia jelenlegi kriminálpolitikai trendjeire épülő ún. kriminálpolitikai katasztrófa-narratíva a nyugati társadalmak összességében általánosan érvényes forgatókönyv lenne. A katasztrófa-narratíva szerint a későmodernitásban a jóléti-modernista program valamennyi vívmánya elenyészett, és helyüket egy sor egymással összekapcsolódó, összességében a kontroll- vagy kockázati társadalom uralkodóvá válását jelző folyamat vette át. A jóléti paradigma kritikái mentén kialakított válaszstratégiák áttekintése azt jelzi, hogy a katasztrófa-narratívában igen sok igazság van, és az ott jelzett veszélyek valós folyamatokra utalnak. Ugyanakkor véleményem szerint éppen az ambivalencia, a késő-modernitás folyamatos útkeresése egyben alternatív válaszlehetőségeket is életre hív. A nyugati társadalmak adaptációs stratégiáinak bizonyos elemei egészen eltérőek, aminek eredményeként a késő-modern kriminálpolitikákat 16

18 bizonyos közös trendek mellett korábban ismeretlen mértékű diverzitás is jellemzi. Különösen meghatározónak tartom azt, hogy az egyes társadalmak mekkora teret engedtek a társadalmi problémák jóléti értelmezését lebontó neokonzervatív társadalomértelmezésnek, illetve a lakossági félelmeket kritikátlanul kiszolgáló és egyben azok fenntartásában nagyon is érdekelt punitív populizmus csábításának. Ebben a vonatkozásban pedig a nyugati társadalmak meglehetősen változatos képet mutatnak: az Egyesült Államokkal szemben az európai országok egy része és az európai szupranacionális szervezetek is sokat átmentettek a bűnözés és bűnözéskontroll jóléti értelmezéséből. A 20. század végi folyamatok egyik legfontosabb jellemzőjének az tűnik, hogy a társadalompolitikai és a büntetőpolitikai hangsúlyok mozgása a bűnözés és bűnözéskontroll értelmezéseiben egymással szoros összefüggésben és ellentétes irányokban zajlik, azaz az egyik erősödése jellemzően a másik rovására történik. 2. A késő-modern kriminálpolitikai környezetben a bűnmegelőzés is egészen más képet mutat, mint a jóléti korszakban. A döntően a bűnelkövetők rehabilitálására koncentráló, ám a büntető igazságszolgáltatáson kívül a jóléti gondoskodás rendszerében felolvadó prevenciós törekvéseket a 20. század végére önállósult, a mindennapi élet szerkezeteit is átfonó, horizontális, vertikális és tematikus értelemben is jelentősen kiterjedt bűnmegelőzési rendszerek váltják fel. Ez a roppant beavatkozási felület nagy lehetőségeket ad a közbiztonsággal összefüggő társadalmi problémák kezelésére, ugyanakkor súlyos veszélyeket is rejt. Keretet biztosíthat a bűnözést is generáló folyamatok közvetlen alakításának, de a túlhajszolt kockázati- és büntetőszemlélet mindent átszövő kontrolljának is. A bűnmegelőzés újabb és újabb eszközeinek terjedése, illetve a kortárs kriminálpolitikák változatos viszonyulása a bűnmegelőzés céljaihoz és feladataihoz mindkét tendenciára bőven szolgáltatnak példát. A bűnmegelőzés trendjei áttekintésének egyik legfontosabb tanulsága számomra az, hogy a késő-modern kriminálpolitika számos alapfeltevése, és különösen azok, amelyek közvetlenül a neokonzervatív fordulathoz kapcsolódnak, nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Nem túlzás megkockáztatni, hogy a késő-modern kriminálpolitika éppúgy válságban van ma, mint a jóléti paradigma volt az 1970-es években, sőt, talán a késő-modernitás belső jellemzője egyfajta folyamatos válságállapot. E krízis jelei nagyon hasonló dimenziókban fogalmazhatóak meg, mint a jóléti válság elemei. 17

19 a) A hatékonysági dimenzióban a kriminológia szerepének és szerepfelfogásának 20. század végére felgyorsuló átrendeződése nyitotta meg a kritika lehetőségeit. A társadalomtudományok erőteljesebb igazolási kényszere a bizonyítékalapú kriminálpolitika kriminológiai programjának kialakulásához vezetett, amelynek célja, hogy a kriminálpolitika alakítóit tudományos eszközökkel informálja a beavatkozások hatékonyságáról és következményeiről. Ezt segíti a hatékonyságvizsgálatok 1980-as évektől dinamikusan fejlődő módszertana, így mindenekelőtt a randomizált próbák és a meta-elemzések megjelenése a kriminológiában, azoké az eszközöké tehát, amelyek jelenlegi ismereteink szerint a hatékonyság mérésének legmegbízhatóbb módszerei közé tartoznak. Az ezredfordulóra e módszerek segítségével kiterjedt és folyamatosan bővülő ismeretanyag állt össze a különböző bűnmegelőzési beavatkozások hatékonyságáról. Az eredmények koherenciája változatos képet mutat a bűnmegelőzés egyes területein: míg bizonyos eszközök esetében, például az elkövetők kezelési programjaiban a hatékonyságvizsgálatok egybevágóan erősítik egymást, más területeken, például a területi megelőzés egyes formáinál, nagyobbak az ellentmondások. Egy azonban egészen bizonyosnak tűnik: a modernista program végére pontot tevő semmi nem működik tétele tévedés volt. A bűnmegelőzésnek nagyon is vannak hatékony eszközei, amelyek látható és jól mérhető eredményeket hoznak a bűnözés csökkentésében és a közbiztonság javításában. A racionális kriminálpolitikának tehát számolnia kell a bűnmegelőzés lehetőségeivel, jelenlegi ismereteink szerint ezek ugyanis nagymértékben hozzájárulhatnak az állam közbiztonsággal kapcsolatos feladatainak ellátásához. A bűnmegelőzés hatékonyabbnak bizonyuló eszközei főszabály szerint minden területen viszonylag jól azonosítható mintázatot követnek. Ez a mintázat cáfolja a tisztán punitív, kontrollalapú megközelítés helyességét. Mind a büntető igazságszolgáltatáson belüli, mind az azon kívüli prevenciós eszközök körében általában eredményesebbnek bizonyulnak azok a beavatkozási formák, amelyek a célcsoport motivációjának felkeltésére, a prevenciós programban való érdekeltségük megteremtésére irányulnak, mint az elrettentésre és a represszióra alapozó stratégiák. Az informális kontroll az esetek többségében hatékonyabb, mint a formális kontroll. Az együttműködés, kommunikáció, részvétel és integráció elemeit tartalmazó beavatkozási formák más feltételek fennállása esetén komoly eredményeket érhetnek el a bűnözés csökkentésében vagy féken tartásában. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy punitív eszközökre, elrettentésre vagy semlegesítésre ne lenne szükség a kriminálpolitika eszköztárában, hiszen bizonyos elkövetők és potenciális elkövetők esetében 18

20 valóban nincsenek egyéb működő technikák. A hatékonyságvizsgálatok azonban arra utalnak, hogy a represszív prevenció indokolatlanul pesszimista az emberi magatartások természetét illetően. Nagyon valószínűnek tűnik, hogy a potenciális előnyök és hátrányok mérlegelésére egyszerűsített racionális és így fenyegetéssel és kontrollal befolyásolható elkövető neokonzervatív modellje az esetek jelentős részében önmagában nem állja meg a helyét. A bűnmegelőzési hatékonyságvizsgálatok eredményei arra utalnak, hogy az egyéni magatartás alakításában legalább ennyire szerepet játszik a proszociális értékek egyéni elfogadottsága, a szociális integráltság szubjektív érzékelése vagy egyszerűen az alternatív magatartásformák ismerete. Erre utal az is, hogy a hatékonyságvizsgálatok szerint különösen tévesnek bizonyult a neokonzervatív kriminológia feltevése a korrekciós és reszocializációs eszközök eredménytelenségéről. Mai ismereteink szerint a jól megválasztott magatartáskorrekciós technikák más bűnmegelőzési eszközökhöz képest is kiemelkedően jó eredményeket érhetnek el a harmadlagos és a büntető igazságszolgáltatáson kívüli megelőzésben egyaránt. Ezeken belül is általában a kognitív magatartási technikák bizonyulnak a legsikeresebbnek, azok az eszközök tehát, amelyek az érintettek motiváltságának felkeltésével és gondolkodási sémáiknak formálásával igyekeznek a proszociális viselkedési mintákat megerősíteni. b) A jóléti kriminálpolitikát gazdasági oldalról érő kritikák a 20. század végén ugyancsak erősen relativizálódni látszanak. A bűnözés jóléti értelmezése drága, de nem kevésbé az a késő-modern kontrolltársadalom sem. A jóléti paradigma rehabilitációs modelljét érő egyik legfajsúlyosabb kritika annak óriási szakember-, és ennek megfelelően költségigénye volt. Nincsenek azonban jelei annak, hogy ez a költségtényező kikerült volna a rendszerből. Csakhogy ami a rehabilitációs politikában a korrekciós szakemberek, a normalizáció intézményei, a kezelési programok költségeként jelent meg, az a punitív kontroll rendszerében a többszörösére emelkedett börtönnépesség biztonságos tárolását szolgáló intézményrendszer, illetve a kockázatbecslési és menedzselő infrastruktúra árában jelentkezik. A rehabilitáció költségvonzatait egykor leghevesebben támadó Egyesült Államokban az ezredfordulóra a büntető igazságszolgáltatás, és azon belül a büntetés-végrehajtás a legnagyobb foglalkozatóvá, és egyben az állami költségvetések egyik legmeghatározóbb kiadási tényezőjévé vált. A társadalompolitika és a kriminálpolitika költségeinek összevetése ráadásul azt jelzi, hogy a társadalmi problémák kezelésének költségei a szociális védelmi 19