Róma háborúi az organikus történelemfelfogás tükrében

Átírás

1 Róma háborúi az organikus történelemfelfogás tükrében Havas László: FLORUS az organikus világkép első egyetemes megszólaltatója. Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen, oldal (Orbis Litterarum Világirodalmi Sorozat, 20. kötet) A Debreceni Egyetemi Kiadó Orbis Litterarum sorozatának 20. köteteként nemrég jelent meg Havas László könyve. A szerző a Debreceni Egyetem professor emeritusa, a Limoges-i egyetem díszdoktora, nemzetközileg ismert tudós. Florus-kutatásai több évtizednyi eredményéből csak felsorolásként említenék néhányat. Elkészítette Florus: Róma háborúi címmel a florusi történeti mű jegyzetekkel ellátott első magyar fordítását ben megjelent kritikai Floruskiadása 2 az eddigi legtöbb kódex vizsgálata alapján készült, és tartalmazza olyan kéziratok olvasatait is, amelyeket ő kollacionált elsőként. Florusról rengeteg tanulmányt írt magyar és idegen nyelven, s akadémiai doktori értekezése is ebben a témában született. Florus magyarországi utóéletével és recepciójával foglalkozva megjelentette Nadányi János Florus Hungaricusát, most pedig ezzel a monográfiával (amely az első magyar nyelvű monográfia Florusról) arra vállalkozott, hogy a római történetíró személyét és életművét beillessze egy több évszázadon átívelő irodalmi történelmi keretbe, a bio- 1 Florus: Róma háborúi. Budapest, Elsősorban Rossbach Lipcsében megjelent os kiadása alapján készült, de felhasználva hozzá Enrica Malcovati és Paul Jal szövegét is. Ennek az utószavában még Havas László L. Annaeus Florusként emlegeti a történetírót. 2 Flori, P. Annii: Opera quae exstant omnia. Curavit et edidit Ladislaus Havas. Agatha, Series Latina. Debrecini, AETAS 28. évf szám 187 logikus-organikus elv jelenlétét mutatva ki munkásságában. Már a kötet címe is azt sugallja, hogy Florus helyét és jelentőségét felül kell vizsgálni az antik történetírásban. Ernst Breisach Historiográfiájában 3 A múltfelfogás változatai Augustus és a császárkor Rómájában című fejezetben azt írja Florusról, hogy Lucius Annaeus Florus Kr. u. 2. században született munkája korábbi történetírók művei, elsősorban Livius alapján készült kivonat (epitomé) volt, amely kevés új meglátást tartalmazott. Havas László ennek az állításnak szinte minden elemét cáfolja: szerinte Florus nem felszínes kivonatolója volt csupán Liviusnak, még ha adatait a 19. századi úgynevezett Quellenforschung (forráskutatás) leértékelte is, mert a pontos tényadatokban megbízhatatlannak bizonyult. Havas László könyvéből az is kiderül, hogy a szerző eredeti neve valószínűleg nem Lucius Annaeus Florus lehetett, hanem a Publius Annius Florus alakot tartja valószínűnek. Florus epitoméja egyáltalán nem jelentéktelen, hanem szónoki módon csiszolt mű, amelyet Petrarca gyakran idézett, csodálva tömörségét és elegáns stílusát. A kevés új meglátást tartalmazott kitétel helyett pedig Havas érvelésének középpontjában az áll, hogy Florus önálló, organikus történelemkoncepcióval rendelkezett. Mindenekelőtt a monográfia szerzője igyekszik kronológiailag rekonstruálni Florus teljes életművét. Florust, a történetírót azonosnak tekinti az e néven a forrásokban előforduló költővel és dialógusszerzővel. Szülőhelyeként Africa provinciát valószínűsíti, és lovagrendi családból való eredetet tételez fel. Florusról azt tudjuk még, hogy köl- 3 Breisach, Ernst: Historiográfia. Ford. Baics Gergely. Budapest,

2 Figyelő ÓBIS HAJNALKA tőként részt vett Domitianus alatt az egyik certamen Capitolinumon (capitoliumi költői versenyen), és a hispaniai Tarracóban grammaticusként és rétorként tevékenykedett. Kr. u tájára teszi a monográfia retorikai tárgyú dialógusának, a Vergilius orator an poeta-nak a megírását. Ezen kívül a Historia Augusta és az Antologhia Latina tanúbizonysága alapján verseket is írt; ezekből a Hadrianus császárhoz írott, valamint a De qualitate vitae című versciklus maradt fent. Fő művének az Epitomének (Epitomae de Tito Livio bellorum omnium annorum DCC) a témája Róma háborúinak előadása Romulus korától kezdve Augustus császárig. A mű datálásával kapcsolatban Havas László meggyőző érvek alapján úgy foglal állást, hogy az nem Hadrianus, hanem Antoninus Pius idején keletkezethetett. Erre a datálásra utal a könyv első és hátsó borítójának képi ábrázolása is: az Antoninus Pius császár oszlopának bázisán lévő dombormű részlete látható rajta. A dombormű témája a császár és felesége apotheózisa, melynek során Dea Roma és Tiberis isten tekintete kíséri a császári pár égbe emelkedését. A pajzsra támaszkodó sisakos Dea Roma a könyv borítóján a florusi mű főszereplőjének, a Populus Romanusnak a történelmi szerepét és háborúit juttathatja eszünkbe, az Antoninus Pius idejéből származó ábrázolás pedig azt, hogy a monográfia szerzője Florus történeti művének születését éppen Antoninus Pius időszakára teszi, mégpedig Róma fennállásának 900. évfordulójára (Kr. u. 147.) teszi. A könyv a római történetírás jellegzetességeinek vizsgálatával indul. Bemutatja, hogy az mennyiben kapcsolódik a retorikához, és hogyan alkalmazza az erkölcsi példákat mondanivalója alátámasztására. Elemzésével azt bizonyítja, hogy az egész római történetíráson végigvonul az államok és a történelem élő organizmusként való felfogása, és ez a szemlélet Florusnál összefüggő, átgondolt, következetes történelemkoncepcióvá válik. Mivel az antik történetírás gazdag szépirodalmi eszköztárral dolgozik, az organikus történelemszemlélettel nem közvetlenül kifejtve, hanem metaforák közvetítése révén találkozhatunk. A szokványos és más szerzőknél is előforduló képkészlet kezelésében és értelmezésében tárható fel egy-egy szerző történeti látásmódja. Florus a Populus Romanust, a római népet teszi meg elbeszélése hősévé, és Róma történetében négy korszakot különít el, amelyek megfeleltethetők az emberi életkoroknak. Az infantia, a gyermekkor a királyság időszakát jelenti, az Urbs kiformálódását és az egykor pásztori életmódot folytató rómaiak megerősödését. Az adulescentia, a serdülőkor a római res publica libera időszaka, melynek során Róma Itáliára terjeszti ki hatalmát, civilizációs szempontból pedig áttér a pásztorkodásról a földművelésre. A iuventus, az ifjúkor a tengeren túli háborús hódítások időszaka; ebben az időszakban ismerkednek meg a rómaiak az artesszel, a mesterségekkel, művészetekkel, tudományokkal. Ekkor kezdődik el a birodalom egészségének megrendülése, ami a hadseregben a katonai fegyelem meglazulását hozza magával. Florus szerint Róma területi terjeszkedésének nem kellett volna túllépnie Itália határait, de legalább is Észak-Afrikát és Sziciliát, mert a keleti erkölcsök és a gazdagság beáramlása erkölcsi hanyatlást hozott magával. Ezt követi a senectus, az öregkor időszaka, a római császárkor, amikor a fokozatos elgyengülésben átmenetileg ugyan újabb erőre kaphat a birodalom, de végzetét nem kerülheti el, és a megsemmisülés felé halad. A római nép, a Római Birodalom tehát mintegy élő organizmusként megszületik, felnő, férfivá érik, majd megöregszik. A florusi műben azonban olyan adatokkal találkozhatunk az egyes életkorokhoz rendelve, amelyek nem felelnek meg más antik szerzők és a mai kutatás elfogadott évszámainak (például a királyság időszakát Florus 400 évre teszi). Havas László ezt az ellentmondást nem a szöveghagyomány romlásával vagy a szerző felszínességével, pontatlanságával magyarázza, hanem azt mondja, hogy ez Florus ré- 188

3 Róma háborúi az organikus történelemfelfogás tükrében Figyelő 189 széről tudatos játék a számokkal. Az elit olvasóközönség értő befogadásával számolva a szerző Róma fennállásának 900. évfordulóját kívánta hangsúlyozni a művében; azt akarta elérni, hogy olvasói elgondolkozzanak a hibás és a valós évszámok összefüggésein. A számadatokkal kapcsolatban a monográfia szerzője filológiai módszerekkel megállapítja, hogy mi állhatott a florusi szöveghagyomány archetyponjában: Róma infantiája, a királyok időszaka négyszáz évig tartott, adulescentiája a köztársaság kezdetétől Kr. e. 212-ig százötven esztendőt tett ki, a Kr. e. 212-től Augustusig tartó szakasz, a iuventus szintén százötven év hosszú volt, ezután a senectusból a mű megírásáig kétszáz év telt el. A monográfia bemutatja a Florus-féle organikus történelemfelfogás görög és itáliai előképeit, rámutatva, hogy a történelemnek élő szervezetként való bemutatása nem egyszerűen topos, közhelyek halmaza, hanem az egyes szerzőknél ez a metafora eltérő felfogásokat takar. Elemzi a florusi műben a foedust mint központi jelentőségű történeti kategóriát, amely egyaránt jelent népek és államok közti szövetséget és személyek közti megállapodást, s amelynek szakrális dimenziói is voltak az antikvitásban. Míg a római történelem kezdeteinél a szövetségesek védelme a jogosan indított háborúk gyakori és visszatérő érveként szerepel, miután Róma tengerentúli terjeszkedésbe kezd a jogszerű fellépést agresszív terjeszkedés váltja fel, a foedust sem tartják már olyan értéknek, mint korábban. A megkötött szövetségeket nem tartják be, és ez vezet majd el a szövetséges háborúhoz és a polgárháborúk időszakába. A szövetségi rendszerek vizsgálatával Havas László azt is kimutatja, hogy Róma számára elfogadhatatlan volt minden olyan foedus aequum, amely nem fogadta el az ő főségét. Míg a monográfia első négy fejezete a florusi életművet tárgyalja filológiai módszerekkel és alapossággal, elemzéseit széles körű művelődéstörténeti háttérbe ágyazva kimutatja Horatius és Vergilius életművének hatását is a tárgyalt művekre, az V-VI. fejezet Florus utóéletével és recepciójával foglalkozik. Gondolati párhuzamok és szövegszerű egyezések bemutatásával bizonyítja a monográfia készítője, hogy Florust ismerték és olvasták a késő antik, keresztény és középkori szerzők is, például Tertullianus, Augustinus, Minucius Felix. Az utóéletkutatást néha felhasználja a romlott florusi szöveghelyek helyreállításhoz is. Foglalkozik a florusi életmű magyar vonatkozásaival: a Szent Istvánnak tulajdonított Intelmekben való jelenlétével, 4 az 1663-ban Amszterdamban megjelent Nadányi Jánosféle Florus Hungaricusszal, a Bibliotheca Corviniana Florus-kézirataival vagy Bornemissza Péter Florus-versfordításával. A könyv végén található irodalomjegyzék 23 oldalon keresztül sorolja azokat a könyveket és tanulmányokat, amelyek nemcsak Florus életművéhez, hanem a könyvben előadott történetfilozófiai koncepció egyes elemeihez kapcsolódnak, és megkönynyíthetik a témában való további tájékozódást. Hiányolok ugyanakkor egy rövidítésjegyzéket, amely tartalmazná a gyakran előforduló VOAP, SHA, AL, CD vagy antik szerzők, például Horatius és Vergilius művei rövidítéseinek feloldását. Jóllehet ezek a rövidítések az egyes fejezetekben mind feloldásra kerülnek, arra is gondolhatunk, hogy valaki csak egy-egy részfejezet kedvéért veszi kezébe a monográfiát és tájékozódik például Florus költészetéről (egy mai egyetemista a CD rövidítés olvastán aligha egyből Augustinus De civitate Dei című művére gondol). Az irodalomjegyzéket mellékletek követik az epitomé caput beosztásának számviszonyairól, a mű koncepcionális elrendezésének megfeleltethető életkorokról és kormányzati formákról, a florusi művek szöveghagyományozódásáról. A 4. számú melléklet a monográfia érvelésében gyakran emlegetett kódexek, kéziratok összefüggés- 4 Ezzel kapcsolatban lásd Havas László számunkban közreadott tanulmányát. (A szerk.)

4 Figyelő rendszerét mutatja be. Ez a stemma szervesen egészíti ki a monográfia szövegét, mivel utal arra, amit a fejezetekben is kifejt, hogy például Augustinus, Orosius vagy Tertullianus a szöveghagyomány melyik ágához tartozó szöveget használhatott Florus olvasásakor. Az illusztrációk között a könyv végén megtaláljuk azoknak a műalkotásoknak a színes fotóját, amelyekre a szerző a florusi történelemkoncepció képi megfelelőiként hivatkozik. ÓBIS HAJNALKA Havas László Florus-könyve új megvilágításba helyezi a római történetíró egész életművét, és szövegrekonstruálásaival, szövegjavításaival hozzájárul ahhoz, hogy az ókori művek romlott vagy töredékesen fennmaradt szövegeinek tartalmát megismerhessük egy átfogó történelemkoncepció részeként. ÓBIS HAJNALKA 190

5 Szónoki kánon Mészáros Tamás: A rhamnusi Antiphón. Antiphón-tanulmányok. Argumentum Kiadó, Budapest, oldal A század fordulóját követően az athéni demokráciát alapvetően meghatározó szónoki kultúra kutatása a nemzetközi és a honi klasszika-filológia hosszú időn át méltatlanul elhanyagolt mostohagyermeke volt. Az utóbbi évtizedekben azonban az attikai ékesszólás iránt a szövegek történelmi és irodalmi jelentőségéhez méltó érdeklődés mutatkozik nemcsak a külföldi, hanem a magyar klasszikus filológusok részéről is. Eme örvendetes folyamat egy újabb állomását jelzi az Apollo Könyvtár harminckettedik kötete. Mészáros Tamás írása a peloponnésosi háború történelméből ismert 411-es oligarcha puccs szürke eminenciásának s nem mellesleg a tíz kanonizált athéni szónok időrendben első képviselőjének, a rhamnusi Antiphónnak életéről és szónoki működéséről ad képet. A portré megrajzolása korántsem egyszerű feladat. Kiemelkedő történeti szerepe ellenére Antiphón életéről és szónoki tevékenységéről nagyon keveset s még kevesebb bizonyosat tudunk. Ennek oka nem annyira az mint az ókori szerzőknél általában, hogy nincsenek adataink életéről és munkásságáról, hanem inkább az, hogy a gyakori név viselőire vonatkozó adatok közül nem tudjuk biztosan, melyeket vonatkoztathatjuk az attikai Rhamnus démosból származó Antiphónra, és hogyan értékeljük ezeket az adatokat. Az ágas-bogas életrajzi hagyomány szülte az Antiphón-kutatás központi kérdését is, nevezetesen azt, hogy az Antiphón neve alatt hagyományozott műveket, az úgynevezett Corpus Antiphonteumot egy vagy több szerzőnek kell-e tulajdonítanunk, s hogy a kortársak és az utókor által hagyományozott adatok egy vagy több Antiphónra vonatkoznak-e. A századok óta húzódó vita során a kutatók két táborba tömörültek: a szeparatista álláspont szerint a rhamnusi Antiphón és az Athénban működő Antiphón nevű szofista két történeti személy, az unitárius álláspont képviselői viszont azonosságuk mellett törnek lándzsát. A rhamnusi szónok életével és munkásságával foglalkozó kutatások fő csapásvonalát követve a szerző a kötet első felében a kutatásban Antiphón-kérdésként elhíresült probléma nyomába ered. Első lépésként az Antiphónt politikatörténeti kontextusba helyező tablót festi meg (1. fejezet), majd tudománytörténeti áttekintést ad, részletesen bemutatva a szeparatista és az utóbbi évtizedekben megerősödni látszó unitárius kutatók érveit. (2. fejezet) Hogy ne essen a források között gyakran önkényesen és célzatosan válogató újkori kutatók hibájába, az életrajzi hagyomány és az úgynevezett szofisztikus írások mellett a töredékesen fennmaradt tárgyalótermi beszédeket is bevonja a vizsgálatba, s ezen forráscsoportok együttes elemzésén keresztül igyekszik választ találni az Antiphón-kérdésre. Az életrajzi hagyomány címet viselő 3. fejezetben azokat az ókori írásokat veszi szemügyre, melyek tárgya hangsúlyozottan Antiphón életének és működésének bemutatása. A fejezet zárlatában az életrajzi hagyományról megállapítja, hogy a ránk maradt szövegek elemzése nem elegendő ahhoz, hogy a rhamnusi Antiphónról képet alkothassunk, hiszen valamennyi darabja későn keletkezett a legkorábbra datálható Pseudo-Plutarchost is mintegy fél évezred választja el Antiphóntól, ennélfogva a hagyomány erősen kontaminált, az adatok hitelessége kétes, ráadásul az életrajzok három különböző Antiphónt tárgyalnak. Első olvasatra talán csekélynek is tűnhetnek az elemzésből nyert eredmények, de ahogy a AETAS 28. évf szám 191

6 Figyelő TÓTH IVÁN szerző egyre beljebb vezet a problémakör útvesztőjébe, úgy ébredünk rá fokozatosan, hogy a pontokba szedett végkövetkeztetéshez vezető úton felbukkanó finom megfigyelések apró mozaikkövecsekként kerülnek a helyükre, s rajzolják meg Antiphón portréját. Példáként említhetjük azt, hogy a kirakójáték legnagyobb, pontosabban legterjedelmesebb darabjában, a Plutarchos neve alatt fennmaradt Tíz szónok életrajza című műben olvasható Nestór ragadványnévből Mészáros arra következtet, hogy a becenév nemcsak Antiphón szónoki képességeire utalt, hanem arra a körülményre is, hogy szónoki pályájának érdemi korszaka időskorában kezdődött. Fontos, az unitárius álláspontot erősítő megfigyelés, hogy Antiphón szónoki megítélése kapcsán a philostratosi és a pseudo-plutarchosi életrajz is a deinos legein kifejezést használja, mely fordulat a szofisták tevékenységével kapcsolatban alkalmazott közhely volt. A három különböző identitású Antiphónt felsorakoztató bizánci hagyományt értékelve pedig meggyőzően érvel amellett, hogy a 10. századi Suda lexikonban felbukkanó álommagyarázó Antiphón valójában a rhamnusi szónokkal azonos, akinek álomfejtéseiben a szofistákra jellemző érvelési technika figyelhető meg. Az Antiphón életére utalásszerűen hivatkozó testimoniumok vizsgálatára a 4. fejezetben kerül sor. Mészáros itt terjedelmes elemzést nyújt a szeparatisták által perdöntőnek vélelmezett két szöveghelyről, a Xenophón- és a Hermogenés-testimoniumról. Az előbbiről bebizonyítja, hogy az nem lehet a két Antiphónt feltételező elmélet perdöntő locusa, mivel az athéni történetírónál a szofista jelző használatában nem fedezhető fel elkülönítő szándék, másfelől pedig a Xenophón leírásából kihámozható adatok összeegyeztethetők a rhamnusi szónok működésével. A szeparatista álláspont első manifesztumának is tekinthető Hermogenéshelyről ugyanakkor kimutatja, hogy annak szerzője a művek stiláris jegyeiből téves következtetést vont le: a tárgyalótermi és a filozófiai írások eltérő stílusa ugyanis nem a személyek, hanem a műfajok eltéréséből adódik. A szeparatista elmélet bástyáit ássák alá további észrevételei is: a Thukydidés- és a Platón-testimoniumban (ismét) felbukkanó deinotés és deinos legein kifejezések és az athéni filozófus Menexenos című dialógusában fellelhető, a rhamnusi Antiphón tanítói tevékenységére vonatkozó adat a szónok és a szofista Antiphón közötti szálakat fűzi még szorosabbra. A papirusztöredékeken fennmaradt filozófiai tárgyú értekezések elemzése igazi filológiai csemege. (5. fejezet) A legterjedelmesebb négy papiruszdarabból összeillesztett traktátusból kiolvasható szélsőségesen demokrata, egyesek szerint már-már anarchista érzelmeket tükröző szöveg a szeparatisták szerint összeegyeztethetetlen az oligarcha puccsban kulcsszerepet játszó Antiphón politikai nézeteivel. Az igazságról című írás értelmezését azonban alapvetően befolyásolja a textus helyreállítása. Mészáros érzékletesen mutatja be, hogy az utolsóként kiadott töredék (POxy 3647) segítségével hogyan kapjuk meg a helyes olvasatot, és annak fényében hogyan válik egyszeriben köddé az anarchista Antiphón. A nomos physis vitát boncolgató szöveg gondolati tartalmi, majd nyelvi stilisztikai elemzésében további érveket sorakoztat fel amellett, hogy a szofisztikus tárgyú mű a rhamnusi szónok tollán született. A filozófiai írások egyéb törmelékeit (elsősorban Az egyetértésről című munkáét) szintén stiláris jegyek alapján tulajdonítja a szónoknak. Az első részt lezáró 6. fejezet a Thukydidés-testimonium értékelése során már érintett problémát, nevezetesen Antiphón politikai hitvallását vizsgálja, ezúttal a törvényszéki beszédek töredékei kapcsán. Antiphón politikai hovatartozása azért fontos kérdés, mert a szeparatista kutatók (és olykor az unitáriusok is) kibékíthetetlen ellentmondásokat vélnek felfedezni Antiphón 411-es politikai szerepvállalása és a szövegekben sejthető elvek között. Mészáros azonban felhívja a figyelmet arra, hogy 192

7 Szónoki kánon Figyelő Antiphónt nem lehet beskatulyázni egyik vagy másik politikai táborba sem: egyrészt a rendelkezésünkre álló művekből nem olvasható ki egyértelműen Antiphón politikai meggyőződése, másrészt az ókortörténészek által az athéni politikai életre alkalmazott dipoláris, demokrata oligarcha felosztás túlságosan merev és egysíkú ahhoz, hogy segítségével egy-egy közéleti szereplő politikai indítékait, nézeteit megfejtsük. Ha azonban elfogadjuk, hogy az athéni polgárok nem feltétlenül az újkori kutatók által felállított keretek között politizáltak, akkor egy újabb akadály gördül el az elől, hogy a rhamnusi Antiphónt és a szofista Antiphónt egyazon személynek tekintsük. A könyv első felének végére kibomló Antiphón-portré a kötet borítóján látható papirusztöredékhez hasonlatos. Ahogy a papiruszon, úgy az Antiphón személyével kapcsolatos kutatásban is vannak hiátusok, melyeket a szerző nem akart tetszetős, ámde a szövegvalóságtól messze elrugaszkodó elméletekkel betömni, inkább (bölcsen) beismerte az ignoramust. Ahogy a papiruszon, úgy az Antiphón-életrajzban is vannak olvasható, ha nem is mindig könnyen olvasható szakaszok, melyeket Mészáros értékes és szellemes észrevételekkel gazdagított, tisztázott. Ezeket végigolvasva az a benyomásunk, hogy az Antiphón-kérdés már nem kérdés: a szofista és a szónok ugyanaz a személy volt. A megkerülhetetlen, ugyanakkor azonban sokszor terméketlennek bizonyuló proszópográfiai viták ahogy könyve elején erre a szerző is figyelmeztet sajnálatos módon elterelték a figyelmet a görög széppróza korai gyöngyszemeiről. (24. old.) Antiphón keresett logográfusként számos ügytípusban írt törvényszéki beszédeket, s jóllehet ezek jó része elveszett, a gyilkossági eseteket tárgyaló beszédekből néhány teljes terjedelemben fennmaradt. A három, feltehetően valós bírósági eljáráshoz köthető beszéd és a három, fiktív beszédpárokat tartalmazó szöveg felbecsülhetetlen értékű irodalmi és történeti forrás. Művének második részét ezért Mészáros már ezeknek a beszédeknek szenteli. Először a gyilkossági ügyek eljárásjogi hátteréről ad alapos áttekintést (1. fejezet), ami nélkülözhetetlen a beszédek megértéséhez. Az ókorból fennmaradt törvényszéki beszédek teljes corpusára igaz, hogy a bíróságok előtt elhangzott beszédekből csak az egyik fél által elmondott szónoklatot ismerjük, ezért a kutatóknak általában ebből az egy szövegből (olykor félmondatokból vagy szavakból) kell a peres ügy körülményeit, típusát és a kimenetelét felderíteniük. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy magát az attikai jogrendszert is nagyrészt ezekből a csonka forrásokból, valamint a szórványos feliratos anyagból és a lexikográfusok magyarázataiból lehet rekonstruálni. A fentiekből adódó nehézségekkel már A méregkeverő mostoha című beszéd tárgyalásánál is találkozunk. (2. fejezet) Nem eldöntött kérdés például, hogy az Antiphóncorpus első darabja mely pertípusba tartozott. Mészáros egy-egy elejtett szóból levonható topográfiai adat alapján amely a per helyszínére és így közvetve a per típusára utal az ügyet a szándékos emberölés mérgezéssel pertípusba sorolja, majd annak körülményeit és a szereplők hátterét tárja föl. A gondos rekonstrukciót követően Antiphón érvelési stratégiáját, többek között a szereplők jellemének és a basanos (kihallgatás) motívumnak az egyedi összekapcsolását mutatja be. A kézirati hagyományban az elhangzott perbeszédek között kaptak helyett a fiktív eseteket modellező beszédek, a tetralogiák. (3. fejezet) Az egymással szorosan összetartozó darabok célja, keletkezési időpontja vitatott. A szakirodalomban felvetődő megoldási javaslatok számbavétele és értékelése után a szerző arra keresi a választ, hogy az érvelés különböző alaphelyzeteit bemutató beszédcsoport miért a gyilkossági ügyeket tárgyaló perbeszédek közé ékelődött a corpusban. A Mark Edwards által javasolt kronológiai szerkesztőelv helyett a beszédekben tárgyalt ügyek típusában látja a rende- 193

8 Figyelő TÓTH IVÁN zőelvet. Eszerint minden mintabeszédhez tartozott egy pár, egy hasonló ügyállást tartalmazó tényleges perbeszéd. Ha volt tudatos szándék a beszédek elrendezése mögött, akkor alighanem ez utóbbi lehetett az. A következő két beszéd már nemcsak az athéni hétköznapokba enged bepillantást, hanem a politika kulisszái mögé is. A Héródés meggyilkolása ügyében mondott védőbeszéd amellett, hogy az életmű egyik legjelentősebb darabja, az athéni háborús közhangulat látlelete is. (4. fejezet) Először egy igen aprólékos és rendkívül élvezetes filológiai nyomozásban vehetünk részt, amelyben Mészáros a szövevényes ügy szálait fejti föl. Ezt a perrel kapcsolatos eljárásjogi problémák tárgyalása követi. Az athéni Héródés meggyilkolásával vádolt mytilénéi Euxitheos pere ugyanis nem az ilyenkor szokásos eljárás szerint folyt, hanem a vagyonellenes bűncselekményt elkövetők ellen alkalmazott eljárás szabályait követte, amely a feljelentőknek számos visszaélésre adhatott és adott alkalmat. A talányt, hogy hogyan lehetett ezt a nyilvánvalóan törvénytelen eljárást lefolytatni, Mészáros a szakadár mytilénéiek iránt nyíltan ellenséges athéni közhangulattal magyarázza. A kórista című beszéd már a város előkelő polgárainak politikai csörtéiről ad pillanatképet. (5. fejezet) A szerző proszópográfiai adatok bevonásával azonosítja a beszédben felbukkanó szereplőket és erősíti meg azt a feltételezést, mely szerint a chorégos ellen indított per valójában egy politikai játszma része volt. Jóllehet a beszédek kapcsán többször terítékre kerültek Antiphón szónoki mesterfogásai, Mészáros külön fejezetet szánt az úgynevezett mesterségen kívüli bizonyítékoknak. A 6. fejezetben Friedrich Solmsen e bizonyítási módra vonatkozó, mára szinte dogmává merevedett feltevését rombolja le. Meggyőzően bizonyítja egyfelől, hogy Antiphónnál az atechnoi pisteis (a bizonyítás mesterségen kívüli részei Mészáros pontosító fordítása) semmiképpen sem tekinthető ügydöntő bizonyítási módnak, másfelől felhasználásuk az adott ügy jellegzetességeinek megfelelően történt, és meggyőző erejüket mindig entechnos (mesterségen belüli) bizonyítási eszközök segítették. A zárófejezetben szellemesen az attikai szónoki kánon kialakulásának kérdésébe ágyazva foglalja össze kutatásainak eredményeit, s a kalé aktéi Caeciliusra vezeti vissza Antiphón és a másik kilenc attikai szónok kanonizálását. A kötet végére érve elmondhatjuk, hogy legfontosabb sajátossága és erénye az, hogy sokoldalú történeti filológiai megközelítésben tárgyalja Antiphón életét és szónoki működését, s nem alkalmaz mesterségen kívüli bizonyítékokat, pontosabban nem használja a bizonyítási eljárás mesterségen kívüli eszközeit, tudniillik az ókori szövegekre nehezen vagy egyáltalán nem alkalmazható új és még újabb szemléletű szempontrendszereket. Így aztán szegényebbek leszünk néhány nagy ívű elmélettel és kérészéletű ötlettel, de gazdagabbak számos igen gondosan megfogalmazott, fontos és időtállónak tűnő megállapítással. A kristálytiszta gondolatmeneteket egyedi stílusban megszólaltató könyv izgalmas és élvezetes kalauz azok számára, akik meg akarják ismerni az egyik legjelentősebb athéni szónok munkásságát, és azon keresztül szeretnének bepillantást nyerni a Kr. e. 5. századi Athén kultúrájába és történelmébe. A kötet elolvasása után csupán kicsiny hiányérzetünk támad: nagy kár, hogy e gyöngyszemeknek csak a töredékeit ismerhettük meg pontos és szabatos magyar fordításban. Jó lenne, ha végre a teljes fennmaradt Antiphónéletművet mihamarabb kezünkbe vehetnők avatott tolmácsolásban. Addig is forgathatjuk viszont a szónoki érdemei folytán méltán kanonizált rhamnusi Antiphónról szóló monográfiát, melyet ha egy szóval kellene értékelnünk, akkor stílusosan azt mondanánk: mintaszerű. TÓTH IVÁN 194

9 Egyház és politika az ókori Rómában Sáry Pál: Iustinianus császár egyházpolitikai rendelkezései. Szent István Társulat, Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, oldal Sáry Pál, a Miskolci Egyetem Római Jogi Tanszékének docense újabb tudományos igényű monográfiával jelentkezett munkáját ezúttal is a tőle megszokott tudományos precizitás, komplex értékelő-elemző vizsgálódás, továbbá a nagyon is dicséretes világos stílus jellemzi. A szerző aki sokakkal ellentétben nemcsak ír, hanem mások munkáit is olvassa könyvét egy Szent- Györgyi Albert-díjas teológusnak dedikálta, aki az Egri Érseki Hittudományi Főiskola és papnevelő intézet egykori tanára és rektora is volt, egyben számos színvonalas szakmunka és tanulmány szerzője. Sáry Pál ezúttal Iustinianus császárnak ( ) a vallásra vonatkozó rendelkezéseit vette vizsgálat alá, helyesen indulva ki az uralkodó azon felismeréséből, miszerint a vallás és az állam helyzete ahogyan korábban is szoros kapcsolatban állnak egymással, különös tekintettel a birodalom kereszténnyé válására. Ahogyan a szerző fogalmaz: A császár személyes vallásos meggyőződése és a politikai érdekek egyaránt arra sarkallták, hogy előmozdítsa az egyház egységének megvalósulását. A birodalom helyi egyházainak egységére törekedve Iustinianusnak egyszerre párhuzamosan két fő feladattal kellett megbirkóznia: egyrészt biztosítania kellett a birodalom keleti és nyugati egyházai közötti (vagyis a Rómával) való egységet, másrészt a keleti területeken belül el kellett (volna) érni azt, hogy a monofiziták egységre lépjenek az ortodoxokkal. (259. old.) Iustinianus tehát a keresztény ideológia tekintetbevételével, a jogrendre alapozva kívánta megteremteni a birodalom egységét. A vallás és politika, illetőleg az államvezetés szoros összefonódásának kezdete a köztársaság korára megy vissza, ugyanis a vallás közjogi szerepét már a köztársaságkori politikusok is tisztán látták. Nem véletlenül töltöttek be a vezető politikusok papi funkciókat is; szívesen választtatták be magukat az augurok vagy a pontifexek collegiumába. Ez utóbbi testületnek különösen fontos szerepe volt a jogszolgáltatásban, sőt a papi testületek képviselőit ott találjuk a senatus soraiban is, fontos szerepük volt a nemzetközi jogban (Fetiales), sőt a szerződések eredeti példányait valamelyik római templomban őrizték. Megjegyzendő viszont, hogy a római papság korántsem volt olyan egységes vagy hierarchikusan szervezett, mint a keresztény egyházak papsága, hanem a különböző feladatkörök szerint oszlott meg. Később a papok között is hasonlóan a magistratusokhoz kialakult egy rangsor, fontos viszont, hogy a papi megbízatások ellentétben a többi tisztségviselőével élethossziglan szóltak. Példa erre a rex sacrorum ( áldozó király ), akit a királyság megdöntése után a király helyére választottak, annak főpapi teendőinek ellátására, megbízatása egész életre szólt, sőt más hivatalt nem is viselhetett. Az első princeps,augustus több papi tisztség mellett a pontifex maximus hivatalát is átvette, s ebben utódai is követték, a tisztség szinte az uralkodók kiváltsága lett. Cicero Platón nyomán és hatására foglalkozott államelméleti kérdésekkel (De re publica), s kísérletet tett az ideális törvények rendszerének a kidolgozására is De legibus című munkájában. Ez utóbbi írásába illesztette bele a vallás megtartására vonatkozó előírásokat is. Ezek a részletek mutatják mind a vallás szerepének a fontosságát, mind pedig az állam fennállásával és sorsával való szoros kapcsolatát, ahogyan ez AETAS 28. évf szám 195

10 Figyelő a kapcsolat Iustinianus rendelkezéseinél is fontos motiváló tényező volt. A polgárokban már kezdet kezdetén ki kell alakítanunk azt a meggyőződést, hogy az istenek a világmindenség urai és kormányzói, hogy mindaz, ami történik, az ő ítéletük és isteni akaratuk szerint történik. (Cicero: De legibus II,8) Az itt leírt rendelkezések között szerepel a római vallás egyik fontos szertartása amit Sáry Pál is hosszan vizsgál (177. old.), az eskü, melynek jelentőségét bizonyítják Cicero szavai is: A hamis eskü isteni büntetése halál, emberi büntetése a becsület elvesztése legyen. (Cicero: De legibus II, 9) Sáry Pál egyébként kifejezetten aktív és sokat publikáló kutató, egyik kiemelt kutatási területe éppen a késői császárkor vallási viszonyainak és a vonatkozó törvényi szabályozásoknak a vizsgálata. Ebben a témakörben publikálta 2009-ben Pogány birodalomból keresztény birodalom. A Római Birodalom kereszténnyé válása című kötetét, továbbá számos szakcikk igazolja, hogy jelen munkát alapos és mélyreható vizsgálódások előzték meg. Említhetnénk itt a kolostorok és a monostorok, a szamaritánusok, a zsidók helyzetét elemző cikkeit, továbbá A bibliára tett eskü a iustinianusi jogban vagy Nagy Leo egyházpolitikai rendelkezései című írásait. (317. old.) A szerző hatalmas mennyiségű antik főként jogi forrásra és modern szakirodalomra alapozott anyagát öt fejezetbe rendezte össze: I. Egyházpolitikai akciók és hitelvi rendelkezések ( old.); II. Az egyház szervezetének és működésének szabályozása ( old.); III. A kívülállók jogainak korlátozása ( old.); IV. A keresztény szellemiség és értékrend erősítése ( old.); V. Összegzés és értékelés ( old.); a kötetet forrásmutató, rövidítésjegyzék és bibliográfia zárja. HOFFMANN ZSUZSANNA Sáry Pál külön érdemeként említem, hogy a vitás témákat nem kerüli meg, röviden összegzi a legfontosabb állásfoglalásokat, megfogalmazza kritikáját, végezetül kifejti saját véleményét még akkor is, ha az esetenként nagyon kritikus szaktekintélyekével ellenkezik. Iustinianus rendelkezései kapcsán előzményként a szerző nagyon helyesen kitekint a korábbi viszonyokra, ugyanis ezekkel együtt válik világossá a változtatás lényege. Sáry Pál munkája jól dokumentált, pontos, ráadásul hiánypótló jelentőségű. Az persze kérdéses, hogy Iustianianus elképzeléseit milyen mértékben tudta megvalósítani. Sáry Pál az egységesítési törekvések felvázolására vállalkozott, és ezt sikerrel tette. Ami az uralkodó szándékait és azok eredményességét illeti, a magam részéről osztom Zlinszky János véleményét, aki Iustinianus vonatkozásában a következőképpen összegez: Latin törvényműve a klasszikus jog legszebb hagyományaira épülve, s mégis fél ezredév újabb változtatásait ebbe beledolgozva, itt-ott, nem túlzottan, a keresztény ideológiának is terepet engedve, próbálta meg azt, amit Romulus tett Livius szavai szerint, jogrendre alapítani a birodalmat, amelyet a népek sokasága és különböző eredete miatt semmi más eszközzel, mint joggal nem lehetett nemzetté formálni. 1 Sáry Pál monográfiáját haszonnal forgathatják mind az érdeklődő olvasók, mind pedig a téma avatott kutatói. HOFFMANN ZSUZSANNA Zlinszky János: Ius publicum. Budapest,

11 Újragondolt lovasság B. Szabó János: A honfoglalóktól a huszárokig. A középkori magyar könnyűlovasságról. Argumentum Kiadó, Budapest, oldal Mi, magyarok lovas nemzetnek tartjuk magunkat, büszkék vagyunk hagyományainkra, a kalandozó lovas nomádokra éppúgy, mint a vitéz magyar huszárságra, a magyar lótenyésztés fellegváraira (Mezőhegyes, Szilvásvárad, Bábolna és a Hortobágy), vagy a magyar lósport eredményeire (gondoljunk csak Kincsem, Imperial, Overdose eredményeire). Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy az 1945 után bevezetett modern és progresszív politikai rendszer jóllehet a lovakat és a lovasságot a nemesi és reakciós értékek szimbólumának tekintette idővel szinte kívánatosnak tartotta, hogy a magyar turizmus építsen a Balaton és a gulyás mellett a Puszta és a csikós legfőképpen németajkú turistákra ható vonzerejére. A rendszerváltás időszakában és az azóta eltelt több mint két évtizedben is sorra jöttek létre a hagyományőrző társaságok vagy egyesületek, közülük számos a középkori hadikultúra egyes elemeinek felelevenítését vagy éppen újrateremtését tűzte ki célul. Komoly hiány mutatkozott és mutatkozik azonban olyan, munkát és felkészülést megkönnyítő művekből, amelyek a középkori hadtörténet egyes csapatnemeit átfogóan tárgyalják. A középkori magyar könynyűlovasság történetét például Tóth Zoltán nagy hatású munkáinak köszönhetően az 1930-as éveket követően a hazai szakirodalomban szinte senki sem vizsgálta szerves egészként. 1 B. Szabó János művében olyan kérdésekre keresi a válaszokat, amelyeket alapvető fontosságúnak tart a téma kutatásához. Ilyen például az, hogy mióta kétpólusú a magyar lovasság, rendelkezett-e egy harcba induló magyar a században védőfelszereléssel és közelharci fegyverekkel, létezett-e egyáltalán az íjászlovasoknál nehezebb lovasság a honfoglalás időszakában, hogyan változott illetve egyáltalán átalakult-e a magyar taktika és fegyverzet a középkor folyamán; létrejött-e az Árpád- és Anjou-korban az átmeneti lovasság, eltűnt-e a 15. századra a magyar könnyűlovasság, hogyan és mikor jelent meg a huszárság. Ezen kérdések megválaszolásához a szerző elsőként a magyar könnyűlovasság fegyverzetének és taktikájának 19. és 20. századi megítélését mutatja be. B. Szabó János historiográfiai áttekintése alapján azt a nagyon fontos megállapítást tehetjük, hogy a 19. század második felében, a magyar nyelvű tudományosság kibontakozásának idején a legkiválóbb hazai kutatók fordultak e témakör felé, amelyet a nemzeti szempontok hangsúlyozása miatt egyáltalán nem tartottak speciálisan hadtörténelemnek. A Hermann Meynert 1876-ban megjelent könyve által meghonosított módszert (a magyar katonaság csatáinak kronologikus sorrendben történő vizsgálatából következtetés a fegyverzet és a taktika változásaira) 2 hol vitaindítóként, hol elfogadható támpontként alapul véve olyan kiemelkedő történészek foglalkoztak a témával újabb forrásokat és ezzel párhuzamos új elméleteket is beemelve a diskurzusba, mint Salamon Ferenc, Kápolnai Pauer István, Darkó Jenő, 1 Vö. például: Tóth Zoltán: Mátyás király idegen zsoldosserege. ( A fekete sereg.) Budapest, 1925.; Tóth Zoltán: A huszárság eredetéről. Hadtörténelmi Közlemények, 35. évf. (1934) ; Tóth Zoltán: A huszárság AETAS 28. évf szám 197 eredethagyománya 1937-ben. Hadtörténelmi Közlemények, 39. évf. (1938) Meynert, Hermann: Das Kriegswesen der Ungarn. Wien, 1876.

12 Figyelő BAGI ZOLTÁN PÉTER Erdélyi Gyula, Györffy György, Tóth Zoltán vagy László Gyula. 3 A kommunista hatalomátvételt követően a vita majdnem minden résztvevője a tudományos élet perifériájára szorult, és majd egy évtizedig Molnár Erik merev marxista-osztályharcos nézetei váltak meghatározóvá. Újabb fordulatot a középkori magyar hadszervezet és lovasság kutatásában Borosy András ben a Hadtörténelmi Közleményekben publikált tanulmánya hozott, aki megalkotta az átmeneti típusú lovasság fogalmát, sikeresen cáfolva Tóth Zoltán azon elképzelését, miszerint már a 11. században megszűnt az íjász könnyűlovasság, és átadta a helyét egyfajta nyugati típusú nehézlovasságnak. 4 Elmélete három évtizeden át meghatározta a magyar könnyű- és nehézlovasságról való gondolkodás kereteit, és olyan kiváló tudósokra hatott, mint Kristó Gyula vagy Rázsó Gyula. Csak az 1990-es évek közepétől merült fel a Borosy által megadott keretek újrafogalmazása mutat rá a szerző; ekkor a történészek mellett (Veszprémy László, Nyégyesi Lajos) a filológia (Moravcsik Gyula), az orientalisztika (U. Kőhalmi Katalin) és a régészet képviselői (Pálóczi Horváth András, Mesterházy Károly, Révész László) is újabb adalékokkal szolgáltak az egyre na- 3 Vö. például: Salamon Ferencz: A magyar haditörténet a vezérek korában. Századok, 10. évf. (1876) 1 17., , ; Kápolnai Pauer István: A hadművészet kifejlődése a magyar nemzetnél. Ludovica Akadémia Közleményei, 6-7. évf. ( ); Darkó Jenő: Bölcs Leó Taktikájának hitelessége magyar történeti szempontból. Akadémiai Értesítő, 25. (1914); Erdélyi Gyula: A magyarok hadművészete. Budapest, 1933.; Darkó Jenő: A magyar huszárság eredete. Hadtörténelmi Közlemények, 38. évf. (1937) ; László Gyula: Budapest a népvándorlás korában. In: Szendey Károly (szerk.): Budapest története. I. kötet. Budapest az ókorban. Budapest, 1942.; Györffy György: A magyarság keleti elemei. Budapest, Borosy András: A XI XIV. századi magyar lovasságról. Hadtörténelmi Közlemények, új folyam, 9. évf. (1962) 2. sz gyobb érdeklődésre számot tartó témában. 5 B. Szabó János tehát az eddigi kutatási eredményeket felhasználva, azokból kiindulva, a történeti analógiákat is alapos vizsgálat alá véve járja körül a középkori magyar lovasság kérdését a honfoglalástól egészen a mohácsi csatamezőig. A szerző VI. Bölcs Leó bizánci császár és Regino prümi apát leírásai alapján igyekszik bemutatni a századi magyarok fegyverzetét és harcmodorát. A forrásokat a már említett történelmi analógiák segítségével értelmezi, ami azért is tűnik kézenfekvő megoldásnak, mivel a két egykori történetíró is más keleti népekről szóló régebbi szövegek felhasználásával készítette el feljegyzéseit a magyarokról. A 7. században íródott Maurikios-féle Strategikonnak eredetileg az avarokról és türkökről szóló részeit alig néhány helyen egészítette ki a bizánci császár, számára tehát a magyarok és a bolgárok fegyverzete és taktikája beleillet a steppei népekről sok évszázad alatt kialakult képbe. A régészek által feltárt síremlékek azonban nem támasztják alá Bölcs Leó azon megjegyzéseit, amelyek szerint kardot, páncélt, 5 Vö. például: U. Kőhalmi Katalin: Steppék nomádja lóháton, fegyverben. Budapest, 1972.; Rázsó Gyula: A Zsigmond-kori Magyarország és a török veszély. Hadtörténelmi Közlemények, új folyam, 20. évf. (1973) 3. sz ; Kristó Gyula: Az Árpád-kor háborúi. Budapest, 1986.; Kristó Gyula: Az Anjoukor háborúi. Budapest, 1988.; Moravcsik Gyula: Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Budapest, 1988.; Pálóczy Horváth András: Besenyők, kunok, jászok. Budapest, 1989.; Mesterházy Károly: Tegez és taktika a honfoglaló magyaroknál. Századok, 128. évf. (1994) 2. sz ; Veszprémy László: Páncél és páncélosok említése a krónikákban és oklevelekben. Hadtörténelmi Közlemények, 108. évf. (1995) 4. sz ; Révész László: A karosi honfoglalás kori temetők. Régészeti adatok a Felső-Tisza-vidéki X. századi történetéhez. Magyarország honfoglalás kori és kora Árpád-kori sírleletei. Miskolc, 1996.; Négyesi Lajos:Az augsburgi csata. Hadtörténelmi Közlemények, 116. évf. (2003) 1. sz

13 Újragondolt lovasság Figyelő kopját és íjat is használtak volna a harcban eleink. B. Szabó János szerint ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem is használták volna ezeket a fegyvereket. A mű keletkezésének idején készült más írott források arról tanúskodnak, hogy az íjjal és lándzsával felfegyverzett páncélos lovasság mind a középázsiai törököknél, mind a kazároknál a hadsereg elitjét alkotta. A szerző szerint ez így lehetett még akkor is, ha a régészeti feltárások egyelőre nem is tudták bizonyítani. Ennek magyarázatául Erdélyi Gyula felvetését használja, aki már az 1929-ben megjelent munkájában azt feltételezte, hogy a fejedelmi kíséret tagjai a drágább fegyvereket és védőfelszereléseket egy központi készletből kapták meg; analógiaként pedig oszmán-török, bolgár és morva példát hoz fel a szerző. 6 A bizánci császárral szemben a prümi apát nem tesz említést a magyar kalandozók védőfelszereléseiről, bár ő egy az erősen páncélozott parthus lovasokat leíró ókori szerzőt használt fel munkája során. Regino forrásait és szövegét Anonymus használta, aki pedig csak a honfoglalók sisakjáról tesz rövid említést. Mindez a szerző szerint azt jelenthette, hogy a 10. századi íjászlovasok fegyverzetében, ha a sisak mellett rendelkeztek is különféle anyagú (főként különböző bőrökből és textíliából készült) védőfegyverzettel, ezek között elenyésző számú lehetett a fémpáncél. A magyar történettudomány által megfogalmazott sommás állítást, miszerint a kalandozókkal szembekerülő nyugati katonaság nehézlovasságból állt volna, B. Szabó János szintén kritika alá veszi. Meggyőzően bizonyítja, hogy a nyugat-európai hadakban szintén jelentős számban előfordultak nem túl sok védőfegyverrel, ám hajítódárdával (például breton lovasok) és gyakran íjjal felszerelt gyalogosok és könnyűlovasok is, akiknek taktikája ennek megfelelően 6 Erdélyi Gyula: A magyar katona. A magyar hadszervezet és hadművészet fejlődése. Budapest, hasonlíthatott eleink színlelt visszavonulásra épülő harcászatához. A szerző a lándzsavívásnak szentelt külön alfejezetben megállapítja, hogy a fegyver használatához szükség volt a személyes bátorságra és ügyességre. A tatár nemesifjakból, az úgynevezett uhlanokból felállított ulánusegységek bizonyítják, hogy a steppei népeknél e fegyver és az íj együttes használata gazdagította a harcban taktikai kelléktárukat. Az egykorú szerzőknek a magyarok fegyverzetéről és taktikájáról lejegyzett sorait követően B. Szabó János egy külön fejezetet szentel az Árpád-kori csaták vizsgálatának a steppei hadviselés tükrében. Elemzése során kifejti, hogy a középkor folyamán a magyar hadvezetés alkalmaz olyan taktikai elemeket, amelyek a nomád hadviselésre voltak jellemzőek. Ilyen például a túlerő tudatában vállalt csata vagy a folyón átkelő ellenség megtámadása. Két kudarccal végződő összecsapás (a zimonyi és a muhi csata) esetében pedig elveti azt, hogy ezek kudarcát az ősi magyar taktika elhagyása okozta volna. Az évi zimonyi csata esetében az, hogy a nehézlovasságot állították a hadrend élére, és mögéjük rendelték a könnyűlovasokat, nem feltétlenül számít a nyugati minta szolgai átvételének, hiszen számos steppei csata leírásában olvasható hasonló eset. A muhi vereség kapcsán pedig a szekérvár alkalmazására mind nyugati, mind pedig keleti analógiákat megemlít a kötet. Mindezek arra mutatnak rá, hogy a keleti vagy nyugati hatások egyoldalú hangsúlyozása helyett ezek együttesen, egymást kölcsönösen kiegészítve voltak jelen a magyar haderő hadászatában. Felmerül a kérdés, hogy a magyar könynyűlovasság továbbélhetett-e a középkor folyamán. A szerző kérdésfeltevését indokolja, hogy Tóth Zoltán az 1930-as években megjelent munkáiban azzal magyarázta a huszárság megjelenését, hogy a 11. századtól kezdődően a hagyományos magyar lovasság elsatnyult és kihalt. Emellett messze túlértékelte a nyugati lovagi hadviselés szerepét a 13. századi Magyar Királyság had-

14 Figyelő BAGI ZOLTÁN PÉTER 200 szervezetében. Mindezek bizonyítékaként a szablya kard fegyverváltást hangsúlyozta. Borosy András a 1960-as évek elején megjelent cikkében cáfolta Tóth nézeteit, és megteremtette az átmeneti vagy középnehéz lovasság fogalmát. B. Szabó János azonban több nézőpontot vizsgálva bizonyítja, hogy a hagyományos íjász könnyűlovasság (és nem csak a keletről betelepült katonai segédnépek között) jelenlétével egészen a 16. század elejéig számolni kell. Cáfolja tehát Hodinka Antal elképzelését, aki az évi przemyśli vereséget a színlelt visszavonulás taktikájának feledésbe merülésével magyarázta. Szintén hibásnak tartja Tóth Zoltán azon elképzelését, mely szerint a kétélű kard megjelenése a 10. századi magyar harcászat teljes eltűnését hozta volna magával. Mindezek mellett Borosy András elméletét sem tartja megalapozottnak, hiszen jól adatolható nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül, hogy a 13. és a 14. században újra és újra feltűnnek az íjjal felszerelt lovasok. Egy 1264-ben keletkezett oklevél elsőként említi phraretrariusként, azaz tegzesként (felszerelésük íj, kard és bicellus) őket. Mindez azt jelenti, hogy bár a 12. századra a Magyar Királyság meghatározhatatlan számú nehézlovassal rendelkezett, ám a hadakozók többsége megőrizte könnyűlovas jellegét. Azt, hogy a királyi szerviensekből és várjobbágyokból az úgynevezett átmeneti lovasság jött volna létre, sem tárgyi, sem írásos bizonyítékok nem támasztják alá. A szerző azt is kihangsúlyozza, hogy a magyar vezérek alkalmazkodva ellenfeleik katonai sajátosságaihoz, és kihasználva saját csapataik erényeit eltérő, hol nyugati, hol keleti stratégiát és taktikát alkalmaztak. A Magyar Királyság déli határterületén ugyanakkor már a 14. század elején feltűnik egy új típusú könnyűlovasság, a huszárság. Ennek eredete és elnevezése körül mind a 19. század végén, mind az 1930-as években igen nagy vita alakult ki. Az egyik közkedvelt, ám téves elképzelés August Gräffer 1801-ben kiadott művében látott először napvilágot. A császári-királyi hadsereg rövid történetét összefoglaló szerző művének második kötetében kifejtette, hogy ben (?), I. Corvin Mátyás király uralkodása alatt hozták azt a rendelkezést, hogy minden 20 jobbágy vagy földműves után, egy lovast kell kiállítani, amelyet ezért huszárnak, azaz: a huszadiknak neveztek el. Ezt a nevet a magyar lovasság a jelenkorig megőrizte. 7 Gräffer elképzelése, nem beszélve olyan romantikus fikciókról, miszerint a huszár szó eredetét egy mondásra lehet visszavezetni, amely szerint a harcmezőn egy magyarnak húsz az ára, feltűnt a 19. század végi és az 1930-as évekbeli huszárvita alkalmával is. Utóbbi esetben Zsuffa Sándor és Darkó Jenő ragadott tollat, hogy mintegy válaszként Tóth Zoltán cikkére a magyar sajátosságnak vélt huszárság rác eredetére és eredetileg rabló mivoltára a turáni felfogás alapján rácáfoljon. A kialakult, sokszor személyeskedésektől sem mentes polémia nem jutott nyugvópontra. Az utóbbi évtizedben újabb kísérletek történtek (elsősorban Veszprémy László, illetve B. Szabó János részéről) a kérdés tudományos alapú rendezésére, amire nagy szükség is van, hiszen a gräfferi hagyomány sajnos túlélt minden eddigi cáfolatot. A szerző megállapítja, hogy a rác huszárok már a 14. század első felében feltűntek Luxemburgi Zsigmond seregében; nem csupán a déli határvidéken, hanem a cseh husziták ellen vezetett hadjáratokban is. Ez a katonaság fegyverzetét tekintve élesen elkülönült a kor magyar íjászlovasságától, de sem a Tóth Zoltán elképzelése szerint analógiának tekinthető félnehéz, későbbi lengyel huszárokkal, sem az oszmán szpáhikkal nem rokonítható, ugyanis a késő középkor idején könnyű lándzsával (kopjával), pajzszsal (huszártárcsa) és többnyire védőfegyverzet nélkül vonultak harcba. Ez alapján B. 7 Gräffer, August: Kurze Geschichte der Kais. Koenigl. Regimenter, Corps, Battalions und anderen Militaerbrauchen von Ihren Ursprung an bis zu Ende des Feldzuges von Bd. Wien,

15 Újragondolt lovasság Figyelő Szabó János nem látja bizonyítottnak, hogy a balkáni népek könnyűlovassága az oszmánokat utánozta volna, s így áttételesen a későbbi magyarországi huszárság az oszmán mintákat követte volna. Hangsúlyozza, hogy a Kis-Ázsiából érkező török lovasok a magyarokhoz hasonló íjász könnyűlovasok voltak, ami által akkulturáció lehetőségé is kizárásra kerül. A törökös helyett tehát balkáni eredetű és típusú lovasságot lát a huszárságban. Ezt bizonyítja egyrészt, hogy számos, a későbbi huszárokhoz köthető tárgy és szokás felbukkan már a koraközépkorban is. Másrészt Gáldi László nyelvész 1939-ben megjelentetett ám utána sokáig elfeledett cikkében felhívta arra a figyelmet, hogy a balkáni területeken már a 10. században szolgáltak a bizánci seregekben khószáriosznak, illetve khonszáriosznak is nevezett könnyűfegyverzetű katonák, és ezek feladata a felderítés, portyázás és zsákmányolás volt. A korábbi törökös eredet a szerző meglátása szerint abból a félreértésből származhatott, hogy a balkáni fegyveresek jelentős részét zökkenőmentesen magába olvasztotta az Oszmán Birodalom hadvezetése. Így a sors különös fintoraként egy jó ideig ugyanazt a nyelvet beszélő, ugyanazon felszereléssel és taktikával rendelkező katonaság állt egymással szemben a Magyar Királyság végvidékein. A huszárság igen gyors karriert futott be a 15. századi magyar hadszervezeten belül. A rácok olcsó fegyverzete és mind az oszmán haderővel, mind pedig a német, lengyel vagy cseh csapatokkal szemben hatékony harcászata egyre inkább háttérbe szorította a hagyományos magyar íjászlovasság taktikáját. Mindezzel párhuzamosan a magyar hadszervezeten belül kezdetét vette a nyugati típusú nehézlovasság visszaszorulása is. Már Mátyás uralkodása idején is olyan hiány mutatkozott ebből az igen drága, szinte már megfizethetetlen felszerelésű csapatnemből, hogy a király kénytelen volt cseh zsoldosokat felfogadni. Így nem meglepő, hívja fel a figyelmet B. Szabó János, hogy a 16. század elején nagy tömegben csatalovasságként is alkalmazták a huszárokat (péládul a mohácsi csatában). A szerző végül azt vizsgálja, hogyan szerepelt a huszárság a középkori Magyar Királyság pusztulását okozó összecsapásban. Megállapítja, hogy az oszmán tüzérség sortüze után szinte törvényszerűen fogta menekülésre a jobbszárny könnyűlovasság. A csatának ez a momentuma volt az, amely megteremtette a villámgyors magyar vereség mítoszát. Ezzel szemben a második vonal és a gyalogság még órákig küzdött az életéért, és a magyar sereg veszteségeinek döntő többsége is közülük került ki. A könyv legfontosabb megállapításait B. Szabó János magyarul, angolul és németül is összefoglalja. Emellett 56 fekete-fehér és 20 színes kép és ábra növeli a kiadvány értékét. Mára a történettudományon belül a hadtörténetírás az olvasóközönség körében tapasztalható népszerűsége ellenére meglehetősen periférikus helyzetbe került állapítja meg B. Szabó János. Magam úgy gondolom, amennyiben egyre több, hasonló elemző mű jelenik meg, abból nem csupán a magyar történettudomány többi ága profitálhat, hanem nemzetközi szinten is jelentős sikert érhet el. A szerző ugyanis olyan témát vesz elő és elemez, amely rég kikerült a hadtörténetírás homlokteréből. Ez helyzet vélhetően annak következtében állt elő, hogy újabb források hiányában talán lezártnak tekintették már a kutatások lehetőségét, valamint az előző történészgenerációk nagy alakjainak eredményeit kritika nélkül elfogadták. B. Szabó János azonban nem újabb iratokat von be munkájába, hanem újragondolja, újraértelmezi az eddigi eredményeket, és emellett analógiák segítségével, intuitív módon alakítja ki saját álláspontját. Műve nem csupán hiánypótló, hanem remélhetőleg újabb hasznos tudományos vitát indukáló monográfia. BAGI ZOLTÁN PÉTER 201