Szabad Gondolat szeptember 8/3. Antropozófia Herbert Witzenmann Világhelyzet Katja Kreis-Schädel: Az USA és a holokauszt

Átírás

1 Szabad Gondolat ANTROPOZÓFIA NEVELÉSMÛVÉSZET SZOCIÁLIS ÉLET Antropozófia Herbert Witzenmann Werner Kuhfuss: Kétféle Demetrius Mihály ünnep Világhelyzet Katja Kreis-Schädel: Az USA és a holokauszt Gyógyászat Ita Wegman: Az ember belsõ fejlõdési útja és a gyógyítómûvészet összefüggése Technika Ertsey Attila: Deep Impact Melléklet Rudolf Steiner: Kitekintések szeptember 8/3

2 TARTALOMJEGYZÉK ANTROPOZÓFIA Kálmán István: Herbert Witzenmann Herbert Witzenmann: Mit védjünk? Megjegyzések a terrorizmus kérdéséhez 3 Steffen Hartmann: Az igaz (das Wahre), az igazság (die Wahrheit) és az emberi fejlõdés 5 Thomas Meyer: Angolkórosnak kellene lennie minden szellemtudománynak Rudolf Steiner és Hegel 7 Werner Kuhfuss: Kétféle Demetrius Kritikai összehasonlítás 8 Irene Diet: Közösség utáni beteljesületlen vágyakozás avagy Hol marad a vitában az antropozófia? 12 Ita Wegman: Az ember belsõ folyamatainak szemlélése az õszi Mihály-idõszakkal összefüggésben 14 Emil Bock: Mihály eszméje A keletkezõben lévõ ünnep 17 A szivárvány. Héber legenda 20 Miért nem sima az ember talpa? Szerb legenda 20 VILÁGHELYZET Georg Kawtaradze: Az orosz néplélek és posztszovjet térség. Orosz türelem nyugati idegbaj 21 Az oroszok magukról õszinte humorral 25 Katja Kreis-Schädel: Az USA és a holokauszt 26 GYÓGYÁSZAT Ita Wegman: Az ember belsõ fejlõdési útja és a gyógyítómûvészet összefüggése 31 TECHNIKA Ertsey Attila: Deep Impact 34 HIRDETÉSEK, KÖZLEMÉNYEK 39 MELLÉKLET Rudolf Steiner: Kitekintések SZABAD GONDOLAT Az antropozófia, nevelésmûvészet és szociális élet folyóirata Szerkesztõbizottság: Buella Mónika, Ertsey Attila, Frisch Mihály, Galántai Ágnes, Kádas Ágnes, Kálmán István, Tóth Márk Kiadja: Natura-Budapest Kft. Felelõs kiadó: Tóth Márk Felelõs szerkesztõ: Buella Mónika Borító és tördelés: HÉT-fõ Bt. emela Készült: Kintner Attila ISSN Olvasói levelek, hirdetések, információ: a szerkesztõség címére lehet beküldeni 1089 Budapest, Bláthy Ottó u. 41., Tel: Honlap: info@szabadgondolat.hu Beküldött írásokat nem küldünk vissza, és nem õrzünk meg. Elõfizethetõ a szerkesztõségben. Éves elõfizetési díj: 2400 Ft (postaköltséggel együtt)

3 ANTROPOZÓFIA Kálmán István HERBERT WITZENMANN Witzenmann központi törekvése a megismerési folyamat lelki megfigyelése volt, amit az intellektualizmus, vagyis azon tudati tartás legyõzésének nevezett, mely a gondolkodást a saját szükségleteinek szolgálatába állítja, és ki is merül abban, hogy megteremti ezen szükséglet kielégítésének eszközét. Az intellektus szívesen használja arra a gondolkodást, hogy lelki szükségleteit a szellemi világról szóló közlésekkel lássa el, amely szellemi világról maga semmit nem tud. A módszerre/eljárásra vonatkozó közléseket, melyek ugyanabból a forrásból származnak, és amelyek eredete az õ áttekintésétõl éppolyan távol esik, a saját elõnye vagy egy csoport elõnye érdekében használja fel. Az idézett rész: Herbert Witzenmann: Ein Weg in die Zukunft, Dornach, Rudolf Steiner 1894-ben megjelent Die Philosophie der Freiheit címû könyvének 1 második alcíme: Seelische Beobachtungsresul-tate nach naturwissenschaftlicher Methode (lelki megfigyelési eredmények természettudományos módszerrel). A természettudományos módszerrel végzett lelki megfigyelés áll Herbert Witzenmann megismerési törekvésének középpontjában, vagyis az, hogy az antropozófiailag orientált szellemtudományt a természettudományos gondolkodáson keresztül megalapozza, és meditatív tudatváltással új civilizációs princípiumként beleállítsa a világba. Herbert Witzenmann 1905 februárjában született Pforzheimben. Költõi, irodalmi, zenei tehetsége mellett (fiatal korában zongoramûvésznek készült) technikai-vállalkozói képességeket is kifejlesztett magában. Hosszú idõn keresztül saját gyárát vezette Pforzheimben. Nemcsak mint gyáriparost ismerték Németországban, hanem mint írót és elõadót, aki számos írásában és töb évtizeden át folytatott elõadói tevékenységében szellemtudományos szemlélettel foglalkozott filozófiai, esztétikai, kultúrpedagógiai és szociális kérdésekkel ben ismerte meg Rudolf Steinert az ún. drámai kurzus 2 alkalmával. Késõbbi, a stuttgarti Waldorf-iskolában Steinerrel folytatott beszélgetése egész további életútjára döntõ befolyással volt. Rudolf Steiner A szabadság filozófiája címû könyvének középpontjában a megismerési folyamat lelki megfigyelése áll. Herbert Witzenmann antropozófiai mûvei a megértõ olvasót gyakorló lelki megfigyelésre ösztönzik, ami egyben bevezetés is Steiner antropozófiájába. Ezek a mûvek nem ismereteket sorolnak fel, amelyek fáradság nélkül fogyasztható tudást közvetítenek, hanem inkább az olvasó erõfeszítési készségét veszik igénybe, mert Steiner mûvét csak így közelíthetjük meg. A mai civilizált emberiség csak egy tudományosan megalapozott eljárással elégszik meg. Ezért kell közelhozni az antropozófia tudományosságát az olvasó megértéséhez. Egy új kultúrában, egy emberhez méltó jövõ felépítésében csak az tud résztvenni, aki tisztában van azzal, hogy mai tudomány-tudatunknak meg kell változnia, és a megváltozott tudatnak az élet minden területére ki kell hatnia. Egyedül csak a tudományos megismerés érzületével és SzG 2005/2 1

4 ANTROPOZÓFIA erõfeszítésével lesz képes leváltani az új kultúra a kimerült intellektualizmust ban Albert Steffen meghívta Herbert Witzenmannt az Általános Antropozófiai Társaság elnökségébe. Witzenmann ekkor átvette a Geistesstreben der Jugend (az ifjúság szellemi törekvése) és a Sozialwissenschaften (szociális tudományok) szekciók vezetését. Steffen halála után konfliktusok jöttek létre Witzenmann és az elnökség más tagjai között 4, akiknél a szellemhez vezetõ úton hiányzott az antropozófia tudományos megalapozottsága, akik nem ismerték fel, hogy milyen következménye lehet annak, ha a jelenlegi tudomány mellett az antropozófia maga is mint tudomány nem tud érvényre jutni, hogy forrásukat elveszítve az egyes antropozófiából származó tevékenységek eltûnhetnek a világból, és az antropozófiát felszívja magába a New-age. Passzív ellenállás bontakozott ki, megpróbálták Witzenmannt elszigetelni õszén elnökségi tevékenységét felfüggesztették azzal, hogy a következõ közgyûlés részletesen fog foglalkozni a konfliktusokkal, 1974-ben pedig szabadságolták. Kifelé, formálisan haláláig tagja maradt az Általános Antropozófiai Társaság elnökségének. Tevékenységét azonban az Arbeitskreis zur geistgemässen Durchdringung der Weltlage (munkacsoport a világhelyzet szellemnek megfelelõ átvilágítására), majd az 1973-ban alapított Seminar für freie Jugendarbeit auf Grundlage der Geisteswissenschaft (szeminárium az ifjúság szabad munkájáért a szellemtudomány alapján) keretében, a munkásságát értékelõ tagokkal egészen 1988-ban bekövetkezett haláláig tovább folytatta. Ezidõtájt hívta meg Barna István zenetörténész Budapestre. Witzenmann hatalmas fehér Mercedessel érkezett, a város határában taxit fogadott, és kocsijával azt követve érkezett meg Barnáék címére. Itt Platon és Aristoteles világfejlõdésben betöltött szerepérõl, jelentõségérõl tartott elõadást. Akkoriban készülhetett róla az itt közölt fénykép. Szikár, csontos, halálnak megadott testben ifjú, harcos lélek állt elõttünk, gyönyörû kék szemébõl szelídség, megingathatatlan szilárdság és nyugalom áradt. Mihály képe merült fel hallgatóiban, Mihályé, aki minden indulat nélkül, nem a szemébe nézve döfi le a sárkányt. Születésének századik évfordulóján a Rudolf Steiner által inagurált etikai individualizmus egyik legfigyelemreméltóbb képviselõjére emlékezünk. * * * Az alább Benedicty Gergely fordításában közreadott írás Herbert Witzenmann Verzweiflung und Zuversicht. Zur sozialen und kulturellen Lage der Zeit címû, a Gideon Spicker Verlagnál 1982-ben megjelent, összegyûjtött feljegyzéseket, rövid cikkeket tartalmazó könyvébõl való. Ezeket az írásokat az a meggyõzõdés hatja át, hogy azoknak a külsõ fenyegetéseknek, melyekre csaknem kizárólagosan irányítjuk a tekintetünket, közös eredete az ember és emberiség nagyobb, önmaga általi belsõ fenyegetettségében van. A materialista tudásirány által melynek tudatalakító funkciója talán az emberiségfejlõdés egyik legnagyobb elõrelépése a magát mint szellemi lényt megtagadó ember a saját maga legveszélyesebb ellenségévé vált. 5 Jegyzetek: 1. Rudolf Steiner: Die Philosophie der Freiheit, GA 4, tizenhatodik kiadás: Rudolf Steiner - Marie Steiner von Sivers: Sprachgestaltung und dramatische Kunst, GA Herbert Witzenmann: Die voraussetzungslosigkeit der Anthroposophie (Verlag Freies Geistesleben, 1986) gondolatai alapján 4. Az ún. Bücherfrage : az elnökség döntésével, miszerint a Nachlassverwaltung által kiadott Steiner-mûveket a Goetheanumban is árusítsák, azaz hogy gazdasági területen együttmûködjenek a Nachlass Vereinnel anélkül, hogy szellemi területen a kölcsönös megértés létrejött volna, Witzenmann nem értett egyet. - A Nachlass Verein álláspontja szerint a Szellemtudományi Szabad Fõiskola, ahogyan Rudolf Steiner megalapította, már nem létezik, azok, akik továbbvezetésére a megbízást kapták, csõdöt mondtak. Witzenmann álláspontja ezzel szemben az volt, hogy a Fõiskola hátterének tisztázása nélkül nem lehet a Nachlass Vereinnel kompromisszumot kötni. - Marie Steiner a végrendeletében Rudolf Steiner irodalmi és mûvészeti hagyatékának igazgatását egy hagyatéki bizottságra, a Nachlassverwaltung-ra bízta. Ezt a döntését a Goetheanum vezetése Albert Steffen elnöklete alatt nem ismerte el. 5. Herbert Witzenmann: Verzweiflung und Zuversicht. Zur sozialen und kulturellen Lage der Zeit. Gideon Spicker Verlag, Dornach, old. 2 SzG 2005/3

5 ANTROPOZÓFIA Herbert Witzenmann MIT VÉDJÜNK? MEGJEGYZÉSEK A TERRORIZMUS KÉRDÉSÉHEZ A védelem iránti vágy és a védelmezés a civilizáció és a kultúra alapját képezi. Védjük magunkat, és védelmet nyújtunk másoknak ruházatunkkal, otthonunkkal, az általunk végzett munkával és szolgáltatásokkal, a családba vagy valamilyen csoportba, nyelvvagy kultúrközösségbe, világnézeti vagy gondolati közösségbe való integrációval, a pillantásunkkal, kézszorításunkkal és hûségünkkel. A közösségi összetartozás összes megjelenési formája aligha sorolható fel itt és most. De azt elmondhatjuk, hogy az emberi közösség lényege a védettség és a védelem. Senki sem mentesülhet az alól a feladat alól, hogy védelmébe vegye emberi mivoltunk számtalan megjelenési formáját. Ha hiányzik belõlünk a hajlandóság, hogy oltalmat nyújtsunk, ugyanakkor nem is vagyunk ráutalva mások oltalmára, akkor összetörnek a bennünket, embereket összekötõ hidak, és megindul a harc, amelyben mindenki mindenkinek ellensége. De miben is áll emberi mivoltunk, és hogyan felelhetünk meg neki a legjobban? Ezen bizony alaposan el kell gondolkodnunk annak a tévhitnek a terjedését látva, amely az egyenlõsdit, azaz az embertelenséget kívánja társadalmi rendezõelvvé tenni. Hiszen van-e embertelenebb dolog annál az elvárásnál, mint hogy eltöröljük az egyéni létformákat, a kibontakoztatásuk iránt érzett vágyat és ezzel tulajdonképpen egyéni emberi mivoltunk megjelenési formáit, majd végül emberi mivoltunkat is kifejezõdési és kapcsolódási lehetõségeinek sokszínûségével együtt? Goethe: Égalité A legnagyobbra nézni ritka szem mer, Csak magaformát irigyel az ember. A legkutyább irigy az olyanféle, Ki az hiszi, hogy mind egyforma véle. 1 Hasonlóan fogalmaz a Közmondásmódra : Egyenlõk közt egyenlõnek lenni - Bizony nehéz dolog így tenni. Mindez csakis úgy sikerül, Ha a legrosszabb próbálsz lenni Viszolygás nélkül. Az oltalom iránti vágy egyetemes érzés. Azokban a körökben, amelyekben a terroristacselekmények újra meg újra riadalmat okoznak, hevesen lángolt fel, és már önmaga is belsõ nyugalmunkat és az emberi lélek nemesebb szféráit fenyegetõ jelenséggé vált. De nem abból fakad talán ez az oltalom iránti vágy is, mint maga az a tett, amely által fenyegetve érzi magát azaz egyéni emberi mivoltunk és a kibontakozását lehetõvé tevõ szabad mozgástér elvesztése felõli félelembõl? Azoknak az eseményeknek a láttán, amelyeknek a világ más tájain (kétségbeejtõ módon!) sokkal kevésbé tulajdonítanak jelentõséget, néhányan idõközben már hisztériát emlegetnek, amely nem képes helyesen felmérni nemcsak azokat a bûnöket, amelyeket néhány perverz semmittevõ követ el, hanem az emberiség nemtetszését kifejezõ, elmaradhatatlan visszhangokat sem, a részben jogos, részben alaptalan tiltakozást sem, és az ugyancsak nem új, látens generációs ellentéteket sem. A hisztériát emlegetõk ugyanakkor elsiklanak a pillanat történelmi jelentõsége fölött. Hiszen annak, ami folytonosan történik (ha van egyáltalán ilyen dolog), nincs történelmi jelentõsége. Sokkal fontosabb ugyanakkor, hogy megérezzük a történelem hívó szavát a bennünket megrázó eseményekben. Az, hogy történt-e már velünk korábban hasonló, vagy esetleg gyakran történt-e, sokkal kevésbé fontos kérdés annál, mint hogy mi történik ma, és mindez milyen körülmények között történik. Nem áll szándékomban, hogy ráerõltessem másokra azt, amit gondolok, mégis töprengjünk el azon, nem kézenfekvõ-e, vagy legalábbis nem elképzelhetõ-e a terrorizmust (tehát a fenyegetést és a védtelenséget) olyan jelenségként értelmezni, amely sokkal általánosan zavarokra és áramlatokra utal. Terrorizmus mindenhol van, mind Keleten, mind Nyugaton, de az, hogy itt az európai térségben, azaz középen, ahol az ellentéteknek ki kellene egyenlíteniük egymást, ilyen rendkívüli benyomást képest gyakorolni, nos, ez mégiscsak ráirányítja a figyelmet azokra a befolyásokra, amelyek itt egymásnak ütköznek ahelyett, hogy harmóniában oldódnának fel. Tõlünk nyugatra olyan SzG 2005/3 3

6 ANTROPOZÓFIA civilizációt láthatunk, amely azzal az igénnyel lép fel, hogy tényekkel támassza alá az anyagi világ kizárólagosságát, és az anyagi világ felé forduló akaratimpulzusok egyedüli létjogosultságát. Tõlünk keletre ugyanakkor olyan világ ötlik a szemünkbe, amelynek mind az anyagi világba, mind a spirituális szférába nyúló gyökerei elhaltak. Nyugaton egy kialakulófélben lévõ világ tornyosul elénk egyre erõszakosabb hatalmi alakulataival. Keleten pedig romok omlanak romokra. Ami pedig Keleten mégsem a szétesés jeleit mutatja az nyugati gondolat a gazdag orientális érzelmek rikító köntösébe bugyolálva. Mégis: a nyugati anyagias kultúra az értelmetlenség kultusza. Hiszen a szellem nélküli anyagi világ értelem nélkül való. Az értelem hiánya ugyanakkor félelmet szül. Minden, amit összefoglalóan a (világot átölelõ) napnyugati civilizáció fogalmán értünk, velejéig át van itatva a félelem és az értelemnélküliség tudatalatti érzésével. Ugyanakkor a keleti szétzilált, szétesõ világ az erõtlenség világa, hiszen erõt csak olyanok érezhetnek, akik nagyra törõ, történelmi események részének tudhatják magukat. Az erõtlenség ugyanakkor gyûlöletet szül. Mindent, amit összefoglalóan a (világot ugyancsak átölelõ) keleti dekadencia fogalmán értünk, izzásban tart és ugyanakkor fel is õröl az erõtlenség és gyûlölet tudat alatti érzése. Mind az értelmetlenség és a félelem, mind pedig a gyengeség és a gyûlölet egyesül abban, amit terrorizmusnak hívunk, és tovább terebélyesedik benne a minden létezõvel szembeni gúnnyá. De ha a terrorizmus saját világunk tagadásaként jelenik is meg, nem õ az a tükörkép, amelyben fel kellene ismernünk éppen saját világunk állapotát? Csak arra van okunk, hogy viszolyogjunk a terrorizmustól, vagy sokkal inkább arra lenne okunk, hogy önmagunkban keressük az indítékait? Hiszen olyan civilizációban élünk, amelyben szükségszerûen értelemnélküliség és gyûlölet fog kifejlõdni, ha nem talál vissza a középhez. Mi lenne ugyanakkor ez a közép? Az az erõ, amely képes arra, hogy az elõítéleteinek (azaz az értelmetlenségnek) rabjává váló, csak szimpátiáinak és antipátiáinak, valamint önös szándékainak élõ embert újra integrálja az emberi közösségbe, és kigyógyítsa az énközpontúság betegségébõl. De mégis ki lenne az, aki elbizakodottság nélkül állíthatná magáról, hogy rendelkezik ezzel a képességgel? Az egyén aligha. De az elbizonytalanodó ember is emlékezhet a bennünk rejlõ közös emberire, amely (minden felejtés ellenére) mindenkinek sajátja: Ahol ketten vagy hárman összegyûlnek a nevemben, ott vagyok közöttük. 2 Csak elveszített gyermeki hit ez, amit már rég magunk mögött hagytunk, és amire csak gyengeségként, üres frázisként tudunk tekinteni? Vagy mégis igaz, hogy ott, ahol emberek a legfõbb emberi nevében gyûlnek össze, ott mindenki befogadja a másikat, és ezáltal éppen ez a legfõbb emberi fejtheti ki hatását közöttük és körülöttük? A szubjektív impulzusainak zsarnokságában élõ embert valószínûleg nem lesznek képesek mindjárt fölvenni a közösségükbe. Mert maga fog elzárkózni elõlük. De érzületük körébe be tudják fogadni, és ebbõl a körbõl indulhat ki az a hatás, amely a félelmet és gyûlöletet bátorsággal és szeretettel fokozatosan együttérzéssé, az összetartozás érzésévé, együttgondolkodássá és közös akarattá alakítja át. Ezt a közepet kell tehát védeni, amely azáltal alakul ki, hogy az ember nemcsak saját, hanem mások gondolatát és akaratát is hagyja önmagában érvényesülni, és ezáltal érzésben képes a legmagasabb belsõ emberiség-jelenléttel egyesülni. Lehetséges más igazi oltalom a folytonosan jelen lévõ fenyegetés ellen, hisz az, ami fenyeget, hozzátartozik saját lényünkhöz, és onnan meríti erejét? Fordította: Benedicty Gergely Jegyzetek: 1. Dóczi Lajos fordítása. In: Goethe költeményei. Remekírók Képes Könyvtára (szerk.: Radó Antal). Lampel R. Könyvkereskedése (Wodianer F. és Fiai) Részvénytársaság, Budapest, o. 2. Mt. 18,19 4 SzG 2005/3

7 Steffen Hartmann AZ IGAZ(DAS WAHRE), AZ IGAZSÁG (DIE WAHRHEIT) ÉS AZ EMBERI FEJLÕDÉS ANTROPOZÓFIA Bevezetésül idézzük fel magunkban az igaz/valós (das Wahre) és az igazság (die Wahrheit) skolasztikus megkülönböztetését. Aquinói Tamásnál például a következõ megfogalmazást találhatjuk, amely elkülöníti egymástól az igazat (das Wahre) és az igazságot (die Wahrheit): Mert jóllehet egyéb érzékelõ lények is tudnak valami igazról/valósról, de egyedül csak az embernek van tudomása az igazság fogalmáról. 1 Tamás a teremtõ Isten által megalkotott természetet, a kozmoszt valósnak (das Wahre) tekinti. Errõl tudnak az állatok (az egyéb érzékelõ lények ), persze csak az észlelés ( wahr-nehmen ) értelmében. De csakis az ember képes a gondolkodása által az igazság fogalmához eljutni; az ember tehát, amikor gondolkodik, akkor túllép az észlelésen ( Wahrnehmen ). Az igaz/valós magában és önmaga által áll fenn, függetlenül az ember megismerõ tevékenységétõl. Ha viszont az ember a megismerõ képességét a világban mûködõ igazra irányítja, akkor keletkezik az igazság. Így az igazság az emberi megismerõ tudaton keresztülhaladt igaz. Más szavakkal: az igazság mindig az ember originális megismerésbeli produktuma. Az ember nélkül a világ pusztán igaz/valós (wahr) lenne; az emberi megismerésben ez a valós világ a maga létének egy új fokára jut, és éppen az igazságról való emberi megismerõ tudatban. Ebben a perspektívában szorosan összefonódik két fogalom, amelyek kezdetben egymással ellentétesen is megjelenhetnek: az igazság és a fejlõdés. 2 Az igazság emberi fejlõdés nélkül elgondolhatatlan. Csakis ez az emberi fejlõdés hozza létre az igazságot. Az igazság fogalmának fejlõdése Rudolf Steinernél Ezzel a háttérrel nyer jelentõséget az igazságfogalom fejlõdésére vonatkozó kérdés. Csak ha tudatosítom magamban, hogy mit értek igazságon, csak akkor vihetem véghez tudatosan azt a metamorfózist, amit a létezõ tesz meg az igazságig a megismerõ tevékenységem által. Rudolf Steiner mûveiben különféle igazságfelfogások találhatók, amelyeknek egy érdekes és a következõkben röviden felvázolt fejlõdés adja az alapját ban az ifjú Steiner A goethei világszemlélet ismeretelméletének alapvonásai címû mûvében bár Hegelt követve az igazságot minden általunk birtokolt fogalom általános összehangoltságában látja. 3 Az eszmevilág ilyen belsõ összehangoltságában és összefüggésében Steiner a szellemi kielégültség élményéhez jut. Ekkor úgy érezzük, hogy birtokunkban van az igazság 4, olvassuk a mondott könyvben. Ugyanebben a mûvében alapozza meg Steiner elõször a megismerés eszméjét, és megmutatja, hogy a megismerés az észlelet és a fogalom közvetítésében és összekapcsolásában áll. A megismerés steineri eszméjébõl adódik az a konzekvencia, hogy az igazság nem található meg egyoldalúan a fogalom elemében. Csak az észlelet és a fogalom szintézise tárja fel a teljes valóságot. Ennélfogva az igazságkeresésnek nem szabad megállnia egy tiszta eszme-átélésben, miként az elõbbi idézet feltünteti. Nézetem szerint e korai Steiner-mûben itt egy enyhe ellentmondás rejtõzik, amely azonban Steiner saját szellemi fejlõdésének produktív hajtóerejévé vált, amennyiben eszme-átélését egyre erõsebben kapcsolatba hozta konkrét érzéki és érzékfeletti észleletekkel. A szív mint megismerõ szerv 1902-ben A kereszténység mint misztikus tény elõszavában Rudolf Steiner leírja azokat a konfliktusokat, amelyek egyfelõl a kereszténységgel való érésszerû kapcsolatból, másfelõl egy tisztán ésszerû tudományos cselekvésbõl adódnak. E belsõ konfliktusok kapcsán az igazság problémájára is kitér. Aki az igazságot nem csak érti, hanem benne és vele él, az az igazságot örökös áramlásban, továbbhaladó, törvényszerû fejlõdésben látja, miként a természet összes dolgát. Az igazságot, mely mellett értelmünk kiáll, a maga természetes fejlõdésében elõzményeibõl, elõ-igazságaiból ismerjük meg, és az ember követheti a szívvel az értelmet. 5 SzG 2005/3 5

8 ANTROPOZÓFIA Különbséget kell tennünk tehát az igazság megértése és az igazsággal való élés között. Steiner itt mintegy mellesleg megnevezi azt a szervet, amelyet az igazságkeresésbe be kell vonnunk, ha az igazságban való élés realitás akar lenni: ez a szerv a szív. Az értelem (Verstand) az elkülönült egyes észleletekig jut el; az észben (Vernunft) rejlik az a képesség, hogy ezeket az egyes észleleteket együtt lássa, szintetizálja. De csak a szívvel élhetem át az igazságra való törekvésemet, csak azzal érezhetem át szellemileg. 6 A szívben az igazság összekapcsolódik individuális életemmel. A szívben mutatkozik meg, hogy egy igazság vajon életképes-e és érzésképes-e. A szív rezdülései, amelyek az igazságra való törekvésünk rezonanciájaként lépnek fel, az igazság tulajdonképpeni hordozói az ember számára. Ha 1902-ben még azt mondja Steiner, hogy a szív csak akkor követheti a értelmet, ha az igazságot fejlõdésben levõnek tekintjük, úgy ben Az antropozófiai vezérelvekben megint egy új hangsúly jelenik meg, amikor azt írja: A szívek elkezdenek gondolatokra szert tenni. 7 Itt a mozgás éppenséggel megfordul. Ha eddig a gondolatok a fejbõl indultak ki, és a szív követte azokat, úgy mostantól a gondolatok eredete a szívben rejlik. A szív ezen a módon egy új megismerõ szervvé válik. Lényegesnek tûnik számomra, hogy megkülönböztessük az adott hétköznapi érzéseket azoktól az új érzésektõl, amelyek az igazságra való törekvés során gyulladnak lángra bennünk. Ezek az új érzések többnyire törékenyek-zsengék, nem erõszakosak, a halk zenével hasonlíthatók össze, amit könnyen bármi túlharsog. A hétköznapi tudat az efféle érzéseket leginkább a gondolkodással és a megismeréssel való kapcsolatából ismeri: például a gondolkodással szembeni hálát, vagy azt az örömöt, amit egy régóta keresett ismeret miatt érzünk. De nemcsak új érzések keletkeznek bennünk, amelyek az igazságra való törekvésünk során keletkeznek, hanem a gondolkodás is átalakul, amikor érzésképessé válik. A gondolati-meditatív munka visszhangra talál az érzésben; fokozatosan behatol a szív területére. Úgy tûnik számomra, hogy a gondolatok e behatolása a szív területére az igazság egy új, jövõbemutató dimenzióját nyitja meg elõttünk. Jegyzetek: 1. Aquinói Tamás: Der Prolog des Johannes-Evangeliums, Verlag Freies Geistesleben, o. 2. Lásd Steffen Hartmann: Wissenschaftliche Erkenntnis und das Wahrheitsproblem, Der Europäer, márc. 3. Rudolf Steiner: Grundlinien einer Erkenntnistheorie der Goetheschen Weltanschauung, Taschenbuchausgabe, o. 4. Uo. 5. Rudolf Steiner: Das Christentum als mystische Tatsache, Taschenbuchausgabe, o. 6. Szíven itt nem egyszerûen érzést vagy érzületet értek, hanem egészen konkrétan a szívet mint szervet. Mindenesetre nem pusztán a tisztán fizikai szívet, hanem a szívet mint spirituális-fiziológiai szervet, amely magában foglalja a fizikai szívet és a vérkeringést, egyúttal azonban egy olyan tudat-hely is, ahol a gondolat és az érzés találkozhat egymással. 7. Rudolf Steiner: Anthroposophische Leitsätze, Taschenbuchausgabe, o. Megjelent: Der Europäer 9/8, június Fordította: Szabó Attila 6 SzG 2005/3

9 ANTROPOZÓFIA Thomas Meyer ANGOLKÓROSNAK KELLENE LENNIE MINDEN SZELLEMTUDOMÁNYNAK RUDOLF STEINER ÉS HEGEL Rudolf Steiner többször nyilatkozott Hegelrõl (különösen a Logikájáról), a saját viszonyáról hozzá, és Hegel jelentõségérõl a szellemtudomány számára. Az alábbiakban bemutatunk néhány ilyen különösen markáns és lényegbevágó kijelentést ben A szabadság filozófiája 4. fejezetének elején Steiner kiemeli a Hegeltõl való különbségét, aki a fogalomból indul ki, míg Steiner a fogalom feletti gondolkodásból indul ki, amivel a filozófia a maga szellemi-reális kiindulópontjához emelkedett fel, amelyhez a XX. század Sartre-ral lezáródó egész filozófiája sem jutott el november 1-én egy Eduard von Hartmann-nak írt levélben azt mondja Steiner, hogy õ Hegeltõl semmiben sem különbözik, csak tanaiból egyes következtetéseket levont ban a Filozófia és antropozófia címû programszerû tanulmányban Hegelt a világ legnagyobb filozófusának nevezi Steiner. Hegel születésének 150. évfordulóján, augusztus 27-én Stuttgartban Rudolf Steiner egy mélyreható Hegel-elõadást tartott az Antropozófiai Társaság tagjainak. Ebben kifejtette: Aki érti Hegelt abban, ahogyan a Logikáját kidolgozta, az látja, hogy ebben az idõben, amikor Hegel a Logikán dolgozott a XIX. század második évtizedében az emberiség elkezd meszesedni, materialistává kezd válni, tömörré-sûrûvé válik, belebonyolódik az anyagba. Ebben a korban a tudás, a megismerés területén elmerülnek az anyagban. És egy képben láthatjuk az anyagiba belesüllyedõ emberiséget, ahogyan Hegel középen állva minden erõvel kidolgozza és elragadja Ahrimántól azt, ami Ahrimánban jó: az absztrakt logikát, amire szükségünk van a belsõ felszabadulásunkhoz, ami nélkül nem juthatnánk el a tiszta gondolkodáshoz. Elszakítva az a nehézségi erõ hatalmaitól, elszakítva a földi hatalmaktól, és ideállítva a maga egész hideg absztraktságában, éppen azért, hogy már ne abban a közegben éljen, ami ahrimáni az emberben, hanem hogy felkerüljön az emberi gondolkodásba. Igen, ez a hegeli logika levált, elszakadt az ahrimáni hatalmaktól, és átadatott az emberiségnek. A hegeli logika olyan, amire szüksége van az emberiségnek, nélküle nem lenne képes elõrejutni. De ezt Ahrimántól elõbb még el kellett ragadni. Így a hegeli logika ténylegesen valami örök marad, így kell továbbhatnia. Újra és újra kutatnunk kell. Nélküle nem boldogulhatunk. ( ) Egy bizonyos erõ, valóban nem egy fizikai erõ, hanem egy másik, egy szellemi erõ rejlik ebben a hegeli gondolkodásmódban [Hegeltum], és megtalálható benne valami, amit minden szellemi világszemléletnek el kell sajátítania. Mert angolkórosnak kellene lennie minden szellemtudománynak, ha nem itatódhatna át azzal a csontszerû eszmerendszerrel, amelyet Ahrimántól, a megcsontosodott Ahrimántól sikerült kikényszerítenie Hegelnek. Szükség van erre a rendszerre. Az embernek ennek segítségével bizonyos módon bensõleg erõssé kell válnia. Szükségünk van erre a hûvös megfontoltságra, ha nem akarunk elveszni a ködös, meleg misztikában a szellemi törekvések során. Fordította: Szabó Attila Megjelent: Der Europäer 9/8, június Hegel SzG 2005/3 7

10 ANTROPOZÓFIA Werner Kuhfuss KÉTFÉLE DEMETRIUS Kritikai összehasonlítás Werner Kuhfuss cikke tulajdonképpen nem is Demetriusról szól, nem arról az okkult rejtélyrõl, melynek kutatását Rudolf Steiner örökségül hagyta ránk 1, hanem arról, hogy egy sokak szemében nagy tekintélynek számító prominens antropozófus, Szergej Prokofjev, hogyan rontja a hitelét a Rudolf Steiner alapította szellemtudománynak. Ennek vizsgálata elfogulatlan gondolkodást és nagyfokú józanságot igényel. Egy októberében tartott elõadásában Steiner felteszi a kérdést: tudnak még egyáltalán gondolkodni az emberek? Nem érzik, hogy mielõtt bármirõl gondolkodni vagy beszélni akarnak, elõbb rendelkezniük kellene az igazzal, a valóságos tények ismeretével? Szergej Prokofjev az antropozófiai irodalomból hatalmas ismeretanyaggal rendelkezik ezzel összefüggõ érdemeit nem lehet vitatni, hiányában van azonban annak a tudományos gondolkodásnak, amely a szellemtudománynak, sõt, a szellemtudományos kutatási eredmények elfogulatlan megítélésének is elõfeltétele. Ezzel az elfogulatlan, egészséges ítélõerõvel nekünk akkor is rendelkeznünk kell, ha nem Rudolf Steiner mûveivel foglalkozunk, hanem ha azt kell megítélnünk, hogy Prokofjev esetében egy magas fokú okkultista beszél-e, aki mindazt, amit elmond, ellenõrzött kutatások alapján tudja, vagy merész spekulációkról van-e szó. Szergej Prokofjev ma szinte példátlan népszerûségnek örvend. Követõi azonban nem úgy olvassák a könyveit, mint szellemtudományos irodalmat, hanem többnyire anélkül, hogy megvizsgálnák kinyilatkoztatásait, és minden kétely nélkül elfogadják azokat. Egy ilyen kinyilatkoztatásnak tekinthetjük a Steiner kérdésére ki volt Demetrius adott válaszát is. Werner Kuhfuss nemcsak Prokofjev tévedéseire és jogosulatlan kijelentéseire hívja fel az olvasó figyelmét, hanem arra a zavarkeltésre is, amit írásaival és elõadásaival az antropozófia területén okoz, valamint arra a rejtett módszerre is, mellyel Prokofjev hat az olvasóira, azokra, akik az antropozófiát nem akarják a gondolkodás világosságába emelni, hanem az érzelmek, emóciók misztikus ködébe burkolják. Kálmán István Az utóbbi években antropozófiai nézõpontból két jelentõs könyv jelent meg Demetrius rejtélyes alakjáról. Schiller drámatöredéke óta, amely életének legvégén keletkezett, e téma nagy érdeklõdést kelt azokban is, akik nem folytatnak történelmi kutatásokat. A fogékony emberek számára íródott Schiller mûve. A gondolkodni akaró antropozófusokhoz fordul az említett két könyv Peter Tradowsky: Demetrius im Entwicklungsgeschehen des Christentums [Demetrius a kereszténység fejlõdéstörténetében] (1989) és Szergej O. Prokofjev: Das Rätsel des Demetrius [Demetrius rejtélye] (1992) címû mûve, mindkettõt a Goetheanum kiadója jelentette meg. Az érdeklõdõ laikusoknak is tehát abba a helyzetbe kellene kerülniük, hogy az ilyen munkák tartalmát megítélhessék. Lényeges dologról van szó: arról, hogy Demetrius képét sokak szíve igaz módon hordozza. Schillernél is, aki eléggé egyértelmûen egy, a cári trónra magát elhivatottnak érzõ becsapott csalót ábrázol, a tragikus alak nagysága iránti rokonszenv teremti meg a drámai hatást. Hogyan állíthatja mármost egy nem-történész, egy e témát szellemileg nem kutató személy e két könyvben feldolgozott anyag nagy mennyiségével, és egyúttal a mindkét mûben erõsen ható tendenciákkal szemben, hogy itt bizonyos nézõpontok irányultságát roppant lendülettel akarják az olvasó tudatába becsempészni? Mind Tradowsky, mind Prokofjev Rudolf Steinerre hivatkozik, aki egy beszélgetésben utalt annak szükségességére, hogy kutatni kell Demetrius rejtélyét. Rudolf Steiner kijelentése által bizonyos fokig egy abszolút pont adódik, amibõl mindkét szerzõ kiindul, melyet mindketten a bizalommal teli olvasó elé tárnak. Az irányultságok azonban eltérnek egymástól. Tradowsky azt a benyomást kelti, hogy Rettegett Iván [ ] igazi fia volt a trónbitorló; 8 SzG 2005/3

11 ANTROPOZÓFIA Prokofjev a történelmi anyag bizonyítékait felhasználva minden energiáját arra fordítja, hogy az ellenkezõjét bizonyítsa. Alapvetõ dologról van szó. Tradowsky, aki a bizonyítékok és eszmei érvek sokaságával szintén lehengerlõ hatást kelthetne, úgy tûnik, hogy mégis szabadon hagyja az olvasót. Vele egy roppant tanulságos, ismeretbõvítõ, megkapó körsétára vállalkozhatunk a kereszténység lényeges magaslatain és mélységein keresztül. Sok esetben kell azt kérdeznünk: tényleg így volt? Megegyezik ez a valósággal? El kell ezt fogadnom? Milyen lehetõségeim vannak, hogy ezt megvizsgáljam? Mégsem éreztem magam kényszerítve arra, hogy bármit is elfogadjak. Ellenkezõleg, mint Schiller régi ismerõje és rajongója átéltem, ahogyan a legszebb módon igazságot szolgáltat ennek a történelmi alaknak, amikor az igazi gyermeklét eszméjéért való küzdelmét szeretetteljesen ábrázolja. Ezzel melengetõen felvillan Demetrius igazi lénye és missziója is. Tradowsky könyvét tehát anélkül, hogy minden részletét felülvizsgálnánk befogadhatjuk, mint szemléletes és eszmékben gazdag elemek bölcs gyûjteményét mûvészi formában. Az ítélet vagy az ítéletek a mû igazságtartalmáról csendben érlelõdhetnek. Egészen más Szergej O. Prokofjev eljárásmódja. Azt a határozott szándékot figyelhetjük meg nála, hogy teljesen kizárja annak lehetõségét, hogy Demetrius Iván igazi fia, és jogos trónörökös lehetne. Ha az ember a két könyvet egymásután olvassa, tehát Tradowskyval kezdve, akkor egy kissé irritálva érzi magát Prokofjev szigorúságától és azon igyekezetétõl, hogy mindent elutasítson, ami egy másik, nem a szerzõ által kívánt irányba vezethetne. Ez az egyik. A másik az okkult sík bevezetése a történész pontosan bizonyító síkja fölé. Egy okkult síkból kiindulva Prokofjev megkísérli azt ábrázolni, ahogyan az igazi Demetrius individualitása, akit 8 vagy 9 éves korában Uglicsban meggyilkoltak, idõnként az ál-demetriusba, a trónbitorlóba inspirálólag, sõt inkorporálódva belehatott, úgy, hogy az utóbbiban a saját lényével teljesen ellentétes, pozitív tulajdonságok jutottak érvényre. Itt azzal az érezhetõ szándékkal találkozunk, hogy a szerzõ azt akarja bizonygatni: Rudolf Steinert idézi. Mármost Rudolf Steiner Demetriusról közvetlenül semmi olyat nem mondott, amit bizonyítólag felhasználhatnánk arra nézve, hogy az ál-demetriust olykor áthatotta az igazi Demetrius. Nyitott, éber olvasóként megkérdezhetem: Miért ne történhetett volna ez így? Hiszen megtörténhetett volna. De elég lehet számomra az az igyekezet, hogy valaki Steineridézeteket hív segítségül azért, hogy engem arra a feltevésre bírjon, hogy egy ilyen okkult tényállás fennáll? A nagy fölénnyel és meggyõzési szándékkal elõadott érvelés, amely az olvasóban ezt az álláspontot akarja érvényre juttatni, mindenesetre megzavarja a saját észlelésemet. Így ezt az igyekezetet, mint nem meggyõzõt, el kell utasítanom még akkor is, ha az e földrajzi területrõl származó szerzõ tekintélyének más, magasabb megismerõ képességeket tulajdonítok, és ezen az alapon egyszerûen hiszek neki. Ha hit és meggyõzõdés semmiképpen sem akarnak találkozni, az azért van, mert az elgondolkodó laikus megkérdezheti a következõket: 1. Számomra nem ismeretes, hogy Rudolf Steiner különbséget tett volna az igazi és a hamis Demetrius között. Ebbõl következõen annak bizonyítása, hogy a trónbitorló nem volt Rettegett Iván fia, elmegy a téma mellett. 2. Ezért nem lehet belátni, hogy egy vér szerint hamis Demetrius miért ne lehetett volna az az individualitás, akit Rudolf Steiner kutatni valóként említett. 3. Nem tudom követni azt az érvelést, hogy Sz. O. Prokofjev szerint a mai típusú immorális tulajdonságok arról árulkodnának, hogy a cári trónhoz jutó személy nem bizonyulhat annak, akirõl Rudolf Steiner beszélt. SzG 2005/3 9

12 ANTROPOZÓFIA A pompa kedvelését, a kicsapongásokat stb. még nem tekinthetjük moralizáló módon bizonyítéknak arra nézve, hogy ne lehetne szó egy szellemileg magas fokú személyiségrõl. Egy ilyen polgári megítélésbõl fakadóan sok történelmileg és szellemileg jelentõs individualitásnak nem lett volna szabad annak lennie, aki mégis volt. Demetrius immoralitása inkább egy arra való utalás lehetne, hogy egy, a testbe nem túl mélyen inkarnálódó individualitás tévutakra kerül és csábításoknak van kitéve, amelyeknek a mai értelemben vett morállal nem lehetett volna elejét venni. Hogyan állunk a morállal Raffaello, Mozart, Goethe életében? 4. És nem volt éppen az orosz cári trón egy olyan erõtér, amely sok talán minden uralkodónál erõsen deformálóan hatott lénytagjaikra, így pl. Nagy Katalinnál is? Demetrius látszólagos vagy valóságos moráltalansága nem inkább minimális volt, összehasonlítva más cárokéval, amit a trón megszerzése révén átéltek magukban, aminek szélsõséges esete maga Rettegett Iván? Kaspar Hauser nem maradt éppolyan magasrendû személyiség, mint korábban, amikor Stanhopes káros befolyására hazudni kezdett? Ha Kaspar Hauser gyermeki természetének irányítását kézbe vették volna, akkor abban egy polgári morált kellett volna alkalmazni? És miért nem feltételezhetünk Demetriusban valami ehhez hasonlót? 5. Nem készíthettek volna elõ a jezsuiták egy, az õ értelmükben alkalmasabb jelöltet, mint ezt az õ szemükben bizonyára rendkívül ügyetlen fajankót? 6. Nem éppen a fajankónak vagy a szertelen gyerekességnek az ismérve, hogy a manipulációknak nem tud megfelelni? És nem éppen ez utal egy olyan lényre, aki magában hordozza az igazi Jézus-képet? 7. Rudolf Steiner tehát soha nem különböztetett meg egy hamis és egy igazi Demetriust. Így ezt tenni nem is megengedhetõ akkor sem, ha maga a szerzõ azon a véleményen van, hogy az élõ személy nem lehetett az, akire Rudolf Steiner gondolt, így Rudolf Steiner kutatásai alapján a meggyilkolt gyermeket kell az igazi és szellemileg szokatlanul magas individualitásnak tekintenünk. Prokofjev személyes nézetét alátámasztandó egy szempillantás alatt bevonja Steiner tekintélyét. De sehol sem állít ilyesmit Steiner. Egy ilyen vizsgálódás alapjául számunkra Rudolf Steiner kutatási eredményeinek kell szolgálniuk, amelyeket a 2. fejezetben említettünk. Ezekbõl az következik, hogy az Uglicsban 1591-ben megölt Dimitrij esetében egy szellemileg rendkívül magas individualitásról van szó, aki 1582-ben elhatározta, hogy egy egészen meghatározott szellemi feladat teljesítése érdekében az orosz népben, a Rurikok uralkodócsaládjában, Rettegett Iván és annak utolsó felesége, Marija Nagoj fiaként testesül meg. (56. old.) Nem Rudolf Steiner kutatásaiból származik egy ilyen állítás, mondja a saját logikám, hanem egyedül Sz. O. Prokofjev merész belemagyarázásából! Itt nem segítenek a magasröptû szavak és az utalások. Itt tudatosan vagy tudattalanul zavarkeltés folyik. De elhívõ képességem legszélsõ határáig jutok, amikor közvetlenül a Schillerrõl szóló tanulságos és szép fejezet után ebbe a kijelentésbe ütközöm: Mert azt mondhatjuk, Goethe jellemzését alkalmazva, hogy ahogyan Schillert, úgy az orosz népet mint Krisztus-népet is éppen ez a krisztusi tendencia jellemzi. Ha valóban errõl az álláspontról tekintjük Schiller Kelet-Európa felé törekvésének szellemi értelmét földi élete utolsó hónapjaiban, heteiben, napjaiban, akkor abban egyszerûen lehetetlen valami mást látnunk, mint eljövendõ inkarnációjának prófétikus megsejtését, amelyben követve a saját eredendõ Krisztus-tendenciáját Oroszországban akar inkarnálódni, és amelyben megelõzõ közép-európai inkarnációjának tapasztalataival immár a tudati lélekben mutathatja fel a Grál-hangulatot az orosz népnek, ami azt jelenti, hogy a tudati lelket átalakítani azzá, amit a keresztény ezoterikában mindig Szófiának neveztek, ami képes arra, hogy felvegye magába a szellemet, ami mint az ember Énje jelenik meg, és ezért szelleménnek nevezhetõ, amelyen Kelet-Európa 10 SzG 2005/3

13 ANTROPOZÓFIA jövõje alapulni fog. (Lábjegyzet: Goethe inkább nyugaton fog megtestesülni old.) Ezekkel a szavakkal: egyszerûen lehetetlen valami mást látnunk abban a szerzõ egészen nyilvánvalóan belép a meg-nem-engedhetõség területére. Mint Schiller eszméinek és drámái tartalmának sokévi ismerõje ezen a módon könnnyen bizonyíthatnám azt is, hogy néhány más drámában olyan csírák bukkannak fel, amelyek alkalmasak lennének arra, hogy egy teljesen másképp alakuló késõbbi inkarnációt kispekuláljak. Egészen egyértelmû természetesen, hogy a Demetrius-töredék csábít leginkább arra, hogy Schiller jövõbeli inkarnációját spekulatív úton elképzeljük. Sz. O. Prokofjev azonban itt hangsúlyozottan egy olyan tényt állít, amelyet lehetetlen lenne másképp látnunk. Vajon a karmikus törtvényszerûségek úgy mûködnek, ahogyan a fellelkesült bölcsességkutató olykor szeretné elképzelni? Úgy gondolom, hogy a legkevésbé sem. Kétféle dolog lehetséges: vagy egy magas fokú okkultista beszél itt, aki mindezt ellenõrzött kutatások alapján tudja. Vagy pedig bölcsességteli spekulációról van szó. Az elsõ eset nem valószínû, mert egy igazi értelemben vett okkultista a szabadság érdekében ilyen kijelentéseket nem tenne. De egy bölcsességteli spekuláció sohasem akarhat kategorikusan és kényszerítõen hatni. Így egy ilyen jelentõségteljesnek ható kijelentést maradéktalanul el kell utasítanunk. Erre az egész könyvre, de a mégis igen nagyra becsült szerzõnek talán az egész gondolkodói és ábrázolói módszerére is egy ilyen példa nyomán rávetül a kétségesség és a meg-nem-engedhetõség, sõt a könnyelmûség árnyéka. De hogyan lehetséges az, hogy Rudolf Steinernek, a magasrendû beavatottnak azt a vádat sohasem róhatjuk fel, hogy valamit kényszerítõ módon akart volna kijelenteni? Itt egy nyilvánvaló titok található. Ez fejezõdik ki például Rudolf Steiner alábbi mondataiban: Ami jogosult módon kerül közlésre, az és ezt gyakran elmondom csak a tisztánlátó tudat által kutatható ki. Ha azonban kikutatják, akár csak egyetlen ember is, ha egyszer már szemlélték és közlik, akkor azt mindenki beláthatja a saját elfogulatlan értelmével, az által, ami számára elérhetõ a fizikai síkon... (1909. november 13-i elõadás, Stuttgart, GA 117) Ha Steinert olvassuk, még a legokkultabb kijelentéseikor is mindig azt találjuk, hogy azok úgy állnak elõttünk, mint valami tárgyak, mint egy asztal, egy fa, egy kõ. A megismerõ akaratot sohasem terelik vagy kényszerítik egy bizonyos irányba. A megismerõ akaratot teljesen szabadon hagyják. Ez az akarat a kijelentéseket elfogadhatja, vagy elvetheti, lehetségesnek tarthatja, vagy nem. Minden Rudolf Steiner által közölt ismeret teljesen a fizikaiságból kiinduló gyakorlati gondolkodás talaján áll. Aki nem él az ellenõrzés lehetõségével, az önmagának árt. A szabadság filozófiája utolsó mondatának értelmében: Az embernek képesnek kell lennie magát átélõn szembeállítani az eszmével; különben a szolgájává válik. Maga A szabadság filozófiája, ami mégis a leginkább olyannak látszik, mint ami a gondolkodás kantárját ráveti az olvasóra, a pusztaságba vezeti azt, aki nem akar saját maga ellenõrizni, gondolkodni és ítélni. Logikusan gondolkodva senki sem kényszeríthetõ az eredmények elfogadására. Magukban szétporladnának, ha kényszer útján kellene azokat elfogadnunk. Miért találkozunk mégis egyes antropozófus szerzõknél olyan erõfeszítésekkel, hogy bölcsességteli tekintélyként akarnak megjelenni? Fordította: Szabó Attila Az eredetivel egybevetette: Kádas Ágnes Megjelent: Der Europäer 1. évf. 9/10 szám, július-augusztus Jegyzetek: 1. Ludwig Graf Polzer-Hoditz jegyzetei az március 3-án Rudolf Steinerrel folytatott beszélgetésérõl: Azután a római és nyugati páholyok törekvéseirõl beszéltünk, és a Doktor a legnagyobb komolysággal hangsúlyozta, hogy három feladatot kell megoldani, melyek eredménye a jövõ számára különösen fontos: 1/ A két János kérdése 2/ Ki volt Demetrius? 3/ Honnan jött Kaspar Hauser? (Megjelent: Peter Tradowsky: Demetrius. Verlag am Goetheanum, old.) SzG 2005/3 11

14 ANTROPOZÓFIA Irene Diet KÖZÖSSÉG UTÁNI BETELJESÜLETLEN VÁGYAKOZÁS AVAGY HOL MARAD A VITÁBAN AZ ANTROPOZÓFIA? Felébredni a másik ember szellemi-lelkiségén (szellemi-lelki mivoltán) ki ne hallotta volna Rudolf Steinernek ezeket a szavait, melyek csaknem szállóigévé váltak, olyan gyakran és kilátástalanul idézik õket, sõt, esküsznek rájuk? Mert mely szavak tudnák ezeknél világosabban sejtetni, mely szavak nyomán félhetnénk attól, hogy Rudolf Steiner talán valami másról beszélt, mint az, amivel ma dolgunk van? Felébredni a másik szellemi-lelkiségén nos, antropozófus összefüggésekben nem sokkal inkább ennek szöges ellentétét figyelhetjük meg? A Zweigeket, ahol még egyetértésben ülnek együtt, olvasnak és beszélgetnek a résztvevõk, nem uralja-e egy fatális látszat, melyet egyre ritkábban lehet fenntartani, és amely félõ, hogy a legelsõ adódó alkalommal meg-nem-értésbe, vitába, csatározásba fog átcsapni? Ugyanis ez a látszat nem volt más, mint a harmóniára vágyó tagok által létrehozott, egész különösen mély alvás, melyet az egyetértés széthullásával ugyanannyi egymással szembenálló tábor vált fel, pontosabban: kell, hogy felváltson, ahányan éppen jelen vannak. De talán ez a széthullás lenne az a felébredés, melyrõl Rudolf Steiner beszélt? Vajon ez az, amit Rudolf Steiner a másik ember szellemi-lelki mivoltán való, magasabb tudatra ébredésnek 1 nevez? Bizonyosan nem. Mert a manapság mindenhol megtalálható küzdelmekben egy magasabb tudat nem található meg. Ellenkezõleg: ha pontosabban megnézzük ezeket a harcokat, akkor valami más válik világossá: az egyes, egymást kölcsönösen kizáró vélemények, melyek egymásnak ütköznek, önmagukba bonyolódnak, bezáródnak; az egyoldalúságok, melyekbõl egy egészen meghatározott nézõpontnak kell származnia, olyannyira dominánssá válnak, hogy a látás minden lehetõségét kioltják. Aki ennek az egyoldalúságnak áldozatul esik, az elõl nemcsak a másik nézõpontja marad elzárva; nem, messzebbre megy a hatás: az saját magát sem látja. Annak számára többnyire teljesen elvész az, hogy õ maga része egy nagyobb történésnek, amelyrõl olyan képet alkotott, ami úgy tûnik mindig ugyanahhoz a pillantáshoz kényszeríti. Itt ugyan végetér a Zweig régi csoportalvása, de helyette csak az egyes emberek izolált alvása kezdõdik. Egy valamiféle felébredés nem történik meg. Mi itt a helyzet? Mi történik, ha egy meghatározott kérdésen, amely azon gyulladt, ami Rudolf Steinertõl jött át hozzánk, harc és vita tör ki? Vegyük például a nemrég lezajlott úgynevezett Konstitúciós vitát, ami még jogi pereskedésekhez is vezetett, melyekben az es Karácsonyi Gyûlés Társaság egyesületi törvény szerinti továbblétezésérõl kellett dönteni. Itt több mint két párt állt egymással szemben; az opponensek, akik a Goetheanum elnökségének álláspontját megtámadták, maguk is több, egymással is harcban álló csoportra hullottak szét. És a per kimenetele sem egyesítette ezeket a csoportokat az egymást kizáró különvélemények továbbra is fennállnak. Ez egy olyan eset, amely képe lehet sok másiknak, hisz a harcok az antropozófiai intézményeken belül és azokon kívül többnyire ugyanezen minta szerint zajlanak. A vitára tehát Rudolf Steiner intenciói adtak okot, melyeknek mindenki meg akart felelni, és amelyeket mindenki másképp fogott fel, mint a többiek. A Karácsonyi Gyûlésre tekintettel vagy pontosabban: annak fennmaradt írásos dokumentumaira, képzeteket alkottak arról, amit ezekben a dokumentumokban olvastak, és a vita középpontjában ezek a képzetek álltak, melyeket attól kezdve igazság -nak tartottak. Ebben a középpontban azonban nemcsak a saját képzetek voltak megtalálhatóak, hanem éppúgy a többieké is, akik éppúgy igényt tartottak az igazság -ra. Mit akart és akar Rudolf Steiner? ez volt a kérdés, melyet különbözõképpen válaszoltak meg, és a legélesebb harcokat váltotta ki egy, az antropozófusok történetével a legmélyebben öszszekapcsolódott történés. Mit akart és mit akar Rudolf Steiner? Ezt a kérdést gondolom én, egyszer végre valóban komolyan kellene már venni. Miért tûnik úgy, hogy az antropozófia természetében rejlik, hogy újra és újra különbözõ, egymástól távolodó és alapvetõen szembenálló véleményekhez vezet? Nem érezheti úgy az ember, hogy arra a felfogásra kényszerül, hogy mindez annak a lény(eg)ében rejlik, ami Rudolf Steinertõl a mai korba antropozófiaként átjött? Talán vitatkoznunk kell? Vagy sokkal inkább ahogy a legtöbben mondanák jobban el kell viselnünk egymást? Úgy, ahogy egyre inkább divatba jön: meghagyom a te véleményedet te meghagyod az enyémet. Élni és élni hagyni. 12 SzG 2005/3

15 ANTROPOZÓFIA De mindenképpen megõrizni a nyugalmat, és azt tenni és tenni hagyni, amit az ember akar. Önmagamat megvalósítani ahogy ezt nevezik. Vajon ezt akarta Rudolf Steiner? * Ha az ideál megszûnik puszta absztrakció lenni, ha újra elevenen az emberi lelki-szellemiben fog gyökerezni, akkor ezt a formát fogja felvenni: Fel akarok ébredni a másik emberen, mondta Rudolf Steiner március 3-án. 2 Ha az ideál megszûnik puszta absztrakció lenni A gondok, szenvedések és küzdelmek, melyek a Karácsonyi Gyûlés Társaság körül létrejöttek, ennek, és nem valamely más kérdésnek a kapcsán jöttek létre. Hogyhogy nem látható, hogy mindennek a kérdéshez kell tartoznia? A történés, aminek a kiváltásában saját tettemnek is része van, csak azért és olyan mértékben lesz kiváltva, amennyiben errõl és semmilyen más kérdésrõl van szó. Hogyhogy nem gondoljuk azzal együtt, annak részeként? Ameddig a két egymástól elválasztott jelenséget kapcsolat nélküliként tapasztaljuk: az általam képviseltet az egyik oldalon és az általam elszenvedettet a másikon, addig az ideálom absztrakt marad. Ez azonnal megváltozik, ha elkezdem átélni, hogy ennél a két jelenségnél egy és ugyanarról a folyamatról van szó, csakhogy ez két különbözõ formában lép elém. A szétválásból cselekvés azonban dominál, éspedig mindenütt: az ember rátekint egy kérdésre, megpróbál választ találni rá, ezt belehelyezi egy szociális összefüggésbe és nem éli át, hogy az az összefüggés, melybe a válaszát beleállítja, maga is a kérdéshez tartozik. Korunknak azonban ez az alapvetõ baja: a gondolkodás és a cselekvés két egymástól elválasztott, egymás mellett futó folyamatot képez, széthullik (elválik egymástól), ez azonban észrevétlen marad. Az ember egy képzetbõl kiindulva cselekszik abban a hitben, hogy ez a képzet a valóságot befolyásolhatná, és nem veszi észre, hogy az lepattan a valóságról, amire az ember mégiscsak tekintettel volt. Ilyen hát a mai ember, és ilyen nagyon gyakran a mai antropozófus. A mai antropozófust azonban valami megkülönbözteti attól a mai embertõl, aki nem antropozófus: éspedig az, hogy az antropozófusnak van egy ideálja Rudolf Steiner antropozófiájának ideálja, melynek meg akar felelni. 3 És ez az ideál tehát Rudolf Steiner antropozófiája mindig olyankor tud egy sajátos erõt kifejteni, amikor megragadja az ember akaratát: létrejön egy sajátos viszony a cselekvések alapjául szolgáló eszmék és a cselekvés által kiváltott szociális folyamat között. Ez a sajátos viszony azonban olyan, hogy csak akkor tud azzá válni, ami õ maga a lénye szerint, ha nem csak vakon és megértés nélkül szenvedik el (az érintettek). A folyamatok ugyanis, melyek az antropozófusok között lejátszódnak, nem függetlenek ettõl az antropozófiától. Saját maguk mindenesetre csak lehetõségként antropozófiát hordoznak magukban. Mit is jelent ez? Az antropozófia jelenléte egy individuumban vagy egy szociális összefüggésben abban mutatkozik meg, hogy minden felemásság/félmegoldás (Halbheit) mintegy magától kioltódik: a folyamatok egyre fokozódó drámai jelleget öltenek. Nem alaptalanul állítja Rudolf Steiner a munka középpontjába négy misztérium-drámáját. Egy ilyen dráma azonban mindig a semmibe fut ( ins Leere ), ha nem vezet azok felébredéséhez, akik kiváltották. Ez a felébredés azonban felébredés a másik ember szellemi-lelkiségén a Rudolf Steiner antropozófiájába való beleébredés, felébredés a saját kioltódásom láttán. Míg elõször a másik szavaiban a velem szembenálló szavaiban azt tapasztaltam, ami nem antropozófia, most azt élem át, hogy ennek a másiknak minden szava és minden cselekedete engem, az én saját létemet kioltja. Azt tapasztalom, hogy mindaz, amit gondolok, mondok, és képes vagyok akarni, igen, hogy mindaz, ami tõlem kiindulhat és kiindulhatna, minden valóságát elveszíti. Kioltódom, és ha éber maradok ebben a folyamatban újból kiemelkedem, mint saját pusztulásom, saját halálom megfigyelõje. És így válik a másik az én ébresztõmmé: felébredek a másik szellemi-lelkiségén, mert kioltódom rajta. Fordítota: Kádas Ágnes Jegyzetek 1. R. Steiner elõadása március 3-án, GA Ugyanott 3. Ezzel azt írtuk körül, akit antropozófusnak nevezünk. Hogy olyan emberek is vannak, akik semmilyen ideált nem követnek, vagy pedig mást, mint ezt az ideált, magukat azonban antropozófusnak nevezik, nem vitatjuk. De itt nem az ilyen emberekre gondolunk. Irene Diet a cikket lapunknak küldte, korábban máshol nem jelent meg. SzG 2005/3 13

16 ANTROPOZÓFIA Mihály ünnep Ita Wegman AZ EMBER BELSÕ FOLYAMATAINAK SZEMLÉLÉSE AZ ÕSZI MIHÁLY-IDÕSZAKKAL ÖSSZEFÜGGÉSBEN Egy jelentõs Mihály-elõadásában melyet októberében, Dornachban tartott, Rudolf Steiner Mihály arkangyal mûködésének jelentõségérõl beszélt az emberéletben és a kultúr- és világfejlõdésben. Mihály egész mûködését a következõ Spruchban mintegy összefoglalta, szavakba öntötte, melyeket szellemi magasságokból hozott le, és amelyeket megtalálunk a világmindenség asztrálfényébe beírva: O, Mensch, Du bildest es zu deinem Dienste, Du offenbarst es seinem Stoffeswerte nach In vielen deiner Werke. Es wird dir Heil jedoch erst sein, Wenn dir sich offenbart Seines Geistes Hochgewalt. (Ó, ember, saját szolgálatodra képezed, megnyilvánítod anyagi értéke szerint sok mûvedben. Üdvödre mégis csak akkor fog válni, ha számodra megnyilatkozik Szelleme hatalma.) Belsõ szükségszerûség, hogy most, a Mihályidõszakban arra törekedjünk, hogy megértsük és átéljük azt, ami ilyenkor, az õszi Mihály-idõszakban végbemegy a világmindenségben mint makrokozmoszban, és az emberben mint mikrokozmoszban. Mindenkinek feladata, hogy most ezzel foglalkozzon, aki benne akar állni korunk szellemi kultúrájában, melyben Mihályé a vezetés, aki impulzusait át akarja adni az embernek. Mihály helyes megértése azok számára is hallatlan jelentõséggel fog bírni, akik a gyógyítómûvészet rejtélyeivel foglalkoznak, és akik komolyan veszik az emberben mûködõ gyógyító hatások megismerését. Azt a kérdést kell magunknak feltenni, hogy tulajdonképpen mi az, amirõl azt mondják, hogy az anyagban nyilatkozik meg az emberiség szolgálatára, ami azonban csak akkor válik az ember üdvére, ha azt a maga szellemiségében képes megismerni. Ha világossá tesszük, hogy jelenlegi fejlõdésében a mai kultúra hogyan mutatkozik meg számunkra, akkor az anyag, a matéria az, ami az emberek érdeklõdését uralja. Olyan kultúrában élünk, mely csak a látható-anyagit ismeri el realitásként, melyben az emberek minden energiát, kitartást, minden gondolkodási képességet arra használnak, hogy leküzdjék és a maguk számára használhatóvá tegyék a földi anyagot. A matéria szellemisége a mai tudat számára nem rendelkezik azzal a jelentõséggel, mint korábbi idõkben, korábbi kultúrákban. És a gépek korszakában élünk, ahol az emberek eloldódva minden spirituálistól, a matériát akarják megdolgozni, és földi szükségleteiknek alávetni. Éppen a gépek és mindaz, ami velük összefügg, áll elõttünk lényeges kultúrfaktorként, és ez a vasra irányítja figyelmünket, mint korunk egyik legfontosabb szubsztanciájára, ami szolgálatunkra áll, és mûveinkben anyagként megnyilatkozik. Ez a matériának átadottság, ez a magunk és az anyag összekapcsolása és saját céljainkra használása az emberiség fejlõdése számára szükségszerû volt. Mégis, ma a jelenkorban egy olyan idõpontban állunk, amikor az embernek mindazok elismerése mellett, ami a materialista gondolkodásmód vívmánya, el kell jutnia ahhoz, hogy ismét megragadja és átélje a szellemet, ami a matéria mögött mûködik. Ha nem sikerülne magát ezzel a szellemiséggel újból összekötni, akkor igájába kényszerítené ez az általa a szellemtõl megfosztott világ, ami által az arimáni lények egyre nagyobb befolyáshoz juthatnának. Ezt a veszélyt akkor kerülheti el az ember, ha érzékeit ismét nyitottá tudja tenni az iránt, hogy mi Mihály missziója az emberiség fejlõdésében. Akkor meg fogja érteni, hogy kultúránk átszellemesítése hogyan függ össze Mihály ezen mûködésével. Meg fogja tanulni átélni, hogy miféle kapcsolatai 14 SzG 2005/3

17 Mihály ünnep ANTROPOZÓFIA vannak a vasnak, melybõl mai kultúránk az eszközeit készíti, azzal a szubsztanciával, amely meteorvasként a csillagvilágból a Földre aláhull. Ezzel a meteorvassá sûrûsödött szubsztanciával szellemileg össze van kötve az az erõ, amely a világtérben azzá a karddá formálódik, melyet Mihály használ, amellyel a materializmus elleni harcot folytatja, amin keresztül a sárkány birtokba akarja venni a Földet és az embert. Ami a Föld környezetében az égi és földi hatalmak közötti grandiózus küzdelemként zajlik, annak megtaláljuk a tükörképét az emberben, a világmindenség a makrokozmosz mikrokozmikus képmásában. Milyen következményekkel jár ez a küzdelem a mikrokozmoszra nézve? Meg kell tanulnunk megérteni, hogy az ember hogyan van az ég és a Föld közé állítva, hogyan hatnak bele és hogyan érvényesülnek benne a földi és a kozmikus erõk. Akkor megmutatkozik, hogy organizmusa fiziológiai folyamataiban és gondolkodása, érzése és akarata megnyilvánulásaiban ezek a hatások hogyan ismerhetõk fel. Hármasan tagoltnak kell átélnünk saját magunkban a fiziológiai életfolyamatokat, melyek az organizmusban az alsó emberben, a fej- illetve a középsõ emberben lejátszódnak. Így beszélünk egy szulfurfolyamatról, ami egyfajta égési folyamat, melyben az anyagcsere és minden, ami vele összefügg, lezajlik. Ez a folyamat a növényben a virágzás folyamatához hasonló, és azáltal jön létre, hogy a fizikaiéteri folyamatok kölcsönhatásba lépnek az asztrális behatásokkal. Nos, a növény virágzási folyamata másrészt úgy is leírható, mint egyfajta állat-képzõ folyamat, ami keletkezésében feltartóztattatott, csakhogy a növénynél, minthogy rá az asztrális világ csak kívülrõl hat, nem jut el olyan folyamatokig, mint amilyenek csak az állati organizmusban találhatóak, és amelyek ez organizmus emésztésével, légzésével és vérképzésével állnak összefüggésben. És míg a növénynél csak az állattá válás egy tendenciájáról beszélhetünk, addig az emberben ezt az állat-képzõ folyamatot magát mindazokban a folyamatokban megtaláljuk, amelyek lejátszódnak az emésztési, légzési és vérképzõ folyamataiban, melyekben az ember bensejében az asztráltestnek tevékeny része van. Hogy ez az állat-képzõ folyamat az alsó emberben meghatározott keretek között visszatartatik, azt az énnek köszönhetjük, ami túlvezet minket az állaton, és elvezet ember-mivoltunkhoz. Az anyagcsere-végtagrendszerben az ember ezen túl a földi erõkkel is bensõséges kapcsolatban áll. A felsõ ember, az ideg-érzékelõ ember ezzel szemben a földön kívüli, a csillagerõkkel áll kapcsolatban. Ugyanakkor azonban az ideg-érzéki rendszerben is megtaláljuk a leépítõ folyamatokat, amelyek összehasonlíthatóak a külsõ természetben zajló ásványosító, sóképzõ folyamatokkal, amelyekre az emberi organizációnak szüksége van ahhoz, hogy az ember eljuthasson a tudatos átéléshez. Ezek között, a középsõ vagy ritmikus emberben az úgynevezett merkuriális folyamatok mûködnek, melyek a légzésben és a vérkeringésben futnak le, és azokkal az erõkkel a fény- és levegõerõkkel állnak kapcsolatban, melyek a Föld környezetében találhatóak. A merkuriálisat az emberben is úgy kell szemlélnünk, mint ami egyensúlyt tart a fény és a nehézség, a földi és a földön kívüli hatások között. Ezek a folyamatok állandóan zajlanak az emberi organizmusban, és az ember egészsége annak a kifejezõdése, hogy ezek a benne lejátszódó folyamatok harmóniában mûködnek együtt. És a betegség annak a következménye, ha ezek közül az életfolyamatok közül egyiknek vagy másiknak sikerül elõtérbe kerülnie. Nos, ezeket az emberben zajló fiziológiai folyamatokat az éves körforgáson belül a különbözõ évszakok különbözõképpen befolyásolják. Így a téli idõszakban különösen a sófolyamatok lépnek elõtérbe, és ezzel összefüggésben áll egy tudatosabb élet, amikor az ember tettereje kevésbé kifelé irányul, inkább befelé fordul, és azzal a lehetõséggel bír, hogy finom, érzékeny gondolkodással az élet rejtélyeihez közelítsen. A nyári idõszakban elkezdõdik a szulfurfolyamatok fokozódása, melyek a nyár derekán jutnak tetõpontjukra. Az ember úgy érzi, hogy a benne zajló életfolyamatok is felfokozódnak, ösztönzik a külsõ élet iránti odaadását, és egyre inkább a földi erõk érvényesülnek benne. Ezzel összefüggésben áll a másik oldalon a tudat letompulása; amikor az anyagcserefolyamatai túlburjánzanak, akkor az ember a gondolkodásában kevésbé világos, és felmerül annak a veszélye, hogy belevész egy álomszerû állapotba. Míg a nyári idõszakban asztrálteste a fokozódó égési folyamatok révén kifelé egyre világítóbbá és ragyogóbbá válik, addig a sárkány- és kígyóképzõdmények, melyek a földbõl nyomulnak felfelé, megkísérlik ezekben a felfokozott szulfurfolyamatokban kiélni magukat, és azért, hogy hatalmukba keríthessék, a tudatát teljesen elködösíteni. Ebben a veszélyben az embernek segítségére vannak az istenek, segítõ erõket küldenek számára, hogy erõsítsék tudatát. Mihály az, aki segítõ seregeivel õszidõben az ember segítségére siet. SzG 2005/3 15

18 ANTROPOZÓFIA Mihály ünnep A meteorvas ereje révén, amit ilyenkor számos hullócsillag formájában az égen megfigyelhetünk, a Földrõl felszálló kénfolyamatokkal ellentétes hatás mûködik. Mihály a vas szellemi erejével küzd a sárkány ellen, aki elõ akar lépni; az arimáni lények ellen, akik be akarnak szivárogni a felfokozottan szulfurikus folyamatokba, gyógyító világerõként Mihály vas kardja harcol, és megszabadítja az embert félelmétõl és rettegésétõl, ami mindig olyankor keríti hatalmába, amikor tudata nem tud világosan mûködni. Mi történik reálisan az emberi organizmusban, amikor az asztrális szférában Mihály és a sárkány harca zajlik? Egy csodálatosan komplikált folyamat megy végbe ezzel egyidejûleg. A vér, ami az egész testet átáramolja, és a vörös vértesteket tartalmazza, telítõdik a vas erõivel. Az organizmus képessé válik arra, hogy több vasat vegyen fel magába és azt színanyagával, a hemoglobinnal összekapcsolja. És ami a kozmoszban végbemegy, amikor a meteorok világító erõként a csillagokból a világtéren keresztülrepülnek, és megakadályozzák, hogy az arimáni szellem fölemelkedjen és kiterjedjen, egy ennek megfelelõ folyamat játszódik le kicsiben a vérben feldúsult vasfolyamat révén. Amikor az õszi idõszakban az ember lelki-szellemi erõi ismét felébresztetnek, akkor az ember abban a helyzetben van, hogy vérének vaserõit ennek megfelelõen megsokszorozza, és szembeállítsa a szulfurfolyamatokkal, melyek el akarják árasztani. Az organizmus a vaserõkkel telített vörös vértestek révén mintha számtalan meteorral lenne telehintve. Így az egész organizmust gyógyító erõk árasztják el, és megszabadítják mindattól, ami beteggé akarja tenni, és ami félelemként és rettegésként él benne. Gyakran tudattalanul éljük át ezt a félelmet és rettegést, ami depresszív hangulatokban nyilvánulhat meg, de fizikai fáradtsághoz vagy kimerültséghez is vezethet, ha az organizmus nincs abban a helyzetben, hogy a maga védelmére elegendõ vaserõt mozgósítson. Itt az orvos, aki ismeri ezeket az emberben zajló folyamatokat, a természetet segítõen támogathatja, ha egy ilyen embernek megfelelõ vasat ad. Ami az éves körforgás nagy ritmusában az emberi organizmusban végbemegy a földi és kozmikus erõhatások váltakozásában, mint a környezõ természet történéseinek átélésébõl származó egészségesítõ és megbetegítõ hatások feltorlódása és leapadása, az tovább is tükrözõdik abban, ami az emberben, felébredés-elalvás közötti napi ritmusában megfigyelhetõ. Az alvásban, amikor a tudatos tevékenység nyugalomba jut, amikor az asztráltest és az én kioldódnak, akkor eleven felépítés zajlik az étertest és fizikai test révén, az anyagcsererendszerbõl kiindulva, míg a tudatos nappali életben elsõsorban a leépítõ erõk mûködnek. Az emberi organizáció alsó és felsõ folyamatainak ez a naponta ismétlõdõ kölcsönhatása mindig rejt magában egy veszélyt, ha az ember nincs abban a helyzetben, hogy nappal meg tudjon teremteni egy egészséges kiegyenlítést azon folyamatok által, melyek az énben és az asztráltestben zajló tevékenységéhez kötõdnek. Azért, hogy az ember naponta le tudja küzdeni ezt a veszélyt, jelen van benne a vas, ami a vérében kering. Enélkül a vas nélkül a vér mindig beteg lenne, és ezen vas révén a vérben folyamatosan, terészetes módon egy csodálatos gyógyítási folyamat megy végbe. A vas sugárzó erejének az anyagcserét állandóan egészséges határok között kell tartania, és ki kell egyenlítenie azt, ami szulfurfolyamatként belehat a vérbe; különben megbetegedne az ember. A sápkórságtól (Bleichsucht) eltekintve, más betegség-jelenségek is vannak, amelyek alapvetõen azzal függenek össze, hogy az organizmusnak nem áll rendelkezésére elegendõ vaserõ, hogy az anyagcserébõl kiinduló megbetegítõ befolyásokkal szemben megvédje magát. Így tehát az, ami naponta fiziológiailag lejátszódik az emberi organizmusban, fokozódáson megy keresztül a nyárból õszbe fordulás idején. És az ember, aki a régi korokban még rendelkezett azzal a képességel, hogy együttérezze mindazt, ami benne és körülötte végbemegy, a Mihály-idõszakot segítõ erõivel ünnepi idõszakként élte át, melyben azt ünnepelte, hogy Mihály megszabadította attól a veszélytõl, ami azzal fenyegette, hogy Arimán körbehálózza. A jelenkor emberének is el kellene jutnia ehhez. Újból meg kellene tanulnia átélni azt, ahogy Mihály belsõ szabadsághoz akarja segíteni; azt, hogy megszabadíthatja a félelemtõl és rettegéstõl, és hogy Mihály erõi gyógyító erõk. Az embernek saját akaratából, tudatosan kellene ismét öszszekötni magát mindazzal, ami a világmindenségben és saját magában Mihály-erõként mûködik. Akkor korszellemként Mihálynak is lesz lehetõsége, hogy összekösse magát velünk, emberekkel, és hogy impulzusait az emberiségnek adja. És akkor megszületik annak lehetõsége, hogy a Mihály-ünnepet ismét és valóban a mi korunk szellemének megfelelõen ünnepelhessük. Fordította: Kádas Ágnes Natura folyóirat, 1. évf. 2. szám, augusztus, újra megjelent: Im Anbruch des Wirkens für eine Erweiterung der Heilkunst, Natura Verlag Arlesheim, SzG 2005/3

19 Mihály ünnep ANTROPOZÓFIA Emil Bock MIHÁLY ESZMÉJE A keletkezõben lévõ ünnep A mihályi sohasem a létezõben és a készben rejlik, hanem egészen újonnan kell megtalálni és megtanulni érezni; mindig a keletkezõben van, abban, amiért küzdeni kell. Fölötte azonban az elérendõ, de még el nem nyert tökéletesség csillaga ragyog. Ma egyáltalán nem olyan könnyû képet alkotni Mihály arkangyalról, mint ahogy azt néhányan elképzelik. A korábbi évszázadokból származó képek már nem megfelelõek. Már nem szabad ragaszkodnunk a régi Mihály-képekhez, hanem meg kell tanulni ott megtalálni az arkangyalt, ahol ma áll, mivel maga után hagyott minden korábbi helyszínt és mûködési területet. Végülis a mihályi nem akarja, hogy egy világon átfutó szélnek érezzük; egy óriási hangulatnak, amely a szívet szeretné hatalmába keríteni. Talán nemcsak szél, hanem vihar, amelytõl azonban nem kell félnünk. Azonban ha egy kész, ember formájú képet alkotunk róla, könnyen eltérít bennünket a mihályi hatás elementárisaitól, szférikusaitól, a mindent áthatótól. Akkor ma hogyan beszél Mihály? Nem szavakkal. Nyelve zárt ajkakkal szól. A kiáramlás, az atmoszféra, az akarat-érzés nyelvén. Különösen azt kell ma megértenünk, hogy habár a Nap arkangyala, nem tavasszal és nyáron szólal meg, hanem az õsszel beszél. Nem a természet feltörekvõ életében jelenik meg, amelynek ajándékait kívülrõl kapja meg az ember; komolyan beszél: úgy, hogy mindig valami nagy dologra tartja képesnek az embereket. Nem akar csupán befogadó embereket, akik mindig csak elfogadni akarnak. Fölöttük mindig nagyvonalúan szemet huny. Azokat keresi, akik saját maguk akarnak véghezvinni valamit, amit a világban a világnak kívánnak. Az évkörben az õszt évrõl évre a Mihály-idõszak vezeti be, azonban nemcsak az év õszén állunk. A nagy õszben is állunk, amely korszakunk jellegét adja, miután beléptünk a Mihály-korszakba. Sõt gyakran úgy tûnik, mintha a nagy õsz, az, hogy az egész emberiség áthalad az õszön, a kis õsz egyre korábbi megjelenését váltja ki. Egyre gyakrabban már akkor elkezdõdik, amikor tulajdonképpen még nyárnak kellene lennie. Így egyre inkább elõtérbe kerül az õsz azon oldala, amely nem ad ajándékot minden további nélkül, hanem belsõ aktivitást és kitartást követel meg tõlünk. Nemcsak hogy némely évben már egyáltalán nincs igazi nyár, és amikor az ember örül a nyárnak, az õsz már elõre küldi korai hírnökét: talán a jövõben egyre gyakrabban fordul majd elõ, hogy kimaradnak az ún. õszi napok is. A világ egyre keményebb karaktert ölt, a Mihály-korszak fiaiként és lányaiként meg kell találjuk az élet merészebb módját. Mihály semmit nem akar ajándékba adni nekünk, nem akarja megspórolni számunkra a nehézségeket. Semmit sem tesz, hogy megvigasztaljon bennünket az élet nehézségei során. De ez nem olyan, mintha részvétlen lenne és gyötörni akarna minket. Ha az ember nehézségekkel találkozik, nagy bajba kerül, így szól Mihály: Fel kell nõnöd ezáltal; aki ebben nem nõ fel, hanem összetörik, aki túl gyenge, hogy megfeleljen a nagy õsz vizsgáinak, talán egyszer egy késõbbi életben kerül sorra, most nincs szükségem rá. Tudjuk valóban: amikor még veszély fenyegetett, amikor még légitámadásokra kellett számítani, közvetlenül a háború utáni években is, a lelkek sokkal inkább nyitottabbak és élõbbek voltak, mint ma. Amikor aztán ismét a jólét korszaka köszönt be, olyan, mintha Mihály azt mondaná: Amikor jól megy nektek, nem lehet veletek semmit sem kezdeni. Minden, ami csupán kívülrõl jön, a nyári természet és a jólét tettei, mindezek elég könnyen Mihály terveinek akadályaivá válnak, ha az ember nem megfelelõképpen használja, ha nem mindenben befelé, az emberi lét középpontja felé mozdítja. Manapság nyáron körbeutazzuk a világot, ez példa nélküli a világtörténelemben, még a népvándorlások korában sem fordult elõ. Úgy gondoljuk, így pihenjük ki magunkat. De a jövõben egyre inkább rájövünk arra, hogy már a legszebb természet sem tudja megadni az erõk remélt felépülését. Csak egy belsõ kipihenés, belsõ élénkség és munka által frissülhet fel és újulhat meg az elhasznált életerõ. Akkor SzG 2005/3 17

20 ANTROPOZÓFIA Mihály ünnep is, ha viharok tombolnak és végtelen felhõszakadás zúdul ránk, a nyári táj átkerül a lélek belsejébe. A hûséges belsõ gyakorlás melege hozza létre a belsõ nyári tájat, amely pihenéssel ajándékozza meg az embert. Mihály pillantása mindig a jövõbe irányul. Akkor is, ha a múlt szereti fölhasználni nagyságát, a természet szereti megõrizni paradicsomi örökségébõl a még mindig szépet, a mihályi szellem tekintete nem ehhez igazodik. Tudja, hogy mindez pusztulófélben van. De azt is tudja, milyen az a jövõ, amelynek szolgálatában az emberiségnek minden elszegényedést és megpróbáltatást el kell szenvednie. Hogy a legfontosabbról beszéljünk: tulajdonképpen Mihály értelmében sem pusztán egy visszatekintés, ami egyszer történelmi eseményként a Golgotán történt. Mihály nem a golgotai misztériumot látja, miközben visszafordul és visszatekint a történetre: valami jelenlegit és jövõbelit lát. Ezért mondja, hogy a Golgotán egy új, magasabb sejtéshez és az élet-halál tett megértéséhez akar vezetni, amely folyamatosan életet és fényt ajándékoz nekünk. Mihály számára a golgotai események a jövõ kapujának és ajtajának kulcsa. Egy megismerési princípiummá akarja emelni: minden egyes igazságosan elszenvedett halál valóban elõre viszi az emberiséget, minden belsõleg átérzett fájdalom gyümölcsöt terem, és így folytonosan élet virágzik a halálból. Tehát: a Golgota nem a múlt tartalmát jelenti, hanem életprincípiumot, a jövõ kulcsát, az ember magatartásának belsõ orientáltságát ez a némán kiejtett Mihály-szó, ez némaságának tartalma, ez a korunknak szóló hangos-hallható felhívásának tartalma. Hogyan szól ma hozzánk a Bibliában Mihály? Ott sem közvetlenül emberi hangon szól. De ha megtanuljuk nemcsak a kifejezõ egyedi versszakokban, hanem dramatikájában és egészében olvasni a Bibliát, körülöttünk lévõ, szívünkhöz szóló hanggá, drámává válik, és elvezet bennünket Mihály nyelvéhez. Már az Ótestamentum is ad eligazítást, hogyan közeledjünk Mihály nyelvéhez, hogy megértést találjunk. Az Ótestamentum esetében elõször mindig a történelmi könyvek jutnak eszünkbe. Azután jönnek a költõi könyvek, amelyekhez a zsoltárok tartoznak, és végül a prófétikus könyvek következnek. Az embernek eleinte van egy naiv elképzelése, amely mindent egy egységes kinyilatkoztatási forrásból származtat. A száraz tudósok legfeljebb az elmúlt évben kezdték állítani, hogy az Ótestamentum könyvei nagyon különbözõ korokban íródtak. Ezáltal azonban nagyon gyorsan elveszett a Bibliában az isteni ige, és csak az emberi szó maradt vissza. Egyszer hagyjuk magunkra hatni az Ótestamentum felépítését és pillantsunk az elsõ két csoportra, a történelmi könyvekre, amelyek a múltba néznek, együttesen a költõi írásokkal, amelyek átmenetet képeznek a harmadik csoporthoz, majd a prófétikus könyvekre, amelyek a jövõbe néznek. A régi kötetek történetében egy nem várt fordulópont rejlik. A próféták kora arra a fejlõdési szakaszra esik, amikor Izrael népe már hazátlanná vált. Kiirtották mind Izrael királyságának 10 törzsét mind Júdea királyságát a két maradék törzzsel. Így az Ótestamentum prófétikus könyvei Mihály korszakára esnek, amelyek a népek történelmének végén kezdõdnek. Mihály addig a népek arkangyala volt, most a korszak arkangyalává emelkedik. A népek történelme most már nyugodtan összetörhetõ. Az idegen hódítók szétzúzhatják az izraeli népet és maradékát babilóniai fogságba vezetik. Egy új világhelyzetben szólnak a próféták, és általuk Mihály beszél. Már nem a múltra irányítják tekintetüket, mint Mózes könyvében, amelyek a teremtés õseredetéig pillantanak vissza. És ha most a jövõbe nézünk, a prófétikus könyvekben a szerencsétlenség és a szerencseprófécia kettõs hangzását fedezhetjük föl. A zivatar már kitört. A szerencsétlenség katasztrófái már beköszöntöttek, és a próféták könyve, elsõsorban Jeremiásé, de másoké is, tele vannak kihirdetéssel: a kor egyre nehezebbé fog válni; egyre drámaibb megpróbáltatásokkal jár együtt, de ez mind semmi az ezután elkövetkezõ árnyához képest. A zivatar kellõs közepén a próféták az emberiség messianisztikus jövõjére irányították tekintetüket. Ma több mint fél évszázada ismét Mihály korszakába léptünk. És ahogy annak idején a nagy, gigantikus hatalmi erõblokkok létrejöttek, mint pl. az Aszszír Birodalom és végül a Újbabiloni Birodalom, amelynek nevében Nebukadnezar Júdeát szétrombolta és az izraeli nép maradékát fogságba vezette, ma a nagy hatalmi blokkok keletre és nyugatra osztottak föl minket. Politikailag elpusztul Európa. Ha Európa nem ragadja meg szellemi feladatát, politikailag nézve már nem fog hatalmi tényezõvé válni. Amikor Mihály korszaka érkezik el, mindig elavulnak a népi kötöttségek. Háttérbe kerül a nemzeti elem, amelyet az emberek nem elsajátítottak, hanem 18 SzG 2005/3