PC-s sínek (PCI) Sávszélesség (Mbájt/sec)

Átírás

1 PC-s sínek (PCI) A mai alaplapok legnagyobb részét elfoglalják a bővítőkártyáknak szánt foglalatok. A mostanában gyártott alaplapokhoz alapvetően három típusú kártya használható: ISA, PCI, AGP. Mára már szinte csak két típus maradt fent ( az újabb alaplapokban már csak ez a két típus található meg): a PCI és az AGP. Megnevezés Szélesség (bit) Sebesség (MHz) 16 bites ISA 16 8,3 15,9 EISA 32 8,3 31,8 PCI ,2 PCI ,6 AGP ,3 AGP Pro ,3 Sávszélesség (Mbájt/sec) PCI sín PCI sín az alaplapon A CPU fejlődését leszámítva a PC-n belül kétségtelenül az volt a legnagyobb változás, hogy az ISA (Industry Standard Architecture) sínt felváltotta a PCI (Peripheral Component Interconnect) csatlakozó. A PCI sín előnyei révén jó ideje az uralkodó adaptercsatlakozó a PC-ben, sőt proceszszorfüggetlensége okán más architektúrákban is alkalmazzák. A PCI specifikáció első változatát 1992 júniusában tette közé az Intel, ezt 1993 áprilisában követte a 2.0-s, 1995 elején a 2.1-es verzió, majd 1999 januárjában a 2.2.-es verzió. A PCI szinkron sín, első definíciója 32 bit széles és maximálisan 33 megahertzes órajelű, azaz 4x33 = 132 megabájt/szekundum sebességű illesztőfelületet rögzített. Második változata az akkoriban megjelent 64 bites külső adatsínnel rendelkező processzorokhoz, így például a Pentiumhoz igazodva már 64 bit széles sínt is alkalmaz, ennek sebessége 264 megabájt/másodperc. Végül a 2.1-es verzió legfontosabb újdonsága a 66 megahertzre növelt órajel volt, ez a 64 bites szélességgel 524 megabájtos teljesítményt érhet el másodpercenként. Hangsúlyozni kell, hogy a megadott sebességek az elméleti maximumok, a valódi értékek a körülményektől függően alakulnak, a gyakorlatban ezeknek az százaléka érhető el. Energiatakarékos üzemmódban az órajel csökkenthető, alvó állapotban pedig meg is állítható. Opcionálisan négy megszakításvonal szerepel a PCI specifikációjában: INTA, INTB, INTC és INTD azonosítóval; ezek a PCI sínen levő perifériák kiszolgálására használhatók, és megoszthatók. A megszakítás a számítógépes rendszerek általános vezérlőeszköze, minden architektúrában alkalmazzák. A rendszert a processzor irányítja: sorban végrehajtja az éppen

2 futó program utasításait. Sokszor azonban félbe kell szakítania ezt, mert valamilyen külső esemény történt, például a felhasználó leütött egy billentyűt. Ezeknek a kéréseknek a fogadására a legtöbb CPU-hoz hasonlóan az Intel típusainak is két bemenetük van: az INTR (interrupt - megszakítás) és az NMI (non-maskable interrupt - nem maszkolható megszakítás). Az a legfontosabb különbség a kettő között, hogy az INTR bemeneten érkező kéréseket a programozó figyelmen kívül hagyhatja (maszkolhatja), az NMI-re azonban a processzor mindenképpen reagál. A letiltásra azért van szükség, mert minden operációs rendszerben vannak olyan kritikus programrészek, amelyeknek a végrehajtását nem tanácsos félbeszakítani. Egy ilyen programrész előtt le kell tiltani az INTR fogadását, a végrehajtása után pedig újra engedélyezni kell A PC-ben az NMI is letiltható, csak nem a CPU-ban, hanem egy külső logikai kapun keresztül. Az NMI-t a memória paritáshibájának és az ISA adapterek hibájának a jelzésére használják, valamint rendszervezérlésre; a normál" megszakításkérések fogadására az INTR szolgál. Mivel sokféle periféria kérhet megszakítást, de a CPU-nak csak egy ilyen bemenete van, megszakítás-vezérlőt kell alkalmazni. Ez egyrészt több perifériától fogadhat megszakításkérést, másrészt azonosítja, hogy melyikről van szó, hiszen a különböző perifériák kiszolgálásához más-más programot kell futtatni a processzoron. Annak idején az eredeti PC-ben és XT-ben az Intel 8259A típusú megszakítás-vezérlőjét használták; arra 8 periféria csatlakozhat egyszerre. Az AT-be már két ilyen áramkört építettek, így a megszakítások száma 15-re nőtt. Mi történik akkor, ha ennél többre van szükség? A 15 megszakításból néhányat eleve elfoglalnak a rendszer elemei - például a valaha önálló segédprocesszorként működő, ma a processzorba beépített lebegőpontos egység -, és már az eredeti AT-ben is meglevő perifériák, mint a hajlékonylemez, a merevlemez és soros, párhuzamos kapuk. A konfigurációból hiányzó perifériák megszakításai felhasználhatók, de az új perifériáknak CD-ROM, hálózati kártya, hangkártya stb. - szabadon kiosztható megszakítások száma korlátozott. Egy megszakításra akár még két periféria is ráköthető, vagyis a megszakítás megosztható. A megosztott megszakításról érkező kérésre az első perifériát kiszolgáló rutin indul el, és megkérdezi a hozzá tartozó eszközt, hogy ő kérte-e a megszakítást. Ha igen, akkor kiszolgálja, ha nem, akkor elindítja a második perifériát kezelő eszközmeghajtót, s az kezeli a saját perifériáját. Sajnos a hagyományos, 8259A által kezelt megszakítások fizikai kialakítása nem teszi lehetővé a megosztást; ha két periféria egyszerre kér megszakítást, vagy a két kérés között csak rövid idő telik el, akkor a 8259A ezt hibás működésnek érzékeli. Sok esetben a megszakítások szűkössége miatt használják a SCSI csatolót, mert arra egyszerre hét periféria - merevlemez, CD-ROM, lapolvasó stb. - köthető rá, és csak egy megszakításra van szüksége. Hasonló haszonnal jár az USB csatoló is. Az Intel a többprocesszoros rendszerek támogatására a 90 és 100 megahertzes Pentiumoktól kezdve - a Celeron kivételével - külön megszakítás-vezérlőt (APIC - Advanced Programable Interrupt Controller) is épít processzoraiba, és lapkakészleteinek nagy része (HX, TX, LX stb.) tartalmaz egy ezzel együttműködő újabb megszakítás-vezérlőt, a et, de ez a perifériák által használható megszakításokat nem érinti. Egy PCI eszköz, ha a funkciójához megszakításra van szüksége, akkor az INTA-t használja. Amennyiben két funkciót - például két soros kapu - lát el, akkor az első az INTA, a második az INTB megszakítás, és így tovább. Nem követelmény, hogy a PCI perifériák valamennyi INTA vonala a PCI INTA bemenetére csatlakozzék, mivel akkor ez lenne a legterheltebb vonal, szinte minden PCI eszköznek lévén INTA megszakítása. A PCI specifikáció semmiféle

3 útmutatást nem ad a négy PCI megszakítás megosztására nézve, lehet hardveresen beégetett" vagy programból konfigurálható. Sok esetben például a BIOS Setupban beállítható, hogy az alaplapon levő két IDE kapu melyik PCI megszakítást használja. A PCI periféria nem tudja előre, hogy melyik megszakításra kerül a négy közül, ezt a BIOS állítja be a gép bekapcsolása után - nem úgy, mint az ISA perifériákon: ott az adapterkártyán, átkötésekkel van beállítva, hogy az adapter melyik megszakítást használja. A BIOS osztja ki az allokálható megszakításokat - felmérvén a gépben levő PCI és ISA perifériákat -; a PCI megszakításokat csak akkor osztja ki, ha szükséges. A perifériának az a következő feladata, hogy a felhasznált (legfeljebb négy) PCI megszakítást hozzárendelje a szabad IRQ vonalakhoz. Elvileg csak a szabad IRQ megszakításokat használhatja, hiszen ezek nem oszthatók meg. Sajnos azonban, mivel nem - vagy nem jól - ismer fel minden ISA eszközt, időnként mégis megosztja a már használt IRQ-kat is, ezért ezek az eszközök nem fognak működni. Ennek elkerülésére a BIOS Setupban az ISA eszközök által eleve elfoglalt megszakításokat a Legacy ISA" beállítással kivehetjük a BIOS választékából. A PCI/ISA Plug & play" beállítás azt jelzi, hogy ez a megszakítás kiadható vagy egy ISA eszköznek (ha felismerte) vagy a négy PCI megszakítás valamelyikének. A kiosztás után a PCI eszköz egy regiszterébe a BIOS kiírja, hogy melyik megszakítást kapta meg, az operációs rendszer pedig - a perifériát lekérdezve - ennek megfelelően állíthatja be az eszközmeghajtóját. Tapasztalat szerint a felhasználó - esetleg hibás - megszakítás-beállításait a BIOS nem bírálja felül. Csak a perifériacím-ütközésre figyel, ha tehát, mondjuk, a PCI és az ISA sínen is van COM1 soros port, akkor figyelmeztetést küld az ütközésről, és ha nem reagálunk, akkor a PCI sínre csatlakozót engedélyezi, az ISA-t pedig letiltja - mivel a PCI sínen lévő perifériákat tapogatja le" először. A BIOS a megszakítás-ütközés megszüntetését az operációs rendszerre bízza: vele oldatja fel azt a helyzetet például, hogy a COM1 (ISA) és a COM3 (PCI) is az IRQ3-at akarja használni. A Windows 95/Windows 98 pedig annak adja a megszakítást, és azt használja, amelyiket előbb találja meg; az iménti példában ez a COM1 lesz az ISA sínen. A személyi számítógépekben általában 5 voltos, 33 megahertzes PCI sínt használnak, a kevés számú kivétel közé tartozik például a Silicon Graphics nemrég piacra hozott PC-je: az 3,3 voltos PCI adaptereket fogad. Az ajánlás 2.1-es verziója már a 66 megahertzes változatot is definiálja; az 64 biten elvileg már 8bájt X 66 megahertz = 528 megabájt/másodperces maximális sebességet érhet el. Az alaplap érzékeli, hogy 33 vagy 66 megahertzes-e az adapterkártya, és e szerint választja ki az órajelet. A két adaptertípus együtt is használható, ilyenkor azonban a 66 megahertzesek is a 33 megahertzes közös órajelet kapják. A leírásban szereplő órajel csak a maximum, az adaptereknek működniük kell a 0-33, illetve a 0-66 megahertzes tartományban, mert ez szükséges az energiatakarékos üzemmódhoz és az alvó állapothoz. Nagyfrekvenciás jelek továbbításakor - többek között - a visszaverődés és az áthallás okoz nehézségeket. Az elektromágneses hullám visszaverődik a vezeték szabad végéről - mint a vízhullám a medence faláról -, és interferál a beérkező jelekkel. Ennek elkerülésére egy ellenállással (vagy impedanciával) zárják le a kábel végét, mint például a hagyományos koaxkábeles Ethernet hálózatot vagy a SCSI sínt. Az ellenállás azonban növeli az energiafogyasztást. A PCI-t úgy tervezték, hogy ne kelljen lezárni, sőt ahhoz, hogy a csatlakozón a feszültség elérje a névleges 3,3 vagy 5 voltot, nem is szabad lezárni, különben a sín nem működik. Az egymáshoz közeli vezetékeken haladó nagyfrekvenciás jelek feszültséget indukálnak a szomszédos vezetékekben, a vezeték hosszával arányos nagyságút: ez az áthallás. Ezért nem lehet akármilyen hosszú IDE kábelt, nyomtatókábelt stb. használni. Az alaplapon levő PCI sín vezetékei még elég rövidek, de egy nagyobb rendszerben, ha a szekrény hátoldalán kell az egyik dobozból a PCI sínt átvezetni a másikba, akkor az áthallás már bajt okozhat. A PCI erre két megoldást kínál. Az egyik szerint nem egyszerre adja ki a

4 jeleket a vezetékeken, hanem az első órajel alatt csak mondjuk az 1-es, a 3-as, az 5-ös stb. kábelekre, a másodikban pedig a többi - a 2-es, 4-es stb. - vezetékekre. A második megoldás minden kábelen egyszerre továbbítja a jeleket, de fokozatosan kapcsolja rájuk a feszültséget: az első órajel alatt mondjuk csak 2,5 voltot és a másodikban az 5 voltot, mivel az indukció arányos a feszültségváltozással. Sajnos mindkét módszer tönkreteszi a PCI egyik legnagyobb előnyét, a sebességét, ezért a gyakorlatban ritkán alkalmazzák őket. Egy átvitel az irányától függően lehet adatkérés (olvasás) vagy adatküldés (írás). Azon a csatlakozón, amelyhez memória és/vagy egyidejűleg több eszköz is kapcsolódik, továbbítani kell a címzettet kiválasztó információt is, vagyis az adat címét. Méghozzá az adat előtt, hogy íráskor a céleszköz felkészülhessen a fogadására, olvasáskor pedig a küldőnek legyen ideje előkeresni". Hagyományos átvitelnél a címet minden egyes adat előtt továbbítják a sínen. Az adatok továbbításuk közben a legtöbb esetben nem tetszőlegesen, hanem valamilyen logikai sorrendben követik egymást, ezt a csomagátvitellel (burst átvitel) lehet kihasználni. Csak az első átvitel, az úgynevezett címfázis továbbítja a legelső adat címét és az átvitel típusát, ezt sorban, további címközlés nélkül követik az adatokat átvivő adatfázisok. A második, harmadik stb. adat címét automatikusan generálja a másik, íráskor a fogadó, olvasáskor a küldő oldal. Egy fázis hossza egy órajel, azaz 33 megahertzes órajelnél 30 nanoszekundum, 66 megahertznél pedig 15 nanoszekundum. A terminológiai egyszerűsítés céljából a PCI leírása kezdeményezőnek (initiator) nevezi az aktív, az átvitelt vezérlő oldalt, illetve célnak (target) a passzív, a kérésre reagáló oldalt. A csomagátvitellel sok idő takarítható meg: az Intel-kompatibilis processzorok a 486-os óta csomagátvitellel is tudnak kommunikálni a memóriával vagy a külső gyorsítótárral. A PCI, ha lehetséges, minden egyes tranzakciót csomagátvitellel hajt végre. Abban az esetben, ha a másik oldal erre nem képes, akkor az első adat továbbítása, az első adatfázis után jelzi ezt a kezdeményezőnek, s az leállítja a tranzakciót. Majd a második adattal újraindítja, ezt a túloldal ismét leállítja stb. - ily módon a hagyományos átvitel is megoldható a PCI-on. Mindkét oldal csökkentheti a sebességet azzal, hogy az adatfázisok közé szünetet, várakozó fázisokat iktat be. Míg az említett processzorok esetében egy csomagátvitel maximum 4 adatfázisból állhat - azaz 4x8 = 32 bájt lehet egy csomagban -, a PCI esetén nincs ilyen beépített korlátozás, csak az adott körülmények befolyásolják a csomag hosszát, így tehát akár több kilobájt is átvihető egyetlen menetben. A sín csatlakozói nemcsak a szinkron vagy aszinkron működésben különböznek egymástól, hanem abban is, hogy a cím- és az adatbitek közös vezetéken haladnak - multiplexeltek -, vagy külön vonal tartozik mindegyikhez. A külön adat- és címsín nyilván gyorsabb működést tesz lehetővé, de növeli a költségeket, a csatlakozónak és az adapterkártyáknak is több hely kell. A PCI 32 címvezetéke és a 32, illetve a 64 bites változat 64 adatvonala önmagában, a kísérőjelek nélkül is szép mennyiség. Összehasonlításként a 16 adat- és 24 címbitet hordozó ISA csatlakozó összesen 98 vezetéket tartalmaz, még ha a legtöbb adapter nem is használja mindegyiket. Csomagátvitelnél csak az első címet kell kiadni, a címsín az adatfázisok alatt kihasználatlan, ezért a multiplexelt felépítést választották a PCI tervezői. Az AD (Address- Data) vonalak az első fázisban a címet, a következőkben pedig az adatokat továbbítják. A következő ábra a legfontosabb PCI jeleket mutatja. Ezek egy része a 64 bites változathoz szükséges, más részük opcionális.

5 A PCI sín legfontosabb jelei A C/BE (Command/Byte Enable) vezetékeken a kezdeményező a címfázis alatt a művelet típusára utaló parancsot, az adattovábbító fázisok alatt pedig a bájtkiválasztó jeleket adja ki. A 32 bites PCI a négy C/BE vonalon 16-féle parancsot tud kiadni, a 2.1-es változat ebből 14-et használ, kettő más célra van fenntartva. A parancsok három nagy csoportot alkotnak, úgymint: memóriára vonatkozó, perifériának szóló és speciális parancsok. Utóbbiak közé tartozik például az üzenetküldés: ez értesíti a PCI eszközöket, hogy a rendszer energiatakarékos, alvó állapotba került (processor halt), vagy hiba miatt leállt (processor shutdown). A parancsok egy része - például a gyorsítótár és a főmemória közötti adatátvitelt támogató - a PC-ben nem használatos, mert ott a főmemória, illetve a gyorsítótár nem a PCI sínre csatlakozik. A 32 bit széles PCI a memóriára vonatkozó parancsokkal mindig 4 egymást követő bájtot visz át, a kiadott startcímnek oszthatónak kell lennie 4-gyel. Például szükségünk van a 101-es memóriacímen lévő adatbájtra. A kezdeményező által kiadott startcím ekkor 100 lesz, mert ez a hozzá legközelebb eső, néggyel osztható cím. A memóriamodul - ha képes rá, azaz 32 bites - a PCI sínen a 100, 101, 102 és 103 címen lévő bájtokat egyszerre küldi el. Közülük csak a másodikra, a 101 címűre van szükség, ezért a C/BE vonalon kiadott kóddal a kezdeményező az érkező 32 bitből csak a 8 és 15 közöttieket engedi be". Ezért hívják bájtengedélyezésnek a C/BE adattovábbító fázisok alatti funkcióját. Segítségével a küldött vagy érkező 4 bájtból tetszőlegesen válogathatunk. Például kérhetjük minden másodikat, vagy kihagyhatunk egyet. A bájtválogatás a csomagban egymást követő adatfázisokban változhat. Ha az előzőekben említett csomag folytatódik, a második fázisban a 104, 105, 106 és 107 címen lévő bájtok érkeznek. Tetszőlegesen válogathatunk közülük, függetlenül attól, hogy az előző fázisban melyiket választottuk. Íráskor ugyanez a módszer, csak az adat iránya fordított: a processzortól halad a memória felé. Előnye ennek a megoldásnak, hogy a PCI-n akkor is használható a csomagátvitel, ha nem szomszédos adatokat akarunk elérni. A PCI sebességeként emlegetett 132 megabájt/másodperc csak elméleti érték. Tételezzük fel, hogy minden átvitel csomagban történik, és minden csomag három adatfázisból áll, azaz 3x4 = 12 bájtot továbbít. Egy csomag hossza ebben az esetben olvasáskor 6, íráskor pedig 5 órajel. Számolnunk kell a csomagok között egyfázisnyi szünetet is, mert nem csak egy periféria használja a PCI sínt. Olvasás közben az AD vonalak iránya megváltozik, a címet a processzor, az adatokat pedig a memória teszi rá a sínre, az ütközés elkerülésére be kell iktatni egy plusz

6 órajelet. Egy csomag hossza így 33 megahertzes órajelnél íráskor 5x30 = 150 nanoszekundum, olvasáskor 6x30 = 180 nanoszekundum. Az írás sebességére ekkor 76,3, az olvasáséra pedig 63,5 megabájtot kapunk másodpercenként. A perifériák általánosságban nem tudnak csomag átvitellel kommunikálni. Négy olyan eszköz van közöttük, amelyik rendelkezik saját memóriával, és így elvileg alkalmas a csomagátvitelre a PCI sínen: a képernyővezérlő, a hálózati adapterkártya, a merevlemez, valamint a hangkártyák egy része. Gondot okoz azonban, hogy az Intel processzorok csak a memóriához forduláskor dolgoznak csomagátvitellel, a perifériakezelő utasítások (IN és OUT) a hagyományos módon működnek. Ezért ezek az említett eszközök csak akkor használhatják ki a PCI sebességét, ha nem perifériaként kezeli őket a processzor. Két lehetőség van ennek elkerülésére: az egyik, hogy saját vezérlőjük hozzáférhet a főmemóriához, a másik, hogy az új típusú, 32 bites DMA vezérlő továbbítja számukra az adatokat. A PCI lehetővé teszi a központi processzortól független adattovábbítást, akár az adapter és a főmemória, akár két PCI adapterkártya között. Ellentétben az ISA-val, a PCI sín forgalmát tehát nemcsak a CPU vagy a DMA vezérlő, hanem az adapterek vezérlői is irányíthatják, és előfordul, hogy egyszerre ketten is szeretnék használni. Ezért az alaplapon szükség van egy hozzáférés-kiosztóra (arbiter), ez utalja ki a használat jogát a jelentkezőknek. Minden PCI vezérlőnek van egy igénylő (REQ) kimeneti és egy nyugtázó (GNT) bemeneti vonala. Amikor használni akarja a sínt, a REQ vonalon jelzi ezt a kiosztónak, s az a GNT vonalon értesíti, ha ő lesz a következő. Ezt a gyorsabb váltás érdekében még az előző síntulajdonos adatátvitele alatt megteheti, ennek a befejezését az újnak meg kell várnia. A PCI-leírás nem szabja meg - a platformfüggetlenség miatt nem is tehetné -, hogy több egyidejű jelentkező esetében mi alapján dönt a hozzáférés-kiosztó. Ennek egyetlen feltétele van csupán: az, hogy a módszer mentes legyen a halálhuroktól" (deadlock), azaz nem fordulhat elő az az eset, hogy az eszközök kölcsönösen egymásra várnak. Egy csomagban az egymást követő adatfázisok száma nem korlátozott, sőt, a hosszabb csomagok nagyobb átlagsebességet jelentenek. Többvezérlős környezetben azonban meg kell akadályozni, hogy az éppen aktuális vezérlő ráüljön" a sínre, és emiatt adatok vesszenek el, mert például a hálózati kártya nem jut szóhoz a képernyővezérlő miatt. Ezért mindegyik PCI vezérlőben van egy időzítő annak meghatározására, hogy meddig használhatja a sínt a vezérlő. Az időtartam lehet fixen beépített vagy a rendszer indulásakor szoftverből beállítható. Valahányszor a vezérlő megkapja a sínt, az időzítő elkezdi a visszaszámlálást, és ha az idő letelt, a vezérlőnek a következő adatfázis befejezése után vissza kell adnia a sínt a kiosztónak. Ez alól csak akkor van kivétel, ha a sínkiosztó még nem vette vissza tőle a nyugtázó (GNT) jelet, ami azt jelenti, hogy más még nem jelentkezett a sínért. Az átvitel közben esetleg fellépő hibák detektálására paritás-ellenőrzést végez a PCI. Az adatot továbbító oldal kiszámítja az AD és a C/BE vonalak paritását, és ennek megfelelő bitet küld el a paritásvonalon (PAR). A fogadó oldal a vett adatból szintén kiszámítja a paritást, és összehasonlítja a PAR vonalon érkezővel. Amennyiben a kettő nem egyezik, ezt a paritáshiba-vonalon (PERR) jelzi a rendszernek. Íráskor - mivel a vezérlő kezeli mind az AD, mind a C/BE vonalakat - a paritásbitet a címmel vagy az adattal egy időben tudja továbbítani. Olvasáskor a céleszköz csak az AD sínt használja, a C/BE a vezérlő kezében marad, ezért a cél csak kicsit késve tudja kiszámolni a közös paritást. Így a PAR vonalon küldött bit olvasáskor mindig az aktuálist megelőző fázisra vonatkozik. A paritáshiba kezelésének módja már nem része a PCI-leírásnak - ha az átvitel megismétlése nem segít, akkor feltehetően hardverproblémáról van szó. Az alaplapon elhelyezkedő PCI csatlakozók lehetnek 5 és 3,3 voltosak, 32, illetve 64 bitesek. A specifikáció az energiatakarékos 3,3 voltos csatlakozók, illetve adapterkártyák használatát ajánlja. Ezek is megkapják a PC tápegysége által előállított négyféle feszültséget (3,3 volt, 5, +12 és -12 volt), de a csatlakozók vonalai 3,3 volttal dolgoznak. A 32 bites kártyák

7 használhatóak a 64 bites foglalatokban, és fordítva. Ügyelni csak a feszültség egyezésére kell, de a kártyák és az aljzatok olyan kialakításúak, hogy megakadályozzák a helytelen csatlakozó-kártya párosítást. Az alaplap érzékeli a kártya jelenlétét, és a teljesítményigényét (25, 15 és 7,5 watt) is jelezheti. A tavaly januárban kiadott 2.2-es specifikáció számos újdonságot tartalmaz. Legfontosabbak közé tartozik a Hot-Plug specifikáció, amely lehetővé teszi a Hot Replace funkciót, vagyis egy meghibásodott PCI eszköz kicserélését, a Hot Upgrade funkciót, vagyis egy működő eszköz újabbal való kicserélését, valamint a Hot Expansiont, vagyis egy eddig még nem használt eszköz rendszerbe illesztését - mindez a számítógép, illetve az operációs rendszer leállítása nélkül. Másik lényeges újdonság a PCI Power Management, amely biztosítja az ACPI (Advanced Configuration and Power Interface) kompatibilitást. Az ACPI segítségével a a PCI eszközök beilleszthetők a számítógép energiatakarékossági műveleteibe, így ki lehet kapcsolni a nem használt eszközöket.