ÚJ KORSZAK A PÁPASÁG TÖRTÉNETÉBEN?

ÚJ KORSZAK A PÁPASÁG TÖRTÉNETÉBEN? Első megnyilatkozásai azt jelzik, hogy Ferenc pápa új korszakot nyit az egyház és a pápaság történetében. Róma püspökének lelki hatalma a szeretetszolgálatban van, különös tekintettel a szegényekre hangsúlyozta péteri szolgálata kezdetén. Névválasztása is jelezte, hogy a Poverello, Isten szegénykéje, a Naphimnusz énekese lelkiségét és szellemiségét tartja eszményének. XXIII. János az Egyház megújulását és korszerűsödését célzó II. Vatikáni zsinat meghirdetésével, VI. Pál a zsinat szellemét megszabó Ecclesiam suam kezdetű párbeszéd-körlevelével szintén szegény és szolgáló Egyházat akart megvalósítani, hogy ezzel is egyengesse az ökumenizmus útját, segítse a keresztények egyesülését. Yves Congar domonkos teológus, az egységtörekvés egyik élharcosa emlékeztetett rá: VI. Pál kijelentette: tudatában van annak, hogy az egység útján a legnagyobb akadály a pápa (vagyis a pápai primátus gyakorlása), jóllehet küldetése a kommúnió, a keresztények szeretetközösségének szolgálata. 1 II. János Pál 1995. május 25-i Ut unum sint (Hogy egyek legyenek) kezdetű enciklikájában (95 96) hangsúlyozta a pápai primátus gyakorlásának helyes módját. Amikor a katolikus Egyház azt mondja, hogy Róma püspökének feladata megfelel Krisztus akaratának, e feladatot nem választja el a püspökök kollégiumára bízott küldetéstől, ők is»krisztus helyettesei és megbízottai«(lg 27). Róma püspöke a»kollégiumhoz«tartozik, s ők testvérei a szolgálatban. ( ) Meg vagyok róla győződve, hogy ebben a tekintetben különös felelősségem van, mindenekelőtt a keresztény közösségek többsége ökumenikus törekvésének észrevételében, továbbá, hogy meghalljam a felém irányuló kérést: találjam meg a primátus gyakorlásának olyan formáját, mely küldetésének egyetlen mozzanatáról sem mondva le kitárul az új helyzet felé. ( ) Mérhetetlen a feladat, melyet nem utasíthatunk el, s amit nem lehet egyedül véghezvinni. Vajon a valós, jóllehet tökéletlen közösség, mely már létezik közöttünk, nem vezethetné-e az egyházak felelős vezetőit és teológusait arra, hogy e témáról türelmes, testvéri dialógust kezdjenek velem; a terméketlen viták után meghallgatnánk egymást, egyedül Krisztus Egyházára vonatkozó akaratát tartván szem előtt, s engedve, hogy az Ő határozott kérése áthasson bennünket:»hogy ők is egyek legyenek, és elhiggye a világ, hogy te küldtél engem«? (Jn 17, 21) 1 VI. Pál beszéde az Egységtitkárság teljes ülés résztvevőihez 1967. április 28-án, AAS 59 167, 498. Lásd teológiai tanulmányomat a Távlatok 9. (1993. húsvéti) számában: A pápaság: akadály vagy remény az ökumenizmus útján? http://www.tavlatok.hu/38elottiek/tavlatok09.htm 1

1. Megváltoztatni a pápaságot? II. János Pál most idézett szövegére hivatkozva, felszólításának kívántak eleget tenni 1998 őszén azok az európai teológusok, akik a belgiumi Louvain-la Neuve-ben megvitatták a pápai szolgálat kérdését. 2 Paul Tihon belga teológus, szervező bevezető tanulmánya azt pontosítja, hogy mit is jelenthet II. János Pál enciklikájának (Ut unum sint = Uus 95 96) fent idézett nyitása a primátus gyakorlásának új formájáról. Egyébként Tihon hivatkozik a körlevél egész 6. fejezetére (88 97. pontok), amely Róma püspökének egységszolgálatával foglakozik. A pápa szemlélete természetesen nem teljesen új, hiszen maga is gyakran hivatkozik a II. Vaticanum dokumentumaira, ezek viszont már az ökumenikus katolikus teológia korábbi kutatásainak gyümölcsei. Tihon a II. Vatikáni zsinat ökumenikus nyitását J.-M. R. Tillard-t idézve a következő pontokon látja: a keresztség egyedülálló felértékelése, a hit szabadsága, a Szentírás és a Hagyomány viszonyának új szemlélete, a kommúnió (szeretetközösség) egyháztana. A kollokvium szerzői nem rejtik véka alá, hogy a zsinat és II. János Pál pápa szenvedélyes elkötelezettsége az egység megvalósítására a római Központ merevségébe ütközött. A haladó teológusok bírálták a Római Kúriának azt a tendenciáját, hogy mintegy a pápa és a püspökségek közé ékelődött, valamint a nunciatúrák szerepét. (Cp 14 15). Tihon felteszi a kérdést (Cp 18): a kapu valóban nyitott a pápa és a teológusok dialógusa felé? Emlékeztet arra, hogy a Hittani Kongregáció által a kérdésről 1998-ban szervezett kollokvium után J. Ratzinger bíboros prefektus leszögezte a Római Kúria álláspontját, tehát azokat a pontokat, amelyeket nem lehet megkérdőjelezni. 3 De a szerző az igazság kedvéért a jegyzetben hozzáfűzi: Ratzinger prefektus dokumentuma, miután emlékeztetett a klasszikus pontokra, azért hangsúlyozza a kapcsolatot a pápa és a többi püspök között, továbbá azt is, hogy a pápának alá kell vetnie magát a Isten Szavának, végül kiemeli a pápaság (primátus) konkrét gyakorlási formáinak esetlegességét. De rögtön felvetődik a következő nehéz kérdés (Cp 23): Hogyan lehet megkülönböztetni a lényegest a járulékos formáktól? Másképp kifejezve: az Egyház miképpen marad hűséges Krisztus akaratához történelme során? Elég, ha itt a Szentírás és a Tradíció viszonyának bonyolult problémájára utalunk, amely a reformáció (Pázmány Péter hitvitái) óta napjainkig az ökumenikus párbeszéd 2 Az 1998. október 3-i tanulmányi napot a Katolikus Teológia Európai Társasága (Association Européenne de Théologie Catholique) francia nyelvű belga tagozata szervezte. A kollokvium anyagát a párizsi Cerf kiadó tette közzé Paul Tihon bevezető tanulmányával: Changer la papauté? Cerf, Paris, 2000. Hivatkozás: Cp. 3 Péter utódának primátusa az Egyház misztériumában. A Hittani Kongregáció reflexiói. Doc. Cath. 2193, 6 déc. 1998, p. 1016 1020. 2

középpontjában áll: tehát arra a folyamatra, ahogyan az Egyház mindig újraolvassa és aktualizálja a Szentírást. Feladatban egymást keresztezik: az Isten népének hitérzéke (sensus fidei), a püspöki tanítóhivatal őrködése, az exegéták és teológusok munkája és a próféták karizmája. A fenti kérdésre az első válasz egyszerű: elfogadjuk alapnak a primátusról szóló római tanítást és a jelenlegi egyházfegyelmet. De rögtön felmerül a következő kérdés: a jelenlegi szabályozás miként teszi lehetővé, hogy új formákat vezessenek be a péteri szolgálatba anélkül, hogy megkérdőjeleznének akár egyetlen alapelvet is? Milyen új formák, módozatok kedveznének az egységtörekvésnek a jelenlegi egyházjog keretei között? A második feladat, megoldás nehezebb: hogyan lehet megkülönböztetni a lényegest a járulékos történeti formáktól, amelyeket politikai, kulturális, sőt nyelvészeti kontextusok határoztak meg? Mindenesetre, ha a primátus gyakorlási formája változik, ezzel a lényeg is jobban látható lesz, és kötelezővé teszi a primátus teológiájának újragondolását, amely módosítja a dogmatikus kijelentések egyensúlyát. Ez részben megtörtént a II. Vatikáni zsinaton, amelyre visszatérünk. Ezek a bevezető problémafelvetések a történeti és teológiai kutatásokhoz utalnak bennünket, amelyek megelőzték a II. Vaticanum megújult egyháztanát. 2. Egyház és pápaság történeti szempontok A következőkben főleg Yves Congar OP (1904 1995, 1994-től bíboros) kutatásaira (és közvetve az általa idézett bőséges irodalomra) hivatkozom. 4 Az Egyház és a pápaság (=Ép) c. gyűjtőkötet első, 1983-as tanulmányában Y. Congar A pápa, nyugat pátriárkája címmel egy, az ökumenizmus szempontjából igen jelentős, történeti kérdéssel foglalkozik. Bőséges történeti dokumentációra támaszkodva relativizálja a pápaság abszolutisztikus felfogását, amely az I. Vaticanumon érte el csúcspontját. Pár vonással jelzem a történeti áttekintést. A IV. századtól, amikor a patriárkátusok kialakultak, Róma vitán felül az első helyet (prima sedes) foglalta el (Alexandria és Antiokhia előtt). Így maradt akkor is, amikor Jeruzsálem és Konstantinápoly is patriárkátussá lett. Az első századokban tehát a primátus gondolata a római egyházhoz kötődött, a IV. századtól kezdve viszont egyre inkább a római püspök személyéhez, aki igényt tartott arra, hogy ő Péter utódja, és Mt 16,18-at önmagára vonatkoztatja. A következő századokban különböző tényezők játszottak közre a pápaság megerősödésében. A keleti és nyugati egyház elszakadását követően a pápa már nemcsak Róma püspökének és a Nyugat pátriárkájának tartotta magát, hanem az egyetemes egyház fejének (caput) is. Isme- 4 Cardinal Y. Congar, Église et papauté, Cerf, Paris, 1994 (= Ép). http://www.tavlatok.hu/38elottiek/tavlatok25.htm#25szemle és még Y. Congar korábbi művei: Ministères et communion ecclésiale, 1971. Diversité et communion, 1982, Le Concile de Vatican II, 1984. 3

retes, hogy az I. Vatikáni zsinat dogmatizálta a pápa jurisdikciós primátusát és tévedhetetlenségét (DH 3050 3075). Erre még visszatérünk. Y. Congar megmutatja (Ép 20 24), hogy kétértelmű például a Krisztus helytartója kifejezés; továbbá hangsúlyozza, hogy Péter utóda csakis Róma püspöke lehet. A Szentírás tanúsága szerint Szent Péter két értéket testesít meg: egy a Tizenkettő közül és apostol velük együtt; de Krisztus akaratából ő lesz a szikla : nemcsak alap, hanem személyesen megkapja az egyetemes lelkipásztori megbízatást; nemcsak hívő és a feltámadás tanúja, hanem megerősíti a többieket hitükben. A Péter utóda kifejezés tehát, Róma püspökére alkalmazva, visszautal az egyház apostoliságára. Ez az apostoliság nemcsak a történelemben, hanem a történelem által kristályosodott ki, ami azt jelenti, hogy ami benne isteni jogú (jus divinum), az konkrétan az emberi állapotok között létezik, tehát relatív, tehát változhat. Péter utóda, Róma püspöke mindenekelőtt püspök a többi között, az első, tagja a püspökök kollégiumának, éspedig felszentelése folytán az a hit közösségében. 5 De a kollégiumon belül Róma püspöke, mint Péter utóda, különleges karizmát kap: a funkció (szerep) karizmáját, amely az apostoli kollégiumban és az egyetemes egyházban birtokolt péteri kiváltságok örökösévé teszi őt. Felszenteltnek kell lennie a kollégium és az egyház közösségében. Jogi szempontból felsőbb és független, de a hit közössége szempontjából függő. Ez nagyon lényeges. Itt tehát a szentségi rendben mozgunk, amelyhez, úgy tűnik, az ortodox teológia ragaszkodik. Az I. Vaticanum két hatalmat különböztetett meg: az ordo (egyházi rend) és a joghatóság hatalmát, és a csalatkozhatatlanságot a primátus egyik attribútumává tette (DS 3065). Szükség van arra hangsúlyozza Congar, hogy újra kritikusan megvizsgáljuk történeti és szociológiai szempontból azokat a tényezőket (a tekintély szélsőséges állítása, restaurációs kísérlet, a felszabadítási mozgalmakkal való szembenállás), amelyek a zsinat határozatait befolyásolták. Az I. Vatikáni zsinat nem határozott a rendes tanítóhivatalról ; de ebben a században (vö. XII. Pius Humani generis kezdetű körlevelét 1950-ben) olyan tendencia érvényesült (a római teológusok befolyására), amely a rendes tanítóhivatal megnyilatkozásait is a rendkívüli tévedhetetlen mellé emelte. 3. Egyensúly a végletek között De Congar arra is figyelmeztet: történeti tény, hogy (főleg XII. Pius és VI. Pál alatt) eltúlozták az egyre inkább teológiai kérdésekkel is foglalkozó enciklikák tekintélyét, másrészt a II. Vatikáni zsinat utáni kontesztálás idején túlságosan felerősödött a pápai megnyilatkozások kritikája és relativizálása. 5 Aliquis fit membrum collegii vi consecrationis episcopalis et communione hierarchica cum collegii capite et membris, Lumen gentium, 22,1, és nota explicativa praevia, 2. 4

Itt kitérek Hans Urs von Balthasar híres 1974-es könyvére: Der antirömische Affekt. A Róma-ellenes komplexus (ellenérzés és kritika) főbb pontjai ezek voltak: a) Pápa: igen, de nem ez a pápa! Gondolhatunk itt a szélsőségesen tradicionalista Lefebvre érsekre és követőire, akik csak X. Pius pápát és annak rendelkezéseit fogadták el, de a II. Vatikáni zsinatot, XXIII. Jánost, VI. Pált és II. János Pált elvetették; így a papi közösséget és az őket követő híveket szakadásba sodorták. A másik véglet az ökumenizmus útján előre szaladóké. Hans Küng 1980-ban Miért maradok katolikus? című cikkében kijelentette ugyan, hogy nincs a pápaság, sem a mostani pápa ellen, de számos írásában olyan hevesen és torzítóan támadja az abszolutisztikus, uralkodásra törő pápaságot, a római Kúriát, hogy magatartását nehezen lehet katolikusnak nevezni. b) Olyan pápaságot akarunk, amilyen régen volt. Egyesek az első nagy egyetemes zsinatokhoz, a szakadások előtti egyházhoz, az őskeresztény állapotokhoz való visszatérést sürgetik. Az ellentétes póluson az ultramontanizmus" helyezkedik el (ez főleg az I. Vatikáni zsinat időszakában volt erős): ez az egyházat szinte azonosítja a pápával, összekeveri az evilági és a lelki hatalmat. c) Péter: igen, pápa: nem. A pápaság visszautasításának ez a harmadik formája elfogadja az újszövetségi iratok szerint, hogy Jézus Péternek kiváltságos szerepet adott, de ez a megbízatás-szolgálat egyedülálló, nem örökölhető, tehát Péter utódai, a pápák nem rendelkeznek a főapostol kiváltságával, karizmájával. (Ezt a véleményt fejtette ki O. Cullmann már 1952-es könyvében: Péter, tanítvány, apostol, vértanú.) Szerinte a főapostol küldetése, szerepe az Újszövetségben egyedülálló, az apostoli kor után nem örökölhető. Végső soron a nehézségek visszamennek a Sola Scriptura körüli alapvető vitákra. Az ökumenikus párbeszédben azt kell tisztázni, hogy a helyesen értelmezett apostoli folytonosság (successio apostolica) mellett, illetve azon belül van-e folytonosság a sajátosan péteri szolgálatban is. És itt a Tradíciót, a Szenthagyományt is figyelembe kell venni. 4. Az I. és a II. Vatikáni zsinat tanítása a péteri szolgálatról Lássuk most kissé részletesebben a két Vatikáni zsinat egyháztanának kapcsolatát, nevezetesen a péteri szolgálatról szóló tanítást. Luthertől és a reformátoroktól kezdve a legújabb időkig számtalan irányzat támadta vagy egyenesen visszautasította a pápaságot, a római pápa primátusát, egyetemes joghatóságát és csalatkozhatatlanságát. A reformátorok után a pápaságnak szembe kellett néznie a fejedelmi abszolutizmussal; a felvilágosodással megkezdődött racionalizmus (filozófiában), majd a közéletben a laicizmus és szekularizálódás; a jozefinizmus és a liberalizmus, utána a szocialista-marxista forradalmi mozgalmak mind az egyházellenes légkört fokozták. A pápaság XVI. Gergely ( 1846) és IX. Pius ( 1878) alatt védekező és konzervatív magatartást tanúsított a kultúrában és a közéletben egyaránt, illetve a pápa egyetemes jogha- 5

tóságát, tekintélyét, primátusát fokozottabban hirdette. Ilyen légkörben ült össze az I. Vatikáni zsinat. Már 1859 óta egyre hevesebb támadás érte a pápák evilági hatalmát, 1870. szeptember 30-án pedig a piemontiak elfoglalták Rómát. Az éppen félbeszakadt I. Vatikáni zsinat dogmaként hirdette ki a pápai primátust, a pápa egyetemes joghatóságát és tévedhetetlenségét: tévedhetetlen akkor, ha hit és erkölcs kérdésében ünnepélyesen nyilatkozik, dogmát definiál. 6 A XXIII. János által meghirdetett és VI. Pál által befejezett II. Vatikáni zsinat (1962 1965) pedig kiegészítette, kiegyensúlyozta az I. Vaticanum tanítását. P. Congarral le kell szögeznünk: a II. Vaticanum nem mond ellent az I. Vaticanumnak; a legutóbbi zsinat kifejezetten és gyakran hivatkozik a múlt századi egyetemes zsinatra, és befejezi a püspökökről szóló tanítást ( doctrina de episcopis ), amelyet az 1870-ben megszakadt I. Vaticanum nem tudott megtenni, tehát kiegészíti, kiegyensúlyozza a pápai primátust a püspöki kollegialitással. A II. Vatikáni zsinat (Lumen gentium, 25) jobban megmagyarázta a pápai tévedhetetlenség tanát legalább két ponton: a) Először is a híres kitételt: ex sese, non autem ex consensu Ecclesiae = a pápa döntéseiről tehát méltán mondhatjuk, hogy megmásíthatatlanok, mégpedig önmagukban véve, nem az Egyház hozzájárulása következtében. Ez a formula a gallikán és febroniánus tételek ellen irányult, amelyek szerint a pápának nincs joghatósága a római egyházmegyén kívül; ezért döntései csak akkor rendelkeznek kötelező törvényerővel, ha a helyi püspök jóváhagyta és közzétette őket. A kijelentés értelme tehát jogi, nem pedig ontológiai jellegű volt. Vagyis: a pápa Péter apostol utóda, Róma püspöke, a püspöki kollégium feje egyetemes joghatóságot gyakorol az egész Egyház felett: döntései jogilag érvényesek ex sese, önmagukban véve; ugyanakkor a pápa az egész Egyház nevében, nem magányosan, elszigetelten cselekszik, döntései nem választhatók el az Egyház hitétől és életétől. A norma a Szentírás: Midőn akár a római püspök, akár a püspöki testület ővele együtt határoz meg egy tételt, ezt magának a kinyilatkoztatásnak az alapján terjeszti elő. b) Továbbá LG 25 nemcsak az ex sese jelentését magyarázza meg, hanem kifejezetten állítja azt, ami kevésbé volt világos az I. Vaticanum tanításában: a római pápa élvezi azt a csalatkozhatatlanságot, amelynek a Megváltó akarata szerint meg kell lennie az ő Egyházában. Vagyis az Egyház csalatkozhatatlanságát (indefectibilitas) élvezi a pápa személyesen, hivatala ünnepélyes gyakorlásakor. Az Egyház közös tanítása volt ugyanis már az I. Vaticanum előtt, századokon át, hogy az egyetemes Egyház nem fogyatkozhat meg a hitben, mert a Szentlélek vezérli Jézus imája és ígérete szerint. A pápa mint legfőbb pásztor és tanító megkapja a csalatkozhatatlanság karizmáját. 6 Tudjuk, hogy az ún. Római Kérdés" csak 1929-ben, a Lateráni Egyezménnyel oldódott meg, amely sajátos státust biztosított a pápaságnak Vatikán államban. 6

Ismeretes, hogy a II. Vatikáni zsinat egészen más légkörben zajlott le, mint az első. Most nem a pápai tekintélyt kellett megerősíteni, hanem inkább megnyílni a világnak, más keresztényeknek és vallásoknak: keresni a párbeszédet minden szinten. János pápa szándéka szerint a lelkipásztori szempont megelőzte a jogit. Egyébként a II. Vaticanum integrálta mindazt, amit a liturgikus, patrisztikus, biblikus mozgalom és az újabb történeti teológiai kutatás az elmúlt évtizedekben eredményezett az ökumenikus törekvések távlatában. A keleti teológia felfogása az egyházról mint szeretetközösségről (koinonia), a püspöki kollegialitás, a laikátus újraértékelése mind-mind érvényre jutott a zsinat tanításában (nemcsak a Lumen gentiumban, hanem több más dokumentumban is. Az újabb ekkléziológia újrafogalmazta az egy, szent, katolikus és apostoli jegyeket. A jogi, klerikális, paternalista és autoritárius kormányzás helyett a gyakorlatban is a lelkipásztori, világiakat előmozdító, testvéri és szolgáló egyházi szellemiség hódított teret. A II. Vatikáni zsinat egyháztanában új a püspökökre (püspökszentelésre, püspöki kollegialitásra) vonatkozó tanítás, valamint a pátriárkák jogaira vonatkozó tan is. Főleg a püspöki kollegialitás kifejtése, illetve az ebből következő újítások: szinódusi intézmény, decentralizálás, püspökkari konferenciák (helyi egyházak) és az egyes püspökök szerepe szerencsésen kiegyensúlyozták a pápai primátus egyoldalú felfogását. A Lumen gentium 22 24. pontjai kifejtik a püspöki kollégium és annak feje (a pápa) közti, illetve a kollégium tagjainak egymás közti kapcsolatait, leírják a püspöki szolgálatot (erről szól még a Christus Dominus kezdetű határozat is). Persze, mivel a Lumen gentium bizonyos pontjai sok vita, javítás, betoldás után születtek meg, minthogy a zsinaton a haladóbb és maradibb irány egyaránt érvényre jutott, ezért e dokumentumok értelmezése különböző lehet a hangsúlyok eltolódása szerint. Az egyetlen, teljes és legfőbb hatalom az egyházban kollegiális, de ez strukturált: a kollégium fejének, a pápának egyedülálló lelki hatalma van, tehát nem egyszerűen primus inter pares. A Lumen gentium tanítása (22. pont) erre nézve egészen világos. A püspöki kollégium és annak feje, a pápa közti kapcsolatról még viták folynak. Y. Congar azon a véleményen van, hogy jobban tisztázni kellene, mit is jelent a caput, fő, amikor azt mondják: miként Péter az apostoli kollégium feje volt, és utóda, a pápa éppúgy feje a püspöki kollégiumnak, mint az egyháznak. 5. Krisztus helytartója, az Egyház feje, Róma püspöke? Itt visszautalok arra, amit fentebb a történeti áttekintésben mondtunk. Rómában a IV. század vége óta egyre inkább a fons, forrás értelemben veszik a caputot. A XII. századtól a Vicarius Christi (Krisztus helytartója) helyettesítette a Vicarius Petrit (Péter helytartóját), és olyan jelentést vett fel, amely az első évezredben nem volt ugyan teljesen távol, de nem is volt uralkodó. Korábban a képviselő, a Krisztust szentségileg képviselő személyt jelölte, most jogi jelentést kapott, és a locum tenensnek, helyettesnek felelt meg, vagyis olyasvalakit jelölt, aki átvette (a távol levő) legfőbb tekintély hatalmát vagy hatalmának egy 7

részét. Ezután a Vicarius Christi (= Krisztus helytartója) eszméje keveredik, interferenciát hoz létre a strukturált püspöki kollégiuméval és a caput collegii eszméjével. A II. Vatikáni zsinaton IV. Maximosz pátriárka megjegyezte, hogy az Újszövetségben a caput Krisztusnak van fenntartva. De Congar hozzáfűzi: történeti tény az is, hogy a régi hagyomány alapján a római egyházra és annak püspökére is alkalmazták a caputot. Congar nem szereti a Krisztus helytartója kétértelmű, túlzó megnevezést. Más címek a pápára: a kollégium feje (caput), az Egyház feje (caput), egyetemes pásztor. Ez utóbbi helyes, de Róma püspöke nem egyetemes püspök. Igaz, VI. Pál így írta alá a II. Vaticanum aktáit: episcopus Ecclesiae catholicae, de ennek jelentése nem egyetemes püspök, hanem: a római Egyház katolikus (ortodox, igaz) püspöke. Congar nagyon helyeselte, hogy II. János Pál következetesen így jelölte magát: Róma püspöke és egyetemes pásztor. Ez utóbbi helyettesíthetné az egyetemes jurisdikcióval, joghatósággal rendelkezőt, anélkül, hogy azt kiiktatná, és előtérbe helyezhetné a lelki hatalmat : egyesíteni a testvéreket a hitvallásban és az Úr Jézus szeretetében. A kifejezés hivatkozhat a II. Vatikáni zsinat hasonló, vele egyenrangú megjelölésére. (Lumen gentium 22, 2; Nota explicativa 3. és 4.) Különös azonban, hogy a II. Vaticanum e helyeken nem említi a Róma püspöke címet. Y. Congar eszmélődéseit követve örömmel állapíthatjuk meg, hogy Ferenc pápa következetesen a Róma püspöke címet használja. Vajon csak spontánul, alázatból vagy már teológiai reflexió húzódik meg mögötte? 6. A pápa és a teológusok együttműködése A II. Vatikáni zsinaton példás volt az atyák és a teológusok együttműködése. Maga a zsinat hangsúlyozza: szükség van arra, hogy bátran megnyíljunk világunk problémái és forrásai felé, hogy a teológiai kutatás szabadságot élvezzen. (Gaudium et spes 44/2; 62/2 és 7; Gravissimum educationis 10 11.) Világos, hogy ma már nem elégséges az ún. Denzinger-teológia, tehát a zsinati definíciók magyarázata, hanem párbeszédet kell folytatnunk korunk kritikus embereivel, az ő problémáikra keresni a választ a Jézus Krisztusban adott kinyilatkoztatás fényében. Ma már nem elégséges két terminusban gondolkodni: magisztérium engedelmesség; hanem három terminusban kell megvitatnunk a kérdéseket: 1. mindenekelőtt ott van az igazság, az áthagyományozott apostoli hit, amelyet megvallunk, hirdetünk, ünneplünk; 2. azután ott van a magisztérium, vagyis az apostoli szolgálat tanítóhivatala; 3. végül a teológusok munkája és tanítása és a hívek hite. Ez tehát differenciált, szervesen összekapcsolt szolgálat, mint az ecclesia egész élete. A kereszténység jövője jórészt az ökumenizmustól, a Krisztus-hívők egységétől függ. Hogy milyen lesz ez a konkrét, látható egyházi egység, pontosan nem le- 8

het meghatározni. Tény az, hogy az utóbbi pápák többször hangoztatták: a katolikus egyház visszafordíthatatlanul elkötelezte magát az ökumenizmus útján. És a pápaság, a péteri szolgálat mint a látható egység jele, a zsinat óta olyan képet kezd ölteni, amely nem az egység akadálya, hanem az egység közvetítője. A jövő egységben természetesen helyet kell hagyni a jogos pluralizmusnak, hiszen az igazi egység nem beolvaszt, hanem differenciál, megőrzi az egyes összetevők színes gazdagságát. Ferenc pápa első megnyilatkozásai biztos reményt keltenek a hívő keresztények körében, hogy gyorsított léptekkel haladunk előre az egység útján a teremtő Lélek vezetésével. Budapest, 2013. március 24 25-én SzabóFerenc SJ 9