Manapság üzletet nyit az, aki

ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK Vásári szokások a középkori Magyarországon Hetivásár, sokadalom, vásári szabadság Manapság üzletet nyit az, aki el akar adni, és üzletbe megy, aki vásárol valamit. A középkori Magyarország lakóinak nagy része életében sohasem tette be a lábát olyan helyiségbe, amit mi boltnak nevezünk, a kiskereskedelem fõ színtere a heti- és az éves vásár volt. Még a szavak jelentése is más volt: piacon a 19. század elejéig csak épületekkel körülvett teret értettek, például azt, ahol a hetivásárokat tartották, az országos vásár pedig modern fogalom, amit a középkorban nem ismertek, a régi magyar nyelv az éves vásárokat sokadalomnak hívta. A hetivásár és a sokadalom A korai magyar vásárok mind hetivásárok voltak, az elsõ éves vásárokat csak a 13. századtól kezdve engedélyezték az uralkodók. Abban ugyanis a két vásártípus megegyezett, hogy csak a király hozhatta õket létre: királyi oklevél szabta meg a hétnek azt a napját, amelyiken a heti-, és azt az ünnepnapot, amelyiken az éves vásárt rendezte az adott helység. A hetivásár a hét bármelyik napjára eshetett, a kései középkorban már a vasárnapi munkavégzés tilalmán is túltették magukat a vásárengedélyhez folyamodók, és maguk a vásározók is. A hetivásár többnyire reggel kezdõdött és déltájban ért véget. A sokadalmak a nagyobb városokban több napig is eltarthattak, a falvakban azonban valószínûleg megelégedtek az egynapos vásárokkal. A Zsigmond kortól kezdve ugyanis már rendszeresen kaptak falvak is éves vásár tartására engedélyt. Az adományozó oklevélben szereplõ hivatalos nap csupán viszonyítási dátum volt, a vásárt többnyire az ünnepet megelõzõ vagy követõ napon, napokon tartották. A vásárok lefolyása A középkori kereskedelem a szokásokon alapult, e szokások azonban meglepõ egyöntetûséget mutattak; Európa legkülönbözõbb országainak vásárai hasonló elõírások szerint mûködtek. A vezérlõ elv az volt, hogy a város alapvetõ élelmiszerekkel történõ ellátása elsõbbséget élvezett minden más érdekkel szemben. A városi hatóságok a legkülönfélébb módszerekkel igyekeztek a gabona, a hús és a hal árát a lehetõ legalacsonyabban tartani, és a kereskedõket arra ösztönözni, sõt ha lehetõségük volt, arra kényszeríteni, hogy e cikkeket csak a városban adják el, onnan azonban ki ne vigyék. Élelmiszerárusok a hetipiacon. Illusztráció a Konstanzi Krónikában, 15. század Kereskedõk és vásárlóik. Miniatúra, 13. század A hetivásárok idejét két részre osztották: a vásár kezdetén csak a helybeliek vásárolhattak, és csak azután, hogy õk bevásároltak, volt szabad az idegeneknek is eladni a portékát. Sopronban és Pozsonyban, amíg a városházára ki volt tûzve a város zászlaja, csak a soproniak, illetve a pozsonyiak vásárolhattak. A középkori Sopronban délelõtt kilencig lobogott kinn a zászló. A szimbólumot mindenki értette, a kofáknak és a városba sereglõ árusító parasztoknak egyébként is szigorú bírság terhe alatt tiltották meg, hogy áthágják a szabályt, de azért a zászló ki- és bevételét kikiáltás is kísérte. A vásári zászló kitûzése a német városokban egészen a 19. század elejéig szokásban maradt. Budán más módszert eszeltek ki a tanácsosok. Ott a hetivásári napokon reggeltõl jó délig tetette ki a bíró a szabad vásár zászlaját. Ilyenkor a kofák nem árulhattak, hanem csak a városba jövõ parasztok, akik a hivatásos kofáknál olcsóbban kínálták árujukat. Az elõkelõ nemesekkel teli fõvárosban nem lehetett az idegeneket kitiltani a piacról, ezért 39

40 Árumegállító, avagy lerakodási/lerakati jog Az árumegállító joggal rendelkezõ városok megszakították az áru útját, és arra kényszerítették a kereskedõt, hogy az adott településen megálljon. Az ilyen kiváltsággal rendelkezõ településeket lerakó helyeknek, az árucsere helyének nevezik a források, ahol az idegen és hazai kereskedõk a kamaraispán, az érsek embere, a tárnokmester embere és mások tudtával szabadon kereskedhettek, azaz lehetõségük volt arra, hogy ne csak a kamara pénzeivel folytathassanak árucserét, mint ahogy azt egyéb helyeken elõírták. Ezek voltak azok a városok, ahol a vásároktól függetlenül mindennap folyhatott az árucsere. Az uralkodó által biztosított lerakodási jog természetes következménye volt, hogy e településeken lerakatok jöttek létre, mint ahogy vásárengedély esetén a településen piacteret alakítottak ki. E kereskedelmi forma a bel- és külkereskedelem szempontjából egyaránt fontos volt, hisz a külföldrõl származó áruk egy-egy gócpontban nagy tételben cserélhettek gazdát, a külföldi kereskedõ egy-egy ilyen helyen biztos vásárlóközönségre talált, az adott település kereskedõi a továbbértékesítésben elõnyhöz jutottak, a belkereskedelem így hazai kézben maradt. A lerakatok a középkori kereskedelem nélkülözhetetlen kellékei lettek, bár idõnként egy-egy kereskedõ (csoport) megpróbálta magát a kényszer hatálya alól kivonni. Ilyen esetekben a városok igyekeztek jogukat érvényesíteni, és e kereskedõkre rákényszeríteni. A Magyar Királyság területén kezdetben a külföldi kereskedelmi portékák ilyetén kereskedelme Nyugat-Európához hasonlóan spontán módon, önkéntes alapon jött létre. Jó példa erre Esztergom, ahol több tényezõ hatott együttesen: kedvezõ földrajzi fekvés, a 13. század közepéig királyi székhely, a középkorban a vármegye és a magyar egyház központja, a 11. században csak itt mûködött pénzverde, a külföldi kereskedõk csak itt válthatták be pénzüket, itt kaphattak kiviteli engedélyt. A 13. század második felétõl azonban Buda központi szerepének megszilárdulását követõen ezt a spontán módon kialakult, de kiváltságlevéllel nem megerõsített jogot Esztergom már nem tudta gyakorolni. Az elsõ kiváltságlevélben lefektetett lerakodási jog IV. Béla nevéhez kötõdik, aki 1244. november 24-én Pest összes kiváltságát írásba foglalva megemlékezett arról, hogy a leés felfelé közlekedõ hajók és révhajók áruikkal és szekereikkel térjenek be, és mint annak elõtte, mindennap vásárt tartsanak. Ez utóbbi nem a naponta megtartott piacot jelentette, hanem lehetõséget biztosított olyan mindennapi árusításra, ami a vásároktól függetlenül zajlott. A pesti polgárság nagy része egy újabb tatár betörés hírére a budai Kereskedelmi csarnok és bejárata az angliai Yorkban. Végleges formájában 1368-ban készült el Várhegyre települt, és magukkal vitték kiváltságukat. A lerakat-jog ezáltal Budára szállt át és élt tovább az egész középkoron át. Az Árpád-korban e két településen kívül Gyõr rendelkezett lerakodási joggal. Itt az Ausztria felõl jövõ vagy oda menõ kereskedõk áruinak kirakodását és cseréjét rendelte el 1271-ben V. István. A 14. századtól megjelenõ kiváltságlevelek mellett a városi rendelkezéseket is figyelembe véve rendszerezhetjük a lerakat-jog egyes típusait a Magyar Királyság területén. Az elsõ csoportba azokat a kiváltságokat sorolhatjuk, amelyek akkor léptek érvénybe, ha egy kereskedõ átment egy adott településen, illetõleg annak körzetén. Ebben az esetben két lehetõség állott fenn: vagy a városon túl már nem vihette áruját, vagy a lerakodást és az árusítást követõen távozhatott a településrõl, és folytathatta útját. Az elõbbi esetben a város jogát csak a bel- (Sopron, 1324) vagy csak a külföldi kereskedõkön érvényesíthette (Buda, 1347 1350; Kassa, 1361; Szeben, 1382; Brassó, 1395), vagy az hatályos volt a bel- és külföldi kereskedõkre egyaránt (Buda, 1361 1365; Kassa, 1399), esetenként ez belföldi kereskedõkre csak korlátozottan volt érvényben (Buda, 1402; Kassa, 1402). Ha a kereskedõ tovább vihette áruját, elõfordult, hogy meghatározták az ott eltöltendõ napok számát is. Ezzel találkozunk Lõcsén, ahol 1321-ben I. Károly két hétben állapította meg az ott árusítással töltendõ napok számát. Legtöbbször azonban erre nem került sor, csak azt tudjuk, hogy a kereskedõknek lehetõségük volt áruikat a településen túl is vinniük, a korlátozás pedig az árusok származására vonatkozott, azaz vagy a bel- és külföldi kereskedõkre egyaránt (Sopron 1402; Pozsony, 1402), vagy a külföldi és meghatározott belföldi kereskedõkre (Lõcse, 1402). A második nagyobb csoportba azokat a jogokat sorolhatjuk, amelyek egy adott területre történõ belépés esetében léptek érvénybe. Azok, akik a Szepességbe mentek, elsõként Lõcsén voltak kötelesek kereskedelmi porté- Nürnbergi kereskedõ, 1440 körül

káikat áruba bocsátani, akik pedig Sopron megyén keresztül jöttek az országba vagy azon keresztül akartak árut szállítani, Sopronban értékesítették áruikat. Buda városa pedig saját jogát úgy értelmezte, hogy az minden külföldi kereskedõre érvényes, aki az ország területére érkezik, sõt azok csak és kizárólagosan városukban rakhatják le, és azon túl már nem is szállíthatják portékáikat. Ez az igény a gyakorlatban nem valósult meg. Volt egy harmadik csoportja is a lerakat-jognak, amikor az csak egy meghatározott árutípusra, jelesül a külföldrõl származó sóra vonatkozott: ezt találjuk meg Szucsányban a lengyel só, Sopronban az Ausztriából származó só tekintetében. Buda általános megfogalmazású Árpád-kori jogának, mely szerint a le- és felfelé közlekedõ hajók és révhajók áruikkal és szekereikkel térjenek be, és mint annak elõtte mindennap vásárt tartsanak, pontosítására elsõként 1347 és 1359 között kerülhetett sor, amikor Buda azon joghoz jutott, melynek értelmében a külföldi kereskedõk már e városon túl nem mehettek az országban. 1361 és 1365 között I. Lajos Buda jogát kiterjesztette a belföldi kereskedõkre is, akikre a külhoniakhoz hasonlóan nemcsak az áru lerakodása, de annak továbbszállításának tilalma is vonatkozott. 1398 és 1402 között Zsigmond pontosan meghatározta azon kereskedõk körét, akikre a budai lerakodás kötelezettsége vonatkozott, így a Bécsbõl, Németföldrõl, Lengyel-, Cseh-, Orosz-, Poroszországból, Itáliából érkezõk, valamint azon kereskedõk, akik a német területek vagy Itália felé mentek, ha áruikat átszállították Budán, akkor azt ott el kellett adniuk és nem lehetett tovább vinniük. 1402 októberében viszont már Zsigmond korlátozta ezt a jogot, és bár a külföldi kereskedõkre továbbra is érvényben hagyta, a belföldi kereskedõk esetében már akként nyilatkozott, hogy azok a vámok és a harmincad megfizetése ellenében áruikat akadálytalanul vihetik külföldre, kivéve az Erdélybõl érkezõket, akik ezután is kötelesek lerakodni Budán. Ennek ellenére a budaiak a továbbiakban is érvényesíteni próbálták jogukat az összes belföldi kereskedõ felett, így Zsigmond az 1405. évi dekrétumában újra mentesítette, már megszorítás nélkül a belföldi kereskedõket Buda lerakodási joga alól. A 15. század elején már több város is élt ezzel a joggal, így Buda szerette volna elérni, ha kiváltságuk minden olyan külföldi kereskedõre érvényes, aki átlépi az ország határát. A lerakat-jog azonban minden város számára fontos volt, így Buda a középkor folyamán sohasem tudta elérni azt, hogy kizárólagos lerakattal rendelkezzen. Az itt lezajló folyamat azonban tipikus: a városok jogukat elsõként csak a külföldi kereskedõkre igyekeztek kiterjeszteni, majd késõbb a belföldi kereskedõkre is, ami ellen azonban azok tiltakoztak, így az uralkodók hol engedélyezték, hol visszavonták a belföldi kereskedõkre vonatkozó passzusokat. A külföldi kereskedõk a lerakatokon kívül az éves vásárokon, sokadalmakon folytathattak árucserét, a hetivásárokon való részvételüket azonban igyekeztek tiltani a különbözõ rendelkezések. Míg a lerakatokban az árukat csak nagy tételben Buda látképe Hartmann Schedel krónikájában, 1493 értékesíthették, a sokadalmakon kis tételben is árusíthattak. A budai jogkönyv még azt is meghatározta, hogy a budai lerakatokból mely sokadalmakra szállíthatták el megmaradt áruikat a külföldi kereskedõk: így azt csak a budafelhévízi és az óbudai éves vásárokra vihették ki az árusok. A lerakatokban csak belföldi kereskedõk vásárolhattak, és míg Budán 1421 elõtt csak budaiaknak engedélyezik a lerakatokban a külföldi kereskedõktõl az áruátvételt, ezt követõen azonban kiterjesztik az összes belföldi kereskedõre. Az Árpád-korban Esztergom, Buda, Gyõr és feltehetõen Zágráb voltak azok a települések, ahol a külföldi kereskedõk nagyban értékesítették áruikat. A kereskedelemnek helyt adó árucsarnokok még nem épültek ki, az árucsere a kereskedõk szállásán, esetleg a harmincadszedõ helyen valósult meg. Buda és Zágráb az egész középkoron át lerakat-joggal rendelkezett. Az Anjou uralkodók újabb városoknak biztosították a lerakatok kiépítését: így Lõcse, Sopron, Kassa is a külkereskedelem központjaivá váltak. Azzal, hogy a kereskedõk Brassón és Szebenen túl már nem vihették áruikat, I. Lajos e két településen a késõbbiekben kialakult és kiváltsággal megerõsített lerakatok alapjait fektette le. Zsigmond uralkodása alatt újabb közösségek nyerték el e jogot, melyek közül Pozsony, Nagyszombat, Késmárk és Igló a késõbbi századokban is esetenként hosszabb-rövidebb ideig tartó kihagyással élvezték ennek elõnyeit, míg (Székes)Fehérvár, Trencsén és Keve esetében ez csak ideig-óráig fennálló kiváltságnak tekinthetõ. A középkor végén Beszterce bizonyosan, Karánsebes pedig feltételezhetõen megkapta a lerakat fenntartásának jogát. WEISZ BOGLÁRKA Mérlegelés az árulerakatban. Illusztráció a Prágai Missaléban, 1521 41

E A T inkább a kínálatot szabályozták az árak féken tartása érdekében. A falvak, mezõvárosok többségének hetivásárain nem volt szükség ilyen szabályokra, a külföldiekhez képest még a nagyobb magyar városok sem hoztak sok, a helyi ellátást biztosító szabályt. Az ország nagy része ugyanis bõvében volt a húsnak és a gabonának, így itt nem volt szükség szigorú elõírásokra. Az éves vásárokon nem, vagy alig érvényesültek a helyi ellátást védõ elvek, mert sokkal inkább az volt a cél, hogy minél több árut el tudjanak adni. A sokadalmak kezdetét és végét harangszóval jelezték. Budán azt a harangot kondították meg, amivel a közelgõ viharfelhõket próbálták meg elûzni. Azt az árust, aki a harang meghúzásánál korábban kezdett el árulni, megbüntették. A vásárterek E S Z T E R G O M Garam F H, Szo, V Esztergom Visegrád J É R H O N T Szt. László-p. Ipoly Kajászó (Váli-víz) Duna P Benta I S L Óbuda Buda Sze, Szo Tétény Érd I Kevi K Pest K, Szo Sze Dömsöd Vác H, P H Isaszeg Szo Kóka Szecsô Pótharaszt Sze Szentlászló Vacs Sze Györk P E S T Y G N G I Z S Duna T E N Ó G R Á D Duna L O S Szilas Rákos-p. S O L T K U N O K Cs Galga Felsô-Tápió Alsó-Tápió P Kecskemét HEVES Cegléd Nagykôrös Hetivásár Sokadalom (éves vásár) Hetivásár és sokadalom A hetivásár napjai: H.: hétfô, K.: kedd, Sze.: szerda, Cs.: csütörtök, P.: péntek, Szo.: szombat, V.: vasárnap HETI- ÉS ÉVES VÁSÁROK PEST ÉS PILIS MEGYÉKBEN ÉS KÖRNYEZETÜKBEN A KÖZÉPKOR VÉGÉN J Á S Z O K K U Tarna KÜLSÔ- SZOLNOK O N Zagyva Tápió K Tisza Heti két vásári napra csak a komoly városokban került sor, e helyeken azonban a hét többi napján sem ürült ki a piac. A kofák nap mint nap kínálták portékáikat, a középkor kései századaiban a piac környékén több-kevesebb állandó üzlet is nyílt. Míg a heti kettõ vagy még több vásári nap a városiasodottság egyik legbiztosabb mutatója volt, az évi két sokadalom a középkor végére már a nagyobb falvakban is természetesnek számított. Heti két piaci nap sok városban csak az újkorban alakult ki. Az éves vásárok árui eltértek a hetiekétõl. Az utóbbiakon napi cikkeket lehetett beszerezni, az elõbbieken lovat, marhát, gabonát zsákszámra, valamint olyan kész fogyasztási cikkeket is lehetett adni-venni, amit egyébként csak a nagyobb városok lakói vásárolhattak meg. Az éves vásárok helyének szûk lett volna a hetivásár tere, ezért sok helyen az éves vásárok számára külön vásártereket jelöltek ki. Budán a szerdai hetivásárt a Szent György téren, a szombatit pedig a Mária Magdolna-templom elõtt tartották, az éves vásárokat azonban a Várhegyen kívül rendezték. Sátoraljaújhelyen a város fõutcájában volt a hetivásár, a sokadalmakra érkezõ vásározók azonban a korabeli mezõváros szélén, a Hecske téren rakodtak ki. A heti- és az éves vásár terének szétválasztása korántsem volt természetes, a Németrómai Birodalom városaiban általában a piacon volt az éves vásár is, ilyen alkalmakkor azonban a környezõ utcák is megteltek vásározókkal. Lehet, hogy magyar sajátossággal van dolgunk, amit a sokadalmakra felhajtott nagyszámú élõ marha elhelyezése tett szükségessé. A két tér elválasztása azonban Magyarországon sem volt teljesen általános. A soproni Erzsébet-napi vásárt a város közepén, azaz a piacon rendezték, a Szabolcs megyei Kisvárdán is ugyanott tartották a Tamás-napi sokadalmat, mint a pénteki hetivásárokat. A magyar városok egy része összetett város: alapításkor több részbõl állt össze vagy idõvel több település olvadt eggyé. Az ilyen helységekben az egyes városrészeknek saját hetivásári napjuk és saját terük volt. A német és magyar Kofák és kereskedõk árusítanak a hetipiacon. Francia miniatúra, 1394 A mai fõtér Sopronban a hajdani középkori piac helyén 42

nemzetiségû Budán a szerdai amit keddrõl tettek egy nappal késõbbre hetivásárt a város túlnyomórészt németek által lakott részén tartották, a szombatit azonban a magyarok plébániája körül. Szegednek is külön hetivásárai voltak: a szûkebb értelemben vett Szegednek a vár alatti piacon hétfõn, Felszegednek egy másik utcában csütörtökön, Alszegednek pedig a ferences templom elõtti téren szerdán. A vásári szabadság Szabad a vásár! kiáltotta a város hirdetõje az árusítás kezdetekor, és szabad vásár volt a magyarországi latinságban a vásár neve. De vajon miért volt szabad, vagy inkább mitõl volt szabad A középkorban a szabadság általában nem egy elvont fogalmat, hanem kiváltságot jelentett. A Kereskedõk és utazók a város falai alatt. Illusztráció Marco Polo útleírásából, 13. század vége szabad vásárt is egy privilégium tette szabaddá, azaz kiváltságossá, ez pedig a lefoglalás szokása alóli mentesítés volt. Bármiféle tartozásért joga volt bárkinek lefognia azt, aki a tartozását nem fizette meg, a nála talált holmikat pedig zálogképpen mindaddig magánál tartani, amíg a tartozást ki nem egyenlítette. Mi több, nemcsak az adóst, hanem abba a városba, faluba, vagy akár országba való utazót is el lehetett fogni és holmiját lefoglalni, aki az adós városában, falvában, országában lakott. Ma ezt túszejtésnek, önbíráskodásnak vagy egyszerûen közönséges rablásnak neveznénk, hiszen az efféle lefoglalások nehezen történhettek meg ellenállás nélkül, márpedig ilyenkor a lefoglaló erõszakot is alkalmazott. Az áruikkal vásárra igyekvõ kereskedõk lehettek a legkönynyebb célpontjai ennek a szokásnak, ez azonban a kereskedelmet lehetetlenné tette volna. Azért volt szükség uralkodói kiváltságra egy új vásár alapításakor, mert a király garantálta, hogy a vásárra igyekvõket útközben nem foghatják el, árujukat nem kobozhatják el. A hetivásárra menõk a Állandó üzletek a középkori Budán Valamikor az Árpád-kor végén jöhettek létre a fõvárosok elsõ állandó üzletei. Nem a pékek elárusítóhelyeirõl ezeket zsemleszékeknek hívták vagy a mészárszékekrõl van szó, hanem azokról a helyiségekrõl, amelyekben iparcikkeket és fûszereket árultak. A 15. század elején összeállított budai jogkönyv négyféle állandó üzletet és kereskedõt különböztetett meg. A legelõkelõbbek a boltos urak voltak, akik saját bolthajtásos üzleteikben árultak, melyeket nem tekintettek nyilvános helynek. A boltos urak elsõsorban nagyban kereskedtek: fûszereket csak egy márka érték fölött adhattak el, a szövetvégeket nem vághatták fel, hanem csak száz rõf fölött mérhették ki, egyedül a selymet, e nagyon drága holmit árulhatták kicsiben. Õket követték a posztómetõk vagy más néven kamarás urak, akik elsõsorban posztóval kereskedtek. Azért voltak metõk azaz metszõk, mert felvághatták a posztóvégeket, tehát kicsiben és nagyban is árulhattak. Üzlethelyiségeik, melyeket kamarának vagy kamrának hívtak, a mai Úri utca déli részén álltak, ez a középkorban a Posztómetõ vagy Nyírõ utca nevet viselte. A jogkönyv a boltosokat és kamarásokat hívta uraknak, õk voltak a drága áruval kereskedõ városi elit képviselõi. A harmadik csoportot a patikusok alkották, akiknek igencsak kevés közük volt a mai gyógyszerészekhez, valójában szatócsok, fûszeresek voltak, akik azonban gyógyszerként is használatos növényeket is árultak. Budán egész Patikáros sor állt rendelkezésükre, a mai Tárnok utcának a Duna felõli oldalán álltak házaik. A patikusokhoz hasonlóan kiskereskedõk Fûszerek, orvosságok, cukor a középkori patika polcain. 15. századi freskó a kasztíliai Issogne várában voltak a kalmárok. Igen vegyes árukészletük részben élelmiszerekbõl: fûszerekbõl, cukorból, porcukorból, továbbá kicsiben eladott szövetekbõl és készruhákból állt. Budán céhbe szervezték õket, többek közt e testületnek volt a feladata az idegen kereskedõk felügyelete. Üzleteik egymás melletti sorokba épültek, és egy egész háztömböt képeztek. A nyilvánosnak számító állandó üzletek mind a német városrész piacához kötõdtek. A hatalmas, háromszögletû Szent György tér a középkor végére fokozatosan épült be. Közepét a kalmárházak foglalták el, és erre néztek a posztómetõk és a patikusok házai. T. I. 43

Vándorkereskedõ drága portékát kínál. Illusztráció a Manesse-kódexben, 1300 körül vásár elõtti és utáni napon, az elõzõ nap delétõl a vásárt követõ nap deléig védelem alatt álltak. Az éves vásárokra messzirõl érkeztek kereskedõk és vevõk, ezért a nagyobb városok vásárai két-két hetes védelemben részesültek, a kisebb településeknél beérték a vásár napja elõtti és utáni egy-egy héttel is. Volt úgy, hogy nem szabtak ilyen határt, hanem a vásározók egyszerûen alkalmas napokig részesültek a védelemben. A 15. század második felében ez vált általánossá, a kora újkorban már szinte csak ilyen vásárkiváltságokkal találkozunk. A gyakorlatban ez úgy mûködött, hogy a vásározók szóban közölték az õket feltartóztatókkal, hogy vásárra mennek, és ilyenkor tovább kellett õket engedni. A király biztosította az utazók vásári szabadságát, a vásártér birtokosa pedig magáét a vásárét. A földesúrnak vagy a szabad királyi városnak kellett fenntartania a vásári rendet és megvédeni a vásározókat. Ily módon a vásárhelyek körül védelmi körzetek alakultak ki, amelyeken belül a vásárkiváltságban meghatározott idõszakban szabadon lehetett utazni. E védelmi körzetek egybeestek a települések piackörzetével, azzal a területtel, ahonnan a vásárt felkeresték. A lefoglalás a szokásjogban gyökerezett, így nehéz volt ellene tenni. A vásárra igyekvõ kereskedõk túlságosan könnyû prédának bizonyultak ahhoz, hogy egy egyszerû vásárkiváltság valódi védelmet kínálhatott volna nekik. Aki a vásárra utazókat feltartóztatta, az bûnt követett el, ennek ellenére ezrével ismerünk olyan eseteket, amikor a vásározók áruit valamilyen tartozás miatt lefoglalták, a lefoglaló pedig igazát hajtogatva védekezett, és általában haja szála sem görbült. A biztonságos, a lefoglalástól mentes kereskedést nem csak a vásári védelemmel próbálták elérni. A nemesi szabadságjogok egyik legfontosabbika az volt, hogy nemest és áruját hacsak nem kapták rajta bûntett elkövetésén, vagy hoztak ellene ítéletet nem lehetett letartóztatni és lefoglalni. Egyes városok örök idõkre tehát nemcsak a vásárok idõtartamára szóló mentesítést kaptak a királytól, hogy élelemszerzés végett útra induló polgáraik nem foghatók el. E kiváltságok sem tudták azonban a feltartóztatás jogát igazán kikezdeni. A vásár nemcsak szabad volt, hanem nyilvános is. A nyilvánosság egyrészt azt jelentette, hogy az árusítás csak nappal folyhatott, másrészt mindenki által megközelíthetõ téren történt. Nem véletlenül írták elõ a nyilvános árusítást a középkori piaci szabályzatok. Az áru minõségét, a pénz valódiságát, a mértékek és mérlegek helyességét csak világosban lehetett megállapítani, ráadásul vita esetén a többi vásározó tanúságot tehetett E számunk szerzõi Gabonakereskedõk kínálják árujukat Firenzében. Festmény, 14. század arról, hogy valamelyik fél kárt szenvedett-e vagy sem. A középkori szabad vásár kivételes alkalom volt. Hiába volt a vásári kiváltság, hiába a biztonságos kereskedést garantáló más privilégiumok, a lefoglalás nélküli, általánosan biztonságos kereskedést csak a természetjog elvei és az újkor gazdasági változásai hozták el. A középkori szabad piac nem volt a szabadpiac elõfutára. TRINGLI ISTVÁN ALFÖLDI LÁSZLÓ a földtud. doktora, egy. tanár (ELTE); BENKÕ LORÁND akadémikus, professor emeritus (ELTE); BEREND T. IVÁN akadémikus, egy. tanár (UCLA, USA); CSABA LÁSZLÓ akadémikus, egy. tanár (CEU); FARKAS ILDIKÓ PhD, tud. mts. (MTA TTI); GLATZ FERENC akadémikus, ig. (MTA TTI); HORNYÁK ÁRPÁD PhD, egy. adjunktus (PTE); PALÁDI-KOVÁCS ATTILA akadémikus, kutatóprofesszor (MTA NKI); PALÁNKAI TIBOR akadémikus, professor emeritus (Corvinus Egyetem); SIMAI MIHÁLY akadémikus, kutatóprofesszor (MTA VKI); TRINGLI ISTVÁN a tört. tud. kand., fõmts. (MTA TTI); VÁMOS GYÖRGY szerkesztõ; WEISZ BOGLÁRKA PhD, tud. mts. (MTA TTI) Rövidítések: CEU: Central European University, ELTE: Eötvös Loránd Tudományegyetem, egy.: egyetemi, ig.: igazgató, kand.: kandidátus, MTA: Magyar Tudományos Akadémia, mts.: munkatárs, NKI: Néprajzi Kutatóintézet, PTE: Pécsi Tudományegyetem, tört. tud.: történelemtudomány, TTI: Történettudományi Intézet, tud.: tudományos, UCLA: University of California, Los Angeles, VKI: Világgazdasági Kutatóintézet 44