ANGYALI TÖRTÉNETEK A POKOLBÓL

VUJITY TVRTKO ANGYALI TÖRTÉNETEK A POKOLBÓL

Ágika emlékére Ajánlom ezt a könyvet Angyalkáimnak: Benjaminnak és Barnabásnak, Gyöngyinek, hséges páromnak, Krisztináimnak: Bényeinek, Bomberának, Pigniczkinek, kiváló kollégámnak, Augustine Beechernek. Sierra Leone sokat szenvedett népének és mindazoknak, akik hiszik, hogy a pokolban is élhetnek Angyalok.

ALEXANDRA

Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni, vagy sugározni bármely formában vagy módon, a kiadóval történt elzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle összefzésben, borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került. Nógrádi Gergely, Vujity Tvrtko, 2004 Pécsi Direkt Kft. Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója 7630 Pécs, Alkotás u. X Telefon: (72) 777-00xx Felels kiadó a Kft. ügyvezet igazgatója Mszaki vezet: Mátay-Mayer Gergely Borítóterv: Nagy Péter Borítófotó: Kaiser Ottó, Yannis /Reuters

Fotók: Talán Csaba, Márványi Péter, Bodrossy János, Kis Aurél, Pénzes István, Veres Viktor, Varga Gábor, Szilágyi Béla, Czag Balázs, Paulino Oríbe, Fehim Demir/Ikre, Reuters, Vujity Tvrtko Szerkesztette: Balázs Tördelte: Bocz József

Tartalom Az Evelyne-akció... 5 Tarzan és Csita... 61 Szarajevó 1994/2004... 75 Sorel az olimpián, avagy a Nagy Kaland... 105 Izland Utazás Jégföldre... 112 Szahara... 121 Történetek a Pokoli Történetekrl 3... 144 Barátom, a paralimpikon... 144 A boszorkánykonyha... 146 Kalandorok a Magas-Tátrában... 148 Látni a Szzanyát!... 150 Árvíz a Kárpátokban... 151 Ágika... 152 Búcsú a magyartól... 156 A háború vége... 156 Gyöngyi visszatér... 157 Horgászversenyen a Napló... 159 Pokoli Történetek Angyali Történetek: tények, számok, érdekességek... 160 Az Evelyne-akció Apakeresés Sierra Leonéban Somewhere Over The Rainbow A téren állók lelkes kiáltásban törtek ki, amint meglátták a lányt. Az égen sötét, tömör felhfal emelkedett, a lány szeme mégis úgy csillogott, mintha a nap tükrözdne vissza benne. Az emberek versengve nyújtogatták felé a papírcetliket, füzetlapokat, újságokat, hogy a lány dedikálja ket. Arrébb, az ácsolt színpadon már lázasan serénykedtek a roadok, épp a hangot

állították be. Ez csupán egy fellépés volt a sok közül. Evelyne-t, amint a többi megasztárt, tenyerükön hordozták az emberek. És Evelyne, ahogy mindig, ezúttal is elbvölte ket a kedvességével. Kedvesség igen, azt hiszem, ez Evelyne titka. Többen azt állítják, hogy a kedvesség juttatta tovább fordulóról fordulóra a pécsi lányt, és nem elssorban a hangja. Nem tudom. Nem értek a hangokhoz. A belle áradó kedvességet azonban én is észlelem. És hibái mellé, kedvességbl Evelyne-nek bségesen juttatott a Jóisten. Hanem a kedves emberek gyakorta kiszolgáltatottá válnak. A mai kor a számítóknak, a mkedveseknek kedvez. Gyanús, ha valaki önfeledten mosolyog. Ha átadja a helyet a villamoson. Ha felhív, hogy mi van veled. Ha egy csokoládés minyonnal lep meg a születésnapodon. Vagy ha felajánlja, hogy beköltözés eltt segít kitakarítani az új lakásodat. Evelyne ilyen volt. Szeretett szeretni, és mindennél jobban vágyott rá, hogy viszontszeressék. Hogy miért? Talán azért, mert sosem volt apja. A Sierra Leone-i közgazdászhallgató, Ahmed Brahim Kandeh, lánya születése eltt egy hónappal, visszatért hazájába. S a kis Kandech Evelin Noémi, mert valójában ez Evelyne hivatalos neve, hosszú évekig csak álmodozhatott a papáról. Az is lehet, hogy a pécsi lány a brszíne miatt áhítja olyannyira, hogy szeressék. Els hallásra furcsa amit írok, igaz? De azonnal megmagyarázom. Miközben a jóérzés emberek már gyermekként is odavoltak a mosolygós félvér kislányért, Evelyne-nek számos inzultust kellett átélnie a kilencvenes évek Magyarországán. Csúfolták, gúnyolták a brszíne miatt. Késbb, már felnttként, belefutott néhány niggerezésbe is. Ami azt illeti, a saját brömön éreztem, némely embertársam mennyire moha agyilag. Horvát barátommal, Vilivel néha horvátul beszélgettünk. Emlékszem, egy alkalommal egy prémvadász kinézet, csüng bajuszú testes férfi lépett oda hozzánk, és ízesen a következt mondta: Ha magyar kenyeret eszel, beszélj is magyarul! Hát igen, a nyolcvanas évek Pécsén (is) voltak figurák. Például ez a prémvadász, akinek a nyakából, pontosabban a nyaka köré tekert prémsálból folyton egy pár rókaszem villogott az emberekre. De t azért kevesen ismerték. Meg hát nem is nagyon rajongtak érte. Nem így Leonardóért, a marcona rendrért, aki a város büszkesége volt, amíg nyugállományba nem vonult. A Széchenyi téren látott el szolgálatot, és kkeményen betartatta a rendet. t egész Pécs ismerte. Ahogy a perecest is. A pasast micisapkában, fehér köpenyben. Ma is ott áll a Király utcán, és mély gyomorhangon darálja: Csak egyenként, csak sorban, kérem, ne tülekedjenek! Persze, egy lélek sem áll sorba perecért. Vagy ott van az az sz hajú, ersen sminkelt ids asszony, aki szép ruhájában, két brszatyorral a kezében folyton siet valahová. Menet közben billegeti a fejét és üveges szemmel bámul maga elé. Akik nem pécsiek, kinevetik, bolondnak tartják. Ám a helyiek együtt érzek vele. Tudják, miért vannak alkarján a tetovált számok. Bizony, a nénit friss házasként hurcolták a nácik Auschwitzba, és a szeme láttára végezték ki a férjét. A háborút követen egyike lett a holokausztot túlél négyszáz pécsi zsidónak. És hát a város jelképe lett az a kávébarna kislány is, aki a ftéren, a ciszterci Nagy Lajos Gimnáziumból szaladt ki társaival az iskolakapun, kicsengetés után. Azért ne feledjük, hogy még a nyolcvanas-kilencvenes években is feltn jelenség volt egy fekete ember

Magyarországon. Emlékezzünk csak Taszárra, amikor a kiment kapó fekete katonák után tátott szájjal fordultak meg a helyiek. Szóval ott volt a sötét br kislány a hófehér anyukájával, és mi persze mindannyian ismertük a történetét. Néha szerencsém volt Evelyne-hez különböz városi rendezvényeken is, hiszen hatéves kora óta énekelt közönség eltt, s szinte nem volt olyan ünnepség, amelyen ne hallottam volna népdalt énekelni. Úgy van, jól látják: magyar népdal szólt a fekete torokból, bár Evelyne sose tagadta, hogy Aretha Franklin stílusa közelebb áll hozzá, mint mondjuk a Nyílik már a pipacsvirág. Láttam ugyan fellépni a kislányt, de arról értelemszeren fogalmam sem lehetett, hogy milyen vívódások, milyen lelki kínok gyötrik. És itt most nem elssorban arra gondolok, hogy apa nélkül kellett felnnie, hisz errl késbb bven lesz szó. De a kis Evelyne-t olyan apró momentumok is zavarták, mint például hogy széles az orra. Ugye, els hallásra milyen semmiségnek tnik a dolog? Ám egy kamaszodó lány életét megkeserítheti ez az apró, esztétikai kérdés. Különösen, ha az embert érzéketlen és primitív emberek veszik körül. Mint például Evelyne egyik tornatanára, aki egy szem savanyú cukrot ajánlott föl annak a diáknak, aki a legtovább tudja az orrán egyensúlyozni a labdát, ám Evelyne-t már az elején kizárta a versenybl, mert neki amúgy is rettenetesen széles a heftije! Abban az idben a lány sokkal gyakrabban kérdezte: Anya, miért ilyen az arcom?, mint azt, hogy Anya, ki az én édesapám?. Persze, sose mások eltt. A kilencvenes évek végén közelebbi kapcsolatba kerültünk Evelyne-nel, de nekem egyszer se beszélt démonairól. Mieltt bárki rosszra gondolna, és a bulvárlapok egymást víz alá nyomva lihegnének az ajtóm eltt, szeretném tisztázni: a közelebbi kapcsolat mindössze haverkodást jelentett! Evelyne egy közeli utcában lakott Pécsett, s mivel az egyik legjobb barátommal, Marcival járt, ezért természetes volt, hogy viszonylag gyakran láttuk egymást. St egy idben reggelente én vittem be a középiskolába, mert állandóan késésben volt. De ezt se beszéltük meg elre. Egyszer csak láttam, hogy a csuromvizes hajú, kávébarna lány botladozva rohan lefelé a meredek utcánkban. Hová-hová? kiáltottam utána. Suliba integetett vissza. Késésben vagyok. Gyere, leviszlek kocsival, épp most indulok! Nem kellett sokáig gyzködnöm. Mivel akkoriban én is rendszeresen jártam a városközpontba, reggelente együtt mentünk le a hegyrl. Folyton késett, egyszeren képtelen volt idben elkészülni. Mvészlélek? Nem tudom. Csak annyi volt bizonyos, hogy az utolsó utáni pillanatban ugrott ki az ágyából, rohant zuhanyozni, magára rántott egy pamutpulóvert, s lezuhant a pipereasztal mellé, hogy megfésülje vizes haját. Aztán egy alkalommal együtt buliztunk, és végleg a bizalmába fogadott. Lejött a színpadról, hiszen akkor is énekelt, leült az asztalomhoz, és barackbefttet rendelt. Az volt a kedvence. Szeretem ezt az együttest kezdte, és ábrándos szemmel nézett a félhomályba. Marci barátom képzmvész volt, de állandóan zenekarokat alapított, amelyekben mindössze egy közös pont volt Marci személyén kívül: mindegyiknek Evelyne volt az énekese. Olyan vagyok, mint ez a kis kóró mutatott hirtelen Evelyne az asztal közepén álldogáló cserepes virágra. Ha nem öntöznek, meghalok. Tudtam, mire gondol. Mint említettem, gyermekkora óta elképeszt szeretetéhség dübörgött Evelyne-ben. Egy simogatás, egy jó szó olyan volt neki, mint virágnak a víz. Nem igazán tudtam mit hozzáfzni a hallottakhoz, csak elmosolyodtam. Evelyne

visszamosolygott, azt hiszem, abban a pillanatban épp erre volt szüksége. Ez a legrondább alátét, amit valaha láttam mutattam a cserepes növény alatt díszelg répasárga manyag borzalomra. Evelyne elnevette magát. Egy kedves ismersünkrl kezdtünk beszélgetni, aki állítólag Ománba nsült. Jó messze van tndött Evelyne. Vajon mi van messzebb, Sierra Leone vagy Omán? Megfogott a kérdésével, mert ha valaki rápillant a térképre, láthatja, hogy Budapesthez viszonyítva nagy eltérés nincs a távolságokban. Viszont máris Sierra Leonénál tartottunk. És akkor Evelyne belekezdett abba a történetbe, amelyet ha részleteiben is, de ma már sokan ismernek ebben az országban. Volt egyszer egy Sierra Leone-i diák, bizonyos Ahmed Brahim Kandeh, aki fekete br volt és mohamedán. Pécsett tanult közgazdaságot, ott is akart letelepedni. Beleszeretett egy Czeglédi Éva nev lányba, és három évig éltek lángoló szerelemben. Ahmed olyannyira komolyan gondolta az Évával közös jövt, hogy egy pillanatig se tiltakozott, amikor a lány közölte, hogy állapotos. A sors azonban, mint annyiszor, ezúttal is közbeszólt. Mindössze egy hónappal a kis Evelyne születése eltt Ahmed vészjósló arccal jött haza az egyetemrl. El kell utaznom mutatta könnyezve Évának a tanulmányi osztályra címzett Sierra Leone-i levelet, amelyen hivatalos állami pecsét díszelgett. Behívót küldtek. Háború van a hazámban. Hadköteles vagyok. Éva hallgatott. Aztán mégis ert vett magán és bátortalanul kérdezte: És ha nem mennél? Ahmed megrázta a fejét. Az lehetetlen. Ha nem engedelmeskedem, a családomon torolják meg. Éva lehajtotta a fejét. Mintha megérezte volna, hogy ezzel egy csapásra köddé foszlanak a szeret családról sztt álmai. Ahmed pakolt, és zokogva bár, de ment. Az egyetem legjobb kép fekete diákjának csinos arcát szinte felpuhították a könnyek. Úgy neveld, ahogy én nevelném! tette rá kezét Éva domborodó pocakjára a ferihegyi repültéren. A lánynak nem jött ki hang a torkán: némán bólintott. Egyszerre volt a legboldogabb és a legboldogtalanabb n a földkerekségen. Éveken át vágyott gyermekáldásra, els házasságát is azért bontotta fel, mert nem született a párjától babája. Most csupán néhány héttel volt a szülés eltt, de elveszítette azt, akire tulajdonképpen felépítette az életét. Csonka családban, magányosan nevelni egy gyermeket? Ó nem, Éva nem erre vágyott! Ugyanakkor a törékeny lány nem ismert félelmet. Megrázta cseppnyi öklét a sors felé, fogát összeszorítva igyekezett nem összeroppanni. És majdnem napra pontosan egy hónappal azután, hogy Ahmed eltnt egy Tu-154-esben Ferihegyen, világra jött Kandech Evelin Noémi. Igen, ismét jól látják a kedves olvasók, nem elírás: Evelyne eredetileg Evelin Noémi, és egészen a Megasztárig ezen a néven ismerték Pécsett. A baba már születése után néhány pillanattal olyan fülsiketít hangon visított, hogy a szülésznben szinte meghlt a vér. Igazi kis primadonna a lelkem, bizonyára operaénekesn lesz belle mondta, és nem tévedett nagyot. A szülészeti osztályon Evelyne csodájára jártak. Nem srn láthattak ilyen gyönyör, fejlett, göndör fürtös, fekete br babát. Némelyik anyuka irigykedett is, mert amikor megérkeztek a rokonok babanézbe, és megálltak az üvegfal eltt, egytl egyig azt mondták: Jaj, de aranyos

ez a kis Bélus (Marcika, Julcsi, Tomika, Peti, Aranka stb.), de nézzétek csak ott oldalt, azt a hajas, fekete tündért, hát az valami csoda! Czeglédi Éva kalapáló szívvel vette karjába kislányát és Evelyne pillantása feledtette vele, hogy most következik csak a neheze. Az igazság az, hogy az ifjú anyuka akkor még bízott szerelme visszatértében. Ha valaki azt mondja neki, hogy többé sosem látja viszont Ahmedet, biztosan kinevette volna az illett. Nem sokkal születése után Evelyne-t megkeresztelték, noha édesapja mohamedán vallású volt. A kislány számára hosszú évekre ez volt az utolsó szent és békés lépés az élet vadonjában. Az évek teltek, s Ahmed csak leveleiben volt jelen a család életében. Néha, a nagy ünnepeken Evelyne telefonon is hallhatta édesapja hangját, de akkoriban még nem tudatosult benne, hogy mit is jelent a szó: édesapa. Evelyne és Éva között évekig nem volt téma, hogy csonka családban élnek, noha az anya sosem titkolta lánya eltt, hogy mi is valójában a helyzet. Aztán egyszer, amikor Evelyne már nyolcéves lehetett, leguggolt az utcán egy girhes, kivert kutyához, és azt kérdezte tle: Édesem, te is egyedül vagy, téged is elhagytak? És akkor fájdalom hasított Éva szívébe. Az is szócska úgy érte, mint egy trdöfés. Megértette, hogy hiába igyekezett megadni mindent a kislányának, akár erején felül is, a legfontosabbat nem adhatta meg neki: azt, hogy apja legyen. Nem várta meg a karácsonyt, még aznap este feltárcsázta Ahmedet Sierra Leonéban. Ám a sors megint csavarintott egyet Evelyne-nék történetén: a számon egy vadidegen férfi jelentkezett, aki hadaró angolsággal, pattogó mondatokkal igyekezett valamit elmagyarázni. Mivel Éva nem tudott angolul, semmivel sem lett okosabb. A háttérben azonban puskalövések zaja hallatszott. Nyilvánvaló volt, hogy baj van Sierra Leonéban. Éva így kénytelen volt belenyugodni, hogy az utolsó Ahmeddel közös fonál is elszakadt. Elvette szerelme korábbi leveleit, és egyenként visszaragasztotta a borítékjukat. Aztán, kéthavonta egyszer, újra bedobott egyet közülük a postaládájukba. Tudta, hogy Evelyne minden áldott nap úgy jön haza az iskolából, hogy els útja a postaládához vezet. Saját postaládakulcsa volt, és amikor meglátta, hogy írt az apja, örömkönnyekkel a szemében futott anyjához, kezében lobogtatva a levelet: Anya, apa írt! Kedves Lányom! állt Ahmed egyik levelében. Nagyon sokat akarok tudni mindenrl, hogy mit csinálsz most, jól tanulj és sokat, küldök képet. Itt nehéz minden, de jól vagyunk. Édesapád. Az Isten adta nekem ezt a gyereket mondogatta magának Éva, egyre szebb lányában gyönyörködve, kárpótlásul azért, hogy elvette a szerelmem. A kamaszkor nehéz idszak volt. Apa nélkül egy lány számára szinte lehetetlen lelki sérülés nélkül átvészelni az életnek ezt a bonyodalmas korszakát. De Evelyne-re jól hatott a dac, az édesapja utáni vágy. Keménnyé, kitartóvá tette. S a remény, hogy akár a következ pillanatban is betoppanhat a papa, átsegítette a nehézségeken. Akkoriban lett a lány egyik legfbb jellemzje a makacsság. Ez a tulajdonság persze minden gyermekben megvan, de legalább tízszeres adagot kapott belle. Ezért aztán néha megszenvedtek vele a tanárok, de saját anyja is. Ugyanakkor Evelyne temperamentumos ifjú hölggyé cseperedett. Részese lett minden csínynek, tréfának. Alapveten vidám kölyök volt, csak nagy néha hervadt le a mosoly az

arcáról, amikor édesapjára tereldött a szó. Egyszer váratlanul két kezébe fogta anyja kezét, és olyan komolyan nézett rá, ami nem is illett bohó, eleven természetéhez. Anya, találkozni fogok én valaha is apuval? Hát persze, kislányom simogatta meg a fejét Éva. Nem is olyan sokára. Evelyne úgy maradt még egy pillanatig, mozdulatlanul, az anyja szemét vizsgálva, aztán már futott is tovább. Talán, ha nincs Evelyne-ben ennyi élni akarás, vidámságra való hajlam, akkor sérülten jutott volna túl a felntté válás sivár és vigasztalan ösvényén. Így azonban, mire tizenéves kora végére ért, csupán az apahiányból adódó, végletekig halmozódó szeretethiány lett egyetlen veszélyesebb vonása. Hogy miért írom azt: veszélyesebb? Mert akirl látszik, hogy majd megbolondul egy jó szóért, egy simogatásért, az védtelenné lesz a mai szívtelen és számító világban. Ez a kor nem a reneszánsz embereké, akik csordultig telt szívvel közelítenek emberhez és természethez. A korszellemet tekintve tehát tagadhatatlanul kétes érték báj volt Evelyne nyíltsága, emberszeretete, de akinek még nem htötték ki szívét az élet mindennapi csatái, az hamar megkedvelte a mosolygós lányt. Talán nem véletlen, hogy Evelyne els felnttkori szerelme a romlatlan és szintén folyton mosolygó, indiai származású Siva volt. Az orvostanhallgató fiú New Yorkból érkezett Pécsre, s egészen a diplomázásig együtt lakott Evelyne-nel. Aztán hazautazott, és lassan kihlt a szerelmük. Evelyne-nek alighanem elég volt ismeretlenül is imádott apja után vágyakozni, nem akart még egy elveszített férfit. Amikor az All You Need Is Love cím szerelemkeres msor meglepetésként Magyarországra hozta az akkor már országosan ismert Evelyne szerelmét, a lány már csak pusztán baráti érzelmeket táplált Siva iránt. De ne szaladjunk ennyire elre. Még csak a Megasztár indulásánál tartunk, és a jelentkezési lapnál, amelyet az egyetemista Evelyne, saját bevallása szerint csupán heccbl töltött ki és küldött el a verseny szervezinek. Valljuk meg szintén, torkig vagyunk már az ötperces sztárokkal. A médiumok néha felkapnak valakit, igyekeznek vele eladni a lapot, a tévés magazint, aztán a kukába dobják. Ráadásul olyankor, ha egy országban nehéz a kiszámítható jövre építeni s minden bizonytalan, százezrek álmodoznak gyors sikerrl, meggazdagodásról. Ezért jelentkeznek a valóságshow-kba, ezért hajlandóak akár nyílt színen szeretkezni, bárki eltt levetkzni, lemenni kutyába, a producer ágyába bújni, szóval akármire a siker érdekében. Hol van már az az id, amikor egy tehetségnek hosszú évek munkája kellett a népszerséghez! Mindezt csak azért írom le, mert a TV2 nem ötperces sztároknak indította el a Megasztárt. Valóban tehetségeket keresett, még ha a jól bevált kereskedelmi televíziózás eszközeit használta is a tehetségkutatásra. A Megasztárt az olyan ritka igazgyöngynek számító tehetségeknek találták ki, amely a tenger mélyén megbújik egy kagylóban, csak le kell merülni érte. Rengeteg tehetség van ebben az országban, de ahhoz, hogy kibontakozzanak, lehetséget, esélyt kell nekik adni. A Megasztár ezt a feladatot vállalta. Természetesen számtalan jelentkez akadt, aki nem volt tisztában a képességeivel. Talán emlékeznek még a kedves olvasók az It s Incredible cím klasszikust eladó testvérpárra, vagy az Ers néven bejelentkez roma srácra, esetleg a fürge rókalábak feledhet prezentálására. Soma, Pierrot, Presser, Bakáts, Pély olykor a kínok kínját volt kénytelen kiállni, de végül kialakult egy ers élmezny, és onnantól már csak az volt a kérdés, melyik versenyz fog ki rossz vagy jó napot.

Lehet, hogy most megköveznek, de az els dönts adásokat nem nagyon követtem figyelemmel. Történt ugyanis, hogy a feleségem élete egyik legfontosabb meccsére készült a monori kismamacsapattal. Tudják, az az NB l/b-s gárda, ahol a tíz játékosnak tizennégy gyereke van, de már a tizenötödik is készüldik. A monori kismamacsapat tehát veretlenül vezette a bajnokságot. Következett egy kiscsapat, majd a PVSK igen komoly játékert képvisel ificsapata, mégpedig Gyöngyi húgával, Barbarával a soraiban. Amikor a sérülése miatt Gyöngyinek fel kellett adnia profi sportolói pályafutását, elárulta, hogy már csak egyetlen sportálma van: szeretne egyszer a húga ellen játszani. Ám ahogy Murphyt ismerjük: ez azóta sem jött össze a két Zsolnay lánynak. Vagy Gyöngyi szült, vagy Barbara volt sérült, de öt évig újra és újra elkerülték egymást. Holott ugyanazon a poszton játszottak csapataikban, tehát egymást fogták volna. Volna, írom, mert mondom, évekig nem jött össze a nagy találkozás. Idén azonban sem szülés, sem sérülés nem jött közbe, legalábbis az utolsó napokig. A PVSK ificsapata elleni meccs eltti héten ugyanis Gyöngyin embereset taszajtottak egy felugrásnál, és rosszul érkezett vissza a talajra. Bokacsonttörés! Nem akartam elhinni. Gyöngyi sírt, én pedig átöleltem Benjamint, aki akkoriban már rendszeresen járt velem a meccsekre, háromharangú csilingeljével, és torkaszakadtából kiabálta, hogy Hajrá, anya!. Ezúttal azonban is néma csendben nézte, ahogy anyja lebiceg a pályáról. Ennyi simogattam meg az arcát, és keserség szorította össze a szívem. Aztán eljött a hétf, és Gyöngyi feltárcsázta a válogatott gyúróját. A gyúró elmondta, hogy mit szedjen, milyen krémet használjon, és persze hogy vegyen egy bokamerevítt. De azt mindannyian tudtuk, hogy a feleségem pár hétig mindenképpen pihenre kényszerül. Azért elsántikált az edzésekre, hogy legalább lelkileg támogassa a csapatot. A mérkzésre is beöltözött, ahogy évekkel korábban, a használhatatlan térde ellenére is ott ült minden meccsen a kispadon a PVSK szerelésében. Jött Barbara, leült Gyöngyi mellé, váltottak néhány szót. Mi Benjaminnal éppen ropit vásároltunk egy mozgóárustól. Egyszer csak hallom, hogy felmorajlik a közönség. A pálya felé fordultam, és szoborrá merevedtem. Gyöngyi sántikált a kezdkör felé. Na nem! ingattam a fejem mérgesen. Felkaptam Benjamint és lefelé indultam a lelátón. Abban a pillanatban sípszó harsant: elkezddött a játék. Dermedten álltam, karomban a kisfiammal. Csak akkor huppantam le az egyik ülésre, amikor böködni kezdték a hátam, hogy nem látnak tlem. Gyöngyi elképeszt fájdalommal csinálta végig a találkozót, de valóra váltotta az álmát: Barbarával játszhatott egy pályán. A Monor nyert és feljutottak az els osztályba. És valahogy baromira nem érdekelt, hogy Evelyne a középdöntbe jutott. Egészen addig, míg egy nap meg nem csörrent a telefonom. Evelyne édesanyja, Czeglédi Éva volt a vonal túlsó oldalán. Arra kért, hogy vigyázzak a lányára, mert elször van teljesen egyedül Pesten. Be kell vallanom, hogy egy pillanatig nem esett le, kirl is van szó. Aztán összekapcsoltam az aggódó anyuka hangját a Megasztár akadályait sikerrel vev kávébarna lány személyével, és kitisztult a kép. Felvettem a kapcsolatot Evelyne-nel, és onnantól kezdve szinte napi kapcsolatban maradtunk. Hagyománnyá tettük, hogy minden szombat este, a verseny után elmegyünk vacsorázni. Mi pedig Gyöngyivel megalakítottuk a kétszemélyes Evelyne Fan Clubot. Valahogy mindig olyan magányosnak tnt a pécsi lány. Tóth Veráért ott izgult a néztéren a család, odahaza pedig egész Tapolca. Oláh Ibolyához minden egyes szombaton megérkezett

Anyácska egybusznyi tiszadobival. Schmidt Verát a kedvese várta a színfalak mögött. Szóval mindenkinek volt kibe kapaszkodnia, csak Evelyne bolyongott egyedül a verseny alatt. Nagy néha lett társasága, de abban kevés köszönet volt. Ugyanis az újságírók szimatolták körül újra és újra, véres gossipra vadászva. Addig kerülgették, míg kiszimatolták a címlapsztorit a Sierra Leone-i apának végleg nyoma veszett. Hogy erre mibl következtettek? Evelyne-nek abból a félmondatából, amely így szólt: Hiába hívjuk aput, nem jelentkezik a korábbi telefonszámon, a leveleink pedig sorra visszajönnek. Gondoltam egyet és az Interpolhoz fordultam. Velük kerestettem Ahmed Brahim Kandehet. A londoni központban figyelmeztettek, hogy akár több esztendbe is belekerülhet, mire megtalálják. De abban a pillanatban nem láttam más lehetséget a férfi felkutatására. Evelyne határtalanul boldog volt, amikor megtudta, hogy elindítottam az apja keresését. Kérdezte, hogy mit tehet cserébe. Közöltem, hogy természetesen semmit. Aztán mégis úgy gondoltam, hogy ha már Pécsnek ilyen gyöngyszeme van, igenis tudja meg ország-világ, hogy a Mecsek aljáról jött ez a lány. Ezért azt kértem Evelyne-tl, hogy minden egyes éneklése után jegyezze meg egyenes adásban, hogy pécsi. Ennél többet nem is tehetne viszonzásképpen. Így is lett. De természetesen ettl függetlenül is rabja lettem Ahmed felkutatásának. Leültem az internet elé, és beütöttem a keresbe Sierra Leonét. Egyetlen szempillantás alatt jajveszékeléssel, fájdalommal telt meg a monitor. Zilált és gonosz tekintet forradalmárok, megalázott, törékeny nk képeit láttam. Tudósításokat tömeges kivégzésekrl, elltt végtagú gyermekekrl, kivérzett vénségekrl. Ha a föld minden zugát átkutattam volna, akkor se találtam volna ennyi szörnységet, mint ebben az egyetlen országban. A bn és a fájdalom drámájától megroppant a szívem, és könnyes részvét öntött el. Sierra Leonéban az elmúlt hosszú évek során Afrika talán legvéresebb polgárháborúja folyt. Amikor a szomszédos libériai polgárháborúba beavatkozó nyugat-afrikai békefenntartók (ECOMOG) Sierra Leonéban alakították ki bázisukat, a libériai lázadók vezére, Charles Taylor feldühödött. Fogta magát és 1991-ben egy második frontot nyitott Sierra Leonéban, majd közvetve az bábáskodásával alakult meg a Foday Sankoh vezette Forradalmi Egység Frontja (RUF). Sankoh és Taylor érdekei találkoztak. Sankoh az ország korrupt vezetése ellen állította hadrendbe a tanulatlan, jöv nélküli fiatalokat. Taylor pedig bosszút akart állni a szomszédos állam vezetin, amiért azok beengedték területükre az ECOMOG-ot. Tulajdonképpen Taylor látta el pénzzel, paripával, fegyverrel a RUF lázadóit, de a háború, ha valamivel késbb is, mindenképpen kirobbant volna. A RUF idvel elképeszten megersödött, még arra is képes volt, hogy ukrán és dél-afrikai zsoldosokat szerzdtessen soraiba. Sankohék brutális gaztetteikkel terror alatt tartották az egész ország lakosságát. A nemzetközi szervezetek számára Sierra Leone nem bír túlzott jelentséggel, segítségük nélkül pedig kizárt, hogy a legitim kormány valaha is teljesen visszaszorítsa az idnként újra erre kapó lázadókat. Az utóbbi idben az állami vezetk már arra kényszerültek, hogy megállapodást kössenek a gyilkosokkal. A magukat feladó lázadók háromszáz dollárt kapnak a fegyverükért, s nem vonják felelsségre ket iszonyatos tetteik miatt. A RUF vezetinek pedig magas állami posztokat kínálnak föl. Mindeközben a kínok kínjait átélt lakosságnak el kell fogadnia, hogy az egész családokat lemészároló, megcsonkító bnözk amnesztiában részesülnek. St, a felelsök egy újonnan alakult ideiglenes kormányban is kulcspozíciókhoz jutottak. Komolyan mondom, nonszensz, de Fekete- Afrikában semmin sem szabad csodálkozni. Arrafelé egészen mások a normák. Az emberélet fabatkát sem ér, s hozzá kell szoknod a gondolathoz, hogy holnap vagy akár már ma fejbe lövik az apádat, lemészárolják az anyádat vagy éppen a gyerekedet.

Sovány vigasz, hogy Sierra Leone elnöke enyhén szólva nem örül a lázadókkal kötött egyezmény feltételeinek. De emlékszik még 1999 januárjára, amikor a lázadókat csupán egyetlen hajszál választotta el attól, hogy az egész fvárost elfoglalják. Persze igencsak naiv, aki azt hiszi, hogy mostantól kezdve paradicsomi állapotok uralkodnak majd Freetownban és a többi nagyvárosban. A helyzet semmivel se jobb, mint az elmúlt években bármikor. Sankoh kezébl nagyjából kicsúszott a lázadók irányítása, de ez t már nem túlzottan érdekli: Freetown egyik hatalmas villájában sütkérezik, és tesz rá, hogy a kilátástalan helyzetbl, nagyon rossz szociális körülmények közül induló kamaszok szabadon garázdálkodnak, kínozzák és pusztítják az ártatlan lakosságot. De tényleg, magyarázza meg ezt nekem valaki, könyörgök! Miért? Miért kell ártatlan emberekbe géppuskasorozatot ereszteni? Mert ha háborúban, harc közben teszik el az ellenfelüket láb alól, az valamelyest igazolható. De miért kell ezeknek a még gyermek lázadóknak kiirtani teljes családokat, nket és gyerekeket, akik semmirl sem tehetnek? A csetnikek boszniai vérengzései jutnak eszembe, no meg a számos közép- és ókori hajtóvadászat, amely megannyi ártatlan ember életét követelte. Az értelmetlen öldöklésre nincs mentség. S talán Sierra Leonéban az a legdühítbb, hogy mégis van. Hogyha egyszer végleg véget ér majd az rület, a sokszoros gyilkosok mosolyogva állhatnak odébb. Sierra Leone az egyik legértékesebb ásványkincs, a gyémánt hazája. A gyémántbányák a szegények lakta vidékeken találhatóak. Libéria a gyémántokat kéri a RUF támogatásáért cserébe. Ezért Charles Taylorék is felelsek az idnként újra fellángoló polgárháborúért. Ugyan mit érdekli Taylort és bandáját, hogy a rajtaütésszer gerillatámadásokkal operáló, 30 ezer fs RUF tagjainak többsége még el sem érte a felnttkort, st, nem ritka közöttük a mindössze kilenc-tíz éves harcos sem. Amúgy ezeket a kölyköket általában meglehetsen brutális módon toborozzák. Azzal kényszerítik ket katonáskodásra, hogy egész egyszeren lemészárolják a szüleiket, st, még a falu fnökét is, így az árváknak minden kapcsolatuk megsznik az otthonukkal. Persze ettl még a kisgyerekek nem biztos, hogy kimennének a harctérre öldökölni. Úgyhogy alkoholos és kábítószeres állapotban küldik ket bevetésre. És, bár furcsán hangozhat, de k még jobban járnak, mint gyengébb testfelépítés társaik. Ez utóbbiakat ugyanis a lázadók az anyjukkal együtt pajzsként használják a tzharcban. Az egykori megszállt települések civil lakosait a RUF emberei (emberei?) megcsonkították, hogy még véletlenül se foghassanak fegyvert (na nem mintha ez valaha is eszükbe jutott volna szerencsétleneknek). Asszonyaikat, gyermekeiket megerszakolták, házaikat puszta szórakozásból felégették. Az ENSZ szakérti szerint a RUF kamasz katonáinak bncselekményei brutálisabbak, mint a világ bármely más konfliktusaiban elforduló cselekmények. Egyébként min furcsaság, Sankoh gyerekei közül egyik sem harcolt a RUFban Az ország tele van aknamezkkel, a fiatalok többsége pedig bárminem perspektíva hiányában továbbra is kizárólag a lázadásban látja jövjét. Az egy fre jutó GDP jelenleg 210 dollár, azaz kb. 42 ezer forint évente, ezzel Sierra Leone az egyik legszegényebb ország a földön. A születéskor várható átlagos élettartam pedig az egyik legalacsonyabb a világon: 37 év. Ezen az sem szépít, hogy ebben az adatban szerepet játszanak a lázadók által végrehajtott tömeges gyilkosságok. A polgárháború miatt félmillió ember menekült el az országból (Libériából ennek a

hatszorosa!). A városok körül a kormány menekülttáborokat alakított ki, amelyekben az életkörülmények szinte elviselhetetlenek. Az itt élknek nincs már nevük, nincsenek irataik: semmijük sem maradt. Féltem, hogy Evelyne apja is egy ilyen menekülttáborban tengdik névtelenül, kisemmizve. Így annyi esélyünk lett volna megtalálni, mint tt a szénakazalban. Ennél már az is jobb lett volna, ha arról értesülünk, hogy elhunyt. Az legalább biztos információ lett volna. Ültem az internet eltt, és nem tudtam, mitév legyek. Volt egy nevem, egy nem létez címem, és ennyi. Aztán eszembe jutott, hogy még rendrségi szóviv korából ismerem Suha Györgyöt, aki ma már egy kis afrikai ország, Gambia budapesti konzulja. Szia, Gyuri, Tvrtko vagyok! szóltam bele a kagylóba. Örömmel a hangjában üdvözölt. Figyelj csak, van egy kis problémám. Tudom, mint az Apolló-13 legénységének: Houston, we have a problem! (Houston, van egy kis problémánk!) Azt hiszem, ez egészen más jelleg probléma. Keresünk egy embert Sierra Leonéban. Gyuri hallgatott. Jogos, hisz mit lehet erre mondani. Ott vagy még? kérdeztem egy id után. Aha felelte, csak várom, hogy mi sül ki ebbl a történetbl. Semmi. Ez nem a Kész átverés-show. Kár. Mert ha komolyan gondoltad, amit mondtál, akkor csakis a Lipótot tudom ajánlani. De azt jó szívvel. Miért? Esélytelen? Tökéletesen! Egy embert megtalálni Fekete-Afrikában, különösen Sierra Leonéban körülbelül olyan, mint egy szem porcukrot keresni a játszótér homokozójában. Számítógépes nyilvántartás nincs, az irattárak romokban hevernek, a telefon- és áramszolgáltatás kikimarad Az Interpol? Mi van vele? Annyit tud neked megnézni, hogy rajta van-e a keresett személy a halottak vagy a bebörtönzöttek listáján. Esetleg az eltntekén. Most én hallgattam. Járt az agyam: de hát csak kell lennie valami megoldásnak! Gyurival megbeszéltem egy személyes találkozót, úgyis olyan régen dumáltunk már egy jót. Ezt Evelyne apjától függetlenül is rég meg kellett volna már ejtenünk. És most, hadd tegyek egy hosszabb kitért történetünkben. Kitért, hogy a kedves olvasó megértse, hogy miért volt számomra mindennél fontosabb megtalálni Evelyne apját. Miért szegtem meg a fogadalmamat, mely szerint soha többé nem utazom veszélyes helyszínre, miért vágtam bele a kutatásba, miért akartam, hogy a barátom végre átölelhesse az édesapját, életében elször. Nos, a válasz egyszer: történt valami, ami ráébresztett, hogy mit is jelenthet egy kisgyermek számára a fogalom: édesapa. Ez a valami pedig még most is fájdalmasan hasít bele a gondolataimba: 2003. november 18-án éjszaka egy száguldó rohammentben, a saját kisfiam haldokolt a karjaim között. És ertlenül, szinte utolsó leheletével suttogta: APA. Megkockáztatom, hogy Evelyne álmai és vágyai fölött is szépen átsiklottam volna, mint annyi meg annyi érdekes, szomorú vagy éppen szép történeten, ha nem életem legérzékenyebb és legfájdalmasabb napjaiban ér az apaság fogalmának igazi felismerése. Mert amikor az ember életében rendben mennek a dolgok, kevésbé érzékeny a világ nehézségeivel, társai fájdalmaival szemben. S kicsit korábban, a nagy baj eltt, 2003 kora tavaszán nemhogy

rendben mentek a dolgaim, de életem egyik legboldogabb pillanatát is átélhettem. Éppen Alsópáhokon voltunk akkor a féléves Benjaminnal, és szünet nélkül gyönyörködtünk a kisfiúnkban. Az aprócska gyermek vigyorogva rugózott, térden állt, majd visszahuppant a pocakjára. Fiunk igencsak vitézül verekedte magát a világra; akik olvasták a Pokoli történetek különkiadását, azok tudják, hogy nem volt egy könny meccs a születése. Azóta azonban derék bébiként bátran fedezte fel a környezetét, szülei nagy örömére. Épp a hotel éttermében vacsoráztunk, amikor Gyöngyi egy borítékot húzott el és a fiunk kezébe adta. Benjamin ezúttal rendkívül udvarias volt: nem kezdte el azon nyomban rágni a papírt. Úgy döntött, hogy inkább a húslevesbe vágja. Ám a születése óta eltelt hat hónapban olyan kitn reflexre tettünk szert, hogy mieltt még a boríték elhagyhatta volna gyermekünk kezét, lecsaptam rá, mint apahéja a vacsorára. Kérdn néztem Gyöngyire, aki sejtelmesen elmosolyodott. Kinyitottam a borítékot, egy ultrahangos felvétel lapult benne. Be kell vallanom, hogy elsre nem egészen értettem a dolgot. Emlékeztem még, annak idején a pesti Mongol étteremben ugyanígy tudatta velem, hogy babát vár. De azóta megszületett a kisfiunk, akkor hát miért mutogatja róla újra a régi felvételeket? És egyszer csak megvilágosodtam. Atyaég, újra kisbabánk lesz! Számra tapasztottam a kezem, aztán egész egyszeren táncolni kezdtem. A babahotel gazdag és finom közönsége összevont szemöldökkel nézte, amint kerge birkaként ugrándozom körül a süteményes asztalt. Annak idején, a Mongol étteremben a bajuszos pincért csókoltam szájon. Itt, miután körülnéztem, jobbnak láttam a feleségemet megcsókolni. Mulatni akartam, de hát márciusban Páhokon mulatni! Mit tehettem mást? A szobánkban kiittam a mini bár tartalmát. Minden másodpercben új emberi lélek születik a világra. Ma már hatmilliárdan vagyunk. Üstökösök és középszerek, éhezk és jóllakottak, boldogok és menthetetlenek. És mi is újra egy apró jövevényre vártunk. Egy gyermekre, akinek a bölcsjénél ismét kérd szemmel állok majd, épp, mint a bátyja születésekor, és sóvárogva kérdezem az égieket, hogy vajon milyen élete lesz. Kimondani is alig mertem: kétgyermekes apuka leszek! Gyakran nyúltam a homlokomhoz, mintha lázas lennék és addig ismeretlen, amolyan apukás hangon dörmögtem: hisz az már egy egész kis család! Csodálatos hónapok következtek. Annak ellenére, hogy Gyöngyi ezúttal nehezebben viselte a terhességet. Ez érthet volt, hiszen az orvos iparkodott megjegyezni: tiszteletre méltó dolog, hogy a feleségem ilyen gyorsan újra babát vállal, de nagy bátorság is. Valóban, Gyöngyi maga is érezte, hogy még nem regenerálódott a teste, hogy talán még nincs kész a szervezete az újabb megpróbáltatásra. Ráadásul ez a nyár igen hosszúra és szinte elviselhetetlenül forróra sikeredett. Az emberek esért imádkoztak, a szökkutakban htötték le magukat, és egész nap szirénázástól volt hangos Budapest. Aztán jött a másik véglet: szakadni kezdett az es, mintha dézsából öntötték volna, s közben a szél olyan vadul fújt, hogy egész tetket tolt le a házakról. És jött az árvíz, amely elvitte a házakat is. Azt hiszem, 2003 nyarát feljegyezték a nagykönyvbe az idjósok. Benjamin fiúnk mindebbl persze semmit sem érzékelt, s azt is csak nagy nehezen sikerült vele megértetnünk, hogy anya pocijában egy testvérke készüldik. Szerintem egyszer sem tudta, miért kérik a szülei, hogy újra meg újra puszit adjon a mama hasára, de azért biztos, ami biztos, odacuppantott a meleg kis szájával. Persze az is lehet, hogy alábecsülöm a képességeit, és igenis értette, hogy mit, azaz kit is rejt az egyre gömbölyöd pocak. Pár éve, Benjamint várva Londonba vittem a feleségem, hogy egy hosszú hétvégén még

egyszer, ráérs, gondtalan fiatalokként kirúgjunk a hámból. Mintha éreztük volna, hogy kisfiunk születése után nem lesz módunk az efféle mulatozásra, és az amúgy édes teher egyfajta elkötelezettséget jelent majd, amelybe nem fér bele a világban való röpködés. S valóban, tulajdonképpen születése óta egyetlen percet sem töltöttünk távol Benjamintól. Ezúttal azonban úgy éreztem, hogy szükségünk van Gyöngyivel egy kicsit kettesben lenni. Repüljegyet vettem Párizsba, hogy akkor majd nosza, eltöltünk a Moulin Rouge melletti barátságos kis panzióban egy hosszú hétvégét, és végre csak mi, kettesben, pelenkázás és büfiztetés nélkül, és a mi Benjikénknek kitn helye lesz az oroszlányi papánál, aki annyira imádja, hogy még egy gyerekszobát is berendezett neki; és majd mindennap felhívjuk telefonon és okos szülk módjára megkérdezzük majd, hogy jól viselkedtél ma, kisfiam?, meg hogy ugye, szót fogadsz a nagypapának, kisfiam?, mire majd hüppög valamit, mert mást ugye még nem tud, illetve dehogyis, tudja már mondani, hogy anya, meg apa, de mi erre csak elmosolyodunk, és elbúcsúzunk tle, hogy nemsokára otthon leszünk, kisfiam, és letesszük a kagylót, és visszavetjük magunkat a Champs-Élysées parfümillatú forgatagába. Hát kérem, ehhez képest már a ferihegyi felszálláskor majd megszakadt a szívünk. Gyöngyi egészen a becsekkolásig a mobilján lógott, én pedig úgy Bécs fölött repülve jutottam el oda, hogy legszívesebben harisnyát húznék a fejemre, elkapnám a Berettámat, és nagyon rövid, pattogó mondatokkal arra kényszeríteném a bajuszos pilótát, hogy húzzon vissza Ferihegyre, de a legjobb az lenne, ha a lerobbant oroszlányi repültérre, mert nem bírom tovább a pihés fej kiscsibém nélkül. A repülgép-eltérítésbl semmi sem lett, két órával késbb arcomra fagyott mosollyal vártam a csomagokat a görgknél a Charles de Gaulle-on. Akkor is jól fogjuk magunkat érezni! gondoltam eltökélten, de cudarabbul nem is érezhettem volna magamat. Aztán Párizs, mint valamiféle centrifuga, elkapott bennünket és pörgetni-forgatni kezdett, csillapítván valamelyest a fiunk után sóvárgó szívünk bánatát. De még a szállásadónktól, a jó öreg Sophie mamától is csak azt kérdeztem bátortalanul, miután átvettem a kulcsunkat, hogy vajon jól fogjuk-e magunkat érezni Párizsban. Je l espere! (Remélem!) hangzott a válasz, és hogy nyomatékot adjon szavainak, egy üveg pinot noir-t csúsztatott felém a százhúsz kilós Madame. Sophie asszonyt egy korábbi párizsi tartózkodásom alkalmával ismertem meg, s azóta mindig nála vettem ki szobát, ha a divat fvárosába szólított a sors. Szerettem ezt a nt, mindenekeltt azért, mert a legtöbb franciával ellentétben nem fecsegett megállás nélkül. Általában rövid tmondatokban beszélt, már persze amikor beszélni tudott, mert a jelents súlyfeleslege miatt általában hangosan sípolt a tüdeje. Sophie asszonynak kutyaszeme volt, jóságos kutyaszeme. Teste puha volt, mint a szivacs, és minden egyes találkozásnál barátságosan nyújtotta ernyedt kezét. Biztonságban éreztem nála magam, valahogy mintha a nagyanyám lett volna. Amúgy valószínleg nemcsak én éreztem jól magam a közelében, mert amikor a 2001-es New York-i terrortámadás után az egész világon, így Franciaországban is megcsappant a turistaforgalom, Sophie asszonynak akkor is tele volt a panziója. Mindezt csak azért írtam le, mert Sophie asszony nincs többé. Idén januárban a szíve felmondta a szolgálatot, s bár Benjamin leverte és miszlikekre törte azt a zenél porcelán Eiffel-tornyot, amelyet Sophie a búcsúzáskor a poggyászunkba csempészett, mi Gyöngyivel nem vagyunk képesek kidobni a szemétbe a cserepeket. Összegyjtve tartjuk ket egy befttesüvegben fönt, a konyhaszekrény tetején.

Párizs nem okozott csalódást. Lakkozott karosszékek a Lidóban, a kiloccsantott bortól ragadós köztéri padok a Tuileriáknál, hamutartók tele elhasznált gyufákkal és cigarettacsikkekkel, fekete selyemruhában flangáló, kiélt arcú pillangók a Place Pigalle-n, nehéz sznyegek és csicsás csillárok, csiszolt üvegcsecsebecsék az elegáns utcák kirakataiban, koldusok vörösbarna foltokkal kiszáradt ajkuk sarkában és a számtalan szépítszeres kristályüvegcsén, ezüstszelencén visszatükrözd ezerszín neonreklámdzsungel. S minderre ezúttal ünnepi vakolatot kentek, hiszen július volt, és épp Robespierre, Danton és társaik feleszmélésének 214. évfordulójára készült az ország. Mi a nagy ünnepi készüldés közepette múzeumokba jártunk és igyekeztünk kihasználni méregdrága háromnapos metróbérletünket. Megtaláltuk például Párizs egyetlen magyar éttermét, a Le Paprikát, bár ne tettük volna Három roggyant cigány húzta el a vendégek nótáit, miközben felismerhetetlen nemzeti ételeket szolgáltak fel a rosszkedv pincérek. Esküszöm, a miskolci állomás restije bizalomgerjesztbb! Ittunk hát egy kólát és továbbálltunk. Ám, mintegy fájdalomdíjul, néhány sarokra onnan rátaláltunk Leon bácsi éttermére, amely a világ leghíresebb tengeriétek-specialistája. Huszonhat Leon bácsi mködik a világon, egy Brüsszelben, a többi Franciaországban. Az éttermek mindenütt ugyanúgy néznek ki, épp ahogy az alapító, a nagy Leon száz éve elképzelte. A falakról is maga köszön vissza, népes famíliájának körében, körülötte feltnnek leszármazottai is, akik konyhamvészetükben méltók maradtak híres eldjükhöz. Azonnal fokhagymás kagylót és joghurtos osztrigát rendeltem, amivel nem vívtam ki várandós feleségem tetszését. Megígértem hát neki, hogy amint itt végeztünk, keresünk egy hagyományos éttermet, ahol is csillapíthatja étvágyát valami normális (ezt a kifejezést használta) ennivalóval. Végül a kulináris élvezetek után egy parfümboltban kötöttünk ki, ahol tízezer illat sorakozott a polcokon. Gyöngyi beindult és engem használt mintababának: azaz rám fújta a különféle parfümöt és engem szagolgatott. Még másnap, a repüln is úgy illatoztam, mint egy tavaszi, virágos rét. Miután hazajöttünk, az esztend egyre zavarosabb lett. Sokasodtak az elintéznivalók a Pokoli különkiadásával, és nem sokkal a nyomdai munkák után már el is kezddtek az íróolvasó találkozók. Gyöngyi még tartott néhány edzést kis tanítványainak, de sz közepén leállt az oktatással, és így szinte semmi munkája nem akadt éppen aktuális bébiszitterünknek. A bébiszitterekkel valahogy sosem volt igazán szerencsénk. Az egyik például szó szerint meglopott bennünket. A másik kölcsönkért, nem is keveset, és aztán majdhogynem karhatalommal kellett visszaszereznem tle a pénzt. A harmadik azzal jött, hogy neki napi egykét órát az interneten kell töltenie, mert árutzsdézik. Benjaminnal jól bánt, de megdöbbentett, amikor egyszer arra mentem haza, hogy Benjamin egyedül játszik a szobájában, a bébiszitter meg két szobával arrébb ücsörög a számítógépnél. De a koronát a bébiszitterek ügyködésére kétségtelenül Magdika tette fel. Benjamin akkoriban néha-néha belerottyantott a fürdkádba, és Gyöngyi egy szrt rendszeresített, amivel kimerhettük a vízbl az oda nem való gombócokat. Magdika, akkor, ha kell, itt lesz a falon mutatott a szögre akasztott szrre Gyöngyi, miközben egy apró szöget ütött a falba. Egy hétre rá, a lakásba lépve, látom, hogy Magdika éppen teát szr a konyhában a fürdszobai szrvel!!! volt a legrövidebb ideig az alkalmazásunkban.

Jelenleg Zsuzsa látja el nálunk a gyermekvigyázói feladatot, húsz évig vezetett egy óvodát, és nemcsak profi, de tökéletes is. Nem csoda, ha ma már családtagnak számít nálunk. t már Gyöngyi vette fel, mert akkoriban megszaporodtak a vidéki útjaim. Például Pozsonyba mentem, ahol egy nagy könyvesboltban az úgynevezett keresztapák mutatták be a Pokoli történetek válogatott, szlovák nyelv kiadását. Azaz az a két neves helyi újságíró, akik bábáskodtak a Vigyel som peklo (Láttam a poklot) fölött. A könyv fordítójával, Maria Fazekasovával már a bemutató eltt is beszéltem telefonon. St, néha e-mailen átküldött egyegy részletet, hogy írjam meg róla a véleményem. Na most ugye, az én nulla szlovák tudásommal mit is mondhattam volna mást az átküldött anyagokra, mint hogy kitnek? Tulajdonképpen voltak szavak, amelyeket több szláv nyelvet is jól ismerve megértettem, de mindösszesen csak egy igazán bonyolult kifejezést ismertem szlovákul: sisky sz jahodovi penau, azaz képviselfánk eperhabbal. Már megint a kaja, igaz? De hát mit tegyek, ha a konyhamvészet éppúgy elvarázsol, mint a Louvre kincsei? Szóval ezt a siskyt még évekkel korábban, az Egerben tartott szlovák konyhamvészeti napok idején magoltam be, és azóta is minden egyes alkalommal vigyorogva húztam el, ha szlovákokkal akadt dolgom. De Pozsonynál tartottunk! Tehát együtt pezsgztünk Mariával, s mivel tudtam, hogy két mondatot azért nekem is kell majd mondanom az öt perc múlva kezdd sajtótájékoztatón, vehemensen gyakoroltam fordítómmal a könyvem szlovák címét: Vigyel som peklo, Vigyel som peklo. Majd eljött a nagy pillanat és a kamerák kereszttüzében, szaporán jegyzetel riporterek gyrjében a következt bírtam mondani ékes szlováksággal: Tisztelt egybegyltek, kedves kollégák, meghatott és boldog vagyok, hogy végre szlovák nyelven is megjelenhetett könyvem, a a a Sisky sz jahodovi penau! Kész. A közönség fetrengett a röhögéstl, én pedig szégyenemben a föld alá süllyedtem, mint Mephisto a Faustban. De még ez a baki is belefért, egyszeren azért, mert bevallom teljesen máshol járt az eszem. Nem is csoda, hogy mindent összevetve a Különkiadással jóval kevesebbet utaztam, mint az elz könyveimmel. A korábbi években november végére már bejártam az egész országot, most azonban fontosabb dolgom akadt a könyvbemutatóknál. Pontosan tudtuk, hogy Barnabás fiunk melyik nap érkezik meg közénk. Benjamin császármetszéssel született, és ezért második gyermekünket is így kellett világra hoznia Gyöngyinek. Mivel a baba gyönyören fejldött a feleségem pocakjában, semmi sem indokolta az idpont-változtatást. November 18-án reggel tehát abban a tudatban vittem be a feleségemet a tatabányai Szent Borbála Kórházba, hogy még aznap megérkezik a kisbabánk. Délutánra meg is lett, bár a szülés nem úgy alakult, ahogy szerettük volna. Egy hatalmas csomó volt a köldökzsinóron, amely gátolta a véráramlást Gyöngyi és a kicsi között. A csomó szerencsére laza volt, ezért jutott elég oxigén a babának, de egyetlen rántással megszorulhatott volna a hurok, s abban az esetben tragédiával végzdik életünk egyik legboldogabb napja. Valószínleg két dolog miatt írok viszonylag könnyedén a Barnabás születése körüli komplikációkról. Egyrészt olyan gyorsan történt minden, hogy már akkor, ott a kórházban sem fogtam fel, milyen veszélyben volt a kisfiam. Pedig amikor kihozták Barnabást, még mutatták is a csomót, csak aztán csippentették le a köldökzsinórt. Minden a szemem eltt játszódott, pillanatról pillanatra tudtam, mi történik és hogy az orvosok, az asszisztensek uralják a helyzetet. A másik ok, amiért késbb elhomályosult a Barnabás születésével kapcsolatos hercehurca,