1
Albert Hofmann LSD Bajkeverő csodagyerekem Egy varázsszer felfedezése Fordító: Bereczky Tamás 2
Tartalomjegyzék Előszó...6 Előszó az 1993-as kiadáshoz 50 évvel az LSD felfedezése után...9 1. Az LSD keletkezése...10 Első kémiai munkák...10 Az anyarozs...12 A lizergsav és származékai...15 Az LSD pszichés hatásainak felfedezése...18 2. Az LSD állatkísérletekben és a biológiai kutatásban...22 Mennyire mérgező az LSD?...23 3. Az LSD kémiai változatai...25 4. Az LSD alkalmazása a pszichiátriában...27 Az első önkísérlet pszichiáterrel...28 Az LSD pszichikai hatásai...33 5. A gyógyszertől a kábítószerig...39 Nem orvosi kísérletek...39 A Sandoz leállítja a forgalmazást...43 6. A nem orvosi LSD-kísérletek veszélyei...45 Pszichotikus reakciók...46 Az LSD a feketepiacon...48 7. Dr. Leary esete...50 Találkozásom Timothy Learyvel...52 8. Utazások a lélek világűrébe...54 Lelkek tánca a szélben...55 Polip a mélyből...56 A gémek tánca...58 Egy festő LSD-élménye...61 A lét boldog dala...66 9. Az LSD mexikói rokonai...69 A teonanacatl, a szent gomba...69 A pszilocibin és a pszilocin...76 Ahol megáll az idő...78 Az ololiuqui varázsszulák...80 10. A Ska Maria Pastora varázsnövény nyomában...85 Öszvérháton a mexikói felföldön át...85 A Salvia-ceremónia...89 A gombaceremónia...92 11. Ernst Jünger sugárzása...95 Első kapcsolatom Ernst Jüngerrel...95 Az első próba...98 A drogprobléma...102 Kísérlet pszilocibinnel...105 Még egy kísérlet az LSD-vel...109 12. Találkozás Aldous Huxley-val...110 13. Levelezésem Walter Vogt költő-orvossal...113 14. Látogatók a világ minden tájáról...121 15. AZ LSD-élmény és a valóság...125 A valóság eltérő érzékelése...125 Misztériumok és mítosz...128 3
Az LSD ma...132 Bevezetés...132 A használat elterjedtsége a normál populációban...133 LSD a partilátogatók körében...133 A partikultúra...134 Az LSD hatásmechanizmusa...135 LSD és pszichoterápia a kilencvenes évek...136 Az önmegismerés kérdése...136 Jegyzetek...137 4
Előszó a magyar kiadáshoz Új sorozat első kötetét tartja kezében az olvasó. Sok tekintetben különleges kötetet. Talán meglepő, hogy Albert Hofmann, először közel negyedszázada napvilágot látott könyve, amely nagy felfedezését, az LSD-t mutatja be, mindezidáig magyarul nem jelent meg. Meglepő, mert a kötet kiváló és kiemelkedően magas színvonalú tudományos munka. Meglepő, mert a szerző, a drog népszerűvé válását követően maga is világhírre tett szert. Nevét ma nemcsak a kémikus vagy az addiktológus szakma ismeri, hanem a téma iránt kicsit is érdeklődők széles rétege. Szájról szájra adódik tovább az anekdota az LSD-hatás alatt bizonytalanul hazafelé bicikliző Hofmannról, sőt a felfedezés 50. évfordulójára külön Hofmann típusú LSD-bélyeget dobtak piacra az illegális laboratóriumok. Míg a heroinnal vagy az amfetaminnal kapcsolatban nem tartjuk számon a felfedező nevét, addig az LSD-használók gyakran nagy tisztelettel emlékeznek meg Albert Hofmannról. És meglepő, hogy ilyen sokat váratott magára a fordítás, hiszen olyan szerről van szó, amely a felfedezését[1] követően villámgyorsan terjedt el a világban, előbb terápiás szerként, majd azonban hamarosan ennél is gyorsabban vált az egyik legnépszerűbb tudatállapot-módosításra használt szerré. Az alapok e tekintetben az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején teremtődtek meg az Egyesült Államokban, a hippimozgalom kialakulásával párhuzamosan. Nem kisebb nevek jelennek meg az LSD népszerűvé válásával kapcsolatosan, mint Timothy Leary, Aldous Huxley, Ken Kesey, Allen Ginsberg, Arthur Koestler. Jelen kötet magán hordozza mindazokat a jegyeket, amelyek reményeink és terveink szerint a sorozat egészét jellemezni fogják. Tudományos mű, amelyet a század egyik igen jelentős szerves anyagokkal foglalkozó kémikusa írt, de tette ezt oly módon, hogy az érthető legyen a legszélesebb olvasóközönség számára. A kötet ugyanakkor korántsem vegyészeti írás. A kevés kémia mellett rengeteg kultúrtörténeti, botanikai, kulturális antropológiai ismeret kerül benne feldolgozásra, de sok leírást találunk a szubjektív élményekről is (művészektől, tudósoktól és hétköznapi emberektől egyaránt), és az életrajzi elemek is fel-feltűnnek a műben. Olyan kötetről van tehát szó, amely különböző szakterületeket ölel fel, amely mind tartalmában, mind nyelvezetében közérthető, s ily módon széles olvasóközönség érdeklődésére tarthat számot, és emellett tudományosan is megalapozott. Ez a könyv egy induló sorozat első kötete. Továbbra is hasonló szellemű, közérthető, izgalmas és informatív kötetek megjelentetését tervezzük. A tervek széles spektrumot érintenek, elsősorban olyan szerzőket és olyan területeket, akik, s amelyek magyarul még nem jelentek meg. Timothy Leary több kötete vár fordításra, de alig-alig jelentek meg a drogfogyasztás etiológiájával (kóroktanával) vagy terápiájával kapcsolatos művek magyarul. Szintén szerény a magyar nyelven hozzáférhető alkohológiai szakirodalom. Heterogén sorozatról van tehát szó, sokféle 5
témával. A jövőbeli válogatás fő vezérelve olyan művek megjelentetése, amelyek a droghasználatot, drogfüggőséget a maga komplexitásában, biológiai, pszichológiai és társadalmi jelenségként értelmezik. A sorozat célja az ismeretek bővítése, a gyakran parttalan ideológiai, érzelmi-indulati viták helyett a jelenség vizsgálatának tudományos megközelítése. Jelen pillanatban ugyanis tagadhatatlanul sok a droghasználattal kapcsolatos indulati megnyilvánulás, s ezek sokszor teljesen elfedik az objektív tényeket, a racionalitás szempontjait. A drogprobléma olyan terület, amely sokak érdeklődésére tart számot. Ahogy mondani szokás fokozott társadalmi érzékenység jellemző a téma vonatkozásában. Sokan érintettek, kipróbálóként, rokonként, barátként, vagy félnek, aggódnak, hogy érintetté válhatnak. Sok a rémtörténet, és sok misztika lengi körül a témát. Hol eltúlzott veszélyekről olvashatunk, míg más vélemények szerint egyáltalán nincs is veszély. Mindeközben mindenki kialakította a véleményét; kevés olyan vitaterület van, ahol ilyen alacsony lenne a tartózkodók aránya. Fontosnak látjuk tehát, hogy minél több információ álljon az érdeklődők rendelkezésére, hogy segítse a tájékozódásunkat, a véleményformálásunkat. Bízunk benne, hogy jelen kötet és maga a sorozat is, be tudja tölteni ezt a szerepet. Budapest, 2003. május 21. Demetrovics Zsolt sorozatszerkesztő Előszó Vannak olyan élmények, amikről a legtöbb ember fél beszélni, mert nem illeszkednek a hétköznapi valóságba, és kibújnak az értelem alapján történő magyarázat alól. Nem a külvilág különös eseményeire gondolok, hanem a bensőnkben zajló folyamatokra, amiket legtöbbször puszta képzelgésként becsülünk le, és elfojtunk emlékezetünkben. Környezetünk jól ismert képe egyszerre csak furcsa, örömteli vagy ijesztő változáson megy át, más fényben tűnik föl, más jelentést kap. Egy-egy ilyen élmény megérinthet minket fuvallatként, de mély benyomást is hagyhat bennünk. Kisfiú koromból különösen eleven emlékem maradt egy ilyen varázspillanatról. Egy májusi reggelen történt. Az évre már nem emlékszem, de egész pontosan meg tudom mondani még ma is, hogy hol történt velem, a Baden (Svájc) fölötti Martinsberg erdei útjának melyik pontján. Ahogy a frissen kizöldült, a reggeli napban ragyogó és madárdallal teli erdőben sétálgattam, egyszer csak mindent szokatlanul éles fényben 6
láttam. Vajon eddig soha nem figyeltem oda igazán, és most egyszerre a maga tényleges valójában láttam a tavaszi erdőt? Az erdő ugyanis egy sajátosan szívhez szóló, beszédes szépségben ragyogott föl, mintha be akarna szippantani pompás bensőjébe. Az odatartozás és a boldog védettség leírhatatlan örömérzete öntött el. Nem tudom, mennyi ideig álltam ott megigézve, de emlékszem az engem foglalkoztató gondolatokra, ahogy ez a megvilágosodott állapot lassan eltűnt, és én továbbindultam. Miért nem tartott tovább a boldog jelenés, ha már egyszer ilyen közvetlen, mély élményben meggyőző valóságként jelent meg? És hogyan tudnék bárkinek is beszámolni erről az élményről amire túláradó örömöm késztetett miközben azonnal éreztem, hogy nem találok szavakat a látottakra? Furcsának tűnt, hogy gyermekként valami ilyen csodálatosat láttam, amit a felnőttek nyilvánvalóan nem vettek észre, hiszen soha nem hallottam, hogy erről beszéltek volna. Későbbi fiúkorom idején megéltem még néhány ilyen boldog pillanatot az erdőben és a mezőn tett kószálásaim során. Ezek az élmények határozták meg világképem alapvonásait, amennyiben bizonyosságot adtak arról, hogy létezik egy a hétköznapi pillantásaink elől rejtett, felfedezhetetlen, élettel teli valóság. Akkoriban gyakran foglalkoztatott az a kérdés, vajon később, felnőttként képes leszek-e arra, hogy ezeket az élményeket másokkal megosszam, vajon költőként vagy festőként meg tudom-e mutatni, amit láttam. Csakhogy sem egyikhez, sem másikhoz nem éreztem magamban elhívatást, ezáltal úgy tűnt, magamnak kell megtartanom ezeket az oly sokat jelentő élményeket. Ugyan váratlanul, de semmiképpen nem véletlenül teremtődött összefüggés életem közepén a munkám és gyermekkorom látomásos jelenései között. Vegyész lett belőlem, mivel bepillantást akartam nyerni az anyag felépítésébe és lényegébe. Gyerekkorom óta szoros a kapcsolatom a növényvilággal, ezért a gyógynövények hatóanyagainak kutatását választottam munkaterületemül, amire a Sandoz AG bázeli gyógyszervegyészeti laboratóriumában kínálkozott lehetőség. E munkám során találkoztam a pszichoaktív, hallucinációkat okozó anyagokkal, melyek meghatározott körülmények között az imént leírt spontán élményekhez hasonló látomásos állapotokat tudnak okozni. E hallucinogén anyagok közül a legfontosabb LSD [2] néven vált ismertté. A hallucinogének tudományos szempontból érdekes hatóanyagai miatt vonultak be az orvosi kutatásokba, a biológiába és a pszichiátriába, majd később a drogkultúrában is széles körben elterjedtek. Ez főként az LSD-re igaz. A munkámmal összefüggő irodalom tanulmányozása során megismertem a látomásos jelenségek általános jelentőségét. Maguk a jelenségek nemcsak a vallások és a misztika történetében foglalnak el fontos helyet, hanem az alkotó folyamatban, a 7
művészetekben, az irodalomban és a tudományban is. Az újabb vizsgálatok kimutatták, hogy sok ember hétköznapi élete során is tapasztal látomásos élményeket, de ezek értelmét és értékét többnyire nem ismerjük fel. Úgy tűnik, egyáltalán nem is oly ritkák azok a misztikus élmények, mint amikben nekem gyerekkoromban részem volt. Manapság a legkülönbözőbb módokon igyekszünk víziók révén is megismerni azt a mélyebb, átfogóbb valóságot, ami megfelel racionális hétköznapi tudatunknak. Nem csupán a keleti vallásos áramlatok követői, hanem az akadémiai pszichiátria képviselői is ezt keresik, akik a teljességélményt a terápia gyógyító alapelemeként alkalmazzák. Egyetértek sok kortársam azon gondolatával, hogy a nyugati iparosodott társadalmunk minden életterületén tapasztalható szellemi válságot csak akkor tudjuk leküzdeni, ha az embert és a környezetét egymástól elválasztva tartó materialista világképet a mindent átfogó valóság tudatával váltjuk fel, ami magában foglalja a tapasztaló ént is, és amiben az ember egységben érzi magát az élő természettel és a teljes teremtéssel. A valóság megélésének ilyen alapvető változásához vezető minden eszköz és út tehát komoly vizsgálatot igényel. Ebbe a körbe tartoznak mindenekelőtt a vallásos vagy világi keretekben folytatott meditáció különböző módszerei. A meditáció célja a misztikus teljességélmény megteremtése és ezáltal az elmélyült valóságtudat elérése. Ugyanezt a célt tűzi maga elé egy másik, de még vitatott módszer, nevezetesen a tudatmódosító, hallucinogén pszichofarmakonok alkalmazása. Például az LSD a pszichoanalízisben és a pszichoterápiában segédanyag lehet ahhoz, hogy a páciensekben a problémák a maguk valós jelentőségében tudatosodjanak. A misztikus teljességélmény különösen LSD-vel és rokon hallucinogén anyagokkal történő, tervezett előhívása nem lebecsülhető veszélyeket rejt a spontán látomásos élményekhez képest. Főként akkor igaz ez, ha nem tartjuk tiszteletben az ilyen anyagok specifikus hatásjellemzőit, tehát azon képességét, hogy az ember lényének legbensőbb magját, a tudatát befolyásolják. Az LSD eddigi története elégséges példa arra, hogy milyen katasztrofális következményei lehetnek annak, ha félreismerjük az anyag mély hatását, és ha a hatóanyagot összetévesztjük az élvezeti szerrel. Gondos külső és belső előkészületekre van szükség ahhoz, hogy az LSD-kísérlet ésszerű élménnyé váljon. A téves és visszaélésekben megmutatkozó alkalmazás miatt vált az LSD igazi bajkeverő csodagyerekemmé. Ebben a könyvben átfogó képet szeretnék adni az LSD-ről, annak keletkezéséről, hatásairól és alkalmazási lehetőségeiről, és szeretném felhívni a figyelmet azokra a veszélyekre, amelyek az anyag szokatlan hatásait figyelmen kívül hagyó használatából adódnak. Ha megtanulnánk azt, hogy hogyan lehet jobban hasznosítani az LSD azon képességét, hogy megfelelő körülmények között látomásos élményeket 8
hívjon elő, és ezt az orvosi praxisban és meditációval összekapcsolva alkalmaznánk, akkor nézetem szerint ez az újfajta pszichofarmakon bajkeverő gyermekből csodagyerekké változhatna. Előszó az 1993-as kiadáshoz 50 évvel az LSD felfedezése után A tizennyolc évvel ezelőtt megírt előszavam végén azt a véleményemet fejeztem ki, hogy az LSD bajkeverő gyermekből csodagyerekké változhatna, ha megtanulnánk jobban használni rendkívüli pszichikai hatásait. Ám az LSD továbbra is bajkeverő gyermek maradt. Azt követően, hogy az LSD-t szinte kizárólag a gyógyászatban és a biológiai kutatásban alkalmazták, a hatvanas években átkerült a kábítószerek világába, és egy darabig a tömegfogyasztás, és az azzal összefüggő problémák szempontjából az első számú drog volt, mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Államokban. Az egészségügyi hatóságok erre drákói szigorral reagáltak, olyan tilalommal, ami az LSD és a rokon anyagok használatát az orvosi gyakorlatban, a pszichiátriában és a pszichológiában is lehetetlenné tette ez a tilalom máig életben van. Így a gyógyászati alkalmazás megrekedt, mégis az anyag használata privát körökben folytatódik, persze az illegalitásba kényszerített fogyasztás minden veszélyével és negatív kísérőjelenségével együtt. Mind a mai napig sikertelenek maradtak a pszichiátria igyekezetei arra, hogy az egészségügyi hatóságok ismét szabadítsák fel az LSD-t gyógyászati alkalmazás céljából. Nehezen érthető ez, hiszen a rendelkezésre álló tapasztalatok azt mutatják, hogy a gyógyászati keretek között történő alkalmazás veszélytelen, és hogy az LSD-t a pszichiátriában gyógyszeres kisegítő anyagként célszerűen lehet alkalmazni. A tilalom más szempontból is megkérdőjelezhetőnek tűnik, miután bizonyos már évezredek óta gyógyászati céllal alkalmazott mexikói varázsnövényekben az LSD-hez hasonló hatóanyagokat találtunk. Ezen anyagok esetében a tapasztalatok olyan tárháza áll rendelkezésre, amit méltó lenne figyelembe venni. Nem véletlen, hogy éppen az LSD hozta el ezeket a növényeket a laboratóriumomba kémiai vizsgálat céljából. A varázsnövények és az LSD hasonló pszichés hatása késztette a Dél-Mexikó hegyvidékein élő indiánokat kutató antropológusokat és botanikusokat arra, hogy a kémiai elemzést arra a laboratóriumra bízzák, amely az LSD-t felfedezte. Az elemzés azt a meglepő eredményt hozta, hogy a növényekből izolált hatóanyagok kémiai struktúrája közeli rokonságot mutat az LSD felépítésével. Ebből az a jelentős következtetés származott, hogy az LSD kémiai szempontból és pszichikai hatásai alapján a mexikói varázsdrogok csoportjába tartozik. 9
Így az LSD felfedezésének kalandja tizenöt évvel később meglepő folytatáshoz vezetett, nevezetesen a varázsnövények izgalmas kutatásához, amelyek bemutatására ez a könyv is jelentős részeket szán. 1. Az LSD keletkezése Dans les champs de l'observation le hasard ne favorise que les esprits préparés. [3] Louis Pasteur Újra és újra azt mondják és írják az emberek, hogy az LSD véletlen felfedezés eredménye. Ez csak részben igaz, hiszen tervezett kutatási program keretében állítottuk elő, és a véletlen csak később jutott szerephez: az LSD már öt éve létezett, amikor saját testemen, vagyis pontosabban saját lelkemben tapasztaltam meg váratlan hatásait. Ha gondolatban visszatekintek szakmai karrieremre, és megpróbálom számba venni az összes iránymutató döntést és eseményt, amelyek végül erre a kutatási területre és az LSD szintetizálásával kapcsolatos tevékenységhez vezettek, akkor a kémiai tanulmányaim lezárása utáni munkahelyválasztásommal kell kezdeni: ha bármilyen más munkahely mellett döntöttem volna, akkor valószínűleg soha nem jött volna létre az a hatóanyag, amit ma az egész világ LSD néven ismer. Éppen ezért ha az LSD keletkezésének történetéről akarok beszélni, akkor kénytelen vagyok röviden vázolni kémikusi karrieremet is, minthogy e kettő elválaszthatatlanul összekapcsolódik. A Zürichi Egyetemen folytatott kémiai tanulmányaim lezárása után 1929 tavaszán kezdtem dolgozni a Sandoz cég bázeli gyógyszervegyészeti kutatólaboratóriumában Dr. Arthur Stoll professzor munkatársaként, aki a gyógyszerészeti részleg alapítója és vezetője volt. Azért választottam ezt a munkahelyet, mert itt kínálkozott lehetőség arra, hogy természetes anyagokkal dolgozzak. A bázeli vegyiparban ismert két másik vállalat munkaajánlatát visszautasítottam, mert ott szintetikus kémiával kellett volna foglalkoznom. Első kémiai munkák Az állat- és növényvilág vegytana iránti lelkesedésem már a Paul Karrer professzorhoz írott doktori munkám témáját is meghatározta. Az éti csiga emésztőcsatornájának nedvével sikerült először enzimes úton felbontani a kitint, vagyis azt a vázanyagot, amiből a rovarok, rákok és egyéb alacsonyabb rendű állatok páncélja, szárnya és ollója felépül. A lebomláskor keletkező bomlástermékből, egyfajta nitrogén tartalmú cukorból le lehetett vezetni a kitin kémiai struktúráját, ami hasonló a cellulóz, tehát a növényi vázanyag struktúrájához. A csupán három hónapig tartó vizsgálat ezen fontos 10
eredményeképpen kitüntetéssel minősített doktori dolgozatot írtam. Amikor a Sandoz cégnél kezdtem dolgozni, a gyógyszervegyészeti részleg személyzeti állománya még igazán szerény volt. A kutatásban négy, a termelésben pedig három tudományos fokozattal rendelkező vegyész dolgozott. Stoll laboratóriumában olyan munkát találtam, ami nagyon is illett hozzám, kutatóvegyészhez. Stoll professzor azt tűzte ki célul, hogy kíméletes módszerekkel izolálja az ismert gyógynövények ép hatóanyagait, és ezeket tiszta formában állítsa elő. Ez különösen olyan gyógynövények esetében fontos, amelyek hatóanyaga gyorsan bomlik, illetve hatóanyag-tartalma széles határok között ingadozik, ami lehetetlenné teszi a pontos adagolást. Ha azonban a hatóanyag tiszta formában áll rendelkezésre, akkor lehetővé válik a stabil, mérleggel pontosan adagolható gyógyszerészeti preparátum előállítása. Ilyen meggondolások alapján kezdte vizsgálni Stoll az olyan régről ismert, értékes gyógynövényeket, mint a gyűszűvirág (Digitalis), a tengerihagyma (Scilla maritima) és az anyarozs (Secale cornutum), amelyeket bomlékonyságuk és bizonytalan adagolhatóságuk miatt addig csak korlátozott körben alkalmaztak az orvoslásban. A Sandoz-laboratóriumban folytatott munkám első éveit szinte kizárólag a tengerihagyma hatóanyagainak vizsgálatával töltöttem el. A munkába Dr. Walter Kreis, Stoll professzor egyik első munkatársa vezetett be. A tengerihagyma legfontosabb aktív összetevői már rendelkezésre álltak tisztított formában. Ezek izolálását, illetve a gyapjas gyűszűvirág (Digitalis lanata) hatóanyagainak tiszta formában történő kinyerését alapvetően Dr. Kreis végezte el rendkívüli kísérleti ügyességgel. A tengerihagyma hatóanyagai a szívglikozidok (cukortartalmú anyagok) csoportjához tartoznak, és így a gyűszűvirággal együtt a szívizomgyengeség kezelésére szolgálnak. A szívglikozidok rendkívül aktív anyagok. A terápiás (gyógyító) és toxikus (mérgező, szívleállást okozó) dózisuk egymáshoz nagyon közel esik, éppen ezért különösen fontos a tisztított anyagok segítségével történő pontos adagolásuk. A vizsgálataim elején a Sandoz a terápiában már meghonosított egy tengerihagymából származó glikozidokkal készült gyógyszerterméket, de ezeknek a hatóanyagoknak a kémiai szerkezete a cukorrész kivételével még teljesen ismeretlen volt. A tengerihagyma kutatásával kapcsolatos legfontosabb munkám az volt, hogy tisztázzam a Scilla-glikozidok alapvázának kémiai felépítését, amiből egyrészt kiderült a digitalis-glikozidokhoz képest fennálló különbség, másrészt pedig a békák bőrmirigyeiben termelődő méreganyagokkal megfigyelhető közeli szerkezeti rokonság. Ezeket a munkákat ideiglenesen 1935-ben zártam le. Új munkaterület után kutatva engedélyt kértem Stoll professzortól arra, hogy 11
folytathassam az anyarozs alkaloidjaival 1917-ben általa megkezdett vizsgálatokat, ugyanis ezek során már 1918-ban sikerült izolálni az ergotamint. A Stoll által felfedezett ergotamin volt az anyarozsból nyert első, kémiailag egységes formájú alkaloid. Annak ellenére, hogy az ergotamint hamarosan bevezették a szülések során használt vérzéscsillapítóként, illetve migrének kezelésére, és így jelentős szerepet is kapott a gyógyszerek világában, az ergotamin tiszta változatának előállítása és összegképletének megállapítását követően mégis leállt az anyarozs vegyészeti kutatása a Sandoz-laboratóriumokban. Eközben a harmincas évek elején angol és amerikai laboratóriumokban megkezdték az anyarozs alkaloidjai kémiai szerkezetének kutatását. Ennek során hamarosan felfedeztek egy új, vízben oldódó anyarozs-alkaloidot, amit az ergotamin gyártása során keletkező anyalúgból izoláltak. Időszerűnek tűnt tehát, hogy ismét elkezdjünk foglalkozni az anyarozs-alkaloidok kémiai vizsgálataival, nehogy a Sandoz a már akkor is jelentős gyógyszerágazatban betöltött vezető szerepe veszélybe kerüljön. Stoll professzor egyetértett az elképzelésemmel, de a következő megjegyzést tette: Hadd figyelmeztessem azokra a nehézségekre, amikkel az anyarozs-alkaloidok feldolgozása során szembesülni fog. Rendkívül érzékeny, könnyen bomló anyagokról van szó, amelyek stabilitása nagyon eltér azoktól a vegyületektől, amelyekkel a szívglikozidok területén találkozott. De ha akarja, hát próbálja csak ki. Ezzel tehát kijelöltetett a jövőm útja, megállapíttatott jövőbeli szakmai karrierem központi témája. Világosan emlékszem még arra az érzésre, ahogy a felfedező szerencséjét várom. Ez öntött el az anyarozs-alkaloidok akkor még kevéssé feltárt területén tervezett vizsgálataimra gondolva. Az anyarozs Visszatekintésül álljon itt néhány adat az anyarozsról[4]. Az anyarozst egy alacsonyabb rendű gombafaj (Claviceps purpurea) okozza, ami mindenekelőtt rozson, de más gabonákon, sőt akár vad fűfajtákon is élősködik. A gombától megtámadott magvak világosbarnától lilás barnáig terjedő színű íves nyúlványokat növesztenek (szkleróciumok), amelyek a normális mag helyett türemkednek elő a fellevelek közül. Botanikai értelemben az anyarozs évelő micélium, ami az anyarozsgomba áttelelő formája. Hivatalosan tehát gyógyítási célokra a rozson termő anyarozst (Secale cornutum) használjuk. Az anyarozson kívül alig találunk olyan növényt, aminek ilyen lenyűgöző története lenne. Ennek során szerepe és jelentősége épp az ellenkezőjére fordult: eleinte mérgező anyagként rettegték, majd idővel az értékes gyógyító anyagok gazdag tárházává nemesedett. 12
Először a kora középkorban, mint járványosan megjelenő tömeges mérgezések oka került az anyarozs a történelem előterébe. Ezeknek a mérgezéseknek minden alkalommal több ezer ember esett áldozatul. A betegség, amit sokáig nem hoztak összefüggésbe az anyarozzsal, két jellemző formában jelent meg: anyarozsmérgezés (ergotismus grangaenosus), illetve merevgörcsök (ergotismus convulsivus) formájában. Az ergotizmus gangrénás (üszkösödéses) formáját a betegségeket leíró katalógusok mal des ardents (orbánc-járvány) vagy ignis sacer, szent láz néven említik[5]. Az anyarozsbetegek védőszentje Szent Antal és a Szent Antal-rendi szerzetesek voltak azok, akik leginkább vállalták az ilyen betegek ápolását. A legtöbb európai országban és Oroszország bizonyos területein egészen az újkorig előfordultak járványszerű anyarozsmérgezések. A mezőgazdasági technológia javulásával, illetve azt követően, hogy a XVII. században felismerték, hogy az anyarozs tartalmú kenyér okozza az ergotizmust egyre inkább csökkent az anyarozsjárványok gyakorisága és kiterjedése. Az utolsó nagyobb járvány 1926-27-ben következett be Dél-Oroszország bizonyos területein.[6] Az anyarozs gyógyászati használatáról, nevezetesen vajúdást megkönnyítő szerként történő alkalmazásáról először Adam Lonitzer, vagyis Lonicerus frankfurti városi orvos tesz említést 1582-ben kelt füveskönyvében. Annak ellenére, hogy amint az ebből is kiderül az anyarozst a bábák mindig is használták vajúdást könnyítő szerként, a növényt mégis csak 1908-ban fogadta el az orvostudomány, méghozzá John Stearns amerikai orvos Account of the Pulvis Parturiens, a Remedy for Quickening Childbirth című munkája alapján. Az anyarozs szüléskönnyítő szerként történő használata azonban nem vált be. Már korán felismerték, milyen nagy veszélyt jelent a gyermekre nézve mindenekelőtt, a bizonytalan és könnyen eltúlozható adagolás, ami méhgörcsöt okoz. Innentől kezdve az anyarozs szülés során történő használata a szülés utáni vérzés csillapítására szorítkozott. Azt követően, hogy a XIX. század első felében az anyarozs bekerült a különböző gyógyszerkönyvekbe, megkezdődtek a növény hatóanyagainak izolálására irányuló első vegytani munkák is. Mindazonáltal, a probléma kutatásával az első száz évben foglalkozó számtalan tudós közül egyiknek sem sikerült azonosítania a terápiás hatás tényleges hordozóját. Először G. Barger és F. H. Carr angol kutatók izoláltak 1907-ben egy hatásos, de mint harmincöt évvel később kiderült nem egységes alkaloid-preparátumot, amit ergotoxinnak neveztek, ugyanis sokkal inkább mutatta az anyarozs toxikus, semmint terápiás hatásait. Ugyanakkor H. H. Dale farmakológus már az ergotoxinnal kimutatta a méhösszehúzó hatás mellett a bizonyos anyarozs-alkaloidok terápiás alkalmazása szempontjából fontos vegetatív idegrendszerre gyakorolt, és az adrenalinnal antagonisztikus hatást. Csak az ergotamin A. Stoll által történő, már említett izolálása vezetett ahhoz, hogy egy anyarozs-alkaloid bevonuljon az orvostudományba, és az egész világon elismert legyen. 13
A harmincas évek elején az anyarozskutatás új szakasza kezdődött, amikor is amint már említettem angol és amerikai laboratóriumok kezdték kutatni az anyarozs-alkaloidok kémiai struktúráját. W. A. Jacobs és L. C. Craig, a New York-i Rockefeller Intézet munkatársainak sikerült először kémiai bontással izolálni és leírni az összes anyarozs-alkaloid közös építőelemét. Ezt lizergsavnak (lysergic acid) nevezték el. Később mind kémiai, mind orvosi szempontból fontos előrelépés volt az anyarozs kifejezetten az anyaméhre ható, vérzéscsillapító alkotójának izolálása, amit egyszerre négy egymástól független intézet, köztük a Sandoz-laboratórium is publikált. Ebben az esetben egy viszonylag egyszerű felépítésű alkaloidról volt szó, amit A. Stoll és E. Burckhardt ergobazin névvel jelölt (ismert még ergometrin és ergonovin néven is). Az ergobazin kémiai lebontása során W. A. Jacobs és L. C. Craig a lizergsav és az aminoalkohol propanolamin bomlástermékeket kapták. Az első feladat, amit ezen az új munkaterületen kitűztem magam elé, az volt, hogy ezt az alkaloidot szintézissel állítsam elő, méghozzá az ergobazin két építőeleme, tehát a lizergsav és a propanolamin kémiai összekapcsolásával. Az ezekhez a kísérletekhez szükséges lizergsavat valamilyen más anyarozs-alkaloid kémiai lebontásával kellett előállítani. Mivel tiszta alkaloidként kizárólag az ergotamin állt rendelkezésre, amit a gyógyszerészeti termelő részleg már akkor is kilós mennyiségekben gyártott, ezt akartam a kísérleteim kiinduló anyagaként használni. Amikor az anyarozzsal foglalkozó gyártórészlegtől 0,5 gramm ergotamint akartam vételezni, és a belső megrendelőívet ellenjegyzésre átadtam Stoll professzornak, aki egyszer felkeresett a laboratóriumban. Felindultan korholt: Ha anyarozs-alkaloidokkal akar dolgozni, akkor először meg kell tanulnia a mikrokémia módszereit. Nem engedhetem meg, hogy a drága ergotaminomból ilyen nagy mennyiséget pazaroljon el a kísérleteire. ( Mikrokémiának nevezzük a nagyon kis anyagmennyiségekkel végzett kémiai vizsgálatokat.) Az anyarozzsal foglalkozó termelési részlegben az ergotamin előállításához használt svájci eredetű anyarozs mellett portugál anyarozskivonatot is készítettek, amiből azonban egy a már említett Barger és Carr által először előállított ergotoxinnak megfelelő amorf alkaloidpreparátum származott. A lizergsav kinyerésére tehát ezt a kevésbé értékes alapanyagot használtam fel. Mindazonáltal a gyártásból beszerzett alkaloidot tovább kellett tisztítani ahhoz, hogy a lizergsav kiválasztásához alkalmas legyen. A tisztítási folyamat során olyan megfigyeléseket tettem, amik arra utaltak, hogy az ergotoxin nem egységes alkaloid, hanem több különböző alkaloid keveréke. Ezen megfigyelések mélyreható következményeiről később még szót ejtek. Itt szeretnék néhány megjegyzést tenni az akkoriban szokásos munkafeltételekről és munkamódszerekről. A mostanság már más viszonyokhoz szokott kutatókémikusok mai generációja számára ezek érdekesek lehetnek. 14
Akkoriban nagyon takarékosak voltunk. Az önálló laboratóriumok elfogadhatatlan luxusnak számítottak. A Sandoznál folytatott munkám első hat éve alatt a laboratóriumomat két kollegámmal osztottam meg. Így tehát három diplomás vegyész és fejenként egy laboráns dolgozott ugyanabban a szobában három különböző területen: Dr. Kreis szívglikozidokkal, a Sandozhoz nem sokkal utánam belépő Dr. Wiedemann a leveleket színező klorofillal, míg jómagam az anyarozs-alkaloidokkal foglalkoztam. A laboratórium két bűzkamrával (elszívóval felszerelt résszel) volt ellátva, amelyek gázlángos szellőztetése alacsony hatékonyságú volt. Amikor abbéli kívánságunknak adtunk hangot, hogy ezeket ventilátorra cseréljék ki, azt a főnökünk elutasította azzal az érvvel, hogy a Willstätter-féle laboratóriumban is elégséges volt az ilyen szellőztetés. Stoll professzor az első világháború utolsó éveiben Berlinben és Münchenben dolgozott a világhírű Nobel-díjas kémikus Richard Willstätter professzor asszisztenseként, és vele együtt végezte el a klorofillal és a szén-dioxid asszimilációjával kapcsolatos alapvető vizsgálatokat. Nem igen volt olyan tudományos vita Stoll professzorral, melynek során szóba ne került volna nagyra becsült tanára Willstätter, illetve az ő laboratóriumában végzett munka. Akkoriban, tehát a harmincas évek elején a vegyészek számára a szerves kémiában rendelkezésre álló munkamódszerek lényegében azonosak voltak azzal, amiket Justus von Liebig száz évvel korábban alkalmazott. A legfontosabb azóta elért fejlemény az volt, hogy B. Pregl bevezette a mikroanalízist; ez lehetővé tette, hogy egy-egy vegyület elemi összetételét akár néhány milligrammnyi anyagból kimutassuk, míg korábban ugyanehhez néhány tizedgramm volt szükséges. Egyáltalán nem létezett még a kémikusok számára ma elérhető többi fizikai-kémiai módszer, amely a munkát egyszerűbbé, gyorsabbá és hatékonyabbá tette volna, és amely mindenekelőtt a szerkezetkutatásban egészen új lehetőségeket nyitott. A Scilla-glikozidokkal kapcsolatos vizsgálatokhoz és az anyarozs területén folytatott első munkákhoz a Liebig idejéből ismeretes régi elválasztási és tisztítási módszereket használtam: frakcionált extrakció, frakcionált kicsapatás, frakcionált kristályosítás stb. Az oszlopkromatográfia bevezetése, úgy is mint az első lépés a modern labortechnika felé, csak későbbi vizsgálataim során vált nagy hasznomra. Az első alapvető anyarozzsal kapcsolatos munkáim során a ma már spektroszkópiai módszerekkel, és kristályszerkezeti elemzéssel gyorsan és elegánsan elvégezhető szerkezetazonosításhoz nekem csak a kémiai lebontás, és kémiai származékok régi, fáradságos módszerei álltak rendelkezésre. A lizergsav és származékai A lizergsav könnyen bomló anyagnak bizonyult, és nehézséget jelentett kapcsolása 15
bázikus gyökökhöz. Végül a Curtius-féle szintézis néven ismert módszer kínált lehetőséget arra, hogy a lizergsavat bázikus gyökökhöz kössem. Ezzel a módszerrel nagyszámú lizergsav-származékot készítettem. A lizergsavnak az aminoalkohol propanolaminnal történő összekapcsolása során olyan vegyület jött létre, ami azonos volt az ergobazin néven ismert anyarozs-alkaloiddal. Ezzel az egyik anyarozs-alkaloid első részleges szintézise sikerrel járt. (A részleges szintézis olyan mesterséges előállítást jelent, melynek során egy természetes eredetű anyagot ebben az esetben a lizergsavat is felhasználunk.) Nem csupán tudományos szempontból volt érdekes, mint az ergobazin kémiai felépítésének igazolása, hanem gyakorlati haszna is volt, hiszen a specifikusan méhösszehúzó, vérzéscsillapító ergobazin csak nagyon csekély mennyiségben van jelen az anyarozsban. A részleges szintézis segítségével immár lehetővé vált, hogy az anyarozsban bőségesen előforduló egyéb alkaloidokat a szülésben értékes ergobazinná lehessen alakítani. Az anyarozs területén elért ezen első eredmény után a vizsgálataim két irányban folytak tovább. Először megpróbáltam az ergobazin farmakológiai tulajdonságait az aminoalkohol részmódosításaival javítani. Dr. J. Peyer kollegámmal közösen kidolgoztunk egy olyan eljárást, amivel ésszerűen lehetett előállítani propanolamint és más aminoalkoholokat. Tulajdonképpen az ergobazinban található propanolaminnak az aminoalkohol butanolaminnal történő kicserélése vezetett olyan hatóanyaghoz, ami a természetes alkaloidot terápiás tulajdonságaiban még felül is múlta. Ezt a feljavított ergobazint az egész világon sikeresen alkalmazták Methergin márkanév alatt hatékony méhösszehúzó és vérzéscsillapító szerként, ma pedig már vezető gyógyszernek számít a születéssegítés területén. A továbbiakban ezt a szintézismódszert alkalmaztam arra, hogy olyan újfajta lizergsav-származékokat hozzak létre, amelyeknél nem a méhre gyakorolt hatás állt a középpontban, hanem amelyektől másfajta értékes tulajdonságok voltak várhatók a kémiai struktúrájuk alapján. Ezen szintetikus lizergsav-származékok sorában 1938-ban állítottam elő először a 25. anyagot, a lizergsav-dietilamidot, amit a laboratóriumi használat céljából LSD-25 néven rövidítettünk. E vegyület szintézisét azzal a szándékkal terveztem meg, hogy eredményeként a vérkeringésre és a légzésre ható stimulánst (analeptikumot) állítsak elő. A lizergsav-dietilamidtól jogosan várhattam egy ilyen izgatószer tulajdonságait, hiszen kémiai felépítése hasonlatos volt az akkor már ismert nikotinsav-dietilamid (Coramin) nevű analeptikumhoz. A Sandoz cég Ernst Rothlin professzor által vezetett farmakológiai részlegén történő vizsgálatok során az LSD-25 anyaméhre gyakorolt számottevő hatását sikerült kimutatni. Az ergobazin hatásának körülbelül 70%-át produkálta. A továbbiakban a vizsgálati jelentés leírta, hogy a kísérleti állatok narkózisban nyugtalanságot mutattak. Ugyanakkor az új anyag a farmakológusokban és orvosokban nem ébresztett különösebb érdeklődést, éppen ezért elmaradtak a további vizsgálatok. 16
A következő öt évben csend volt az LSD-25 jelű anyag körül. Ez alatt az anyarozzsal kapcsolatos munkám más irányban folytatódott. Az ergotoxin, tehát a lizergsav kiindulóanyagának tisztítása során ahogy már említettem az a benyomásom támadt, hogy ez az alkaloidkészítmény talán nem egységes, hanem inkább különböző anyagok keveréke. Az ergotoxin egységességével kapcsolatos kétségeim csak megerősödtek, amikor hidrogénezése során egyértelműen két különböző hidrogénezett termék keletkezett, míg az egységes ergotamin-alkaloid azonos feltételek mellett csak egyetlen hidrogénezett termékhez vezetett. A vélelmezett ergotoxin-elegy kiterjedt analitikai vizsgálatai végül célra vezettek, ugyanis sikerült ezt az alkaloidkészítményt három egységes komponensre bontanom. A három kémiailag egységes ergotoxin-alkaloid közül az egyik azonosnak bizonyult egy röviddel azelőtt a termelési részlegnél izolált alkaloiddal, amit A. Stoll és E. Burckhardt ergokrisztin néven írt le. A másik két alkaloid új volt. Az egyiket ergokorninnak, a másik utoljára izoláltat, ami sokáig rejtve maradt az anyalúgban, ergokriptinnek neveztem el (a kryptos szó rejtettet jelent). Később megállapítást nyert, hogy az ergokriptin két szerkezeti izomer formában fordul elő, amiket α- és β-ergokriptin néven különböztetünk meg. Az ergotoxin-probléma megoldása nemcsak tudományos szempontból volt érdekes, hanem gyakorlati következménye is volt. Eredményeként ugyanis értékes gyógyszer született. A vizsgálat során általam előállított három hidrogénezett ergotoxin-alkaloid, tehát a dihidroergokrisztin, a dihidroergokriptin és a dihidroergokornin gyógyászati szempontból érdekes tulajdonságokat mutatott a farmakológiai részlegnél Rothlin professzor által elvégzett vizsgálatok során. A három anyagból jött létre a Hydergin nevű gyógyszerkészítmény, ami a perifériás és cerebrális vérkeringés javítására és az agyfunkciók javítására szolgál az öregség okozta panaszok kezelésében. Az ilyen indikációk esetén a Hydergin a geriátriában alkalmazva hatásos gyógyszernek bizonyult. A forgalom szempontjából ma (1979) vezeti a Sandoz gyógyszertermékeinek eladási listáját. A szintén ezen vizsgálatok keretében előállított dihidroergotamin is bekerült a gyógyszerek körébe, méghozzá Dihydergot név alatt vérkeringés- és vérnyomás-stabilizáló orvosságként. Amíg a fontos projektekkel kapcsolatos kutatás ma szinte kizárólag munkacsoportokban, teamekben történik, addig az anyarozs-alkaloidokkal én magányosan végeztem el ezeket a vizsgálatokat. Ugyancsak az én kezemben maradtak a fejlesztés további kémiai lépései egészen a piacra kerülő készítményig, tehát a nagyobb anyagmennyiségek klinikai vizsgálatok céljára történő előállításáig, illetve végezetül a Methergin, a Hydergin és a Dihydergot nevű gyógyszerek ipari termeléséhez szolgáló első eljárások kidolgozásáig. Ugyanez volt a helyzet a három készítmény, az ampullák, az oldatok és tabletták első galenusi formáinak fejlesztésére vonatkozó analitikai ellenőrzésével is. Akkoriban egy laboráns, egy laboratóriumi segédmunkatárs, majd 17
később még egy laboránsnő és egy vegyésztechnikus volt az összes segítségem. Az LSD pszichés hatásainak felfedezése Mindazonáltal az itt röviden leírt, eredményes, az ergotoxin-probléma megoldásából kialakuló munka során sem feledkeztünk meg teljesen az LSD-25 jelű anyagról. Az a különös sejtésem volt, hogy ez az anyag még az első vizsgálatnál megállapított hatásokon túlmutató további tulajdonságokkal is rendelkezhet, és ennek alapján az első szintézis után öt évvel ismét előállítottam az LSD-25-öt, hogy azt most már szélesebb körű vizsgálatra átadjam a farmakológiai részlegnek. Ez annyiban mindenképpen szokatlan volt, hogy a farmakológiai szempontból egyszer már érdektelennek bizonyult vizsgálati anyagokat általában véglegesen törölték a kutatási programból. 1943 tavaszán tehát megismételtem az LSD-25 szintézisét. Ahogy az első előállításkor, úgy most is csak néhány tizedgrammot nyertünk a vegyületből. A szintézis utolsó szakaszában, a lizergsav-dietilamid tartarát (borkősavas só) formájában történő tisztításakor és kristályosításakor szokatlan tapasztalatok zavarták meg a munkámat. Az eset leírását itt abból a jelentésből veszem át, amit akkoriban Stoll professzornak küldtem: Múlt pénteken, 1943. április 16-án a délután közepén félbe kellett szakítanom a laboratóriumi munkámat és haza kellett mennem, ugyanis furcsa, könnyű szédüléssel párosuló nyugtalanság szállt meg. Otthon lefeküdtem, és bódulatszerű, de nem kellemetlen állapotba merültem, amire rendkívül élénk fantáziálás volt jellemző. Az alkonyatban csukott szemmel a napfényt zavaróan élesnek érzékeltem szakadatlanul fantasztikus, rendkívül plasztikus képek, és intenzív, kaleidoszkóp-szerű színes forgatag lepett meg. Körülbelül két óra múlva ez az állapot eltűnt. A figyelemreméltó szimptómák jellege és lefolyása külső, mérgező hatás gyanúját vetette fel, és úgy véltem, hogy ez összefügg azzal az anyaggal, amivel éppen dolgoztam, tehát a lizergsav-dietilamid-tartaráttal. Nehezen tudtam elképzelni, hogyan juthatott a szervezetembe bármennyi is ebből az anyagból, hiszen az anyarozsból származó anyagok közismert mérgező volta hozzászoktatott a kínosan tiszta munkához. De talán az átkristályosítás során kevés LSD-oldat mégis az ujjbegyeimre kerülhetett, és talán az anyag kicsiny hányada a bőrömön keresztül a szervezetembe került. Ha valóban ez az anyag volt az említett esemény oka, akkor vélhetően olyan anyaggal lehetett dolgunk, ami már a legkisebb nyomokban is hatékony. Hogy a dolog végére járjak, önkísérletre szántam el magam. Óvatos akartam lenni, ezért a tervezett kísérletsorozatot a legcsekélyebb mennyiséggel kezdtem, amitől az akkor ismert anyarozs-alkaloidok hatását alapul véve még egyáltalán bármilyen megállapítható hatás volt várható: tehát 0,25 mg (mg = milligramm, a gramm ezredrésze) lizergsav-dietilamid-tartarátot 18
alkalmaztam. A következő oldalon látható kép a kísérletről készített 1943. április 19-ki laboratóriumi naplójegyzetem fénymásolata. A felső rész az LSD-tartarát előállításával kapcsolatos jegyzeteket tartalmazza. IV. 19. 16:20 0,5 ml ½ ezrelékes vizes dietilamid-tartarát oldat = 0,25 mg tartarát. Kb. 10 ml vízzel hígítva ízetlen, megiszom. 17:00 Kezdődő szédülés, szorongásérzés. Látászavarok. Bénaság, nevetőgörcs. Kiegészítés Bicajjal haza. 18-tól kb. 20 óráig IV. 21-én Legsúlyosabb válság. (Lásd külön jelentés) Az utolsó szavakat csak nagy erőfeszítés árán tudtam leírni. Akkora már világossá vált, hogy a lizergsav-dietilamid volt a megelőző pénteki különös élmény oka, ugyanis az érzékleti változások és a benyomások az akkorival azonosak, de sokkal mélyebb hatásúak voltak. Csak a legnagyobb erőfeszítés árán tudtam érthetően beszélni, és arra kértem a laboráns segítőnőt akit tájékoztattam az önkísérletről, hogy kísérjen haza. Már a kerékpárral megtett hazafelé úton (autó akkor nem állt a rendelkezésemre, a háború ideje alatt csak néhány kitüntetett személy használhatott autót) fenyegető formát öltött az állapotom. A látóteremben minden hullámzott és torz volt, mintha görbe tükrön át nézném. Úgy éreztem, hogy a kerékpárommal tapodtat sem mozdulok. Az asszisztensem később arról számolt be, hogy nagyon gyorsan tekertünk. Miután végül mégis egészben hazaértem, éppen annyira voltam képes, hogy megkérjem kísérőnőmet, hívja fel háziorvosunkat, és kérjen a szomszédoktól tejet. A zavarodott bódulatszerű állapotom ellenére rövid pillanatokra világosan és célszerűen voltam képes gondolkodni ugyanis a tej egy általános méregtelenítő anyag. A szédülés és az eszméletvesztés érzése időközben annyira erőssé vált, hogy képtelen voltam tovább egyenesen állni, és le kellett feküdnöm egy szófára. A környezetem ijesztő módon elváltozott. A szobában minden forogni látszott, és a jól ismert tárgyak és bútorok groteszk, többnyire fenyegető alakot öltöttek. Minden folyamatosan mozgásban volt, mintha élne, és mintha belső nyugtalanság töltené el. Alig ismertem meg a szomszédasszonyt, aki tejet hozott az este során több, mint két literrel ittam meg. Már nem R. asszony volt, hanem gonosz, alattomos boszorkány színes pofával. Azonban a külvilág ilyen groteszk elváltozásánál sokkal rosszabbak voltak azok a változások, amiket saját magamban, belső lényemben éreztem. Hiábavalónak tűnt az akaratom minden erőfeszítése arra, hogy feltartóztassam a külvilág széthullását és énem felolvadását. Egy démon költözött belém, és átvette a hatalmat a testem, az érzékeim és a lelkem fölött. Felugrottam és sikoltozni kezdtem, hogy megszabaduljak tőle, aztán 19
ismét öntudatlanul hanyatlottam vissza a szófára. Átvette felettem a hatalmat az az anyag, amivel kísérletezni akartam. Az anyag volt az a démon, ami gúnyosan győzedelmeskedett az akaratom fölött. Iszonyú félelem szállt meg, hogy megbolondultam. Másik világba érkeztem, ahol más volt a tér, és más az idő. A testem érzelemtelennek, élettelennek, idegennek tűnt. Meghaltam vajon? Ez volt az átmenet? Időnként úgy éreztem, a testemen kívül vagyok, és mint kívülálló megfigyelő teljesen világosan láttam a helyzetem egész tragikumát. Itt halok meg anélkül, hogy búcsút vettem volna a családomtól a feleségem és három gyermekünk aznap a nagyszülőkhöz utaztak Luzernbe. Vajon megérti-e valaha a családom, hogy nem könnyelműen, felelőtlenül, hanem a legnagyobb körültekintéssel kísérleteztem, és hogy ez az eredmény sehogyan sem volt előrelátható? A félelmemet és kétségbeesésemet tovább fokozta nemcsak az, hogy ifjú családom idő előtt elveszíti az apját, hanem az a gondolat is, hogy kutatóvegyészi munkámat ami nekem oly sokat jelentett gyümölcsöző, nagy jövőt ígérő fejlődés közepén kell félbeszakítanom. Eközben keserű iróniával jutott eszembe az is, hogy pont a lizergsav-dietilamid, amit én hoztam a világra, kényszerít arra, hogy idő előtt elhagyjam azt. Kétségbeejtő állapotom csúcspontja már elmúlt, mire megérkezett az orvos. Laboráns munkatársnőm felvilágosította őt az önkísérletemről, mivel én magam még nem voltam képes arra, hogy összefüggő mondatokat formáljak. Miután megpróbáltam felvilágosítani őt a szerintem halállal fenyegető testi állapotomról, tanácstalanul csóválta a fejét, ugyanis semmilyen abnormális szimptómát nem tudott megállapítani a rendkívül tág pupillákon kívül. A pulzusom, vérnyomásom és légzésem normális volt. Ezért aztán semmilyen gyógyszert nem írt fel, bevitt a hálószobába és virrasztott az ágyam mellett. Lassan visszatértem a kényelmetlenül idegenszerű világból a megszokott hétköznapi valóságba. Az ijedelem elpárolgott, és helyét a boldogság és hála érzése foglalta el, ahogy egyre inkább visszatértek a normális érzések és a gondolkodás, illetve nőtt bennem a bizonyosság, hogy végül elkerültem a téboly veszélyét. Innentől valójában elkezdtem élvezni a csukott szemem mögött tovább tartó színek és formák hallatlan játékát. Kaleidoszkópszerűen változva leptek meg tarka, fantasztikus képzetek, amelyek körökben és spirálokban nyíltak és csukódtak be újra, szín-szökőkutak fakadtak, átrendeződtek és keresztezték egymást egyetlen töretlen folyamban. Különösen érdekes volt, ahogy az összes akusztikus észlelésem, például a kilincs vagy elhaladó autó hangja optikai érzékletté vált. Minden hang egy formában és színben megfelelő, élőn változó képet produkált. Késő este a feleségem hazaért Luzernből. Telefonon közölték vele, hogy rejtélyes rohamot szenvedtem. A gyerekeket a szüleinél hagyta. Addigra azonban már annyival jobban voltam, hogy el tudtam mesélni, mi történt velem. Kimerülten aludtam el, és másnap reggel frissen és tiszta fejjel ébredtem, habár testileg 20
kissé fáradt voltam. Elégedettség és az új élet jó érzése töltött el. A reggeli pompásan ízlett, rendkívüli élvezet volt. Amikor később kimentem a kertbe, ahol a tavaszi eső után már kisütött a nap, minden friss fényben fénylett, ragyogott és csillogott. Mintha újonnan teremtődött volna a világ. Minden érzékem a legnagyobb érzékenység állapotában működött, és ez az érzés megmaradt egész nap. Ez az önkísérlet bebizonyította, hogy az LSD-25 rendkívüli tulajdonságokkal rendelkező pszichoaktív anyag. Tudomásom szerint még nem volt ismeretes semmilyen olyan anyag, ami ennyire kis adagban ilyen mélyreható pszichés hatásokat okozna, és ennyire drámai változáshoz vezetne a külső és a belső világ megélésében, és az emberi tudatban. Azt is nagyon jelentősnek éreztem, hogy az LSD-kábulatban megélt dolgok minden részletére emlékezni tudtam. Erre csak azt a magyarázatot találtam, hogy a normális világkép intenzív megzavarása ellenére az emlékezőképes tudat még az LSD-tapasztalat csúcspontján sem vesztette el működését. A próba teljes ideje alatt tudatában voltam annak, hogy kísérlet tárgya vagyok, ugyanakkor nem voltam képes arra, hogy a helyzetemet felismerve és minden akaratomat megfeszítve kilépjek az LSD világából. Ijesztő valóságossággal teljesen reálisnak éltem meg, és rémisztőnek, ugyanis a másik, a megszokott hétköznapi valóság képe tökéletesen megmaradt a tudatomban. Ezen kívül megdöbbentőnek találtam az LSD-nek azt a tulajdonságát, hogy ennyire átfogó és letaglózó kábulati állapotot okozott mindenféle másnaposság nélkül. Sőt, éppen ellenkezőleg, az LSD kísérlet utáni napon ahogy már leírtam remek fizikai és lelki állapotban voltam. Egyértelmű volt a számomra, hogy az új LSD hatóanyag ezekkel a tulajdonságokkal egyértelműen hasznos lehet a farmakológiában, a neurológiában és főként a pszichiátriában, és felkelti majd a szakemberek érdeklődését. Ugyanakkor egyáltalán nem tudtam még elképzelni, hogy az új anyag az orvosi területen kívül kábítószerként lesz használatos.[7] Annak alapján, ahogy én az LSD-t a maga rémisztő démoni hatalmával az első önkísérletem során megtapasztaltam, egyáltalán eszembe sem jutott, hogy ez az anyag valaha is úgymond élvezeti szerként szerepel majd. Az LSD-kábulatnak a spontán látomásos tapasztalatokkal való jelentős összefüggését is csak később, további kísérletek után ismertem fel, amiket sokkal kisebb dózisokkal, más feltételek mellett végeztem el. A következő napon megírtam a már említett jelentésemet Stoll professzornak az LSD-25 anyaggal szerzett rendkívüli tapasztalataimról, és ebből egy példányt elküldtem Rothlin professzornak, a farmakológiai részleg vezetőjének. 21
Amint arra számítani is lehetett, a jelentésem először hitetlenkedő csodálkozást váltott ki. Az igazgatóság azonnal felhívott, és Stoll professzor ezt kérdezte: Biztos benne, hogy nem hibázott a kimérésnél? Valóban helyes a megadott dózis? Rothlin professzor is ugyanezt a kérdést tette fel. Ugyanakkor biztos voltam a dolgomban, hiszen a mérést és adagolást saját magam végeztem el. A kétségeik annyiban jogosak voltak, hogy addig semmilyen olyan anyag nem volt ismeretes, ami az ezredgramm töredékeivel akárcsak a legkisebb pszichikai hatást is gyakorolta volna. Szinte hihetetlennek tűnt egy ilyen hatékonysággal rendelkező anyag. Maga Rothlin professzor és két munkatársa voltak az elsők, akik megismételték az önkísérletemet, habár az általam alkalmazott dózisnak csak egyharmadával. Még így is rendkívül lenyűgözők és fantasztikusak voltak a hatások. Minden kétség eloszlott a jelentésemben szereplő adatokkal kapcsolatosan. 2. Az LSD állatkísérletekben és a biológiai kutatásban Rendkívüli pszichikai hatásainak felfedezése után az LSD-25 jelű anyagot ismét fölvették az orvosi vizsgálati anyagok közé, jóllehet öt évvel korábban az első állatkísérletek után kizárták a további vizsgálatok köréből. Az alapvető állatkísérletek legnagyobb részét a Sandoz Rothlin által vezetett farmakológiai részlegénél Dr. Aurelio Cerletti végezte el, akit az LSD-vel kapcsolatos farmakológiai kutatás úttörőjének tekinthetünk. Még mielőtt bármilyen új hatóanyagot módszeres klinikai vizsgálatok keretében embereken lehetne kipróbálni, farmakológiai vizsgálatok során kell átfogó adatokat gyűjteni az anyag hatásairól és mellékhatásairól, a szervezetbe történő felszívódásról és kiválasztódásáról, de mindenekelőtt a toleranciáról illetve a mérgező jellegről. Mindez állatkísérletekben történik. Itt csak a legfontosabb és az orvosi szempontból laikusok számára is érthető állatkísérleti eredményeket tárgyalom. Messze túlmutatna e könyv keretein, ha tárgyalni akarnám, a Sandoz-laboratóriumban az LSD-vel kapcsolatos munka nyomán az egész világon elvégzett sok száz farmakológiai vizsgálat minden eredményét. Az állatkísérletek nem sokat árulnak el az LSD által okozott pszichikai változásokról, hiszen ezek az alacsonyabb rendű állatokon szinte egyáltalán nem, de még a magasabb rendű állatokon is csak korlátozott mértékig figyelhetők meg. Az LSD hatása legfőképpen a magasabb és legmagasabb lelki és szellemi funkciók területén jelentkezik. Így aztán érthető, hogy az LSD esetében csak a magasabb rendű állatoknál számíthatunk specifikus reakciókra. Az állatokon nem figyelhetők meg szubtilis pszichikai változások, mert még ha ezek be is következnek, az állat képtelen ezeket kifejezni. Így aztán csak a viszonylag jelentős, a kísérleti állat megváltozott 22