AZ ÍRÁS ÉS A KÖNYV TÖRTÉNETE

Várkonyi Nándor AZ ÍRÁS ÉS A KÖNYV TÖRTÉNETE

Várkonyi Nándor Az írás és a könyv története

Szakmailag lektorálta, szerkesztette, lábjegyzetekkel, utószóval és névmutatóval ellátta, a képanyagot válogatta és az irodalomjegyzéket összeállította: dr. Keresztúri József Szerkesztette és a szöveget gondozta: Mezey Katalin A szöveget a kézirattal összevetette: dr. Várkonyi Péter A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Nemzeti Kulturális Alapprogramja és a Magyar Könyv Alapítvány támogatása tette lehetõvé. Várkonyi Nándor jogutódjai és a Széphalom Könyvmûhely, 2001 Minden jog fenntartva!

Tartalom AZ ÍRÁS I. fejezet Bevezetés elõzmények... 9 Beszéd és írás...11 Írás és mûveltség...21 Az írás õsformái...36 II. fejezet Hieroglif írás...45 A képírástól a betûírásig...47 Amerikai írások....57 Kína...70 Mezopotámia...89 Egyiptom...112 III. fejezet Betûírás...137 Az ósémita és foinik ábécé...139 A krétai írás...158 A türk írások és a magyar rovásírás....166 IV. fejezet Az európai írás és könyv...187 Görögország...189 Róma...209 A kódex...222

A NYOMTATÁS I. fejezet Papír és sajtó Európában...255 A papiros...257 A sajtó....262 A szedésnyomás...270 II. fejezet Gutenberg és az õsnyomdászat...283 A találmány és a feltaláló...285 Gutenberg élete és mûve...290 Az õsnyomdászat...321 III. fejezet Reneszánsz, humanizmus, hitújítás... 345 A polgári rend...347 Humanizmus és hitújítás...351 Nyomtatás és könyv a 16. században.... 361 IV. fejezet Barokk és ellenreformáció (17. század).... 385 A könyv élete a 17. században...387 V. fejezet Rokokó, újklasszicizmus, felvilágosodás (18. század)... 395 A rokokó könyve...397 Felvilágosodás, újklasszicizmus... 402 A könyv élete a 18. században...413 Utószó...418 A szerkesztéshez felhasznált szakirodalom...421 Függelék...423 Névmutató....429 Néhány megjegyzés...447

AZ ÍRÁS

I. fejezet Bevezetés elõzmények

Beszéd és írás Az emberi szellem fejlõdésének két leghatalmasabb mozgatója a beszéd és az írás. Már a beszéd is fejlettebb életformát tesz fel: társas életet, nélküle aligha született volna meg. A nyelvek õsi, legelemibb szókincsének vizsgálata arra vall, hogy az ember eleinte a gyermekhez hasonlóan mintegy kívülrõl tekintette saját magát, elõször testrészeivel ismerkedett meg, s általuk különböztette meg személyét a társaiétól. Ezután vagy ezzel együtt legszûkebb környezetét, családjának, rokonságának csoportjait bontotta személyekre, s hozzájuk való viszonyát foglalta szóba; majd a körülötte élõ természet megismerése következett. De kétségtelen, hogy a beszéd legkényszerítõbb és leghatásosabb serkentõje a munka, az együttélés legintenzívebb formálója, a társadalom megteremtõje. Amennyivel magasabb rendû az ember közösségi munkája az állaténál, mondhatni: annyival fejlettebb a beszéde is. Nem tudjuk, vizsgálták-e már, de a laikus szemében is feltûnõ, hogy a nyelvek mai dús szókincsének tetemes, talán túlnyomó része a cselekvés, a fizikai munka és az érzékelés megnevezéseibõl ered. Beszédünk ma is metaforikus, képes beszéd. A legelvontabb, átvittebb fogalmaknak, a képzelet testetlen, szárnyaló szüleményeinek neve gyökerében mind valamely cselekvésre utal vagy érzékelhetõ tárgyat jelöl meg. Vegyük példaképpen az épp most leírt mondatot: az elvont szóban a vonás, húzás igéje lappang, az átvitt -ben a vivés, a fogalom -ban a fogni szó, a képzelet -ben a kép, ugyanígy rejtõznek a többiben a test, a szárny, a szül, a gyökér, az érez szavak, még az olasz eredetû tárgy szó is konkrét dolgot jelöl: céltáblát jelentett, holott közülük egyetlenegyet sem használtunk eredeti fizikai értelme szerint, s az az ember, aki csupán eredeti jelentésüket ismerné, meg sem értené az általunk kifejezett gondolatot. S noha nem pusztán szavakban gondolkodunk, az értelem elvonó mûködése gyakorlatilag el nem szakíthatóan hozzánõtt ehhez az alapvetéshez. A magányos ember, aki társainak segítsége nélkül, csak a maga tapasztalataira, leleményére van utalva, akinek nincs kivel közölnie gondolatait, szükségkép korlátoltabbá válik, szellemi mozgása szükségletei-

12 AZ ÍRÁS nek kielégítésére s ösztönös sugallatainak megtoldására szorítkozik, elvadul, mint Robinson, vagy megmarad vad állapotában; a legjobb esetben köldöknézõ remete lesz belõle. A gondolatok közlése által azonban egyszerûen, fáradság nélkül magáévá teheti mindazok szellemi kincseit, akik körülötte élnek s azokét is, akik a körülötte élõkkel valaha, valahol érintkeztek. Ha az így megszerzett szellemi birtok nem is öröklõdik a végtelenségig apáról fiúra, s az õsi hagyományok az emlékezet fogyatékossága folytán elmosódnak, viszont egyre újabb nyeremények járulnak hozzá, továbbfejlesztik magát a gondolkodó-képességet, s mind gyorsabb, változatosabb ütemet oltanak a fejlõdés menetébe. A beszéd kiváltképpen újító, változtató hatású a szellem életében. Az idõben s a térben hangzik el, egész élete, hatása idõhöz, társas léthez kötött. Azoknak a népeknek életében, amelyek elszigetelten s írás nélkül élnek és a hagyományok ápolását valamely okból elhanyagolják, hihetetlen változékonyságot, feledékenységet tapasztalhatunk. Innen ered például sok afrikai és dél-amerikai törzs nyelvi tarkasága és szokásainak változatossága; ezek a törzsek egy-egy régebbi nyelvközösségbõl kiszakadva, néhány nemzedéken belül új idiómára tesznek szert úgy, hogy az ükapa néha már alig értheti ükunokáját. S nem csupán a szavak változnak, cserélõdnek újakkal, hanem elõször s fõként a beszéd tónusa, a hangok kiejtése. Egy német nyelvtudós, Peischel, jogosan utal a gyermekbeszéd analógiájára. A kisgyerek a hallott szavakat rendre eltorzítja, ahogyan gyakorlatlan beszélõ szerveinek kényelme diktálja s az eltérésnek nyilván nincs is tudatában. A felnõttek aztán ideig-óráig rendesen maguk is átveszik az új családi szótárat, tréfából vagy azért, hogy jobban megértessék magukat a kicsikével. Most nem kellene több, mint hogy a család elszigetelõdjék a szélesebb közösség kontrolljától, s a kisded nyelvújító reformjai nagyrészt megörökítõdnének. Erre valóban van is példa elég. Mint Peischel írja: A gyermeki ügyetlenség a felnõttek szokásává válik a brazíliai vadász népeknél; ezek a törzsek, noha a nyelvjárások gyors kialakulása folytán már meg sem értik régebbi nyelvrokonaikat, mégis makacsul ragaszkodnak saját külön beszédmódjukhoz. E változékonyságba természetesen más tényezõk is belejátszanak, például vallásos hiedelmek, tabuk, értelmüket vesztett, régi szokások. Így az említett brazíliai indiók nem merik kiejteni a frissen elholtak nevét, de még csak a hozzá hasonló szavakat sem, nehogy az elhunyt azt higgye, visszahívják õt; mert a halott irigyli az élõket és visszatérvén, balsorsot, romlást, halált hozna rájuk. Ha elég nagy a nyelvterület, a szótilalom nem terjed túl az érintett család körén, s idõvel elenyészik. Mindaddig azonban, míg a nyelv mint családnyelv él tovább, e szavak feledésbe mennek, ám a kényszer állandóan újakat illeszt helyükbe. A tahitiknál például az éjszaka neve valaha po volt; amióta azonban Pomare király

Bevezetés elõzmények 13 meghalt, a szó eltûnt a szigetlakók nyelvébõl. Ugyanilyen szokások, törvények uralma alatt áll ma is az új-guineai pápuák, az ausztráliai bennszülöttek, sok afrikai és indián törzs nyelve. Az abipon indióknál Dél- Amerikában az asszonyok dolga volt új szavakat kitalálni. Viszont mindezeknek a tüneményeknek a fordítottja is áll; minél elterjedtebb egy nyelv s minél szervezettebb társadalomban beszélik, annál inkább csökkennie kell állhatatlanságának, annál jobban rögzítõdik. Egy elkülönült családnak vagy törzsnek lehet érdeke az önállóság nyelvi eszközökkel való biztosítása is, de nagyobb közösségben a zavartalan összemûködés, a sima, könnyû megértés válik mindenki érdekévé. Ez pedig magával hozza a gondolatok egyre gazdagabb kifejezését, a szellemi vagyon gyarapodását és továbbadását nemzedékrõl nemzedékre. De a legfõbb rögzítõ és továbbörökítõ mégis az írás. Azok a népek, amelyek nem ismerik az írást, vagy ahol nehézkessége miatt nem válhatott s nem válhatik köztulajdonná, pusztán az emlékezõ-képességükre vannak utalva. E téren azonban az emberi elme csodálatos teljesítményekre képes. Az írástudatlan emberek, a természeti népek, de a magasabb mûveltségûek is hihetetlen mennyiségû tényt, adatot tudnak elraktározni emlékezetükben, minden belsõ kapcsolat nélkül, azonkívül végtelen hosszúságú krónikákat, eposzokat, mitológiákat, meséket. Hozzájuk képest az írástudó, könyvekre, feljegyzésekre támaszkodó kultúrember emlékezete igen gyönge már. Nem véletlen, hogy az ember már oly korán feltalálta a beszéd ritmizálását: a verset, az ütemezõ énekmondást, ez valóban a legjobb emlékezeterõsítõ; az iskolai szabályokat versikékben tanítják ma is, nemkülönben versbe foglalják a politikai jeligéket, s nincs ragadósabb valami, mint egy Gassenhauer 1. Ám valaha egész közösségek recitálták az õskölteményeket, Homérosz énekeit, az Eddát, a Nibelung-dalt és a Kalevalát. Hogy csak az utóbbit vegyük: ki tudja, hány ezer éven át tartotta fenn az élõbeszéd, míg a 19. században Elias Lönnrot a nép szájáról csorbítatlanul összegyûjtötte. Hogy milyen erõfeszítést kíván a hagyományok változatlan, eleven életben tartása, az õsök által szerzett szellemi birtok megõrzése írás nélkül, mutatja a régi hindu risik 2 és bráhmanok példája: egész életüket arra szentelték, hogy a védák ijesztõ szövegtömkelegét a vallás bonyodalmas kultuszapparátusát megtanulják, emlékezetben tartsák s csonkítatlanul, sõt az õsi kiejtés, a hangsúlyozás épen tartásával továbbadják. Ugyanezt követelték meg a kelta papok is az újoncoktól, mértéktelenül szigorú próbatétek alá vetve a felavatandókat. De õsi mítoszok szólnak 1 sláger, utcai nóta (német) K. J. 2 költõk K. J.

14 AZ ÍRÁS arról is, hogy a magasabb mûveltségre törõ népek tudásukat féltették, igyekeztek megmenteni az enyészettõl s ezért kõre vésték, agyagba égették ez arra vall, hogy az írás konzerváló, megõrzõ szerepének felismerése egyidejû ezeknek a mítoszoknak a kialakulásával. Valóban, az írás a beszéddel szemben hosszú idõkön át, úgyszólván a betûírás, sõt a sajtó elterjedéséig, a konzerválás, a megrögzítés feladatát látja el. Még nem gondolatébresztõ; fejletlenebb fokán nehézkes, bonyolult eszköze a gondolat közlésének, fáradságosan megszerezhetõ tudomány, sõt mint látni fogjuk okkult tevékenység, mágikus szemléletbe merült életformák alkatrésze s így õt magát is varázserõk járják át. De lélektani hatása is mintegy statikus, nyugalomra törõ. Az írásban egyszer megörökített gondolat nem sarkallja szellemünket az emlékezetben tartásra, a vele való állandó foglalkozásra. Jó helyen tudjuk a papíron, visszatérhetünk hozzá bármikor, s ezt csak szükség esetén tesszük. A lerögzített gondolat nem él oly megszakítatlan, eleven életet, mint a szóbeli hagyomány, azaz nem sarjaszt oly gyakran új változatokat, viszont könyvekben, könyvtárak polcain mérhetetlen mennyiségben raktározódik fel, s a fejlõdést mindig közvetlenül visszakapcsolja az eredeti alapvetésekhez. Gondoljunk például erre: a mezopotámiai mûveltség emlékei már a görögök idejében feledésbe mentek, s végképp elmerültek volna, ha a királyok és a templomok könyvtárai össze nem gyûjtik koruk irodalmát. Három-négy évezred múltán mi épségben felfedeztük ott, s ma többet tudunk róla, mint 2500 évvel ezelõtt Xenophón. Csupán Assur-bán-apli (Asszurbanipal) Kr. e. a 7. században felállított ninivei könyvtárának romjai alatt 22 000 agyagtáblát találtak, Nippurban 60 000-et, s a rájuk rótt feljegyzések ma már nélkülözhetetlen forráskincsei történeti tudásunknak, korszerû mûveltségünknek. Ám, ha a közre nézve ily nagy haszon, hogy míg a szó elrepül, az írás megmarad, az egyént mégis némiképp kényelemre szoktatja; arra csábítja, hogy az önálló elmélkedés helyett a mások munkájára hagyatkozzék, s megelégedjék azzal, ami írva áll. Az írás nem csekély mértékben szolgálja a tekintélyek tiszteletét, sõt az írott szónak már magában véve is bizonyos tekintélye van a tömegek s a kényelmet szeretõbb agyvelõk elõtt. Nem csoda, hogy ezt a sajátságát már korán s olykor némi aggodalommal fedezték fel az emberek. A bráhmanok a tan élõ erejének, hatásának gyengülését féltették az írásba foglalástól; hasonló dolgot jegyez fel Julius Caesar a brit és gall druidákról, akik viszont azért sújtották halálbüntetéssel tanaik írásba foglalóját, nehogy azok avatatlan kézbe kerüljenek. Az egyiptomiaknak az írás eredetérõl szóló mítosza egyenesen nevén nevezi a gyermeket; e szerint amikor Thot isten az írást feltalálta, istentársa, Amon ama félelmének adott kifejezést, hogy az emberek ezentúl majd rábízzák magukat az írott feljegyzések-

Bevezetés elõzmények 15 re, s gondolkodóképességük el fog tompulni. Az egyiptomi isten ma már aligha táplálna ilyen aggodalmakat. Mert ha az ember, hála Thotnak, elveti is azt a törekvést, hogy mindent a maga erejébõl újra feltaláljon, viszont a gondolatok tárházainak minden gazdagsága a rendelkezésére áll, hogy magát haszontalanul nem fárasztva, új eredményeket szûrjön le a régiekbõl. Ha jól meggondoljuk, ebben az írás egész pályafutását elmondtuk. Míg nehezen megszerezhetõ tudomány volt, nem terjedhetett, nem szolgálhatta az egyént: kollektív, vallásos vagy hivatalos, azaz társadalmi mûvelet maradt, szerepe a rögzítés; ahogy azonban egyre egyszerûsödött, s elsajátítása úgyszólván játékká vált, a gondolatok áramlását is mindjobban növelte, s ma már, hogy a betûsajtó is a segítségére sietett, a tudásvágynak legfõbb serkentõje és kielégítõje éppen az írott szó. S amellett félelmetes erõt testesít meg a népek életében. Habár a népeknek mitológiába burkolt történeti emlékezései sokkal régebbi idõkbe nyúlnak vissza, mint az írott emlékek hézagos sora, emez viszont pozitív és szilárd tulajdon. Az írás szerepe itt is rögzítõ; a mondák, mítoszok, vallások, hagyományok sokszor elmosódnak, sõt kiirthatók, míg az írás erõteljes történeti öntudatot kölcsönöz (l. a zsidók történetét: Biblia), s a maradandóságnak legfõbb biztosítéka. Elvész a nép, mely tudomány nélkül való. A kínai nemzet óriási egységét, száz és száz királyságra bomlása idejében is, voltaképp az írás egysége tartotta fenn, a nyelvnek és a gondolkodásmódnak konzerválása által. Buddha alakja és tana köré a legendák, babonák egész erdeje nõtt a pontos szövegezések hiánya miatt. Gondoljunk az apokrif Jézus-evangéliumok és szentírás-könyvek sokaságára, s a munkára, amit ezek kiselejtezése az egyházra rótt. Si Huang-ti császár elégedetlen volt a kínai irodalommal, mert az nem felelt meg politikai elgondolásainak, ezért hogy dinasztiája uralmát biztosítsa Kr. e. 213-ban elrendelte, hogy a birodalomban található összes könyvet égessék el. Evvel az intézkedéssel, melyet szerencsére nem koronázott teljes siker, minden hagyományt egy csapásra megsemmisíthetõnek vélt. Azonban, mily különös, éppen a szellemi termelés felpezsdülését indította meg vele: a könyv nem hagyta magát, a császár halála után minden kínai írástudó összefogott, hogy az elveszett kincseket emlékezetbõl rekonstruálja, ahol nem lehetett, újakkal pótolja s a maga erejébõl gyarapítsa. De az írás ellen folytatott hadakozás végigkíséri úgyszólván az egész történelmet; különösen a vallásháborúk és a forradalmak jellegzetes kísérõjelensége a könyvrombolás. Az ókor legnagyobb könyvtárának, az alexandriainak roncsait Theophülosz érsek fanatikus hívei dúlják fel; amit Nagy Károly összegyûjtött az ónémet irodalom emlékeibõl, fia, Jámbor Lajos máris elpusztíttatja; Cortez spanyoljai Mexikó és Yucatán könyvkincsét

16 AZ ÍRÁS vetik máglyára. Az újabb korban az eretneküldözések autodaféi sareformáció kódexpusztításai emlékezetesek, de azóta is tapasztalható a könyvtõl való félelem százféle megnyilvánulása mind a mai napig. A legelsõ intézkedés, melyet nyugtalan, veszélyes idõkben életbe léptetnek: a cenzúra. A történelem folyamán az élõszót soha oly szigorú tilalom nem sújtotta, mint az írott betût. Az írás az emberi elmének talán legcsodálatosabb találmánya, de hatását csak akkor fejti ki, ha gyorsan és akadálytalanul eljut mindenkihez. Az írás lassú terjedése a gondolatok lassú áramlásával jár, meggyorsulása sebesebb ütemet olt az élet sodrába is. Hatása felér a technikai találmányok következményeivel. A lõpor, az iránytû, a gõz, a villamosság feltalálása óta a történelmi korszakok félelmes pergéssel váltják egymást, s ma száz év alatt több változás játszódik le szemünk elõtt, mint Egyiptom sok ezer éves története folyamán. Az írás hatalma nagy; ma a napisajtó, melynek egyetlen célja voltakép a hírszolgáltatás gyorssá tétele, olyan közvéleményt tud teremteni, hogy a diktátoroknak is számolniuk kell vele. Mégis, bármily sebesen terjed a betû, az élõszót egy ponton nemigen fogja utolérni mindig konzervatívabb marad. Az az ember, aki egy-két levélnél egyebet sem ír életében, az is érzi, hogy írás közben másképp fejezi ki magát, mint ha beszél. A beszéd fürgébb, csiszolatlanabb, egyszerûbb az írásnál; szókincse, mondatfûzése lazább, változatosabb, könnyebben követi a gondolatok cikázását. Az írás választékosabb és lassúbb mûvelet, kifejezéseit megválogatja, ha nem is mindig a finomság irányában, s gondosabban készíti elõ a hatást. A társalgás, az utca nyelvét ritkán visszük át az írásba, vagy ha igen, épp a jellemzés kedvéért tesszük, s meggondolkoztat, hogy a humoros írók igen nevettetõ hatást tudnak elérni az élõbeszéd egyszerû átírásával. A beszédnek ebbõl a fürgébb természetébõl fejlõdnek ki a különféle zsargonok, réteg-, csoport-, sõt családnyelvek, a sok utcanyelv, argó, langage familier, szleng és tolvajnyelv. Ezek a csak beszédben élõ nyelvek aztán az élénkebb képzeletû népeknél, illetve az élénkebb környezetben élõk közt (nagyvárosokban) egészen önálló életre is kapnak, olyannyira, hogy az irodalmi nyelvet beszélõ idegen meg sem érti õket. Az önállón azonban csak szótári különállást értünk, a zsargonok szervezetébõl hiányoznak a nyelvképzõdés legfontosabb orgánumai: a mondattan és a szótan, azaz sohasem fejlõdhet ki belõlük új nyelv. Mind a köznyelv törzsébõl hajtanak ki, saját gyökérzet híján rendkívül múlandók, szinte évrõl évre hullanak le és hajtanak ki, mint a falevél. Az irodalmi nyelv és a közbeszéd többé-kevésbé mindenhol különbözik egy kissé, de ez a különbség a régóta író népeknél, például a kínaiaknál és a japánoknál, egészen meglepõ eltéréseket mutat. A beszélt

Bevezetés elõzmények 17 nyelv mindig elöl jár, s egy kis tisztogatás, válogatás után rendesen felszívódik az irodalmi nyelvbe. Egyetlen kivétel a szabály alól a tudatos nyelvújítás; de most a nyelvrõl, mint élõ szervezetrõl szólunk, mely független a mesterséges beavatkozásoktól. Már Cicero feljegyezte, hogy odahaza másképpen beszél, mint a szenátusban, s ez a társasági vagy utcanyelv nem lehetett egyéb, mint a késõbbi olasz csírája; s hasonlóképp csírázott a francia, a spanyol, a portugál, a román. A klasszikus latin Khikherót mondott, a római utcafia talán Cicerót, aztán Csicserót, a francia Sziszerót. Az írott latinból az írás útján ezek a nyelvek sohasem fejlõdtek volna ki, viszont oly sokáig maradtak alkalmatlanok az elõkelõ, irodalmi kifejezésre, hogy Dante forradalmi újításképp meri csak megszólaltatni a dolce stil nuovót. Viszont az irodalmi latinság írásbeli konzerválása tette lehetõvé, hogy a középkor visszatérjen a klasszikus nyelvezethez; bár így is van bizonyos különbség a tudományosságban használt, klasszicizáló latin stílus és az ún. egyházi latinság között. A kiejtés dolgában pedig teljes a bizonytalanság, minden európai nép más-más fonetikával beszéli a latint. A magyar például századokon át lágyította a hangokat, a legszívesebben nem fogadta volna el az sz-et, s így mondta; voks, paks, taksa, virtus, fascikulus, rezignál, konzervál (reszignál és konszervál helyett) Horácius, Vergilius, Éneás; nem is szólva a meghonosult latin szavakról, mint: zsoltár, zsolozsma, ekklézsia, zsinat, vecsernye, lista stb. stb. Az élõ latin nyelvek: az olasz, a francia szintén megpuhítják a klasszikus latin keménységét, az olasz így mondja: ányusz (agnus), eccse (ecce), a francia: toton (totum), ládamüsz (laudamus). A leglehetetlenebb az angolok latin beszéde, errõl számtalan anekdota kering; Vergiliusnak ezt a sorát: Tityre tu petules recubans sub tegline fagi, így skandálják az iskolában: Tájtájrá tyu petyalisz rikjöbensz szöb tigmájni fedzsáj, vagy: Et tu mi fili, Brute, angolul így hangzik: Et tyu máj fájláj, Brutyi. Az írás konzerváló hatásával magyarázható az is, hogy az élénk irodalmi életet élõ népek nyelve egyre lassúbb ütemben, mintegy az irodalom fejlõdésével párhuzamosan változik. A magyarban például sokkal kevesebb a szótani változás a kuruc költészet korától máig, mint Tinóditól a kuruc korig, s még kevesebb, mint a Halotti beszédtõl Tinódiig. Mindezeket nem csevegõ kedvbõl, az olvasó szórakoztatására mondottuk el, hanem mert egy igen különös tünemény nyomára vezetnek el. Ha egy s ugyanazon szó írott alakját, betûképét mindenki a maga nyelve szerint más-más kiejtéssel, azaz hangképpel olvashatja el, ez azt jelenti, hogy az írás általában nem hû képe a beszédnek. Ha csak a legelterjedtebb ábécével, a latinnal író nyelveket tekintjük, látjuk, hogy a betûkép és a hangkép különbsége némelyikben óriási, úgyszólván megdöbbentõ. Tegyük fel, hogyha az angol vagy a francia nyelv elenyészne,

18 AZ ÍRÁS s csak írott emlékei maradnának meg, ezekbõl soha senki meg nem tudná, hogyan beszéltek az angolok és a franciák, mint ahogyan mi sem tudjuk, hogyan ejtették a latin szavakat a rómaiak. Ezt az angol szót például: thorough, igen pontatlan magyar átírás szerint valahogyan így ejtik ki: sz(öe)r(óu), ahol is az öe és óu a magyarban nem létezõ, átmeneti hangokat jelöl. Aki felcsapja egy idegen nyelv magyar olvasók számára készült szótárát vagy nyelvtanát, kellemetlen csodálkozással látja, hogy a betûk javarészét másképpen vagy másképpen is, de minden esetre többféleképpen lehet és kell kiejteni, mint a magyarban. Vagyis elõször az ábécét kell megtanulnunk. Az írás eme tökéletlenségének két oka van: egy belsõ és egy külsõ, ám ezek állandóan összefonódnak. A belsõ ok az, hogy ha minden beszélt hangot külön jellel akarnánk jelölni, ábécénk nem 24 betûre menne, hanem száz meg százra. Példa a nyelvtudósok fonetikus ábécéje, amely a laikus számára olvashatatlan, s külön nyomdai felszerelés kell a kiszedéséhez. Megelégszünk tehát néhány alap-betûvel, s leírjuk például: megyek, de így ejtjük mëgyëk, azaz zárt ë-vel; leírjuk hegyek, de ejtjük: hëgyek, azaz zárt és nyílt e-vel; ismét leírjuk: egek s ejtjük végre ahogyan írva van, mert e betûnk velejében csak a nyílt e hang jelölésére szolgál. N betûnk is csak egy van, holott n hangunk legalább kettõ: egy foghangú, mint a nép szóban, s egy orrhangú, mint a hang szóban. Az orrhangoknak a francia nyelvben igen nagy a szerepük és változatosságuk, de a francia ábécé egy betûvel sem jelöli a különbségeket, nem is szólva a foghangú n-rõl. A portugál például már igen: az orrhangú n-et egyszerûen elhagyja s az elõtte álló magánhangzó fölé kacskaringós jelet biggyeszt; legnagyobb költõje nevét például így írja: Camões; ez szabály szerint így volna ejtendõ: Kamoensz (persze orrhangú n-nel), viszont ma már így mondják: Kamójs. De lehet egész betûcsoportokat közös nevezõre hozni; e német szavakat: leben, haben a beszéd lém és hám alakra egyszerûsíti. Van eset, hogy az ábécé valamelyik betûje a beszédben nem is szerepel; a francia c betû sz-nek vagy k-nak ejtendõ, de c-nek soha, mert a francia nyelv ezt a hangot nem ismeri. Azonkívül vannak eltévelyedések, fattyúhajtások, sõt, hogy úgy mondjam, törvénytelen betûk. A magyar ábécé gy-vel jelölt hangja egyáltalán nem a g-tõl származik, nem ennek a lágy alakja, hanem a d-é, aminthogy a cseh ábécé így is jelzi: d. (Nb. a cseheké a legjobb európai ábécé.) Viszont a g nem egyéb, mint a k hang lágyítása, vagyis valahogyan így kellene jelölnünk: ky, ha már az y-t használjuk lágyítójelül; átmenet köztük az a hang, amelyet ch-val szoktunk írni, vagyis egyugyanazon torokhang három fokozatát, változatát három külön jeggyel jelöljük: k, ch, g. Aggályos a cs betû származása is; vajon csakugyan a c lágyítása-e vagy a t-é? A magyar egy idõben ts-nek írta, s a német ábécé is a

Bevezetés elõzmények 19 t-tõl származtatja, tsch-nek írván vegy még ijesztõbb betûképszörnyeteggel: tzsch-nek, amelynek elemzésére jobb nem vállalkozni. Egy német írót Zschaetzsch-nek hívnak, az olvasóra bízzuk, hogy olvassa el. (A cseh megint c-tõl eredezteti, s írja igen egyszerûen è-nek.) Ezeknél tehát nem egy betût használunk több hang jelölésére, mint a magyar e és n, vagy a francia c esetében, hanem egy hangot jelölünk egész betûkonglomerátumokkal, s ezek hangzását külön meg kell tanulni, mert a betûképekbõl ugyan ki nem olvashatók. A legnehezebb a sora az angol olvasónak; ezt a nemzetközi szót például: Adam, kb. így kell ejtenie: Edem (mármint a magyar ábécé szerint); ha most ebben a formában leírjuk neki, így ejti ki: Idem, ha pedig ezt írjuk le neki, így mondja kb.: Ejdem, s ez az utóbbi betûkép az õ számára már kimondhatatlan. Ismeretes az anekdota a világjáró, sok nyelvhez konyító tengerészekrõl; csodálkoznak rajta, hogy minden nép máskép ejti ki a szavakat s egy norvég matróz így szól: Bolondok a népek, ezt a szót: nation, a német így mondja: nacion, a francia: nászjón, az angol: nésn, ahelyett, hogy egyszerûen úgy olvasnák, ahogyan írva van: nasún! A norvégek ti. nasún-nak ejtik. Ennyi példa talán elég. A külsõ ok történeti. A szavak írott formája, betûképe ugyanis nagyjából s megközelítõen azt a hangképet jelöli, amellyel a szó akkor rendelkezett, amikor az ábécét az illetõ nép átvette. A kiejtés azóta persze a legtöbb nyelvben tetemesen változott, de az írás, mint mindig, lehetõleg konzerválja az eredeti, egykorú betûképet. Az orosz a szó végén ma is ogo-t ír, ahogy valaha ejtette, holott ovo-t ejt, s a v hang jelölésére kifogástalan betûvel rendelkezik. Amikor a középkori francia leírta ezt a szót: vielx, csakugyan így is ejtette; ettõl fogva e szó csak hézagosan követte a kiejtés variálódását; így lett belõle: vieulx (olv. viõlx), majd: vieux, s ennél meg is maradt, noha ma már így ejti: vjõ. Nem egyszerû dolog az ábécé. Mindebbõl az következik, hogy ábécéinket elõször alaposan át kellene szervezni, s aztán a kiejtés alakulása szerint állandóan reformálni. De amint számtalanszor hangoztattuk, az írás és alapanyaga, a betû konzervatív, nem szereti a reformokat, s inkább verejtékes munkával magoltatja magát, semhogy lépést tartson a haladással. Mentségére azonban állapítsuk meg mindjárt, hogy nem is a hangkép hû visszaadása az igazi célja, hiszen akkor kottáznunk kellene. Valódi feladata, hogy a szóba rejtett gondolatot, fogalmat híven közölje és megörökítse, s ennek tõle telhetõleg meg is felel. Arról természetesen nem tehet, ha a belerejtett fogalom tartalma idõvel megváltozik, vagyis a szó jelentéstani változáson megy át. Ez a magyar szó például: marha, eredetileg szarvasmarhát jelentett, aztán általában háziállatot (aprómarha), utóbb vagyont (ezüstarany marha), ma ismét szarvasmarhát és mint jelzõ, ostoba embert. A

20 AZ ÍRÁS latin stilus szó jelentése íróvesszõ volt, ma irodalmi kifejezésmódot és ízlésáramlatot értünk rajta. Ámde azt is észre kell vennünk, hogy az írás betûitõl függetlenül mint gondolathordozó nem föltétlenül konzervatív. Amint egy elõzõ oldalon, némiképp elõre ugorva, már kifejtettük: amíg nehezen elsajátítható tudomány volt, a rögzítés, a megõrzés szerepét játszotta; ahogy azonban egyre egyszerûsödött, könnyû játékká vált az írás, a gondolatok járását is könnyûvé tette, s amióta a nyomtatás révén úgyszólván szárnyakon száll, a gondolattermelésnek, a szellemi újításnak legfõbb ösztönzõje. Az írás forradalmár lett; a különös az, hogy forradalmi tevékenységének lebonyolítására egy igen maradi eszközt használ: az ábécét. Ide kívántunk kilyukadni. A képírás, a betûírás és a nyomtatás három döntõ korszakot jelöl az írás és a könyv történetében. Az írásnak, mint gondolatterjesztõnek, megörökítõnek, könyv nélkül sok értelme nincs, csak magánhasználatra és hivatali célokra alkalmas. Ma már az írás és a könyv végképp biológiai egységbe fonódott.

Írás és mûveltség Mai történettudományunk elfogadott tétele, hogy a magasabb mûveltség kezdetei körülbelül a Kr. e. negyedik évezred elejére nyúlnak vissza. Ami azelõtt történt, a mûveltségnek lényegében más, alacsonyabb fokára vall; kezdet-kor az, történet elõtti idõ, praehistoria. Ami utána következik, már magasabb mûveltség ölében fogant, fejlõdése ellenõrizhetõ: ez a valódi történelem, s a két óriási korszak határánál éppen az írás megszületése áll. Írás nélkül magasabb mûveltség nincs. Az írástörténetek mindegyike ma is evvel a magától értetõdõnek látszó megállapítással kezdõdik, s Jensen, az íráskutatás eredményeinek legutolsó összegzõje, szintén így jellemzi az írástudomány roppant jelentõségét: Egész sor népet ismerünk írja, amelyek nem jutottak el a valódi írásig. De éppen ebbõl, hogy ezek a népek általában a mûveltség alacsonyabb fokán maradtak, láthatjuk az írás fontosságát, mint a beszéd korrelátumáét, az emberiség magasra fejlõdésében. Aloys Bömer pedig azt mondja, hogy amint az ember a beszéd által különbözik az állattól, akképp a kultúrember az írás által különbözik a barbártól. Mégis bátorságot kell vennünk, hogy ezt a dogmaként elfogadott tételt, mely egy egész világtudománynak sarkalatos alapvetése, közelebbrõl megvizsgáljuk. Ha ugyanis az írás minden magasabb fejlõdésnek, tudásnak eszköze, vehiculuma, bizonyos mértékig meg kell elõznie ezeket a tudományokat. A történelmi tények azonban nem egészen fedik ezt a kényszerû logikát, sõt úgy látszik ellene mondanak: az írás nem elõzi meg az õstudományok fejlõdését, még a saját belsõ fejlõdése is elmarad ezeké mögött. A régi kultúrnépek már igen fejlett, kialakult gazdasági, mérnöki, természettudományi, csillagászati ismeretek birtokában vannak, társadalmi, vallási, mûvészeti életüket az emberi szellem páratlanul gazdag kincseivel ékesítik, amikor írásuk még kezdeti fokon áll: a kép- vagy szóírásnál tart, s ott is marad hosszú századokon át. Közép-Amerika indiánjai nem is jutottak túl ezen a fokon, s mûveltségük nemcsak Cortez spanyoljait ejtette bámulatba, hanem csodájára járunk ma is. Másfelõl mivel magyarázzuk azt a tényt, hogy az egyiptomi írás legrégibb emlékein