ARSENAL 21 ség, amit végül az Arsenal 3-0-ra nyert meg mégpedig éppen a Tottenham otthonában, a White Hart Lane-en. A döntôben aztán az a Newcastle United volt az ellenfél, amely a bajnokságban csak nyolcadik lett, így egyértelmûen az Arsenal számított a mérkôzés esélyesének. Ám a londoniak elképesztôen balszerencsésnek bizonyultak: a 35. percben a csapat jobbhátvédje, Walley Barnes, aki az egész idény során mindössze egyetlen találkozót hagyott ki, becsúszva próbálta szerelni a szarkák chilei csatárát, George Robledót, és mozdulata közben térdszalagszakadást szenvedett. Akkoriban cserére még nem volt lehetôség, így az Arsenal emberhátrányban folytatta a találkozót, sôt, további sérülések miatt végül nyolc emberrel fejezte be a meccset. A Newcastle közben éppen Robledo révén vezetést szerzett, és bár a hajrában Lishman majdnem egyenlített, a fejese a lécrôl kifelé pattant, így a trófea a szarkáké lett. Az 1952 53-as pontvadászat kárpótlást jelentett az Arsenalnak az elveszített kupadöntôért talán csak a fináléban megsérült Barnesnak nem, aki a teljes idényt kénytelen volt kihagyni sérülése miatt. A helyét a védelem jobb oldalán az a Joe Wade foglalta el, aki elôtte hat szezon alatt mindössze 14 bajnokin lépett pályára, most viszont egyetlen idény alatt 40 alkalommal szerepelt. Fontos volt még, hogy a walesi Jack Kelsey kapta meg az egyes számú mezt (a kapust, aki szülôvárosában, Lishman a második világháború utáni éra egyik legjobbja volt Jack Kelsey egy kovácsmûhelyt hagyott ott az Arsenal kedvéért, és összesen 351 mérkôzésen védte az ágyúsok kapuját
50
53 Bertie Mee távozása után Terry Neill (balra) került a kispadra, és Don Howe is visszatért a szakmai stábba Az 1975 76-os idény közben Mee be is jelentette, hogy a pontvadászat végeztével távozik a kispadról, a helyére pedig késôbb nagy meglepetésre éppen az ôsi rivális, a Tottenham szakvezetôje, Terry Neill érkezett, aki ráadásul a Spursnél nem is volt különösebben sikeres. Terry Neill ezzel az Arsenal történetének legfiatalabb mestere lett, és elsô döntése az volt, hogy leigazolta a Newcastle United támadóját, Malcolm McDonaldot, mégpedig pontosan 333 333 fontért, viszont talán még fontosabb volt, hogy visszatért a szakmai stábba a duplázás idején pályaedzôként tevékenykedô Howe. Supermac (ahogyan McDonaldot becézték akkoriban) elsô idényében rögtön 25 gólt szerzett, és vezérletével a csapat sokat javított bajnoki helyezésén, nyolcadik lett, ez azonban még
Pat Jenningsrôl a Tottenhamnél azt mondták, túl öreg, de ô az Arsenalnál igazolta, hogy nem a kor a legfontosab megelôzôen csupán két évig volt vezetôedzô, még 1971 és 1973 között a West Bromwichnál, viszont az 1971-es duplázás idején az Arsenal szakmai stábjának tagja volt. Az eredmények azonban az ô irányítása alatt sem nagyon javultak, januárban például a FA-kupából a másodosztályú Middlesbrough verte ki a csapatot. Howe is megpróbálta új igazolásokkal felrázni az együttest: 1984 februárjában például 150 ezer fontért megvette az Ipswich Town válogatott csatárát, Paul Marinert, majd a következô pontvadászat elôtt érkezett a Nottingham szintén válogatott hátvédje, Viv Anderson, mégpedig 250 ezer fontért. Ez sem segített azonban, az Arsenal továbbra
ARSENAL 69 A nyolcvanas évek sztárjai: Woodcock (balra), Anderson (középen), O'Leary (jobbra), valamint a Liverpool elleni kupadöntôben duplázó Nicholas (lent középen)
94 A VILÁG LEGHÍRESEBB FUTBALLKLUBJAI A legendás kapitány, Tony Adams 2002-ig volt a védelem oszlopa És bár nem az újonnan szerzôdtetett labdarúgók hozták meg a sikert, 2002- ben végre örülhetett a Highbury közönsége. A teljes csapat kitett magáért, a bajnoki aranyat az ágyúsok Wiltord góljával az Old Traffordon szerezték meg, a fôhôs azonban Ljungberg volt, aki az utolsó hét fordulóban hat gólt rúgott, összesen pedig középpályás létére 12 találattal zárta az idényt. A villámléptû svéd gólt szerzett a FAkupa döntôjében is, amelyet az ágyúsok 2-0-ra nyertek meg a 90 perc két igazi öreg harcos utolsó nagy dobását hozta: Adams kiválóan játszott Lampardék ellen, a szépségdíjas vezetô gól Parlour nevéhez fûzôdött. Sikerült a duplázás, ám a gyôzelmi mámor után Wengernek két, régóta húzódó problémával is szembe kellett néznie. Az egyik az elöregedett védelem leváltása volt. 2002 nyarán Dixon és Adams is felhagyott a játékkal, a legendás négyesbôl így csak Keown maradt meg hírmondónak, akinek azonban lejárt szerzôdését a francia tréner két évvel meghosszabbította de hasonlóan cselekedett a szintén nem fiatal Luzsnij esetében is. Mint már annyiszor, a gall edzô a megoldást egy honfitársában látta, mégpedig a Lille-tôl megvett Pascal Cyganban,
83 A francia kapcsolat két fontos tagja, a menedzser Arséne Wenger és a csatár Nicolas Anelka Riochot, akinek utódjául a francia Arséne Wengert szánták akit azonban japán klubja, a Nagoya Grampus Eight csak 1997 januárjában engedett volna el. Így elôször megint Houston került a kispadra, de az új igazolások már Wenger tanácsára érkeztek a legfontosabb talán a Milan francia utánpótlás-válogatott középpályása, az Olaszországban beilleszkedési gondokkal küszködô Patrick Vieira volt. Houston aztán szeptemberben váratlanul lemondott Graham hívta asszisztensének a Leedshez. Szerencsére Wengert a japánok mégis elengedték korábban, és így pár meccs erejéig Graham Rix vezette a csapatot, majd a francia szakember végre átvehette az irányítást. Wenger radikálisan új edzésmódszereket vezetett be, és sokkal európaibbá tette a gárdát (Vieira mellett még két francia, Rémi Garde és Nicolas Anelka érkezett), ugyanakkor igyekezett
82 A VILÁG LEGHÍRESEBB FUTBALLKLUBJAI Az 1995-ben kinevezett edzô, Bruce Rioch az elsô két szerzeményével, David Platt-tel, valamint Dennis Bergkamppal A következô szezonban az immár Premier League-nek nevezett angol bajnokságban megintcsak nem ment a londoniaknak, a KEK-ben viszont címvédôként egészen az elôdöntôig meneteltek, mégpedig veretlenül, ami azt jelentette, hogy a klub a sorozatban immár 23 mérkôzés óta nem kapott ki. 1995 februárjában azonban a szurkolók kevésbé foglalkoztak a nemzetközi poronddal vagy a bajnoksággal, hiszen az egyesület válságba került: kiderült, hogy Graham John Jensen és a norvég Pal Lydersen leigazolásakor pénzt kapott a játékosok ügynökétôl, Rune Haugétôl. Az eset következményeképpen Grahamet menesztették, és helyére asszisztense, Stewart Houston került, aki megmentette a kieséstôl a gárdát, a KEK-ben pedig a döntôig vezette a csapatot, ahol aztán Nayim emlékezetes, félpályáról szerzett góljával kapott ki az együttes a Zaragozától. Houston csak a szezon végéig maradt, és 1995 nyarán Bruce Rioch jött, aki rögtön két transzferrel jelezte, hogy feledtetni akarja a Georgeérában elterjedt unalmas Arsenal kifejezést: 4,75 millió fontért hazacsábította Olaszországból David Plattet, és 7,5 millióért megszerezte az Internazionale holland világklasszisát, Dennis Bergkampot. Az együttes látványosabban is futballozott, és javított bajnoki helyezésén, hiszen ötödik lett a tabellán, ennek ellenére a vezetôség egy év elteltével menesztette
Christian Abbiati, Flavio Roma és Santiago Canizares neve is, ám Wengernek nem állt rendelkezésére elég pénz nyélbe ütni ezeket az üzleteket. Így esett a választás Jens Lehmannra, aki ezzel együtt a spórolás jegyében a nyár legnevesebb arsenalos igazolása lett (a Luzsnijt és Van Brockhorstot pótolni hivatott Gael Clichyhez és Philippe Senderoshoz képest mindenképpen). A riválisok eközben sorra igazolták a nemzetközi sztárokat Wenger azonban a 2003 2004-es szezonra egy olyan, kis létszámú, egységes gárdát kovácsolt össze, amelynek teljesítményére az egész futballvilág felkapta a fejét. Henry hihetetlen tempóban termelte a gólokat, és a teljes csapat Campbell-lel, Cole-lal meg a többiekkel együtt élete formájában futballozott. Henry a 2003 04-es idényben karriercsúcsot jelentô 30 bajnoki gólt könyvelhetett el