A SZOCIÁLIS ELLÁTÁSOK SZABÁLYOZÁSÁNAK PROBLÉMÁI A NEKI ÜGYEINEK TÜKRÉBEN. A tanulmány szerzõi: IVÁNYI KLÁRA és DR. UDVARI MÁRTON

A SZOCIÁLIS ELLÁTÁSOK SZABÁLYOZÁSÁNAK PROBLÉMÁI A NEKI ÜGYEINEK TÜKRÉBEN B E V E Z E T É S A tanulmány szerzõi: IVÁNYI KLÁRA és DR. UDVARI MÁRTON Az önkormányzat részérõl elkövetett hátrányos megkülönböztetés leggyakoribb formái A jogorvoslat nehézségei E S E T L E Í R Á S O K Társadalmi munkáért cserébe segély Jelzálogjog bejegyzése a rendszeres szociális segély ellenében Ápolási díj Rendszeres gyermekvédelmi támogatás /kiegészítõ családi pótlék Ö S S Z E F O G L A L Á S B E V E Z E T É S Az állam által biztosított szociális jogok az általános emberi jogok részét képezik. Az azonban, hogy a szociális jogokat, és az ezekhez kapcsolódó ellátásokat az adott ország milyen mértékben biztosítja lakói számára, jelentõsen függ annak gazdasági mutatóitól, fejlettségétõl. A magyar állam szociális kötelezettségét általánosságban, meglehetõsen tágan az Alkotmány 17. -a határozza meg. E szerint a Magyar Köztársaság a rászorulókról kiterjedt szociális intézkedésekkel gondoskodik. Az Alkotmány 70/E. (1) bekezdése e rendelkezést szûkíti tovább, amikor felsorolja azokat az élethelyzeteket, melyek esetén az ország állampolgárainak joguk van meghatározott szociális ellátásokat igénybe venni. Így öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság, és az önhibán kívül bekövetkezett munkanélküliség alapján az állam meghatározott juttatásokat nyújt állampolgárai részére. Az alapokmány az állam Page 1 of 29

állam meghatározott juttatásokat nyújt állampolgárai részére. Az alapokmány az állam kötelességévé teszi egy olyan szociális ellátórendszer kiépítését és mûködtetését, amely más ellátórendszerekkel együtt garantálja a polgárok megélhetéséhez szükséges minimumot. Az állam szociális kötelezettségével kapcsolatos feladatokat a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. tv. (továbbiakban Szt.) foglalja rendszerbe. A törvény meghatározza az állam által biztosított egyes szociális ellátások formáit, szervezetét, a szociális ellátásokra való jogosultság feltételeit, valamint érvényesítésének garanciáit. A szociális ellátás feltételeinek biztosítása a szociális törvény illetve a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény (továbbiakban önkormányzati törvény) szerint az állam és a helyi önkormányzatok feladata. Ezek alapján a különbözõ szociális feladat - és hatásköröket a helyi önkormányzat képviselõtestülete, illetve a település jegyzõje gyakorolja. Az elmúlt években számos olyan roma panaszos fordult hozzánk, aki azt sérelmezte, hogy a helyi önkormányzat a szociális ellátások megállapítása során diszkriminatív eljárást alkalmazott vele szemben. A panaszosoknak általában az volt a problémájuk, hogy az önkormányzat nem ad nekik segélyt, nem segít kilátástalan lakáshelyzetükön, vagy nem nyújt segítséget a munkába való elhelyezkedéshez. Gyakran megfogalmazott panasz még, hogy az önkormányzat dolgozói, tisztviselõi megalázó módon beszélnek a roma ügyféllel, nem adnak részükre megfelelõ tájékoztatást, sokszor át sem veszik beadványaikat, hanem már szóban elutasítják õket. A panaszok egy részében Irodánk nem tudott eljárni, ugyanis azokban diszkrimináció nem volt megállapítható. Bár a kérelmezõ valóban nagyon rossz anyagi helyzetben élt, általában emberetlen lakáskörülmények között, az önkormányzattól már kapott ellátásokon kívül egyéb segélyre, támogatási formára nem volt jogosult. A kistelepülési önkormányzatok többsége nehéz körülmények között, sokszor forráshiánnyal gazdálkodik, és képtelen megfelelni az egyre jobban szegényedõ, egyre reménytelenebb helyzetben lévõ roma lakosság elvárásainak. Sok félreértés adódik abból, hogy a roma panaszos nincs tisztában azzal, milyen segélyformák várhatók az önkormányzattól, milyen feltételek fennállása esetén. A kommunikációs zavar feloldásában gyakran a hivatal dolgozói sem együttmûködõk, nem magyarázzák el az ügyfélnek, miért is nem áll módjukban segíteni. Így a kérelmezõ annyit érzékel, hogy hiába kér segélyt, folyamatos elutasításban van része, és ezt gyakran úgy éli meg, hogy pusztán származása miatt kell különbözõ méltánytalanságokat elszenvednie. Számos beadvány esetében azonban valóban felmerült a gyanú, hogy az önkormányzat eljárása során nem a vonatkozó jogszabályok mentén járt el, és hátrányos helyzetbe hozta a roma származású kérelmezõt. Tanulmányunkban megpróbáljuk bemutatni az elmúlt évek során beérkezõ legtipikusabb szociális jellegû ügyeinken keresztül, hogy milyen problémákat vethet fel az, hogy a segélyezés Page 2 of 29

szociális jellegû ügyeinken keresztül, hogy milyen problémákat vethet fel az, hogy a segélyezés a települési önkormányzat hatáskörébe került. Bár az önkormányzat nem csak a pénzbeli, hanem a természetbeni és a személyes gondoskodást nyújtó ellátásokról is dönt, jelen tanulmányunkban elsõsorban a szociális rászorultságtól függõ pénzbeli ellátások iránti kérelmekkel, és az azokkal kapcsolatos anomáliákkal kívánunk foglalkozni. Az önkormányzat részérõl elkövetett hátrányos megkülönböztetés leggyakoribb formái A közigazgatás területérõl érkezõ panaszokról általában elmondható, hogy csak ritkán lehet kimutatni a nyílt, közvetlen diszkriminációt. A hátrányos megkülönböztetés általában úgy valósul meg, hogy a roma ügyféllel kevésbé odafigyelõen, körültekintõen jár el a hatóság, esetleg jobban megvárakoztatják, kevésbé veszik komolyan észrevételét, beadványát, vagy részére az egyébként is bürokratikus ügyintézés még bonyolultabbá, nehézkesebbé válik. A közigazgatás (vagy a tisztviselõ) lélektelen, bürokratikus ügyintézésével, viselkedésével szemben a sokszor akár írni - olvasni sem tudó kérelmezõ teljesen kiszolgáltatott helyzetben van. Elõfordul, hogy a hivatali ügyintézésben járatlan, hátrányos helyzetû, cigány kisebbséghez tartozó személy megkereséssel fordul az önkormányzathoz, a hivatal azonban nem veszi komolyan a kérelmezõ ügyfél voltát, és saját közigazgatási funkcióját. Az ilyen esetekben a diszkrimináció a kérelmezõ alacsony presztízse, kisebbségi helyzete miatti védtelensége, kiszolgáltatottsága okán következik be. Egy másik, gyakori probléma, amikor az írástudatlan, vagy gyenge írásképességû, ügyintézésben járatlan kérelmezõ szóban elõterjesztett igényét, beadványát a hivatal nem regisztrálja, nem jegyzõkönyvezi, így a közigazgatási eljárás el sem indul. Legtöbb esetben a szóban elõterjesztett igényt az ügyintézõ szóban el is utasítja, megfosztva ezzel a kérelmezõt a fellebbezés, illetve jogorvoslat lehetõségétõl. Az ide sorolható ügycsoportok harmadik típusa, amikor a rossz, vagy hiányos helyi szabályozás szubjektivizmushoz vezet a jogalkalmazásban, ez a szubjektivizmus pedig az elõítéletektõl sújtott cigány kisebbséghez tartozókat hozza még hátrányosabb helyzetbe. A gyakorlatban ez úgy valósul meg, hogy az önkormányzat olyan feltételekhez köti egy-egy segély megállapítását, mely feltételt sem a szociális törvény, sem a helyi rendelet nem tartalmaz, és gyakorlatilag csak a roma lakosokkal szemben alkalmazzák. Az is elõfordul, hogy a kistelepülésen a polgármester vagy jegyzõ számára kevésbé szimpatikus kérelmezõt ezen unszimpátia mentén utasítják el, mondvacsinált, törvénytelen indokokkal. Sok helyen érzi magát felhatalmazva az eljáró képviselõtestület, polgármester, hogy érdemes és érdemtelen szegényekre felosztva a kérelmezõket, kizárólag a szerintük érdemeseket támogassa. Page 3 of 29

kérelmezõket, kizárólag a szerintük érdemeseket támogassa. A negyedik terület az önkormányzat kötelezõ tájékoztatási, ügyféllel való együttmûködési kötelezettségének teljesítési hiányosságaiból eredõ diszkrimináció, ahol az átlagos állampolgár megkapja a jogai érvényesítéséhez szükséges információkat, a hátrányos helyzetû kisebbséghez tartozó polgárok azonban nem tudnak hozzájutni ezekhez. A hivatal diszkriminatív eljárásai mögött általában két ok szokott meghúzódni, külön-külön, vagy akár egyszerre. Mint arra a bevezetõben is utaltunk már, számos hátrányos helyzetû település egyszerûen nem tud megküzdeni a munkanélküliségbõl, rossz infrastrukturális viszonyokból, forráshiányból fakadó problémákkal. A legtöbb panasz hozzánk is olyan térségekbõl érkezik, ahol a környéken nagy a munkanélküliség, és a lakosság között magas a roma származásúak aránya. Elõfordul, hogy a roma lakosság száz százaléka munkanélküli, így gyakorlatilag minden család egyedüli megélhetési forrása a települési önkormányzat által nyújtott rendszeres szociális segély, illetve a gyerekek után kapott támogatások, melynek egy része szintén a település költségvetését terheli. Az ilyen településeken természetesen a nem roma lakosság élethelyzete sem sokkal kedvezõbb, és nagyon nagy a feszültség az anyagi javak elosztása körül. Az önkormányzatokra megoldhatatlan feladat hárul, az igények és a feladatok messze túlszárnyalják a forrásokat, így megpróbálnak ott húzni a nadrágszíjon, ahol csak tudnak. A megszorítások során elõfordul, hogy a képviselõtestület nem veszi figyelembe a jogszabályi elõírásokat, és önkényesen utasít el olyan kérelmezõket, akiket kevésbé tart érdemesnek arra, hogy támogasson. A megszorítások általában mindig a település roma lakosait érintik hátrányosabban. Az önkormányzat diszkriminatív eljárása mögött sokszor a nehéz gazdasági tényezõk mellet, vagy akár anélkül is határozott kirekesztõ szándék áll, mely egyértelmûen a kérelmezõ etnikai hovatartozására vezethetõ vissza. Munkatársaink számos olyan településen megfordultak, ahol a polgármester nem is titkolta a roma lakosokkal szembeni ellenérzését. Az is gyakori, hogy a település kirekesztõ, rasszista politikát folytató vezetõje, vezetõi ellen fellépõ roma lakost azzal "büntetik", hogy kérelmeit rendre elutasítják, vagy a számára addig folyósított támogatást megvonják. Így a segélyezés rendszere megint csak egyfajta büntetési eszközzé alakul át, mellyel azokat sújtják, akik valamilyen formában hangot mernek adni elégedetlenségüknek. A jogorvoslat nehézségei A fentiekben láthattuk, hogy a települési önkormányzatokkal szemben sokszor rendkívül kiszolgáltatott helyzetbe kerülhet a kérelmezõ, különösen, ha jogérvényesítési képessége alacsony. Page 4 of 29

A szociális ellátásra való jogosultság megállapítása során az eljáró önkormányzatnak az államigazgatási eljárásról szóló törvény[1] rendelkezéseit kell figyelembe venni. Ez alapján a kérelem benyújtását követõ 30 napon belül, de legkésõbb a következõ testületi ülésen érdemi határozatot kell hozni a kérelmezõ ügyében. A képviselõtestület szociális bizottságának elsõ fokon hozott határozata ellen harminc napon belül fellebbezésnek van helye, melyet ugyanazon önkormányzat képviselõtestülete fog elbírálni. A képviselõtestület határozata ellen fellebbezésnek már nincs helye. A kérelmezõ azonban, jogszabálysértésre való hivatkozással keresetet nyújthat be az illetékes bíróságra, melyben kérheti a határozat bíróság általi megsemmisítését. Ez az a pont, amikor a kérelmezõ eljut oda, hogy ügyét megvizsgálja egy az önkormányzattól független szerv, arra azonban nincs lehetõség, hogy a bíróság számára kedvezõ döntést hozzon. Amennyiben megállapításra kerül, hogy az eljárás során valóban jogszabálysértés történt, a bíróságnak mindössze arra van hatásköre, hogy a törvénysértõ határozatot megsemmisítse, és kötelezze az önkormányzatot új eljárás lefolytatására. A szociális rászorultságtól függõ pénzbeli ellátásokról szóló határozatot ugyanis a bíróság nem változtathatja meg. Mi történik tehát abban az esetben, ha valaki eljut a bíróságig, ahol eléri, hogy kimondassék, az önkormányzat nem törvényszerûen járt el: kezdõdik az eljárás elõröl. Ugyanazon önkormányzat ugyanazon képviselõi újból megtárgyalják az ügyet, és jó esetben figyelembe veszik a bíróság ajánlásait, majd azok mentén döntenek a támogatás megítélésérõl. Ilyenkor tehát kb. fél éven belül az illetõ pénzéhez jut, ez esetben természetesen visszamenõleg megkapva a támogatást. Rosszabb esetben azonban a képviselõk, sokszor a jegyzõ támogatása, illetve határozott állásfoglalása mellett úgy döntenek, nekik a bíróság ne mondja meg, mit és hogyan kellene csinálniuk, és újfent elutasítják a kérelmet. Természetesen a bíróság felé megint nyitva az út, ott azonban annyit érhet el a még kitartó öntudatos polgár, hogy ismét lehetõséget kap egy újabb eljárás lefolytatására ugyanazon önkormányzat által. Felmerül a kérdés, meddig lehet ezt játszani? Sajnos azt kell mondanunk, elméletileg bármeddig, amíg valamelyik fél ki nem fullad, és okos enged, szamár szenved alapon feladja a küzdelmet. Tanulmányunkban ismertetni fogunk egy esetet (B. Csabáné esete), melyben az ápolási díjért folyamodó kérelmezõ ügyében négy alkalommal kellett bíróságra menni, mert az önkormányzat képviselõtestülete, a helyi jegyzõ támogatása mellett nem volt hajlandó figyelembe venni sem a vonatkozó törvényi elõírásokat, sem a bíróság határozott állásfoglalását. Az ügyben több kísérletet tettünk arra, hogy az ördögi kört megszakítva egyéb úton bírjuk rá az önkormányzatot a jogszabályok betartására, azonban minden próbálkozásunk kudarcba fulladt. Feljelentést tettünk hivatali visszaélés miatt ismeretlen tettes ellen, azonban a nyomozást megszüntették, és a megszüntetés ellen benyújtott panaszunkat elutasították. Polgári peres eljárást kezdeményeztünk az önkormányzat ellen államigazgatási jogkörben okozott kár miatt, az eljárást azonban az illetékes bíróság felfüggesztette arra való hivatkozással, hogy a felperes még nem merítette ki a jogorvoslati lehetõségeket, hiszen folyamatban van az önkormányzat Page 5 of 29

még nem merítette ki a jogorvoslati lehetõségeket, hiszen folyamatban van az önkormányzat által hozott elutasító határozat bírósági felülvizsgálata (ekkor már negyedszer), és a megyei bíróság nem dönthet abban, hogy a felperes jogosult-e az ápolási díjra vagy sem. A három évig tartó sziszifuszi küzdelemnek végül az vetett véget, hogy a település új polgármestert kapott, aki hajlandó volt a panaszos jogi képviselõjével egy peren kívüli megállapodást kötni. Ekkor azonban már csak a korábban ki nem fizetett ápolási díj megfizetésérõl határozhatott az önkormányzat, a kérelmezõ súlyos beteg férje ugyanis idõközben elhunyt. [1] 1957. évi IV. tv. Társadalmi munkáért cserébe segély A szociális ellátásokról szóló törvény (Szt.) 45. (1) bekezdése alapján a települési önkormányzat képviselõtestülete a létfenntartást veszélyeztetõ rendkívüli élethelyzetbe került, valamint idõszakosan vagy tartósan létfenntartási gondokkal küzdõ személyek részére a rendeletében meghatározott átmeneti segélyt nyújt. A (3) bekezdés szerint az átmeneti segély adható alkalmanként vagy havi rendszerességgel. A támogatási forma rászorultsági alapon ítélhetõ meg, ennek mértékérõl az önkormányzat helyi rendeletet alkot. Annak idején nagy sajtó visszhangot is kapott az az eset, amikor Karcag város vezetése úgy döntött, nevelési célzattal és a köz érdekében is csak annak ítél meg átmeneti segélyt, aki "megdolgozik érte". Az 1991 és 1996 között folyamatosan zajló gyakorlat szerint a településen csak az kapott átmeneti segélyt, aki a rászorultság mellett meghatározott idejû közmunkát is elvégzett. Az önkormányzat ezen eljárása elsõsorban a város roma lakosságát érintette. A kérelmezõk által végzett munka egyezett a késõbbiekben közmunkások által végzett tevékenységgel (jégtörés, szemétgyûjtés, sepregetés), azonban a közmunkával illetve más foglalkoztatással ellentétben teljesen ingyenes volt az önkormányzat számára. Nem munkabért fizetett ugyanis érte, hanem a rászorultsági alapon járó átmeneti segélyt. A rászorultak öt nap munka után kétezer, tíz nap után négyezer forintot érõ élelmiszer - illetve tüzelõutalványt kaptak. A munkáról szóló igazolást csatolni kellett a segélykérelemhez, és csak ebben az esetben kerülhetett sor érdemi elbírálásra. Ha a kérelem nem tartalmazta az elvégzett társadalmi munkáról szóló igazolást, együttmûködés hiányára hivatkozva elutasították azt. A város polgármesterének az volt az álláspontja, hogy aki kér valamit, annak kötelességei is vannak. Mivel a helyi kisebbségi önkormányzat törvénysértõnek és megalázónak találta a segéllyel kikényszerített társadalmi munkavégzést, a kisebbségi ombudsmanhoz fordult. A CKÖ álláspontja az volt, hogy amit az önkormányzat segély kiosztására kap keretet, azért nem kell dolgozni. Ha viszont valaki munkát végez a városért, akkor azért munkabér jár. Page 6 of 29

Bár a vizsgálat során az önkormányzat makacsul ragaszkodott azon állításához, hogy a társadalmi munkavégzés önkéntes alapon mûködött, és nem volt feltétele a segélyezésnek, ezzel szemben álltak azok a hivatalos kérelem elutasító határozatok, melyek a munkavégzés hiányára hivatkoznak. 80 panaszos elmondása alapján, és annak köszönhetõen, hogy az önkormányzat pontosan dokumentálta, illetve regisztrálta a segélyezési gyakorlatot, elegendõ adat gyûlt össze ahhoz, hogy az ombudsman megállapítsa, hogy törvénysértés történt. A kisebbségi biztos a segélyezési gyakorlatot az Alkotmány 70/E (1) bekezdésével, az Szt. 10. (1) bekezdésével, de magával az önkormányzat helyi rendeletével is ellentétesnek találta. Az Alkotmány vonatkozó rendelkezése szerint Magyarország állampolgárai többek között az önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak. Az Szt. az átmeneti segélyt a szociális rászorultságtól függõ pénzbeli ellátások közé sorolja, végül az önkormányzat helyi rendelete sem tartalmazott társadalmi munkára, mint elõfeltételre vonatkozó utalást. A kisebbségi biztos rámutatott arra, hogy az önkéntesség fogalmával nem fér össze az, hogy a munkavégzés idõtartamát elõre meghatározták, láthatóan más nem végezte, csak aki átmeneti segélykérelmet nyújtott be, továbbá a gyakorlat ellen egyesek felszólalással éltek. Ezt követõen kezdeményezte, hogy az önkormányzat a társadalmi munkáért az adott évben irányadó minimálbér alapján fizessen a panaszosoknak órabért. A város polgármestere a kezdeményezést nem fogadta el, így az ombudsman a városi ügyészséghez fordult. A gyakorlat törvénysértõ jellege és a jövõbeli törvénysértés veszélye miatt az ügyészség figyelmeztetést nyújtott be az önkormányzathoz. A városi ügyész azonban nem látta érvényesíthetõnek a munka ellenértékének megfizetésére vonatkozó igényt, ezért a kisebbségi biztos megkereste a NEKI-t, hogy nyújtson a panaszosoknak segítséget igényük érvényesítéséhez. A kisebbségi biztos kezdeményezése alapján az ügyészség vizsgálata kiterjedt a polgármester büntetõjogi felelõsségének vizsgálatára is. Megállapítást nyert, hogy a segélykérelmek elbírálása a polgármester hatáskörébe tartozott, és a "társadalmi munka segélyért" gyakorlatának ötlete is tõle származott. A megyei fõügyészség azonban a célzatosság hiánya miatt nem talált alapos okot a polgármesterrel szemben hivatali visszaélés bûncselekménye miatt nyomozás elrendelésére, így az ügy büntetõjogi szála lezárult. 135 panaszos meghatalmazása alapján a NEKI által megbízott ügyvéd 1998. december 2-án polgári keresetet nyújtott be a megyei bírósághoz. A keresetet elsõsorban államigazgatási jogkörben okozott kárra alapította, másodsorban azt állította, hogy a felperesek és az önkormányzat között megbízásos jogviszony jött létre. A kereset szerint a felperesek nem önkéntesen végeztek társadalmi munkát, nem ajánlották ezt fel az illetékeseknek. Az önkormányzat tájékoztatta õket úgy, hogy az átmeneti segély jogosultságának feltétele az 5-10 napos társadalmi munka. Munkájukért munkabért nem kaptak, ezért anyagi veszteség érte õket. Page 7 of 29

napos társadalmi munka. Munkájukért munkabért nem kaptak, ezért anyagi veszteség érte õket. A munkavégzés bére nem lehet a szociális segély, mivel az munkavégzéstõl függetlenül jár az Szt. és a helyi rendelet alapján is. A kereset szerint az önkormányzat felróható magatartása miatt következett be a panaszosok anyagi kára. A jogsértõ gyakorlat sértette továbbá a felperesek emberi méltóságát is. A megyei bíróság 1999. május 5-én kelt ítéletében megállapította, hogy az önkormányzat jogsértõ magatartást tanúsított, amikor a segély fejében társadalmi munkavégzésre szólította fel a kérelmezõket, ezért valamennyi felperesnek a munkában eltöltött idõ arányában kártérítést ítélt meg. A megyei bíróság ítéletét a Legfelsõbb Bíróság mind másodfokon, mind a felülvizsgálati eljárás során helybenhagyta. Az ügyben folyó vizsgálatok, az ügyészi és ombudsmani állásfoglalások, illetve a bíróság megállapításai ellenére a város polgármestere - egyébként parlamenti képviselõ - következetesen kiállt a segélyezés ilyetén gyakorlata mellett. Álláspontja szerint "az adófizetõ állampolgárt irritálja, hogy befizetett pénze elfolyik A segélyt kérõt a könnyen jött pénz nem készteti arra, hogy ismét munkával teremtse elõ megélhetését".[1] A közmunkának pedagógiai hasznot is tulajdonít, miszerint "ezen személyek munkakultúra nevelésében is fontos szerepe volt annak, hogy a városgondnokságnál begyakorolhatták a fizikai munkát, s aztán elmehettek napszámba is, illetve más munkahelyet is nagyobb eséllyel próbálhattak megcélozni".[2] A polgármester szívesen hangoztatta azon álláspontját is, hogy a karcagi gyakorlatot érdemes lenne országosan bevezetni. Elképzelése úgy tûnik, találkozott más jogalkotók szándékával is, hiszen az Szt. 2000. május 1-tõl hatályos módosító rendelkezéseinek egyik új eleme volt a rendszeres szociális segély munkavégzéssel való összekapcsolása. Az új szabályozás értelmében a rendszeres szociális segély jogosultsági feltételei között a rászorultság mellett megjelent a közmunka, közhasznú munka végzésének kötelezettsége is. Az önkormányzatok kötelesek 30 napos foglalkoztatást szervezni azok részére, akik a rendszeres szociális segélyre jogosultak. Bár a munkavégzésért cserébe munkabért kap a foglalkoztatott, azonban abban az esetben, ha a munkát nem vállalja, illetve nem végzi el, részére a foglalkoztatást követõen a rendszeres szociális segély nem állapítható meg. Álláspontunk szerint a karcagi gyakorlathoz hasonlóan az új szabályozás is hasonló problémákat vet fel. Azzal, hogy a segélyezésre való jogosultság megítélésekor teljesülnie kell annak a feltételnek, hogy a kérelmezõ minimum harminc napot a köz érdekében dolgozzon, a segélyezés legfontosabb alapismérve látszik elveszni, miszerint a rászorultság az egyetlen méltányolható szempont a támogatás odaítélésében. Mind a karcagi gyakorlat, mind az Szt. 2000. évi ilyetén módosítása azon a sok vitát kiváltó, és szociálpolitikai szempontból álláspontunk szerint elfogadhatatlan elképzelésen alapul, miszerint érdemes és érdemtelen szegényekre oszthatók fel a kérelmezõk. Ez az elképzelés különbséget tesz a rászorultak között Page 8 of 29

szegényekre oszthatók fel a kérelmezõk. Ez az elképzelés különbséget tesz a rászorultak között aszerint, hogy ki érdemli meg a segítséget, és ki az, aki nem. Ez a megkülönböztetés azonban teljesen önkényes döntések és elvek mentén zajlik, és gyakorlatában diszkriminációt eredményez. Egyetértünk a jogalkotó azon szándékával, hogy a tartósan munkanélküliek helyzetén a települési önkormányzat is próbáljon segíteni úgy, hogy lehetõségeihez mérten foglalkoztatást szervezzen. Ez jó esetben segíthet a munkanélkülinek kizökkennie a munkanélküli lét monotóniájából, és azzal, hogy ha rövid ideig is, de munkabért kap, hozzájárulhat önbecsülésének visszaszerzéséhez. Az azonban, hogy a kérelmezõ munkáltatója gyakorlatilag ugyanaz az önkormányzat, aki majd segélykérelmét is elbírálja, mely elbírálásnak feltétele a felajánlott munka megfelelõ elvégzése visszás helyzetet teremt, és gyakorlatilag hasonlóan megalázó és kiszolgáltatott helyzetbe hozhatja a rászorultat, mint ami Karcagon is elõállt. Azok az önkormányzatok ugyanis, akik egyes kérelmezõket nem szívesen támogatnak ilyen vagy olyan megfontolásból, a közcélú munka intézményén keresztül találják meg a lehetõséget ahhoz, hogy az illetõ segélykérelmét késõbb elutasítsák. Az új jogi szabályozás bevezetése óta számos olyan panaszos fordul meg irodánkban, aki elmondta, hogy azért nem részesül semmilyen szociális ellátásban rászorultságától függetlenül, mert a közcélú munka végzése során munkaviszonyát az önkormányzat azzal, hogy nem együttmûködõ megszûntette. Ezt követõen pedig a rendszeres szociális segélyre való jogosultságát is elvesztette, hiszen a törvény úgy rendelkezik, hogy a támogatás nem állapítható meg annak, aki a munkaügyi központtal, illetve a települési önkormányzattal nem mûködött együtt. Abban az esetben, ha az önkormányzat harminc munkanapon belül nem tudja a munkanélküli foglalkoztatását megszervezni, akkor a segélyt attól függetlenül, hogy közcélú munkavégzés nem történt, meg kell állapítani. Általában a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezõ személyeknek nem tud az önkormányzat munkát adni, hiszen a közcélú munkák közé általában az ároktakarítás, parkok, utcák takarítása, hó eltakarítás, parkosítás, stb. tartozik. Tipikusan olyan munkák, melyek elvégzéséhez különösebb iskolai végzettség nem szükséges, így kiválóan alkalmasak arra, hogy azokat a település iskolázatlan, megfelelõ képzettséggel nem rendelkezõ lakosaival elvégeztessék. Ezen aluliskolázott, fõképp roma lakosok azonban jogaikkal nincsenek megfelelõen tisztában, az önkormányzat esetleges rosszindulatával, önkényével szemben védtelenek, így ugyanahhoz a problémához jutunk vissza, miszerint kiszolgáltatottságukkal bármikor visszaélhetnek, még hátrányosabb helyzetbe kerülnek, és attól is megfosztják õket, amire egyébként jogosultak lennének. [1] Jászkun Krónika, 1998. június 24. [2] Magyar Hírlap, 1998. június 5. Page 9 of 29

Jelzálogjog bejegyzése a rendszeres szociális segély ellenében 2003. február 15-ig volt hatályban a Sztv. azon rendelkezése, mely alapján a települési önkormányzat a rendszeres szociális segélyben részesülõ halála esetén a folyósított járadék összegéig hagyatéki terhet jelenthetett be a területileg illetékes közjegyzõnél[1]. Irodánk már magát a törvényi szabályozást is aggályosnak találta, és ezért az Alkotmánybírósághoz fordult, azonban volt olyan önkormányzat, aki nem elégedett meg a hagyatéki teher bejelentésének lehetõségével, hanem jelzálogjogot jegyeztetett be a segélyezett ingatlanára. 1998-ban kereste meg Irodánkat egy panaszos azzal, hogy E. város önkormányzata a rendszeres szociális segélyben részesülõ személyek ingatlanára jelzálogjogot jegyeztet be. Az önkormányzat gyakorlata a településen élõ roma lakosságot nagyobb számban érintette, és felmerült a gyanú arra, hogy így kívánják "mesterségesen" ellehetetleníteni õket. Az ügy kivizsgálására felkértük a kisebbségi ombudsmant, aki megállapította, hogy E. város önkormányzatának rendelete ellentétes a Sztv. rendelkezéseivel. A kisebbségi biztos ajánlással fordult a megyei közigazgatási hivatalhoz, melyben kérte, hogy a hivatal kötelezze az önkormányzatot a jogszabályellenes rendelkezések megszüntetésére. Az önkormányzat a közigazgatási hivatal felszólításának eleget tett, és a jelzálogjog bejegyzési kérelmekrõl szóló határozatokat megsemmisítette. Az ombudsmani eljárás azzal a megállapítással zárult, hogy a jelzálogjog bejegyzése törvénysértõ, mert a Sztv. 32/A -a kizárólag a hagyatéki teherként való bejelentést teszi lehetõvé annak biztosítékául, hogy az önkormányzat az általa folyósított ellátás összegét a segélyben részesített halálát követõen visszakaphassa. Bár E. városban a jelzálog bejegyzési gyakorlat ezzel megszûnt, mind a kisebbségi biztoshoz[2], mind irodánkhoz a késõbbiekben is érkezett más településekrõl olyan panasz, hogy a helyi önkormányzat a segély összegét ráterheli a segélyezett ingatlanára. A tényfeltárásokat követõen azonban kiderült, hogy a bepanaszolt önkormányzatok "csupán" arról tájékoztatták határozatukban a kérelmezõt, hogy a részére megítélt rendszeres szociális segély összegének erejéig élni fognak a hagyatéki teher bejelentésének lehetõségével. Mivel a kérelmezõk és az önkormányzat között nem volt megfelelõ a kommunikáció, az ügyfelet a hivatal nem tájékoztatta megfelelõen, többen értelmezték úgy a határozatot, hogy jelzáloggal fogják ingatlanukat megterhelni. Sokan emiatt úgy döntöttek, inkább visszautasítják a segélyt, és számos olyan panaszos is volt, aki azt követõen sem vette fel a neki járó pénzt, hogy felvilágosítottuk arról, hogy "csak" hagyatéki teher bejelentésérõl van szó. A panaszok tehát két problémára is felhívták figyelmünket a törvényi szabályozás kapcsán. Egyrészt az önkormányzatok egy része félreértve a jogalkotó szándékát kötelezõ jelleggel, Page 10 of 29

Egyrészt az önkormányzatok egy része félreértve a jogalkotó szándékát kötelezõ jelleggel, minden esetben hagyatéki teher bejelentésével kívántak élni, holott a törvény ennek csak a lehetõségét említi meg. A Sztv. 32/A szerint az önkormányzatok az idõskorúak járadéka esetében bejelenti, a rendszeres szociális segélyben részesülõ esetén pedig bejelentheti a hagyatéki terhet az illetékes közjegyzõnél. A két támogatási forma között alapvetõ különbség, hogy míg az egyikben csak a 62. évüket, illetve az illetõre irányadó nyugdíjkorhatárt már betöltött személyek részesülnek, a másikban a még aktív korú, de munkahellyel nem rendelkezõk, illetve a munkaképességüket min. 67 %-ban elvesztettek. Míg az idõskorú személy esetében feltételezhetõ, hogy van olyan hozzátartozó, akinek az eltartásról gondoskodni kellene, addig az aktív korú személynek valószínûleg eltartásra szoruló gyermeke van, akitõl nem várható el, hogy gondoskodjon munkanélkülivé vált vagy megrokkan szülõjérõl. Súlyosan méltánytalan tehát - elsõsorban a segélyezett kiskorú gyermekével szemben -, ha az önkormányzat minden esetben él a hagyatéki teher bejelentésének lehetõségével. Ez azért sem indokolt, mert így olyan személyekkel szemben is érvényesítik a követelést, akikkel szemben egyébként szociális ellátási kötelezettsége áll fenn. A hagyatéki teher bejelentése különösen hátrányosan érinti azokat a hozzátartozókat - a majdani örökösöket -, akik szociális helyzetükbõl adódóan nem képesek a segélyben részesülõ támogatására. Ahogy azt a kisebbségi ombudsman is beszámolójában kifejti[3], a jogalkotó szándéka nyilvánvalóan nem az volt, hogy a Sztv. rendelkezése õket sújtsa, hanem azt kívánta elérni, hogy az önkormányzat visszakaphassa a támogatás összegét azoktól az örökösöktõl, akik felróhatóan nem segítették a szociálisan rászoruló segélyezettet. Az önkormányzatok tehát akkor jártak volna el a törvény szellemében, ha a helyi sajátosságok figyelembevételével a településen élõ segélyezettek szociális körülményeihez igazítják a hagyatéki teherként való bejelentés szabályozását. A szabályozás másik problémája az volt, hogy számos kérelmezõ, ahogy ara már utaltunk, a hagyatéki teher bejelentésétõl való félelmében nem vette fel a neki egyébként járó juttatást. Az emberek úgy gondolták, nem kívánják haláluk után hasonlóan nehéz sorban élõ örököseikre terhelni annak a segélynek a visszafizetését, melyet az önkormányzat fizetett ki számukra. Ennek következtében olyan családok maradtak ellátás nélkül, ahol több kiskorú gyereket neveltek az önhibájukon kívül munkanélkülivé vált, vagy megrokkant szülõk. Irodánk a fent kifejtettek miatt 1999. novemberében az Alkotmánybírósághoz fordult azzal, hogy a Sztv. 32/A kifogásolt második fordulatát semmisítse meg, mivel az ellentétes az Alkotmányban szabályozott alapjogokkal és súlyosan hátrányos a segélyezettekre nézve. Az Alkotmánybíróság az ügyben döntést nem hozott, mivel idõközben a 2003. évi IV. törvény a kifogásolt rendelkezést hatályon kívül helyezte. Az kérdéses továbbra is, hogy mi lesz azon személyek sorsa haláluk után, akik eddig az elõzõ szabályozás alapján úgy kapták a támogatást, hogy az önkormányzat határozatot hozott a hagyatéki teher bejelentésének Page 11 of 29

támogatást, hogy az önkormányzat határozatot hozott a hagyatéki teher bejelentésének igényérõl. [1] A Sztv. 32/A értelmében a települési önkormányzat az idõskorúak járadékában részesülõ személy esetében bejelenti, a rendszeres szociális segélyben részesülõ személy esetében - az önkormányzat rendeletében meghatározott esetekben - bejelenti hagyatéki teherként a folyósított járadék, illetõleg segély öszegét a területileleg illetékes közjegyzõnél. [2] OBH Beszámoló, 2001. [3] OBH Beszámoló, 2001. Ápolási díj A szociális igazgatásról és a szociális ellátásokról szóló törvény (Szt.) a pénzbeli ellátások körén belül rendelkezik az ápolási díjról. Az ápolási díj a tartósan gondozásra szoruló személy otthoni ápolását ellátó nagykorú hozzátartozó részére biztosított anyagi hozzájárulás. A szociális törvény az ápolási díjat eltérõen szabályozza, attól függõen, hogy az ápolt személy 18. életévét betöltötte-e vagy sem. Amennyiben az ápolt személy 18 éves még nem múlt el, akkor alanyi jogon, az Szt. rendelkezéseibõl következõen jogosult az ápolási díjra az õt gondozó hozzátartozó. Abban az esetben viszont, ha az ápolt személy 18. életévét betöltötte, akkor az ápolási díj csak abban az esetben jár neki, ha a települési önkormányzat errõl a szociális ellátási formáról rendelkezik. Látható tehát, hogy a jogalkotó a 18. évüket betöltött tartósan gondozásra szoruló betegeket és az õket ápolókat nehezebb helyzetbe hozza. Ezek a nehézségek abból fakadnak, hogy számukra az ápolási díj nem jár alanyi jogon, hanem végsõ soron attól függ, hogy a lakóhelyük önkormányzata akarja, illetve tudja-e biztosítani ezt az ellátási formát. Azzal, hogy a települési önkormányzatok kezébe került az ápolási díj megítélésének joga, további gyakorlati problémák is felmerülnek, melyek ugyancsak nehezítik az ápolást végzõ helyzetét, s amelyeket jól példáz B. Csabáné ügye. B. Csabáné 2000. április végén fordult lakóhelyének települési önkormányzatához ápolási díj iránti kérelemmel. Férje 1989-ben agyvérzést szenvedett, amely olyan súlyos fokú volt, hogy a kórházi kezelést követõen is folyamatos ápolásra szorult. Többszöri kórházi kezelést követõen állapota 2001-re annyira súlyossá vált, hogy az Országos Orvosszakértõi Intézet illetékes bizottsága I. rokkantsági csoportba sorolta. Ennek értelmében önálló életvitelre nem képes, önkiszolgálási képessége hiányzik, állapotában változás nem várható, az véglegesnek tekinthetõ. A felsoroltak miatt B. Csaba súlyos fogyatékosnak minõsült. A kérdéses település önkormányzata helyi rendeletében szabályozta a 18. évüket betöltött tartósan gondozásra Page 12 of 29

önkormányzata helyi rendeletében szabályozta a 18. évüket betöltött tartósan gondozásra szoruló betegek ápolását végzõk számára nyújtandó ápolási díjat, így B. Csabáné joggal számíthatott arra, hogy megkapja ezt a pénzügyi ellátást. Annál is inkább, mivel férje szinte teljesen magatehetetlen állapotban volt már akkor, gondozása a feleség minden idejét igénybe vette, amellett dolgozni sem tudott. Mindezek ellenére 2000. augusztusában a képviselõ-testület elutasította kérelmét, mert ahhoz nem csatolt igazolást a férje egészségi állapotáról. Ekkor B. Csabáné a határozattal szemben keresetet nyújtott be a Nógrád Megyei Bírósághoz, kérve a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatát. A bíróság a képviselõ-testület határozatát hatályon kívül helyezte, és új eljárásra lefolytatására kötelezte az önkormányzatot. Indoklásában a bíróság kifejtette, hogy hiányos kérelem benyújtása esetén az eljáró közigazgatási szervnek fel kell hívnia a hiányosságra és hiánypótlásra a kérelmezõnek a figyelmét. Ezt a kötelességét az önkormányzat elmulasztotta, így eljárási jogszabálysértést követett el, mégpedig olyat, amely az ügy érdemi elbírálására is kihatott. 2001. február 15-i ülésén a képviselõ-testület új határozatot hozott, melyben ismét elutasította a kérelmet. A háziorvos igazolása szerint a férj ugyanis önellátó, nem szorul állandó felügyeletre. Továbbá a helyi önkormányzat rendelete értelmében annak a kérelmezõnek állapítható meg ápolási díj, aki 18. életévét betöltött tartósan beteg személy gondozása miatt rendszeres, és megélhetését biztosító jövedelemmel járó keresõ foglalkozását nem tudja folytatni, valamint az ápolás elõtt rendszeres jövedelemszerzõ tevékenységet végzett. Megállapították, hogy a kérelmezõ keresõ tevékenységét nem az ápolás szükségessége miatt szakította meg, hanem attól függetlenül munkanélküli lett. Munkanélküli járadékra való jogosultsága 2000. április 15-én szûnt meg, és a helyi rendelet értelmében keresõ foglalkozás helyett nem lehet megélhetés forrása az ápolási díj. 2001. március 19-én B. Csabáné ismét a Nógrád Megyei Bírósághoz fordult a határozat felülvizsgálata érdekében. Keresetében kifejti, hogy a határozat indokai nem fedik a valóságot, ugyanis férje a társadalombiztosítási nyugellátásról (Tny.) szóló törvény értelmében az I. rokkantsági csoportba tartozik. Ide azok sorolhatók, akik munkaképességüket teljes egészében elvesztették, és mások gondozására szorulnak. Az sem fedi a valóságot, hogy õ munka nélkül kíván jövedelemhez jutni, hiszen több mint harminc évig folyamatosan dolgozott, azonban a férje állapota annyit romlott az elmúlt években, hogy segítség nélkül képtelen közlekedni, étkezni, tisztálkodni, öltözködni. Mozgásképtelen állapota miatt a lakásban nem hagyható egyedül, így az egyetlen megoldás számukra az ápolási díj, hiszen akkor folyamatosan a felesége lehetne otthon vele és láthatná el a gondozását. Az önkormányzat ugyanakkor a kereset elutasítását kérte, arra való hivatkozással, hogy 2001. május 1. napjától kezdõdõen a 18 év feletti személy ápolása után megállapítható ápolási díjat a szociális ellátásokról szóló helyi rendeletben hatályon kívül helyezték, így ettõl az idõponttól kezdõdõen az alperes mûködési területén nincs lehetõség a 18 év feletti személy ápolása miatt Page 13 of 29

kezdõdõen az alperes mûködési területén nincs lehetõség a 18 év feletti személy ápolása miatt az ellátás megállapítására. B. Csabáné a második elutasító határozat után, 2002. januárjában kereste fel a NEKI-t, és kérte segítségünket. Panaszában kifejtette, hogy úgy érzi, az önkormányzat szándéka egyértelmûen arra irányul, hogy semmilyen körülmények között ne kelljen a számára ápolási díjat fizetni. Elsõ lépésként jogi képviselõt biztosítottunk az ügyfél részére, aki már a 2002. január 22-én megtartott bírósági tárgyaláson képviselte a panaszost. Az aznap meghozott ítéletben a bíróság ismét hatályon kívül helyezte a közigazgatási szerv határozatát és új eljárás lefolytatására kötelezte. Az ítélet szerint az ügy érdemére kiható jogszabálysértéseket követett el a képviselõtestület. Az Szt. rendelkezései alapján ugyanis amennyiben a kérelmezõ nem ért egyet a háziorvos szakvéleményével, kérheti annak felülvizsgálatát az illetékes egészségügyi szakrendeléstõl. B. Csabánét azonban az önkormányzat nem értesítette arról, hogy az általa 2000. szeptember 25-én beszerzett háziorvosi igazolás pontosítását, felülvizsgálatát kérték a háziorvostól, aki úgy nyilatkozott, hogy a felperes férje önellátásra képes. Így a bíróság eljárása során pótolta ezt a mulasztást és a felperes kérelmére igazságügyi orvosszakértõt rendelt ki, aki szakvéleményében minden kétséget kizáróan megállapította, hogy felperes férje önmaga ellátására képtelen és emiatt mások ellátására, gondozására, tartós felügyeletére szorul. Ugyancsak kiderül a bíróság ítéletébõl, hogy nem helytálló az elutasítás azon indoka sem, miszerint nem lehet keresõ foglalkozás helyett a megélhetés forrása az ápolási díj, hiszen a felperes férje ápolását megelõzõen keresõ tevékenységet folytatott, és magának a szociális ellátásokról szóló törvénynek a célja az, hogy az ápolási díj a nem folytatható keresõ tevékenység helyett biztosítson valamilyen ellátást az arra rászorulónak. Annak sincs az ügy elbírálása szempontjából jelentõsége, hogy 2001. május 1-én hatályon kívül helyezték a helyi rendeletben az ápolási díjra vonatkozó szabályokat, mert a kérelem bõ egy évvel korábban került benyújtásra. Azt pedig az akkor hatályos jogszabályok alapján kell elbírálni. 2002. április 25-én született meg a harmadik önkormányzati határozat, ami egyben a harmadik elutasítás is volt. Azért nem állapított meg ápolási díjat a kérelmezõnek a 2000. április 26-át követõ idõszakra, mert ebben az idõben nem volt ilyen rendelkezés a szociális ellátásokról szóló helyi rendeletben. Igaz ugyan, hogy augusztus 23-tól volt, és B. Csabáné szeptember 26-án benyújtott egy újabb kérelmet, de ezt nem vették figyelembe. Ezen túlmenõen a testületi ülésen hoztak egy olyan rendeletet, amely a 2001. május 1-én hozott ápolási díjat hatályon kívül helyezõ rendeletnek visszamenõleges hatályát állapítja meg, nevezetesen, hogy azt a folyamatban lévõ ügyekben, így B. Csabáné ügyében is alkalmazni kell. Végezetül, a képviselõtestület álláspontja szerint hiába felelt meg a feltételeknek a kérelmezõ, a díj megállapítása csak lehetõsége az önkormányzatnak nem pedig kötelezettsége. Page 14 of 29

Mivel véleményünk továbbra is az volt, hogy az önkormányzat ismét jogszabálysértést követett el a döntés meghozatalakor, a jogi képviselõ ismét kérte az államigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatát. Keresetlevelében elõadta, hogy a képviselõ-testület az elutasító határozatot és az ápolási díjat hatályon kívül helyezõ rendeletet ugyanazon a napon hozta, és erre a jogszabályra hivatkozik határozatában. A jogszabályoknak, így a helyi rendeleteknek sincs visszaható hatályuk, tehát csak a hatálybalépésük utáni jogi, illetve társadalmi viszonyokra vonatkozóan tartalmazhatnak rendelkezéseket. Nem dönthet tehát úgy az önkormányzat, hogy visszaható hatályú rendeletet alkot, hiszen az ellentétes a jogalkotási hierarchiában magasabban lévõ jogszabályokkal, és a jogbiztonság alapkövetelményével. Az Államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló törvény az eljárások megindításról úgy rendelkezik, hogy az az ügyfél kérelmére, bejelentésére, nyilatkozatára vagy hivatalból indul. Ennek értelmében maga az eljárás a kérelemnek a közigazgatási szervhez történõ megérkezésének napjával kezdõdik. Ebbõl pedig az következik, hogy B. Csabáné ügye 2000. április 26-án kezdõdött. Ezzel a jogszabályi rendelkezéssel áll összhangban az Szt. azon rendelkezése is, amely kimondja, hogy a pénzbeli és természetben nyújtott ellátásra vonatkozó igény esetén, ha azt jogerõsen megállapítják, az ellátás a kérelem benyújtásától esedékes. Már a jogalkotó szándékából is egyértelmûen következik tehát, hogy az elbírálás idõpontjától függetlenül, az eljárás során a kérelem benyújtásakor irányadó jogszabályok szerint kell eljárni. A szociális ellátásokról szóló helyi rendelet ápolási díjra vonatkozó rendelkezéseit 2001. május 1-ével helyezte hatályon kívül a képviselõtestület. A korábban benyújtott kérelmek esetében viszont a benyújtáskor hatályos jogszabályok alapján kell eljárni, még akkor is, ha az eljárás lefolytatására csak késõbb kerül sor. Ezt támasztja alá a kifejtetteken túl a bíróság korábbi ítélete is, amikor kimondja, hogy B. Csabáné ügyétben a benyújtáskor hatályos jogszabályok alapján kell eljárnia az önkormányzatnak. Nem helytálló az önkormányzat azon hivatkozása, hogy a feltételek megléte esetén sem kötelezõ az ápolási díj megállapítása. Ez az önkormányzat helytelen jogértelmezésbõl fakad, hiszen az alternatív jelleg pusztán arra vonatkozik, alkot-e rendeletet az ellátásról vagy sem. Amennyiben az önkormányzat rendeletében szabályozza az ápolási díjat, úgy az abban foglalt feltételek fennállása esetén kötelessége azt megállapítani. Amennyiben elfogadnánk az önkormányzat érvelését, teljesen feleslegessé válna bármilyen rendelet, jogszabály megalkotása, hiszen az jogi kötelezõ erõvel úgysem bírna, és mindenki a saját kénye-kedve szerint hozhatna döntéseket. Ez alapján a jogszabályok (helyi rendeletek) csak lehetõséget és nem kötelezettséget jelentenének. A polgári perrendtartás (Pp.)[1] közigazgatási perekre vonatkozó rendelkezései bizonyos ügyekben megengedik, hogy a bíróság ne pusztán hatályon kívül helyezze az államigazgatási Page 15 of 29

ügyekben megengedik, hogy a bíróság ne pusztán hatályon kívül helyezze az államigazgatási szerv határozatát, hanem azt megváltoztassa, és érdemi döntést hozzon.[2] Mivel az önkormányzat sorozatos jogsértései miatt az ügy egyre csak húzódott, a panaszos a férje rokkantsági nyugdíján kívül más jövedelemmel nem rendelkezett, és egyre nehezebben tudott megélni, mindenképpen az vezetett volna eredményre, ha az ügy már nem kerül újra a képviselõ-testület elé, hiszen félõ volt, hogy ott ismét elutasító döntés születik. Az Szt-ben szabályozott szociális pénzbeli ellátásokról szóló határozatot azonban a bíróság nem változtathatja meg,[3] az ápolási díj pedig ilyen ellátás, így ezen lehetõséggel nem élhettünk. Idõközben az ügy tragikus fordulatot vett, mivel B. Csaba állapota az idõ multával egyre romlott, többször kórházi kezelésre szorult, majd 2002. június 10-én elhunyt. Felesége azonban úgy döntött, hogy bár férjén már nem segíthet, de folytatja a küzdelmet, igazának érvényre juttatását. A bíróság 2002. július 2-án hozott ítéletében immár harmadszor helyezte hatályon kívül az államigazgatási határozatot, és utasította új eljárásra a képviselõ-testületet. Megállapította, hogy jogszabályt sértett a döntést hozó szerv, amikor olyan rendeletre hivatkozott az elutasító határozatban, amely a határozat meghozatalakor még nem volt hatályban. Az az önkormányzati rendelet ugyanis, amely a 2001. május 1-i helyi rendelet visszaható hatályát állapítja meg csak a döntés másnapján, azaz 2002. április 26-án lett kihirdetve, tehát csak attól a naptól hatályos. A bírósági ítéletet azonban már bizonyos szkepticizmussal fogadta B. Csabáné és jogi képviselõje. A történtek fényében úgy érezték, hogy nem garantálja semmi, hogy a két és háromnegyed éve húzódó ügyben az önkormányzat jogszerûen fog dönteni. Megpróbálván megoldást keresni a reménytelennek tûnõ helyzetben, B. Csabáné jogi képviselõje polgári pert is indított az önkormányzat ellen, államigazgatási jogkörben elkövetett kár megtérítése iránt. Álláspontja szerint az önkormányzat jogellenesen járt el, amikor jogszabálysértõ határozatokat hozott, és ezzel az asszonynak vagyoni illetve nem vagyoni kárt okozott. A kereset benyújtásával párhuzamosan rendõrségi feljelentést is tett hivatali visszaélés miatt. A Büntetõ törvénykönyv 225. -a szerint ugyanis az a hivatalos személy, aki azért, hogy jogtalan hátrányt okozzon vagy jogtalan elõnyt szerezzen, hivatali kötelességét megszegi, hatáskörét túllépi, vagy hivatali helyzetével egyébként visszaél, bûntettet követ el, és három évig terjedõ szabadságvesztéssel büntetendõ. A jelen esetben álláspontunk szerint fennállt a gyanú, hogy az önkormányzat nem egyszerûen a jogszabályok félreértelmezése, vagy nem tudása miatt hozott folyamatosan jogszabályellenes határozatokat, hanem valamely tisztviselõjét vagy tisztviselõit a jogtalan hátrányokozás is motiválhatta. 2002. augusztus 27-én megszületett a képviselõ-testület negyedik határozata, mely ismét elutasította B. Csabáné kérelmét. Természetesen arra a helyi rendeletre hivatkozik, amely 2002. április 25-én született, és amely az ápolási díjat hatályon kívül helyezõ 2001. május 1-tõl Page 16 of 29

2002. április 25-én született, és amely az ápolási díjat hatályon kívül helyezõ 2001. május 1-tõl hatályos rendeletet a folyamatban lévõ ügyekre is alkalmazza. Így jogszabályi lehetõség hiányában nem állapították meg az ellátást. A már korábbról ismert forgatókönyv szerint következett a felülvizsgálat. Ennek eredményeképpen a bíróság újfent megszüntette az elutasító határozatot, és új eljárásra lefolytatására kötelezte a képviselõ-testületet, ezúttal negyedszer. Az önkormányzat képviselõ-testülete tehát nem változtatott álláspontján a bírósági ítéletek dacára sem. Jó elõjelként volt azonban értékelhetõ, hogy az idõközben hivatalba lépõ új polgármester nem zárkózott el a probléma megoldásától. Ez azonban nem tûnt egyszerûnek, hiszen a döntés joga a képviselõ-testület kezében volt. A többszöri egyeztetetés után végül megállapodás született az önkormányzat és B. Csabáné között, s ennek megfelelõen, 2003. június 5-én megszületett a határozat, mely megítélte az asszonynak a neki járó összeget. Az ügy tehát lezárult, bár több mint három év, négy bírósági döntés kellett hozzá, nem beszélve a rengeteg utazásról, jogi munkáról, a rendõrségi feljelentésrõl, és az elindított polgári perrõl. Üröm az örömben, hogy az önkormányzat elzárkózott attól, hogy a B.-nének járó elmaradt ápolási díj utáni kamatot kifizesse. Erre egy külön perben lehetett volna kötelezni, azonban B. Csabáné ettõl elállt, bízva abban, hogy élete nyugodtabbá válik. Döntését érthetõnek találtuk mi is, tekintettel az elmúlt évek jogi csatározásaira. A fentebb említett, államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránt indított pertõl a megegyezés fényében B. Csabáné elállt, így az is véget ért. A rendõrség 2003. június 26-án megszüntette a nyomozást, mely döntés ellen B. Csabáné nem nyújtott be panaszt, ugyancsak a megállapodásra tekintettel. B. Csabáné kálváriája jól példázza, hogy milyen, a bevezetõben már kifejtett nehézségekbe ütközhet a kérelmezõ a települési önkormányzat eljárása során. Mint arra már többször utaltunk, a döntés joga a települési önkormányzat kezében van, mely joggal visszaélhet. Abban az esetben, ha az önkormányzat bármilyen okból törvénytelenül jár el, az igénybe vehetõ jogorvoslat (közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata) egyszerûen nem hatékony. Hiába felelt meg B. Csabáné is az ápolási díj megállapításához szükséges feltételeknek, nem tudta elérni, hogy azt meg is ítéljék neki. Az Szt. szabályai szerint ugyanis az ápolási díj tekintetében a bíróság nem változtathatja meg a képviselõ-testület döntését, marad tehát az új eljárás lefolytatására való kötelezés, mely - mint láthattuk - extrém esetekben szinte akárhányszor ismétlõdhet. Rendelkezik még az Szt. a házi segítségnyújtás intézményérõl is, mely ugyancsak az önmaguk ellátására képtelen személyek részére nyújt segítséget, természetben nyújtott ellátás formájában. Ezt az ellátási formát azonban csak azok vehetik igénybe, akikrõl nem Page 17 of 29

formájában. Ezt az ellátási formát azonban csak azok vehetik igénybe, akikrõl nem gondoskodnak. Abban az esetben tehát, ha van olyan hozzátartozó, aki ápolja a beteget, a házi segítségnyújtásra már nem tarthat igényt. Elesik tehát a gondozott egy újabb lehetõségtõl, ezért is lenne elengedhetetlen álláspontunk szerint, hogy a 18 éven felüliek esetében is kötelezõen szabályozandó legyen az ápolási díj. Arra a következtetésre jutottunk, hogy a 18. éven felülieknek adható ápolási díj jelenlegi szabályozása diszkriminatív helyzetet teremthet. Elõállhat ugyanis az az eset, hogy míg az egyik településen rokkanttá vált személyt hozzátartozója mindenfajta támogatás nélkül ápolja éveken át, a tõle akár két - három kilométerrel arrébb lévõ falu, város lakója ugyanezért a tevékenységért ápolási díjban részesül. Hogy elképzelésünket igazoljuk, levélben kerestük meg a B. Csabáné lakóhelyéhez hasonló nagyságú Nógrád megyei községeket, és kértük, hogy küldjék el részünkre a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló rendeletüket, illetve nyilatkozzanak, hogy hányan részesülnek ápolási díjban. Négy önkormányzat válaszolt megkeresésünkre, és kiderült, hogy mind a négy községben szabályozzák a felnõtt korú tartós betegeket ápolók részére nyújtandó ápolási díjat. Összesen 21 személy kapta az ápolási díjat, s ezek közül 19-en ápolnak 18 éven felüli személyt. Látható volt tehát, hogy az ápolási díj ezen formája a tartós betegek nagy százalékát érinti, s éppen a támogatás ezen formáját nem kell az Szt. szerint kötelezõen szabályoznia az önkormányzatoknak. Igazolódott azon elképzelésünk is, hogy ha B. Csabáné akár csak nyolc - tíz kilométerrel arrébb költözne, minden gond nélkül részesülne az ellátásban. Úgy gondoltuk, valós igény tehát az, hogy a 18 éven felülieket ápolók is részesüljenek alanyi jogon ápolási díjban. Nem kevésbé beteg, kiszolgáltatott és segítségre szoruló az sem, aki felnõttként szorul állandó ápolásra, és nem kevesebb gondot, terhet ró ez a hozzátartozóikra. Az ápolást végzõnek mindenképpen otthon kell maradnia a beteggel, s ezért nem tud munkát vállalni, ez pedig igen nagy teher egy család számára. A helyi önkormányzatokról szóló törvény 8. -a rendelkezik az önkormányzatok feladatairól, a (4) bekezdés a kötelezõen ellátandó feladatok között szabályozza a szociális ellátást is. Azzal tehát, hogy a hozzátartozó ápolja a magatehetetlen beteget, önkormányzati feladatot is ellát attól függetlenül, hogy kapja-e az ápolási díjat vagy sem. A fentiek alapján tehát elmondható, hogy indokolatlan az életkor alapján tett különbségtétel az ápolási díj megállapításakor. Az Alkotmány 70/E. -a is úgy rendelkezik, hogy a Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak. Azzal, hogy a jogalkotó a helyi önkormányzatokra bízza a döntést az ápolási díj meghatározása tekintetében, sérti a szociális biztonsághoz való alkotmányos jogot, és súlyosan méltánytalan, az emberi méltóságot sértõ mind a gondozott, mind pedig a családja számára. A szociális Page 18 of 29

az emberi méltóságot sértõ mind a gondozott, mind pedig a családja számára. A szociális biztonsághoz való jog nem függhet attól, hogy valaki az ország mely részén, városban, vagy községben él-e. A fent kifejtettek alapján a NEKI az Alkotmánybírósághoz fordult, hogy állapítsa meg, hogy az Szt. azon rendelkezései, melyek a 18. évüket betöltött tartósan beteg személyek gondozását végzõk részére juttatható ápolási díjra vonatkoznak (Szt. 41. (4) bekezdés) alkotmányellenesek és semmisítse meg azokat. Az ügy elbírálása jelenleg folyamatban van. [1] 1952. évi III. torvény A polgári perrendtartásról [2] Pp. 339. (1) Ha törvény ettõl eltérõen nem rendelkezik, a bíróság a jogszabálysértõ közigazgatási határozatot hatályon kívül helyezi és - szükség esetén - a közigazgatási határozatot hozó szervet új eljárásra kötelezi. q) ha törvény azt megengedi. [3] Rászorultságtól függõ pénzbeli ellátások az Szt-ben a rendszeres szociális segély, az idõskorúak járadéka, az ápolási díj, a lakásfenntartási támogatás, a temetési segély és az átmeneti segély. Az egyéb ellátások esetében a bíróság megváltoztathatja a képviselõ-testület döntését. Rendszeres gyermekvédelmi támogatás /kiegészítõ családi pótlék A rendszeres gyermekvédelmi támogatásról (2001. január 1-je és 2003. február 15-e között kiegészítõ családi pótlék) a gyermekek védelmérõl és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény (továbbiakban gyermekvédelmi törvény) rendelkezik. Céljaként a szociálisan hátrányos helyzetben lévõ családok anyagi támogatását jelöli meg, a gyermek családi környezetben történõ ellátásának elõsegítése, illetve a gyermek családból történõ kiemelésének megelõzése érdekében. A rendszeres gyermekvédelmi támogatás is olyan segélyezési forma, ahol a jogosultság feltételeit egységesen, a fenti törvényben az állam határozza meg, és a helyi önkormányzatok feladata az, hogy a szociális juttatás helyi feltételeit biztosítsa. Abban az esetben tehát, ha a jogosult megfelel a gyermekvédelmi törvényben foglalt feltételeknek, az önkormányzatoknak nincs mérlegelési joga abban a tekintetben, hogy megadja-e a támogatást, vagy nem. Az ápolási díj kapcsán leírtakhoz hasonlóan a támogatás kettõsségébõl fakadóan (az állam határozza meg a feltételeket, de az önkormányzatnak kell a támogatás feltételeit megteremteni), a rendszeres gyermekvédelmi támogatás esetében is elõfordulhat, hogy az önkormányzat önkényesen alkalmazva a jogszabályi elõírásokat nem állapítja meg a támogatást az egyébként arra jogosultnak. Page 19 of 29

arra jogosultnak. Az M. községben élõ K. Ernõné 2001. januárjában nyújtotta be kérelmét kiegészítõ családi pótlék iránt. Az asszony január elseje óta munkanélküli volt, három kiskorú gyermekét egyedül nevelte, így anyagilag teljesen ellehetetlenült. Családjában az egy fõre jutó havi jövedelem összege nem érte el a tizenkettõezer forintot. Kérelmét azonban még márciusban sem bírálták el, ezért fordult Irodánkhoz egy vidéki városban tartott panasznapon. Az önkormányzat április 2- án hozta meg határozatát, amelyben elutasította a kérelmet arra hivatkozva, hogy a kérelmezõ családjában az egy fõre jutó átlagjövedelem meghaladta a jogszabályban elõírt öregségi nyugdíjminimumot. Bár K-né a kérelem benyújtásakor már munkanélküli volt, gyakorlatilag semmilyen jövedelemmel nem rendelkezett, az önkormányzat az elõzõ hat havi, még munkában töltött idõszak átlagjövedelmét vette számítása alapjául. A gyermekvédelmi törvény szerint az átlagjövedelem számításánál valóban a kérelem benyújtását megelõzõ hat hónap havi átlagát kell figyelembe venni, azonban ettõl a szabálytól el lehet térni, ha a jövedelmi viszonyokban tartós romlás vélelmezhetõ. Az önkormányzatnak is ezt kellett volna figyelembe vennie, hiszen tudomásuk volt arról, hogy az asszony munkával, így munkabérrel sem rendelkezik már. K. Ernõné fellebbezett a döntése ellen, azonban a több mint két hónappal késõbb megszületett határozatban ismét kedvezõtlen döntés született. Az akkor már hónapok óta munkanélküli asszony kérelmének elbírálásakor a képviselõtestület ismét a munkanélküliség elõtti állapot jövedelmi viszonyait vette alapul, s erre hivatkozva utasította el a kérelmet. Nem maradt más jogi lehetõség, mint bírósághoz fordulni. A NEKI ügyvédje keresetében kérte a Nógrád Megyei Bíróságot, hogy helyezze hatályon kívül a képviselõtestület határozatát, és kötelezze a törvénynek megfelelõ új eljárás lefolytatására az önkormányzatot. A kereset szerint az önkormányzat eljárása a gyermekvédelmi törvény szellemével és céljával ellentétes értelmezést tükrözött. K.-né családjában az egy fõre jutó havi jövedelem nem érte el a törvényben megszabott határt. Egy olyan kis település szociális bizottságától és képviselõtestületétõl, mint ahol K. Ernõné is élt, több mint elvárható lett volna, hogy felismerje: egy iskolázatlan, ötven százalékban rokkant, háromgyermekes anya munkához jutásának szinte semmi esélye nincsen. Így tehát okkal vélelmezhetõ, hogy a család anyagi helyzetében beállt romlás tartós lesz. Kitért a kereset arra is, hogy az igény másodfokú elbírálására fél évvel azt követõen került sor, hogy azt az asszony benyújtotta, miközben jövedelmi viszonyaiban ez alatt a hat hónap alatt semmilyen változás nem állt be. A Nógrád Megyei Bíróság 2001. októberében hozott ítéletet az ügyben, melyben K.-né keresetének helyt adva megsemmisítette az elutasító határozatot, és új eljárásra kötelezte az önkormányzatot. Indoklásában kifejtette, hogy az eljáró közigazgatási szervnek vizsgálnia kellett volna, vajon a kérelmezõ jövedelmi viszonyaiban a tartós romlás vélelmezhetõ-e. A határozatok meghozataláig eltelt három illetve hat hónap elég lett volna arra, hogy ezt a vizsgálatot Page 20 of 29