A latin szert főpapság és a magyar liturgia*

A latin szert főpapság és a magyar liturgia* = Magyar Világ 1907, 7 8. sz. Vinitius álnév alatt. = A katholicizmus ellenségei és azok, akik a kisázsiai és egyptomi heterodox egyházak módjára a görög rítust is nemzetiségi egyházakra szeretnék szétdarabolni, lépten-nyomon azt igyekeznek elhitetni, hogy a magyar liturgia érvényesülését leginkább a magyar püspöki kar akadályozza. Volt idő, hogy csakugyan hinni lehetett volna ebben a némely oldalról célzatosan terjesztett mesebeszédben. Ez azonban csak akkor volt, amikor bizonyos hírlapírók anynyira túlbecsülték a magyar liturgia vonzó erejét, hogy attól nem kevesebbet vártak, mint a magyar államalkotás állítólag elhibázott alapvető tényének, a latin rítus szerinti kereszténység felvételének megkorrigálását, s ennek következményeképpen azt, hogy idővel a Kárpátoktól az Adriáig sem a templomban, se azon kívül ne lehessen más szót hallani, mint a magyart. Természetes, hogy az ilyen badar beszéd a róm. kath. klérusban ellenséges indulatot keltett. Azóta azonban a görög ritus magyar liturgiája jóformán testet öltött, mert a görög kath. magyarság templomainak nagyobb részében úgy végzik az istenitiszteletet, hogy az külső megjelenésében már csaknem azonos a magyar liturgiával. És mit, látunk? Látjuk először is azt, hogy a román vallású magyar közönség egyáltalában nem érdeklődik a mi magyarnyelvű isteni tiszteletünk iránt. Másodszor pedig látjuk azt, hogy a magyarnyelvű isteni tisztelet eléggé megvéd ugyan bennünket a protestántizmus

120 ellen, de a latin szertartással való viszonyunkban annak nemcsak semminemű hódító ereje nincsen, hanem a ritusváltoztatások statisztikája változatlanúl kedvezőtlen reánk nézve; nem is említve azokat a ritusváltoztatásokat, amelyek pápai engedély nélkül örténnek, s tapasztalás szerint egyházunknak még több veszteséget okoznak. Igaz ugyan, hogy mai gyakorlatunk még nélkülözi a törvényes elismerést, de semmi sem jogosít arra a feltevésre, hogy a törvényes elismerés bekövetkeztével annak vonzóereje fokozódni fog. A más vallású magyar közönség előreláthatólag még kevésbbé fogja felkeresni templomainkat, mint most, amidőn azt tennie tulajdonképpen hazafias kötelessége volna, mert hiszen ezáltal bizonyos védelmet nyújtana nekünk a nemzetiségek ellen. Ellenben lehet, hogy a ritusváltoztatások csökkenni fognak valamenynyire, de csak anynyiban, amenynyiben megszűnnék az egyik inditó ok, t. i. az a sértő árnyék, amely még ma a gör. kath. magyar hívők nemzetiségi hovatartozását takarja. A főindok azonban, vagyis a róm. kath. magyarság tömegsúlya és kulturális fölénye, valamint a nyugati egyház egyetemleges jellege és külső megjelenésének öszszehasonlíthatlan előkelősége, elvonó erejét minden kétséget továbbra is kizárólag csorbítatlanúl érvényesíteni fogja. Annál is inkább fogja ezt tenni, mert a görög rítushoz tartozó összes népcsoportok közt éppen a magyar az, amely legközelebb áll és leginkább is vonzódik a nyugati cívilisatióhoz. Nem szükséges tehát bevárni a görög ritus magyar liturgiájának törvényes elismerését, hogy már ma mindenki levonhassa azt a fontos tanulságot, hogy ez a törvényes elismerés a két rítusnak egymásközti viszonyában egy hajszálnyi változtatást sem fog előidézni. Pusztán csak csapongó fantázia visszhangja tehát az a nagyfokú féltékenység, amely eleinte a róm. kath. klérust tagadhatatlanúl a magyar liturgia ellen irányította s ma már csak a viszonyokban való tájékozatlanságra mutat, ha bizonyos mérvű féltékenység, vagy talán inkább kislelkűség itt-ott még most is mutatkozik. Csakis ez a féltékenység szülte azt a nevetséges és tarthatatlan fíctiót is, mintha az ó-szláv nyelvet éppen olyan kihaltnak lehetne tekinteni, akárcsak a latint. Egyáltalában a római kath. egyháznak nincs mit félnie a görögtől és ennek anyanyelvi álláspontjától; sőt én már arról a reményről is lemondtam, hogy a görög ritus magyar liturgiája legalább enyhíteni fogja azt a

feszültséget, amely a két szertartás klérusa közt ősidők óta fennáll. Más dolog azonban az a történeti alappal bíró feszültség és megint más az, hogy ha már egyszer számolni kell a két rítus különállásával, a róm. kath. klérus szívesebben látná a görög rítusban a szláv, vagy az oláh nyelvet, mint a magyart. Egy ideig magam is hittem ebben a mesében s annak hatása alatt én is úgy Ítéltem meg dr. Böhm Lajos egri kanonoknak a liturgikus nyelvről szóló munkáját, úgyszintén dr. Rajner Lajos esztergomi kanonok, pápai praelátusnak római zarándoklatunk emlékkönyvére vonatkozó kritikáját, mintha e művek elvileg a magyar liturgia ellen irányulnának. Különösen a Rajner művéből véltem olyasmit kiolvashatni, mintha hazafias szláv ajkú hittestvéreinknek, akik köztudomás szerint olyan szívesen engednek tért iskoláinkban a magyar nyelvnek, a gör. kath. magyarok tartoznának azzal az elégtétellel, hogy viszont ők is szívesen lássák a szláv nyelvet templomaikban. Én ebben szláv ajkú hittestvéreink hazafiságának és részben katholicitásának is némi meggyanusítását láttam és írói álnév alatt kissé idegesen feleltem a Magyar Állam 1902. évi január hó 9-iki számában. Ezt azonban csakhamar meg is bántam és a cikk ideges hangja felett már a lap legközelebbi számában kifejeztem sajnálatomat. Most pedig újból elolvasva Rajner cikkét, megilletődéssel olvasom annak végsorait, amelyekben az illusztris szerző kifejezetten elismeri, hogy római zarándoklatunkkal és az Szentatya elé terjesztett emlékiratunkkal eddigi gyakorlatunk jóhiszeműségét mindenesetre beigazoltuk. Ez az elismerés sokat ér nekünk és csak hálásak lehetünk érte. A mesebeszédnek különben volt egy látszólag komolyabb alapja is. Báró Bánffy Dezsőnek a képviselőház 1896 szeptember 5-iki ülésében tett nyilatkozatából ugyanis világosan kitűnik, hogy a magyar püspöki kar, még pedig, mint báró Bánffy megjegyezte: nem kellő megokolással", az akkor tervben volt hajdúdorogi püspökség ellen foglalt állást. Hanem hát a magyar liturgia és a magyar püspökség nem azonos fogalmak és az említett mesebeszédet semmi sem cáfolja meg világosabban, mint az a tény, hogy liturgikus gyakorlatunknak mai állapota, amely szerint magyar vidékeinken a templomokban az átlényegülésen és az áldozó pap csendes imáin kivül minden magyar nyelven végződik, egyenesen Vaszary Kolos,

Magyarország bíboros hercegprímásának típusát viseli. És ez nem pusztán csak személyes ténye a bíboros hercegprímásnak. Ismeretes, hogy országos bizottságunk elnöki tanácsának tisztelgései alkalmával Schlauch Lőrinc bíboros püspök, továbbá Samassa József és Császka György érsek urak is hasonló szellemben nyilatkoztak. Sőt ismeretes, hogy a munkácsi megyés püspökkel együttesen történt fogadtatásom alkalmával a hercegprímás oda nyilatkozott, hogy maga részéről abban se látna nehézséget, miszerint az áldozópap csendes imái is magyar nyelven végeztessenek. Schlauch Lőrinc bíboros püspök eleinte nem volt barátja liturgikus mozgalmunknak, sőt hír szerint a magyar kormány az ő ajánlatára tette volna magáévá azt az ismeretes bilingvisztíkus megoldást, amely egyértelmű lett volna a magyar liturgia elejtésével. Később azonban ő is csatlakozott a hercegprímás álláspontjához, római zarándoklatunk után pedig előttem és egy latin szertartású főpap előtt sajnálatát fejezte ki afelett, hogy agg kora meggátolja abban, amiben ambícióját keresné, ha még fiatalabb volna: hogy t. i. a magyar liturgia ügyét teljes megoldásra vigye. Az ó-szláv nyelvet úgy a hercegprímás, mint a bíboros püspök latin szemüvegen, vagyis kihalt nyelvnek nézték s a magyar liturgia jogosúltságát mind a ketten az élő oláhnyelvvel állították szembe, ami Rómával szemben kétségtelenül a legnagyobb erősségünk. Az elhúnyt bíboros püspök székhelye, Nagyvárad mindenesetre jó megfigyelőhely volt arra, hogy megbarátkozzék a magyar liturgiával. De tudok én még egy ennél is jobb megfigyelőhelyet és ez: Gyulafehérvár. Nem tudom mi, de valami azt súgja nekem, hogy a még fiatal gróf Majláth Gusztáv erdélyi püspök lesz az az egyházi fejedelem, aki teljesíteni fogja azt a missiót, amelyre Schlauch Lőrinc agg koránál fogva már nem vállalkozhatott. Reményemet a genius loci-ra fektetem, de némi reményt merítek előttem tett két megjegyzésből is. Az egyikre bemutatkozásom adott alkalmat, amikor is megjegyezte, hogy ő olyan helyen lakik, ahol a dolog természeténél fogva behatóan kell érdeklődnie a mi ügyünk iránt. A másik kijelentése pedig a katholikus autonómiát szervező kongresszus egyik ülésén történt. Valami akadály miatt ezt az ülést nem a múzeumban, hanem a váciutcai városház üléstermében tartottuk s én egy sarokszéken ülve, budapesti templomunknak küszöbön volt megnyitása miatt

123 éppen azon töprengtem, hogy mi lesz akkor, ha megint valami feladás történik Rómában? Nagyon komolynak és aggódónak nézhettem ki, mert a püspök felém jött, megszólított s kérdezte, hogy mi a bajom? Én őszintén bevallottam töprengésem okát, mire szinte megremegtem és mintha az apostolok egyikét láttam volna magam előtt, midőn azt válaszolta: Bízzanak a jóakaratú emberekben!" Talán indiskréciót követek el, amikor ezeket elmondom; de mentsen ki az, hogy nehéz küzdelmeink között nemcsak nekem volt szükségem azokra a vigasztaló szavakra, amelyekre ma sem tudok visszagondolni a legmélyebb meghatottság nélkül. E vigasztaló szavakból azok is bátorítást meríthetnek, akikért én csekély erőmmel fáradoztam. A magyar liturgiának van az oláh egyházmegyékben még egy harmadik megfigyelőhelye is s ez: Makó. Makónak pedig a csanádi püspök a pátrónusa és igen természetes, hogy Dessewffy Sándor püspök úrral is kerestem az öszszeköttetést. Egy ízben magához hívatott és felhívta figyelmemet a német katholikus világ egyik legelőkelőbb közlönyének, a müncheni Historisch-Politische Blátter" című folyóiratnak 1900. évi 6-ik füzetében megjelent Die Unirten Rumánen und die Katholiken-Autonomie in Ungarn" című fejtegetésre. Ebben egy magát meg nem nevező oláh egyházi tudós nemcsak a tervezett magyar országos katholikus autonómia, hanem a magyar liturgia ellen is kemény támadásokat intézett. Egyetértettünk abban, hogy ezt nem hagyhatjuk szó nélkül és a támadásra együttes válasz készítettünk, amely Der Nationalismus in der katholischen Bewegung Ungarns" cím alatt ugyancsak az említett folyóirat 1900. évi 11-ik füzetében jelent meg. E válaszban a magyarellenes támadásokra, sajnos, igen fogékony német közönség előtt alaposan lelepleztük az oláhokat, hogy éppen ők azok, akik a legszélsőbb irányt bevitték templomaikba; és dacára annak ellenére, hogy egyházmegyéik hívőinek igen tekintélyes része magyar anyanyelvű, mindenáron nemcsak a római, de még a görög katholikusoktól is teljesen elszigetelt nemzeti egyházat akarnak alapítani, e mellett pedig a magyar liturgia megnehezítése végett Rómát és a bécsi udvart úgy informálják, mintha ők templomaikban nem az élő oláh nyelvet használnák, hanem valamelyes ó-román nyelvet. Ez utóbbi célzatos állítás megerőtlenítése végett szatmári helyi bizottságunk akkori elnökét, Melles Emil jelenlegi buda-

124 pesti apátplébánosunkat egy tanulmány megírására kértem fel, mely Az oláh liturgia kialakulásáról" cím alatt a Katholikus Szemle 1902. évfolyamában jelent meg. E tanulmányban Melles bebizonyította, hogy az ó-román" megjelölés legfeljebb csak az 1648 1651-ben Sylvester hieromonachus fordításában és Rákóczi György fejedelem költségén Gyulafehérvárott cyrill betűkkel megjelent első Uj testamentumot és Zsoltárkönyvet illethetné meg. Ez a két könyv azonban már régen kiment a használatból s a most használatban lévő liturgikus könyvek latin betűkkel és teljesen modern nyelven csak a mult század 70-es éveiben jelentek meg, tehát csak kevéssel régiebbek a mi hajdúdorogi fordításainknál. Csak mint kuriózumot említem még meg Melles tanulmányából, hogy az Uj testamentum és a Zsoltárkönyv 1648 1651-iki kiadása mintegy 50 /o erejéig szláv és egyéb idegen szavakból van egybeállítva és elég nagy számmal magyar szavak is fordúlnak elő benne, mint pl.: poruncsi = parancsolat, kelsugul = költség, hiklensug = hűtlenség, pahar = pohár, példa példabeszéd, oáros = város, kép = kép stb; ellenben a most használatban lévő oláh liturgikus könyvekben ezek a szláv és magyar szavak jórészt mind ki vannak küszöbölve, latinokkal pótolva. Az új kiadású liturgikus könyvek tehát egyszerűen mondva modernizálódtak. Mikor a római zarándoklatról szóló hivatalos emlékkönyvet kiadtuk, maga a hercegprímás bátorított engem arra, hogy az akkor még életben volt Szentatya, XIII. Leó pápának és Rampolla államtitkárnak is terjeszszek föl egy-egy díszesen kiállított tiszteletpéldányt. Ő maga vállalta el a közvetítést s rövid idő múlva a következő sorokkal értesített az eredményről: Tegnap vettem Rampolla bíbornok úr Ő eminenciája levelét, amelyben úgy Őszentsége, mint a saját nevében meleg köszönetet mond a görög szertartású magyar katholikusok jubileumi zarándoklatát megörökítő emlékkönyv megküldéséről. A bíbornok úr értesítése szerint a Szentatya szívesen vette a neki küldött példányt és apostoli áldását küldi mindazoknak, akik az emlékmű kiadása körül fáradoztak. Midőn szerencsém van ezeket Méltóságodnak tudomására hozni, maradok kiváló tisztelettel Budapest, 1901 november hó 26. Vaszary Kolos s. k., bíbornokhercegprímás". Köszönő sorokat kaptam még az emlékkönyv megküldéseért Vaszary Kolos, Ledochowsky Micisláv, Steinhuber Antal, Gruscha

Antal és Schlauch Lőrinc bíborosoktól, Katschtaler János hercegérsek, Császka György, Samassa József és Mihályi Viktor érsekektől, a magyar püspöki kar összes tagjaitól, Fehér Ipoly pannonhalmi főapáttól, Boromissza Tibor, Párvy Sándor, Radnay Farkas és Fischer Colbrie későbbi püspököktől, Majorossy János tinnini fölszentelt püspöktől, Takács Menyhért jászói préposttól, Fraknói Vilmos, Belopotoczky Kálmán, Jánossy Ágoston és Mayer Béla címzetes püspököktől, Rajner Lajos, Walter Gyula, Csernoch János, Giesswein Sándor, Szmrecsányi Lajos és Glattfelder Gyula prelátusoktól stb., stb. Különösen becses volt reám nézve egy rövidke válasz, mely így szólott: A római zarándoklat alkalmából kiadott emlékkönyvet megkaptam. Áttanulmányoztam azt s most sietek azon nagy élvezetért, melyet nekem az emlékkönyv okozott, köszönetet mondani. Kiváló tiszteletei" stb. A levél iróját nem árulom el, csak anynyit mondok, hogy ő volt az, aki engem egy későbbi alkalommal kisegített töprengéseimből, amikor arról volt szó, hogy megnyitandó budapesti templomunkban a magyar vidékeinken fönnálló istenitiszteleti gyakorlaton kívül adjunk-e tért külön orosz misének, vagy sem? Én a testvériség kedvéért hajoltam e kívánságra, de skrupulusaim voltak. Gyónásképen elmondtam, hogy a hercegprímás tanácsa ellenére, aki liturgikus nyelvül a görögöt ajánlotta, én voltam az, aki keresztül vittem, hogy az átlényegülést és az áldozó pap csöndes imáit illetőleg az ó-szlávnyelvet válassszuk. Tettem ezt azért, mert visszaemlékezve dr. Rajner Lajos jelenlegi érseki vikáriusnak már említett érvelésére, az ó-szláv nyelv előtti eme zászlóhajtással szolgálatot véltem tenni a testvériségnek is. Előadtam egyúttal azt az aggályomat, hogy a külön orosz mise két részre osztaná az amúgy is nem jelentékeny számú híveket és esetleg liturgikus mozgalmunkat károsító torzsalkodásokra is vezethetne. ő teljes mértékben megerősítette aggályaimat és két rövid szóval azt tanácsolta, hogy ne engedjünk. Ha 'meggondolom, hogy különösen a szabadelvű magyar kormány tagjainál milyen minősíthetlen hidegségben volt részünk, talán nincs híj jávai a keserű humornak, ha szembeállítom velük azt a két német főpapot, akiktől liturgikus mozgalmunk iránt a legtöbb rokonszenvet tapasztaltam. Az egyik dr. Erhard Albin pápai prelátus, a bécsi egyetem theologiai karának hírneves tanára volt, akinek,,der Katholicismus und das XX. Jahrhundert" és Der liberale Katholicismus"

126 című művei világszerte nagy föltűnést okoztak. Egyik művében néhány szóval rokonszenvesen emlékezett meg a magyar liturgiáról,s, amit én természetesen az emlékkönyv megküldésével honoráltam s tőle a következő választ kaptam: Nagyrabecsült Uram! Már rég óhajtottam volna önnek legszívélyesebb köszönetemet kifejezni f. évi január 2-án kelt becses levelének fölötte barátságos szavaiért és a görög katholikus magyarok római zarándoklatáról szóló emlékkönyv kegyes megküldéseért. A katholicizmus és a XX. század" című könyvemben a második kiadás 355. lapján én egy rövid megjegyzést tettem a latin liturgikus nyelvnek a többi liturgikus nyelvekhez való viszonyáról. Az a cél, melyet Önök követnek, nekem nagyon rokonszenves és remélem, hogy azt siker fogja koronázni. Magam is fogok alkalmat találni, hogy arra egy dolgozatomban visszatérjek, amelyet kritikusaimmal szemben még meg kell írnom. A jó Isten áldja meg az Önök fáradozásait! Néhány év előtt a keleti egyházi kérdésről is írtam egy kis művet, amelynek címe: Die Orientalische Kirchenfrage und Oesterreich-Ungarns Beruf in ihrer Lösung". Sajnos, most nincs belőle példányom, de hozatok és megküldöm Önnek. Ebben azt a tételt állítom föl, hogy a görög katholikusokkal szemben minden lehető előzékenységet kell tanúsítani, hogy ilyen módon elejét vegyük a nemegyesültek azon szemrehányásának, mintha az Unió által valami igazi javuk (wahres Gute) veszendőbe menne, hanem éppen ellenkezőleg, az Unió föladata erősíteni és megszilárdítani a görög katholikusságot, még pedig az által, hogy azt szervesen beilleszti az egy igaz katholikus egyházba és ezáltal kiszabadítja jelenlegi elszigeteltségéből. Újból is megköszönve stb. Maradok Bécsben, 1902 február 22-én Méltóságodnak hálás és lekötelezett híve dr. Erhard Albin", Sajnos, azóta Erhard a reform katholicismus hírébe esett és eltávolították bécsi egyetemi katedrájáról, amit én kevésbbé a reformirány felé hajlásának, mint inkább annak tulajdonítok, hogy állást foglalt a bécsi kormánynak a görög ritusú nemzetiségeket úgy egymástól, mint a római katholikusoktól elszigetelni törekvő uniópolitikája ellen. Számolnom kell mégis egyházi köreinknek Erhard ellen fordúlt fölfogásával és már ezért is nagyobb súlyt fektetek egy másik, különben is sokkal jelentékenyebb német egyházi tudós rokonszenvére, akihez a reform katholicizmusnak még csak gyanúja sem férhet. Ez a híres Nillés atya, a Jézus-társaság tagja és az

127 insbrucki egyetem hírneves tanára, akiről bizonyára mindenki el fogja ismerni, hogy a római katholikus egyház összes jelenlegi tudósai közt talán egyetlen egy sincs, aki a keleti rítusok ismeretében vele mérkőzhetnék. Liturgikus mozgalmunk iránti rokonszenvét Nilles atya már régebben dokumentálta azzal, hogy Calendarium manuale utriusque Ecclesiae orientális et occidentalis" című nagy művébe a görög rítus húsvéti ódájának magyar szövegét is fölvette. Természetesen neki is megküldtem az emlékkönyvet s tőle is igen szívélyes választ kaptam, amelyet azonban bizalmas tartalmánál fogva nem hozhatok nyilvánosságra. Csak azt a megnyugtató kijelentését említem meg, hogy ne nyugtalankodjunk afölött, ha a római Szentszék elhatározása sokáig késik. Ismerve különben ügyünk iránti rokonszenvét, már előbb is fölkerestem őt soraimmal és több levelét őrzöm az országos bizottság levéltárában. Különösen arra figyelmeztetett ismételten, hogy csak úgy számíthatunk a latin egyházi tudósok érdeklődésére, ha a liturgikus könyvek fordításánál a római propaganda által jóváhagyott eredeti görög szöveget használjuk, amely esetre személyes tanácsadásait is fölajánlotta. Nilles ügyünk iránti rokonszevét egy nálam, mint az országos bizottság elnökénél tett személyes látogatásával is megbizonyította. Esztergomban volt dolga és mint hízelgően megjegyezte, csak azért jött Budapestre, hogy engem meglátogasson és kitartásra bátorítson. Ez a látogatás a személyes megtiszteltetésen kívül országos bizottságunkra nézve is nagy erkölcsi jelentőséggel volt. Ugyanis a mi ügyünk elvégre is a lelki szükség kérdésén kívül egyúttal a folytonos hullámzásban levő faji- és nyelvhatárok idébb vagy odább tolódásának nehéz kérdése is, amelyhez anynyi érdekszál fűződik, hogy nem csuda, ha az ellenkező érdekek bizonyos személyi hajszákra is vezettek, amelyek a dolog természete szerint az országos bizottság vezetősége, különösen pedig ellenem, mint elnök ellen, irányúltak. E hajszákat csakis a dekadens szabadelvű kormány kétszínű magatartása, tehetetlensége és közönyössége tette lehetségesekké. Természetes, hogy ezek a hajszák lelkemben töprengővé tettek abban a tekintetben, hogy helyes úton járok-e vagy sem? És ismétlem, hogy talán nincs híjján némi keserű humornak, ha azzal dicsekszem, hogy e különben is minden tiszteletre méltó és

ragyogó szellemű német aggastyánnak látogatása volt az, ami nekem szorongattatásaim közepette a legnagyobb lelki vigasztalást és elégtételt nyújtota. Viszont egyházunk és magyar fajunk ellenségeivel szemben, akik minduntalan azzal a soha meg nem történt piszszegéssel hozakodnak elő, amelylyel ők római zarándoklatunk fiaskóját igyekeztek bizonyítani, legfőbb ellenbizonyítékom az az aranyérem, amelyet mint XIII. Leó pápa ajándékát, zarándoklatunk óta mindhalálig óraláncomon viselek. Ám erre azt mondhatnák, hogy ez nem a magyar liturgia küzdőjének szólt, hanem csak a jubileumi hódoló zarándoklat szervezőjének. De nem mondhatják ugyanezt arról a valóban megtörtént símogatásról, amelylyel a zarándoklat hivatalos emlékkönyve is joggal eldicsekedett. E gyöngéd simogatás, amelyet kézcsókra bocsáttatásom alkalmával a szokásos benedictío után arcomon éreztem, már nem a pápa, hanem a Szt. Péter trónján ülő egyik legdicsőbb Szent Aggastyán megnyilatkozása volt, amely a magyar liturgia küzdőinek szólott és ezt jelentette: Ne csüggedjetek!