T E K 2 0 K o n f e r e n c i a 2 0 0 1. m á j u s 1 3-1 5. Tartalom Előszó Közgazdaságtan és kapitalizmus Elismerés és identitás A Frankfurti Iskola hagyományai Kultúra és társadalom Függelék A TEK20 Konferencia előadói Támogatóink A TEK20 Konferencia kiadványa a FORDULAT különszáma 2003. március Készült a Mesternyomda Kft. nyomdájában Kiadja a Társadalomelméleti Kollégium 80 példányban Főszerkesztő: Orbán Gábor Szerkesztők: Géring Zsuzsanna, Kemény Vagyim, Szajp Szabolcs Munkatárs: Csikai László Fedőlap: Bodolóczki Linda Felelős kiadó: Szajp Szabolcs A szerkesztőség e-mail címe: fordulat@tek.bke.hu A FORDULAT honlapja: http://tek.bke.hu/fordulat/ A Konferencia honlapja: http://tek.bke.hu/tek20/ ISSN 1 585 05 60 Tansegédlet, kereskedelmi forgalomba nem hozható. 3 9 45 80 110 150 155 162 20 éves a Társadalomelméleti Kollégium
Előszó Nem csak a húszéveseké a világ... és éppen emiatt vagyunk magabiztosak és optimisták a jövőt tekintve. No nem, mintha bármit is tagadnunk kellene a múltunkból, vagy rossz emlékeink lennének, és az sem igaz, hogy a jelenünk itt a 21. század és a 3. évezred küszöbén csalódást okozna szakmai értelemben. Az viszont biztos, hogy a szakkollégiumot mindig is a jövő mozgatta! A Kollégium válságban van, a Kollégium mindig is válságban volt, van és lesz tartják bölcs öregjeink, és ez így is van, lassanként fiataljaink is átélik, megélik, és megértik ezt, és azt is, hogy a jelen válsága mindig valami biztatóbb jövő miatt alakul ki, tehát válság, de progresszív értelemben. 1981-ben sok fontos esemény történt a nagyvilágban. Beiktatták Ronald Reagant az USA elnökének, és ezzel kiteljesedett az angolszász neoliberális-neokonzervatív hullám. Francois Mitterand-t választották meg köztársasági elnöknek Franciaországban, és ezzel megkezdődött a francia szocializmus programja. Görögország felvételével tíztagúra bővült az európai integráció, megkezdődött a stratégiai szempontból fontos déli bővítés. Lengyelországban folyamatosan súlyosbodó válság közepette illegalitásba kényszerült a Szolidaritás nevű szakszervezeti szövetség. Magyarországon elkezdődött az adósságválság, a Kádár korszak explicit gazdasági csődje, és az ország beadta felvétel kérelmét a Nemzetközi Valutaalaphoz. Megjelent Cseh Tamás Műcsarnok című lemeze olyan dalokkal, mint a Lee van Cleef és a Dal a ravaszdi Shakespeare Williamról. És többek között megalakult a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem (jelenleg Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem) második szakkollégiuma, Társadalomelméleti Kollégium néven. Igen, már húsz éve történt ez. Sok év telt el azóta, mi is sokat változtunk. A szakkollégium azonban még mindig arról szól, hogy az egyetemi stúdiumokat elmélyítve, kiegészítve, a vulgarizálás helyett az eredetiségre helyezve a hangsúlyt próbáljon meg építő jelleggel kritikusan gondolkodó, progresszív értelmiséget nevelni. A feladat akkor sem volt könnyű, 1989-91 környékén is igen nehéz volt, és ma is komoly küzdelmet kíván azoktól, akik sorainkba 3
lépnek, vagy velünk gondolkodnak. Egy dologban azonban biztosak vagyunk: megéri. A szakkollégiumot csinálni kell! Akkor is, ha az intézmény belép a felnőtt korba, és megéri azt, hogy tagjai sorába olyan emberek jelentkeznek, akik fiatalabbak nála. Boldog születésnapot Társadalomelméleti Kollégium! Szajp Szabolcs 4
TEK20 Konferencia A 20. születésnap azt jelenti, hogy utána 21. jön. Evvel a számpárral visszaélek, s eljátszom vele. Mert ugye éppen a XX. századot hagytuk abba, s most a XXI. század jön. 20 és 21 itt is. Bekker Zsuzsa Ez az előszó, ha nem szakkollégiumról lenne szó, a pátosztól csöpögne és önmagunk fényezésétől csillogna. Így viszont izzadság csurog a sorok közül. Többek között ezért szeretjük a TEK-et. Macerás dolog születésnapi konferenciát rendezni. Egy szakkollégiumi születésnapit pláne. Egyszerre több, egymást páronként kizáró szempontnak kell megfelelni. Úgy kell emlékezni az eltelt évekre, hogy a benne résztvevők tényleg magukra ismerjenek. Olyan témákat kell kiválasztani, amelyek a szakkollégiumi életben természetes és folyamatosan jelen levő viták, veszekedések, sértődések, érzelemtelített túlreagálások ellenére megjelenítenek valamiféle szakmai közösséget. Az előadók felkérésekor figyelembe kell azt is venni, hogy nemcsak magunknak, hanem egy szélesebb nyilvánosságnak is szervezzük a beszélgetéseket, ezért hasznosnak tűnik a szakmai hallgatóságon túl is ismert tudósokat meghívni. Legyen érdemi vita a meghívottak között, mert úgy izgalmas, de derüljön ki az értékrendünk is, hiszen mégiscsak mi vagyunk az ünnepeltek. Hát ezért izzadtunk bele a szervezésbe. Mindezeket szem előtt tartva a Társadalomelméleti Kollégium 20. születésnapjára rendezett konferencia koncepciója a társadalomkritikai gondolkodás számára lényegi kérdéseknek tűnő problémák középpontba állítása volt. Három napra négy kerekasztalbeszélgetést szerveztünk; az egyetemi hármas előadó zsúfolásig telt mindannyiszor. A Kollégium szakmai életében először az adott nap témájához kapcsolódó workshopokkal egészítettük ki a programot. A visszajelzések tükrében elmondható, hogy nem csak a nézők 5
száma, az előadói névsor, de a konferencia szellemi színvonala, gondolatgazdagsága is méltó volt az ünnephez és a kollégium hagyományaihoz. Ezért tartottuk fontosnak, hogy dokumentáljuk az elhangzottakat. A többszólamú beszélgetéseket lehetetlen egyszólamúsítva összefoglalni, ezért erre nem is vállalkozom. Inkább kiemelek egykét mondatot. Ezek a fésületlen beszédtöredékek azt tükrözik, ami ezeknek a kerekasztal-vitáknak értelmet adott: a hallgatóság a gondolkodás élményszerűségével találkozhatott. Hiába olvastuk a megjelent előadók könyveit, cikkeit, hiába gondoltuk azt, hogy előre tudjuk, mit fognak mondani az élőszó más. Egy-egy gesztus, félig átgondolt ellenérv, frappánsnak szánt odaszólás sokszor jobban megvilágít egy gondolatmenetet, mint egy hosszabb, precízebb kifejtés. A szövegek szerkesztésekor éppen ezért törekedtünk arra, hogy valamiképpen átmentsük az írott anyagba is a spontaneitás hangulatát. A következő idézetek kiragadása eredeti kontextusukból szándékom szerint két játékot is elindít: 1. az olvasót arra ösztönzi, hogy ő is elkészítse a maga válogatását a számára legfrappánsabb vagy legmeghökkentőbb, legelgondolkoztatóbb, leginkább vitát provokáló mondatokból, hogy azután összehasonlítsa az ajánlatommal; 2. A kerekasztal-beszélgetések eredeti kontextusába visszahelyezve újra-/átértemezhetők a gondolatok, így eldönthető, hogy mennyire voltak a beszélgetés menetében központi jelentőségűek, hangsúlyosak, vagy éppen szigetszerűen elkülönültek. Íme, a válogatásom: Közgazdaságtan és Kapitalizmus Andor László: A mai világban háromféle közgazdász van. Az egyik az ún. görögbetűs közgazdász, a Greek letter economist, a másik az up-and-down economist, aki a statisztikában vizsgálja, hogy most felfelé, vagy lefelé mennek a dolgok, a harmadik pedig a reptéri, az airport-economist. A három irányzat között igen széles szakadék tátong. 6
Király Júlia: Nos, most azt is érzem, amit a Laci próbált sugallani, de azért kimondani nem mert, ( ) hogy a három irreleváns mellett azért ott van az igazi közgazdász. Az igazi közgazdász, aki a nagy releváns társadalmi kérdésekkel foglalkozik. Elismerés és Identitás Tamás Gáspár Miklós: Milyen volna egy olyan világ ebben az országban, ahol az emberek az egyenlő méltóság elismerésének immár internalizált, realizált ideológiája alapján nem tennének semmit annak érdekében, hogy olyan magasan tartsák az utcájukban a telek- és ingatlanárakat, hogy oda cigány ember be ne költözhessen? Elvállalják azt, hogy házukban cigány lakosok, vagy sok gyermekes szegény lakosok legyenek, és tudják azt, hogy ez azt jelenti, hogyha örökül hagyják lakásukat gyerekeiknek, akkor az sokkal kevesebbet fog érni? Hogyan lehet elviselniük a különböző életformákat, szokásrendeket, más nyelveket? Itt lakom a város belsejében, és tudom azt, hogy mennyire idegesítenek a turisták. Egyszerűen nem tudják, hogy hol vannak, kontextuson kívül járnak a budapesti utcán. Ezért van az, hogy bemennek az előkelő étterembe sortban, teát akarnak inni a rendes igazi füstös, késdobálós presszóban. A Frankfurti Iskola Hagyományai Némedi Dénes: Antikapitalizmusnak tekintem azonban azt is, amikor egy elmélet azt próbálja leírni, hogy milyen következményei vannak a termelőeszközök magántulajdonán alapuló piacilag szervezett társadalomnak. Habermas kommunikatív cselekvéselméletében, rendszer-életvilág megkülönböztetésében és az életvilág kolonizációjának tézisében a tőkés gazdaság működése és logikája rombolólag hat az emberi élet újratermelése szempontjából elengedhetetlen életvilágra. Kultúra és Társadalom Babarczy Eszter: Más a módszer: táblázatokat nem tudok hozni, viszont van gyerekem, és nagyon aranyos hallani. A 7
következõ jutott eszembe miközben Anna beszélt, és próbáltam átgondolni a kérdésedet, amire sem teoretikus, sem empirikus válasz nem jött: a gyerek óvodájában a farsangot, amikor elvileg föl kéne öltözni valami jelmezbe, az utóbbi idõben - mióta egy új óvónéni jött - rendszeresen úgy ülik meg, hogy minden gyerek pizsamában megy oviba. Az óvónéni kifejezetten az osztályfeszültséget óhajtja ezzel kiküszöbölni - vagy legalább is én ezt így interpretáltam. Azt mondta: tudjuk ugye, hogy vannak gazdag szülõk meg szegény szülõk, nem mindenki tud egyformán "fancy" jelmezt venni, kölcsönözni, varratni a gyereknek, van, akinek ideje nincs, van, akinek pénze nincs, hagyjuk ezt a csudába, válasszuk a pizsamát. A pizsama mint életstílus-marker még nem annyira jelentős, bár nekem ez arra utal, hogy az életstílushoz tartozó tárgyak arra is használhatók, hogy elfedjék azokat a mögöttes jellegű, szociológiailag másképpen is megragadható különbségeket, és hogy jól működik, tehát a gyakorlatban is használható erre. Élményteli, gondolkodó olvasást kíván a szervezők-szerkesztők nevében: Kemény Vagyim 8
Első nap Közgazdaságtan és kapitalizmus Bálint Viktor: A Társadalomelméleti Kollégium idén ünnepli 20. születésnapját. Ennek alkalmából rendezzük ezt a háromnapos szakmai konferenciát, amelynek első napja a közgazdaságtan mai állásáról fog szólni. A felvezető előadást Bekker Zsuzsa tartja, majd egy kerekasztal-beszélgetés következik, a napot pedig workshopokkal fogjuk zárni. Holnap, a második napon a filozófia napja következik, ahol Heller Ágnes tart majd egy felvezető előadást az elismeréselmélet és identitás témájában, majd kerekasztal-beszélgetés következik. A napot egy újabb kerekasztal fogja zárni, ahol a téma a frankfurti iskola harmadik generációja lesz. Csütörtökön a szociológia napja következik, a téma a kultúra és a társadalom lesz, itt a felvezetőt Wessely Anna tartja. A mai naphoz hasonlóan workshopokkal fog befejeződni a nap, három darab párhuzamos panelbeszélgetést tervezünk. Így néz ki vázlatosan az a három nap, amivel úgy gondoltuk, hogy méltón meg tudjuk ünnepelni a 20. születésnapunkat. Annyi feladatom maradt még, hogy egy meghívást tolmácsoljak a résztvevők felé: ezennel szeretettel meghívok mindenkit a Kollégium nevében a szombaton délután három órakor kezdődő ünnepélyes megemlékezésre, ami itt lesz az egyetemen a hármas előadó előtt, továbbá mindenkit szeretettel várunk a Margitszigeten tartandó születésnapi záró bulira. Ezennel szeretettel köszöntöm mai vendégeinket, és át is adom a szót Trautmann Lászlónak, aki a mai beszélgetést vezeti. Trautmann László: Én is szeretettel köszöntök mindenkit. A közgazdasági kerekasztal témája a közgazdaságtan és a kapitalizmus mai állása és viszonya, valamint a közgazdászok felelőssége. Vendégeink sorrendben Bekker Zsuzsa, az Elmélettörténet Tanszék vezetője, egyetemi tanár, Király Júlia, a Bankárképző Központ igazgatója és a Pénzügy Tanszék oktatója, Pataki György, a Szent 9
István Egyetem adjunktusa, és a sorokban megbújik hátul Andor László, a Gazdaságpolitika Tanszék docense, akit meg is kérnék, hogy fáradjon ki a kerekasztal mögé. A kerekasztal-beszélgetés forgatókönyve az lenne, hogy előbb Bekker Zsuzsa tartana egy 25-30 perces bevezetőt a kiírt problémáról, és utána minden résztvevő erre röviden reflektálna, majd néhány körkérdés keretében beszélgetnénk tovább. Akkor át is adnám a szót. Bekker Zsuzsa: Köszönöm szépen. Ha nem zavarja a közönséget, és megengedik, ülve beszélek. Rendkívül meghatódtam, amikor felkértek arra, hogy jöjjek el. Valójában azonban most tudtam meg, hogy éppen a 20. születésnapot ünnepelik. A 20. születésnap azt jelenti, hogy utána 21. jön. Evvel a számpárral visszaélek, s eljátszom vele. Mert ugye éppen a XX. századot hagytuk abba, s most a XXI. század jön. 20 és 21 itt is. A tegnapi napig abban a gondolatkörben mozogtam, hogy előadásom címe A közgazdaságtan felelőssége a XXI. században. Most, mikor kimentem a tanszék elé, egy plakáton azt láttam: A közgazdaságtan jelen állapota. Arra a következtetésre jutottam, hogy lényegében majdnem mindegy, melyik cím az igazi. A közgazdaságtan XXI. századi felelősségéről jelen állapota nélkül úgysem lehet beszélni, a XXI. századi felelősség a XX. századi állapot nélkül nem értelmezhető. Ráadásul, az eredeti cím minden szava olyan ez tulajdonképpen hozzátartozik a századvégi dilemmához, hogy jelentéstartalmuk meditációra ad lehetőséget. Érdemes elgondolkodni, mi az, hogy közgazdaságtan, van-e a közgazdaságtannak felelőssége, s arról is, hogy a XXI. század megjelölés hordoz-e ebben az összefüggésben speciális tartalmat. Nos, arra gondoltam, megtartom ezt a hármast, mert provokatív bevezetésként jól lehet használni. Ha azt mondom, hogy a közgazdaságtannak felelőssége van, akkor máris implikálok valami értéktöltetet. Ha azt mondom, XXI. század, rögtön megkérdőjeleztem valamit a mai közgazdaságtanból, amire domináns ágazata igen büszke. Nevezetesen azt, hogy semleges időtényezővel dolgozik, azaz nincs történelmi idő a közgazdaságtani összefüggésekben. Mi is a közgazdaságtan röviden? Ahhoz, hogy bemutassuk állapotát, sőt felelősségét, mégis tudni kellene, mi az. Úgy vélem, itt John Stuart Mill szépséges szövegét kell idézni, ami tulajdonképpen 10
azt sugallja, bármit kezdhetek a közgazdaságtannal, mint fogalommal. A provokatív felvezetés ellenére az idézet mondandója megszívlelendő. (Mill egyébként is kedvencem, csak az a baj ezt itt most a Társadalomelméleti Kollégiumban kritikusan is mondhatom, hogy miután Mill Marx kortársa volt, tulajdonképpen feledésben van a magyar társadalomtudósok köreiben. Bár, úgy vélem, újra el kellene gondolkodni róla szabadság, állam és a közgazdaságtan klasszikus doktrínájának kanonizálása kapcsán.) Szóval, Mill azt mondja: Egy tudomány definíciója minden esetben nem megelőzi, hanem követi magának a szóban forgó tudománynak a létrejöttét. Hasonlóan egy város falaihoz, amelyeket rendszerint nem a később felhúzandó épületek tartályaként építenek, hanem egy már létező aggregáció körülkerítése céljából. Ezt a megállapítást nagyon komolyan kell venni a közgazdaságtanról való gondolkodásunkban. Hasonlóképpen oda kell figyelnünk a történelemnek, mint idődimenziónak a jelentőségére a közgazdaságtan tartalmának alakulását illetően. Valójában ha ez számunkra nem is mindig tudott ez az utólagos városfal építés ment végbe a közgazdaságtan fejlődése során is. Ha röviden kellene válaszolnom, hogy milyen lesz a XXI. század közgazdaságtana s úgy tennék, amint a Columbo filmekben szokás, azaz elárulnám előre a gyilkost akkor azt felelném: olyan lesz a közgazdaságtan, amilyenné a közgazdászok teszik. S mi a felelőssége? Illetve, mikor tekintem felelősségteljes tudományágnak? Ezt is elmondom a kifejtés előtt, nehogy elfelejtsem az eszmei mondanivalót. Felhasználom persze azt, hogy ebben a körben beszélek. Ebben a szubkultúrában maguk tudnak a három T -ről. Tehát volt egy idő, amikor létezett három T, publikálásnál, irodalomnál, egyebeknél. Allúzióként, a közgazdaságtan felelősségére kitaláltam humorosan Bekker-féle effektusnak is nevezhetjük a két R koncepcióját. Ha azt kérdezzük, milyen legyen a felelős közgazdaságtan, a válaszként adott két R jelentése: legyen releváns és rigorózus. Ez a legyen releváns és legyen rigorózus a mondandóm lényege. A viccbe burkolt felvezetés ellenére nagyon komolyan gondolom e két jellemzőt. Ha végig tekintünk a XX. század közgazdaságtanának alakulásán, mert e nélkül nem lehet sem jelen állapotát, sem XXI. 11
század felelősségét körvonalazni sok minden attól is függ, honnan számítjuk a XX. század kezdetét. (Király Juli biztosan fog beszélni arról, neki meddig tartott a XX. század.) Teljesen világos, hogy a közgazdaságtan vonatkozásában nem a kerek naptári évfordulók bizonyulnak döntőnek. A közgazdaságtanban, furcsa véletlenként, gyakran három évtizeddel a naptári indulás előtt vagy után észlelhetünk jeles fordulókat. A közgazdaságtan XX. századának nagy és fontos történéseit a 30-as évtized környékén látom sűrűsödni. Ha a modern kor tanaként értelmezzük a század közgazdaságtanát, továbbá, ha tartalmi és formai jegyeket egyaránt beleértünk, nekem nagyjából akkor kezdődik az igazi XX. század. (Másoknak ott fejeződött be.) Mármost, ha a 30-as évek tájékáról indítjuk az áttekintést, voltaképpen három nagy mutációt lehet kitapintani. E három nagy mutáció egymástól nem független, de önálló jelentőségű, önmagában is értelmezhető vonulatot takar. Ebből az egyik az, ahol azt érzékeljük, hogy a közgazdaságtan nézetei, elméletei, lényeges sugallatai a század nagy gazdasági történéseivel összefüggésben változtak, annak nyomán alakultak. Teoretikusan ez abban nyilvánult meg, hogy a neoklasszikum nagyjában-egészében problémamentes regnálása után ezidőtájt adódtak olyan feszítések és feszülések, amelyek következtében újra akarták gondolni a közgazdaságtant. Evidenciaként a keynes-i forradalomra gondolok, de nemcsak erről van szó. Ennek a mutáció-sornak a lényege az, hogy az elméletek vagy a nézetrendszerek nem kerülhették meg a század gazdasági problémáinak kihívását. A nézetek relevanciája, vagy irrelevanciája, a teória és a gazdasági valóság kapcsolata a mutációnak egyik mozgatórugója volt. A keynesi forradalom nyomán kialakult a keynesizmus, majd amikor az inflációs gazdaság megmutatta a keynesizmus korlátait, domináns irányzatként a monetarizmus következett, majd ennek lett további mutációja az újklasszikus makroökonómia ha a fő vonulatot nézem. Természetesen léteztek heterodox irányzatok, azaz mellékvonulatok, léteztek teljesen elméleti megfontolásokból eredő teoretikus újítások és kísérletek, s a folyamat sem mechanikus és determinisztikus, de számomra a fővonal mutációja mégis kötődik a lényeges problémákhoz. Itt van tehát az egyik R, a relevancia kérdése: amikor a paradigma, a nézetrendszer, a tanítás egyik vonatkozási pontja, egyik 12
mozgatórugója a valósághoz való viszony. Ez az a vonulat, amit elmélettörténetben vagy a közgazdaságtan gondolkodási történetében szokásszerűen tárgyalunk, ha nem is pontosan ez a kiemelt rendezőelv, illetve az egyetlen szempont. A másik nagy mutáció összefüggésben és átfedésekben az előbbivel, s minden diák szembesült is vele közgazdasági tanulmányai során az axiomatizálás, a formalizálás. Ez a közgazdaságtudománynak olyan változása, amelynek során ha önállóan, fő szempontként elemezzük a változás elsősorban a formanyelvre, az analitikus eszközökre vonatkozik. Mégsem a formanyelv öncélú alakítását hangsúlyoznám. Fontosabb szempontként emelném ki a közgazdaságtannak azt az ambícióját, hogy természettudományi, kemény -tudományi érvényű diszciplínává kívánt válni. Ennek az ambíciónak a realizálása részben kimondatlanul, szinte természetes folyamatként, részben a szubsztanciális változásokkal összefüggésben zajlott. Megtaláltuk tehát a második R-t. Az tehát, hogy a közgazdaságtan legyen rigorózus, e második mutációs vonal mentén, az axiomatizálás, formalizálás, matematizálódás folyamatában formálódik. A fenti változásoknak majdnem csupán alvonulata a harmadik mutáció, de mégis jellegzetes, egyben tapinthatóan XX. századi fejlemény. Azt vehetjük észre, hogy a korábban említett folyamatoknak sajátos geográfiai megnyilvánulása is azonosítható. A közgazdaságtani gondolkodás központja, centruma az angolszász világon belül az európai kontinensről áttolódott az Egyesült Államokba. Ez a megállapítás a közgazdaságtani fejlemények majdnem teljes spektrumára vonatkozik. A heterodoxiától az ortodoxiáig, a formalizmustól a verbalizmusig, a konformistáktól a lázadókig, minden és mindenki vagy onnan indult, vagy oda áramlott, vagy ott nyilvánult meg. (Ha azt mondja valaki, hogy ennek a történelemmel és a gazdasági valósággal kapcsolata van, akkor ismét vigyázni kell, mivel könnyen az a vád keletkezhet, hogy a közgazdaságtudományt nem helyes szempontok alapján vizsgálja.) A lényeg abban áll, hogy ez a bizonyos harmadik mutáció, e geográfiai eltolódás, a tudás-iparágként művelhető közgazdaságtudománynak, és a kommunikációs fejlődésnek egyfajta sajátos következménye. 13
Visszatérve a kiinduló kérdésre, arra, hogy XXI. századi tudományunk milyen legyen, szükséges megismételni a korábbi előrebocsátást. Nevezetesen, fontos, hogy mindkét R jellemezze a közgazdaságtant. A rigorózusságnak nem feltétlenül matematikai értelemben kell érvényesülnie, ugyanakkor bizonyos formai kritériumoknak, analitikus jellemzőknek és technikáknak, tehát a tudományosság formai feltételeinek meg kell felelni. Azaz, és ismételve, a közgazdaságtan legyen releváns és rigorózus. A kettő persze nem mindig megy együtt, sőt, egyáltalán nem biztos, hogy betartható, sőt, az sem garantált, hogy mindenki ugyanazt érti rajta. Áttérek néhány kiemelt dilemmára, illetve interpretációs lehetőségre, ami a XX. század közgazdaságtanának alakulásával kapcsolatosan megfontolást érdemel. Az úgynevezett első mutációt úgy jellemeztük, hogy a közgazdaságtan, a közgazdasági elméletek nagy rendszerei valamilyen módon a lényeges társadalmi-gazdasági folyamatok váltásait mutatják. Van olyan felfogás, amit bizonyos mértékben osztok, hogy a keynesi forradalom, ami elindította a XX. századi közgazdaságtan legmarkánsabb váltását, beilleszthető a Polányi-féle "nagy transzformáció" gondolatkörébe is. Polányi azt mondta A nagy átalakulásban, hogy a négy nagy utópia, ami sikerre vitte a XIX. századot, végül is nem valósult meg, csődbe ment. A XIX. századot mozgató négy nagy koncepció működőképessége megkérdőjeleződött. A 30-as évekre szertefoszlott a hit a nemzetközi erőegyensúlyban, a liberális államban, az önműködő piacgazdaságban, és az aranystandardban. Azaz, voltaképpen ekkor fejeződött be a XIX. század, ez a századvég. Ez a megközelítés egyúttal lehetséges interpretáció a mi problémánk kezelésére is. A keynesi rendszernek az uralkodó orthodoxia elleni nagy támadása ezen átalakulás egyik megnyilvánulásaként is felfogható. Tehát, ha szélesebben értelmezzük a közgazdaságtannak a terrénumát vagy a forrásvizeit, akkor a keynesi forradalom beleilleszthető a nagy transzformáció folyamatai közé. A keynesi nézetrendszer volt az első a domináns XX. századi gondolatok köréből, amely a piacgazdaság önműködő voltát megkérdőjelezte. Olyan rendszer, amely a marxin kívül először, tudatosan, teoretikusan számolt azzal, hogy a piacgazdasági automatizmusok önmagukban nem tökéletesen működtetik a gazdaságot. Itt kapcsolhatunk vissza ismét a közgazdaságtan 14
felelőssége kérdéséhez. A keynesi rendszer ugyanis még úgy fogta fel a közgazdaságtant, a közgazdaságtant abban a felelősségében képzelte el, hogy legyen mondandója a gazdaságpolitikai cselekvés vezérlésére is. Sokan vitatják, hogy az a hármas, hogy van vízióm, kapcsolódó teóriám és gazdaságpolitikai mondanivalóm, szükségszerűen összetartozó részek a közgazdaságtanban. Úgy gondolom azonban, hogy legalábbis nagy rendszereknél ezeket fel lehet fedezni. Az persze nem tudható pontosan, hogy ezen elemek ok-okozati összefüggése hogyan működik. Keynes esetében valószínűleg a gazdaságpolitikai mondandó létezett először, és utána jött a teoretizálás. (Egy rendes teoretikusnak meg kell teoretizálni nézeteit.) Számunkra az a döntő, hogy rendszere a teóriából levezethető gazdaságpolitikai mondandót tudatosan magáévá tette. A keynesi megoldás a vízió teória politika hármasban tagolt, és jól összefüggő. A vízió az, hogy a rendszer nem stabil. A teória szerint részfoglalkoztatás mellett is lehet gazdasági egyensúly. A teoretikus konstrukció olyan, amelyben jól meghatározott pontok és összefüggések léteznek, melyek alapján a rendszer kívülről történő generálása lehetséges. A keynesi összefüggések keresletgenerálós megoldást kínálnak. Rendszeréhez tartozott egy baj-azonosítás, a diagnózis és egy gazdaságpolitikai mondanivaló, a terápia is. A nem elégséges foglalkoztatás, a kényszerű munkanélküliség, mint baj azonítása történt meg, s gazdaságpolitikai eszközeiben keresletgenerálós megoldásokkal kúrálta a bajt, azaz növelte a foglalkoztatottságot. A század 70-es éveiben alakult ki egy másik válasz, a monetáris válasz, aminél szintén azonosíthatók a vízió-teória-gazdaságpolitikai konzekvencia hármasának elemei. Ha vízióban fogalmazunk, akkor a monetarizmus arról szól, hogy mégis stabil a magángazdaság rendszere. A piacgazdasági mechanizmusok tehát kielégítően működtetik a rendszert. A teóriát a mennyiségi pénzelméletre akasztjuk rá. A gazdaságpolitikai mondandó: lehetőleg ne nagyon avatkozzatok be, mert stabil a rendszer. Ha mégis bele akartok nyúlni, akkor, pl. egy nagyon egyszerű és kiszámítható monetáris pénzkibocsátási szabállyal reagáljatok. Általában mégis a legjobb, ha nem avatkoztok be. Ennek a radikális változata: a beavatkozás egyenesen káros. 15
A második mutációnak nevezett nagy XX. századi átalakulás, azaz, az axiomatizálás és formalizálás is vet fel olyan dilemmákat, amelyeket feltehetően a közgazdaságtan hosszantartó gondjai közé sorolhatunk. Az analitikus technikák közgazdaságtani alkalmazásában a matematikának fontos szerepe van, a matematikához való viszony különleges. Pontosan tudják, hogy a közgazdaságtan különböző korokban találkozott össze az analízissel, a valószínűségszámítással, a játékelmélettel stb. Amikor a közgazdasági tartalmat ezeken a formanyelveken kifejezik, akkor előfordul s ez valós problémája a közgazdaságtannak hogy a formanyelv korlátozza vagy kiszorítja a közgazdaságtan relevánsnak, tartalmasnak tekintett mondanivalóját. Sokan felvetik azt a dilemmát, hogy miközben a közgazdaságtudomány, egyfelől, kiépítette tudományos bázisát, elemzési technikáit, ugyanebben a folyamatban, másfelől, több tekintetben megölte a kreatív közgazdasági gondolatot. Például, mint tudják, amikor Keynest elkezdték értelmezni, formalizálni, amikor makroökonómiát formáltak belőle, összeházasították az IS LM-mel. Ezáltal lényegében általános egyensúlyelméleti keretben működő modellt kaptunk. Emlékeztetőül: Keynes mintha disequilibriumi oldalról támadta volna meg az akkor regnáló közgazdaságtant. Ez a gyönyörűen elemezhető és jól működő keret mit szorított még ki Keynes-ből? Azoknak a bizonytalan, irracionális várakozásoknak a meglétét, ami víziójának egyik alapja volt. Ilyen típusú ellentmondást nemegyszer detektáltak a XX. századi, szépségesen tudományossá vált közgazdaságtanban. A jelenség több módon megnyilvánult, elmélettörténészek több vonatkozását tárgyalják. A nagy rendszerekre, rendszerépítőkre jellemző komplexitás gyakran lecsupaszodik. Ezt egy régi példán mutatom be, ami abszolút ódivatúnak is tűnhet első hallásra. Mégis azért említem, mivel ez az általános egyensúlyelmélet első matematikai megfogalmazásának története. Vagyis, a ma is uralkodó neoklasszikus gondolat egyik teoretikus csúcsáról beszélünk. Ez az a modell, amely tökéletesen elvontan láttatja, amit a racionális egyén tökéletes versenytevékenysége melletti gazdasági kapcsolatrendszer tükröz, és mindenkinek a fejében gyönyörűséges matematikai egyenletek jelennek meg alkotója neve hallatán: Walras. 16
Ki is volt szegény? Egy XIX. századi, magát szocialistának valló, különös ember, aki olyan rendszert akart kidolgozni, amely az igazságosság elveinek megfelel. Azt gondolta, először konstruál egy hipotetikus rendszert, ami a fizikából ismert, tökéletesen súrlódásmentes állapothoz hasonlóan tárgyalja a teoretikus kapcsolatokat, ez az elméleti gazdaságtan. Utána majd megírja az alkalmazott gazdaságtant, amely az ember, mint termelő kapcsolataival foglalkozik, és az ideális versenyhelyzettől eltérő problematikát fogja át. A rendszer befejezése lesz a társadalmi gazdaságtan, ami a tulajdon, az elosztás és az igazságosság kérdéseit tárgyalja. Példám arra szolgált, hogy lássuk, a régi nagy közgazdaságtani rendszeralkotók tágabban értelmezték a maguk terrénumát, mint a közgazdaságtan mai felfogása. Ez még Walrasra is igaz, aki az utókor sematikus emlékezetében elsősorban a tiszta, a nehéz, a matematikai, az absztraktság legfurcsább figurájaként őrződött meg. Pedig igazságelvű összefüggések alapozták meg még hipotetikus rendszerét is. Jevonsról is tudjuk, például, hogy állami beavatkozás melletti gazdaságpolitikai felfogást vallott. A sematikus utókori emlékezet őt is másként őrzi. Voltaképpen csupán azt kívántam érzékeltetni, hogy az absztrakt, elvont közgazdasági gondolatok nagyobb rendszerek építőelemeként fogalmazódtak meg. Másik dilemma, hogy a verbálisan nagy ívű közgazdasági koncepciókat sokszor képtelen volt befogadni és kezelni az a tudományosnak aposztrofált mag, amely a tágabb közelítések közös részévé vált, és ezekből tudományos formát öltött. Ez a tény kétségtelenül szegényített a kreatív gondolatokon. Ennek ellenére és ezzel együtt végeredményben mégis a közgazdaságtan az egyetlen társadalomtudomány, amelyik a maga módján büszkén vallhatja, hogy eszköztárában, analitikus eszközeiben viszonylag közel van a kemény-tudományi státuszhoz. Az a vár, amit a közgazdaságtan elkezd magának kiépíteni, az egyetlen olyan vár, vagy torony a társadalomtudományokon belül, ami a tudományosság igen sok attribútumával rendelkezik. A közgazdaságtudományt sokan valóban Bábelnek tekintik. A saját alkotására büszke ember felépítette magának a tornyot, amiben, egy igazi Bábelhez illően, nyelvzavar is uralkodik. Ugyanakkor, az egymásra következő rendszerekkel, a közös rész megtartásával mégiscsak sikerül magalapozni egy olyan 17
tudományágat, aminek azért van közös része, bizonyos tekintetben közös nyelve is. A letisztult közös rész, a bizonyos tekintetben közös nyelvezet rendkívül egyszerű koncepciókkal dolgozik: a racionális ember van a központjában, mellette található még az optimum, az egyensúly, a piac. Nagyjából ez az alapkészlet, amivel tudományunk operál. Kérdés, hogy ez megfelel-e a két R követelményének? Bizonyos tekintetben igen, bizonyos tekintetben nem. A Bábel tornyában kiformálódott és dominánssá vált közgazdaságtudomány helyének jellemzéséhez, dominanciája mibenlétének megértéséhez két további adalékkal szeretnék hozzájárulni. Egyfelől, a dominancia felvette azt a formát, amiről most azt mondjuk: közgazdaságtani imperializmus. (Bizonyos szempontból pozitívnak tekinthetjük ezt a jelenséget, de majd vitassuk meg.) Ez egy, a társadalomtudományok és a közgazdaságtan kapcsolatában létrejött speciális folyamat, nem politikai fogalom. Arról a jelenségről, folyamatról van szó, amely során a közgazdaságtan fogalmi rendszere, elemzési eszközei fokozatosan, s viszonylag nagy erővel beszivárognak más társadalomtudományok analitikus eszköztárába, fogalmi rendszerei közé. A közgazdaságtan kezd olyan diszciplínává válni különösen a játékelmélet révén, amikor nem egyszerűen a gazdasági cselekvések általános tanaként használják, hanem bármely emberi döntés analízisére fel tudják használni azokat az elemeket, amiket eredetileg a közgazdaságtan épített magába. Egyelőre mintha úgy valósulna meg a társadalomtudományoknak és a közgazdaságtannak a kapcsolata, hogy nem más társadalomtudományi értékek, elemzési rendszerek és fogalmak szűrődnek be a közgazdaságtanba, nem úgy formálódik a szintézis. A folyamat úgy alakul, hogy az emberi döntések tudományaként aposztrofált közgazdaságtan vonul be más ágakba; szinte az általános emberi cselekvések, döntések tanává nőtte ki magát. A közgazdaságtan áramlik egyirányúan a többiek felé, azaz, nem úgy alakul ki a szintézis, ahogy ennek lennie kellene. A domináns közgazdaságtan helyzetének értékeléséhez szükséges másik kérdés, ami érdekelheti még a jelenlevőket, a heterodoxiák problematikája. A fő vonalon kívül kialakultak olyan problémafelvetések, irányzatok, elemzési technikák, amelyek vagy nem fogadják el részeiben, esetleg egészében az uralkodó paradigma 18
tanait, vagy próbálnak ellenalternatívát állítani. Két, nagyon érdekes megközelítés észlelhető ebben a folyamatban. Egyik az, és ez részben gyengesége a heterodoxiának, hogy ráépül a közgazdaságtan büszke, központi fogalmaira, azt elemzi. Például, hogy a racionalitás posztulátuma igaz-e. Lehetséges példa válaszok: a racionalitásposztulátum nem igaz, mert bizonyos ismereteknek nincs tudatában a döntéshozó; vagy: nem tudom mérni a racionális cselekvés megvalósulását; vagy: nem racionalitásalapon cselekszem, mert értékeim mások. Tehát voltaképpen a központi kategóriákkal vitatkoznak. Ugyanez áll a piacfogalomra: igaz-e, hogy a piac az általános koordinációs mechanizmus, vagy sikerül-e a cégek elméleténél, a tranzakciós költségek tanában olyan összefüggéseket feltárni, hogy nem a piac lesz az egyetlen koordináló. Továbbá: nem biztos, hogy az optimum a megfelelő kategória, nem biztos, hogy az egyensúly a megfelelő közelítés, lehet, hogy a disequilibrium a helyes koncepció. A közös lényeg itt az, hogy alapvetően a közgazdaságtan kijegecesedett, központi tételeit rágják, támadják, és nem ellenalternatívát adnak. Létezik persze az a folyamat ezeket a megnyilvánulásokat értik leggyakrabban a heterodoxia megnevezés alatt, amelyben ellenalternatívák körvonalazásának, megalkotásának, önálló irányzatok formálódásának lehetünk tanúi. Ezek általában társadalmi-történelmi talajon keletkezett alternatívakísérletek. Három nagy heterodox tradíciót vehetünk számba a XX. század során. Az egyik a marxi tradíció, amely teljes rendszerként, alternatív ellenparadigmaként jött létre a XIX. század végén. Utóélete és utóhatása mégis olyan, hogy nem adott versenyképes alternatívát a fő rendszerre. A másik, az institucionalista tradíció. Kiindulásában Veblen, Commons, Mitchell és a többi amerikai nevével fémjelezhető irányzat, ami mára az új institucionalizmus fedőnév alatt számtalan aliskolát jelöl. Közös lényeg az intézmények figyelembevétele, a piac, mint egyetlen koordinációs mechanizmus tagadása. A harmadik tradíció, a keynes-i forradalom nyomán a poszt-keynesiek. A poszt-keynesiek próbáltak komplett árelméletet létrehozni, ami a maga módján sikerült is. Általában igaz, hogy belharcok tagolják ezeket a főáramlaton kívüli irányzatokat, s számtalan öndefiníciós problémájuk is van. Az intézményi közgazdaságtannal az a probléma, hogy a régi laza volt, nem volt közös nyelvük. Képviselői a közgazdaságtan bizonyos 19
pontjait kritizálták, de komplett ellenalternatívát nem tudtak kialakítani. A marxizmust talán az sem segítette, hogy kötelező ideológia volt, ráadásul az arra hivatkozó, de nem azon az alapon működő rendszerek összeomlottak. Összességében, a heterodox irányzatok nem önálló, közös nyelven kommunikáló, versenyképes alternatívaként, hanem alapvetően a nem elégségesnek tartott közgazdaságtan kritikájaként tarthatók számon. Röviden a jövőről, a közgazdaságtan kívánatos formálódásáról. A két R mellé adok három mitológiai figurát, akikre feltétlen szükségünk van. Az egyik Pénelopé, a befejezhetetlen munkát végző hűséges feleség, aki Odüsszeuszt várva szőtte is, bontotta is a vásznat. Az elmélet-gyakorlat kapcsolatban kellenének szívós, de a mitológiainál sikeresebb Pénelopék. Eszerint a közgazdaságtannak úgy kellene szőni-fonni anyagát, hogy a relevancia irányába mozduljon el, az elmélettől a relevancia felé próbálja megtenni az utat. Legyen egy híd, a relevanciahíd, ami a valóság és a teória közötti átjárást biztosítja. (Hátha egyszer előfordul, hogy amit megszőttünk, annál kevesebbet bontunk el.) A másik alak Sziszüphosz, legyen a heterodox iskoláknak a mitológiai figurája. (Tudjuk, ő görgette a sziklát a hegyen fölfele büntetésből, ami mindig visszagördült.) A heterodox kísérletek olyanok, hogy megpróbálnak ellenáramlatként felfelé vagy szembe menni az uralkodó irányzattal. Ha egyszer a kő nem fog teljesen visszazuhanni, majd csak itt is lesz pozitív fejlemény. Még fontosabb ennél az Ikarusz-féle példázat, a merészet álmodás gyakori szárnyszegettségének példázata. A közgazdaságtan modernkori története annak a története is, hogy a szubsztantív, kreatív áttörési kísérletek gyakran elakadtak a tudományos formaruha szorításában. Azok a konkrét, nagy áttörési kísérletek ha a vitában felmerülnek, beszélhetünk róla, amelyek a közgazdaságtan alaporientációján változtatni próbáltak, mindig beleolvadtak abba a világképbe, amely a néhány kategóriás alapkészlettel megkonstruálható. Egyetlen közgazdasági világkép regnál: ami gyönyörű, szépséges, bukolikus volt Smith korában, ami Walras korában a matematikát rosszul tudó ember tökéletes elméleti konstrukciójaként keletkezett, és ami ma általános egyensúlyelméleti vértezetben működik. De mindig ugyanarról van szó. Ahhoz, hogy a közgazdaságtannak legyenek kreatív gondolatai, amikkel meg tudja a rendszerét újítani, netán szintézisben a társadalomtudományokkal, 20