KOZÁK JÓZSEF A B Ő R D U D A E U R Ó P Á B A N
Az ókori kultúrák kétféle sípot használtak, szalmasípot és nádsípot.
SZALMASÍP A szalmasíppal szóló széttárt szárú kettőssípok fejlődése végül az oboa és klarinétféle szimpla sípszáras hangszerek kialakulásához vezetett, amelyek jellemzője a nagy hangterjedelem.
NÁDSÍP A nádsíppal megszólaltatott párhuzamos kettőssípok évezredes fejlődése végpontján pedig a bőrdudákat találjuk, melyek legtöbbjében szimpla nyelvű nádsípok szólnak.
EGYFÉLE SÍPPAL MŰKÖDŐ BŐRDUDÁK TÖBB FÉLE SÍPPAL MŰKÖDŐ (HIBRID) BŐRDUDÁK A modern kori bőrdudákat a felhasznált sípok szerint két csoportra oszthatjuk: egyik az egyféle síppal működő, másik a többféle síppal működő, úgynevezett hibrid bőrdudák csoportja
A bőrdudák kialakulásához vezető út első jelentős lépéseként a sípok kikerültek a szájüregből egy megfelelő eszközbe, ami a fúvás nedvességét fölvette, így a sípok nem áztak el. Ez lehetett egy töktermés, vagy egy szarutölcsér. A tököt később hólyagra cserélték.
A kisméretű hólyagok a játéktechnikát nem befolyásolták, így továbbra is fönnmaradt a cirkulációs fúvástechnika. A zenész a pofazacskóját használta tömlőként, miközben az orrán keresztül vett levegőt.
A nagy áttörés akkor történt, amikor a sípokat nagyobb méretű hólyagba építették be. A sztyeppei nagyállattartó kultúrák szokása volt, hogy tömlőnek a ló, vagy a szarvasmarha hólyagját használták. A nagy méret miatt itt nem a hólyag aljába, hanem annak felső harmadán, az oldalába vágott lyukba került a sípszár. A hólyag így a két tenyér közé szorult, ami lehetővé tette a levegő kipumpálását, miközben a zenész levegőt vett. Itt már nem kellett cirkulálva fújni, ez már a bőrdudák megszólaltatásának módja. Vagyis ezeket a nagyméretű hólyagsípokat már hólyagdudának nevezhetjük
S Ü V Í R SAPAR VOLGA-VIDÉK A hólyagdudák hagyományát ősidők óta őrzik a Középső-Volga vidék népei. A két tenyér között szorított hólyagba többszólamú zenére alkalmas kettőssíp van beépítve, szarutölcsérrel a végén. A csont fúvókán keresztül befújt levegő egyenesen a sípok felé irányul.
DUNA-TISZA KÖZE 8. század Hólyagdudákra utaló régészeti leletek nagy számban kerültek elő Magyarországról az ún. későavar hagyatékból. Akárcsak a Volga - vidéken, itt is darucsontból készültek sípszárak, a hólyagdudát pedig csont fúvókákkal fújták föl. A Volga-vidéki és Kárpátmedencei dudahagyomány rokonságának bizonyítéka az oldalsó hangoló nyílás alkalmazása, ami a két térségen kívül sehol máshol nem ismert.
NAGYMÁGÓCS Csongrád megye 18. század. Egy alföldi kályhacsempe azt mutatja, hogy hólyagdudákat még a 18. században is használtak.
A képen látható hangszert egy mai Volga-vidéki dudával bátran összehasonlíthatjuk, a rokonság nyilvánvaló. Az is látszik azonban, hogy a hólyagdudát egy kisgyerek fújja, vagyis ebben az időben ez a dudaféle már idejétmúlt hangszer volt, amit gyerekjáték hangszerként őriztek meg.
Cantigas de Santa Maria 13. század Spanyolország A történelem során a sztyeppei eredetű hólyagduda Európa nyugati részeire is eljutott, amit az alábbi ábrázolás bizonyít. A kettőssíp a hólyag méretű tömlő felső harmadában van, így a hólyag a két tenyér közt helyezkedik el, a befújt levegő pedig közvetlenül a sípok felé irányul.
A hólyagduda divatja átterjedt olyan térségekbe is, ahol állatbőr tömlőket használtak. Ezeket kétféle módon alakíthatták ki.
Az egyik megoldás szerint a bőrtömlő két mellső lábnyílását használták föl, miközben a nyaki nyílást bekötötték.
Ez a tömlőtípus a Kaukázus térségében alakult ki. Innen később továbbterjedt Kisázsia felé, majd az iszlám terjeszkedéssel tovább vándorolt Irán és India felé is. GUDA- STVIRI KAUKÁZUS
Egy másik megoldás szerint a tömlőt függőleges tengellyel használták.
1 2 A hólyagtömlőhöz hasonlóan a kettőssípot a tömlő felső harmadán vágott lyukba illesztették, ezért a fölösleges lábnyílásokat bezárták (1). Később a befúvócső és a sípszár pozícióját megcserélték, így a sípszár a nyaki részbe került (2).
D I P L E A D R I A MÉH (MÍH) anyaméh, burok, kis tömlő, hólyag Ez a bőrtömlős kettőssíp az adriai térségben alakult ki a hólyagduda mintájára. A kettőssíp neve diple, vagyis dupla, a tömlőt itt méhnek nevezik. A térség tengeri kereskedelme következtében ez a tömlőtípus átterjedt Észak-Afrika muzulmán népeihez is, és ott Marokkótól Szíriáig ma is megtalálható.
A tömővel megszólaltatott kettőssípok divatja az olasz csizmára is átragadt, itt azonban még élt az ókori széttárt szárú kettőssípok hagyománya, így érthetően ezeket szerelték tömlőbe. A legkorábbi ábrázolásokon még csak kettőssípot látunk, később a sípok száma növekedett. Ez az egyetlen olyan dudatípus, amelynek kettős nyelvsíppal szóló, széttartó, kettős sípszára van.
Z A M P O G N A SZICILIA
VOLGA - VIDÉK HÓLYAGDUDA CSALÁD KAUKÁZUS ADRIA SZICILIA Az eddig látott dudatípusok a hólyagduda közeli rokonai. Közös jellemzőjük, hogy a tömlő a mellkas előtt van, a befúvás a kettőssíp felé irányul, a hangzás pedig többszólamú, vagyis a kettőssíp mindkét sípja aktív részese a zenének.
Jelentős változást hozott a bőrdudák kialakulásában két eltérő kultúra találkozása. A kaukázusi guda típusú bőrduda a Balkán térségre került, ahol a síphagyományt egy egyiptomi eredetű szájból fújt kettőssíp képviselte, amelynek egy dallamsípja és egy tartott hangú kísérősípja volt. A bőrduda újszerűségének hatására a helyi hagyományú kettőssípot megpróbálták tömlőre szerelni.
Először a kettős sípszárat alakították át szimpla sípszárrá. Később a bonyolult favályús sípszár helyett fából esztergált sípszárakat használtak alul, és felül szarutölcsérrel.
A szimpla dallamsíp az egyik mellső lábnyílásba került, a kísérősíp pedig a bőrtömlő nyaki részébe, egy szarutölcsér szűkítő alkalmazásával.
Ilyen felszerelésű dudákat Románia egyes eldugott falvaiban még ma is találhatunk.
Végül kialakult a ma is ismert forma úgy, hogy a sípszár és a kísérősíp pozíciója felcserélődött. Így a sípszár a fő helyre került, a nyaki részbe, ahol már volt egy megfelelő görbe szarutölcsér, a kísérősíp pedig az egyik mellső lábrészbe, a befúvócsővel szemben. Ez a hangszer a gajda.
G A J D A BALKÁN Az új dudatípus még sokban emlékeztet a hólyagcsaládra, a tömlőt továbbra is a mellkas előtt szorítják. Tömlőnek ekkor már nem gidabőrt, hanem szőrével befelé fordított báránybőrt használtak. A sűrű gyapjú a befújt nedvesség jó részét fölszívta, így a sípok nem hangolódtak el. A görbe szarutölcsér pedig megakadályozta, hogy a bőr nyaki része túlságosan megtörjön, és a belül lévő sűrű gyapjú elzárja a levegő útját.
Itt a legfontosabb újítás az volt, hogy a kettőssíp két sípja különvált, és a tömlőn két eltérő helyre került. A gajda hangzását ez nem befolyásolta, a két síp ugyanúgy szólt, mint a szájból fújt kettőssípok, de a megváltoztatott tömlőszerkezet már utat nyitott további változatok kialakításához.
DUDA GUDA GAiDA A képen látható hangszerek a bőrdudák ősi formái, valójában tömlőn keresztül megszólaltatott kettőssípok. Ez különbözteti meg ezeket a szájból fújt sípoktól, vagyis mindhárom változat neve tömlőt jelent. A rokon hangzású névváltozatok közeli rokonságra, közös eredetre utalnak.
Tömlőnek évezredek óta használják a kecskegida lenyúzott bőrét. A bőrnek természetesen nem lehet azonos a neve az élő állattal, ezért annak kis módosítással guda lett a neve. Ebben a formában a Kaukázusban maradt fönn. A duda és a gajda nevek ugyanennek hangharmóniás változatai. A duda mássalhangzó, a gada, illetve abból kialakult gaida magánhangzó hasonulással jött létre. A hun-magyar nyelvben tehát a duda tömlőt jelent, akár hólyagból, akár állatbőrből készült. Ugyanúgy dudának nevezzük a tömlő funkciójú anyamellet is, amelynek egyetlen nyílása az ömlő, vagy ahogy ma mondjuk: emlő.
Az egymással rokon dudatípusok elhelyezkedését látva a térképen, föltűnik, hogy azok határozottan öt térségben mutatkoznak: Egyik a Kaukázus, másik a Volga vidék, aztán a Kárpát-medence, az Alduna térsége és az Adriai tengermellék. Ezek pedig pontosan megegyeznek azzal az öt földrajzi hellyel, ahová a nyolcadik század folyamán a magyarok őseinek tekinthető úgynevezett onogur-bulgár birodalom népessége széttelepült.
A hunsághoz tartozó birodalom fejedelme egy bizonyos Kürt volt, akinek a nevét latin nyelvű átírásokban eltorzított változatokban találjuk. Kürtnek öt fia volt, akik szétszéledtek a világban. Az egyik helyben maradt a Kaukázus előterében a Kubán folyó völgyében, egy másik a Volga-könyökhöz költözött, a harmadik a Kárpátmedencét szállta meg, a negyedik az Alduna vidékére települt, az ötödik pedig valahol az adriai térségben telepedett le.
Vessünk mégegy pillantást a hólyagduda család elterjedését mutató térképre, hogy ne legyenek kétségeink. Az egyezés tökéletes. Mindez azt jelenti, hogy a bőrdudák legkorábbi változatainak megalkotói és elterjesztői a sztyeppei kultúrájú hun fajú rokon népek voltak.
DUDA M A G Y A R O K DUDA GAJDA B O L G Á R O K GAJDA A tizedik században a magyarok és a bolgárok még egymás szomszédságában éltek, és még élt bennük a közös hun származás tudata. A két kultúra kölcsönhatásai következtében alakult ki a bőrduda, ami a hólyagtömlős duda és a bőrtömlős gajda jellegzetességeit egyesíti.
DUDA GAJDA KETTŐS SÍPSZÁR SZIMPLA SÍPSZÁR + KÍSÉRŐSÍP A duda kettős sípszára átkerült a gajda bőrtömlőjére, így kialakult az a bőrduda változat, ami többszólamú kettőssípból és tartott hangú kísérősípból áll. A BŐRDUDA név is ekkor alakult ki, ami szó szerint bőrből készült tömlőt jelent, vagyis a korábbi hólyagtömlőt, a dudát állatbőr tömlőre váltották át.
Az átalakulás közben persze nehézségek támadtak. Így például a duda favályús szerkezetű sípszára nem fért el a gajda szarufejében. Ezért a sípszárat egy darab fából faragták ki, így annak felső, csapos része jóval kisebb lett. De még ez sem jelentett megoldást.
Végül a görbe szarufej helyett fából faragtak pipa formájú dudafejet, amelynek különlegessége a belsejében derékszögben megtört furat volt. Ez azért volt jelentős, mert így a tömlő nyaki részének derékszögű megtörését áthelyezték a dudafejbe. Az idomtalan fafejekből a faragó pásztorok hamarosan valamiféle állatalakot alakítottak ki.
ÓN - CIN - SZIN - CSIN - SZINES - CSINOS Végül kialakult az a tipikus bakfej, ami az egész magyar nyelvterületen egységes megjelenést mutat. A szarvas állatfejet mintázó egyszerű faragású fejek díszítésében az égitestek ábrázolása jelenik meg. A szarvakon lévő gombok a bika szarvát, vagyis a fekvő holdsarlót idézik, a homloktükör a napot szimbolizálja, a szemek pedig csillagokként ragyognak. Jellemző díszítő technológia az ónöntés, vagy cinezés. A cinnel való csinosítás valószínűleg magyar eredetű díszítésmód, amit az is igazol, hogy már a legkorábbi oklevelekben találkozunk a Csíntalan családnévvel.
Az állatfejes bőrduda tömlőjének pozíciója is megváltozott. A mellkas előtti helyzetből átkerült a hón alá, így a gajdára jellemző függőleges állással szemben a vízszinteshez közelítő helyzetbe került. A BŐRDUDA TEHÁT AZ ELSŐ OLYAN DUDA, AMELYNEK TÖMLŐJÉT A HÓN ALATT SZORÍTJÁK!
A duda és a gajda egyesítését eltérő hangzásuk is nehezítette. A duda jellemző hangmagassága a körüli, míg a gajda mélyebb tónusú, nagyjából e alaphangú. A dudasípszár a alaphangja mellett a gajda E basszusa nem volt alkalmas tartott hangú kíséret biztosítására, így azt meg kellett változtatni. Ez két módon volt lehetséges:
a a e E
a a a a -a a e E Ha fölfelé módosították a síp rövidítésével, akkor az így kialakuló a hang túlságosan magasan és erősen szólt volna, vagyis nem adta volna a basszuskíséret érzetét.
a a e E
a a e E a -a A
Ezért inkább lefelé módosították, a kísérősíp csövének meghosszabbításával. Így valóban basszuskíséret alakult ki, valóságos kontrabasszus, ami az alaphangnál két oktávval mélyebben szólt. Ezzel olyan hangzás alakult ki, amit azelőtt még senki sem hallott! Többszólamú kettőssíp tartott hangú kontrabasszus kísérettel. Ez a hangzásújdonság a bőrduda fogalmával azonosult, és mint bőrduda-hangzás vált ismertté később szerte Európában.
A duda és a gajda egymásra hatását igazolja egy apró jellegzetesség, ami mindkét típuson megmutatkozik. Ez a viaszpiszkáló használata, amire a pontos hangoláshoz volt szükség. Ezt egy láncon tartották, ami a sípszár hátsó oldalára faragott kis kiemelkedésbe volt bekötve.
A közös kultúra bizonyítéka a sípszárak jellegzetes karcolt díszítése is. A párhuzamos vonalkázás a gajda sípszárak díszítése volt, ami az esztergályos technológia tipikus díszítésmódja. Ez a bőrduda sípszárakon is tovább élt, annak ellenére, hogy ezeket kézzel faragták.
Különleges sajátosság a bolhalyuk, ami csak a balkáni gajda és a magyar bőrduda jellegzetessége. A bolhalyuk a dallamsíp első oldalán a legfölső hangnyílásból alakult át. A szűk nyílás megnyitásával az alatta szóló hangokat fél hanggal lehet megemelni. Ez a bolhalyuk a dallamcső síkjára merőleges kis kéményszerűség, ami akkor működik a legjobban, ha minél jobban kiemelkedik. A faragott dudasípszárakon ezért itt vastagabb anyagot hagytak meg. A gajda esztergályozott sípszárán pedig egy kis fémcsőből készítettek kéményt, amit a zenész játék közben egyre beljebb nyomott a csőbe, míg végül az teljesen a sípszár belsejébe került. Kiderült azonban, hogy így is működik, ezért azóta a kis fémcső a sípszár belsejében van.
A bőrduda tehát végső formájában állatfejes, bőrtömlős hangszer, amelynek kontrasípján és basszus sípján egyaránt nagyméretű szarutölcsér toldalék van, ami sajátos megjelenést kölcsönöz.
BŐRDUDA TÖMLŐ A HÓN ALATT KECSKEFEJ SZARUTÖLCSÉREK KÉTSZÓLAMÚ SÍPSZÁR KONTRABASSZUS A bőrduda kialakulása tehát számos látvány- és hangzásbeli újdonságot hozott magával, ami méltán vonta magára Európa népeinek figyelmét. A maga idején a hangszerek között egyedülálló csúcsminőséget képviselt.
Európában a legkorábbi dudaábrázolások a 13-14 században jelennek meg. Az itt látható hangszerek többsége hón alatt szorított tömlőjű állatfejes duda, vagyis a legkorábbi Nyugat-európai dudakészítők már kialakult minta alapján dolgoztak. A kecskefejes bőrduda emléke a hangszerek nevében is tovább élt.
A bőrduda egyik névváltozata a cornemuse. Ez szó szerint tülök-muzsikát jelent. A képen látható hangszeren azonban semmiféle tülök nincs, vagyis a név kialakulásához olyan dudatípus adhatta a mintát, aminek jellemző látványeleme a nagyméretű szarutölcsér volt.
A bőrduda emlékét őrzi a chabrette is, ami kis kecskét, vagyis gidát jelent. A hangszer mai formája már semmiben sem utal a kecskére, de a homlokrészen lévő naptükör, valamint a kettős sípszár és basszussíp együttese a kecskefejes bőrdudákat idézi.
B Ő R D U D A BoRDuDa BoRDuD BoRDu BuRDo BURDON / BoRDuN BRDD - BRDN A bőrduda neve idővel azonosult a hangszer sajátos hangzásával, elsősorban a mély, tartott hangú basszussal. A bőrduda név idegen nyelveken nem hordozott érthető jelentést, így hamarosan eltorzult. Így alakult ki a bordun, vagy burdon hangzás fogalma, ami a mély, tartott hangú kontrabasszussal azonosult. A bordun, vagy burdon névváltozat végül kiterjedt valamennyi folyamatosan szóló hangra, így ma már nem csak a kontrabasszust nevezzük bordun-hangnak, hanem valamennyi tartott hangot.
A háromsípos, kecskefejes bőrduda terjeszkedését először Közép-Európában kezdte meg. A nyugati kereszténység felvételével megszűntek a balkáni kapcsolatok, ezzel szemben napirendre kerültek a szomszédnépi kulturális kapcsolatok a csehekkel és a lengyelekkel. Ennek köszönhető, hogy a szlávság jellemző dudatípusa a gajda és a magyar bőrduda szerencsés ötvözeteként kialakult egy új dudatípus.
A teljesen felszerelt bőrdudán valójában csak a kettős sípszárat kellett szimpla sípszárra cserélni. A gajda és a duda ötvözeteként létrejött hangszer örökölte az apa és az anya nevét egyaránt, ami abból is kitűnik, hogy gajdynak és dudynak is nevezik azokat. A két név egymás szinonimájaként használatos.
D U D Y / G A J D Y TÖMLŐ A HÓN ALATT KECSKEFEJ SZIMPLA SÍPSZÁR SZEKUND és KVART VÉGHANG SZARUTÖLCSÉREK BORDÓSÍP /2 OKTÁV/ B O R D Ó S Í P A V Á L L O N A duda és a gajda hangzása között itt is eltérés mutatkozott, e miatt a bordósíp hangját itt is mélyíteni kellett. Így a magyar dudákénál jó kvarttal mélyebb basszussíp már a földig ért volna, ezért a bordószár és a befúvócső pozícióját megcserélték, így a bordó a vállra került. Ez látványban újdonságot jelentett. A befúvó cső megváltoztatott helyzete pedig alkalmassá tette a hangszert arra, hogy később fújtatót csatlakoztassanak hozzá.
A szürkemarha szarvával meghosszabbított bordószár végére meggörbített rézcsőpipát tettek, hogy a tölcsér visszafelé nézzen. E mellett a bordószárat csapos összeillesztéssel is megpróbálták rövidíteni.
A magyar dudafejek pogány ornamentikája a szlávok számára már nem hordozott érthető tartalmat, így ők a dudafejet naturális kecskefejjé alakították át. A hangszer kecske jellegét fokozták azzal is, hogy tömlőnek kívül hagyott szőrű kecskebőrt használtak, így megszületett a zenélő kecske figurája, amit a szőre szerint fekete, vagy fehér kecskének neveztek. Ez a muzsikáló kecske a Közép-Európai térség jellegzetes dudatípusa lett.
A kívül szőrös kecskebőr belsejében a nedvesség hamar összegyűlt és eláztatta a sípokat. Ezért itt hamar áttértek a fújtató használatára, ami egy új zenélési stílus kialakulását is magával hozta. A gajdát nem kellett fújni, így a zenész játék közben énekelhetett. Ezt nevezzük gajdolásnak. Mivel a gajda túl hangos, a dudásnak minél hangosabban kellett mellette énekelni, ezért a gajdolás fogalma nálunk összefonódott az artikulátlan ordibálással, rikácsolással. A fújtatóval megszólaltatott dudákat a magyar népnyelv cseh dudának nevezi.
A legkorábbi európai bőrdudák többsége állatfejes, de van közöttük emberfejes is. A tömlők között természetes állatbőr és szabott-varrott tömlő egyaránt található.
Legtöbbjük valami macskaszerű állatot mintáz, és a tömlő mérete és formája is sok esetben macskabőrre emlékeztet.
Ezek mellett természetesen megtaláljuk a magyar bőrdudákra jellemző, egyszerű faragású bakfejeket is.
A bőrduda egyre szélesedő divatja oda vezetett, hogy szinte minden létező sípfélét megpróbáltak tömlőn keresztül megszólaltatni. Ennek eredményeként a dudafélék sokasága jött létre, ami már nem volt kezelhető. Alig találni két azonos formájú bőrdudát. Látunk közöttük kettős sípszáras dudákat, azon belül párhuzamos és széttartó szárú változatokat, amelyek méretben is sokfélék. Ez a változatos sokaság alkalmatlan az egységes zenekultúra kialakítására. Talán innen származik a gondolat, hogy a dudákat nem lehet összehangolni. Szükségessé vált valamiféle egységesítés, így a dudaláz elmúltával, kezdtek kialakulni a ma is ismert bőrdudák korai formái.
A legszélesebb körben kezdett elterjedni az a bőrduda típus, amelynek egy dallamsípja és egy bordósípja volt. Ezekről a sztenderd európai dudákról már eltűnt a faragott állatfej, a bordószár a vállon nyugodott, tömlőjük pedig egységes, szabottvarrott tömlő, amit a hón alatt szorítottak.
A szabott-varrott, preparált tömlők használata két helyen is gondot okozott:
A formatömlők nyaki görbülete fölöslegessé tette a derékszögben megtört faragott dudafejeket. Az így felszerelt dudákon a sípszár szinte visszafordult a tömlő felé. Ezért inkább egyenes dudafejeket használtak. Eleinte még díszítették állat, vagy emberalakkal ezeket is, de a díszítésnek nem volt már funkciója, így hamarosan ezt is elhagyták.
A másik gondot az jelentette, hogy a preparált tömlőkben összegyűlt a nedvesség, és a sípok hamar eláztak. Ennek ellensúlyozására kialakult a gyakorlat, hogy a dudás mellett egy sípos is játszott. A szájból fújt sípok kettős nádnyelvű síppal szóltak, aminek a nedvesség jót tesz, így biztosítva volt a folyamatos dallamjáték. Itt a sípos mellett a dudás mellékszereplő lett, valójában kísérő szólamot játszott, míg a dallamjáték a sípos feladata volt. Hamarosan rájöttek, hogy a kettős nyelvsípos sípot ki lehet cserélni a duda dallamsípjával.
Ez az újítás a hibrid bőrduda kialakulását eredményezte, amelynek sípjai eltérők. A dallamsíp kettős nyelvű, míg a bordósíp szimpla nyelvű nádsíp.
G A I T A GALICIA - SPANYOLORSZÁG Ilyen hibrid duda a spanyolországi gaita. Az egy dallamsípból és egy bordósípból álló duda neve valószínűleg a Kelet-európai Galíciából áttelepült népesség által honosodott meg Spanyolországban.
Hibrid duda a chabrette, vagy cabrette is. Ez a gidának nevezett dudatípus a francia nyelvterületen elterjedt. Egyik változata fönntartotta a faragott állatfejet és a kettős sípszárat a bakfejes bőrduda emlékeként, de a hangszer az eltelt évszázadok alatt hangzásban és külső megjelenésben egyaránt jelentősen megváltozott.
A faragott fejek többnyire macskaféle állatot mintáznak, de nem ritka az antik hatású emberarcos megjelenés sem. A kettős sípszár dallamsípja oboaszerű síppal szól, a kontrasíp pedig hangnyílás nélküli bordósíppá alakult át. Ezek a rokokó finomságúra kidolgozott hangszerek a kézműipar gyöngyszemei, valóságos remekművek. Minőségi anyagokból, elefántcsontból és ébenfából készültek nemesfémek felhasználásával.
A másik változat is lényeges vonásokat őrzött meg az egykori kecskefejes bőrduda jellegzetességeiből. A téglalap formájú dudafejek homlokrészén ott találjuk a naptükröt, vagy annak hiányában kerek napmotívumot, ami itt már csupán tartalom nélküli dekoráció. Jellemző díszítésmód az ónöntés, ami Európa nyugati részén kizárólag ezen a dudatípuson található. Sem más dudaféléken, sem más tárgyakon nem találkozunk az ónöntéses díszítő technikával. A magyar pásztorok azonban nemcsak a dudán, hanem sok egyéb használati tárgyon is alkalmazzák ezt a gyakorlatot, így valószínű, hogy ez a technológia a bőrdudahagyománnyal együtt került át Nyugat-Európába.
A kecskeduda elhalványuló emléke tehát nem csak a chabrette névben, hanem külső megjelenésben is tovább él ezen a bőrduda típuson. A kontrasípot azonban itt nem használták, hanem abból az alaphanggal azonos hangon szóló bordósípot alakítottak ki. Így valójában két bordósípos hibrid bőrduda jött létre.
DUDELSACK, SACKPFEIFE Két bordósípja van egy másik dudatípusnak is, ami német nyelvterületen terjedt el. Ezt a jellegzetes dudatípust maga Dürer mester is megjelenítette. Az úgynevezett Dudelsack kialakulása azonban más úton történt, a kiinduló forma itt az európai sztenderd bőrduda volt.
Amikor a sztenderd európai dudák szimpla nádsíppal szóló dallamsípját kettős nyelvű sípra cserélték fel, akkor itt a régi sípszárat nem dobták ki, hanem annak hanglyukait betömve kisméretű bordósípként a tömlőbe szerelték.
Ezt jól példázza az alábbi ábrázolás, ahol a kisebbik bordósípon az egykori hanglyukak egyféle ornamentikaként fönnmaradtak.
Ekkor már általános szokás szerint a dudás együtt játszott egy sípossal. Ez továbbra is így maradt, annak ellenére, hogy a dudás már három sípot fújt egyszerre. A képeken látható, hogy a zenészek karddal vannak felövezve, vagyis ez a kimondottan nagy hangerejű dudatípus a katonai hangszerek közé tartozott.
KATONADUDA
Ebben a műfajban a skót dudások vitték a legtöbbre. Őket mindenki ismeri. Itt a bordósípok száma tovább szaporodott, így itt a dallamsíp mellett két tenor és egy basszussíp szól kíséretként. Ez a három bordósíp kellett ahhoz, hogy az éles hangú dallamsípot ellensúlyozza.
A bordósípok számának növekedése jellemzi azokat a dudatípusokat is, amelyek kialakításánál nem a hangerőre helyezték a hangsúlyt, hanem a kifinomult hangzásra. Az oktávot meghaladó hangterjedelmű, kromatikus hangolású dallamsípok mellett több bordósíp együtthangzásával kialakított akkord kíséret szólt, tetszés szerint megválasztott hangzással. Itt már a fújtató használata alapvető követelmény volt. Ezek a finom művű hangszerek a brit szigeteken és Franciaországban alakultak ki. Ilyen az Észak-umbriai small pipe, az ír uilleann pipe, vagy a francia musette.
A finom művű musette kialakítása már előrevetíti egy új hangszer megszületését, amint azt egy szellemes grafika mutatja. Ez a hangszer az akkordion, vagy tangóharmonika, ami az európai folklórban a bőrdudák helyébe lépett.
A bőrdudák ezeréves történetének elején a hólyagduda családba tartozó bőrdudákat találjuk többszólamú kettős sípszárral, kis ambitusú, motivikus repertoárral. A végponton a hibrid dudák jelennek meg fújtatóval, és egyszólamú dallamsíppal, ami nagy hangterjedelmű kromatikus dallamjátékot tesz lehetővé. A bordósípokból gazdag akkordkíséret alakítható ki. A középutat a magyar bőrduda mutatja, amelynek többszólamú kettőssípján fönnmaradt a kis hangterjedelmű instrumentális repertoár, oktáv terjedelmű, kromatikus hangsorú dallamsípján pedig énekelt dallamok is előadhatók. A szájból fújt bőrtömlős, kecskefejes magyar bőrduda ritmuskíséretes kettőssípjával és kontrabasszus bordósípjával kialakult már a magyar államalapítás idején, mégpedig úgy, hogy azon az eltelt ezer év alatt szinte semmit sem kellett változtatni.
IRODALOM AGÓCS Gergely szerk.: A duda a furulya és a kanásztülök Budapest 2001 ANOYANAKIS, Fivos: Greek popular musical instruments Athen 1979 ATLASZ: VERTKOV, K. BLAGODOTOV, G. JASOVITZKAJA, E.: Musikinstrumentatlas Der Völker der Sovjetunion Moscau 1963 BAINES, Anthony: Bagpipes Oxford 1960 BARTHA Dénes: A jánoshidai avarkori kettőssíp Archaeologia Hungarica 1934 COLLINSON, Francis: The bagpipe Edinbourgh 1975 LA CORNEMUSE LANDAISE HIER AUJOURD HUI Catalogue Sabres 1980 GEROSZIMOV Oleg: Нapodныe музiкaлыe инсtpуmeнты Mapи Joskar-Ola 1996 G. SZABÓ Zoltán: A duda Budapest 2004 HANKÓCZI Gyula: Foszlányok AZ ALFÖLDI DUDA emlékeiből Tiszafüred-Örvény 2005 HARRISON, Frank and RIMMER, Joan: European musical instruments London 1964 KODÁLY Zoltán: A magyar népzene Budapest 1952 KOZÁK József: Kettétört csontsípszár a Bijelo brdoi avarkori temetőben Communicationes Archaeologicae Hungariae 1997 KOZÁK József: A duda a Kárpát-medence népeinek hangszeres zenéjében (Agócs Gergely szerk.: A duda, a furulya és a kanásztülök) Budapest 2001 MADARASSY László: A palóc duda (Néprajzi Értesítő ) Budapest 1934 MANGA János: Ungarische Volkslieder und Volksinstrumente Budapest 1975 MANGA János: HUNGARIAN FOLK SONGS AND FOLK INSTRUMENTS Budapest 1988 MARKOVICS, Zagorka: НAРOДНИ MУЗИЧKИ ИНСTРУMEНTИ Beograd 1987 OLEDZKI Stanislaw: Polskie instrumenti ludove Kraków 1978 PICKEN, Laurence E.: Folk musical instruments of Turkey London 1975 SÁROSI Bálint: A hangszeres magyar népzene Budapest 1996 SCHLESINGER, Kathleen: The Greek aulos London 1939 SCHMIDT Ernest Eugen: Sackpfeifen in Schwaben Balingen 1997 SCHNEIDER Fritz: Die Sackpfeife Verlag der Spielleute 2012 TRADICIJSKA NARODNA GLAZBALA JUGOSLAVIE Zagreb 1975 KÉPEK: A diavetítéshez fölhasznált képanyag egy része az irodalomjegyzékben fölsorolt művekből származik. Ezt kiegészítik az internetről szabadon letölthető állományából válogatott képek, és a szerző saját készítésű fotói és grafikái
V é g e