és a Negyedik Torony

és a Negyedik Torony 8. rész J. K. Rowling nyomán Írta: Juhász Roland Minden jog J. K. Rowlingot és a Bloomsbury Publishing Plc-t illeti. Nincs anyagi részesedésem. Székesfehérvár, 2008 roland.juhasz@citromail.hu 2

Tartalom A kék bőrű ember... 4 A halott bükkfa... 14 Az emlékezés napja... 22 Boldog békeidők... 34 Aurorok... 44 A Megfojtott Macska... 58 Korom és dér... 72 A lista... 85 Fekete viasz... 98 Sértések és bocsánatkérések... 113 A Negyedik Torony... 126 A fej... 140 Vihar és vágy... 154 Moloh... 167 A Sötét Nagyúr leghűbb szolgái... 181 Dementorölők... 194 Mágikus kitörés... 205 A Torony lelepleződik... 217 Születésnap... 228 Három fordítás... 242 Voldemort utolsó áldozata... 253 Újra a Durmstrangban... 267 Ciaran Diggory... 286 A bukott bajnok... 300 Az egyetlen esély... 315 Harry és a Halálmester... 327 3

- Első fejezet - A kék bőrű ember Mint a legtöbb sokat látott és zavaros időket megélt ember, öregkorára Eileen Prince is megtanulta értékelni a csendes magányt, a kényelmet, amit egy kicsi kertes ház nyújthatott. Az immár hatvanhét éves Eileen azonban nem létező személynek számított a hatóságok, a postahivatal, a tejesember, de még a közvetlen szomszédai számára is. Senki a környéken még csak nem is hallott soha Eileen Prince-ről, soha nem láthatták ódivatú kertes téglaházát, mely a hatos számot viselte az utcában, s tőle jobbra és balra takaros otthonok emelkedtek népes családok számára. Sőt, az ötös és hetes számú házak lakói szentül meg voltak győződve arról, hogy az utcában nincs is hatos számú ház, nem is volt soha, a földmérők egy csúf félreírása miatt következett az ötös után rögtön a hetes és egyáltalán nem is érdekelte őket a dolog. Pedig Eileen háza ott állt a helyén immár ötven éve, s ha a szomszédok látnák, azt is megállapíthatták volna, hogy mindenféle túlburjánzó gaz lepte be a piros téglafalakat, összefüggő zöld lepelként borítva az egyszintes házacskát. Rozsdamarta kovácsoltvas kerítés vette körül a telket, amire szintén rátekeredett a folyondár és a vadrózsa, a bejárati ajtóhoz vezető járda két oldalán pedig méteres gaztenger uralkodott. Az őserdei hangulattól eltekintve a ház többi része szépen gondozott volt és takaros, a kéményből vidáman gomolygott a füst, jelezve, hogy jelenleg is lakott márpedig ez azt jelentette, hogy rejtélyes lakója kedvét leli az elszabadult flórában maga körül. Egy forrónak ígérkező nyár első hete tartott már abban az évben, éjjel egy óra felé járt az idő, s Eileen nem csak abban különbözött a szomszédaitól, hogy azok egyáltalán nem látták őt, de abban is, hogy ekkortájt még ébren volt, és szokásához híven egy vaskos versgyűjteményt olvasgatott a nappaliban, mely hálószoba is volt egyben. Egy nagy, de igen öreg elfüggönyözött ágy, egy gardróbszekrény és egy vitrin, egy kanapé és vele harmonizáló karosszékek, valamint egy rozoga dohányzóasztal alkotta a szűkös szoba berendezését. Nem mondhatni, hogy fényűző gazdagságról árulkodott a felszínes szemlélő számára, de Eileen világ életében a szerény életmódhoz szokott már egészen fiatal korától. Erre az időre azonban nem szívesen emlékezett vissza a vitrinben lévő csecse-becsék közül egy sem emlékeztette a gyerekkorára. A szekrény homályos üvege mögött egy láncos arany zsebóra feküdt puha párnán, egy befőttes üvegben döglött lény úszkált gusztustalanul dülledő szemekkel és polipkarokkal, néhány üvegcse színes folyadékokkal volt tele, egy faládika, s rajta három kőkocka, melyen megkopott a valaha élénk színű festés, ezen kívül rengeteg hámló borítójú könyv. Ennyi elég is volt Eileennek, mondhatni tökéletesen elégedett volt azzal, ami jutott neki. Lapozott egyet a könyvben, s a zengő rímeket olvasva mosolyra görbültek ajkai. Mindig is szerette a verseket, már iskolás korában is világéletében menthetetlenül romantikus alkat volt, többek közt ezért is különbözött össze apjával olyan sokszor. Épp befejezett egy hosszú, több részre bontott költeményt Odóról, egy balsorsú hősről, mikor megszólalt a csengő. Eileen összerezzent ijedtében, és a verseskötet kihullott a kezéből, kinyitva, fejjel lefelé landolva a szőnyegen. Ki lehet az ilyen pokoli későn? gondolta az öregasszony, de mire a kérdés megfogalmazódott benne, már egy új, torokszorító érzés mart a szívébe, s ez arra késztette, hogy lassan felálljon a karosszékből. Köténye mély zsebének rejtekéből kurta fapálcát húzott elő és remegő kézzel tartva kardként előre szegezte, egyenesen az ajtóra. Ha állt előtte valaki, Eileen a szívét célozta meg 4

A csengő újra felhangzott, s a hívatlan vendég most egy kicsit tovább tartotta ujját a gombon, mint előbb. - Merlin, add, hogy ne ők legyenek azok - rimánkodott magában Eileen. Az öregasszony óvatos léptekkel az ajtóhoz ment, de bármennyire is vigyázott, belerúgott a dohányzóasztal lábába. Tehetetlenül szitkozódott, mire a csengő harmadjára is megszólalt, ezúttal röviden, kétszer egymás után, majd türelmetlen kopogás zörgette meg az ajtót. Eileen már feladta a reményt, hogy úgy tesz, mintha nem volna itthon. Odasietett az ablakhoz, és a függönyt félrehúzva kilesett rajta. Az ajtó előtt egy fekete taláros alak állt, csuklyája a szemébe volt húzva. Ő az - állapította meg magában Eileen és visszarántotta a függönyt. Mit akarhat? Jaj, csak nem! Elhessegette ezeket a gondolatokat, melyek a fránya szívszorító félelmet okozták és megköszörülte a torkát. - M-maga az Nagyúr? kérdezte gyanakodva az ajtótól, de nem merte kinyitni. Kintről egy halk, susogó hang hallatszott: - Talán őt várod? Eileen hatalmasat sóhajtott a megkönnyebbüléstől és a szívére szorította remegő kezét, majd eltette a pálcát és előhalászta a kulcsot a zsebéből. - Egyszer igazán jöhetnél normális időpontban is, fiam - dörmögte bosszúsan, s mikor kinyitotta az ajtót, a fekete, csuklyás alak állt előtte, csorgó esővíztől csillogó köpenyében. - Szervusz szólt a férfi halkan, majd levette a kámzsát a fejéről. Eileen egy pillanatra meghökkent a látványtól és a szája elé kapta a kezét. - Perselus Piton, mi történt az arcoddal?! sikoltott fel az öregasszony és két kezébe fogta fia arcát, hogy a lámpa fényénél jobbról-balról megvizsgálhassa. A férfi ábrázata olyan természetellenes kék színt öltött, mint egy trópusi halnak, csak nem fényes, csillogó kék volt, hanem száraz és kissé aszott. - Mi baja van? kérdezte unottan. - Hogy-hogy mi baja van? Perselus, láttad egyáltalán, hogy nézel ki? Teljesen elkékült az arcod! A férfi megelégelte anyja vizsgálgatását, elvette kezét az arcáról, bement a lakásba és becsukta maga mögött a bejárati ajtót. Nyomban a tükörhöz sietett, hogy megnézze magát. Homloka ráncokba futott, ahogy észrevette kinézetét. Fekete, zsíros haja függönyként keretezte sovány arcát, melyen görbe és hosszúkás orr trónolt mindez most egybefüggő kék volt, de ettől eltekintve nem látszott rajta más rendellenesség, hacsak nem tekintjük annak szúrós, goromba tekintetét. Eileen egy darabig zihálva nézte a neki háttal álló férfit, majd mintha szúnyog csípte volna meg, a szekrényhez lépett, kinyitotta, és kivett a legaljából egy kopottas barna faládikót, amire egy keresztbe tett lábszárcsont és pálca címere virított. Az asztalra tette, kinyitotta és elővett belőle egy üvegcsét. - Arra semmi szükség nem lesz szólt hátra a válla fölött Piton, mikor meglátta a tükörben az öregasszony ténykedését. - Ne légy nevetséges, fiam, ez csak egy kis szurokfű-kivonat - Semmi szükség rá ismételte a férfi és még egy utolsó pillantást vetett tükörképére, majd visszafordult az ajtó felé. Eileen egy pillanatra azt hitte, szó nélkül távozni akar, de Piton csak az ablakhoz lépett és a függönyt félrehúzva kilesett rajta, ahogy előbb az asszony is. - Vársz még valakit, fiam? - Meglehet, hogy érkeznek vendégeink bólintott a férfi. Visszahúzta a függönyt, és mintha gombnyomásra működne, Piton otthoni üzemmódba váltott. Felsóhajtott és lehuppant az egyik karosszékbe. A lábai előtt hevert a verseskötet, amit Eileen leejtett. 5

- H-halálfalók? remegett meg a nő hangja. - Meglehet szólt nemtörődöm módon a férfi, s rápillantott a könyv címére J. Eakle: Sárkányének, majd letette a dohányzóasztalra. Eileen türelmetlenül felszusszant. - Mi az? - Tudod, hogy gyűlölöm azt a bandát! csattant fel hevesen. Megértem, hogy az álcád miatt fontos, hogy találkozz velük, de nem értem, miért kell idehoznod őket! Azok állatok, Perselus! Piton felvonta a szemét és furcsa, elégedett arckifejezést vágott. Egy halvány mosoly bujkált elkékült ajkai szegletében. - Most meg mit mosolyogsz? fonta össze szorosan a karjait az asszony. - Csak csodálom ezt a tüzet. Régen nem voltál ilyen A nőt alighanem meglepték ezek a szavak Perselus Piton nem az a fajta ember volt, aki könnyen teret engedett az érzéseinek. Ma este olyannyira más volt, más, mint amit várt tőle, de mégis valahogy olyan ismerős volt. - Nos, régen nem forgott halálos veszélyben a fiam élete válaszolta meg kissé tétován. Egy darabig egyikük sem szólalt meg, bár Eileen várta, Piton mikor lesz hajlandó végre elárulni elszíneződésének okát. Ehelyett azonban a férfi csak ült a karosszékben, kissé mereven, mintha idegenkedne ettől a pihent testtartástól, s időnként kinézett az ablakon. Eileen megelégelte a hallgatást: - Elárulod végre, hogy mitől nézel így ki? hangja kifejezetten élesnek hatott a csöndben. - Talán talán megátkozott valaki, Pers? A válasz kissé megkésve érkezett. - Megátkoztak hm Elátkozott vagyok én már nagyon rég óta - Dehogy vagy az! válaszolt hevesen az asszony. Mindenki megélt már nehéz időket. De ne tereld el a szót! Mitől kékültél be, fiam? - Fogalmazzunk úgy, egy kicsit közelebb kerültem a halálhoz, mint szerettem volna. Eileen elsápadt, összefont karjait leejtette, majd odalépett a fiához, és komolyan a szemébe nézve leült elé a másik karosszékbe. - Mi történt? - Denem ellenem fordult mondta Piton. A kígyót küldte rám. Még arra se vette a fáradtságot, hogy maga végezzen velem. Szavaiból csak úgy áradt a keserűség és a düh. Olyan erősen szorongatta a szék karfáját, hogy elkékült ujjai belefehéredtek. - Hogy volt képes ilyesmire? suttogta Eileen hitetlenkedve. Hiszen te voltál a leghasznosabb neki, még így is Piton egy darabig nem szólt semmit, csak felváltva az anyja és az ablak között járatta a tekintetét, mintha próbálná eldönteni, hogy válaszoljon, vagy inkább lesben álljon. Végül afféle köztes utat választott: az ablakra nézett és beszélni kezdett. - Denem nem érti ezt. Képtelen érezni hálát, vagy törődést, vagy szeretet, mert a lelke sérült volt. Dumbledore tudta ezt. Valaha persze érezte, mint minden ember. De később egyre jobban elzárkózott tőle. A professzor úr szerint - válogatta meg óvatosan a szavait - Denem gyerekkorában nem kapott ebből az érzésből, ezért később megvetette. Valószínűleg az irigység táplálta benne a haragot, majd a gyűlöletet azok iránt, akik szeretetben éltek. Amikor pedig lehetősége volt rá, úgy formálta saját magát, hogy közben kiölte magából a szeretetnek még az emlékét is. És azzal együtt eltűnt belőle az emberek megértésének a képessége. Értetlenül nézte azokat, akik feláldozzák az életüket valamiért, ami már úgyis elveszett. Csak a rideg logika és következtetés maradt meg benne, nem értette az érzelmek által vezérelt cselekedetet egyedül talán csak a gyűlölet és vágy hajtotta cselekedeteket - ennél fogva nem értette meg magát az embert sem. Hmm - hümmögött egyet Piton. Dumbledore úgy gondolta, hogy Denem a körülmények áldozata volt. 6

Eileen keserűen nevetgélt és a fejét csóválta. - Dumbledore - ismételgette a nevet. Javíthatatlan bolond volt. Piton ekkor csúnyán nézett rá, de Eileen nem törődött vele. Sose értettem, mért ragaszkodik ilyen makacsul ehhez a minden ember jó volt egyszer maszlaghoz. Már akkor is ezt hajtogatta, mikor tanár volt a Roxfortban. Az átváltoztatástan órák nagy része nem is varázslásról szólt, hanem filozófiai elmélkedésről! Piton a homlokát ráncolta. - Erről még nem meséltél jegyezte meg csendesen. Eileen legyintett. - Nem szerettem az átváltoztatástant vonogatta a vállát Eileen, de fia várakozó arcát látva, végül beleegyezően sóhajtott. Dumbledore-nak megvolt a saját kis belső köre a diákok közül, majdnem, mint Lumpslucknak. Itták az öreg szavait és gyakran még órák után is ott maradtak a tanteremben, hogy folytassák a kis eszmecseréiket. Diggoryék, meg Weasleyék, meg a többi griffendéles meg a hugrabugosok, mind ott gyülekeztek körülötte. Szánalmasak voltak - Dumbledore nem volt szánalmas jelentette ki csendesen Piton. Mi mindannyian voltunk szánalmasak őhozzá képest! Eileen egy darabig némán fürkészte fia arcát, Piton azonban nem nézett rá, csak meredt maga elé és a gondolatai máshol jártak. - Túl kell tenned magad a halálán szólt végül az asszony. - Tudom, mennyit jelentett neked Dumbledore, de elment és soha nem jön vissza. Piton a szemébe bámult, fürkészőn. - Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá - motyogta. - Nem kell emlékeztetnem rá téged! emelte fel a hangját Eileen. - Te emlékezteted rá magad nap, mint nap. Ideje lenne elfogadnod, hogy nem volt más választásod, Perselus! Ő is ezt várta el tőled. A férfi ekkor dacosan felszegte a fejét - Nem kellett volna engedelmeskednem hangja egyenesen kihívó volt, mintha provokálni akarná az asszonyt. - Én is meghalhattam volna őhelyette - Ebből elég! csattant fel dühösen Eileen. Te is nagyon jól tudod Perselus, hogy vagy Alecto vagy Amycus vagy Greyback, valaki biztos megtette volna, miután veled meg a Malfoy fiúval végeztek! Dumbledore átlátta a helyzetét legalábbis abból ítélve, amit meséltél. Piton feszülten figyelt minden egyes szóra, mintha legalábbis először hallaná. Eileen rövid zavart szünet után folytatta: - Elegem van belőle, hogy egy éve mást se csinálsz, csak emészted magad! dohogott tovább. Nem jó ez így. Lily Evans halála után voltál ilyen Nem szeretném, ha most is tíz év kellene, hogy túl tedd magad rajta. És - elcsuklott a hangja -, ne kívánd azt, hogy bár te lettél volna helyette! Nem tudod, milyen ezt hallani egy anyának. Tudom, milyen fontos volt neked Dumbledore, de én akkor is azt mondom, hogy ezerszer is inkább ő, mint te, Perselus. Mikor szónoklata végére ért, Eileen dühösen törölgette a szemét a ruhája ujjával, Piton pedig olyan elégedetten terpeszkedett el a székben, mintha épp most nyert volna meg egy kimerítő versenyt. Eileen pár percig csak szipogott, a férfi pedig nézte és mosolygott. Nem sötéten, gonoszul vagy kétszínűen, hanem hálával és megértéssel, és némi szomorúsággal vegyítve a fekete szemekben, melyek ezt Eileen csak most vette észre inkább már éjkékek voltak. - Szo-szóval rájött? szólt újra a nő. A sötét nagyúr Tudja, hogy Dumbledore-nak segítettél, hogy az ő parancsaira? - Nem számít már, hogy tudja-e szólt ridegen Piton. - Mit értesz ez? Eileenba ekkor beléforrt a szó. 7

Újra megszólalt a csengő. Piton úgy pattant fel a székből, mintha rugóra ült volna, de nem ijedt meg úgy a hangtól, mint az asszony. Pálcáját előhúzta a zsebéből, és a bejáratra szegezte. - Nyisd ki! szólt a rideg parancs, s Eileen annyira félt, hogy még a tiszteletlen hangnemet sem kérte ki magának. Odasettenkedett az ajtóhoz, vigyázva, hogy ne kerüljön közvetlenül elé. Újra kilesett a függöny mögül, de balszerencséjére a bejáratnál álló csuklyás, nagydarab férfi szüntelenül forgolódott, s most épp megpillantotta az ablakban Eileen szemeit. - Nyissa már ki, vagy betöröm! ordította kintről a férfi, hangja idegesnek és majdnem olyan rémültnek tűnt, mint ahogy az asszony érezte magát. Hátranézett Pitonra, támogatást keresve, de férfi ugyanúgy állt, ahogy előbb, és szemei olyan furcsák voltak, Eileen nem is tudta megmagyarázni, mit lát. A félelem, ami a halálfalók miatt költözött belé, lassan szerteszivárgott a testében, kellemetlen borzongást hozva rá. - Nyissa ki vén banya! Hallja? ordítozott tovább a férfi. Állj félre Greg, betöröm - NE! sikoltott fel Eileen, és egy gyors mozdulattal kirántotta az ajtót. Épp csak egy pillanatra volt ideje megfigyelni az érkezőket, mert azok olyan sietősen tolakodtak be az ajtón, mintha odakint farkasok hada üldözné őket. Mindketten magasak voltak és meglehetősen nagydarabok. Mindkettőnek széles, hájas arca volt, de a fiatalabbik, aki talán még iskoláskorú volt, rövid kefehajú fiú volt, míg az idősebbik egy negyven év körüli, vállig érő hajú férfi. Számtalan sebből véreztek, arcukon is horzsolások nyomai látszottak. Levették csuklyájukat, és nagyot sóhajtva kezdték lehámozni magukról az útiköpenyt, mikor észrevették a rájuk szegeződő pálcát. - Piton?! hördült fel megrökönyödve az idősebbik. A fiú furcsa nyögést hallatott és bamba arckifejezéssel bámult rá. Eileen becsukta mögöttük az ajtót, majd fiára pillantott, aki azonban nem figyelt rá. - Azt hittem, a nagyúr megölt téged! szólt a férfi. Hogy-hogy itt vagy? - Mit hallottál még a nagyúrtól? lehelte gúnyosan az utolsó szót. A férfi egy pillanatra elsápadt, majd mikor magához tért a meglepődésből, ő is gúnyos arcot öltött. - Hú, de nagy lett a szád, most, hogy már halott - Halott?! sikkantotta Eileen a sarokban és szája elé kapta a kezét. Crak, a nagyúr megh - Igen, meghalt! kiabálta dühösen a Craknak nevezett férfi. Mind meghaltak, vagy elfogták őket! Lestrange, Yaxley, Dolohov, Greyback mindenki! A fiam eltűnt. Fogalmam sincs, mi lett vele, az ifjú Gregory Monstro azt mondja, elájult, és csak arra emlékszik, hogy a Malfoy fiú rángatja el őt a csatázók közül. Csak mi ketten jutottunk ki Piton arca egyre brutálisabb kifejezést öltött, ahogy a vendég a neveket sorolta. Crak úgy tűnt, csak most vette észre, hogy a varázspálca még mindig a fejének szegeződik. - Mi a francért fogod rám azt?! És mitől vagy ilyen kék? Piton meg se moccant, a tekintete azonban kicsit zavartnak tűnt. A pálcát valamivel lejjebb eresztette, de még mindig a behatolók felé irányult. - Hol tartotta a nagyúr a legtöbb találkozót, mióta visszatért a bujdosásból? - Mi van?! fröcsögte a férfi. Te most szórakozol velem, Piton? Minek nézel te engem? Honnan a rossebből tudnám az anyád címét, ha valami imp osztor lennék, vagy mi látszott, hogy kissé bonyolult számára ez a szó, de dühe nem apadt el. Nem hallottad, amit mondtam, a fiam eltűnt, lehet, hogy már nem is nem is él! ÉS TE MÉG KÉRDEZŐSKÖDSZ! Piton azonban hajthatatlan volt, újra visszatért korábbi eltökéltsége. - Hol tartotta a nagyúr a legtöbbször a találkozóit? Hol, Crak? Válaszolj! 8

- Jól van, a francba is, te átkozott denevér A Malfoy-házban. Az volt a főhadiszállás, most elégedett vagy? Legalább harmincszor ültünk egymás mellett a tetves étkezőjükben! Piton elvigyorodott. Úgy tűnt, elégedett a válasszal, mert rögtön leeresztette a pálcát, mire Crak morgolódni kezdett az orra alatt, a fiatal Monstro pedig kifújta a levegőt eddig lélegzet fojtva várt. - Az ott szurokfű kivonat? kérdezte Crak, s azzal felkapta az üvegcsét a dohányzóasztalról és kinyitotta. - Szóval eltűnt a fiad? Hol láttad utoljára, Monstro? fordult Piton a kövér fiúhoz, aki nem moccant a helyéről, mert nem nagyon tudta, mit is csináljon. - A a Szükség Szobájában láttam utoljára válaszolta lassan. Én bevertem a fejem, mikor történt az a az a tűzvihar vagy mi. - Tűzvihar? visszhangozta Crak, aki eddig a sebeivel volt elfoglalva. Miféle tűzvihar, erről eddig nem beszéltél, te szerencsétlen! Eileen még mindig az ajtó mellett állt és egyikről a másikra kapkodta a tekintetét. Bár láthatólag megnyugodott, hogy a halálfalók nem ellenséges szándékkal jöttek. - Olyan olyan volt, mintha életre kelt volna a tűz állatalakok voltak tűzből és mindent elégettek Mást nem láttam fejezte be sután a beszámolót. Crak emésztette magában a hallottakat, Piton pedig hallgatott, Eileen azonban csendesen megszólalt a háttérben: - Táltostűz. - Hogy micsoda? - Elátkozott tűz világosította fel a nő a kövér férfit. Veszélyes és halálos varázslat. Bizonyos értelemben veszélyesebb, mint az Adava Kedavra Csak egyszer láttam életemben, és - itt elcsuklott a hangja és elfordult, mintha szégyenkezne. Piton egy pillanatra behunyta a szemét. - Ez túl nagy falat egy tizenhét évesnek jelentette ki, mikor újra felpillantott. Túlontúl nagy. Ki volt még akkor a Szobában, Monstro? A fiú zavartan gondolkozott, s ez nem ment könnyen neki. A falnál ácsorgó Eileennak egyre inkább az a benyomása támadt, hogy a fiú megháborodott. - Ööö hát ott volt még velünk Draco, és ott volt Ronald Weasley, a véráruló, meg a sárvérű Granger lány, és Harry Potter. - Potter? kérdezett vissza rá Crak. Ott volt Potter? Akkor ő volt az! Igen, biztosan ő csinálta. Abban a fattyúban megvolt a sötét nagyúr ereje, hallottam, ő maga mondta az erdőben Piton úgy figyelt, mint a sas. Állkapcsa mozgott a koncentrálástól, ahogy hallgatta a férfit. - Harry Potter? kérdezte Piton, de senki nem figyelt. Monstro egyik lábáról a másikra billegett és a semmibe bámult, szája félig nyitva. Harry Potter? Mikor másodjára is rákérdezett, Monstro ránézett, majd fél perces gondolkozás után megszólalt: - Nem, Potter nem lehetett Nem ő kezdte, ez biztos. Weasley Vincenttel harcolt, mikor a lángok elterjedtek. Talán ő - Úristen - lehelte Crak magába roskadva. Leült Piton korábbi helyére, ernyedten tartotta kezében a szurokfüves üvegecskét. A fiam az egyetlen fiam Vincent Piton dühösen nézett a gyászoló apára és ekkor olyasmit mondott, amit talán maga sem gondolt át: - Csak a te hibád! Nem végezte volna így, ha nem egy koszos halálfaló az apja! Crak és Monstro kigúvadt szemmel nézett rá, Eileen elpirult mögöttük, és gyorsan megcsóválta a fejét, ahogy tekintete találkozott fiáéval. - Mi miket beszélsz te? hebegte Crak. Az én hibám? Koszos halálfaló? Mi vagy te, Perselus? Mégis mi vagy te, ha nem a nagyúr legnagyobb szolgája?! - Szolgálni a nagyurat? sziszegte a férfi. Perselus Piton már évtizedek óta nem szolgálja a nagyurat. 9

Monstro még ostobábban nézett, mint korábban. Eileen pedig csak hallgatott lehorgasztott fejjel. - Nem szolgál - dadogott Crak. Ezt hogy értsem? Megtagadjuk a nagyurat? Korábban is ezt tettük, hát persze, hivatkozhatunk megint a kényszerítő átokra, vagy mondhatom, hogy a fiammal zsarolt Piton iszonyú ábrázatát nem vette észre, ahogy a padlónak motyogott és találgatta, hogyan magyarázza majd ki magát. - De gyorsan elfelejtetted a gyászodat, Crak! szólt áradó gyűlölettel a fekete alak, s úgy tűnt, a szavaktól még jobban elkékül az arca. Mégiscsak jó halálfaló vagy. A nagyúr büszke lenne rád ha még élne. Eileen nem bírta tovább. Kilépett az árnyékos sarokból, és a beszélgetők közé ment kezeit tördelve. - Hogyan történt? kérdezte mindenkitől. Potter ölte meg? Először úgy látszott, senki nem akarja megválaszolni a kérdést. Monstro újra elmerült az őrületben, Crak pedig a padlót bámulta, Piton azonban elégedetten vigyorgott. Eileen csak most vette észre, hogy fia nem tette el a pálcát, ott nyugodott az oldalánál. - Igen, ő ölte meg Denemet közölte az öregasszonnyal. Eileen alig akart hinni a fülének. Crak felkapta a fejét. - Már semmi tisztelet, igaz, Perselus? kérdezte keserűen. Nem is nagyon volt soha, igaz? Csak félelem. Mindannyian alig vártuk, hogy valaki megtegye végre Piton oldalt döntötte a fejét, mint egy madár. - Na, azért nem mindenki. Emlékezz csak Lestrange-ékre. - Azok őrültek voltak, mindig mondtam Lucius Malfoynak - dünnyögte Crak. Piton kapva kapott ezen, és újra nekiszegezett egy kérdést: - Ők hol vannak most? - Honnan tudjam? vonta meg a vállát a férfi. - Akkor már rég elmenekültem. A Foltozott Üstben tudtam meg a híreket. Az az átkozott csapos, meg két vendége rögtön rám támadt. Ha nem jön Greg, már elfogtak volna, vagy rosszabb Mindenki a vérünket akarja. És a tiédet is, Piton! nézett fel rá. Eileen aggódva pislogott rá, de Piton arca nem tükrözte ezt a nyugtalanságot, ellenkezőleg: továbbra is mosolygott. - Ne legyél olyan biztos ebben, Crak! szólt sziklaszilárdan. Denem legyőzői gondoskodni fognak róla, hogy Perselus Pitont piedesztára emeljék Csak nektek van okotok aggódni. - Azt azt hiszem igazad van gondolkozott Crak. El kell mennünk, amíg nem késő Sokan megtették ezt régen is, nem én lennék az első. Piton csendben hallgatta, Monstro az egyik pókot bámulta a csilláron. - Elmegyünk, el az országból, messze talán a Durmstrang befogad majd, mint Karkarovot Piton nyakán lüktetni kezdett az ér, ujjai erősen markolták a varázspálcát. Crak felállt és a köpenyéért nyúlt, amit a kanapéra hajított. - Elmegyünk! jelentette be. Greg, hogy döntesz? Velem jössz? Monstro csak bámult, majd hirtelen megrázta magát, mintha fázna, és lassan bólintott. - Akkor indulunk, bármelyik pillanatban ránk - Azt sajnos nem engedhetem szólt Piton és a férfi elé állt. Eileen szemei tágra nyíltak, Monstro tátott szájjal bámult volt tanára arcára, mely éjkékre változott. - Pe Perselus? szólt hozzá óvatosan Eileen, mintha attól félne, hogy a szavai tovább kékítik a fiát. 10

Crak agyában is megszólalhatott a vészharang, mert keze lassan elindult a köpeny belső zsebe irányába. Piton egyetlen mozdulattal sem jelezte, hogy meg akarná állítani, csak iszonyú tekintettel nézett a férfira, szemei rohamosan kékülni kezdtek. Senki nem mert levegőt venni a szobában, csak Piton fújtatott, mint egy támadni készülő vadállat, s már mindenki tudta, mi fog történni, mikor Crak megmozdult. Előrántotta a pálcáját, de túlontúl lassú volt ellenfeléhez képest, aki egyszerűen homlokon döfte a varázspálcával. Ahol a hegye Crak bőréhez ért, erőteljes fény villant, és a kövér férfi visszahullott a kanapéba. Eileen remegve könyörgött a sarokban: - Ne, Perselus, ne csináld! Crak jajgatott a fájdalomtól, Monstro pedig átrepült a szobán, mielőtt keze elérte volna a pálcáját rejtő zsebet. - Te nyavalyás áruló! ordította Crak, és fegyver híján különböző berendezési tárgyakat hajított Pitonnak: egy vázát, a verseskötetet és a szurokfű kivonatos üvegcsét. Piton vad mozdulatot tett pálcájával, mire a kicsi palack felrobbant, mielőtt nekivágódhatott volna, tartalma szétspriccelt a levegőben. A közelben állókat beborította, Eileen a szeme elé kapta a karját, mert tudta, hogy a szurokfűtől csúnyán bepirosodhat. - Ááá! Piton fájdalmasan felordított, mikor a szurokfű az arcához és a kezéhez ért az asszony azonnal tudta, hogy valami nincs rendben. Nem szabadna így fájnia A férfi összegörnyedt a földön, Crak pedig kihasználta az alkalmat és felkapta elejtett pálcáját, mely a kanapé alá gurult. - Capitulatus! kiáltotta, s lefegyverezte Pitont, majd Eileent is, akinek reflexei már korántsem voltak a régiek. Monstro eszméletlenül feküdt a hátuk mögött. - Na, Perselus! Hogy is mondtad? acsargott a halálfaló. Azt sajnos nem engedhetem - utánozta gúnyosan a hangját. Hát majd én megmutatom, hogy Torkára forrt a szó. A földön görnyedező férfi változni kezdett Arca hosszúkásabb, soványabb lett, szája szélesebb, orra rövidebb és egyenesebb, szemfogai ijesztően megnyúltak és fehéredtek. Piton vállig érő zsíros haja kisimult, színe változatlanul koromfekete volt, azonban nőni kezdett, mígnem már derékig ért. A legijesztőbb mégis a szeme volt. Nem hasonlított semmire, amit korábban Crak, Monstro vagy a rémülettől sikoltozó Eileen életében valaha látott. A szeme eltűnt, ahogy felfénylett és jéghideg kéken világítani kezdett. Nem a szivárványhártya, s nem is a szembogara az egész szeme démonian világított, mintha üregekben lámpások égnének. Az átalakulás végén a kék bőrű ember lassan felállt, valamivel magasabb volt, mint előtte. Már nem zihált, csak ujjait vizsgálgatta azok is átváltoztak, megnyúltak, fekete köröm nőtt rajtuk. - Ki kicsoda maga? tette fel a kérdést Crak, miközben holtra váltan remegett, a varázspálcát két kézzel is alig bírta fogni. - Fiam? szólt rekedten Eileen, ahogy a földön kuporgott. A férfi ránézett. - Én nem vagyok Perselus Piton, Eileen - szólalt meg mély, morgásszerű hangján, mely sokkal idősebbnek mutatta, mint ahogy a kék szín alatt kinézett. - Hát akkor ki a rosseb maga? vetette oda a kérdést Crak, láthatóan bátorságot merítve a varázspálcából. Az ismeretlen lángoló szemeivel ránézett, ami azonnal megrettentette a férfit. Figyelmeztetően feljebb emelte a varázspálcát, ő viszont a legkevésbé sem törődött vele. - Mindjárt megtudod, halálfaló! zengte a mély hang, s megindult Crak felé. 11

- Adava Kedavra! ordította azonnal ellenfele; Eileen eszelősen sikoltozott a sarokban, ahogy a zöld fénynyaláb kígyó módjára kicsapott a pálcából és mellkason találta a démoni alakot. A kék bőrű lenézett a mellére, ahol eltalálta az átok. Majd vissza Crakra, és arca dühös fintorba rándult. - Te nyavalyás! kiáltotta, s azzal puszta kézzel a halálfalóra vetette magát. Eileen nem látta mi történik, csak azt vette észre, hogy a kék bőrű bal kézzel torkon ragadja Crakot, a székre dönti és fölé hajol, jobb keze pedig, akár egy vadállat mancsa lecsapott egyszer kétszer háromszor - ADAVA KEDAVRA! visította Crak torokhangon. - Adava Ada A zöld fény háromszor villant még fel, s találta el a kék bőrű embert, aki annyira sem törődött vele, mintha szúnyog csípte volna meg. Eileen sírt és kiabált a sarokban, és eltakarta a szemét, azt kívánta, bárcsak minden véget érne. Crak tompa visítása azonban befészkelte magát a fülébe, kitöltve elméjét, és tudta, hogy a férfi a haláltusáját vívja, és gyilkosa egész biztosan nem lehet az ő fia 12

Egy évvel később 13

- Második fejezet A halott bükkfa Harry Potter a körmét rágva gondolkozott. Az előtte fekvő papír vonta magára figyelmét, s így jelen pillanatban nem tudott örömmel gondolni a kinti csodálatos napsütésre, a csiripelő madarakra, vagy bármi egyébre, ami rendesen egy kiadós délelőtti lustálkodás ígéretét hordozta. Ezen a délelőttön igen korán, már reggel öt órakor felkeltette az idegesség és nyugtalanság, amit a roxforti hetedévesek záróvizsgája okozott, melynek legutolsó írásbeli felmérőjét, a gyógynövénytan elméleti vizsgát erre a napsütötte péntekre tűzték ki. Mikor felkelt és kimosta szeméből az álmosságot, hozzálátott, hogy még egyszer átolvassa egykori szobatársától, Neville Longbottomtól kapott órai jegyzeteit. Neville igazi kivételes tehetségnek számított a bűvös füvek és giz-gazok terén, záróvizsgáját kiváló minősítéssel, sőt, minisztériumi dicsérettel végezte, ami csak a legjobb diákoknak jár ki. Harry ekkor már túl volt elméleti és gyakorlati vizsgáin átváltoztatástanból, bűbájtanból, sötét varázslatok kivédéséből és bájitaltanból, de a Neville-éhez hasonló kiváló -ra csak a hírhedt SVK-ból reménykedhetett. Eddig mindegyik vizsga különlegesen nehéznek és valóban agyfacsarónak bizonyult, s Harry már az első elméleti felmérő után szidta magát, amiért egész évben jóformán köszönőviszonyba se került az iskolai könyvtárral. Lustasága olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy végül csak akkor vette rá magát a magolásra, mikor élő lelkiismerete, Hermione Granger egy szuszra olyan szidalmazást vágott a fejéhez, melyet egy edzett torkú kviddics kommentátornak is egy órájába tartott volna elszavalni. Harry mentségként csupán az elmúlt évek megterhelő próbáit és tragédiáit tudta volna felhozni, azonban örült, ha éber perceit azzal tölthette, hogy elterelje gondolatait ezekről. Álmában úgyis épp elégszer visszaköszöntek a Voldemort nagyúr elleni háború emlékei és áldozatai. A háború miatt Harry és barátai egy évvel később tudták csak befejezni roxforti tanulmányaikat, sok olyan diákkal együtt, akiket származásuk miatt Voldemort hívei nem engedtek vissza az iskolába, és bujdosni kényszerültek. A halálfalók és a korrupt minisztérium bukása után azonban újra mindenkit visszavártak az iskola falai, és Harryék befejezhették hetedik évüket, az eredetileg egyel alattuk tanuló korosztállyal együtt. A hetedik év pedig a záróvizsga éve is volt, ami amellett, hogy Harry első kellemes, merényletektől, gyilkosságoktól, ármánykodástól mentes tanéve volt, rengeteg plusz tanulnivalóval is járt. Harry odafirkantotta túlságosan rövid válaszát az egyik kérdésre, melyen már vagy negyed órája törte mindhiába a fejét ( Milyen betelepített bűvös növények okozták az 1700-as években az ausztrál mágikus flóra gyökeres átalakulását, és milyen hatással volt ez a század cserekereskedelmére - az 1692-es Varázstitokvédelmi Alaptörvénytől elvonatkoztatva -, a bűbájcikkek kereskedelmét befolyásoló nemzetközi jogszabályok 1700-as évek második felében történő módosításainak tükrében? Sorolja fel a kipusztult növényfajtákat és az egyúttal elszaporodó közönséges gyomnövényeket!) majd ránézett az órájára és megállapította, hogy mindössze tíz perc maradt a vizsgából. A fenébe! szitkozódott magában. Alig maradt ideje, hogy a következő, hasonlóan nyakatekert kérdést egyáltalán felfogja, kigondolja a választ és átnézze a négy oldalas dolgozatát. Mintegy megerősítésképpen, Flitwick professzor megköszörülte a torkát. - Figyelem, már csak tíz percetek maradt! sipította vékony hangján a professzor. - Mindenki nézze át még egyszer a válaszait! 14

Harry nagyot sóhajtott, és afféle segítséget remélve a tőle jobbra és egy sorral előrébb ülő Hermionéra pillantott. A lány hátára azonban nem volt felírva az utolsó feladat megoldása, sőt, semmi jelét nem mutatta, hogy bármivel is foglalkozna az íráson kívül. Harry egy percig bámulta a szorgalmasan dolgozó lányt, aki már három pennáját is eltörte az elmúlt másfél órában. Hermione keze most a magasba emelkedett. - Tanárnő, kérhetnék még egy lapot? hadarta McGalagonynak, aki a hordóhasú Lumpsluck professzorral, a virágföld-szagú Bimba tanárnővel és a pöttöm Flitwickkel járőrözött fel-alá a padok mentén, puskázó és leskelődő diákokra vadászva. A Hermione mellett ülő hugrabugos fiú látványosan a fejét csóválta. McGalagony megsuhintotta pálcáját, mire egy köteg vadonatúj pergamen jelent meg Hermione mellett. Közvetlenül Harry előtt ült Ginny, aki előre-hátra lapozgatott a vizsgakérdések között, néha hozzáfűzött pár szót valamelyik feladathoz. Égővörös haja csillogott a napfényben, mely túl sokszor vonta el Harry figyelmét a dolgozatától. Harry most bal felé és két paddal hátra tekintett, ahol másik legjobb barátja, Ron Weasley támasztotta a fejét, és a jelek szerint hanyagul firkálgatta a lap szélét, és unottan bámult ki az ablakon. - Mr Potter, ne forogjon, mint a pörgencs! rivallt rá McGalagony. Harry azonnal visszafordult a dolgozata fölé. Már a legkevesebb erőfeszítést se tette az utolsó feladat megoldására, mely az Indacus Toxicus beporzásában szerepet játszó élőlények felsorolása volt de McGalagony váratlan ötletet adott neki: villámgyorsan odafirkantotta a parókás pörgencset a lap aljára, s a szeme sarkából látta, hogy bal oldali szomszédja, Dean Thomas látványosan a homlokára csap, majd ő is veszett körmölésbe kezd. McGalagony hangosan megköszörülte a torkát, majd elcsörtetett a terem eleje felé, ahol egy másik diák jelentkezett. - Egy percetek maradt! szólt újra Flitwick. Harry visszalapozott a dolgozat legelejére, hogy gyorsan átnézze a kérdéseket. A lap tetején nagy betűkkel ez állt: Rendkívül Agyfacsaró Varázstani Szigorlat GYÓGYNÖVÉNYTAN ZÁRÓVIZSGA A vizsga összesen harminc rendkívül agyfacsaró kérdésből állt, melyek közt volt kifejtős rész és választó feladatok egyaránt. Harry úgy lapozta át a vizsgafeladatokat, hogy jóformán csak minden harmadik kérdésre pillantott rá elege volt már, bár röstellte bevallani magának, Hermionénak pedig sosem merte volna ezt mondani. - Lejárt az időtök! Mindenki tegye le a pennát! jelentette be Flitwick, de utolsó szavait elnyomta a megszólaló csengő. Te is Prichard! Kisasszony, nem szólok még egyszer! A négy tanár egymás után pöccintett pálcájával, mire a diákok dolgozatai a magasba emelkedtek és a tanári asztalra röppentek négy, rendezett halomba. Harry eltette erősen megkopott pennáját, tintatartóját, vállára lendítette a táskát és a nagyterem bejáratánál bevárta barátait. - Na, hogy ment? - kérdezte Rontól, aki most ért mellé. Hermione lassan szlalomozott a padok közt, mert a táskájából sebtében előhalászott könyvben kereste a válaszokat. - Remélem, meglesz summázta Ron nem túl lelkesen a vizsgát. A huszonkilences kérdés megfogott, de azért sokkal könnyebb volt, mint az átváltoztatástan. Amióta McGalagony lett a felügyelő bizottság feje, az az érzésem, kicsit túl komolyan veszik azt a tantárgyat Te kinek írtad azt a regényt? A kérdést Hermionénak intézte, aki majdnem elsétált mellettük, ahogy a könyvbe temetkezett. 15

- Mi milyen regényt? hebegte a lány, aki csak most vette észre őket, és úgy pislogott rájuk, mint aki azt se tudja, milyen év van. - Tedd már le egy percre azt a könyvet! szólt Ron lesajnáló hangon, majd magához húzta a meglepett Hermionét, és megcsókolta. Az Ezer bűvös fű és gomba agyonolvasott példánya kettejük közé szorult és fájdalmasan nyöszörgött. Harry karba tett kézzel, türelmetlenül várakozott mögöttük, mások hujjogtak és fütyültek, ahogy elmentek az egymásba gabalyodott pár mellett. - Nézd csak a turbékoló gerlicéket! suttogta kajánul Ginny, de úgy, hogy minden körülöttük lévő jól hallja. Harry, Dean Thomas és néhány másik griffendéles harsogó nevetéssel válaszolt. Ron végre elengedte a piruló Hermionét, majd ahogy csatlakozott hozzájuk az álmatag Luna Lovegood, a hatosfogat kivonult a bejárati csarnokon át a kastélyudvarra. Harry arcát csak most csapta meg a nyári napfény ereje, amiből a nagyteremben a vizsga ideje alatt csak ízelítőt kapott. Az égen alig pár felhőfoszlány úszott, lágy szellő lengedezett, s úgy tűnt, a Roxfort összes tanulója a szabad ég alatt akarta eltölteni a tanév utolsó napját. - Hát ezen is túl vagyunk! foglalta össze nagy bölcsen Dean, majd nagyot ásítva nyújtózkodott. - Sajnos mi még nem rázta meg a fejét Hermione. Ginnynek és nekem még hátra van a számmisztika. - Meg a mugliismeret tette hozzá Ginny. Bár teljesen össze vagyok zavarodva a muglikkal kapcsolatban - Hogy érted ezt? kérdezte Hermione. Időközben elérték a tópartot és a hatalmas bükkfát, ami az elmúlt években mindig egy kellemes pihenés színhelye volt a parkban. Mindannyian letelepedtek alá kivéve Lunát, aki levette cipőjét és zokniját, és lábait a tó vizébe mártotta. - Idén azt tanultam ráncolta a homlokát Ginny -, hogy a muglik a barátaink, akik ugyanolyan érdemesek a biztonságos, szabad életre, mint mi, meg hogy hagyjuk békén őket. Tavaly meg Carrow professzor arról próbált meggyőzni minket, hogy a kábító bűbáj helyett hatásosabb a sóbálvány átok a zebrán átkelő mugli öregasszonyokon Most akkor hogy van ez? Nem értem! sóhajtotta színpadiasan, barátai pedig a hasukat fogták a nevetéstől. Ron és Harry megbontottak egy doboz csokibékát, majd miután senki nem kért belőle, kisajátították az egészet. Hermione és Ginny elmélyülten beszélgettek a következő vizsgájukról, arcukról lerítt, hogy szívesen elhalasztanák még pár évvel. Dean elővette táskájából rajztábláját, és egy közönséges szénceruzával rajzolgatni kezdte az egyik közeli padon üldögélő lányokat. Luna mezítláb visszatopogott hozzájuk, és látható érdeklődéssel figyelte, hogyan készülnek a kicsi, vázlatszerű rajzok Harry pedig fél szemmel őt nézte. Tudta, hogy a lány is tehetséggel festeget szabadidejében, de sose említette neki, vagy bármelyik barátjának, hogy látta a lány szobájában lógó festményeket. Úgy érezte, akkor a lány szívébe nyert bepillantást, és zavarban volt attól, amit látott. Lunának nagyon sokat jelentett ez a kis baráti társaság. Fél órával később a két lány bejelentette, hogy ideje indulniuk a számmisztika vizsgára; Luna és a fiúk sok sikert kívántak nekik, majd folytatták az édes semmittevést. Harry lustán szerencsecsókot dobott Ginnynek, majd visszahanyatlott a fűbe, karjait támaszték gyanánt feje alá kulcsolva. Behunyta szemeit és elmélyülten majszolta a csokibéka letépett bal lábát. Eszébe jutottak az elmúlt egy év eseményei nem tehetett róla, a záróvizsga kihozta belőle nosztalgikus, szentimentális énjét. Hiába nem szerette ezt a múlton merengő, vén Harry Pottert, egyre gyakrabban köszöntötte régi ismerősként. Valahányszor a kezébe vett valami régi tárgyat, megnézett egy elsárgult fényképet, ujjai közt forgatott egy megkopott füzetet, összefirkált könyvet, csak úgy áramlottak az emlékek az agyába. 16

Most épp a bükkfát és hűs árnyékát gyanúsította ezzel a szellemi orvtámadással milyen sokszor telepedtek le a tövébe Ronnal és Hermionéval! Ebben az évben különösen sokszor. Ennek elég egyszerű magyarázata volt: hetedik tanévük teljes bizonyossággal állítható Harry legnyugodtabb, mindenféle ármánytól és összeesküvésektől mentes roxforti évének. A korábbi évekhez viszonyítva még a házak közti kviddics bajnokság is nyugtató kikapcsolódásnak hatott, még a kemény edzések ellenére is. Harry összeszedte a régi csapatot Ginnyt, Demelzát, Ritchie Coote-ot, Jimmy Peakest, Ront és Deant és a R.A.V.A.Sz.- felkészülés helyett minden idejüket a bajnokságba fektették, ami meg is hozta a várt eredményt: a Kviddics Kupa ismét a griffendél ház klubhelyiségét ékesítette a hugrabug ellen vívott döntő mérkőzés után. Ginny olyan bámulatosan ügyesen kezelte a kvaffot, hogy Harry nem győzött csodálkozni a lány tehetségén. Biztos volt benne, hogy bármelyik profi kviddicscsapat ölre menne egy ilyen hajtóért. A Roxfortban látszólag minden visszatért a rendes kerékvágásba, bár ahogy Harry jobban belegondolt, ilyen sosem létezett. A Roxfortban akkor volt normális az élet, amikor semmi sem volt normális. Ezt a nyugodt, családias helyet Harry korábban nem nagyon ismerte, leszámítva talán első tanéve első hónapjait, mikor még mit sem sejtett semmiféle Bölcsek Kövéről, meg egy szellemként vegetáló sötét varázsló visszatéréséről. McGalagony két korábbi ideiglenes kinevezés után végre hivatalosan és tartósan elfoglalta az őt megillető igazgatói széket, s Harry úgy vélte, teljesen megérdemelten ülhet a tanári asztal trónszékén. McGalagony igazgatósága nagyban hasonlított Dumbledore-éra, azt leszámítva, hogy Hóborc, az iskola kopogószelleme sokkal szertelenebb és vadabb lett a különböző csínyek kieszelésében és végrehajtásában. Harry még sosem látott egyszerre ilyen sok új tanárt az évnyitó vacsorán, mint ebben az évben: új oktatója lett a sötét varázslatok kivédésének, a mugliismeretnek és az átváltoztatástannak. McGalagony professzor az igazgatói szék elfoglalásával kénytelen volt lemondani házvezetői posztjáról, melyet átadott a sötét varázslatok kivédése tanárnak, egy John Eakle nevű, meglehetősen töpörödött tanárnak. Eakle professzor alig pár centivel körözte le Flitwicket, de a bűbájtan professzorral ellentétben hosszú, dús vörösesbarna hajjal és szakállal rendelkezett, izmos karjai pedig egy oroszlánszelídítőével vetekedtek. Harry és barátai kissé tartózkodó hozzáállása az első SVK óra után nyomban szertefoszlott, és közösen megállapították, hogy a tantárgy végre egy igazán hozzáértő és talpraesett tanárt kapott, a griffendél ház pedig egy igazságos házvezetőt. Mr Eakle nem rajongta körül Harryt, mint a világ csodáját, s ennek a fiú kifejezetten örült, mivel ezekben az időkben igen kevés volt azoknak a száma, akik nem halmozták volna el őt csodálattal és köszönettel. Eakle professzor a Weasley-család, és a megboldogult öreg Weasley-nagypapa gyerekkori jó barátja volt, s egyáltalán nem titkolta, hogy Ron volta kedvenc diákja, s ez a figyelem átragadt Hermionéra is. Harry úgy érezte, két barátjának nagyon is kijár a tisztelet nélkülük soha nem tudta volna végigcsinálni. Hermione éles esze s varázsereje nélkül egy tapodtat se tudott volna haladni előre, az első halálfaló megölte volna. Ron hiányát pedig megtapasztalhatta a horcrux-vadászat alatt: az összetartást jelentette ő, szívük-lelkük volt a hajszában. A Voldemort bukását követő hónapokban bőven kaptak az éljenzésből, hivatalos és nem hivatalos körökben egyaránt. Hagrid és a Főnix Rendje többi életben maradt tagjai szinte kötelezővé tették számukra, hogy kísérjék el őket minden győzelmi bulira, amit csak tartottak Nagy-Britanniában, a Három Seprűtől a Foltozott Üstön át a Megfojtott Macskáig. Kingsley, akit ideiglenesen megválasztott miniszteri posztjában megerősített a Wizengamot egyöntetű szavazása, felterjesztette a három jó barátot a legmagasabb, arany fokozatú Merlindíjra; Harryék ugyan elfogadták és átvették a kitüntetést, a vele járó háromezer galleont 17

azonban egy, a Voldemort által meggyilkoltak családtagjainak és árváinak részére létrehozott alapítványnak adták. Akármilyen sok dolog változott meg Voldemort halála óta, egy valami változatlan volt: Harry utálta a felhajtást. Márpedig a felhajtás holnap folytatódni fog: ekkor lesz az egy éves évfordulója Voldemort legyőzésének, s a megemlékezést a Roxfortban tervezték megtartani. Már egy hónapja készülődött az iskola erre az eseményre, melynek hangulata messze állt az ünnepléstől. Harry, Ron és Hermione azzal az egy feltétellel egyezett bele az évfordulón való szereplésbe, hogy az nem fanfárról és dicsfényről fog szólni, sokkal inkább csendes megemlékezés lesz a halálfalók elleni harcban életüket vesztett áldozatokról. - Bevágtad már a beszédedet? vetette oda foghegyről a kérdést Ron, megtörve ezzel a hosszú percek óta tartó csendet. - Úgy-ahogy - válaszolta Harry egy vállrándítás kíséretében. Hermione napok óta ezzel nyúzta, Harry pedig mindannyiszor próbált kitérni előle. Ha a lány a tanulással zaklatta, a beszédre hivatkozott, ha pedig a megemlékezésre való felkészüléssel, a R.A.V.A.Sz.-t hozta fel mentségként. Az egésznek az lett a vége, hogy a vizsgára se tanult eleget, és a beszédnek is csak a felét tudta bebiflázni. - Hermione egyfolytában a tükör előtt gyakorol mondta Ron, közben beletúrt a csokibékás zacskóba. Nagyon lámpalázas Mennyibe akarsz fogadni, hogy belesül a szövegébe? Harry csak legyintett. - Ugyan már! Csak nem szeret szerepelni. Sokkal inkább mi fogunk beégni osztotta meg vele a véleményét, és Ron példáját követve ő is újabb édesség után nyúlt. - Én is ettől tartok bólogatott barátja gondterhelt arccal. Még jó, hogy Hermione megírta helyettünk. Harry ezzel nem értett teljesen egyet, mivel a lány által írt beszéd jó négy oldalra rúgott. Kibontotta a csokibékás dobozt és megnézte a mellékelt lapot a Híres Boszorkányok és Varázslók kártyasorozatból. - Tessék, már megint te vagy rajta - dobta oda unottan a kártyát Ronnak, aki épp ekkor tömött a szájába két kapálózó csokibékát. - Bicsinállak vele? dünnyögte teli szájjal, de azért hanyagnak szánt mozdulattal belejtette táskája egyik zsebébe. Harry vigyorgott magában. Bármennyire is jól titkolta Ron, élete legszebb napjának tartotta, mikor megjelent az arcképe a csokibékás kártyasorozatban, Hermionééval együtt. Harry, aki már tizennyolc éve szerepel a kártyák között, új képet és hozzá tartozó leírást kapott a Kis Túlélő, a halálos átok egyetlen túlélője, és a jelenleg ismeretlen nevelőszüleinél tartózkodik, már meglehetősen elavult információnak számítottak. Az új kártya szövege így festett: Harry Potter, a Kiválasztott (1980 - ) Korunk egyik leghíresebb ifjú varázslója, a halálos átok egyetlen ismert túlélője, gyerekkorát már egy éves korától beárnyékolta Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén. A Sötét Nagyúrként is ismert varázsló legyőzése is az ő nevéhez fűződik, melyre a közkeletű pletyka szerint születése előtt elrendeltetett. Mr Potter iskolája tehetséges fogójátékosa és rajong a kviddicsért kedvenc csapata, a Porpicy SC egyetlen mérkőzését se hagyná ki. Vajon honnan szedik ezt a sok hülyeséget? morfondírozott Harry. Életében csak egyetlen igazi kviddics meccsen volt, a bolgár és ír csapat világbajnoki döntőjén. Hogy a Porpicy SC lenne a kedvenc csapata? Végül is miért ne? A Porpicy őrzője, Oliver Wood volt a griffendél kviddics-csapatkapitánya, aki beválasztotta őt fogónak. Harry ezzel el is döntötte, hogy a 18

Porpicy csapata lesz a kedvence. Ki tudja? gondolta magában és elvigyorodott. - Talán egyszer még egy meccsüket is megnézi Harry kártyája számára bosszantóan sokszor került keze ügyébe, mivel Ronnál újabban mindig akadt egy teli zacskó csokibéka, s ragaszkodott hozzá, hogy az unalmas órák alatt és amúgy minden ébren töltött percükben fogyasszák ezt a rendkívüli édességet. Ezen az sem változtatott, hogy Ginny karácsony táján ráförmedt bátyjára azzal a váddal, hogy édesanyjuk karácsonyi süteménye helyett is csak azokat a szerencsétlen varangyokat zabálja, hogy a saját ostoba, szeplős képét bámulhassa. Ron azóta vette fel a flegma unott arckifejezést, ha az ő kártyája akadt a kezébe. Nem csak a csokibékás kártyák zavarták Harryt, sokkal inkább nyugtalanította az a rengeteg újságcikk és könyv megjelenése, melyek azt próbálták boncolgatni nem sok eredménnyel, hogyan sikerülhetett három képzetlen, fiatal mágusnak legyőznie minden idők leghatalmasabb feketemágusát. A lelkes nyomozgatók mindegyike meg volt győződve saját igazáról, de ahányan voltak, annyiféle véleményt szültek, s a három jó barát tudta, hogy az összes igen messze jár a valóságtól. Arra legalább nem panaszkodhattak, hogy a firkászok kíméletlenek voltak; mindegyik a legnagyobb tisztelettel és csodálattal írt valós vagy vélt tetteikről egy kivétellel. Ahogy arra Harry számított, Rita Vitrol sosem hagyott volna ki egy ilyen kínálkozó alkalmat, hogy a sok dicsfény mellett megpróbáljon rávilágítani Voldemort legyőzőinek kétes oldalára. Néhány hónappal a roxforti csata után jelent meg hétszáz oldalas könyve A Kiválasztott igazi arca címmel. Harry nem szívesen gondolt erre a könyvre, és inkább kihagyta, hogy beleolvasson. Hermione ezzel szemben végigrágta magát Vitrol művén, ami odáig vezetett, hogy sok dühöngés, felháborodás és fenyegetőző levelek után a lány beperelte az idegesítő firkászt. - Mégsem hagyhatom, hogy az a csótány ilyesmiket írjon rólad! kiabálta kipirosodott arccal Hermione, mikor egy novemberi szeles szombaton a reggeliző asztalnál közölte barátaival, hogy levelet írt a minisztériumba. - Milyesmiket? kapta fel a fejét Ginny, Harryt azonban a legkevésbé se tudta érdekelni az ügy. - Csupa hazugságot, mégis mire számítottál? válaszolta haragosan a lány. Nem elég, hogy megkérdőjelezi Voldemort halálát, még Grindelwalddal is kapcsolatba hoz téged, sőt engem is meg Ront is Mintha Dumbledore kiválasztott volna minket arra, hogy véghezvigyük a régi terveit, a Legfensőbb Jóról, meg a hasonló hülyeségek! Hermione egyre jobban belelovallta magát, arca egészen kipirosodott a haragtól. Ron tátott szájjal hallgatta. - Ráadásul az új hazugságaival megpróbálja alátámasztani a régieket. Feltételezi - nevetett fel hisztérikusan Hermione, amitől Harry, Ron és Ginny ijedt pillantást váltottak feltételezi, hogy csak úgy szerezhetted meg a Végzet Pálcáját, ha te fegyverezted le Dumbledore-t a toronyban, és hogy ez az egész Draco Malfoy történet csak kitaláció, és túlbonyolított és zavaros, hogy bárkit megtévesszen Erre most Harry is felkapta a fejét. - Honnan tud Vitrol a Végzet Pálcájáról? Hermione nagy szusszanással lehuppant mellé a padra. - Harry szólt kissé lesajnálón. Vagy kétszáz ember volt ott, mikor Voldemort meghalt. Mindenki hallotta, hogy a Végzet Pálcájáról és Malfoyról beszélsz. Gondoltad, hogy az a kis beszélgetés négyszáz fül között marad? - Háromszázkilencvenkilenc! szólt közbe vigyorogva Ron, villáját Hermionéra szegezve. Megfeledkeztél George-ról. Harry és Ginny nevetett a tréfán, Hermione azonban nem értékelte az ízléstelen humort. 19

A per természetesen elhúzódott, a Wizengamot ugyanis első nekifutásra nem találta elégnek Hermione indokait, miszerint az újságírónő becsületsértést követett volna el, hiszen sehol nem írja le konkrétan könyvében, hogy szerinte ez, vagy az történt, csupán feltételezéseket és kérdéseket tárt az olvasó elé. Hermionét persze nem olyan fából faragták, aki annyiban hagyná az ügyet, és Harry minden lebeszélő próbálkozása ellenére, másodjára kegyeletsértési pert indított Vitrol ellen. Ezúttal az volt a vád, hogy Rita könyvének több pontján is megbocsáthatatlan tiszteletlenséggel ír Dumbledore-ról, Mordonról és a Főnix Rendje több elhunyt tagjáról, ismét csak feltételezve, hogy közük lehetett a halott igazgató kétes terveihez. A Wizengamot ekkor már beleegyezett a per kezdeményezésébe, bár ahogy Harry gyanította Vitrol pedig biztos volt benne, a mágiaügyi miniszter, Kingsley Shacklebolt keze is benne lehetett, aki egy beszélgetésükkor maga is bevallotta, hogy az arcátlanság netovábbja Vitrol könyve. - Nem értelek téged, Hermione csóválta a fejét Ginny. Ha annyira le akarod kapcsolni Vitrolt, mért nem jelented fel egyszerűen, hogy regisztrálatlan animágus? Azért biztos lecsuknák egy időre - Arról sajnos lekéstünk bosszankodott a lány. Vitrol már bejegyzett animágus. Még a Dumbledore-könyv megjelenése előtt szépen bement a minisztériumba és bejegyeztette magát. Biztos attól félt, hogy bosszúból feljelentjük Nem is tudja mennyire igaza lett volna! Ennek már fél éve, és a per még mindig tartott, s Harry úgy érezte, az égvilágon sehova sem fog vezetni. Körülbelül kéthavonta Hermione berobogott a minisztériumba egy-egy tárgyalásra, ami vagy azért napolódott el, mert Vitrol nem jelent meg, vagy a Varázsbűnüldözési Főosztály igényt tartott a teljes testületre egy volt halálfaló fölötti ítélethozatalban. Ilyenekből rengeteg volt manapság, szinte minden hétre jutott egy, bár ezeket hosszas vizsgálgatás és nyomozgatás előzte meg. Ez nagyban lelassította a Wizengamot munkáját Mr Weasley szerint a minisztérium fennállása óta nem ülésezett ennyit a bíróság, de így legalább nagyobb eséllyel kerülhették el az olyan téves ítéleteket, mint amilyet a bölcs és igazságos testület tizenhét éve Sirius Black esetében is hozott. Hermionénak is be kellett látnia, hogy az ő kis média-magánháborúja, bármennyi érdeklődőt is vonzott, mégiscsak jelentéktelen, például egy tömeggyilkos vérfarkas fölötti ítélkezéshez képest. Sajnos ezzel Rita is tisztában volt, és a Reggeli Prófétának adott egyik interjújában bejelentette, hogy már készülőben van a Kétes Triumvirátus: A híres-hírhedt hármas legintimebb titkai -című könyve, melyhez olyan biztos forrásokból szerzett információkat, mint Harryék néhány volt évfolyamtársa. Harrynek volt egy-két tippje, kiket takarhat a biztos hírforrás Valamivel melegebbre fordult az idő, ahogy a toronyóra elütötte a delet, s Hermione és Ginny számmisztika-vizsgája lassan a végéhez közeledett. A harangkongásra Harry felébredt a csendes merengésből. A bükkfa jótékony árnyéka időközben elfordult fejük fölül, s Harry homloka egészen felforrósodott a napfénytől, mégis furcsán nyugtatólag hatott rá, ahogy belülről nézte vöröslő szemhéját. Ásított egyet és kinyitotta a szemét; egy darabig színes foltok táncoltak előtte a napfény miatt, de látása lassan kitisztult. Felhős volt az égbolt. Harry összeráncolta a homlokát. Mindent összefüggő, szürke felhőtakaró borított be, mely talán későbbre csendes eső ígéretét hordozta. A napnak nyoma sem volt az égen, bágyadt fénye szétterült a szürkeségen. Harry megint ásított, s kicsit oldalt fordította a fejét. A bükkfa kopasz, göcsörtös ága lógott be fölé. Egyetlen levél sem volt rajta. Harry már teljesen ébren volt és eddig csak azért feküdt tovább a puha gyepszőnyegen, mert nem volt miért felkelnie. 20