Fordította: Görög Lívia

TÁVOL TELT TŐLED TAVASZOM Fordította: Görög Lívia PARTVONAL

A mű eredeti címe: Absent in the Spring Minden jog fenntartva! Jelen kiadvány sem részben, sem egészben nem másolható, nem sokszorosítható, sem elektronikus, sem mechanikai eljárással. Bárminemű felhasználása csak a kiadó írásos engedélyével történhet. AGATHA CHRISTIE Copyright 2010 Agatha Christie Limited (a Chorion company). Ali rights reserved. Absent in the Spring was first published in 1944. Második, változatlan utánnyomás Partvonal Könyvkiadó, 2005,2010 Hungarian translation Görög Lívia Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2010 www.partvonal.hu

ELSŐ FEJEZET Joan Scudamore hunyorogva kémlelte a fogadó ebédlőtermének félhomályát. Enyhén rövidlátó volt. Csak nem az lehetetlen mégis, azt hiszem, ő az. Igen, ő Blanche Haggard. Hihetetlen, mintha az égből pottyant volna Itt találkozni egy régi iskolatársnővel, akit már igen, már vagy tizenöt éve nem látott. Joan előbb nagyon megörült felfedezésének. Társaságkedvelő volt, szeretett barátokkal és ismerősökkel összefutni. Magában azt gondolta: szegény, szegény Blanche, szörnyen megváltozott. Évekkel öregebbnek látszik. Évekkel, a szó szoros értelmében. Végtére, nem lehet több, mint mennyi is? Negyvennyolc éves. Ezek után mi sem természetesebb, mint hogy Joan megnézte magát a tükörben, amely az asztala mellett függött a falon. A látványtól mindjárt jobb kedvre derült. Szó, ami szó, gondolta Joan Scudamore, jól tartom magam. A tükörből sudár, középkorú nő nézett vissza rá. Arca feltűnően sima, ránctalan, barna hajában csak itt-ott bújik meg egy-egy ősz hajszál, kék szeme ragyog, száján derűs mosoly. Egyenes szabású, takaros utazókabátot és ingblúzt viselt, jobb kezében egy meglehetősen nagy útineszesszert lóbált. Joan Scudamore Bagdadból tért vissza Londonba, szárazföldi útvonalon. Vonatja tegnap este futott be Kirkukba. Az éjszakát a vasúti fogadóban szándékozott tölteni, s másnap reggel autón akarta folytatni az utat. Kisebbik lánya hirtelen megbetegedett, ezért sietett Joan Bagdadba. Amennyire William, a vőm híján van a gyakorlati érzéknek, gondolta, képzelem, kellő ellenőrzés híján máris micsoda zűrzavar uralkodik a háztartásukban. Most minden rendben megy megint. Kézbe vette a dolgokat. Mindenre és mindenkire volt gondja: a kisbabára, Williamre és persze a lábadozó Barbarára. Olajozottan forognak a kerekek. Istennek hála vetett egy újabb pillantást a tükörbe Joan, mindig is megvolt a magamhoz való eszem. William és Barbara nem győzött eleget hálálkodni. Marasztalni próbálták; ne siessen máris haza, mondták, ő azonban mosolyogva, egy sóhajt titkon elfojtva, nemet intett. Mert elvégre gondolnia kellett Rodneyra is. Szegény, jó öreg Rodneyra, aki Crayminsterben maradt, nyakig munkában, a szolgálók kényére-kedvére bízva. Márpedig tudjuk mondta Joan, mit érnek a cselédek. A te cselédeid, anya ellenkezett Barbara, mindig tökéletesen működtek. Hogyisne, ha egyszer te felügyeltél rájuk! Joan nevetett, de hízelgett neki a megjegyzés. Mert az ember igenis örül az elismerésnek. Joannak olykor úgy rémlett, családja nagyon is természetesnek veszi, hogy

mindig minden olyan simán zajlik le náluk, és nem méltányolja az ő igyekezetét és áldozatkészségét. Nem mintha oka lenne elégedetlenkedni. Tony, Averil és Barbara remek gyerekek, Rodneynak és neki minden oka megvan rá, hogy elégedettek legyenek velük. Tony ma narancsot termeszt Rhodesiában. Averil, aki átmenetileg némi aggodalomra adott okot a szüleinek, ma egy jómódú, kellemes bróker felesége. Barbara férjének pedig kitűnő állása van Irakban, a Munkaügyi Minisztériumban. Mindhárman csinosak, egészségesek és jól neveltek. Igazán szerencsések vagyunk mi ketten, Rodney meg én! gondolta Joan, bár titokban úgy vélte, van ebben némi részük nekik is, mint szülőknek. Végtére is nagyon gondosan nevelték a gyerekeket, alaposan megválogatták a gyereklányokat, nevelőnőket, később a gyerekek iskoláit, és mindennél fontosabbnak tartották a gyerekek egészségét - jólétét. Joan kellemes bizsergést érzett a szíve táján. Mi tagadás, jó érzés, gondolta, ha az ember elmondhatja magáról: kitűnő munkát végzett. Sosem vágytam karrierre vagy más effélére. Beértem azzal, hogy feleség vagyok és anya. Ahhoz mentem feleségül, akit szerettem, és a férjem sokra vitte a szakmájában, amit talán egy kicsit nekem is köszönhet. Az ember lánya olyan sokat tehet pusztán a jótékony befolyásával. Drága Rodney! És a szíve átmelegedett arra a gondolatra, hogy hamarosan újra láthatja a férjét. Ez volt az első eset, hogy ilyen hosszú időre magára hagyta. Istenem, milyen boldog és békés eddig az életük! Békés ez talán túlzás. A családi élet sosem zavartalanul békés. Nyaralások, ragályos betegségek, csőtörések télen. Az élet valójában apró drámák sorozata. És Rodney mindig nagyon keményen dolgozott, talán keményebben, mint az egészsége szempontjából kívánatos lett volna. Oda is lett hat éve. Rodney nem tartja magát olyan jól, mint én, gondolta némi részvéttel Joan. Görnyedten jár, és erősen őszül. És milyen fáradt a tekintete! Hiába, ilyen az élet. És talán most, hogy a gyerekek mind a saját lábukra álltak, az ügyvédi iroda nagyon jól megy, és az új társ pénzt is hoz a házhoz, Rodneynak sem kell már annyira hajtania. Lesz idejük arra, hogy egy kicsit szórakozzanak. Fel kell ugraniok időről időre egy-két hétre Londonba. Rodney golfozhatna is! Miért is nem jutott az előbb eszembe? A golf roppant egészséges szórakozás annak, aki reggeltől estig az irodában robotol. Miután ezt eldöntötte, Mrs. Scudamore megint felpillantott arra a nőre az ebédlő túlsó végében, akit régi iskolatársának nézett. Blanche Haggard! Hogy imádta Blanche Haggardot annak idején az iskolában, St. Anne-ben! Mindannyian bolondultak Blanche-ért! Olyan bátor volt, olyan érdekes és igen, olyan szeretnivaló. Furcsa ezt ma elgondolni, látva ezt az idősödő, sovány, nyugtalan, rendetlen öltözékű nőt! És milyen öregnek látszik! Legalább legalább hatvannak Igaz, gondolta Joan, szerencsétlen élete volt szegénynek. Hirtelen türelmetlenség fogta el. Eh, Blanche olyan féktelenül eltékozolta magát! Huszonegy éves korában lába előtt hevert a világ: szép volt, jó családból való meg minden, mégis, nem ahhoz a szörnyű pasashoz kötötte az életét? Egy állatorvoshoz, igen, csak egy állatorvoshoz. Ráadásul nős is volt, ami még rosszabb. A család kellő eréllyel lépett föl, sürgősen világ körüli útra vitték Blanche-t. De ő elszökött a hajóról, valahol

Algírban vagy Nápolyban, és visszatért az állatorvosához. Aki persze elvesztette a klientúráját, inni kezdett, a felesége pedig nem volt hajlandó elválni tőle. Akkoriban Blanche el is költözött a férfival Crayminsterből. Joan évekig hírét sem hallotta. Egy nap aztán Londonban találkoztak, a Harrods' cipőosztályán, és néhány szót váltottak (Joan diszkréten viselkedett, de Blanche fütyült a diszkrécióra). Kiderült: Blanche férjhez ment egy Holliday nevű férfihoz, aki egy biztosítótársaságnál dolgozik. De hamarosan ki fog lépni, mesélte Blanche, mert könyvet akar írni Warren Hastingsről, és egész idejét az írásnak akarja szentelni, nem csak lefirkantani pár mondatot hivatalból hazatérve. Vagyona van? kérdezte Joan. Egy árva centje sincs felelte nevetve Blanche. Talán nem a legokosabb dolog feladni a munkáját jegyezte meg erre Joan, hacsak nem biztos abban, hogy a könyvének sikere lesz. Van rá szerződése? Uramisten, dehogy vágta rá Blanche, és az igazat megvallva, nem is hiszem, hogy a könyvnek sikere lesz, mert Johnnak ugyan szívügye, de nem valami jól ír. Mire Joan lelkesen arra biztatta Blanche-t, álljon a sarkára, ne engedje, ám ő csodálkozva felelte: De ha egyszer írni szeretne az én szegény drágám. Ez a leghőbb vágya! Olykor kötelessége az embernek a másik fél helyett is gondolkodni így Joan. De Blanche ezen is csak nevetett. Ugyan, hiszen én magam helyett sem szoktam gondolkodni! Ez sajnos nagyon is igaz, gondolta Joan. Egy évvel később még egyszer látta Blanche-t egy vendéglőben, egy fura, csiricsáré ruhába öltözött nővel meg két ordítóan művészkülsejű férfival. Aztán el is feledkezhetett volna végleg Blanche-ról, ha nem kap öt évvel később egy levelet tőle; Blanche ötven fontot kért kölcsön azzal az indoklással, hogy a kisfiát műteni kell. Joan rögtön elküldött neki huszonöt fontot és egy kedves levelet, de mindössze egy levelezőlap érkezett válaszul, ezzel a szöveggel: Derék dolog, Joan, tudtam, hogy nem hagysz cserben. Amit föl lehetett fogni köszönetnek is, bár inkább úgy érezte, ennél az egy kurta mondatnál igazán többet érdemelt volna. És most itt van lám, ebben a közel-keleti vasúti fogadóban, ahol ósdi lámpák lobognak és fröcsögnek az avas birkafaggyú, paraffin- és légyölőszer-bűzben; itt van a régi barátnő, hihetetlenül megöregedve, eldurvulva, megcsúnyulva. Blanche éppen befejezte a vacsoráját, és már indult volna kifelé, amikor meglátta Joant. Döbbenten torpant meg. Szent Kleofás, hiszen ez Joan! Térült-fordult, egy széket húzott oda Joan asztalához, és csevegni kezdtek. Jól tartod magad, drágám mondta Blanche. Harmincévesnek látszol. Hol töltötted az elmúlt éveket? Jégen tartottak? Nem éppen. Crayminsterben voltam. Ott születtél, nevelkedtél, mentél férjhez, és ott temetnek majd el bólogatott Blanche. No és mi rossz van ebben? nevetett Joan. Semmi rázta meg a fejét komoly arccal Blanche. Sőt amondó vagyok, nagyon jó élet. Mi lett a gyerekeiddel? Ugye, vannak gyerekeid?

Három is. Egy fiú, két lány. A fiú Rhodesiában telepedett le. A lányok férjhez mentek. Az egyik Londonban él. Én most éppen a másikat látogattam meg Bagdadban. Wraynek hívják. Barbara Wray. Blanche bólintott. Találkoztam vele. Kedves gyerek. Kicsit korán ment férjhez, ugye? Nem hiszem felelte elutasítóan Joan. Mind nagyon kedveljük Williamet. Barbara házassága boldog. A gyerek jó hatással lehetett Barbarára. Rendszerint így van, a gyerektől megnyugszanak a lányok. Igaz tette hozzá elmélázva Blanche, rám nem volt ilyen jó hatással a gyerekszülés. Pedig igazán szerettem az én két kicsikémet, Lent és Maryt. De aztán az utamba került Johnnie Pelham, és én habozás nélkül elmentem vele, elhagyva a gyerekeimet. Joan szemrehányó pillantást vetett rá. Hogy tehettél ilyet? Ronda dolog volt tőlem, igaz? rándította meg picit a vállát Blanche. Azt persze tudtam, hogy jó helyen hagyom őket. Tom imádta a gyerekeit. Később elvett egy aranyos, házias lányt. Sokkal jobban illik hozzá, mint én. Az a lány aztán gondoskodott róla, hogy Tom jókat egyen, megstoppolta a fehérneműjét és a többi. Drága Tom, ő mindig olyan kedves volt. Sok éven át küldözgette nekem az üdvözlőlapokat karácsonykor és húsvétkor. Ez nagyon kedves volt tőle, ugye? Joan nem felelt. Felháborodott, sokféle gondolat kergette egymást az agyában. És mérhetetlen volt a meghökkenése: hát ez hát ilyen ma Blanche Haggard a St. Anne iskola egykori élnövendéke, a jól nevelt, okos, bátor lány! Egy elhanyagolt asszony, aki láthatóan nem restelli elárulni élete legszégyenteljesebb eseményeit, és hozzá még milyen közönséges hangon! Hisz Blanche Haggard nyerte el az első díjat angolból St. Anne-ben! Blanche visszakanyarodott előbbi témájához. Ki gondolta volna, hogy a kis Barbara a te lányod, Joan! Ez a legjobb példa rá, mekkorát tévedhetnek az emberek. Mindenki meg volt győződve róla: az a kislány annyira rosszul érezte magát otthon, hogy hozzáment az első férfihoz, aki megkérte a kezét, csakhogy hazulról elmeneküljön. Nevetséges! Honnan veszik az emberek az ilyen sületlenségeket? Sejtelmem sincs. Mert egy dologban aztán holtbiztos vagyok: abban, hogy te, Joan, mindig is csodálatos anya voltál. El sem tudlak képzelni ingerültnek vagy pláne gorombának. Ez kedves tőled, Blanche. Azt gondolom, elmondhatom: boldog otthont teremtettem a gyermekeimnek, és mindent megtettem a boldogságukért. A legfontosabb, tudod, hitem szerint az, hogy az ember a gyerekei barátja legyen Persze, persze. Már akinek sikerül. Ó, én azt hiszem, mindenkinek sikerülhet. Nem kell hozzá más, csak emlékezni saját ifjúságunkra, és beleképzelni magunkat a gyerekek helyébe. Joan bájos, komoly arca egy kicsit közelebb hajolt egykori barátnőjéhez. Rodney meg én mindig erre törekedtünk. Rodney? Várjunk csak, ha jól emlékszem, egy ügyvédhez mentél feleségül? Hát persze, hiszen én is az ő ügyvédi irodájához fordultam, amikor Harry válni akart szörnyeteg feleségétől! Gondolom, a férjeddel tárgyaltunk, Rodney Scudamore-ral.

Nagyon-nagyon kedves, megértő és barátságos volt. És te kitartottál mellette ilyen sok éven át? Semmi változatosság? Joan válasza kicsit ridegre sikeredett: Egyikünk sem vágyott változásra. Tökéletesen elégedettek voltunk és vagyunk egymással, Rodney meg én. Ami téged illet, nem csodálom, Joan, te mindig is hal-vérű voltál. De a férjed tekintetében bujkált némi kalandvágy! Ugyan már, Blanche! Joan elpirult bosszúságában. Még hogy Rodney tekintete kalandvágyó! Hirtelen, váratlanul és zavaróan egy gondolat bukkant föl oldalvást Joan agyának horizontján, úgy valahogy, ahogy tegnap az a kígyó villant fel és el az autó előtt, a poros úton: egy hullámzó zöld vonal, eltűnt, mielőtt igazán látta volna az ember. A vonal három szóból állt, a térből tűnt elő, hogy rögtön visszasüllyedjen a feledésbe. A Randolph lány Joannek nem volt ideje megjegyezni, már el is illant az a három szó. Blanche bűnbánóan nevetett. Bocsáss meg, Joan. Menjünk át a másik terembe, és kávézzunk. Tudod, hogy én mindig ilyen közönségesen gondolkodtam. Dehogy, dehogy tiltakozott Joan őszintén, kissé megütközve. Blanche-ról lerítt, hogy: jól mulat magában. De bizony. Hát elfelejtetted? Nem emlékszel rá, hogy szöktem ki az iskolából, hogy a pék fiával találkozzam? Joan kényelmetlenül feszengett. Erről az ügyről csakugyan megfeledkezett. Akkoriban valahogy bátornak és igen romantikusnak tetszett. Holott csakugyan közönséges és kínos kaland volt. Blanche magában nevetgélve helyet foglalt egy hintaszékben, és szólt a pincérnek a kávéért. Szörnyen koraérett kis dög lehettem. Hát igen, ez volt a vesztem egész életemben. Mindig túlságosan szerettem a férfiakat. És mindig a legrohadtabbakat! Igazán furcsa, nem? Az első Harry volt a sorban a velejéig romlott, de csuda jóképű fickó. Aztán Tom jött, aki nem vitte valami sokra, bár a magam módján szerettem őt. Johnnie Pelham hát amíg tartott a dolog, jó volt. Gerald viszont nem sokat ért Közben megérkezett a pincér a kávékkal, Joan nagy megkönnyebbülésére, félbeszakítva a névsorolvasást. Blanche felfigyelt Joan arckifejezésére. Látom, hogy megbotránkoztattalak. Te mindig is prűd voltál egy kicsit, ugye? Remélem, mindig kész voltam felvilágosultan szemlélni a dolgokat! És Joan nem csekély erőfeszítés árán kedvesen Blanche-ra mosolygott. Kicsit zavartan hozzátette még: Csak, tudod, annyira, annyira sajnállak. Engem sajnálsz? kuncogott Blanche. Ez kedves tőled, drágám, de sose pazarold rám a részvétedet. Sokszor mulattam jól életemben. Joan a szeme sarkából önkéntelen, szánakozó pillantást vetett Blanche-ra. Hát nem is sejti, milyen szánalmas? Haja hanyagul szőkített, ruhadarabjai rikítóak és nem is egészen tiszták, az arca nyúzott, egy rossz hírű, csupa ránc, züllött öregasszony! Blanche egyszerre elkomolyodott, majd józan hangon azt mondta:

Igazad van, Joan, a te életed siker. Én meg én jól összekuszáltam a magamét. Én süllyedtem a világ szemében, te emelkedtél. Jobban mondva ott maradtál, ahol voltál: egy St. Anne-növendék, aki méltó házasságot kötött, és mindvégig díszére vált egykori iskolájának. Joan igyekezett nyugalmasabb vizekre, az egyetlen téma felé elterelni a beszélgetést, amelyhez mindkettejüknek köze van: Szép napokat értünk meg a St. Anne-ben, ugye? Tűrhetőeket. Blanche nem látszott nagyon lelkesnek. Olykor nagyon untam az iskolát. Szegényes volt és unalmas. Elkívánkoztam onnan, világot akartam látni. Nos görbült futó mosolyra az ajka, láttam. Elmondhatom: alaposan megtapasztaltam a világot. Joan most szánta rá magát először, hogy megkérdezze: hogyan került Blanche a fogadóba. Hazatérőben vagy Angliába? A holnap reggeli csoporttal indulsz? A szíve kicsit összeszorult, mialatt a kérdést föltette. Nagyon nem szerette volna a hazautat Blanche társaságában megtenni. Egy véletlen, futó találkozás még megjárja, de erős kételyei voltak az iránt, meg tudna-e maradni a barátnő pózában egész Európán át. A régi emlékek hamar elkopnának. Blanche rávigyorgott. Nem, az ellenkező irányba tartok. Bagdadba. A férjemhez. Joant őszintén meglepte a válasz. Honnan vesz Blanche olyan tiszteletre méltó valamit, mint egy férj? Bizony. A férjem mérnök a vasútnál. A neve Donovan. Donovan? csóválta Joan a fejét. Nem hiszem, hogy találkoztunk volna Bagdadban. Mérget vehetsz rá, drágám, hogy nem. Alatta áll a te társadalmi pozíciódnak. Mellesleg iszik, mint a kefekötő. De a szíve tiszta, mint egy gyereké. És lehet, hogy ez téged meglep, de az ő szemében én vagyok a világ közepe. Ennek így is kell lennie felelte Joan készséggel és udvariasan. Derék, jó Joan. Te mindig betartod a játékszabályokat, ugye? Örülhetsz, hogy az ellenkező irányba megyek. Öt nap az én társaságomban: ez még a te keresztényi lelkednek is sok lenne. Ne is próbáld tagadni! Tudom, mivé lettem. Testben-lélekben durva; ez a véleményed rólam. Pedig vannak ennél sokkal rosszabb dolgok is. Joan ezt nagyon is kétségesnek tartotta. Úgy látta: Blanche igen mélyre süllyedt, és ez tragédia a javából. Blanche folytatta: Jó utat kívánok, de nemigen hiszem, hogy az lesz. Ha nem csalódom, hamarosan elered az eső. Ha így lesz, megeshet, hogy napokra elakadsz útközben, egy isten háta mögötti helyen. Remélem, nem. Az felborítaná az összes vasúti helyfoglalásomat. Tudod, a sivatagi utazás ritkán illeszkedik a menetrendhez. Bár ha túljuttok valahogy a vádikon, a többi már simán mehet. A vonaton mindig van elegendő élelem és víz. De nagyon unalmas lehet bezárva lenni valahová, ahol csak egyet tehet az ember: gondolkodhat. Joan mosolygott.

Az szerintem kellemes időtöltés lenne. Tudod, az embernek úgyszólván sosincs ideje egy kicsit lazítani. Sokszor kívántam már: bár lenne egy teljesen szabad hetem! Eddig azt hittem, bármikor csinálhatsz magadnak egy ilyen hetet. Sajnos nem. Nagyon elfoglalt vagyok a magam szerény módján. Én vagyok a Városi Kertegylet titkára. Ezen kívül tagja vagyok a helyi kórház felügyelő-bizottságának. No és ott van még az Intézet meg az idegenvezetés. Emellett elég aktívan politizálok. Mindehhez add hozzá a háztartást, Rodneyt és azt, hogy gyakran járunk vendégségbe és fogadunk látogatókat. Úgy gondolom, jót tesz egy ügyvédnek, ha megfelelő társadalmi háttere van. Ráadásul szeretem a kertemet, és meglehetősen sokat bíbelődöm vele. Jóformán annyi időm sincs reggeltől estig, hogy leüljek és pihenjek egy kicsit, kivéve az ebéd előtti negyedórácskát. No, és olvasnivalóm is akad jócskán, ha nem akarok csúnyán lemaradni. Úgy látszik, csoda jól bírod a strapát jegyezte meg halkan Blanche, Joan sima, ránctalan arcára tekintve. Kimerülni még mindig jobb, mint berozsdásodni! És igaz, ami igaz: az egészségemre igazán nem panaszkodhatom, amiért őszinte hálát érzek. Mégis pompás lenne, ha egy egész napot vagy akár kettőt úgy tölthetnék el, hogy nincs más dolgom, mint gondolkodni. És ugyan miről gondolkodnál? kérdezte Blanche. Joan felnevetett. Nevetése halk volt, de csengő és kellemes. Rengeteg dolog van, amiről gondolkodhat az ember. Blanche elvigyorodott. Például számba veheti a bűneit! Igaz, nagyon is igaz bólogatott Joan udvariasan, de most már mosolytalanul. Blanche Joan arcát figyelte. Ez persze a te esetedben nem tartana sokáig! Majd homlokát ráncolva így folytatta: Kénytelen lennél a bűneidről hamarosan áttérni a jó-cselekedeteidre. No meg a sok áldásra, amelyben életed során részed volt. Hát, nem is tudom. Ez meglehetősen unalmas lenne. Kérdés persze állt meg, pillanatnyi szünetet tartva, hogy ha napokon át nem kellene másról gondolkodnod, csak saját magadról, akkor mire jutnál Joan kétkedve, s titkon kissé mosolyogva hallgatta. Juthat-e másra az ember, mint amit már régóta tud? Blanche elgondolkodva válaszolt: Azt hiszem, juthat Hirtelen beleborzongott: Én nem szeretném kipróbálni! Vannak emberek, akik hajlamosak az elmélkedésre mondta Joan. Ezt képtelen vagyok megérteni. A misztikus nézőpont számomra felfoghatatlan. Az effajta vallásosságnak nyoma sincs bennem. Ezt mindig valamiféle szélsőséges dolognak tartottam, ha érted, hogy gondolom. Csakugyan sokkal egyszerűbb elmondani a legrövidebb imádságot bólintott Blanche. És mert Joan kérdő pillantást vetett rá, még hozzátette: Istenem, könyörülj rajtam, bűnösön. Ebbe jóformán minden belefér. Hát igen, igen, igazad van felelte kissé feszengve Joan. Blanche nevetésben tört ki. Tudod, mi a te bajod, Joan? Az, hogy neked nincsenek bűneid. Ezért nem tudsz imádkozni! Én bezzeg jól el vagyok látva megbánnivalóval. Olykor úgy rémlik, egész életemben csakis olyasmit csináltam, amit nem lett volna szabad. Joan bölcsen hallgatott. Nem tudta, mit mondjon. Blanche könnyedebb hangon folytatta:

Hiába, ez már csak így megy a mi világunkban. Az ember távozik, amikor maradnia kéne, felveszi, amit jobb lenne otthagynia; az egyik pillanatban olyan szép az élet, hogy szinte nem is igaz, a következő percben pedig a nyomorúság és a szenvedés poklába zuhanunk. Amikor jól megy a dolgunk, azt hisszük, ez már örökké így lesz pedig dehogy! S amikor a legmélyebbre jutunk, azt képzeljük, soha többé nem vergődünk a felszínre, nem jutunk levegőhöz. Ilyen az élet, nemde? Ez annyira eltért attól, ahogy Joan az életet elképzelte, illetve amilyennek megismerte, hogy nem tudott és nem is mert felelni rá, mert úgy érezte, amit a szíve szerint válaszolna, azt nem illik kimondani. Blanche hirtelen felállt. Majd lecsukódik a szemed, Joan. Mellesleg az enyém is. És holnap korán kell kelnünk. Örülök, hogy találkoztunk. Kezet fogtak, és egy pillanatig így maradtak. Blanche kapkodva, félszegen és némi nyers gyengédséggel a hangjában egyszer csak azt mondta: Ne aggódj a te Barbarádért. Most már rendben lesz, ez szent meggyőződésem. Billy Wray derék fickó, tudod, és ott a gyerek meg minden. Éppen csak túl fiatal volt, és az itteni élet könnyen a lányok fejébe száll. Joan döbbenten hallgatta. Egy szót sem értett az egészből. Nem tudom, mit akarsz ezzel mondani jegyezte meg éles hangon. Blanche elismerően mérte végig. Nohát! A régi, jó iskola: nyakig gombolkozz! Ne ismerj be soha semmit! Te aztán szikrányit sem változtál, Joan! Apropó, huszonöt fonttal tartozom neked. Ez eddig a szent percig soha nem jutott eszembe! Emiatt ne csinálj magadnak gondot! Sose aggódj! nevetett Blanche. Gondolom, szándékomban állt visszafizetni, de végül is aki kölcsön ad, úgyis tudja, sosem fogja viszontlátni a pénzét. Ezért nem aggasztott nagyon a dolog. Derék dolog volt, Joan! Az a pénz valóságos áldás volt nekünk. A kisfiadat műteni kellett, ugye? Előbb azt mondták a doktorok. Aztán mégsem kellett Lent megoperálni. Úgyhogy a pénz nagy részét elmulattuk, a maradékon pedig egy redőnyös íróasztalt vettünk Tomnak. Joannak hirtelen eszébe jutott az a régi beszélgetés. Megírta valaha Tom a könyvet Warren Hastingsról? kérdezte. Blanche rácsodálkozott. Hogy még erre is emlékszel! Megírta bizony, százhúszezer szóban. Kiadták a könyvet? Ugyan, dehogy! Tom utána új könyvbe kezdett Benjámin Franklinról. Az még rosszabb lett. Furcsa ízlése volt, ugye? Úgy értem, csupa unalmas hőst választott. Ha én életrajzot írnék, az Kleopátráról vagy más ilyen szexis nőről szólna, esetleg Casanováról, abban van pikantéria. De hát nem gondolkodhatunk mind egyformán. Tom később újra állást kapott egy irodában. Rosszabbat, mint a régi helye volt. Én mégis nagyon örülök, hogy egy darabig olyan jól elszórakozott. Nincs annál fontosabb, mint hogy az emberek azt csinálhassák, amihez kedvük van. Nincs igazam? Az leginkább a körülményektől függ mondta Joan. Az embernek annyi mindenre kell figyelnie! Hát te nem azt csináltad, amihez kedved volt? Én? kérdezte meglepetten Joan.

Az ám, te vágta rá Blanche. Feleségül akartál menni Rodney Scudamore-hoz, vagy nem? És gyerekeket akartál. Meg egy kényelmes otthont! És nevetve hozzábiggyesztette: És boldogan élnek a mai napig, ha meg nem haltak, ámen. Joan megkönnyebbülten nevetett. Ne bolondozz! Tudom, burokban születtem. Majd megijedve attól, hogy az utóbbi megjegyzése, különös tekintettel Blanche tönkremenetelére és balsorsára, tapintatlannak tűnhet, sietve hozzátette: Most már muszáj mennem. Jó éjszakát, Blanche! Szívből örülök a találkozásnak. Melegen kezet szorított Blanche-sal (Vajon elvárja-e, hogy csókkal búcsúzzam? Ej, biztos nem), és könnyedén felszaladt a lépcsőn. Szegény Blanche, gondolta vetkőzés közben. Gondosan összehajtogatva egy székre rakta ruhadarabjait, és kikészített egy pár új harisnyát másnap reggelre. Szegény Blanche. Kész tragédia! Belebújt a pizsamájába, és elkezdte a haját fésülni. Szegény Blanche! Szörnyen fest. És hogy eldurvult! Esti teendőivel hamar elkészült. Mégis habozva állt meg az ágy előtt. Az ember persze nem imádkozik minden este. Valójában Joan maga sem tudta, mikor imádkozott utoljára. Templomba is csak hébe-hóba tért be. No de azért hinni hisz az ember! Hirtelen különös vágy fogta el. Kedve támadt letérdepelni a meglehetősen kényelmetlennek látszó ágy mellé (csúf pamuthuzatok, még szerencse, hogy magával hozta az ő jó puha párnáját) és imádkozni, rendesen, úgy, ahogy gyerekkorában. De ez a gondolat megriasztotta és feszélyezte. Gyorsan ágyba bújt, és magára húzta a takarót. Felvette az ágy fejénél lévő asztalkára kikészített könyvet, Lady Catherine Dysart igazán jól megírt emlékezéseit, egy roppant szellemes beszámolót a viktoriánus kor derekáról. De éppen csak belekezdett, amikor rájött, nem tud a könyvre figyelni. Visszarakta hát az asztalkára, és eloltotta a villanyt. Megint az esti ima jutott eszébe. Mit is mondott erről Blanche? Valami felháborítót. Azért nem tudsz imádkozni, mert nincsenek bűneid. Ezt vajon hogy érthette? Joan gyorsan elhadart egy összefüggéstelen szavakból összehordott, sietős imát. Istenem köszönöm Neked szegény Blanche, köszönöm Neked, hogy nem vagyok olyan fogadd szívbéli hálámat annyi áldásért és főleg hogy nem olyan vagyok, mint szegény Blanche szegény Blanche igazán borzasztó. Az ő hibája persze borzasztó valósággal mellbe vágott köszönöm, istenem én más vagyok szegény Blanche. Aztán elaludt.

MÁSODIK FEJEZET Másnap reggel, amikor Joan Scudamore kilépett a fogadóból, esett. A finom, szitáló eső valahogy nem ide illőnek tetszett a világnak ezen a részén. Kiderült: ő az egyetlen nyugatra tartó utas, ami, mondták, ritkán fordul elő, bár az évnek ebben a szakában meglehetősen gyér a forgalom. Előző pénteken egy népes csoport távozott. Joant egy ütött-kopott autó várta. Sofőrje európai volt, a másodpilóta bennszülött. A fogadó gondnoka a hajnali szürkületben a lépcsőn állt, hogy Joan szolgálatára legyen, az arabokkal üvöltözzön, míg teljes megelégedésére el nem rendezték a csomagokat, és hogy szerencsés utat kívánjon a Mademoiselle-nek így szólította minden hölgyvendégét. Mély meghajlással átnyújtotta Joannak egy kis kartondobozban a villásreggelijét. A sofőr kedélyesen odakiáltott: Pápá, Sátán, a holnap esti vagy jövő heti viszontlátásig! Inkább a jövő hetiig. Az autó nekilódult. Végiggurult a város jellegzetesen keleti utcáin, amelyekben groteszkül és váratlanul nyugati stílusú épülettömbök terpeszkedtek. A duda megállás nélkül szólt, majmok ugrottak félre, gyerekek futottak szét a kocsi elől. A nyugati kapun át egy széles, rosszul kövezett útra jutottak, amely elég fontosnak látszott ahhoz, hogy a világ végéig vigyen. De két kilométerrel odébb eltűnt, illetve hepehupás ösvénnyé alakult át. Jó időben hét óra hosszat tart az út Tell Abu Hamidig, a török vasút végállomásáig, ezt tudta Joan. A vonat reggel érkezett Sztambulból, és ugyanaznap este fél kilenckor indul vissza. Tell Abu Hamidban egy kis fogadó is várja az utazókat, ahol étkezni lehet. A keletnek tartó csoporttal a táv felénél kell találkozniuk. Az út egyre rosszabb lett. Az autó nagyokat zöttyent, Joan fel-le huppant az ülésen. A sofőr hátraszólt: reméli, a hölgy jól van. Az út ugyan rázós, de sietniük kell, amennyire csak lehet, ha át akarnak vergődni valahogy a két vádin, amelyen át kell kelniük. Időről időre aggódva kémlelte az eget. Az eső egyre sűrűbben esett, az autó kerekei meg-megcsúsztak, a kocsi ide-oda imbolygott. Joant enyhe rosszullét környékezte. Tizenegy óra tájban érkeztek az első vádihoz. Már jócskán megtelt vízzel, de még valahogy átjutottak rajta, és ámbár egy pillanatig úgy látszott, ott ragadnak a túloldali lejtős parton, végül csak felkapaszkodtak rajta. Két kilométerrel odább azonban beleragadtak egy kátyúba. Joan esőkabátba bújt, kiszállt a kocsiból, elfogyasztotta villásreggelijét, fel-alá sétált, és a két férfit figyelte. Azok keményen dolgoztak, ástak, emelővel hadonásztak, a kerekek alá deszkákat csúsztattak, amelyeket magukkal hoztak. Izzadtak, átkozódtak, a kerekek ádázul forogtak a levegőben. Joannak úgy tűnt, az ügy reménytelen, de a sofőr megnyugtatta: ez nem a legrosszabb hely. Végre váratlanul, idegesítő hirtelenséggel talajt

fogtak a kerekek, és az autó szárazabb talajra szökkent. Valamivel később két, ellenkező irányba haladó autóval találkoztak. Mindhárman megálltak, a sofőrök összedugták a fejüket, megtanácskozták a helyzetet. A másik két kocsiban egy nő utazott kisbabával, egy fiatal francia tiszt, egy öreg örmény és két kereskedőnek látszó angol. Aztán folytatták útjukat. Még kétszer kerültek kátyúba, kétszer kezdődött újra a hosszú, keserves harc a sárral, a kerekek kiásása. A második vádin nehezebben jutottak át, mint az elsőn. Már szürkült, mire odaértek, és a vádiban víz hömpölygött. Megvár vajon a vonat? kérdezte aggódva Joan. Rendszerint ráadnak egy órát a menetidőre. Ennyit megengedhetnek maguknak; fél tíznél tovább nem várhatnak. De az út innentől simább. Másfajta talaj: sivatag. Az átkelés a vádin nagyon kínos volt túlsó partja merő sár, meredek és csúszós. Mire végül száraz talajra vergődtek, már esteledett. Onnantól csakugyan könnyebben haladtak, de negyed tizenegyre érkeztek Tell Abu Hamidba. A sztambuli vonat már elment. Joan annyira kimerült volt és letört, hogy jóformán körül sem nézett. Betámolygott a fogadó ebédlőjébe, ahol kecskelábú asztalok várták, enni nem kért semmit, csak egy csésze teát ivott meg, majd felment a gyéren megvilágított, kietlen vendégszobába, ahol három vaságy sorakozott; éppen csak a legszükségesebb holmikat vette elő, és úgyszólván fejest zuhant az ágyba. Reggelig úgy aludt, mint a bunda. Másnap reggelre kelve újra a régi, hideg, magabiztos Joan volt. Felült az ágyán, és az órájára pillantott: fél tíz. Gyorsan felkelt, felöltözött, és az ebédlőbe vonult. Rögtön ott termett egy hindu, a fején pazar turbánnal. Joan reggelit kért. Aztán az ajtóhoz lépett és kibámult. No, most csakugyan sehol sincs ország legközepén vagyok, gondolta, futó, humoros fintorral. A hazaút kétszer addig fog tartani, mint az ideút, állapította meg magában. Jövet Kairótól repülőgépen tette meg az utat Bagdadba. A szárazföldi utat még nem tapasztalta meg. Londonból Bagdadba hét napot tesz ki az utazás három nap a vonatút Londontól Sztambulig, onnan még két napra van Aleppo; a vasút végállomásán, Tell Abu Hamidban kell éjszakázni, innen további egy napot autózni, egy éjszakát megint fogadóban tölteni, majd autóval Kirkukba jut az utas és onnan vonaton Bagdadba. Esőnek nyoma sem volt. Az ég derült kék, sehol egy felhő, körös-körül aranybarna homok. A fogadónál szögesdróttal elkerített szeméthalom üres konzervdobozokból, meg egy udvarféle, ahol sovány csirkék futkostak fel-alá, hangosan kotkodácsolva. Azokon a konzervdobozokon, amelyekben nemrég még ennivaló volt, rajokban legelésztek a legyek. Egyszerre felemelkedett a földről valami, ami piszkos rongycsomónak látszott. Kiderült: valójában egy arab fiú. Kissé távolabb, újabb szögesdrót kerítés mögött egy lapos épület kuporgott, bizonyára a vasútállomás, és mellette valami, amiről Joan azt gondolta: artézi kút vagy nagy víztartály. A látóhatár peremén, északi irányban dombvonulat elmosódott körvonalai látszottak. Ezenkívül semmi. Se egy jelzőkaró, se egy épület, egy fa vagy bokor, egy emberi lény. Egy állomás, egy sínpár, néhány csirke, ehhez képest aránytalanul sok szögesdrót és semmi egyéb. Alapjában véve nagyon mulatságos, gondolta Joan. Ilyen furcsa helyen ragadni!

A hindu kijött jelenteni: a memszáhib reggelije tálalva van. Joan sarkon fordult és belépett. A keleti fogadók jellegzetes, immár ismerős, kissé gyomorforgató légköre fogadta: félhomály, birkafaggyú-, paraffin- és légyölőszer-szag. Reggelire kávé volt és tej (konzervtej), egy tálban tükörtojás, kis, kerek, kemény pirított kenyerek, dzsem, és nem egészen bizalomgerjesztő külsejű szilvakompót. Joan jó étvággyal evett. Majd újra megjelent a hindu, és megkérdezte: mikor óhajt ebédelni a memszáhib? Még jó darabig nem, felelte Joan. Végül megállapodtak fél kettőben. A vonat, ezt tudta Joan, a hét három napján közlekedik. Hétfőn, szerdán, pénteken. Csütörtök reggel volt, tehát aligha utazhat el holnap este előtt. Megkérdezte a hindutól, így van-e. Így, memszáhib. Tegnap este lekéste a vonatot. Kár, nagy kár. Nagyon rossz út, eső zuhog egész éjjel. Autó nem tud pár napig innen Moszulba menni, sem onnan jönni. Joant hidegen hagyta a moszuli út állapota. De a vonat jönni fog? Ó, igen, vonat jönni holnap reggel. Holnap este menni vissza. Joan bólintott. Mi van azzal az autóval, amely őt idehozta, kérdezte. Kora reggel visszaindult. A sofőr remélte: átjut. Én azt hiszem, nem. Hiszem, sárba ragad két-három napra. Az csakugyan nagyon valószínű, gondolta Joan, de ez sem érdekelte. A hindu további információval szolgált: Az ott állomás, memszáhib. Ezt mindjárt sejtette, felelte Joan. Török állomás. Állomás Törökországban. Török vasút. A drót másik oldalán, látni? Az a drót török határ. Joan tiszteletteljesen megszemlélte, és azt gondolta: milyen furcsa dolog is a határ. A hindu boldogan hozzátette: Ebéd pontosan fél kettőkor és visszament a fogadóba. Percek múlva felcsattant dühös, magas hangja. Valahonnan az épület hátsó részéből jött. Két másik hang csatlakozott hozzá. Magas, izgatott arab szóáradat töltötte be a levegőt. Vajon miért van az, töprengett Joan, hogy mindig hindukra bízzák az efféle fogadók vezetését. Talán jobban ismerik az európai szokásokat? Eh, mellékes. Mivel töltse a délelőttöt? Tovább olvashatja Lady Catherine Dysart szórakoztató emlékezéseit. De leveleket is írhat. Mihelyt a vonat megérkezik Aleppóba, postára adhatja őket. Van egy írótömbje meg egypár borítékja. A fogadó küszöbén megtorpant. Odabent sötétség fogadta és bűz. Talán inkább sétál egyet. Lehozta a szobájából vastag nemezkalapját; nem mintha az évnek ebben a szakában veszélyes lenne a napsütés, de az óvatosság sosem árt. A napszemüvegét is felvette, az írótömböt és a töltőtollat pedig a táskájába süllyesztette. Aztán elindult az állomással ellenkező irányba, nehogy nemzetközi bonyodalmat okozzon a határ illegális átlépésével. Elhaladt a búbánatos szeméthalom mellett. Közben azt gondolta: de furcsa így sétálni hiszen nincs is hová mennie. Ez új és izgalmas gondolat volt! Az ember a domboldalon sétál, a lápon, a patak partján, vagy le az úton mindig meghatározott cél felé tart. A hegyecske túloldalára,

addig a facsoportig, a hangafüves részig, le ezen a lejtőn a tanyáig, az országúton a legközelebbi városig, a patak mentén az öblöcskéig. De itt csak el lehet menni valahonnan valahová nem. El a háztól és kész. Akármerre fordul az ember jobbra, balra, előre, mindenütt ugyanaz a látvány: a látóhatár pereméig nyúló, szürkésbarna sivatag. Kényelmesen lépkedett. A levegő tiszta volt, az idő kellemes, de nem túl meleg. Ha volna nálam hőmérő, gondolta Joan, huszonnégy fokot mutatna. És enyhe, nagyon enyhe szellő fújdogált. Vagy tíz percig haladt egyenesen, hátra sem pillantva. A fogadó, mocskos udvarával együtt, örvendetesen eltávolodott és összement. Innen nézve egész csinosan fest. Mögötte a vasútállomás kis kőhalomnak látszik. Joan elmosolyodott, és továbbhaladt. Milyen üde a levegő! Csupa tisztaság, frissesség. Nyoma sincs áporodottságnak, emberi kipárolgásnak, civilizációnak. Itt csak nap van, ég és homok. Van ebben valami mámorító! Joan mélyeket lélegzett. Jól érezte magát. Igazi kaland! Kellemes megtörése a mindennapok monotóniájának. De jó, hogy lekéstem a vonatot, gondolta. Jót fog tenni huszonnégy órai béke és nyugalom. Elvégre semmi nem teszi nagyon sürgőssé a hazatérésemet. Sztambulból majd táviratot küldök Rodneynak, és megmagyarázom, miért kések. Drága, öreg Rodney! Ugyan mit csinálhat most? Ezen úgysincs mit töprengeni! Biztos a hivatalában van, a saját csinos, első emeleti szobájában, amely a piactérre néz. Rodney akkor költözött át oda, amikor idősebb cégtársa, Witney meghalt. Rodney szereti azt a szobát. Joan jól emlékezett rá, hogy egy szép napon, amikor benézett a férjéhez, ott találta őt az ablak előtt. Kibámult a térre (piacnap volt) egy marhacsordára, amelyet éppen akkor tereltek oda. Csinos ez a kurtaszarvú fajta mondta. (De lehet, hogy nem kurtaszarvút mondott, Joannak nem erős oldala a mezőgazdaság; mindenesetre valami effélét.) Ő meg azt mondta: Azt hiszem, Galbraith árajánlata az új bojlerre túlságosan magas. Megkérdezzem Chamberlaint, ő mennyiért vállalná? Arra is jól emlékezett, milyen lassan fordult meg Rodney; levette a szemüvegét, megdörzsölte a szemét, és ráemelte szórakozott, távolba vesző tekintetét, de mintha nem is látta volna őt. Bojler? kérdezte úgy, mintha az valami roppant bonyolult, távoli, sosem hallott dolog lenne, majd azt mondta (mi tagadás, bután): Úgy hallottam, Hoddesdon el akarja adni a fiatal bikáját. Bizonyára pénzre van szüksége. Igazán szép Rodneytől, hogy ennyire szívén viseli az Alsó Mező tanya gazdájának, az öreg Hoddesdonnak a sorsát, gondolta erre ő. Szegény öreg, mindenki tudja, hogy rosszul áll a szénája. De azért nem ártana, ha Rodney kicsit gyorsabb felfogású lenne, és odafigyelne arra, amit neki mondanak. Elvégre az emberek elvárják egy ügyvédtől, hogy gyors és éles legyen az esze, és rossz benyomást tenne Rodney klienseire, ha rájuk is ilyen bamba pillantást vetne. Tehát azt mondta kicsit türelmetlenül, de kedvesen: Hol jár az eszed, Rodney? Én a központi fűtés bojleréről beszéltem. Hát persze szedte össze magát Rodney, kérj ellenőrzésül még egy ajánlatot, de a költségek állandóan emelkednek, ezt tudomásul kell vennünk. Aztán az íróasztalán

tornyosuló iratokra pillantott, és ő sietve elköszönt: nem akarja Rodneyt föltartani, láthatóan sok a dolga. Rodney mosolygott. Csakugyan sok a dolga, mondta, és máris sok időt elvesztegetett azzal, hogy a hetivásárt bámulta. Ezért szeretem ezt a szobát tette hozzá. Előre örülök a pénteki napoknak. Hallgasd csak őket! Rodney felemelte a kezét, Joan figyelt, és hallott is nagy bőgést, bégetést, inkább kellemetlen és csúf, marhától-birkától eredő hangzavart. De akármilyen furcsa, Rodney szemmel láthatóan gyönyörködött a zajban. Félrehajtott fejjel állt, hallgatózott és mosolygott Akárhogy is, ma nincs piacnap. Rodney az íróasztalánál ül és dolgozik. Ami Joan aggodalmát illeti, hogy tudniillik Rodneyt bambának vélhetik az ügyfelei, az merőben alaptalannak bizonyult. Rodney volt messze a legnépszerűbb tagja az Alderman, Scudamore and Witney ügyvédi irodának. Mindenki szereti őt, és ez egy vidéki ügyvéd esetében már maga is fél győzelem. És ha én nem vagyok, gondolta büszkén Joan, képes lett volna hátat fordítani az ügyvédi pályának. Felidézte magában azt a napot, amikor Rodney beszámolt neki nagybátyja ajánlatáról. Az iroda régimódi, de virágzó családi vállalkozás volt, és mindenki természetesnek tartotta, hogy Rodney is oda lépjen be, miután a diplomát megszerezte. De az, hogy Harry bácsi felajánlotta, egyenjogú társként veszi be, roppant előnyös feltételekkel, nem várt, szerencsés fordulat volt. Joan sietett melegen gratulálni Rodneynak. Meg van lepve és el van ragadtatva, jelentette ki, s csak akkor vette észre, hogy Rodney korántsem osztja a lelkesedését. Képes volt azt mondani: Feltéve, hogy igent mondok. Na de, Rodney! kiáltotta ő csalódottan. Tisztán emlékezett Rodney arcára, amikor felé fordult. Fehér volt, mint a fal, de eltökélt. Addig sejtelme sem volt róla, milyen idegen Rodney. Reszkető kézzel morzsolgatta a fűszálakat. Sötét szemébe különös, esdeklő pillantás költözött. Utálom a hivatali munkát mondta. Utálom. Joan tudta, mit kell felelnie: Tudom, drágám. Eddig szörnyen lélekölő és kemény munkádba került, igazi taposómalom volt, és egy cseppet sem érdekes. No de cégtársnak lenni, az más úgy értem, eztán érdekelni fog az egész dolog. A szerződések, haszonbérletek, egyezségek, birtokügyletek, tekintettel arra, mindazonáltal, amiképpen mindeddig Ilyen vagy hasonló jogi halandzsát darált, a szája nevetett, de a pillantása szomorú volt és könyörgő hozzá könyörgött! No de hisz mindig úgy volt, hogy belépsz a céghez Tudom, tudom. Honnan sejthettem volna előre, hogy ennyire fogom utálni? De úgy értem, mi mást akarsz akkor csinálni? Rodney mohón és gyorsan, szinte hadarva vágta rá: Gazdálkodni akarok. A kisréti tanya eladó lesz. Igaz, le van robbanva, Harley elhanyagolta, de ezért lehet majd olcsón megszerezni, és a földje nagyon jó, tudod

És lázasan folytatta, felvázolta a terveit, olyan szakszerűen, hogy Joan egy kukkot sem értett belőle, mivel ő semmit sem tudott búzáról, árpáról, vetésforgóról, törzskönyvezett fajtákról vagy tejgazdaságokról. Csak annyit felelt rá, riadtan: A kisréti tanya de hiszen az Asheldownon is túl van, mérföldekre mindentől. De jó föld Joan, és a fekvése is jó És újra nekilendült. Joan még sosem látta a férjét ilyen lelkesnek, nem tudta, hogy ennyit képes beszélni és ilyen buzgón. No de, drágám kezdte újra Joan kétségeivel küszködve, ki tudsz hozni annyit belőle, amennyi a megélhetéshez kell? A megélhetéshez valót? Ó, igen, a puszta megélhetéshez valót ki tudom hozni. Így gondoltam én is. Azt mondják, a mezőgazdaság nem jó üzlet. Hát az igaz. Hacsak nincs óriási szerencséd vagy nagyobb tőkéd. Látod, látod azt hiszem, ez nem valami kecsegtető. Már hogyne lenne az, Joan. Ne feledd, van egy kis pénzem. Ezzel meg amit a gazdaság hoz, persze miután valamicskét helyrehoztuk, jól meglehetünk. És gondold csak meg, milyen szép lenne az életünk! Tanyán élni nagyszerű. Nem hiszem, hogy értesz a gazdálkodáshoz. Igenis értek hozzá. Ha nem tudnád, az anyai nagyapámnak csinos birtoka volt Devonshire-ben. Gyerekkoromban ott töltöttük a szünidőt. Soha sehol nem éreztem olyan jól magam, mint ott. Nemhiába mondják, gondolta Joan, hogy a férfiak mind nagy gyerekek Értelek mondta kedvesen, de az élet nem szünidei mulatság. A jövőnkre is gondolnunk kell, Rodney. No és itt van Tom. Tom akkor tizenegy hónapos kisbaba volt. És lehet több gyerekünk is tette hozzá Joan. Rodney kérdő pillantást vetett rá. Joan mosolygott, és igent bólintott. Annál jobb, Joan, lásd be. Gyerekeknek a lehető legjobb hely egy tanya. Egészséges. Friss tojást ehetnek, frissen fejt tejet ihatnak, kedvükre szaladgálhatnak, és megtanulnak az állatokkal bánni. Rodney, drágám, egy csomó más dolgot is figyelembe kell vennünk. Ott van például a taníttatásuk. Jó iskolákba kell járatnunk őket. Ez sokba kerül. Meg a cipő, a ruha, a doktorok. És az is fontos, hogy hozzájuk illő pajtásaik legyenek. Nem gondolhatsz csak magadra, Rodney. Tekintettel kell lenned a gyerekeid érdekére is, ha már világra kényszerítetted őket. Rodney elismételte, konokul, de némileg elbizonytalanodva: A tanyán boldogok lennének. Ez nem ésszerű, Rodney, egy cseppet sem az. Ha viszont a céghez lépsz be, egy-két év múlva évi kétezer fontra is felmehet a jövedelmed. Akár többre is. Harry bácsi ennél többet keres. Látod! Ezt az ajánlatot nem utasíthatod el. Őrültség volna nemet mondani rá. Joan ezt nagyon határozottan jelentette ki. Már látom, erélyesnek kell lennem, és kettőnk helyett okosnak, gondolta. Ha Rodney elvakultságában nem látja, mi a jó neki, ő, Joan kénytelen ráébreszteni. Micsoda ötlet, gazdálkodni! Aranyos, de bolondos és

nevetséges. Rodney olyan, mint egy kisfiú. Joan erősnek, okosnak, anyásan gondoskodónak érezte magát. Ne gondold, Rodney, hogy nem értelek meg, és nem érzek együtt veled! De ez az egész dolog irreális. Rodney itt közbevágott. Nincs reálisabb a gazdálkodásnál, mondta. Igaz, de nem illik bele a képbe. A mienkbe. Itt van ez a jól menő családi cég, ahol szép karrier vár rád, és Harry bácsi hihetetlenül nagylelkű ajánlata Tudom, tudom. Felülmúlja legmerészebb várakozásaimat is. Ezt nem utasíthatod el, Rodney, egyszerűen nem mondhatsz rá nemet! Holtodig bánnád! Örök életedben furdalna miatta a lelkiismereted. Az az átkozott iroda! motyogta Rodney. Rodney, nem is utálod annyira, mint hiszed! De igenis, utálom. Öt éve csinálom, ne feledd. Tudom jól, mit érzek. Majd megszokod. És ezentúl másképp lesz. Cégtársnak lenni, gondolom, egészen más. Meglátod, végül igenis érdekelni fog a munka meg az emberek, akikkel dolgod lesz. Meglásd, Rodney, végül boldog leszel, hogy ezt választottad. Rodney Joanra pillantott. Szomorú volt a pillantása, de szeretet is volt benne meg kétségbeesés, és még valami mi is? Talán a remény utolsó szikrája? Honnan tudod, hogy boldog leszek? És Joan nagy vidáman rávágta: Nem csak gondolom, tudom. Majd meglátod! És magabiztosan rábólintott. Rodney nagyot sóhajtott, majd vállat vont: Hát jó. Legyen úgy, ahogy kívánod. Bizony, gondolta Joan, a kés élén táncoltunk. Rodney szerencséjére, hogy ő nem ingott meg, és nem tűrte el, hogy a férje holmi futó ábrándért odadobja a karrierjét! Ha a nők nem lennének, a férfiak csúnyán összekuszálnák az életüket. De a nőkben van realitásérzék, szilárdság Igenis Rodney szerencséje az, hogy ő állt mellette. A karórájára nézett. Fél tizenegy. Nem tanácsos túlságosan messzire menni már csak azért sem (és elmosolyodott), mert úgysincs hová. Hátrapillantott. Nicsak, a fogadót már alig látni. Úgy belesimul a tájba, hogy szinte észre sem lehet venni. Vigyáznom kell, gondolta kicsit megriadva Joan, nem szabad túl messzire merészkednem, eltévedhetek. Nevetséges ötlet! De nem, talán mégsem olyan nevetséges. Azt a távoli dombvonulatot is alig látni belevész a felhőkbe. A vasútállomás nyomtalanul eltűnt. Joan elégedetten nézett körül. Semmi. És senki. Kecsesen helyet foglalt a homokon. Kinyitotta a táskáját, elővette az írótömböt és a töltőtollat. Írt egy-két levelet. Szórakoztató lesz az élményeit továbbadni. Kinek is írjon? Lionel Westnek? Janet Annersmore-nak? Dorothea-nek? Talán leginkább Janetnek. Lecsavarta a töltőtoll kupakját, és nekikezdett az írásnak. Tolla könnyen, gyorsan futott a papiroson: Drága Janet, soha ki nem találnád, honnan írok neked. A sivatag kellős közepéből. Itt vesztegelek két vonat között csak a hét három napján indul innen vonat. Van itt egy

fogadó egy hindu vezeti, jó pár tyúk, egy-két furcsa kinézetű arab meg én. Nincs kivel beszélni, és nincs mit tennem. El sem mondhatom, mennyire élvezem ezt a helyzetet. A sivatag levegője csodálatos hihetetlenül friss. No és ez a csend, míg meg nem tapasztaltad, el sem képzelheted. Úgy rémlik, mintha évek óta először hallanám a saját gondolataimat. Az embernek rendesen annyi a dolga, hogy örökké rohan és kapkod. Ezen, attól tartok, nem lehet segíteni, pedig ránk férne, hogy olykor-olykor időt szakítsunk a gondolkodásra és a kikapcsolódásra. Mindössze egy fél napja vagyok itt, de máris mérhetetlenül jobban érzem magam. Sehol senki. Nem is sejtettem, mennyire terhemre volt már a sok ember. Semmi nem nyugtatja meg annyira az ember idegeit, mint az a tudat, hogy száz- meg százmérföldes körzetben nincs más, mint homok és napsütés Joan tolla csak úgy száguldott a papíron.

HARMADIK FEJEZET Joan befejezte a levélírást. Az órájára nézett. Negyed egy. Eddig három levelet írt meg. A töltőtollból kifogyott a tinta. És az író tömb lapjai is fogytán voltak. Ez igazán bosszantó. Sok mindenki van még, akinek szívesen írt volna. Bár egy idő után van valami monotónia a levélírásban A nap, a homok, és milyen jó pihenni és gondolkodni. Szent igaz, de az ember végül elunja, hogy ugyanazt újra meg újra elmondja, kicsit másképp minden alkalommal Ásított. Ez a napsütés elálmosítja az embert. Ebéd után lefekszik, és alszik egy jót. Felállt, és lassú léptekkel megindult a fogadó felé. Vajon mit csinálhat most Blanche? Nyilván Bagdadban van a férjével. Az a férj is rémes alak lehet, annak alapján, amit Blanche mondott róla. Szegény Blanche így lezülleni, ez igazán szörnyű. Ha nem kerül útjába az az igazán nagyon jóképű fiatal állatorvos, az a Harry Marston, talán Blanche is talált volna magának egy olyan derék embert, amilyen Rodney. Blanche maga mondta, milyen kedves volt hozzá Rodney. De mondott még valamit Rodneyről. Mit is? Valami olyat, hogy Rodney tekintetében kalandvágy bujkált. Micsoda közönséges megjegyzés és amellett egyáltalán nem igaz. Egyáltalán nem! Rodney soha, de soha Rodney még véletlenül sem Megint az a gondolat suhant át Joan agyán, mint két napja, de most nem tűnt el olyan kígyófürgeséggel. A Randolph lány Igazán nem értem, gondolta Joan felháborodva, és önkéntelenül meggyorsította a lépteit, mintha le akarta volna rázni ezt a kellemetlen gondolatot. Miért jut eszembe folyton a Randolph lány? Rodney igazán nem Úgy értem, nem volt köztük semmi. Semmi, de semmi. Myrna Randolph egyszerűen az a fajta lány volt. Magas, fekete, buja teremtés. Az a lány, aki a legkevésbé sem átallja nyíltan kimutatni, hogy egy férfi megtetszett neki. Az igazat megvallva szégyentelenül futott Rodney után. Folyton azt mondogatta neki: milyen remek ember. Mindig őt hívta teniszezni. Sőt arra is rákapott, hogy társas összejöveteleken szemérmetlenül bámulja Rodneyt. Majd fölfalta a szemével. Rodneynak kicsit hízelgett a dolog, ez természetes. Minden férfi így lett volna vele. Valójában egyenesen nevetséges lett volna, ha Rodneynak nem hízeleg, hogy szemet vet rá egy lány, aki sok évvel fiatalabb nála, és amellett a legcsinosabbak egyike a városban. Hej, ha én nem lettem volna olyan okos és tapintatos, gondolta Joan. Felidézve akkori magatartását, nem tartóztathatta meg magát némi önelégültségtől. Igazán jól viselkedett az adott helyzetben. Nagyon-nagyon jól. És milyen diszkréten A barátnőd vár, Rodney Ne várakoztasd meg Hát persze, Myrna Randolph Ő az, persze, drágám Néha kicsit nevetségesen viselkedik, ugye?