Színek, lepedõk, félelem

M. CSEPÉCZ SZILVIA Színek, lepedõk, félelem Se kezdet, se vég, csak fehér rácsok. Akarsz-e lenni baromfi? Akarsz-e lenni puska, lópatkó, zászló, féreglyukakban bujdokló átok? Se kezdet, se vég, csak rágott massza. Akarsz-e valóban lenni, mondd? (ahogy a költõ kérdez) Vagy elhiszed még, hogy határtalanul borulhatunk az új tavaszba? (Igaz, egyre megy. Te is érzed?) Mint a vastökû agyagszobor, falu-forrásnál hogyha elázik, s nem marad belõle csupán az asszonyi vágy a megváltó önlazulásig, valahogy úgy perzsel vörösre bõrt a törött pohár az üres széken, csak hogy elrejtse a feketét, a madárijesztõvel teljes édent, csak hogy átszûrje az ujjongó hõt, hidegleléssé szorongassa vörösre bõrt, vörösre mosolyt! Egy szikkadt lepedõ mind eltakarja. Híved vagyok a birkanyájban, mondják, és talán el is hiszik az öreg deszkapult elõtt, ahonnan a néhai csapos, hogy szakálla tovább nõjön, ki-kiköpött, s míg a nép szomjas öklét az asztalra tette, fekete fogával eltört egy gyufaszálat, átitatva barna, nikotinos nyállal, és dúdolt és sírt, mert döngött körötte a némaságba csomagolt szennyes, mint egy mosoda hónaljszagú nájlonzsákja. A színe is, meg a fonákja. Szép kék éjjelt, henteskampót ígértem neked, s most azon vagyok, hogy hasonlítsalak, vadabbul üssek, mint máskor, lepedõnk megeredt cseppjei szemhéjig érnek feltámadáskor. Boldog is lehetnél, hogy elvágták a fonalat. Boldog lehetnél selyembõl, gyapotból, szegény. Üvegszínû a holt remény. Már csak a gyerekeké, akik még tudnak aludni, álmodni, mindenütt életet látni. Finom ujjaid mernek majd kanóccal mórikálni?! Nedves zsebkendõ a szemünkre. A fehér újra megtalált. Tapogatjuk a világot, Istent, bezárva tartjuk a halált. A gyerek még macskával alszik, az asszony már szoborral. Mindahányan szûk alagútban, arcukon kõmosollyal. Lehetne persze élni is, lehetne jegyet váltani, de a piktogram nem terjed odáig, hogy még megérje játszani. A holttal, mert hisz az árnyékok rávetõdnek álomra, díszmenetre. Látod te is, hogyan forrnak nemzetek egyetlen versbe? 1

Fejszével, fûrésszel mûvelik villámló, teljes idõnket, nyaralással, átteleléssel zizzen a naptár, részeg rigófüttyöt, alkalmi ölelést kaptál, az utcai gõzök ágyadban keringõznek. A seb kitágul, különös nedû csordogál gondozatlan, s hajadba temetve elázott színek tipródnak, másnapos krumpliszagban. Tikkasztó napok jutnak eszembe, piszkos nyakú felröhögések, együgyû gyöngédség, kókadt szemérem. Ez az én korom. Az én nemzedékem. Ébren nehezebb, az álmok rózsaszínû füstje az agy zugában szaggat. Gonosz foltok az önszerepkönyvben, mámor helyett szögekkel csörgõ hajnal. Hanyatt fekve a kalapácsütések egyszer használatos jegyek. Tojáshéj-kibúvók és hasonlatok. Kiegyenesedni, mondd, hogyan lehet? A vámhivatalok faládáin szélroham söpör végig. Olvasztott kéj, tizedosztályú, de fölserkenünk majd az emberi létig?! Vajon kinek az órája siet, és vajon melyikünké késik? Miért a holnap embere a téma? A miénk miért kényszer? Lemaradtunk egy-két dologról, mindenki lemaradt egyszer-kétszer. Tüzünk hamuvá-füstté hullott szét, s muzikálisan bár makulátlan, a fele mégis pernyeként száll a moccanatlan haladásban. Félek embernek lenni. S félek, hogy meghallották, akik az új emberformát teremtik mostanság. Kigombolt ingem feketedik, már majdnem súlytalan és hibátlan. A testi törvény még tartja magát az imbolygó zuhanásban, s a döbbenet megrészegít, hogy így, halálos görcsben is kellek. Errõl szólnak a Styx partjain sétáló filmek, ezt gajdolja az ember-zuhatag. A szorongó nyüszítést meg se hallják, az évezredes mocskot sokallják. Vagy keveslik és rúgnak, s harcos õseinket idézik tanúnak, hogy feledtessék, magányos lények vagyunk. Hogy szelek csapásában az otthonunk, messzi sík a tompa végtelenben. Én látlak téged. Mondd, te érzel engem? 2 M. Csepécz Szilvia (1965) Érsekújvár/Párkány. Író, költõ, szerkesztõriporter. Mûvei: Történések küszöbén. Versek. Madách, Pozsony, 1989. Az ajtón túl. Gyermekversek. Lilium Aurum, Dunaszerdahely 1994. Kicsi, kisebb, legkisebb. Meseregény. AB-ART, Pozsony 1999. Magház. Versek. Madách-díj; Uo. 2000. Hess-hegy titka és a fapapucsok. Meseregény. Uo. 2002. Egyszerû viselet. Regény. Uo. 2004. 3

Z. NÉMETH ISTVÁN (F)agyhalál Beáll eléd ez a laza-felirat, furcsa izgató pózban még meg is centrifugáz, vétlen -szomjan holmi vértolulást vezérel, labanc izgalom a kusza ideggóc ormán, lelassul a kék-puha pulzus, s pattanásig feszülne, ami latymatagon szép igazán. A szem kinézi magából az erét, döng az ördöngös fülzúgás, barokk kantátát rop a mosolygó hasfal rése, de buja bál ez, pihebíbor zacskót csörget a mozitól felizgult kéz, és zászlaját ma magára csavarrja a szesz veszedelme-tüzelt üres elme. Jégbefõtt Szûrlete sosem volt idõknek, fényképpel telezsúf tortalap, nézed a felizg kék ruhához a b tegek rõt lázat hordanak. Csup hamisított vérselejt, fényesre felhíg gond-savak, meredek hegyold : mégse lejt, csak benned forty egy korty salak. Lovagol lelkeden egy köbgyök, felpróbál néhány kinõtt ruhád, eltömik lefolyód a gyöngyök, recsegve ropja már kapufád, szétmorzs néhány könny-göröngyöt, miközben szégyent pír pofád. 4 5

Ûrdöngölõ Keringek néhány verssel, mint Uránusszal Herschel, szép kis ûr-bahamákon, jég-friss szûrt hab a mákon, mézes mars-szonda álom, körgyûrûk a bokámon, angyalhaj trikolórom, csillagpor a trikómon, Á -ruházi B -keterv kaphatók dám kiflik morc husok aki búj szaddámok aki nem dzsordzsbusok füvek fûszerek führerek pulóver fölé kitûrt erek kaddisok koldusok akció sharon szanaszétszórt fahrenheitek akciós áron hát ker(g)ess meg minket az inter-náthán: K. O. pont kosz és O. K. pont káosz velünk ne @-oskodj rendelj egészet, részlet, szart amíg az ész meg a kész lett tart messze túl ex-mexikón múlna már depresszióm, dob perg, reggeli kóma, ór csörg, gin kelni kõ ma, messze megy vele Láosz, csessze meg Meneláosz. 6 7

ZALABA ZSUZSA Rejtekhely Ott áll a metszõfogak árnyékában ahonnét nincs visszaút Elrejti kincsét a sötétség gyomrában nem lázad többé Szárnyait messzire hajítja számûzi az angyalt Torkából galambok röppennek fel Lehunyt szemmel lépeget Átváltozás A kaméleon legszebb ruhájában lámpásként lépett az utcára Mélyen meghajolt minden jólöltözött járókelõ elõtt kik a sarkon túl megigazították álarcukat 8 A csend szilánkjai Szíve helyén ûr tátong Hulló könny helyett verset ír A kéz, mely simogatta lassan széttépte álmait A férfi aki vigasztalta Zsákutcába érkezett Napot-Holdat zsákba gyûjtött De jaj a csillagoknak Mert felgyújtotta az eget Néha majd álmodik az érintésrõl S ilyenkor sebzett vadként felriad Belenyüszít az éjszakába S a csend szilánkjai hangtalanul hullanak Egy istenverte ember áll a világban Ha lehunyja szemét Egy kislány betakarja majd Angyalok Kantár Csaba emlékére Álltam a fenyõ elõtt Temérdek ajándék között Kezemben csillagszóró S halkan énekeltem...... most ugyanezen a helyen gyerekek játszanak...... máig sem tudom az ajtón keresztül vagy a nyitott ablakon át távozott?... álmomban angyalnak öltözve táncolok a versben jégvirágok hajladoznak...... köztünk a hajnal mert te az álom s én az ébrenlét 9

Szárnyalás Arcul köpte az aggastyánt. A szörnyeteg lelkébõl denevérek szálltak a vállamra. Csipegették a szívemet. Átkeltem a folyón. Otthagytam halálom. Megmártóztam a tûzben. Madaram hajnaltájt az égig emelt. Arcom a múlté. Már csak a vers és a vers. Gyermekeim papírmadarai. Sorok közt szerelem. Az érintés lángoló Jégtakaró. Szívembõl szárnyak Madárasszony miközben szárnyak suhogása a ruhák a tengerbe hullanak ég és föld között mezítelenül madárasszony kering a magasban csõrében ének testében tánc csak a tollak aztán a tollak sem már csak a perzselõ tûz felszökik a tenger hullám és szárny szárny és hullám a mindenség szemvillanásnyira megmutatkozik a test sóízû továbbrepül haja lángoló pipacsmezõ bõre tündöklõ harmat a tenger visszahúzódik selymes és fodros lepel madár illatú A vers Átgázolsz a versen, akár a folyón. Eltaposod, bemocskolod. A verset akár az egyik ember a másikat semmibe veszed. A versen átkelhetsz. Túléli. Lángok közé vetheted. Túléli. Darabokra tépheted. Túléli. Szemétre vetheted. Túléli. Magaddal viheted. Túléli. Eltemetheted. Túléli. Amit a verssel teszel, velem teszed. Mert én a vers vagyok. Tõrténések Ahogy hallgatom Fának dõlve Ölbe hullt kezekkel Suttogó suhogás Most megnyitja mellkasom Szívembõl szárnyak Madaram repítik Feléd Ajtók mögül leselkedõ hófehér takarók Az angyal nyakán szakadt póráz A kulcslyuk a legnagyobb kísértés 10 11

A tenger alatt Egy anya vallomása Temérdek súly a vállamon. Beékelõdtem sziklák és korallok közé. Hajamban kagylók. Szememben véget nem érõ utazás emléke. Ha volt is másképp, összetört. Markomban gyûrû, halak játéka. A mindenség lassan körém nõ. A víz terhét viselem. A világ nem jut el ide, én meg lemondtam róla. Szívemben az utolsó vers. Ars poetica. A parton egy gyermek álldogál. Könnyeivel a tengert mossa. Zalaba Zsuzsa (1970) Költõ, performer. Mûvei: Érintések. Versek, Start könyvek 4., AB-ART, Pozsony 1997; Átkelés. Versek. Ister, Budapest 2001; Hét lakat alatt. Interaktív mesekönyv. In- Press Kiadó, Budapest 2003. Mûfordítások: Számûzetés. Miriam Neiger-Fleischmann versei. Ister, Budapest 2002. Eszternek és Dávidnak Nem néztek vissza többé. Pedig a ház ablakában fény gyúlt, s a kapu ajtaját is olyan otthonosan mozgatta a szél. Arccal a mindenség felé. Gyerekcipõben indultak el. Sárban, mézédes virágzásban, lehullott levelek és hótakaró között. Kövekkel kitömött zsebek. A kötényben szeder, vadalma. Nyársra tûzött hús. Kéz a kézben. Év évet követve. Szemükben a tenger. Ki-kiloccsan. Mögöttük városok és sietõs léptek zaja. A fák mögött barátok. Az idõ porában egyre nagyobb és nagyobb lábnyomok. Lassan cipõt cserélnek. A férfin megfeszül az ing. A nõ gyengéd oltalom. Szembenjövõk mindig akadnak. Követõk is. Szépen, sorjában. Az enyéim szárnyalnak. Ég és föld között. Nevüket porba írják, arcukat beragyogja a nap. Nem tudni, merre járnak. A vállukon meg-megpihennek a madarak. Meghozzák majd a hírt. A föld nem olyan nagy, mint õk. Nincs mitõl félniük. Félek helyettük én, aztán már én sem. A megtett út ráncokban mérhetõ. Az életük, az énekük bearanyozza az elmúlás barázdáit. Amíg élnek, álmokat szõnek. Amíg álmokat szõnek, élnek. És én az árnyékuk maradok. Örökké. 12 13

KOLLÁR ÁRPÁD köz-helyek olykor vasárnap délután a húgyszagú utcavégen megérzem a kirakat illatát: üveg, fal, falatka levegõ, mélyhûtött lebegés a pupilla tompított pulzusa: vízhatlan rétegen is átütõ légszomj. marokra váró kopasz plasztik mellek, hiányt döfködõ hímnõs altagok, szemérmes androgün tekintetek: az üveg frigid csillogása mögött azt hiszem néha megérzem a kirakat illatát; de könnyû az illat a továbbmenõnek, a hit, hogy maradhatok egy percre vagy akár egy szellentésnyi idõre is itt, maradni a maradásért, bambán meredni, mûanyagba forrva, az olcsó anyag öröklétszerû... nem tudom ez hogy jön ide; dogma az ördög fekete nem mélyanilin, neonrózsa sem emlõszagú pasztell a sétálóutcán nyomomba szegõdött rózsaszín balettcipellõkben fekete volt fekete mint a fekete csõdör segge tussal megrajzolva ha szétfolyt idejétmúlt fekete szõrzet sztereotip fekete lélek semmi full extra semmi forradalmi hiába dekonstruáltam háziszappannal mostam meg hipóval a legbióbb szuperaktívval meg kefével a körme alatt is kipiszkáltam hiába: tegnap a WC-n rám nyitott sötét vigyorával: az ördög akkor is fekete, bocsánat. s csak ürülékem foszforeszkált a sötétben szóval csak állni szeretnék, akár szerelmes kosztümös trilógiák végén a nõ, az örök nõstény, terméketlenül, hiábavalóan, a pasi után billegtetni ragadós festéktõl nehezült pilláim, a változatlanság illúziójában, hogy ez már mindig is így megy tovább, hogy a ló mindig meghal és a madarak majd folyton-folyvást kirepülnek... 14 15

az egyetemre menet jól kitaláltam a címét de aztán elfelejtettem ajánlom ezért minden jól kitalált de elfelejtett cím emlékére post k. d., avagy a kisebbségi irodalom bejövetele kisradonovácra szögeket ver a plafonba, fényesre csiszolt acélszögeket, az utca lomha bazaltkockái meg lehet szokni. talán a reggeli tökvakaráson túl valami értelme is van az egésznek. talán rendet rakok. bambán hevernek, szanaszét körülöttem, szilánkok, foltjai a mindennapi, szükséges értelemnek. könyv, billentyûzet, multi-kulti vitamin, papír, papír mindenütt. hogy az ágyból fel, és mielõtt le fogmosás, zuhany, tiszta seggel ugyanis jobb aludni mint. elnézem a tisza felõl libbenõ hajnali párát; odakinn rondán köhögnek a köszvényes utcák és az erkélyrõl látni a fákat, ahogy hajukat mossák a zavaros vízben. valahol itt ömlik be a város szennye a folyóba, benne rutinizálódott végtermékeim: izzadság, ondó, vér, köpet stb. ilyen is van. az emberrel néha ez is megesik. ám orrot is lehet fújni, és szoba-konyha a hûség jutalma. és a WC! istenem, de jó olvasgatni az új faülõkén! lélegzik szinte, akár anyaméh is lehetne. mindenesetre verset se írnék vers (?) (de itt most ne álljunk meg: hajrá fogyjon az út, társak, siessünk!) szóval azt se, példának okáért. nem mondom, jó a lágy tojás zöldhagymával, akad hozzá sör a hûtõben, néha egy jobb filmet is leadnak. a BL döntõ pedig eljön minden évben akár az sós izzadságban tocsogó nyár. talán meg lehet szokni, talán el is felejtem néha, végtére is semmi sincs másként mióta fülembe súgtad azzal az izgató, (mentaszagú [?]) lehelettel: felfal a testem, és még egy jóízût se böföghetek soha többé. 16 közé, a padló repedéseibe tuszkolja az isten árnyékát, azt célozza minden ütésével, a hortyogó isten minden rezdülését követi könyvszagú, szigorú tenyerének íve. kezének sebhelyeitõl nyugtalan ez az elkurvult város. izgága repedések, pergõ idõvakolat, ikonná meredt dögszagú emlékhuzat; kalasnyikov dance-re ropjuk már a kulti béke táncot, koponyánkon ütemre koccannak a szétfröccsent betûk. betûzd, tûzd be, tûzd ki a málló házfalakra: hic fuit deže kostolanji, és tömd szádba a kozmás szólepényt. jöttek azután afféle versturisták, bronzképû kultúrlovagok. naftalingolyó szemükkel mérték, kutatták sosemvolt emlékeinket: kezének sebhelyeitõl nyugtalan ez az elkurvult város mondták, és bekukkantottak a szégyenlõs üregekbe, be a padló kámfor repedéseibe, bele a buta bazaltkockák közé, bele a város tátongó végbelébe, még oda is bedugták izgága, kíváncsi naftalinszemük, s mi illemtudó bennszülöttek büszkén mutogattuk a titkot, amirõl bárki többet tudhatott nálunk. csak néha, különösen lusta és különösen poros délutánokon, mikor álmosan legel a butaság a flaszter kátyúi között, ha árnyék suhan át a délutáni szunyóka felett, mertük elhinni: talán mégis itt járt közöttünk. Kollár Árpád (1980) Szabadka. A Szegedi Tudományegyetem szociológiából végzõs, magyarból harmadéves hallgatója. Szerkesztõje a Gyõr-Szeged-Szabadka tengelyen mûködõ DRÓT irodalmi, képzõmûvészeti és mûvészetelméleti periodikának. Versei a Szõrös Kõben, a szegedi Fosszília folyóiratban és a Drótban; novella- és versfordításai a Fosszíliában jelentek meg. 17

NYILAS ATILLA A Balaton mágiája Hajnalban kelek vagy le se fekszem, a lakótelep fölött vonathangokat hoz a szél, kávé, cigi és újság a pályaudvaron, álmatag várakozás, aztán Aligánál a tó összecserélhetetlen illata, ez a Balaton. Kimegyek busszal a budaörsi benzinkúthoz, vagy a 70-es út aljáról indulok pénz nélkül, tarisznyával a vállamon, köszönés, útirány, félszavak, majd a boldogan hátracsapó szél, ez a Balaton. A part, a sín és az országút hármas nyomvonala, a közelség, a szabadstrand, a móló, a rév, megmaradt nádas, régi villák, bódék, kertmozi, üdülõterület, ez a Balaton. Koncertek: Omega, LGT, Beatrice, Korál, késõbb R-Go, s éjszaka meztelenül fürödni hárman, a csillagokat nézve, és a Tinédzser dalt énekelve a Dinamittól, ez a Balaton. Szerelmek vulkáni tanúhegyei, borok, nyelvemlék és szép öngyilkosoké, vihar, vihederes éjszaka, aranyhíd, északi és déli part misztikus egysége, ez mind-mind, ez a Balaton. Nagyapám legénykorában vadont talált, én betonöblöket, de boldog vagyok, hogy pusztulóban láthattam legalább, és ma is ott zihál kertek mélyén, idõutazásban, Cseh Tamás dalában a régi Balaton. Barátom megjön az úttörõtáborból, furcsa sapkában, furcsa dalokkal, de egyszerre két lányhoz simult az éjjel, mellük érintése ott van tenyerében, mikor kezet fogunk: ez a Balaton. Karcsapások, birkózás, fejelés a vízben, fogvacogás, szárítkozás, átöltözés, leselkedés a nõi öltözõnél, közös ábrándozás, forró beton, ez mind-mind, ez a Balaton. Fõtt kukorica, lángos, sült kolbász, hurka, cseresznyepaprika, kovászos uborka, lacikonyha, lágy kenyér, málnaszörp, vattacukor, fagylalt, ízes, fahéjas és fõleg kakaós palacsinta, sörök végeláthatatlan sora, ez a Balaton. Kidobós, röplabda, foci, pingpongcsaták, tollas, tenisz, csónakázás, szörffel két vízi kapu közt el, vitorláshajó, esõs napokon sakk- és kártyapartik, biciklizés, tábortûz, gitár, ez a Balaton. 18 19

Dosztojevszkijt olvasok a parton és a matekkönyvem vízbe hajítom, majd én esem be ruhástul, kvarcórástul a stégrõl, konyhai munka, szûz lányok jó szaga és Gabi szappané, ez a Balaton. Éjféltájt megérkezni stoppal Akaliba, s a mámoros hangzavarra fülelve megtalálni volt osztálytársaim szesztestvéri közösségét, ez mind-mind, ez a Balaton. Zsoltikát, barátom unokatestvérét, mikor Svédországból idelátogatott, Siófokon leitatjuk rummal és sörrel, s ennek mellékhatásaként ráesem egy kocsira, barátom taxival visz át Zamárdiba: ez a Balaton. Focipályán aludtam két lány között, egy hálózsák alattunk, eggyel takaróztunk, és reggel elsõ pillantásom a harmadikra esett, hogy még aznap szemének bódító füvén naphaja sátrába fogadjon, ez a Balaton. Csók a csónakban, szerelmeskedés szúnyograjban, szexuális forradalom, s jó fél üveg hûvös bor, amit egy bokor alján hajnalban találunk egy másik ricséssel, s megisszuk vagy két tucat hangyával: ez a Balaton. A Balaton az ifjúság, a büntetlenség, a barátság, a szabadság, a szerelem, sokaknak ez, vagy legalább nekem, ahol csak járok, viszem magamban, Balaton a magasban. Felneszelni egy sátorban, itt a reggel, elköszönni egyéjszakás játszótársnõmtõl, kikecmeregni az útra, hamar fölvesznek, s jó húsz perc múlva kiderül, hogy ellenkezõ irányba tartunk: ez a Balaton. Egy dzsintonik és ötnapnyi ébrenlét után miközben stoppal megkerültem a tavat fölállni a presszó teraszán, hallani ahogy nyomomban borulnak a székek, belezavarodni a miatyánkba, ez a Balaton. A Balaton miatt is szakítottam egyszer, csakhogy az idõsb hölgy, aki majd fölvesz, a Ladában Piramis fog szólni, gondoltam, ágyba vihessen azon a napon, ez mind-mind, ez a Balaton. A lány, aki mint megtérõt fogadott, bár több évig nem láttuk egymást, és azelõtt is csak egyszer feküdt le velem, ölébe veszi és simogatja fejem, mint anyám, ez a Balaton. Nyilas Atilla (1965) Budapest. Verseskötetei: Részesülés (Argumentum, Budapest 1997), Holtjáték (AB- ART, Pozsony 2001), De én (Parnasszus, Budapest 2003). 20 21

KARÁCSONYI ZSOLT Lali és a Bálna Most Laliról fûzõdjön a szál itt, elszántról, aki szállna a Mennybe, hogyha a kocsmák és feleség nem kötné jól ide, földi lakókhoz. Bölcs fiu õ, vajdás bajuszát bár rettegi szellem, földi halandó. Rosszcsont kölykét kis Babit ismét hozza közénk: fejlõdjön a lurkó. Persze a Pubban ül vele estig, mert a Lagúna nem javasolt még bátor, erõs, ám méter a gyermek, nyílt szeme fényét meg ne zavarja bicska, ha villan. Jó roma-villon taxiba rakja, s indul a mélybe velünk. Tudja a szentek erényét, époszi emlék nagy bokacsontját ismeri úgy, mint hajdan a néne, istenfélõ férfiu õ, ki zöld üvegekbõl irtja az ellent hosszú lépcsõn míg jön a Bálna! Bálna Lalinknak szeretõje bírja e gábor száz rohamát is, egy tucat órát vágtat a mén és munkaidõ közeledte okán csak (!) nyugszik a nõ és megszelidíti bokros bajszu urának a vágyát. Dúr Lali hogyha reáveti fényét indi szemének: reszket e némber; tömzsi alakját rázza a kéj-félsz látni se bírja ilyennek az ép ész. Bálna kövér, ám karcsu a lelke, míg Lali: éles lángsugarú kard fényét hordván homloka ráncán (nem magas õ, mégis) kimagaslik súlyai közt az idõnek, a vén hím sója benne egész fiatal zubogással olvad fel, s nem bádog az arca, nem mozdítja erõ: csak a lélek... Itt az idõ, hogy szellemi részét most eleresszük: jöjjön a lényeg. Ez már grandé, nagy tüzelés van, és Lali cum trã döngeti máris pincehomály mélyében az asztalt. Régi golán csapatok figyelik, meg városszéli bãjatok, akik most épp mûbõr zsekiken veszekedtek (mely piacon jobb mostan az ára) õt nézik, de a székek ezúttal mégse repülnek. Táncol a Gábor, tömbszeretõjét pörgeti gyorsan; táncol, hogy pof mégse zizegjen Bálnán, túlsúlyos rinya-arcán, tûri barátunk ostoba száját, mert micsináljon. Tudja: e száj még sokszor kaphat az õsi nedûbõl, visszaül és dialógusok újráznak már sörvonalon, sõt: minden idõbõl. Épp egy ilyet fogtam ki a szeszbõl, rám nevetett túl furcsa szövése színes, jól megvarrt szövegeknek, hallottam, hogy kelme susog már, kellemes ének, pont ugyanaz, mint mitõl oly rég lobbana vágya szép Emesének, sõt amitõl csak tisztább Trisztánt zeng meg az ének: oly szerelem volt benn az üvegben, mit csak az õsibb fényszeretõk ha érthetnek, de most sietõs már, szóljon nyelv, mit rejt ma a könyvtár: Érdes nyelvvel lép az idõbe mind, aki hûtlen, mert akinek csak olcsó, részeg tánc az idõtlen, száraz deszkát koptat a bõre bíz annak, míg a titoknak szárnyai gyorsak, messze suhannak Eldalolom hát, még mielõtt te újra felednéd: szép tavaszokban vétlen szállnak véled a fecskék, véres nyárban víg kikelet lesz lenge reményed, téli hidegben csillognak már szent nyeremények. Ám csak a zöld hamutálca darabkák fényétõl csillant meg az allé: asztalaink közt. Csakhogy a székláb nem Lali hátát gyúrta erõsen, kókadozó fejemet se, hiszen most városszéli bajátok az abroszt egymással beszinezni siettek. Gyorsan a vér, s sörök összeborultak, bomlott, életerõs kanok arcán. Törzsvendég csapatok befelé már rég tartó kacaját meg se figyelték, kékruha-boltból nagyszerü vendég jött meg és vele egyszinû párja két pipotyát raktak be azonnal fenn a dubának mélyibe gyorsan, míglen a torkom rosszizü vodkán épp dresszíroztam. És Lali szintúgy, mert ama rozzant asztali bor már köddé bomlott benn a fejekben, Bálna csak ült, arcizma se rezzent. Karácsonyi Zsolt 22 23

SZÛCS ENIKÕ Nem mondja ki a nevét (Részletek a megjelenés elõtt álló kötetbõl) 37. levél 24 Hát leírom, hogy mi van. Nagy szar van. Hétköznap van, még most is, vasárnap délután. Ki akartam menni külföldre, kétszer is, nem sikerült. Miért van az, hogy nekem itt kell megrohadnom. Valami nem enged el. Külsõ okok, belsõ okok, nem jön össze semmi. Borul. Itt ülök a balkonon. Levelet írok, neked. Magunknak. Elnézegetem lábujjam festett körmeit, ezüst bokaláncomat, és úgy döntök, hogy szép vagyok. Identifikálom magam. A református templom szép fehér tetõt kapott, pedig már évek óta nem jár oda senki. Megöntöztem a virágaimat. Az anthuriumom gyönyörû piros virágot hoz. A fejek hatalmasak, még a közepén levõ kuki is piros. Sokáig bírja. Nem kell nagyon öntözni. A tillandziám ki fog dögleni. Vettem egy hûtõt. Olívabogyókat tartok benne. Szoláriumba járok és meghíztam. Öregszem. Próbálom bemagyarázni magamnak, hogy milyen jó is nekem. Jöhetne egy kis esõ. Mentám és citromfüvem szomjazza az esõt, Rebeka van eltemetve alattuk. A kiskutyám. Kutya kéne, vagy egy gyerek. Eper már van a kertben, jövõ héten már borsó is lesz. Már a fõzés sem érdekel. Júniusban harmincéves leszek, és nem akarom. Az szombat lesz, valószínûleg leiszom magam. Felhívtalak egy kocsma vécéjébõl, mert beszélnem kellett veled. A társaságból már csak te hiányoztál, mert elég mélyen benne voltunk a témában. Hajnalig buliztunk. Már dörög az ég. Már nem bulizok olyan gyakran, mint régen. Valami olyan ötlet kezd kialakulni bennem, hogy szeretném visszakapni az emlékeimet. Állati, hogy ennek a mondatnak milyen hullaszaga van. Mert egyre jobban felejtek. És az emlékeim nagy részét terád bíztam. Már fázom itt kint, és lassan esni fog. Sajnálom a kutyát. Béke poraikra. Szia. P. S. Bocs, hogy Temetõ utcát írtam, amikor a képeslapot küldtem. De megkaptad, nem? 38. levél Elképesztõ, hogy NZ mennyire unalmas város. Ez az NZ még stoppos idõszakomból maradt meg. A rendszámtáblákon mindig a járásszékhelyek rövidítései vannak, és ezeket könnyû megjegyezni. Pont fél hatot ütött az óra, a fõtéri templom harangja egyet kondul. Az emberek összevissza futkosnak a fõtéren, ahol Bocskait valószínûleg le sem fejezték. Micsoda figyelmetlenség. Már az utcai lámpák is égnek. Már nem sötétedik olyan hamar. Soha nem tudtam megérteni, hogy ez a város miért olyan beletörõdötten unalmas. Fásult. Merev. A férfit várom. És melankolikus állapotomban rájövök, hogy ez is milyen unalmas. Néha még szoktam stoppolni. Múltkor majdnem megerõszakolt egy bikanyakú állat. Kidumáltam magam. Vagy inkább a 70 km/óra sebesség melletti nyitott ajtó hatott rá. Csak egy cipõt akartam venni. Mennyire szánalmas. Kísért a múlt, tesó? A könyvesboltokban mindig ugyanaz van, már fejbõl tudom, mi hol. Most találtam egy új polcot, eddig nem vettem észre. A város unalma fertõzõ. Ugye, mindenféle fertõzés van? Az unalom is az, és terjed. És mindenki unottan elnéz fölötte. Mi jöhet az után, hogy még az alkohol is unalmas. A könyvesbolti új polc is tele volt szeméttel. Egyedül a szakácskönyvek izgattak fel. Melyek lapozgatása közben egy nõre gondoltam. Csak olyan halványan. A szoláriumos csaj csinálta a körmeit, ott láttam elõször. Nagyon furcsa nõ volt. Hatalmas vörös (mû)hajzuhataggal. Ócska kötött ruhában. Sötétkék volt, és úgy állt rajta, mint macskán a gatya. Megjegyzem, a kutyákon sem állt túl jól a gyerekruha, amit gyermekkoromban szoktam rájuk erõltetni, igen szenvedõ pofát tudtak mellékelni hozzá. A nõn viszont az arca borított ki. Annyira semmitmondó volt, de mégis kirázott tõle a hideg. Rám nézett a vizenyõs szemeivel, mintha mondani akart volna valamit, mintha attól félne, hogy nem sikerül neki még szótárral se. Egyfajta önteltség viharzott át rajta, ahogy végignézett a körmein a mû befejezte után. A tükörbe is belenézett, megigazítván a sörényét. Milyen színpadias. Kriptát képzeltem köré, és szinte hallottam az összeverõdõ csontkezek tapsát. És az állkapcsok széles mosolyra húzódnak, már ahogy a csontvázak vigyorognak. Indulok kifelé a könyvesboltból. Hát nem ott áll? Szerintem csak betévedt. Mert megállt, és nézett azokkal a hullagyalázó szemeivel. Aztán már nem várhattam meg a további mûsort, mert túl egyértelmûen kifelé indultam. Még egyszer láttam õt a városban. Egy taxi felé csámpázott. A harisnya a cipõjére hanyatlott. Csak azt nem értem, hogy miért taxizott a városban, holott csak vásárolt. És innen nem messzire dolgozik egy kuplerájban. Lehet, hogy a kuncsaftjai szeretik a kriptaszexet? Ja, és ugyanaz a sötétkék ruha volt rajta. Most olyan a fõtér, mintha be lenne havazva, bár csak a világítás teszi. Illúzióromboló vagyok, de behavazva se volt jobb. Ez egy ilyen város. Feléd mizujs? LEVELEK A JÖVÕBÕL Álmodd, hogy valóság. Álmodj gyönyört. Álmodj meg engem. A lelkem kín, élvezd. A testem mulandó, teremtsd meg. Most is benned vagyok. Szerelmem vak és neked áldozik. Csókolj, te minden. AZ VAGYOK, AKIT MINDIG IS AKARTÁL. Már az autódban ülök, édesem. Röpke csók, a húzzunk a francba gyorsan határozottsága megejtõen természetes. Még csak fizikailag vagyok jelen. Egymásra kapcsolódó gondolatok, fölötte a hétköznapok fényízû párhuzamos monológjai. Most te mondd, igen, figyelek rád. Csak rád figyelek. Igen, ez egy stoptábla volt, észre sem vettük. Sötétben nem látni az út menti keresztet. Mindig van ott virág. Nyáron ez a legszebb út, 60-nál a gombákat is észre szoktam venni, de az illata a bõröm alá bújik. És most azt képzelem, hogy egyedül vagyok. És nézek ki az ablakon. De te is bõröm alá bújsz a hangokkal. Ezt az utat álmok szegélyezik, hányszor mentünk rajta végig, te is mással, én is másnak. A te tüdõddel lélegzem, ha engeded. Pillanatnyi identitászavar környékez meg: ez most a te tested vagy az enyém? Mint a tenyeredbe toluló vér. Kibomlani látszunk. Ahogy a kádban terjed szét a vér. Fodrokat vet. Akkor még nem láttam a csuklódat. Igen, ez egy élõ test, egy lélegzõ állat. Rám kapcsolódnak a gondolataid. Megint egy ellopott éjszaka az örökkévalóságtól. A megérkezés rítusa. A rágyújtás melegsége. Ölelésed illata. Mibõl táplálkozik? A hús és a vér mulandó eledel neki. Elõjött a sötétbõl és enni akar. Vagy eltakar és elevenen felfal. Adjuk meg neki, itt, a lét küszöbén és a nemlét ajtaja elõtt. Most meglazítom, és árad. Oda és vissza. Szavaktól válik testté, ami kimondhatatlan, hozzád érve történik meg a valóság. Bennem mozdul, feléd indul, ahogy csak te tudod. Vagy nem is tudod. Csak beszélj, az igazmondó sarkából veti ki a kaput. Ruhában is meztelenek vagyunk egymás elõtt. Szeretkezésem vad... 1 írta egyszer valaki. És vane jogom ezt fokozni? Ez történik meg. Szavaktól vált valósággá. A teremtésre emlékeztet. 25

Kivártad, hogy megérintselek. Onnantól kezdve mindketten azt tettük, amit a másik akart. A teremtõ és a megteremtett közti tökéletes összhang. Pedig nem tudhatom, mit akarsz, testvérem. Ha baszni jöttem volna, már rég lezárt akta lennél, elfelejtettelek volna, mint egy múló ösztönt, amitõl tejszínhabos narancsot kívánok savanyú uborkával és sós krumplival. Ahogyan a lelkedet is kívánom, felfalnám, vagy darabokra szaggatnám. A csókoknak is semmitmondóaknak kéne lenniük, vagy olyan dugáselõtti gyorsanlegyünkmártúlrajta nyálcsere. Felajz és korbácsol, belülrõl nyit meg. Hogy még közelebb legyél hozzám. Kibontod a mellem és rátapadsz, mert a szádat kívánja, akarja. A nyakamba csókolsz, teljesen elveszítem magam, mert a véremet adnám, hogy szívd ki az utolsó csöppig. Most már minden sejtem azért sikít, hogy tegyél a magadévá. Az elsõ halál az elsõ behatolás, aztán folyamatosan merülök el, nem élek, nem létezem, csak te vagy, aki betölt, igenis betöltesz avval a naggyal. Ezt akarja bennem az állat. Mert kell, mert belehalok és az eszméletvesztés határán állok. Csak az állat üvölt bennem és élvezek, a legjobb vagy. De mondani sem bírom, mert elér a fekete fény 2. Belereszketünk, és legszívesebben itt állítanánk meg az idõt. Azt a kurvát. Hogy tudod ezt megtenni velem? Ahogy csak egy lelkes állat teszi meg. A lény vagy, az ismeretlen. Te nem létezel, csak kitaláltalak. Otthon vagyok és maszturbálok. Egy fénylény pattan ki a fejembõl, aki ölel és meghág, szerelmes semmiségeket suttog a fülembe. A mindent akarod, a semmit. Én sem létezem. Nincs ember, aki ennyire el tud menni, a szakadék szélére és lihegve viszsza izzadtan. Elolvadva ott mélyen, az már a méhem. És újra. És egész éjjel. Mondd azt, hogy nem igaz. Mondd azt, hogy soha többé. Mondd azt, hogy szeretsz. Hazudj édes virágszirmokat. Nárcizmusom kinövi a bõrömet, én meg szoktam nyalni az ujjam utána. Elképzelem, hogy újra élvezel, bennem, amitõl megint kimegy az agyam, ahogy remegve dõlsz rám és összeszorítom a farkad, ahogy egy kígyó csavarodik rá belülrõl, sikamlós és engedelmes. Áramütéseket mérek rád, ahogy bennem elernyedsz. És a folytatás már fizikai képtelenség. De farkad selyme a végtelenségig felizgat, ahogy a számmal kényeztetem. Ahogy a torkomig nõ és önkívületbe ringat. Ha nem élvezném, soha nem csinálnám. De élvezem minden pillanatát, ahogy kicsókolom az utolsó csöppig. Eltakarsz paplan, eltakarsz álom. Testem forró és hozzád feszül. Elpihen az éjjel, testvérem. Akit nagyon szeretünk, visszatér, még a halálból is. Szemeid megtaláltak, egy állat néz ki félve és csodálkozva rajtuk. Beszélõ szemek, a torkod nem ad ki hangot most. Csak kér. Te tudod, mi kell nekem. Én csak próbálkozom. Nézted és követted a szemeiddel a számítógép kurzorát. Az ölembe ültél és csak néztél könyörögve. Én sírtam, te hozzám bújtál. Megnyaltál. (Rebeka, ne najjá!) Kicsi fekete kutácska. R. I. P. A szemeid megtaláltak. Velem vannak. És úgy látnak, olyannak, mint senki más, ahogy tükrök furcsa éjszakákon mutatnak túl egy lény elképzelhetetlen arcán. A képeket te hoztad. A kapukat te nyitottad meg. Láttalak, ahogy felém jössz. Akit nagyon szeretünk, visszatér. Nem kérdez, csak ad. Nem követel, csak egyszerûen megkapja, amit érdemel. Én egy neked való állat vagyok. Hisz egy vérbõl valók vagyunk, te meg én. Tudtad te ezt az elsõ pillanattól. Szemeidben egy halott állat lelke. (...) A történetet akarod? Melyiket? Melyik énemet hazudjam gyöngéden a füledbe suttogva? Figyelmed belterjes és szakadozó. A mellemig terjed, vagy ha széttett lábbal ülök elõtted? Vagy a szavak csak arra jók, hogy közben a tenyered lassan, elõre kiszámíthatóan végigsimít a combomon, és félreérthetetlen mozdulatot teszel? Az egyik lehetséges jövõ arról szól, hogy kielégülsz. Egy másik arról, hogy végig kell hallgatnod engem. De azt is mondhatom, amit hallani akarsz. Megvan rá a képességem. A következõ lehetséges jövõben mindezek szívmelengetõ összhangja történik meg. Mi történjen, drága testvérem? Mindent adjak föl érted? Már akkor megtettem, mikor kitaláltalak magamnak. A saját belsõ valóságomat. Valóra váltottad, mikor élni próbáltál. Mikor még nem is ismertük egymást. Mikor még nem tudtam, hogy szavaktól mûködik. És megteremtettelek. Talán nem is akarom, hogy hús és vér legyél. Hétköznapi csoda. Ünnepi hívatlan vendég. Te is megteremtettél engem, de lehetek-e egy elképzelt valóság lélegzõ organizmusa. Vagy kikövetelt színházadat játsszam? Nõ legyek, férfi legyek, egy androgün állat? (...) Az a két út Széki lassút táncoló terhes nõ, régi poros házban kendõk és rózsafüzér, kavicsos folyóparton kis faház összedöntve, majd újra felépítve. Vért és vardarabokat szültem, színházban voltam, szülési fájdalmak, hirtelen növõ has. Homokos vízparton napozok, a vízben sok a giliszta, utálkozom rajtuk. Mellettem sziklákon ismeretlen fiúk, hirtelen elúsznak. Egyik lassan tûnik el a koszos vízben, megfullad. A másikat egy nõ kötéllel fojt bele a vízbe, körülötte habzik a véres víz. Még utoljára felemelkedik a vízbõl, az elengedett kötelet megigazítja a nyakán, majd meghal. A hulla apja utána korholja a fiát, hogy még úszni se tud. Tõlem kicsit odébb K. É. napozik, és azt mondja nekem, hogy mindig külön megyek tõlük. Színházban az volt a szerepem, hogy palacsintát süssek. Sok koszos zsíros edény volt ott. Hogy ne lássanak, egy fekete bársony függönyt húztam be. Egyre közeledik a háború. Katonák messzirõl lövik egymást, majd teljesen közel állnak egymással szemben, mereven. Parancsra elkezdik a közelharcot. Hosszú piros lepedõ a földön, rajta sok csecsemõ, meztelen és halott. Vonaton utaztam. Aztán egy nagy szobába kerültem, ahol egy fekete férfival szeretkeztem. Sikoltoztam, egy vörös hajú kislánynak voltam a bátyja, és valamit játszottunk és befogtam a száját. Hirtelen ki kellett üríteni a szobát. Kivinni a szekrényeket. Zuhanyoztam, aztán fürdõlepedõben futkostam. Ian pszichopata volt, és a városban összevagdosta a karjaimat zsilettel. Aztán elvitt a lakására, ahol két tévéje volt. Néztem õket, és tudtam, hogy ha kimegy a fürdõszobába, akkor észreveszi a zsilettpengét, és megint fel akarja vagdosni a kezem. Ezért amíg elment zuhanyozni, kimentem a folyosóra. De nem tudtam hazamenekülni. Láttam az ajtón két kilincset, és nehezen tudtam becsukni. Láttam, hogy õ is kiment. De már jött is föl egy lánnyal. Szaladtam az emeletre, és egyre feljebb. Mindig megnéztem a karom, amely csupa nagy kemény seb volt, mintha beletörték volna a zsilettet. Az tesómat sorozták, kapott egy angol szótárt és egy katonakönyvet. Ott nyírattam meg M. M.-t, hogy normálisan nézzen ki. Másodszor is sorozták a tesóm és megint vele voltam. Híreket hallottunk, hogy Kanadában, Darthmouthban szar a helyzet. Hógolyóztam a tesómmal meg a volt nõjével, a csaj anyja is ott volt. V. I. nálam volt és rakodott, mindenki utálta. A tükörben láttam magam, és hogy pirosra van festve a szám. Egy ember nagy halat tartott a kezében sebes folyóban állva. Egy pultnál álltunk, ahol rendelni kellett, de ment felettünk a zuhany, és vízben kellett rendelnünk. Valaki hozott enni tojást és pirított kenyeret. A két egymástól lévõ nagyszüleim háza össze volt építve. Abban a szobában akartam lakni, ahol fel voltak ravatalozva. Késõbb új szõ- 26 27

nyegeket hoztak, és azt rendezgettük. Férfi színész voltam. A lakásomban ott volt a szeretõm és egy másik nõ, akivel a fürdõszobában kezdtem szeretkezni, fölétérdeltem, de akkor be akart jönni a szeretõm, és én nagy nehezen kulcsra zártam az ajtót. Míg kint voltam, addig mérget tett a vízbe, úgyhogy a másik nõ meghalt, de így is szeretkeztem vele, de akkor már én voltam az a halott nõ. Amint meghaltam, Indiába kerültem egy kis piacra, ahol rúzst akartam venni, pirosat és lilát egy kislánytól, akin nagy szári volt. Anyámtól kérdeztem, hogy hány dollár egy rúpia, mondta, hogy õ átírta a pénzt, és nem tudja. Aztán megvettem a rúzsokat két rúpiáért. Koszos, lassú vonaton utaztam. Öreg emberek voltak rajta. Testvérem született, jött egy férfi, hogy õ az apa, és elküldtük. Gyerekként táncoltunk közönségnek, aztán sapkával pénzért jártunk körbe. Kaptam: pénzt, aranyérmét láncra piros kõvel, mûanyagból is. kutyája utána vetette magát, megjelent a várúr puskával. Buliztunk egy teremben. Valaki meghalt ott. Nagyon unatkoztunk. Havas táj volt mindenütt. Sokan elindultunk és ablakokból ugráltunk ki. Egy magas ablakból nem mertem kiugrani. Beteg voltam és minden erõs szagtól rohamot kaptam. Nagyon rosszul voltam. B. A. azt mondta, hogy esni fog, mert fáj a sebe. Igaz is volt. Esett, sõt zuhogott. De ezt is álmodtam. Jegyzetek 1 Ezt valakinek a versében olvastam, hosszas nyomozás után sem tudom, ki használta ezt a két szót együtt. Ha valaki felismeri, kérem jelentkezzen. 2 Mészáros Ottó: Fekete fény, 1991 a Poemateria kötetben Kertek alatt síeltem, és voltak, akik nem engedtek át a sajátjukon. Otthon a szél kivágta az ablakot a folyosón és nagyon hideg volt. Egy cigánylányt követett az anyja. Én akartam megszöktetni, de sohasem sikerült. Vonattal utaztunk Pesten keresztül. A határon várni kellett. A helyet elkezdték vízzel locsolni. Egy város piacán mászkáltam, és egy kapualjban régi könyvet találtam az 1400-as évekbõl, álmoskönyv volt, háromszög alakú és kék. Próbáltam olvasni, a por -t sikerült kivenni. Szerettem volna megvenni, de 14 005 koronáért árulták, és mondtam, hogy csak 1000-et tudok adni, és más sem fogja megvenni annyiért. Egy várba két rácsos kapun kellett bemenni. A várúr becsukta mögöttünk, és indultunk be, egyszer csak egy nyúl szaladt át, a várúr 28 Szûcs Enikõ (1971) Udvard. Költõ, performer, pedagógus. Mûvei: Angyal. Verseskötet. Posonium elsõkötetes szerzõi díj; AB-ART, Pozsony 2000. 29

STARTVONALSTARTVONALSTARTVONALSTARTVONALSTARTVONALSTART SÓS DÓRA Slicc és lámpabura A fiúk együttes rémülettel látták, hogy a lámpabura (amely persze teljesen véletlenül állta el egy szépen ívelõ focilabda pályáját az osztályteremben) elõször csak meginog, az elsõ fele elválik a plafontól, lehullik egy kis vakolat és egy fél pillanat múlva a másik része is erõtlenül enged a gyenge csavaroknak, s a lámpabura elalélva hull alá, csörömpöléssel landol, szétlapítva egy megbontott, de még nem elfogyasztott kakaós mûanyag poharat. Mindenki odakapta a fejét, ahol a tragédia történt. Az egész osztály megdermedt, csak Margóból szakadt ki az elsõ felháborodott visítás, akinek a padjára, kakaójára és táskájára szenvedett ki a lámpabura: Ti hülye, infantilis barmok! Azt hiszitek, jó poént csináltatok?? Mérgében észre sem vette, hogy bizony az iménti látogatása a Pilvaxban (elsõ emeleti klotyó) nem múlt el nyomtalanul, ugyanis a slicce lent maradt, és a világoszöld feszülõs fölsõjén ráadásnak lecsurgó kakaóval együtt valóban mûvészi hatást keltett. Fújtatott, mint egy bika, és toporzékolt, elfeledkezve arról a tényszerû tényrõl, miszerint õ ízig-vérig nagyvilági dáma. Csakhogy éppen ezt senki nem veszi tekintetbe jelenleg. Ugyanis mindenki röhög a drága Margón, valaki már be is esett a pad alá, összegömbölyödve vonaglik a visszafojtott hahotázástól. Mert igazából nem jó ujjat húzni Margóval. De azért most mindenki jót vidul a jeleneten. Ki gondolta volna, hogy egy lecsúszott sliccû, kakaóban tocsogó, felbõszült világi dáma ekkora élményt nyújt? Csupán egy valaki van egy kissé megrettenve. A nagy lakli, alias Halász. Most aztán jól melléfogott. A teremfocimeccs elején még eszébe villant, hogy akár rossz vége is lehet a dolognak (eddig is õ rúgta le a lámpaburákat), de hogy ennyire beletalál a dolgok közepébe, azt még õ sem gondolta volna. Ezt bizton állítom (mármint, hogy Halász sem gondolta volna, hogy így elszúrja azt a rúgást, egyenesen a hárpia padjához), mert tudni való, hogy Margó egy idõzített bomba. Vele mindenkinek úgy kell bánnia, mint a hímes tojással, mert ha megreped, fuccs mindennek. Margó egy elkényeztetett tyúk, gazdag papával, nulla testvérrel. És szörnyû természettel. Õ csapatvezér, mert más szerepet sohasem viselt, nem is tûrne el. A legprofibb bandavezér sajnos szintén õ, a suliban a nyáját mindenki csak a Kopogós Mûkörmöknek ismeri. A bosszúálláshoz kétségtelenül Margó ért a legjobban, a megalázásban, pletykagyártásban és hisztiben valóban õ az elismert elsõ helyezett. A fél suli ismeri, nem csak a botrányokról, amiket kavar, hanem azért is, mert mindenhol jelen van, hurcolva a hatfõs Kopogós Mûkörmöket magával. És most Halásznak abban a hihetetlen nagy megtiszteltetésben lesz része, hogy ma reggel õ kapja az elsõ igazi lehordást Margónktól, a fekete hajú démontól (mert be kell ismernünk, Margó gyönyörû lány): Hahaha! Ezt jól megcsináltad! Kifizeted, öregem, az utolsó fillérig! Ez igazi selyemblúz, épp tegnap hozatta apám Svájcból, erre jössz te a hülye fejeddel Halász értetlenül kap a fejéhez, és egyre jobban hátrál az acsarkodó liba elõl, és taccsra vágod! Tudod, mindig sejtettem, hogy egy pancser vagy, apukám, de hogy ekkora?! De Halászt sem ejtették a fejére, nem hiába õ a fiúknál a góré az osztályban. Akkor te meg, anyukám, jobb, ha elsunnyogsz vissza a macskakarmaiddal, mert ilyen nyitott sliccel én nem koptatnám a számat túl sokáig! Margó szívrohammal küszködve veszi észre Halász igazát, és nyüszítve kirohan az osztályból. Mindenkibõl egyszerre tör ki a fejvesztett jókedv, és csupán hat lány tipeg csendben kifele az ajtón, egyik-másik kuncogva, valaki felháborodva, hogy megkeressék Margót. Azért azt mindenki elismeri, hogy Halásznak piszok mázlija volt, mert ilyen szerencse nem sok áldozatot ér ebben az életben. Ha kitör a Margó-vulkán, általában senki nem ússza meg ilyen könnyen, és a fekete démon puskája sem szokott visszafele elsülni. És odafenn a Pilvaxban Margó fel-alá rohangál és dünnyög magában (azaz csak õ hiszi, hogy más nincs ott rajta kívül): Ezek a kis gengszterek! Addig hülyülnek a focilabdáikkal, amíg egyszer tényleg el nem szúrják valaki napját. De miért pont az enyémet kellett? Na, majd úgyis megkapják! Ez a Halász már úgyis böki a csõrömet az utóbbi pár hónapban, a szülei is csak nyamvadt prolik, a fiuk sem más Odabenn valaki a WC-fülkében felhördül, aztán a szájára tapasztja a kezét. Maja az, aki immáron négy hónapja boldog és kiegyensúlyozott kapcsolatban él Halásszal. Csodálatos párost alkotnak, mindketten hevesek és okosak. Maja éltanuló, emiatt a lányok nem mind kedvelik, fõleg a butuska Kopogó Mûkörmök. Margó és õ fújnak egymásra, mióta csak tíz évvel ezelõtt összeismertették õket a szülõk egy idióta szülinapi zsúron. Most odabenn csendesen nekidõl a falnak és fülel, miközben az adrenalinszintje egyre nõ, a szívverése gyorsul, az agya mindjárt durran a dühtõl Megérkeznek a Mûkörmök. Lizi, aki mindig dadog, Enikõ, aki alatt csak úgy döng a padló, amikor szalad, Szurcsók, a tömpe orrú, lassú felfogású, de egész jóindulatú lány, Kendler Zsóka, az ütközõpont (ha Margó valami folytán elbukna, titkos terve a hatalomátvétel), Timcsi, az apró, aki küldöncnek és rajongónak a legjobb, és Fürtös, a leggonoszabb mind közül, Margó örök segítõje és alázatos szolgája. Most is õ siet elõször barátnõjéhez, és színpadiasan kifakad: A pimasz mitugrász! Ne félj, megmutatod te majd neki, hogy nem vagy te olyan, aki csak úgy egyszerûen hagy elsikkadni egy ilyen döntõ fontosságú ügyet! Tudom! Nem is félek, Fürtös, én csak szánni tudom ezt a Halászt! Akkora lakli, de az agya üres, mint egy mogyoróhéj és közben Margó úgy tesz, mintha tényleg szánakozna, holott odabenn épp most omlott benne össze a büszkesége, és egyre csak bevillan a jelenet, amikor azt mondta az a lúzer neki, hogy sunynyogjon el, mert Különben igazából õ égett be! Nem te, mert hát nem olyan nagy gáz, hogy lenn felejtetted a slicced! Ha észrevették volna, hogy a sminked is el van kenõdve, biztos jobban kikezdenek, és a cipõfûzõdért is szólhattak volna felelte igazán vigasztalásnak szánt szavakkal, segítõkészen Timcsi. Te lüke! kólintja fejbe Szurcsók Timcsit, és haragosan odalöki a falnak. Kendler Zsóka közbelép, õ az egyedüli higgadt személy itt a Pilvaxban ebben a percben. Na most állsz le, Szurcsók! Ideje lenne elõbb beszélned, aztán ütnöd! Most nem a bokszosképû bátyáiddal vagy, ez a Mûkörmösök bandája, ne hozz ilyen viselkedéssel szégyent ránk! Tudod, alapszabály, hogy nincs közönségesség. Jóvanna! Csak segíteni akartam... dörmögte sértõdötten Szurcsók. Margó már túllépett a dolgon, bár õ is Timcsinek ugrott volna az elõbbi beszólásért. Egyszer még el kell beszélgetnie ezzel a Kendlerrel is, nagyon szeret dirigálni, pedig ahhoz csak neki van joga. De visszatér az alapügyhöz, mégpedig, hogy csúfos csorba esett a hírnevén. Na most, lányok, kupaktanács! Kigondoltam valamit. Halásznak is tetszem, úgy tudom. 30 31

32 Azaz ebben biztos vagyok. Engem mindenki szépnek tart, és igazuk is van. Igen, i-igen! Te va-a-agy a legszebb! helyesel Lizi. Kösz, Lizi. Jó fej vagy És úgy vélem, ha elcsavarom a fejét, és aztán jól kirúgom, akkor legalább elválasztom Majától is, mert az tuti az elsõ jelre kidobja Halászt, és akkor mindkettejük jól megérti, kivel húztak ujjat. Halász belém esik, én meg majd húzom az agyát, ugráltatom kicsit, és ha meguntam, akkor majd szépen elküldöm áldásosabb éghajlatra. Vajon melyik nadrágban mutat jobban a fenekem? Ez már a fülkében lapuló Majának is sok volt. Mint terminátor tépte fel az ajtót, és odatrappolt egészen Margó orráig, mélyen belefúrta a tekintetét Margó meglepett szemébe, és sziszegte, gyilkos indulatokat sejtetve: Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam! Õ az enyém! Szurcsók indult, hogy eltépje onnan Maját, de Margó felnevetett és megállította: Nem eszik a burgert olyan forrón! Te csak cövekelj, Szurcsók, én elintézem ezt a Miss Strébert Apád-anyád bárány, te is az vagy, Maja, ezt mindenki tudja, a pasid pedig éppolyan bárgyú, mint te. Nem tudom, hogy mit képzeltél Paff! A teljes erõbõl végigcsapódó tenyér Majáé volt, a csattanó arcbõr pedig Margóé. A feltörõ ordítás megint Majáé: Te vagy az, aki egy utolsó nyeszlett, romlott görcs! Te anorexiás repedtsarok! Sose gondoltam volna, hogy ennyire mélyre is süllyedhet valaki! Egy ilyen apróságból máris háborút indítasz, egy viccért sárba akarsz tiporni két embert, és még csak meg sem undorodsz magadtól közben Tudod, kit kell itt szánni igazán? És hirtelen elhallgatva sarkon fordult, komótosan kisétált, a Pilvax ajtaját lendületesen becsapva maga mögött. Feljajdult a csengõ, csend telepedett a Pilvaxra, Margó elbizonytalanodva, pofontól égõ arccal, sértett büszkeséggel, és még mindig meglepve rogyott le a kõre. A lányok rátették a kezüket a vállára, biztosítva õt támogatásukról, és kisétáltak. Margó csak magának motyogott, szemét a kakaófoltra szögezve: Vajon kijön ez a blúzomból? Tégy úgy, mintha nem látnád Sokan sereglettek oda az elsõ emelet leghátsó osztályterméhez. Már több tucat kisebbnagyobb gyerek tolongott az ajtóban, és izgatott sóhajtozás, türelmetlen beszélgetés zaja morajlott azon a részen. Mozgolódtak és toporogtak, bizonytalanok voltak, hogy vajon szabad-e nekik itt lenniük, de láthatóan mindegyik tanár el volt foglalva. Így hát egymás sarkát taposták, hogy jobban láthassák, mi zajlik az osztályteremben. Odabenn dermedt csend volt, amit csak a védõnõ sóhajtozása és Janka elhaló nyöszörgése tört meg. A csend körbefonta a padokat, és a bent álldogáló, kezüket tördelõ kisdiákokat, tanárokat. Három alak remegett összehúzódva, kétségbeesetten egymásra pillantva, mögöttük pedig két tanár nézte tehetetlenül, könnyektõl nedves szemmel a földön vergõdõ kislányt. A mentõket várták diákok és tanárok egyaránt, míg a védõnõ igyekezett, hogy eszméletén tartsa Jankát és elállítsa a vérzést. A pici gyermektest görcsösen összehengeredett, foga összezárulva harapta a kínt. Szemeibõl patakzottak a fájdalom gyöngyei, és az alatta gyûlõ vértócsa egyre rémisztõbbé vált osztálytársai számára, akik még csak nyolcadik életévüket taposták. A mentõk ideges szirénája egyre közelebbrõl vijjogott, és aztán éles fékezéssel megállt az autó. Hordággyal együtt pattantak ki a vörösfehér egyenruhás alakok, kis dobozt cipelve. A gyerekek, amint meglátták a folyosón feltûnni a hatalmasnak látszó férfiakat, egyre hangosodó zajjal álltak elbizonytalanodva az ajtóban. De aztán a mentõsök elterelgették õket onnan. El az útból! Nem kellene ide csõdülnie az egész iskolának! Mindenki menjen a termébe! Gyerünk, gyerekek! Engedjetek, na Sietünk. És a zsibongó tömeg engedelmesen szétvált. A mentõsök odabenn odaugrottak a kislányhoz, aki az ájulás szélén volt, és a belépõ alakokat már csak egy fátyolon keresztül látta, hangjukat csak távolról jövõ összefolyó maszszának érezte, és a hozzáérõ kezeket tompa lökdösésnek. Mi történt? kérdezte gondterhelten a bajuszos mentõs. Valahogy rázuhant a szekrény, és ahogy próbált kiszabadulni szegényke, az üvegajtó szilánkjai megvágták. A szekrényt leemeltük róla pár percen belül. Nem tudjuk, hogyan eshetett meg, szünet volt felelt készségesen az osztályfõnök. Itt nem csak ez történhetett. Itt ütések nyomai is vannak. Verekedés lehetett, mert a kislányt bizony rendesen elpüfölték. És már mind a négy mentõs körbefogta az apró testet, a legsürgetõbb kötözések, injekciók után feldobták a hordágyra, és sietve távoztak vele, könnyedén, mintha csak egy súlytalan zsákot cipeltek volna. Janka már nem volt magánál, eszméletlenül feküdt szakadt és véres ruhában a hordágyon, szõkés haja kócosan és csomókban lógott holdvilágsápadt arcára. Gyenge szervezete volt, hát még ilyen történések után Aztán ajtó csapódott, felberregett a motor, és a sziréna ismét üvölteni kezdett, de hangját már elnyomta a gyerekek zsivaja. Most már a tanárok is felocsúdtak, és gyûlölettel néztek a három rémült kisgyerekre. Persze ennél többet nem mutattak érzéseikbõl, nem szokás a gyerekek orrára kötni, hogy mit is gondolnak, mert nekik, ha lehet, meg kell maradniuk kívülállónak. Két fiú, egy lány, mindhárom ugyanazon arckifejezéssel, ugyanazzal a rettegõ szívvel és ugyanazzal a súlyos bûnnel terhelve. Mégis, mit jelentsen ez? kérdezte az osztályfõnök. A három jómadár egymásra pillantott, és az egyetlen lány, aki meglehetõsen testes volt, dadogva megszólalt: Tetszik tudni, mi csak játszottunk. Nem akartuk bántani, meg semmi ilyesmi! 33

Odakintrõl egy vékonyka hang szólalt meg, tulajdonosa nem látszott ki a nagyobb gyerekek gyûrûjébõl. De verekedtek! Én láttam! Igazán? No, akkor fáradj be, Jocó, mondd csak el, mi történt! felelte a másik tanár. S tízóraitól foltos arccal, a reggeli focizástól sáros nadrágban belépkedett Jocó, Janka legkedvesebb osztálytársa. Õ szaladt a tanárokért is, amikor a szekrény eldõlt. Na mondd csak el, mi történt? De ajánlom, hogy mindent elmondj, ne hallgass el semmit. Az a szegény kislány, úgy tudom, már nem elõször keveredett bele verekedésbe. Hát nem is! felelte bátran Jocó, és igyekezett olyan helyesen kiejteni a szavakat, amennyire az hiányzó tejfogakkal csak lehetséges volt az amúgy is pösze kisfiúnak. Sokszor verik meg Jankát, mert õ szegény és gyenge, meg stréber. Néha a dolgait is dobálják, a haját tépik, fõleg a lányok, de a fiúk is szokták piszkálni, rondákat mondanak neki. Janka néha sír és kéri õket, hogy hagyják abba, de a lányok nem szeretik õt. Aha. Így van ez, Klára? tette fel a kérdést nagyon szigorúan a zord hangú osztályfõnök. Tudta, ez az ügy nem véletlen baleset, legalábbis nem csak az. Nem, kérem, ez így nem igaz! Janka kezdte, õ provokált minket! És hazudozott is mindenfélét! Igen! Mi nem bántottuk volna! Õ kezdte az egészet! Õ a hibás! próbálkozott a további ködösítéssel Marci, a három bûnös közül az egyik. Nos, rendben nincs itt az ideje, hogy eldöntsük és kivizsgáljuk, ki mond igazat. Maradjatok itt, pár perc múlva visszajövünk. Várjatok! Azzal a két tanár meg a csendes védõnõ kisétált a terembõl, hátuk mögött becsapódott az ajtó, és a gyerekzaj egyre távolabbról hallatszott. A bûnösök és az áruló így hát egyedül maradtak a tett színhelyén. Egybõl rátámadtak a tehetetlen Jocóra. Te kis pisis! Mégis miért kellett beköpnöd minket? Azt hiszed, megúszod? Ne is reméld! De neked meg miért kellett nekilökni õt a szekrénynek, Klári? Ha te meg Marci nem kezditek el lökdösni, nem lennénk most ekkora zûrben! támadt rá a harmadik apróság, a fülbevalós, lófarkas Endre két bûntársára. Aha! Megszólalt az erény lovagja nahát! Mégis, ki rugdosta õt Jenciék padjánál? És ki húzott be Jankának elõször? Azt hiszem, nem mi, te kis nyálas! És az indulatokat majdnem tettek követték, a vita egyre jobban elharapódzott. Jocó igyekezett minél hátrébb húzódni, nehogy õ kapja az elsõ fülest, amikor a kongó folyosón felhangzottak az elsõ súlyos léptek. Aztán mögöttük könnyedebb, de mégis vészjósló cipõtalpak ütõdése hallatszott. Elnémultak mindannyian, és egyszerre hûlt meg bennük a vér, amikor meglátták osztályfõnökük mögött az igazgató dühös arcát, ökölbe szorított kezét és vészjósló pillantását. Nagy bajban vagytok mindannyian! s már el is foglalta az alacsony és mégis félelmetes igazgató a tanári széket, az osztályfõnök, Somorjai pedig mellette álldogált, láthatóan kelletlenül és sértetten, hiszen az igazgató mégiscsak az õ székét foglalta el. Hallani akarom a történteket. Szóról szóra. Mondd csak, Pusztai Endre, hogy is volt? A kisgyerek sóhajtott, és legszívesebben elrohant volna, messze, messze az iskolától, vissza sem nézve, csakhogy ezt a szigorú pillantást ne lássa. De nem tehette. Mondania kellett valamit, ám nem volt elég bátorsága vallani, igaz, tagadni sem. De tudta, nem mondhatja el az igazat. Amíg lehet, titkolni kell az egész veszekedést. Nem emlékszem igazán rá. Azt hiszem, úgy történt, hogy a Janka mindenfélét összehazudott a családjáról, az anyukájáról, meg minden. Azt mondta, hogy neki igenis van anyukája, csak sokat dolgozik, és nincs rá ideje, hogy õt nevelje. Pedig mi tudjuk, hogy nincs is neki. És mikor mi nem hittük el neki, elkezdett lökdösõdni. Mi meg csak védekeztünk. És a szekrény hogy esett rá? Akár az inkvizíció, olyan ez az egész, gondolta magában keserûen Somorjai. Tudta, hogy a gyerekek sokszor igazságtalanok és lobbanékonyak, de hogy ennyi agresszió és indokolatlan kegyetlenkedés legyen bennük, azt álmában sem hitte volna. Az pedig úgy zuhant a Jankára, hogy amikor a Marcit huzigálta a Janka, akkor a Marci rántott egyet a karján, hogy elengedje õt a lány, és ettõl õ megtántorodott és nekizuhant a szekrénynek. Értem Az igazgató tétovázott. Tudta, hogy Janka árvaházban lakik, mert az anyja születése után hamar otthagyta, de azt is tudta, hogy néha meglátogatja õt az az átkozott nõszemély. Sötét alakokkal lófrál, soha nem bír fizetni, és ha baj van, köd elõtte, köd utána, hónapokra felszívódik. És hallotta az osztályban a Janka ellen irányuló kis balhékat is, de nem sejtette, hogy a kislányt, aki sokkal visszahúzódóbb és szótlanabb, mint társai, ilyen keményen bántalmazzák. Az is felmerült benne, mi van, ha Janka tényleg szokott veszekedéseket kezdeményezni? Hiszen az árváknál nem ritka, hogy ingerlékenyek. Ki tudja, milyen indulatok vannak ebben vékony, alulfejlett kislányban, aki a nagy iskolatáskát éppen csak vonszolja, és görnyedve cipeli az árvaházig? Azt hiszem, semmilyenek, vonta le a következtetést az igazgató. Hát te, Kalmár Józsika? Te mit tudsz? Hogy láttad? Jocó, aki eddig lábait lógázva, körmeit rágicsálva hallgatta a kikérdezést, nevét hallva összerezzent, két számmal nagyobb cipõje le is esett lábáról. Gyorsan felkapta, és darálta is teljes õszinteséggel, amit látott. Hát az úgy volt, hogy Janka éppen a tízóraiját csomagolta egy szalvétába, mert ugye sohasem lehet tudni, hogy kap e majd vacsorát az árvaházban. És akkor a Klári odasettenkedett, és felkapta Janka tolltartóját, és azt mondta: Jé, de egy piszkos, szakadt, ócska tolltartód van! Talán nem vesz neked az árvaház újat? A kukából kotortad ezt is, fogadok!, mire nagy nevetés támadt, és Janka azt mondta, hogy ezt az anyukája vette neki két évvel ezelõtt, de persze senki nem hitt neki. Kérte õket, hogy adják vissza, és erre megdobták a tolltartóval. Endre mondta, hogy: Úgy kell neked, te tetves! Janka erre rálépett a lábára, és Endre pedig ellökte, rugdosni kezdte. Nagyon fájhatott neki, mert sírt. Nem mertem neki segíteni, mert akkor engem is megvernek. Klári beleütött az arcába, és vérezni kezdett a Janka orra, aztán tovább ütötték, õk hárman, amikor egyszer csak egy rúgástól Janka elesett, neki a szekrénynek, ami rádõlt. A többi már egyértelmû. Csak egyet nem tudok Meggyógyul? tette hozzá reménykedve, elfáradva a sok beszédben. A tanár és az igazgató sokkolva meredtek a három gaztevõre, a kegyetlen mészárosokra. Alig bírták elhinni, hogy mindezt a szörnyûséget három másodikos követte el, ráadásul egy ilyen kiszolgáltatott, szerencsétlen kislánnyal. Vérzett a szívük, ha visszagondoltak a kislányra, annak fájdalmas arckifejezésére, és elképzelték, micsoda igazságtalanságokat, provokációt kellett neki kiállnia nap mint nap ezektõl a szadista osztálytársaktól. Igen, azt hiszem, meggyógyul, de nem tudjuk, hogy milyen következményekkel jár majd ez az egész. Talán maradandó sérüléseket szenved, talán még rosszabb. Nagy volt az a szekrény, és a többi a többi arról hallani sem akarok felelte az igazgató nagyon halkan, nagyon kifejezõen. Tudjátok meg, hogy még ma este felkeressük a szüleiteket, és eldöntjük, mi legyen veletek. Ne számítsatok túl sok kegyelemre. Ti sem adtatok a Jankának. Undorával küszködve felállt, egy köszönömöt vetett hátra Jocónak, és fensõbbséges járással távozott. Somorjai nem szólt. Talán annyi mondanivalója lett volna, hogy elképzelhetetlenül nagyot csalódott, és a beléjük vetett hite most már csak megvetés. De nem mondta ki, nem tudta, hogy ért-e volna valamit. Így hát kézen fogta Jocót, és õ is távozott, hátrahagyva az állott levegõjû tanteremben a dermedt, elképedt, lesújtott gyerekeket. Sós Dóra (1989) Szekszárd. A Garay János Gimnázium 9. D osztályos diákja. 34 35

JAKUBECZ LÁSZLÓ Vontatottan vonatos fütty az éj csendjébe horkant bele szégyenkezve ablakra csöppenõ tekintetnyi könnycseppje s van akin tápész-újság betû-pupillái pihennek s kire néz régen nem gyermek s régen nevetett sárgás-sajtos boldogságot habzsolva s eltûntek orráról a habfelhõk és egyre múlnak a másodpercek... ijesztõ ez a ketyegés ahogy figyeled hogyan lankad egyre inkább figyelmed... Üvöltés lemállani a vakolattal pottyanni együtt a poros útra aztán rohanni végre meg sem állni és a busszal amire várnak megjönni leváltani királyokat, politikust mozdonyvezetõt felfújni szemétládányi luftballont s késsel szúrni át hadd folyjon a vérem a tengerig míg el nem ér ott meginni mindent horizontot napot csillagot magamba szívni mindent és már csak csapdosni írógépemet a földhöz vagdosni s csak toporzékolni csak to-por-zé-kol-ni Készülõdõ Cicás kecsességbe sárgult a lanyha tél védi hidegét: a fagy így is épp elég... mutogat megsárgult fényképeket keserûn édes-kósza hóra várnak szánkókon ülõ gyermekek! Akkor az ösvényen egy vén apó széttárja karját hallom a rozsdás pléh vinnyogását a pincébõl ahová lehurcoltunk apámmal két zsák krumplit télre emlékszik még valaki ránk? Kérdeném... kedves vagy, hogy bólogatni akarsz habár tehetetlenül sziszeg gyáva mérged míg bévülrõl fogaskerék-férgek nyálzanak végtelenül véges bevégezhetetlen lassúsággal. Fakó képzelet-kocsonyás fagylángok az ablakon betonház-sálamba bújok vacogó olajos paprikát kóstolgatok szürke és pöttyös a mindenség... bágyadt emlékekben néhai gyermekek hógolyóznak. A fa, a szellõ, felhõ s az ég és a játék eltemet vedd kérlek! fel átlátszó selyemlepledet ringó hó-melled támaszd a sziszegõ-koszhoz másszunk fel a csúszós jéghegyen s puha szalvétával nyugtassuk meg a bömbölõ eget... Jakubecz László (1981) Galánta. A pozsonyi Színmûvészeti Fõiskola végzõs növendéke. Szerepelt az ArtFALatok antológiában (Plectrum, Losonc 2001). 36 37