FIALA JÁNOS KUSS! NEMZETI [ ] NYALÓKA

FIALA JÁNOS KUSS! NEMZETI [ ] NYALÓKA MEGJELENÉS ÉVE: 2011

Oá! Én vagyok. Sírok és kiabálok. Fáj valamim? Mondani vagy kérdezni akarok? Senki sem tudja. Anyám cumit dug a számba. Elhallgatok. Apám fellélegzik. Nem bírja a lármát. Amíg ő élvezi a csöndet, én az idegen tárggyal küzdök. Nincsenek fogaim, csak a nyelvemmel tudom böködni. Végre kiesik. Újból üvöltök. Negyven évvel később... a Magyar Televízió délutáni programjának vagyok a műsorvezetője. Az Élesben közönség előtt zajlik, szakértők közreműködésével. A Magyarország európai uniós csatlakozásának előnyeiről és hátrányairól szóló adás előtt fontosnak tartja megemlíteni a főszerkesztőm, hogy szakszerű, nem részrehajló magatartást vár el tőlem. Figyelmeztet, hogy a téma érzékenysége ugyan megkívánja a nézők bevonását, de az üres tekintetű statisztériára csak végszükség esetén támaszkodhatom. Igyekezetem dacára vagy éppen emiatt? parázs, már-már indulatos vita alakul ki. Egyre hosszabban időzik nálam a meghívottak mikrofonja. A határán vagyok, hogy azt kurjantsam: KUSS!, végül azonban megelégszem az emelt hanggal. Elkerülöm a botrányt. Büszke vagyok határozott fellépésemre, amivel mederben tartottam a műsort. Nem értem, miért hívat magához a főosztályvezetőm. Megvárja, hogy becsukjam magam mögött az ajtót, csak utána ripakodik rám: Elment az eszed?! Miért? Mert magadon kívül nem hagytál mást szóhoz jutni. Ez nem igaz. Csak a szélsőséges megnyilvánulásokat igyekeztem elkerülni. A vezérlőben nem ezt tapasztaltam. Lehetetlen. Kizárt, hogy ennyivel hangosabb lettem volna a többieknél. Nem erről van szó. Nálad maradt a mikrofonjuk. Nem adtad oda. Tátogó halakkal üvöltözött egy öltönyös, dühöngő őrült. Tíz évvel később... Magyarország az alkotmányozás lázában ég. Rádióműsorom hallgatóihoz hasonlóan én sem értem, ki és mi alapján válogatta össze a Nemzeti Konzultáció kérdéseit. A miniszterelnök-helyettes tagadja, hogy köze lenne hozzájuk. Amikor a költségekről, a módszer hatékonyságáról és arról kérdezem, hogy hány levelet fognak visszaküldeni az emberek, nevetve mondja: a kedvüket valószínűleg jelentősen fokozta volna, ha a kérdőívekhez egy nemzeti konzultációs nyalókát mellékelnek.

Három hónappal később... alcímet adok készülő regényemnek. A kiadóm húzza a száját a nemzeti nyalóka hallatán. Kíváncsi vagyok a névadó véleményére. Ő sem túl lelkes. Azt mondja: akkor térjünk vissza rá, amikor aktuális lesz. Kivételesen letesztelem az ötletet a hallgatóimon. Ők is aggódnak. Hogy így meg úgy, meg azért... mint akik sosem voltak lázadó fiatalok. Csalódott vagyok. A biztonság kedvéért kikerestetem a hangmérnökömmel az eredeti szöveget az archívumból. Meglepetésemre abban nemzeti konzultációs nyalóka szerepel. A nemzeti [...] nyalóka joga tehát az enyém. Akkor marad.

A ponty Nem mondott semmit. Csak cuppantott, és letette a kagylót. Pontynak neveztem el. Egy kis kereskedelmi kóceráj müezzinje voltam, akinek hetei voltak hátra, aztán vennem kellett a vándorbotomat. Ideges voltam, mert nem tudtam, mit hoz a holnap, amikor az alábbi SMS-t kaptam: Végtelen hála annak, aki megvásárolta a rádiódat, és ezért nem kell többé veled ébrednem. Kivételesen beolvastam a szöveget. Rögtön utána tárcsáztam a számot. Hagyj békén! majd cuppantott, és lerakta. Végre! Megvan! Ő lesz a ponty! kiáltottam boldogan. Újratárcsáztam, de nem vette fel. A Gyáva alak kijelentésemet azonban nem bírta szó nélkül hagyni, és egy Ne provokálj, mert megbánod! szövegű üzenettel reagált, amit szintén adásban ismertettem, ahogy az összes többi reakcióját. Nem zavarlak? fordult hozzám Roland, huszonéves hangmérnököm, miután kikapcsoltam a mikrofont. Nem. Utánanézett a haladnak a barátnőm. Érdekel, hogy mire jutott? Persze. A számon egy budai ügyvédi munkaközösség van bejelentve. Visszakapcsoltam magam: Válaszol? Vagy eláruljam a rejtekhelyét? Kutakodtam egy kicsit... amire fél percen belül jött a válasz: Ha nem szállsz le rólam, feljelentelek a hatóságnál, te köcsög! Budai a cím. Mi van itt? amire ismét nagyon gyorsan reagált: Elment a józan eszed. Nem lesz több munkahelyed. Éhen fogsz dögleni. Oké! Előbb a telefonszámát teszem közzé és lassan tagoltam: három, három, hat, hét, kilenc... amire: Én nem viccelek. Fel foglak nyomni a rendőrségen. Vannak kapcsolataim. Bent fogsz elrohadni. Vagy uszítsam rád a haverjaimat? volt a felelet. Rendben. Akkor felhívom az irodát, hátha van ott egy magánál udvariasabb és közlékenyebb ember. Hosszan kicsöngött. Nem vették fel. A fél nyolcas hírek ideje korainak mutatkozott. Tíz perccel később egy nő szólt a kagylóba. A munkaközösség vezetőjének mondta magát. Nem kértem tőle engedélyt, inkább a bevált módszeremhez folyamodtam, és csak én voltam adásban. A hangsúlyaimból, az elhallgatásaimból azonban sok mindent ki lehetett következtetni: Jó reggel kívánok! A Keljfeljancsi műsorvezetője vagyok. Ismerjük egymást?...

Nincs jelentősége, bár sajnálom. Szeretném tudatni, hogy van egy interaktív rádióműsorom, amibe bárki szabadon betelefonálhat. Vannak, akik bemutatkoznak, de akadnak, akik... abban a hitben betyárkodnak, hogy viccesek. Az egyikük például sohasem mondott egyetlen értelmes mondatot sem, csak cuppantott. Itt van még?... Köszönöm. Pontynak kereszteltem el. Ma reggel egy minősíthetetlen szövegű üzenetet kaptam. Felhívtam a feladót a száma alapján, aki rögtön lerakta, miután megtudta, ki vagyok. De előtte... cuppantott. A különleges tudakozó ezt az irodát adta meg. Követhető voltam?... Köszönöm. Adhat felvilágosítást a fiatalemberről?... Adáson kívül? Persze és megmondtam a saját számomat.... Nagyon sajnálom. Elég lesz erre húsz perc?... Köszönöm a segítségét. Viszonthallásra! és újból a pontyhoz fordultam az éteren keresztül. Két választási lehetőséget ajánlottam: vagy feladja magát, vagy hívom a hozzátartozóját. Nem sok időt hagytam gondolkodni. Most már tényleg jó lenne, ha leszállna rólam jött a több fokkal békülékenyebb hangú reakció. Ráadásul magázódva. Nem sokkal nyolc előtt tárcsáztam a városi számot. Halló! bemutatkoztam, és másodszor is összefoglaltam a sztorit. Felhívtam a figyelmét arra, hogy érintettsége következtében ő is hallható. Tehát mindketten adásban vagyunk? kérdezte a másik. Igen. Hajlandó volna átmenetileg kirekeszteni a külvilágot? Ha muszáj... Megköszönném. Feltoltam a zenét, és kikapcsoltam a mikrofont. Felvettem a kagylót: Szóval? Dr. P... vagyok mutatkozott be az illető. Megtartanám az inkognitómat. Valahonnan nagyon ismerős a neve. Nem dolgozott véletlenül korábban az államigazgatásban? Vagy talán a tévében? Kérem, ne barkochbázzon! Tisztában vagyok a helyzettel. Időre van szükségem. Visszahívna egy kicsit később? A délután nekem lényegesen jobb. Nem beszélgettünk huszonvalahány éve a Magyar Rádió Pagodájában? Ne szórakozzon velem! A számból vette ki a szót. Mit mondott? Mikor hívhatom? Délután. Ez egy reggeli műsor.

Muszáj ez? Most már igen, egyébként sem én kezdtem. Keressen egy óra múlva. Tíz perc. Negyedóra? Párbeszédünk lényegét a konkrétumok említése nélkül ismertettem hallgatóimmal, amire azonnal reagált a ponty: Nem gondoltam eredetileg, hogy ekkora a lelke. Visszavenne még egy kicsit a sebességből? Ha megmondja, hogy miért cuppogott hónapokon át, részemről a fáklyásmenet feleltem. Nekem ez egyre kellemetlenebb. Kiszállok. Akkor egyedül folytatom. Tűkön ültem, de kivártam a szolgáltatási blokkot, végigmalmoztam a híreket, majd visszahívtam a hozzátartozót. Akkor tehát nem vagyunk adásban? Ahogy megígértem. Ön nem, én igen.... Már elnézést, de nekem volna okom a bizalmatlanságra, de ha ennyire fontos a diszkréció, pár pillanat erejéig kettesben maradhatunk kikapcsoltam a mikrofonom, és felvettem a kagylót. Rendben. Rövidre fogom: két verzió van. Válasszon! Van egy csak önnek szóló, egy meg a publikumnak. Melyikkel kezdjem? Az utóbbival. Fél éve elveszítettem valahol... vagy ellopták a telefonomat. Fogalmam sincs, hogy ki hívogatja. A számot akkor is letiltathatta volna. Oké. Akkor következzen a másik verzió, hogy az illető a fiam. Tessék? Igen, a gyerekem. Nálam ügyvédbojtár. Ezt nem mondja komolyan. Nem vagyok vicces kedvemben. Akar még valamit? Mire gondol? Elmesélhetné a részleteket. Tréfál? Nem. De most el kell köszönnöm. Viszonthallásra! Viszont. A népemnek csak a legszükségesebb információkat tolmácsoltam, de még ezzel a verzióval is sokakat elszórakoztattam. Műsor után egy közismert producer hívott az ügyvédi iroda nevében. Minek köszönhetem a szerencsét? kérdeztem. Tolmácsolnom kell, hogy a többi, műsorban elhangzó zsidózó telefon mögött nem ők állnak.

Freud szerint minden tagadásban van állítás. Nem értelek. Mást nem mondtak? Mire gondolsz? Hogy találkozni akarnak velem, mert magyarázatot akarnak adni. Vagy meglepnek egy kis ajándékkal és a bocsánatomat kérik. Ez most egy viszontüzenet, amit át kéne adnom? Adsz te ezért számlát? Viccelsz? Nem és leraktam a telefont. Nem vártam be, hogy elköszönjön tőlem. Az üzeneteket kérésemre Roland kiprintelte a számítógépből, én pedig eltettem a többi, műsorommal kapcsolatos dokumentum közé.

Két test, egy hely Az anyatejben a szükséges vitaminokon felül nagy mennyiségű megfelelési kényszert és izgágaságot is beszoptam. Nem véletlenül lettem gátlásos, ahogy a családon belüli megítélésem sem véletlenül ívelt a tüneményes kiskölyöktől az elviselhetetlen fráterig. Kezdetben, a kora hatvanas években, állítólag tetszettem a szüleimnek. Azért állítólag, mert csak kevésre emlékszem. Háborogtak miatta eleget később a lelkem doktorai. Mind azt hangoztatta, az igazán fontos dolgok akkor történtek, de hiába, az álmaimból nem tudtam semmi lényegit felbányászni sem ülve, sem díványra fektetve. Leblokkoltam. Dühített, amikor azt mondták, igyekezhetnék jobban, mert én apait-anyait bedobtam. Mégsem biztattak, amikor izzadságcseppek jelentek meg a homlokredőimben a nagy erőlködéstől, hogy még egy kicsi, és még... és akkor... sikerülni fog, mert egyszerűbb volt leinteni, és közölni, hagyjam abba. Így nem jó. Ez nem kötelező házi feladat, ez nem edzés, ezt nem lehet muszájból csinálni. Nem lehet gyötrelem, amit az eszemmel kontrollálok, miközben szívből utálom. Legszívesebben helyet cseréltem volna velük, hogy felajánljam: Tessék! Járjanak elöl jó példával. Hajrá! De ezzel túlmentem volna a demarkációs vonalon. Nem akartam megsérteni őket, hiszen ki voltam szolgáltatva nekik. Tőlük vártam a boldogságpirulát. A helyükben én se tettem volna mást nyolcezer forint/negyvenöt perc javadalmazásért. Ez rosszmájú megjegyzés volt. Hosszú ideig nem szerettem magam. Csak belül voltam magabiztos. Utáltam, ahogy ezt a mamám érzékeltette velem. Azt olvastam ki a tekintetéből, hogy a két diplomám dacára egy jókora ökörnek kedvesebben: balféknek tart. Pesszimista alaptermészetemet, akárcsak a kísérletező hajlamomat, apámtól örököltem. Kishitűségemről csak az álmaimban feledkeztem meg. Reggelente csalódottan ébredtem, mert nem az a teli tüdőből passzátszelet fújó klapec bújt ki a pizsamából, aki éjjel voltam. A jeles érettségi sem a mellényem, sem a vállam, sem az önbizalmam méretét nem növelte. Optimális esetben szálka, rosszabb pillanatokban gerenda voltam a szüleim, az iskola és az osztálytársaim szemében. Végső elkeseredésemben kerestem ki ezerkilencszázhetvennégyben Ranschburg Jenő nevét a telefonkönyvből, akit nem sokkal ezután fel is kerestem Raoul Wallenberg utcai lakásában. Túlkoros voltam neki a magam tizennyolc évével, és nem vállalt el. VZ-hez küldött. Tíz év kellett ahhoz, hogy rájöjjek, rossz stratégát követtem. Magából indult ki, és nem belőlem. Önző és önfejű fickó volt, aki annyit ért el, hogy egyik erdőből a másikba tévedtem. Ma is él. Ez a monogram oka... meg kaptam tőle annyi jót, hogy ne írjam ki a teljes nevét. Stílusérzék.

Az első könyvem alaptörténete tőle származik. Elhittem neki, hogy mindenki az, akinek/aminek képzeli magát. A Péklapát laza szövetű regény volt. A lányomnak szóló tanmese. Szórakoztató nevelési útmutató a műfajára nézve. Egyedül az édesanyám vette szó szerint komolyan. Tévedéseimet kutyafülekre jegyzetelte, és a temérdek könyvjelzőt a problematikus oldalak mellé biggyesztette. Ezután összefoglalta tapasztalatait egy levélben, amely mementó volt, szószobor, emlékmű. Ezt adta fel postán nekem, a fiának, akivel egy városban élt. Ő a Duna pesti, én a budai oldalán. Haragosan kérte számon rajtam a valóságot, amit szerinte szándékosan átírtam, elferdítettem és meghamisítottam. Kétségbe vonta magyarázatom életszerűségét, amikor fantáziámra és memóriámra hivatkoztam. Szerinte írásomnak az ég egy adta világon semmi köze nem volt a művészet szabadságához, csak arra volt jó, hogy lejárassam. Ilyet gyerek nem művel az anyjával! zárta sorait. Hálátlansággal vádolt. Ma is zúgolódik, ha eszébe jut, ezért sem lepődtem meg, amikor újra és újra azt kérdezte: Befejezted a könyvedet? Igen. És mi lesz a címe? KUSS! Abban is szó esik rólam? Igen. Biztos? Tuti. Nem veszed ki? Nem. Akkor beperellek. Pár ecsetvonásra volt a befejezéstől a Péklapát, amikor egy kerti partin szép fiatal lány fordult hozzám: Szervusz! Mi nem ismerjük egymást, pedig nem sok hiányzott hozzá, hogy rokonok legyünk. Tessék? Egyszavas reagálásomban tanácstalanság keveredett megdöbbenéssel. Arra utaltam, hogy az én nagymamám és a te édesapád igen közeli viszonyban voltak. Apám tíz éve meghalt. Zsidó létére elhamvasztatta magát, és most anyám ágya lábánál, egy vázában pihen. Urnában. Az ön rokona még él? képtelen voltam visszategezni. Igen. Hála az égnek, jó egészségnek örvend. Ellenálltam a kísértésnek. Nem találkoztam a nagymutterral. Kompromisszumot kötöttem, és a fiatal szépség anyukájával randevúztam. Egy tabáni söröző huzatos asztalánál beszéltük ki a szüleinket. A lehető

legközelebb húzódtunk egymáshoz, hogy egy árva kukk se juthasson illetéktelen fülekbe. Üveg ásványvizünkkel ami közel két és fél órán át kitartott nem lehettünk túl népszerűek a pincérek körében. De rájuk se bagóztunk. Hogy én a történeteimmel milyen hatást gyakoroltam a partneremre, nem tudom. Ő viszont megforgatta a kést a szívemben, amikor minimális kétséget sem hagyott a mamája és a papám közti kapcsolat mibenlétéről, ami első hangzásra is többnek tűnt a szokásos orvos/páciens relációnál. Fárasztó beszélgetésünk végén elfogytak a szavak. Elköszöntem. Egy másodpercre sem akartam közös légtérben maradni vele. Fizettem. Kirohantam a mosdóba. Könnyítettem magamon. Megmostam az arcom és a kezem. Kifelé óvatosan körülkémleltem, de már nem volt ott. Nem kerestem a mamáját, őrá viszont hálás szívvel gondolok, mert ha összefutottunk, sohasem ismertem meg ezt azonnal elárulta bamba tekintetem -, amire ő, a nő, előre köszönt. Ezzel megmentett. A csodálkozás + zavar ugyanazt a mondatot hívta elő belőlem: Valamikor fel fogom hívni amire idővel neki is lett egy automatikus válasza: Rendben. A számomat ismeri. Beszéltem az anyámmal. Nincs ellenére a találkozás. Szóljon, ha dűlőre jutott. Nehezen, de nemet mondtam a bennem élő kisördögnek, hiába forszírozott. A patás valamiért nagyon a végére akart járni a történetnek, én azonban nem engedtem neki. Nem forgattam fel fenekestül a Péklapátot. Csak egy egészen icike-picike utalás került bele az asszonyról, de ez is elég volt, hogy a lábához rendeljen anyám. Nem tetszett neki, hogy olyan dologba ütöttem az orrom, amihez szerinte nem volt közöm. Halottakról, különösen, ha az illető a férje, jót, és nem rosszat. Arról nem szólva, hogy ha évtizedeken át megúszta az emlékezést, akkor hogyan jövök én, a gyereke ahhoz, hogy kínos perceket okozzak neki? A tulajdon fia. A szólásszabadságra hivatkozva nem teremthetek kínos helyzetet a téma felvakarásával. Mit mond majd gyanútlan kártyapartnereinek? Hivatkozzon szeleburdiságomra? Hogy mindig kíváncsi voltam? Lehet-e mentség a foglalkozásom? Hogy riporter vagyok. Az elmúlt években nem háborgattam a múltat. Féltettem, és féltem. Anyámat attól, hogy megreped, mint egy váza, magamat pedig azért, hogy mi lesz velem, ha egy olyan titokra találok rá, amit szándékosan rejtegettek előlem, és ami hátralévő napjaimra fenekestül felforgatja az életemet. A Péklapát kereskedelmi siker volt, amit az irigyeim a foglalkozásommal és egy televíziós műsorsorozattal magyaráztak, ami a premierrel egy időben került adásba. A kritikusok szerint a Péklapát nem volt irodalom. Szellemi termék sem, inkább csak keménypapírba csomagolt levélnehezék. Anyám szerint annak is hitvány.

Nem törtem le. Összeszedtem magam, és egy év múlva kistestvért kapott az elsőszülött, ami a keresztségben a Pótkulcs nevet kapta. A helykeresésemről szólt. Ebben sem kapott szerepet apám története. Gyáva voltam. A merszem később sem lett nagyobb, ezért a harmadik regényem is ez nélkülözi a sztorit. A dokumentátor ötletét hosszú ideig dédelgettem. Kitalált főhőse túl volt élete delelőjén. Őszült és kopaszodott. Csak a farka volt virgonc. Kikövetelte a jussát. Egy nőcske kedvéért hagyta el a családját. Vonzó feleségét és két gyönyörű gyerekét. A románc után nem könyörögte vissza magát. Megtetszett a dolce vita, amihez zseton kellett. A sport, kultúra és közéleti témákban egyaránt jártas, jól tájékozott, nyelveket beszélő újságíró nem dúskált anyagi javakban, ezért hagyta el a járt utat, és onnan a munka szó új értelmet nyert: a felhalmozott kapcsolati tőke aprópénzre váltását. Nem válogatott módszerekben. A kompromittáló információkat szép szóval, fenyegetéssel, zsarolással, ha kellett, szelíd erőszakkal szerezte meg. A történetekkel sarokba szorította a célszemélyeket, akik csak a váltságdíj leszurkolása árán szabadulhattak. Nem volt kecmec. Soha senkit nem szolgáltatott ki, nem leplezett le, mert mindenki határidő előtt fizetett. Körültekintő volt, és nem változtatott az életmódján. Nem vett új kocsit, nagyobb lakást. Elkerülte az utazási irodák vonzó kirakatait. Nem érdekelte, hogy reggeli magazinja csőre töltött revolverre emlékeztetett, ha a jobb keze mutatóujját így tarthatta a ravaszon. Mert a kiszemelteknek érezniük kellett, hogy nincs kegyelem. A presszió hatására megtörtek. Nem bírták a feszültséget. Beadták a derekukat, és fizettek. A történet tetszetős volt. Ütős. De képtelen voltam befejezni, ezért eltettem, mint egy befőttet. Szalicilt szórtam a tetejére, hogy ne romoljon meg. Címkét nyaltam az üvegére, és ráírtam: A dokumentátor. Hogy tudjam, mi van benne. Rávéstem a dátumot mikor hagytam abba -, és elmentettem a számítógépem memóriájába. Vártam. A sírról meglepetésemre két ötlet is szárba szökkent. Talán egy hajszállal hamarabb bukkant fel A riporter, és csak közvetlenül utána jött a KUSS! A történetek között nem volt hasonlóság. A riporter egy férfiról szólt, aki kivétel akart lenni. Más, mint a többiek. Unalmasnak látta a szülei életét, akik zokszó nélkül tűrték sorsukat, miközben nem találtak benne sok örömöt. Homokízű hétköznapjaik voltak. Türelemmel kivárták a sorukat, lehetett a végén színházjegy vagy banán. A sztori régóta foglalkoztatott, kiváltképp, hogy kissrác koromban lábujjhegyre ágaskodva sikerült megmutatnom bánatos arcocskámat egy pénztárosnőnek, aminek következtében rábírtam a sorban álló felnőtteket, hogy engedjenek előre, miközben a sok bácsi és néni valójában csak arra volt bizonyíték, hogy megtaláltam a legmegindítóbb ábrázatomat otthon, amikor a tükör előtt gyakorlatoztam.

A KUSS! főhősének más mániája volt. Ő kiskora óta azért küzdött, hogy legyen mersze kimondani, ami felgyűlt benne. A sztori azért foglalkoztatott, mert engem is engedelmességre neveltek a szüleim, akikkel sohasem vállaltam nyíltsisakos küzdelmet. Egyszerűbb volt a látványos, becsapós, álságos árnyékboksz. Patthelyzet alakult ki. A kettő egyszerre meghaladta az erőmet. Sosem feküdtek a párhuzamos dolgok. A Kuss! végül az érzelemgazdagságnak köszönhetően előzte meg A riportert. Mardosott a szégyen. Irodalmi magzatelhajtónak éreztem magam. Lelkiismeret-furdalásom volt. El akartam menekülni, és elhatároztam, kinyitom a múlt összes zsilipkapuját, a kiáramló történetek tömkelegében csak bottal üthetik majd a nyomom. Aki időt nyer, életet nyer. Nem akartam önéletrajzot írni, akkor sem, ha a múlt nélkül gyakran érthetetlen a jelen.

Apám pajzsmirigy-túlműködésem számlájára írta a hiperaktivitásomat, miközben egyetlen orvosi lelet sem igazolta hipotézisét Gyerekkoromban, ha beteg voltam, velem maradt apám vagy anyám. Egész nap körbeugráltak. Meséltek. A kedvenc ételemet főzték vagy hozatták. Persze hogy szerettem a harmincnyolc fok fölötti lázat, ha ezzel végre középpontba kerülhettem; mert egészségesen mindent az a fránya lelketlen Nagykönyv uralt. A jó és a rossz megítélése a szüleim dolga volt. Nem én döntöttem. Két, érintőleges körben éltem: az első sugarát a szüleim húzták meg, a másodikat az iskola. Nem léptem át a határokat, csak a széleket feszegettem. A világ fekete volt vagy fehér. Ha rossz voltam, megszidtak és megbüntettek. Ha jó voltam, megdicsértek és jutalmat kaptam. Mindennek helye volt: ami fél órát ért, nem kapott negyven percet. Apám szájából illetlen szavak csak a hátam mögött, valamint szerelés és kártyázás közben anyám partnereként törtek ki. Ami megillette Jupitert, nem volt szabad a kisökörnek. Nem vitázhattam velük, de legyintenem sem volt szabad. A tekintetükből és mimikájukból próbáltam a jövőmet kikövetkeztetni. Nem jártam bölcsődébe, sem óvodába. Tízévesen kivettek a Sziget utcai általános iskolából, és beírattak a tizenkét évfolyamos, jó villanypásztor hírében álló Apáczaiba. Kár, hogy nem vált be. Nem jött be nekem. A többiekről nem beszélek, de az osztályfőnökömet meg kell említenem, aki egyenesen odanyilatkozott az egyik családlátogatás alkalmából, hogy többet szenved tőlem, mint Krisztus a keresztfán. Az összes kockázati tényezőt figyelembe vettem, amikor arra kértem szüleimet, hadd menjek át a Radnótiba. Közvetlenül az érettségi előtt. Kérésemet annak dacára támogatta anyám, hogy pár hónappal korábban, karácsony előtt elvette, és keserű macskanyelvre cserélte az ezüstláncot, amivel a szívszerelmemet akartam meglepni, miután szerencsésen kihúztam nevét egy kalapból. A mamám szerint ékszer nem gyereknek való, ráadásul drágállotta is, ezért az sem érdekelte, hogy a zsebpénzemből vásároltam. Nem zavarta égő arcom. Döntését nem vonta vissza, cserébe nem hatódtam meg a fenyőfa alatti temérdek ajándéktól. Ezzel hozhattam ki a sodrából. Másnap, ebéd után tört ki. Megvárta, amíg kettesben maradtunk, akkor esett nekem: Igazán elmosogathattál volna. Tudod, mennyit dolgoztam? Mást nem kényeztet el így az anyja. Cserébe nem is vár el hálát. Tudod, hogy mennyibe kerülne ez vendéglőben? Százezer forintba. Ne gúnyolódj! Nem tűröm ezt a hangot!

Remegtem. Kikaptam kezéből a tányért, és a földhöz vágtam. Végigmasíroztam a törmeléken, és közben azt visítottam fejhangon: Itt nem lehet másnak igaza, csak neked! És ez így marad, amíg a kenyerünket eszed. Mars ki! Ez nem igaz! Majd az apád megmutatja, hogy mennyire az. Az: Anya, az nem lehet... kezdetű mondatot sohasem fejeztem be. Ma sem értem, honnan jött a bátorság, amelynek hatására a képébe ordítottam: Elég volt! A kurva életbe! Abban a pillanatban inamba szállt a bátorság. Kétségbeestem, mert fogalmam sem volt a folytatásról. Anyámnak falfehér lett az arca. Másodpercekig rezgett a katedrálüveg a foglalatában, miután bevágtam magam mögött az ajtót. Egy méterre voltam tőle légvonalban, de a fal miatt csak elképzelni tudtam döbbent ábrázatát, amit a nálunk nem használt csúnya szóval okoztam. Az járhatott a fejében, honnan vettem. Mert tőlük nem hallhattam, abban biztos volt. De ennyitől is megriadt. Mi lesz ezután? Fellázadok? És akkor mit kell tenni? Bízzon nyámnyila apámra? A hite, hogy megfelelően nevelt, foszlott egy pillanat alatt semmivé. Istenem! Ha akkor a talpamra állok, állítom, hogy más irányt vesz az életem. Ki tudja, hol élnék, és mi lenne a foglalkozásom? Én azonban visszavedlettem gyáva nyúllá. Kérdésére, hogy mit érdemiek zálogom a kezében volt -, nem válaszoltam. Hallgattam. Nem kértem bocsánatot. Lesz, ami lesz alapon vártam a büntetést. Vigyázzban álltam, és közben egy szót forgattam dühösen a számban, mint valami kavicsot, ami még a kurvánál is durvább volt, de nem mondtam ki. Bennem rekedt a: KUSS! Örökösen az élet nagy kérdései foglalkoztattak. Meg akartam érteni a világot, ezért szereltem szét mindent, ami az utamba került. Roncsok és árva alkatrészek hevertek mindenütt. A létezőnél sokkal bonyolultabb rendszerek tartották a kozmoszt egybe a képzeletemben, ami sokszor kizárta, hogy azokban egyedül elboldogulhassak. Segítséget pedig csak a szüleimtől remélhettem. Csak azért nem aludtam át a gyermekéveket bár voltak gyámoltalan próbálkozásaim -, mert sajnáltam az időt. Teniszlabda nagyságúra zsugorodott a gyomrom, és torkomban dobogott a szívem egy orosz kettes vagy matematika közepes miatt. Éjjel-nappal anyámmal küszködtem, aki baljóslatú mondataival tartott sakkban. Nem tudtam sem lenyelni, sem kiköpni őket. Damoklész kardjaként lebegett felettem a kérdés: mi lesz belőlem? Gyáva voltam. Az írmagja sem volt meg a forradalmár habitusának. Az irodalomkönyv szentenciáival Szerb Antal megállapításait állítottam szembe, de ezzel is kiakasztottam kopasz osztályfőnökömet, aki mellé pillanatok alatt

felzárkóztak aggódó szüleim. Visszavonulót kellett fújnom. Dúlva-fúlva tartottam magamban a véleményemet. A többiek megérezték rajtam a nyusziszagot, ezért kellett nekem figyelmeztetnem a cigarettázó felsősöket, ha tanár közeledett. Az igazgatóhelyettes velem szedette fel a folyosói szemetet, és örök kapus voltam, akiből sohasem lehetett mezőnyjátékos. Bántott az igazságtalanság. És bizony gyakran eltört a mécses. Csúfoltak is érte: síró, picsogó... Eldurranni készülő agyamra levetett szemüvegemmel hívtam fel a figyelmet. Szerintem verekedés volt, amit a többiek puszta hadonászásnak tartottak, és nem védekeztek ellene, csak a képembe röhögtek. Apám orvosnak, anyám közgazdásznak szánt. Engem nem kérdeztek. A szerelmem miatt lettem kémia-biológia tagozatos, akit három évig szolgáltam, majd kerek perec reménytelen esetnek nyilvánított, és többé nem köszönt nekem. Bosszút esküdtem, aminek hírét vette valaki, és névtelen levéllel adta tudtomra, mit gondol rólam. A faliújságon újabb és újabb irományok tűntek fel. Hercig kis kampány kerekedett ellenem. Csodájára járt az iskola, az engem ki nem állható osztályfőnököm pedig a belső erőviszonyok átrendezésére használta fel. A kelepcéből a szüleim és Czabán György jóvoltából szabadultam ki akkor még nem volt Kolbász -, akinek pont akkor kellett távoznia a Radnóti gimnáziumból. Nem kis kockázatot vállaltam, de szerencsém volt: jeles érettségim után sikeresen felvételiztem a jogra. Ezerkilencszázhetvenöt szeptembere a kalocsai Forradalmi Ezred százhúsz milliméteres aknavető ütegében talált. Csak a testem feküdt a parancsnoki szakasz emeletes ágyában. Lelkem Zsuzsánál járt, aki még augusztusban szakított velem. Nem dobbantottam, mint a többiek. Egyszerűbbnek tűnt apám segítségét igénybe venni. A budai érsebészeti klinikán operáltak meg. Csak a három hét egészségügyi szabadságért vetettem ki a visszereimet. Fittyet hánytam az orvosi előírásra. Kezemben a zárójelentéssel bátorságom győzelmi zászlaja futottam Zuglóba, de Zsuzsa nem hatódott meg. Nem szerette a teatralitást. Volt egy visszatérő álmom: haslövést kaptam egy mocsárban. A jobb kezemmel próbáltam csillapítani a vérzést, a balt pedig addig tartottam fel a hínáros vízből Itt vagyok! Segítség! -, amíg el nem fáradt. Akkor erőtlenül, halk csobbanással a lápba hullott. Rang nélkül szereltem le. Azzal búcsúzott tőlem a százados, hogy tizenegy hónap alatt tíz évet öregedett tőlem. Húszéves voltam. Ránézésre a legjobb formámat hoztam. Száznyolcvanöt centiméter magas, atlétatermetű, sűrű, göndör fekete hajú. Nem látszott, hogy a professzor a visszéroperáció közben megsértett egy ideget, aminek következtében a jobb lábamban, belül, ágyéktól a talpamig szögesdrót forgott. Hol balról jobbra, hol fordítva. Nem reagált gyógyszerre. Gyaloglás közben

sajgássá tompult a fájdalom, ezért állandóan jöttem-mentem lásd még: zsidóban a fájás -, amit egy jól irányzott injekcióval Csengődi doktor úr szüntetett meg. Éppen szokni kezdtem, hogy nem jelez a testem, amikor a CT csigolyakopást mutatott. Az orvos hümmögött. Nem javasolt radikális beavatkozást. Gyógyszert sem adott. A korábbi recept, a sok jövés-menés mellé akkor zárkózott fel a munka. Ha nem beszélek róla állandóan, valószínűleg senkinek sem tűnt volna fel sajgó lelkem, ami pedig kamaszkorom óta fájt. Bánatomat versírással is koptattam. Költeményeimet Réz Pálnak mutattam meg, aki nem sokra tartotta a gyógymódot. Pattanásos arcommal kozmetikushoz küldött. A jogi egyetemre kizárásos alapon böktem rá. A diplomaosztás után ahhoz, hogy szabadon elhelyezkedhessem, a pályázati rendszer béklyóitól kellett valahogyan megszabadulnom. Amikor végre összegyűlt a három elutasítás, Kéri Lászlóba botlottam, aki segített elhelyezkedni a Művelődési Minisztériumban. Fél évig maradhattam, mert a szerződésemet időközben megkezdett bölcsészkari tanulmányaim miatt nem hosszabbította meg a személyzeti főosztályvezető. Bár akkor már magamtól is tudtam, hogy nem nekem való az államigazgatás. És most mi lesz? Apám kérdése a legrosszabbkor jött. Egy szakítás után, amikor világvége hangulatom volt. A barátaim bezártak a lakásomba, hogy ne tehessek kárt magamban. Elvették a kulcsomat, mert ráuntak, hogy pincsikutyaként követtem a nőmet. A leeresztett roló mögött, a sötét szobában egész nap a televíziót bámultam. Minden műsort megnéztem. Miután rokonszenvesnek találtam a Családi kör pszichológus szakértőjét, Ranschburg Jenőt, erőt vettem pipogyaságomon, és felhívtam telefonon. Balszerencsémre nem vállalt el. A gyerekklinikán dolgozó VZ-t ajánlotta figyelmembe. Nem volt könnyű egy vadidegennek kitárni a lelkem. Aztán belejöttem, és nem sokkal később már utánoztam. Egy hajszálon múlott, hogy nem lettem a kicsinyített mása: egy klisé- és manírgyűjtemény. Anyám szóhasználatával hintáslegény voltam a Libegőn. Ez annyira rosszul hangzott, hogy a szállodai feketemosogatói munkámról már nem is számoltam be neki. A társadalom alulnézetének Király István akadémikus kisebbik lánya osztálytársam volt egy biankó szerződéssel vetett véget, amivel a Petőfi Irodalmi Múzeumba szegődhettem. A személyim szerint szellemi szabadfoglalkozású voltam. Láng tanár úr iránymutatása mellett Móricz és Ady bibliográfiáját bővítettem Erdélyben megjelent periodikák átnyálazásával: hol, mikor, mit csinált, kivel találkozott? Miután cetlinként fizettek, eseménydús életük lett. Hamar elfogyott a pénz. Egész nap lődörögtem. Este a felgyűlt feszültséget és szerelmi bánatomat vezettem le a Margit-sziget körbefutásával. A hidak alatt Árpád és Margit abban a reményben ordítottam Zsuzsa nevét, hátha megkönnyebbülök.

A homlokomra lehetett írva a munkanélküliség és a csalódás. Mással nem lehetett megmagyarázni a negyedik emeleten lakó Révész András kérdését: Bajod van? Látszik? Nagyon. Se melóm, se nőm. Csak az előbbiben tudok segíteni. Voltál már Siklósinál? Nem. Ki az? A Lapkiadó vezérigazgatója. Az éca célravezető volt. Rövidesen a Házi Jogtanácsadó szerkesztőségében találtam magam. Rám pillantott Henni Éva, és azonmód eldöntötte, nem bajlódik velem. Megelégedett a havonta kipipált jelenléti ívvel. A következő szerelmi csalódásig béke honolt. Attól ismét begőzöltem. Kiszámíthatatlanná váltam. Nem vártam be, hogy kirúgjanak. Önként mondtam fel. Céltalanul bandukoltam a Lenin körúton. A vakítóan kék ég bárányfelhőiről problémaangyalok lógázták a lábukat. Hirtelen szikra gyúlt az agyamban. Csakhogy a főrabbi pénz hiányában kiházasítással gondolta a jövőmet biztosítani. De velem törököt fogott. Letöröltem a B tervről a port. A Kanadában élő nagybátyám valószínűleg azért nem invitált, mert a szüleim a sorsom felett érzett aggodalmukban visszafogták a kezét. Nem volt más lehetőségem, össze kellett gyűjtenem annyi pénzt, amit érdemesnek tartott kipótolni a nagymamám, és akkor végre elutazhattam az Annie Hall, a Led Zeppelin, Cassavetes, Hemingway, Woodstock, New York, a Könnyű motorosok + a hazalátogató rokonaim élménybeszámolói alapján vonzó Egyesült Államokba. Ehhez persze apám áldása is kellett még, aki addig levelezett Ilikével, amíg elérte, hogy nála lakhassam. A Kennedy repülőtér férfimosdójában alig csöpögött ki belőlem a pisi, mert féltem, hogy a szomszéd fülkéből átjön egy néger és agyonver. Kifoszt vagy megdug hátulról, mert azzal tömték tele a fejem itthon, hogy a feketéktől távol kell magam tartani. New York bejött. Kár, hogy előtte a nagybátyám kisszerűsége tönkretette a Montrealban és Torontóban töltött időt. Azzal traktált ugyanis egyfolytában, hogy náluk ugye! minden mennyivel nagyobb, jobb és szebb, mint itthon, Magyarországon, amivel azt követően nem szálltam többé vitába, hogy értem jött az éj közepén egy szafariparkba, mert lekéstem az utolsó buszt. A New Yorkba tartó repülőgépen azon törtem a fejem, hogy mekkora lehet Ilike kapcsolati tőkéje, mert mindenáron munkát akartam találni. Dolgozni szerettem volna. Pénzt keresni. Tedit, a zömök, hatvanéves, életerős zsidót neki köszönhettem. Teherautójával brooklyni üzletekbe szállítottam műanyag asztalterítőket és zuhanyozófüggönyöket. Már egész jól belejöttem a dologba, amikor karamboloztam, és ripityára törtem a járgányt. Megijedtem. Nem volt biztosításom. Feketemunkás voltam. Kiutasíthattak az országból. Vettem a

sátorfámat, és továbbálltam. Az argentin és brazil rokonok mesevilágot idéző mézeskalács szívben tengették hétköznapjaikat. Magázódtak. Elegáns bútorokkal berendezett otthonaikban cselédekkel, inasokkal, kertészekkel, szakácsokkal és sofőrökkel vették körbe magukat. Malmoztak egész nap, mégsem voltak restek panaszkodni a drága életre. Körbeugráltak, és közben olyan történetekkel szórakoztattak, amelyek teljességgel összeegyeztethetetlenek voltak a szüleimről alkotott korábbi képpel. Könnyes volt a búcsú. Soha többet nem találkoztunk. Itthon az Expressz hirdetési újsághoz paterolt Siklósi, ahol egészen addig nem zavart senkit, hogy mellékállásban a Magyar Rádiónak dolgoztam, amíg egy Váradi Júlia által szerkesztett Táskarádióban részletesen feltártam a társkereső magyarul szex rovat működését. Akkor azzal vádoltak meg, hogy nem voltam lojális, és rövid úton kitették a szűrömet a Bertalan Lajos utcából. Nem koptattam sokáig a pesti flasztert, mert kitárta előttem a virágkorát élő Magyar Rádió a kapuját. Bent az elektronikus újságírók Mekkája vagy New York kávéháza? fogadott. Lóti-futi, utcai montázskészítőből temérdekre volt szükség. Nekem a Szórakoztató és az Ifjúsági Főosztály jutott. Fix külsős lettem. A foglalkozást amelyről azt hittem kezdetben, hogy csak duma kérdése mintha egyenesen nekem találták volna ki. Otthonra leltem a Magyar Rádióban, ahol végre a kíváncsiságom és az örökmozgásom babért termett számomra. Feloldódtam. Valósággal belebújtam a műsoraimba, ezért a frissen felszedett lányok neve előbb a Bródy Sándor utcai bejáratnál landolt. Mert fontosabb volt megmutatni a szobámat, mint bemutatni őket a szüleimnek. Fél évbe telt, mire virtuális ajánlólevelemmel bekopogtattam a Politikai Adások Főszerkesztőségéhez, ahol a fáma szerint a minőségi rádiózás lakott. És lássanak csodát, rövidesen megnyíltak a legrangosabb magazinok ajtói, és én büszkén újságolhattam otthon, hogy képzeljétek! a Bölcs István által főszerkesztett Gondolat-Jelben, a Győrffy-féle Bagolyban vagy a 168 órában annak volt a legnagyobb ázsiója nálunk leszek hallható. Mester Ákos révén lettem Pulitzer-díjas. Oklevél bizonyítja. Kár, hogy a borítóról lemaradt a fényképem. A ranglétra következő fokát a műsorvezetés jelentette. Ahhoz azonban a kitüntető bizalom mellett állandó mikrofonengedélyre volt szükség, amit egy erre szakosodott háromtagú bizottság állított ki. A triót a Magyar Rádióban sokan a politikai megrendelések vélt vagy valódi kiszolgálóinak tartották, akik csak mellékesen ellenőrizték a riporterek beszédét. A lapidális s betűm miatt akadtam fenn a szűrőn Erdei Ivánnál, akinél addig parkoltam, amíg megtanultam, hogyan kell megfelelően a felső szájpadlásomhoz nyomni a nyelvem. Megszerzett tudásom és a beküldött beszédminta együttese csont nélkül átment a bizottsági szűrőn.

Ideiglenes mikrofonengedélyemet állandóra cseréltem. Szerelmi csalódásoktól megtépázott, örökbánatos lelkemnek nem találhattam különb oázist a Magyar Rádiónál. Számtalan épületének megannyi szobájába nyitva olyan sok világ nyílt meg előttem, ahány csillag nincs az égen. Mindenhol szívesen fogadtak. Elbeszélgettek velem. Nem számított az idő. Este sem rakták ki a szűrömet, és a munkával sem lekoptatni akartak, hiszen szabad szemmel jól látható fizetést kaptam érte. Nem számított a végzettség a Bródy Sándor utcában, lehettél közgazdász, teológus, agrármérnök vagy érettségizett középiskolás, ha kellően érdeklődő voltál és megfelelően ki tudtad fejezni magad. Erre sem volt szüksége, aki vágás közben fel tudta tenni az e betűre az ékezetet. Végre-valahára olyan foglalkozásom volt, ahol a kíváncsiságomat honorálták. Nem kellett többé magyarázkodni. Nyugodt szívvel szólíthattam le vadidegen nőket az utcán, mert a kezemben tartott mikrofon a foglalkozásom címere volt. Rövidesen otthonosabban éreztem magam a Magyar Rádióban, mint a Szent István körúton. Én, a sznob és hiú, keresve sem találhattam volna alkalmasabb helyet a Pagodánál az ismerkedéshez, ahol az ország szellemi nagyjaival találkozhattam. Letelepedtem a közelükbe, és addig hallgattam őket, amíg értük jött egy hozzám hasonló szerkesztőségi slapaj. Egy idő után a három lépés távolság is megszűnt, és onnan se kor, se sarzsi, se tudáskülönbség nem állta útját, hogy nagyokos tudósokkal, hatalmas művészekkel és magas rangú állami és pártvezetőkkel elegyedjek szóba. A stúdiókban Gothár Péter, Jeles András rendezett őket a főiskoláról ismertem korábban csak mozivásznon vagy színpadon látott színészóriásokat, mint Darvas Iván, Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Törőcsik Mari, Bessenyei Ferenc vagy Kern András. Olyan rádiós sztárok mikrofonja mögé ültem, mint B. Tóth László vagy Szilágyi János. És a nagyzenekar! Életem végéig hálával tartozom annak az ismeretlen karmesternek, aki éppen akkor rendelt szünetet, amikor a próbaterem közelében jártam. Ennek köszönhetően szólíthattam le azt a magas, hosszú hajú lányt a folyosón, akit fuvolistának tippeltem a hangszertok alapján. Egy sebész csaklizta el tőlem orvul fél évvel később, a távollétemet kihasználva, Baselban, ahova a lány továbbképzésre ment. Gobbi Hilda vizespohárban adott konyakot. Máté Erzsi az öltözőjében fogadott. Makrisz Agamemnon Spiró György Tavaszi tárlat című regényének huszonöt évvel későbbi hőse a műtermében válaszolt kérdéseimre. Molnár Csilla, a tragikus körülmények között meghalt tizenéves szépségkirálynő szülei azonban csak a célratörő Friderikusznak nyíltak meg. Én túlkörülményeskedtem a dolgot. Dokumentumműsorom dobozban maradt, miközben Sándor az utcai standokon milliókat keresett az Isten óvd a királynőt! című könyvével.

Bimbózó kapcsolatunk, no meg annak mementójául, hogy ebben a szakmában illik befejezni, amit valaha megkezdtünk. Különben nem jutunk semmire! (Itt sem!) Kezdődő szeretettel: Friderikusz Sándor, 1987. május 29. írta a tiszteletpéldányba. A rádióban mindenkiből dőlt a szó. Ránézésre nem lehetett megállapítani, ki a riporter. A Gorkij mozival szemben lakó hajdanvolt középiskolai tanárnak, az agyoncigarettázott hangú Gartner Évának köszönhetően ismertem meg Hankiss Elemért, Csepeli Györgyöt. És Goldschmidt Dénest. Ő mesélte, hogy a szemét bokamagasságig emelkedett egy angliai őrültekházában, ahol azzal kísérleteztek, mikor válik zavaróvá a bentlakók számára a takarítás hiánya. A láncdohányos Mihancsik Zsófia a Gellért-hegy lábánál lakott. Szigorú és következetes szerkesztőm volt. Azon kevesek egyike, akivel hiába értettem szót, a lelkéhez nem találtam utat. Nem adtam fel, abban a reményben duráltam neki magam újra és újra, hogy egyszer sikerülni fog. Tévedtem. Ma már tudom, bennem volt a hiba, mert más játszi könnyedséggel jutott túl azokon a problémákon, amelyeken én azonnal fennakadtam. Már nem emlékszem, hogy Judit örökölt meg, vagy én őt. Pár év választott el tőle. Egyikünknek sem volt gyereke. Végre-valahára volt valaki, akire nemcsak szakmailag támaszkodhattam, hanem a lelkemet is kitárhattam előtte. Sőt! Tanácsot adott, ami elképzelhetetlen volt a szakmai protokollt szigorúan betartó hivatásos lélekgyógyászaimnál. Megismerkedtem, egy gyönyörű lánnyal mondtam neki. Hol? A folyosón. Mivel foglalkozik? Fuvolista. Visszamenjek hozzá? Igen. És mit kérdezzek tőle? Hogy játszik-e más hangszeren is. Végre találtam egy helyet, ahol hipp és hopp, elpárolgott a megfelelési kényszerem. Az idilli állapot pontosan annyi ideig tartott, amíg bent voltam. Kint pillanatok alatt visszabarátságtalanodott a világ, és pár másodperc múlva elvesztettem nehezen összekapart magabiztosságomat. Elég volt egyetlen másodpercre megfeledkeznem róla, azon nyomban akadt valaki, aki felhívta rá a figyelmemet. A Nemzeti Galériában V. László oktatott ki, hogy rövidnadrágban nem képviselhetem az intézményt, az Astoria Szálló halijában pedig Hernádi Gyula és Jancsó Miklós leckéztetett meg zöldfülűségem miatt: Te, Gyula, miért kell nekünk ezzel a hülyével beszélgetnünk? kérdezte Jancsó, aki hamar ráunt szerencsétlenkedésemre.