PÁPUAFÖLD. Sang - guma Tanga-nam

PÁPUAFÖLD Sang - guma Tanga-nam

IGNÁCZ FERENC PÁPUAFÖLD SANG - GUMA TANGA - NAM Gödöllői Városi Múzeum 2001

Támogatók: Gödöllő Város Pest Megyei Önkormányzata Önkormányzat Lektorálta: Antoni Judit A fotókat készítette: Ignácz Ferenc ISBN: 963 00 8759 6 Felelős kiadó: Caálné dr. Merva Mária igazgató Nyomás: NyomdaCoop Kft., Fv.: Szabó József Nyomdai előkészítés, terv: Orlando GraphiX Studio, Suttá Balázs

Bevezetőül Kiáltás a pápua hegyek felé és visszhangja halkan, remegően, kicsit nekidőlve érkezik vissza, hogy Pápuaföld. Ez lehet féltő jajkiáltás: vigyázz Pápuaföld, mert veszélybe kerülhetsz kultúrvilágunk fertőzően gyors terjedésétől. De lehet figyelmeztető is a mi fajtánknak, hogy vigyázzunk, ha erre a területre merészkedünk, mert nem lehet lekezelő turistamodorban beszélni vagy cselekedni velük, még akkor sem, ha egyes törzsi területeken még kőkorszaki állapotban élnek. Nem primitív az a nép, amely annyi szép művészi alkotást tud létrehozni és oly emberi magatartást tud felmutatni, még azok után is, hogy a kannibalizmus bélyegét ráragasztottuk. Ignácz Ferenc Sydney, 2000. PÁPUAFÖLD

Kezdetnek nem rossz! Charley ciklon r / Italában az emberek a veszélyérzetet, ha már szerencsésen túljutottak rajta, hajlamosak na- ^Igyobbnak feltüntetni, mint amekkora volt. De ez nem is olyan megbocsájthatatlan bűn, csak a realitások keretén belül maradjon, hogy aki még nem élte át, az megfelelő információt kapjon. Hogy mire számítson, ha ő kerül hasonló helyzetbe. Ezért igyekszem ezt a történetet úgy leírni, ahogyan megtörtént. Az időpont 1988. március 1., a reggeli órák. Queensland északi területe felé haladok a terepjárómmal, hogy a tervezett útvonal szerint eljussak Ausztrália legészakibb csücskére, a Cape York kis településéhez, ahonnét szeretnék egy kis motoros hajóval továbbmenni, több közbeeső sziget érintésével, a Pápuaföld délnyugati Fly folyó völgyén átkelve, a gyűjtőutam területére. Ennek az izgalmas tervnek megfelelően vezetem szép komótosan a nehéz súlyú Landroveremet az óceánpart közelében kanyargó országúton. Mivel a csend híve vagyok, így nagyon ritkán kapcsolom be a rádiót. Szeretem hallgatni az autóm hat hengerének "finom duruzsolását", mert bármilyen panasza van, rögtön jelzi, és segíthetek a baján. Meg is hálálja, mert még nem hagyott cserben. Közben élvezem az elsuhanó tájak szépségét. Az is előfordul, hogy a tervezett utam végrehajtásán töröm a fejem, és gondolatban előre átélem munkám mikéntjét, akár több változatban is. Az már kevésbé örvendetes, hogy gondolataimba furakodnak régi események a veszélyekkel teli évekből, igen sokszor hiábavaló igyekezettel hessegetem őket más irányba, erőszakosan visszatérnek. Ilyenkor az agyam mint a komputer dolgozik. Egymást érik a dátumok, 1944-47-56-72-81-83 - mind-mind halálos veszedelmek évei, amelyeken már szerencsésen túljutottam. A mai dátum azonban még nincsen benne. De hát ki is gondolta volna még pár órával ezelőtt, hogy erre is sor kerüli A táj megnyugtató szépsége, a csodálatosan változó, trópusi pálmákkal beszegett tengerpartok, bodorított felhőkkel díszített, kék égbolt, hogyan is jutna eszembe, hogy közeledik a veszély hozzám. Nem kellett volna semmi egyebet tennem, csak bekapcsolnom az autó rádióját, amely az adást megszakítva, többször is közölte, hogy nagy erejű vihar, mögötte forgószéllel, közeledik az óceán felől, már nevet is kapott - Charley ciklon -, ami érinteni fog engem is rövidesen. De nem kapcsoltam be a rádiót, így még csak nem is sejtettem, hogy mi fog történni. Csak az útra tekintettem, meglepően kevés jármű közlekedett, szemben sem és mögöttem sem láttam autót. Talán mert korán van, majd később, gondoltam. Cukornád-ültetvény mellett kanyargott az út, szelesre változott az idő, a szél eléggé cibálta a nádast meg a környező fák koronáját. Ausztráliában meg a környező szigeteken már annyiféle színezetű éggel-földdel-napfelkeltével-napnyugtával találkoztam! A viharos esőfelhők olykor mindennaposak, ilyen sötét vihart jelző fellegekkel is volt már dolgom, miért éppen a mostanival tennék kivételt, miért éppen a mostanira kellene úgy gondolnom, hogy vigyázzak, ez becsap, ez egészen más! Eszembe jut akaratlanul is az az afrikai viharos éjszaka, mikor villám villámot ért, közülük egy belehasított a sátram körüli óriási fák egyikébe, és közvetlenül mellettem zuhant a földre a faóriás lenyúzott teste. Milyen félelmetes tudott lenni a természeti erők tombolása, még ma is borzongatóan hat. De emlékezhetem a másik nagy afrikai viharra, ami a mai Szudán fővárosában, Kartúmban ért, nem kis meglepetést okozva, mert azelőtt homokviharban - és főleg ilyen erejűben - még nem volt részem. Nem véletlenül adtam az első könyvemnek a Habub Szudán felett címet, mert oly megrázóan félelmetes, nagy erejű tombolása volt a szaharai homokkal telített viharnak, amit PÁPUAFÖLD

szinte lehetetlen volt írásban érzékeltetni. A szerencsecsillagom akkor is és azóta is velem van, így reménykedem, hogy jó darabig nem fog elhagyni. Most egy kis galéria erdőség mellett kanyarog az út, a motorom hangja ütemesen duruzsol, nem hinném, hogy ez a fák koronáját cibáló szél túltenne bármelyik afrikai vihar-élményemen. Egy dombot megkerülve űjra az óceán vizét látom. Már nem zöldeskék színezetben, hanem habzó, morajló, sötét színű, eltakarva a parti homokos területet is. A fellegek szinte koromfeketék, itt-ott fényes foltokkal tarkítva. Ez már nem tréfadolog, mit mondhat a rádió, bekapcsolom végre, keresem a brisbane-i rádióadó sávját, egyelőre mindenütt csak recsegés, végre férfihang, de csak részletekben kapok értelmes szöveget. Valahogy kihámozom, a Charley ciklon közeledik a tenger felől Queensland partjai felé. Már a mögötte jövő forgószelet is hallom. így is szorongást érzek egy pillanatra, mert még nem volt dolgom vele, és nem tudom, mennyivel különbözik az eddig átélt viharoktól. Az ablakomon homokkal kevert kavicsszemek pattognak, a Landrover erős, igen sokat kibíró kocsi, ez nem lehet akadály számára, a nagy behemót test stabilan halad az úttesten. Úgy érzem, nincsen akadálya, hogy továbbhaladjak, biztonságban érezhetem magam itt a kocsibelsőben. A lilásra váltott sötétség már fölém ért, mindenesetre bekapcsolom a kocsi lámpáit, hogy más is lásson engem a nagy porban. A hangja is dübörgőbb lett, mint egy rockkoncert üvöltése. A kavics- és homokzáport is felváltotta az igazi eső, egyre vadabb, egyre durvább változatban. Szinte alig látom az úttestet, le kell fékeznem a kocsi rohanását, már egy percig sem állítom, hogy biztonságban érzem magam itt a kocsibelsőben. Dehát mit is kellene tennem, talán a rádióm adhat tanácsot, leállók az út szélére, és próbálom szólásra bírni a recsegő masinát. Csak foszlányokban jön a hang, fel a magaslatra, talán ez nekem szól. Igen, magaslatra, de hova, hiszen ez egy síkvidék. Be a sebességbe, és gyerünk tovább, amíg lehet, nincsen megállás! Vagy csak gondolom, hogy nincsen megállás, talán ha egy mellékutat találok, még az is jobb, mint itt az óceán közelében. De nincsen mellékút, még a földkupacok is eltűntek a környékről. Egy kis folyónak a hídján robogok át, alatta megduzzadt ár hömpölyög, de visszafelé, ami biztos jele annak, hogy nyomul errefelé az óceán. Máskor örömmel veszem, ha minél hosszabban tart az országút az óceán mellett, de most jobb lenne minél távolabb, nem számít, azért is arra kanyarog. Egy személygépkocsit már régen elsodort volna ez az erős vihar. A kocsi orra úgy tolja a szennyes áradatot, mint egy hókotró a havat, a hátulja pedig ide-oda farol, az ausztrál gumírozott katonai bakancsom már vízben tapossa a gázpedált. Ez még nem is lenne nagy baj, csak a motorház zsírozása nincs előkészítve és a kipufogó átállítása sem történt meg a víz alatti közlekedésre, ezért bármelyik pillanatban lefulladhat. A víz bejövetelét sem tudom megállítani, mert a kocsi alján lévő kifolyó nyílások nemcsak kifelé, de befelé is engedik a vizet. Az pedig egyre magasabb lesz. Egy reménysugár vagy mentőöv tűnik fel, nem messze egy bokros-fás magaslat. Ez az, oda kell eljutnom, csakhogy a gondolat és a végrehajtása de nagyon messze van egymástól! Ficánkol a nagy kocsitest, nehezen birkózik a kavargó hullámokkal. Csak még egy kicsit bírja, alig száz méterre lehetünk a magaslattól, csak odáig vigyen! De nem, már nem, egy hatalmas hullámtörés, mint a tehetetlen gyufásdobozt, sodorva fordít oldalra, és beborít a szennyes ár. Még egy erőteljes löket, máris az oldalárok legmélyén vagyunk. Ez a Landrover sem gondolta, hogy életében tengeralattjáró lesz belőle, még kevésbé, hogy itt leheli ki a lelkét. A kocsi belseje pillanatok alatt telítődött vízzel, ezek után már csak a fulladás következhet. Az életösztönöm erősebbnek bizonyult, mint a gondolatom, ki a kocsiból, ki a felszínre, még ha gyilkos vihar dúl is odafent, de oxigén is van. Fejem felett az ajtó, keresem a nyitóját. Végre! Abban a pillanatban az erős vihar vagy a forgószél belekap az ajtóba, és zsanérostól fordítja ki. Nekem is megkönnyíti a kimászást, könnyedén emel meg és csap távolabb a habzó moslékba. Egy percig sem állítom, hogy erre vágytam egész életemben, de legalább néha-néha levegőhöz is jutottam a nagy pörgetésben. Akaratlanul is nyeltem a mocskos léből, talán egy emberöltőre KEZDETNEK NEM ROSSZ!

valót. A sós víz marta a szemem, alig láttam, merre, hova igyekezem, a maradék erőmmel kerestem a fás domboldalt, ahol megkapaszkodhatom egy időre. Nem tudom, mennyi idő telt el, de éreztem, hogy a bokrok ágaiba kapaszkodom, és a fák is ott vannak a közelemben, be is fészkeltem magam közéjük, talán egy jó darabig védve leszek. Nem is kívánnék többet erre a napra, erre a számomra felejthetetlen március l-re, hogy ez legyen a legrosszabb születésnapom, amit a sors kegyeltjeként hatvanadszor sikeresen megéltem. Köszönettel és hálával tartozom sorsom irányítójának, és most már nyugodtan írhatom, hogy megéltem, mert sajnos igen sok kortársam már nem mondhatja ugyanezt. Visszatérve a valóságba, a faágak közt kényszerből ücsörögve jól kiköhögtem, kiköpködtem a mocskos sós léből jócskán lenyelt adagot. Közben az égiháború is csendesedni látszott, az alattam lévő víz is lassan, de biztosan húzódott vissza az óceán medrébe. Fokozatosan a kocsim is előtűnt a víz alatti garázsból, szomorúan mértem végig, mi is lett vagy lesz belőle. Nem vesztegettem tovább az időt a fa tetején, maradék erőmmel lekecmeregtem, mint annak idején az őseink. A gyengeségemet csak most érzem igazán, mikor a térdig érő vízben a kocsihoz vánszorgok. Nem hagy nyugodni, már a jövőre gondolva, hogy mi is történhetett a nélkülözhetetlen és féltett fényképezőgépemmel, mert ha tönkrement az elektronikája, akár vissza is fordulhatok, nélküle egy tapodtat sem megyek. Mindenesetre örömmel fogadom a tisztuló kékséget az égen, ez is hozzájárul elveszett hangulatom visszatértéhez, de már nem is bosszankodom annyira, a kocsimra tekintve, hogy orrán-száján spriccel a belső víz. Csak minél hamarabb hozzáférhessek a mixelt csomagjaimhoz. Igaz, a mosógépben nem keveredik annyira össze a ruha, mint itt a kocsimban a csomagjaim. Mire mindent átböngésztem a fényképezőgép-táska megtalálása után, már tudtam, hogy mindenem elázott a konzerveken és főzőedényeken kívül. Izgatottan hámoztam ki az igen hasznos és értékes társamat, ő is megszenvedett a mai napon. Próbáltam tisztogatni a rátapadt szennytől, de előbb meg kellett szárítanom. Feltettem az oldalára borult kocsi felső részére. Nemsokára még a nap is kisütött, hogy a segítségemre legyen. A filmek papírdobozai szétáztak, de a műanyagdobozok jól zártak, így remény van, hogy használni is tudom valamennyit. Szertefoszlott az a gondolat is, hogy jó volna száraz ruhát cserélni, meg egyebek, de mindent nem lehet egyszerre. Égett a gyomrom a sós létől, gyötört a szomjúság, meg talán az éhség, de egyiken sem segíthetek egy ideig. FFa csak, mert gyorsan reagált az agytekervényem, az orvosságos üvegem a mentőládában, az otthoni cseresznyepálinkával! Valóban, ez most orvosságként hatott, nemcsak a gyomrom nyugodott meg, de az éhségem is elmúlt. Most hogyan további Töprengésem közben erős motorzúgás hallatszott, rövidesen egy hatalmas nyerges vontató jelent meg az országutat takaró vízben. Hatalmas kerekei rendet vágtak, két oldalra hajtva a még útjába akadó vizet. Látványnak sem volt rossz, de még jobb lett, mikor fékezett mellettem, és mosolyogva köszöntött pilótája a magasból. Segíteni jöttem. A bőbeszédűség, úgy látszik, neki sem kenyere, rögtön munkához látott, a felfordult kocsimhoz tolatott, kioldotta a vontatókötelet, pillanatok alatt a kocsira akasztotta. Intett, hogy a fényképezőgépet vegyem magamhoz, és menjek távolabb, amíg visszabillenti és kihúzza az úttestre a kocsit. Az akkumulátorom tönkrement, meg nem is ajánlatos most indítózni, mondja a segítőm, üljek be a volán mögé, mert elhúz innen egy szárazabb területre. Addig is jól kicsurog a víz a kocsiból, és talán újra be tudjuk indítani. Egy jó negyedórai vizes út után elkanyarodtunk egy mellékútra, talán tízperces vontatás után száraz és széles útra értünk. Ezzel befejezte a vontatást, közel állt a motorházhoz, felnyitotta a tetejét, majd kompresszorának hosszú csövével nagy nyomású levegőt fújt az elektromos vezetékre, karburátorra, gyújtásvezérlőre. Majd az indítókábeleket kapcsolta a közben kiselejtezett akkumulátorom kábeleire. Máris szólított, hogy próbáljak indítózni. Prüszkölt, durrogott, PÁPUAFÖLD

de harmadszorra berobbant, és egy kis túrázás után szépen dolgozott mind a hat henger. Segítőm már fent ült a kabinjában, még csak annyit, kiáltotta felém, hogy merre tovább és valahol szerezzek egy másik akkumulátort. Jó utat kívánva gázt adott, és robogott vissza a vizes útra, hogy segítsen másokon is. Még arra sem hagyott lehetőséget, hogy szívből megköszönjem, csak intettünk egymásnak jó utat kívánva. Ez is Ausztráliához tartozik. Magamra maradtam a szépen duruzsoló motorral, a legfontosabb, hogy ne álljon le, amíg eljutok egy szereidébe. Az eredeti országutat, amelyről letértünk, jó kétórai vezetés után, Mackay városon túl, de Townsville előtt érintettem újra. Az aszfaltos út első szerelőműhelyénél fékeztem csak, de előbb ellenőriztem a pénztárcám belsejét, hogy milyen állapotúak a papírpénzeim a fizetéshez. Mikor meglátták a lucskos, csapzott kinézetem, a szerelők abbahagyták a munkájukat, és hozzám jöttek érdeklődni, hogy a ciklonból jövök-e. Igen válaszomra már a főnök is előkerült, mi a problémám, volt a kérdése. Csak az akkumulátort említettem, mert más autós problémám nem volt. Kiadta az egyik szerelőnek a munkát, majd tőlem érdeklődött a vihar felől. Mire a történetem végére értem, már el is készült az akkumulátorcsere. Még utasította a szerelőt, hogy ellenőrizze a fékolajat meg a többit. "Mit fizetekg kérdésemre annyi volt a válasza, hogy az akkumulátor egyéves, erős, még egy jó darabig kiszolgál, és nem fizetek semmit, ez természetes. Igen, ezeknél az embereknél ez természetes, ma már másodszor volt részem benne. Újra csak megköszönhettem. Jó utat kiáltott még utánam, és én nagyon jó érzéssel indulhattam tovább. Már messze elhagytam Townsville városát, mikor eszembe jutott, hogy át kell rendeznem az úti célomat, hiszen nem terveztem bele ezt a szörnyűséges égiháborút és az általa okozott körülményeket. A legfontosabb tennivalóm a jelenben van. Ki kell szárítanom az egész kocsit és ami benne van. Mivel kifordítani, mint egy subát, nem tudom, így muszáj mindent kiszerelni, ez főleg az ülésekre vonatkozik, máris nagy munka vár rám. Az erőnlétem karbantartásáról sem feledkezhetek meg, hogy mindezeket bírjam erővel. Egy útmenti szatócsüzletnél sikeresen pótoltam a tönkrement felszerelésemet: kenyér, cukor, fűszerek, író- és egyéb papírok, na meg az étkezéshez szükséges nyersanyagok. Következő megállóm, egyúttal szálláshelyem is, feltétlen víz mellett kell hogy legyen, mert az étkezéshez, magam és a kocsi tisztába tételéhez sok vízre lesz szükségem. A jónak ígérkező helyet rövid idő múlva meg is leltem a Herbert folyónál. Egy jó napsütötte tisztást választottam, hogy mosókonyhámnak berendezzem. A kocsi kirámolása hamar megtörtént, a tisztítása még hamarabb, a száradása is napnyugtáig. Közbe-közbe étkeztem is, így megvolt minden reményem, hogy a régi jókedvem is visszatérjen. Már csak a fényképezőgépem hibátlan működése volt a feltétele, ami rövid idő múlva meg is történt, az elektronikája hibátlanul működött. Ha nem is fütyörészve, de jó hangulatban teregettem a kimosott ruhákat. Itt Észak-Ausztrália trópusi övezetében a legvizesebb hálózsák is félóra elteltével száraz, az üléseket is visszapakolhattam a száraz, tiszta kocsiba. Az irataim és gyógyszereim különleges zárral ellátott, vízhatlan táskában voltak, így velük nem volt probléma. Sokat tanulhattam a mai nap eseményeiből, amiket megjegyeztem egy életre. A fontosabbak közé tartozik, hogy az olyan kiszámíthatatlan természeti csapásokat produkáló földrészen, mint Ausztrália, fokozottabb előkészületekre van szükség egy nagy utazáshoz, mint például Európában. Mire minden a helyére került, a napfény is kezdett a maga módján megágyazni, és narancsszínűre festette az eget, földet, folyót, még engem is. Az öreg földbolygó is teljesítette a napi munkáját, és megérdemelten térhet nyugovóra, talán velem együtt, mert én is megdolgoztam az életért ezen a félelmetesnek induló születésnapon. KEZDETNEK NEM ROSSZ!

A félelmetes Charley ciklon, amely kis htján az életemet követelte, Queensland területén (Ausztrália) Mackay város körzetében 1988. március 1-jén. PÁPUAFÖLD

A "tündérszigeten" De lehet másutt is Sikeresen megérkeztem Queensland északi csúcsához, a Cape York nevű településre, ami valójában egy elszigetelt kis falu. Miután pár nappal ezelőtt túléltem egy hatalmas ausztráliai ciklont, forgószéllel és egyébbel, születésnapom alkalmából. Már az esti vacsorához készülődtem, a kocsim körül tevékenykedtem, amivel sikerült beparkolnom egy ház zárt udvarába, hogy szem előtt legyen, amíg távol leszek a pápuaföldi utamon. Másnap sikeresen magalkudtam egy motoros bárka ausztráliai őslakos tulajdonosával, aki egy közeli szigetről érkezett erre a partra, hogy elvisz a Pápua-öbölbe, ha az ottani barátját felfogadom kísérőmnek, míg a pápuáknál tartózkodom. Ausztrália határövezete a Pápua-sziget partvidékéig húzódik, így a közbeeső szigetek ausztrál fennhatóság alá tartoznak. Ezért még nincsen szükségem engedélyre és egyéb iratokra. Az első útszakasz a tengeren nem sok élményt adott, a hullámzás is elviselhető volt, a kikötés már kevésbé, de partot értünk Mt. Ernest szigetén. A sziget öblében őslakosok élnek. Annak a férfinak a neve, aki engem áthozott a kontinensről, Wendo, ami magyarul fehér gumifát jelent. Úton-útfélen köszöntötték Wendot, ismerősök vagy rokonok, nem tudom, de olyan hosszú és rituális volt, hogy elég volt kivárni. Néha még nekem is jutott belőle. Persze nemcsak az üdvözlések miatt álltunk meg, hanem a kiürült benzinkanna miatt is. Külön étkezési időt nem kellett tartanunk, mert az úton bármikor ehettem gyümölcsöt vagy szendvicset. Wendo kínált végig az úton, és én szót fogadtam. Elérkezett az elköszönés ideje. Wendo köré sereglett a rokonság apraja-nagyja, ez sem volt rövid lélegzetű búcsúzás, a bárka fedélzetén vártam, hogy indulhassunk a következő kis szigethez, a határövezeti Dauanhoz. Tükörsima tengervízen csak úgy siklottunk a nehéz bárkával, az átlátszó víz a rá vetődő napsugárban megannyi színben pompázott. Néhol a víz alatt húzódó nagyobb korallszigetek halvány kékeszöld színűvé varázsolták a tenger sima tükrét. A távolban feltűnt a kis sziget körvonala, egyenletes tempóval közeledtünk hozzá, egyre nagyobbak és szebbek lettek a partot szegélyező kókuszpálmák. Karcsú, hosszú törzsük némelyike félhold ívben hajlott a tenger vize fölé. Úgy éreztem ebben a pillanatban, hogy megérkeztem arra a varázslatos, régen óhajtott, kis tündéri szigetre, amire vágytam. Igaz, egyszer már megcsodáltam egy kis szigetet az afrikai Viktória-tóban, de valahogy az nem volt az igazi. Ez pedig tíz-tizenkét mérföldre a vadregényes Pápua-sziget délkeleti partjától, alig pár négyzetkilométeres területével csak szigetecske, és illik rá ez a szép jelző: "tündérsziget". Ezzel a jóleső érzéssel vártam a partraérést, ahogy bárkánk, a kikapcsolt motorral besiklott a parti öböl naptól csillogó homokjára. A parti erdőség dús lombsátra jól hűtött az aszaló hőségben. Nem messze a szállásunktól egy négyszögletes kunyhó állt, tetején kereszttel, valósággal a fák közé szorítva, csak egy oldala volt fedett. Wendo közölte, hogy ez a pápuák temploma, a tenger felől a hűs légáramlat hűti az imádkozókat. Közvetlen a templomuk mögött kopaszra taposott út vezet a sziget belsejébe. A környező fákon fészkelő madárvilág éktelen rikácsolást csapott jöttünkre, mint otthon a tanyavilág jó házőrző kutyái, ha idegen közelít a portára. Pár perces gyalogút után egy tágas térre értünk, ahol körülbelül húsz házikó bújt meg a környező fák lombja alatt. A házak padlózata hatvan-hetven centiméterre van a földtől, hogy a levegő szabadon járhasson az építmény alatt, az eső lefolyhat anélkül, hogy befolyna a házakba. Először a hancúrozó gyerekek vettek észre bennünket, hatalmas csatakiáltásokkal rohantak Wendohoz, mint a messzi útról megjött szülőhöz, de főleg kíváncsian, hogy mi van a tarisznyában. Néha rám is vetettek egy sanda pillantást, de nem többet. Később derült ki, mikor előjöttek a nők és a férfiak is, hogy ez Wendo otthona és családja. A bemutatásom után már szívélyesebbé vált a fogadtatás, A "TÜNDÉRSZIGETEN"

behívtak az egyik házikóba és vendégül láttak legfőképp friss, lédús gyümölccsel. Az evéssel és ivással nem volt probléma, csak a körülöttem terjengő illatok zavartak, mert nem tudtam, mitől vagy kitől kapom az élvezetet. Mihelyt alkalmam adódott, hogy Wendot megkérdezzem, megtudtam, hogy a női nem jázminolajjal keni a testét, a hajukat pedig kókuszolajjal teszik selymesebbé. Ez a kevert illatfelhő kísért mindenhová, amerre csak mentem. Egy idő múlva kezdtem megbarátkozni a jövés-menéssel körülöttem, mert nem bántam, hogy a szép kreolbőrű lányok ott tüsténkednek. Mintás rafiaszoknyájukban, fedetlen, fényes, mogyoróbarna felsőtestükkel paradicsomi látványban részesítettek. Ez is hozzájárult a sziget elkereszteléséhez. Különféle trópusi gyümölcsből erjesztett itallal kínáltak. Nem mondhatom, hogy balatoni Szürkebarát ízű volt, de meg lehetett inni. Étkezésünkre az asszonynép halat sütött, teknősbéka tojásrántotta körítéssel. Nagy számban élnek a szigeten méteres nagyságú óriás teknősök, ezek húsa is az étrendjükbe tartozik. Wendo családjának férfi tagjai lehívtak a partra, hogy nézzem meg, hogyan vadásszák az óriás teknősöket. Csónakjaik hasonlóak a Cape-York-i csónakhoz. Hosszú, kivájt fatörzsön két keresztrúd fekszik az elején és a végén. A végekhez két puhafarönk van rögzítve, ezekkel teszik stabillá a nagy csónakot. A csónak elején áll lesben a szigonyos, a szerszám vége egy-egy zsinórral a csónakhoz van erősítve, így a megszigonyozott állat nem tud elmenni. A teknősök húsát füstölve tartósítják, a hát- és haspáncélját az ügyes kezűek feldolgozzák, különböző használati tárgyakat, még hangszert is készítenek belőle, de láttam gyermekbölcsőt, gyümölcsös tálat, evőeszközt és sok minden mást. Az asszonyok sütési technikája is érdekes. A halat vagy más húsfélét a sózáson kívül fűszernövényekkel körberakják, majd az egészet banánlevélbe csomagolják és így helyezik a parázsba. Mire a nyers zöld levél feketére sül, a benne lévő hús is megsült. Merem állítani, hogy igen jó ízű. A tenger sok húsfélét ad a sziget lakóinak, a halak sokaságán kívül polipot, langusztát, a vashegyű dárdájukkal vadásszák. A legfinomabb és bőven előforduló halfajta a barramundi, ami Sydneyben is kapható, egyike a legfinomabb és legdrágább halaknak. A lányoknak is van gyűjtési lehetőségük, apálykor a tengerpartot járják és osztrigát gyűjtenek, az idősebbje gyümölcsöt, kókuszt, banánt, mangót. Talán a fiúknak van a legjobb dolguk, mert sokat játszhatnak, de időközönként az idősebb felnőttek elviszik őket vadászatra, gyakorolni a nyíllal való bánásmódot, főleg a repülő rókára. Ezek a fácán nagyságú denevérek, mint hatalmas szőlőfürtök lógnak fejjel lefelé a fák ágain. Az elejtett denevérek húsa kiváló, félméteres bőrszárnyaikból a gyerekek sárkányt készítenek nádkeretre feszítve, a tengerpart szélesebb részén engedik föl, hosszúra font szizál zsinórral. Ebben az idillikus mesevilági hangulatban telt el két nap, de eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem Wendot, mikor megyünk tovább. A déli beszélgetésnél közölte velem, hogy ha nem veszem rossz néven, még a mai napot itt töltjük és holnap reggel megyünk tovább. Helyes, volt a válaszom, mert még a környéken szeretnék körülnézni. A nap itt az egyenlítő környékén sokáig fényben tartja a szigetet, csak nyolc óra körül csúszik le a horizont alá, hirtelen sötétséget hagyva maga után. így a délutáni nézelődésre elég időm maradt. Magamhoz véve a nagy vihart látott fényképező masinámat nekilódultam a házak mögötti kopasz útnak, visz, amerre visz jelszóval. Nem sokáig őgyelegtem egyedül, mert egy nagyobbacska legény szegődött mellém, hogy segítsen. Wendo küldte utánam. Nem sokat tudott angolul, de azért elboldogultunk egymással. Rögtön munkája is akadt, az útba eső kis fürdőzőből kimarkolt egy rövid nyakú, sárga fejű teknősbékát, amit lencsevégre kaptam. Ezzel elkezdtem a felvételek sorozatát készíteni, mert kisbarátom egymás után szállította a szebbnél szebb fotómodelleket. Gyíkok, lepkék, bogarak sokfélesége adta a színpompát a munkámhoz és örömmel végeztem, mert a gyermek is örömmel segített. Körülöttünk a szágó pálmák erdeje, ez a sok hasznot adó pálmafajták egyike. Fatörzse adja a kenyérnek valót, szálas külső héjából használati tárgyakat fonnak, a leveleiből kosarat, gyümölcséből italt készítenek. A kenyér alapanyagát úgy készítik, hogy kibaltázzák a pálmafák törzsének puha belső részét, majd folyóvízben kisulykolják a benne lévő lisztes anyagot, majd kiterítve a napra, porrá szárítják. Ebből a lisztből gyúrják az asszonyok a kenyérlepénynek valót, amit feltüzesített köveken sütnek élvezhetővé. PÁPUAFÖLD

A szigeten eredetileg kevés vad volt, a madarakat nem számítva, mert azok bőségesen túlszaporodtak. A nagy állatokból a kazuárt és a vadmalacot a szomszédos Pápua-szigetekről telepítették be, ezzel gyarapítva az itt lakók étrendjét. A vadmalac nem az otthon ismert vaddisznó kicsinye, hanem valóban malac nagyságban maradó kis röfi, a kazuár pedig egyfajta futómadár az emu és a pulyka közötti nagyságban. Bóklászásunk legszebb területe az a kis tengeröböl volt, ami a sziget északi oldalán, Wendoék házától mintegy két kilométerre található. Nem tudom érzékelhetően leírni azt a szín- és hangegyveleget, amit a madárvilág produkált az odaérkezésünk tiszteletére vagy mérgükre. Nem találok megfelelő szavakat a színpompás virágok formájának és illatának leírásához, az európai ember számára ez maga a paradicsom, az igazi tündérvilág. Fiatal kis barátom mindezt kevésbé értékelte, neki ez a látvány természetes, mert ő ebbe született. O még nem látott betonerdőt vagy dohos szagú külvárosi nyomornegyedet. Azt sem tudja, hogy mennyivel egészségesebb ez a kis sziget, amelyben játszadozva eregeti a denevér szárnyú sárkányait, mint az a másik világ, ahol a hasonló korú gyermekek a komputerizált játékaikat unják. Kívánom, hogy még sokáig ne is ismerje meg. Míg ezek a gondolatok cikáztak az agytekervényemben, kis barátom csillogó szemmel integetett, hogy menjek gyorsan hozzá. Igyekeztem csendben a közelébe lopakodni, mert nem kis meglepetésemre olyan csodás mintázatú óriáskígyót mutatott az óceáni boa fajtából, hogy elállt a lélegzetem. Ez a fajta óriáskígyó itt az egyenlítő környékén tanyázik, Pacific Boa néven. Nem sokáig hagyta magát csodálni, amint megmozdítottam a fényképezőgépem, sarkon fordult és eltűnt az öböl vizében. A gyermek jót kacagott ezen. Itt a boa jól élhet, van bőséges ennivalója vízben, szárazon egyaránt. Az öböl túlsó oldalán fehér törzsű, terjedelmes pisonia fák léggyökerei fodrozzák a tenger csendes, sima tükrét. A léggyökerek között színes tollú vadkacsák bóklásztak. Éppen ez a szép tollú kacsa a kedvenc eledele a boának. A pisonia fa igen könnyű és puha, ezért nagyon jó faragni. Ebből készítik a vízijárműveket és a lapátokat. A fák koronáján tanyázó madársereg hangoskodása messze az erdőn túlra is elhallatszik. Ha azonban egy vizet ivó társukat elkapja a boa, rögtön elhallgatnak, hogy később még nagyobb hangerőre kapcsolva adják a világ tudtára haragjukat. Lassan búcsúznom kell ettől a paradicsomi tájtól, mert igencsak megnőtt az árnyékunk, jelezve a közeledő napnyugtát. Vállon ragadtam sasszemű kis barátomat, és megindultunk a visszavezető úton. Mire megérkeztünk, már égtek a kunyhók előtti tüzek, megvilágítva a vacsorát készítő szorgos aszszonynépet. A vacsora felszolgálása fejedelmi volt, fémtányérokon evőeszközökkel, biztos Wendo szerzeménye vagy valamelyik menyecske hozományából került elő. Húsos, meleg vacsora, papaja, mangó és édesburgonya körítéssel. Italnak erjesztett banánbor különlegességet kaptam, amiből nem szabad egy pohárnál többet inni, mert veszélybe kerülhet az egyensúlyérzékünk és tartásunk. Ilyen esetben legjobb lefekvés címén elköszönni és mielőbb a biztos talajú ágyunkba, illetve hálózsákba bújni és elfeledni a fáradalmakat. Én ugyan még nem éreztem bizonytalannak a talajt, de azért elköszöntem, mert reggel korán lesz az ébresztő, hogy Wendo barátját még otthon találjuk, mire megérkezünk a nagy szigetre. Az egyik legényke már a tábortűz mellett szunyókált, én sem kívánkoztam máshová. Mellé terítettem a hálózsákomat, fej párnának a ruháimat, és máris készen voltam az alvásra, de valahogy nem sikerült elaludni, mert a fel-felvillanó zsarátnok fényében messze szárnyaló gondolataim az óhaza tájain kószáltak. Az is megfordult a fejemben, hogy tulajdonképpen miért nem szeretem a nagyvárosi, civilizált életformát és miért van, hogy ha tehetem, rögtön ott is hagyom, és szívesebben fekszem itt a földön, mint otthon a puha ágyban. Nagyon sokszor kerestem arra is az elfogadható választ, mi vezérli azokat az emberformájú lényeket, akik nem bírják elviselni, ami szép vagy tiszta, mert rögtön nekiesnek, bemocskolják vagy pozdorjává törik, csakhogy úgy nézzen ki, mint ők maguk vagy a gondolatviláguk. Mennyivel tisztább az élet itt az őserdő mélyén, ahol még a természet a maga eredeti szépségében létezhet! A "TÜNDÉRSZIGETEN"

A tündérsziget" fartvidéke naff at... PÁPUAFÖLD

A tündérszigeten" szerencsés visszaérkezésünk másnapján Wendovaí kis házikója előtt. Sokat válogattam felvételeimből, hogy melyik képpel tudnám a legjobban bemutatni ezt a csodálatos kis szigetet. Ennél a felvételnél kötöttem ki: az illatos vanília orchideánál. ^^^^^KEZDETNEKNEMROSSZ^^^^^I

PAPUAFÖLD

A kannibálok földjén Az ősi mítosz # z éjszakák, amennyiben ez lehetséges, pihenésre valók. De nem mindig adódik erre ^llehetőség, akár most, mikor túl sok a zavaró körülmény, így csak éber szunyókálásra van módom. Az ébrenlétem okát nem volt nehéz kiderítenem. Elsősorban a szabad ég alatti fekvőhelyem útjában volt az élelemszerzésre indult éji bogaraknak és egyéb állatok éhes hadának. Szerencsésnek mondhattam magam, ha csak keresztülmásztak rajtam, de sokszor kíváncsiságból vagy jó falat reményében megpihentek testemen. Ezek a percek voltak a legkritikusabbak, mert soha nem tudtam, hol kóstolnak belém. Először csak söprögettem magamról, később már ütöttem is a mohóbbakat. Azért akadtak kellemesebb éjszakáim is, de ehhez el kellett lesnem egy gyermektől, hogyan csinálja, hogy őreá nem mászik semmi. Egyetlen feltétele van, a helyes fekvőhely kiválasztás. Mindig a parázs vagy a tűz mögött kell megágyazni, hogy a légáramlatnak, szellőnek az útjába legyek, és egy-két füstölgő fadarabot is odahelyezek. Ha már egyszer feléd fújta a szellő a füstöt, az állatok másfelé veszik az irányt. Csak ennyi a titka. Közben az idő múlását ellenőriztem a világítós órámon, és megnyugtatott, hogy már nem kell sokáig vakaróznom, mert hajnalodik és Wendo korai kelést emlegetett. Az is igaz, hogy a pontosságot nem kell komolyan venni tőlük, mert egy kissé el vannak tájolódva ezen a téren. Már többször előfordult, hogy korai indulást terveztünk, és dél lett belőle. Szerencsére Wendoval nem így jártam, mert tényleg korán kelt. Először az asszonynépből jelent meg egy, kezében a teafőzővel jött le a már szunyókáló tábortüzünkhöz, felélesztve, hogy a teavíz felforrjon. Közben Wendo is előkerült egy nagy ponyvát szorongatva a hóna alatt, felém tartott abban a hitben, hogy még alszom, megérintette a vállam az ébredéshez. Jó reggelt kívánva bújtam elő hálózsákom melegéből, mert bármennyire is a trópusi éghajlat uralkodik a szigeten, az éjjelek olykor hűvösek, mint az most is történt, még a tábortűz közelében is. Gyorsan magamra kaptam a fejpárnaként használt zubbonnyal göngyölt nadrágomat, majd szép rendben összecsomagoltam hálózsákomat, és máris iramodtam gyors léptekkel Wendo után, aki már tevékenykedett a motorral. Én meg szép csendben elraktam a holmimat az útból, hogy indulásunknak semmi akadályozója ne legyen. A csomagból még három gyöngy nyakláncot magamhoz vettem ajándékként, Wendo asszonyainak a kedvességükért, és átnyújtottam, Wendo azonban visszatuszkolta a markomba, hogy add át te magad, mert vissza kell menni, azóta már elkészült a reggelink. Legalább negyven éve nem reggelizem, így szoktam meg, miért éppen most tennék másként, de jól van, menjünk vissza, dünnyögtem magamban, úgysem reggelizem. Akkor még nem tudtam, hogy megszegem ezt a szokásomat, mert visszaérve oly serényen mozgott az egész háznépe és annyi szeretettel kínálták különféle készítményeiket, hogy nem volt szívem visszautasítani. Egy lakodalmas háznál nem traktálnak annyiféle ennivalóval, mint itt. Nem is tudom, miként gondoltam, hogy csak úgy útra kelünk, még ha rövid idő múlva újra itt is vagyunk közöttük. De már annyi mindent megéltem, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha köszönés nélkül mentünk volna el. Mire személyesen átnyújtottam a három asszonynak az ajándékomat, már igencsak utat tört a nagy fák lombja között a felkelő nap korongja. Az indulásunk nem sok időt vett igénybe, az előkészített motor hamar felpörgött, és ha nem is csendben, de méltóságteljesen kigördültünk Wendoék pályaudvarából, illetve öbléből.

A nyílt területen azután beállhattunk az észak-nyugati irányba, és "teljes gőzzel előre!" jelszóval Pápuaföldnek irányítottuk a ladikot. Szélcsendes időnk van, ez jó jel, mert így bárkánk simán kúszik a Korall-tenger sima tükrén. Még mindig ausztrál vizeken vagyunk, mert a kis Kussa sziget mellett megyünk el, de nem sokkal később már elértük Yapera szigetét, ez Pápuaföldhöz tartozik. Nemsokára megérkeztünk az ellenőrző állomáshoz, ahol be kell jelentkezni a hatóságnál, és csak azután mehetünk tovább, közli Wendo. A hivatalos ellenőrzések nem tartottak sokáig, és mehettünk tovább. Hamarosan elértük a Kussa folyó torkolatát, egyenesen beletartottunk a közepébe, majd egyre szűkülő és pálmákkal szegélyezett résznél nekifutottunk a partoldalnak, egy kis házikó vagy inkább kunyhó előterénél kötöttünk ki. Itt lakik a barátom, akivel tovább mész. O kitűnően ismeri a Fly folyó környékét, de a legfontosabb, hogy az élőket is, amire neked nagy szükséged lehet. Mindenben reá bízhatod magad, mert tudja, mit csinál és csak így tudja biztosítani, hogy rendben visszatérjetek. Én is foglak várni egy hónap elteltével, ahogy megbeszéltük. Rendben van, Wendo, és nagyon köszönöm. A kirakodást még nem kezdtük el, mikor egy csapat gyerek rohant meg bennünket, de inkább Wendot, és pörgött a nyelvük hosszan, de ez még mind csak Wendo köszöntésének szólt. Röpke negyedóra elteltével rám is vetettek egy sanda pillantást. Egy nagyobbacska legényt karon ragadott Wendo, és hozzám hozta, ez Narakiwa nagyobbik fia, ő fogja a csomagjaimat a házukhoz felvinni. Barátságosan köszöntött, és rögtön munkához látott, a már kezemben lévő hátizsákomat elkérte és magára csatolta, még két csomag a két kezébe, és feliramodott a házukhoz. Szorgos kis legény az első látásra, ha az apja is ilyen, akkor nem lesz problémám az utamon. A nagy gyerekzajongásra a felnőttek is kezdtek előjönni, valahonnét Narakiwa is előkerült. Széles mosolyra húzódó szája jelezte örömét. Ez az üdvözlésükben is megnyilvánult, mert alig akarták abbahagyni, Wendo vett először lélegzetet és mutatott reám, hogy ki vagyok és honnét jövök és miért jövök, ekkor tudta meg, hogy velem pénz áll a házhoz. A mosolygás még mindig tartott, így nékem is jutott a köszöntési áradatból. De most nem erről szeretnék beszélni, muszáj visszatérnem az érkezésünk perceire, ezt nem hagyhatom ki. Valahogy úgy szeretném leírni, ahogy akkor átéltem, amikor a bárkából kiléptem erre a földre, erre a napsütötte földre, a körém teremtődött sűrű erdőségre, a csodás Fly folyó völgyére, és úgy éreztem, hogy ez most mind az enyém, ha rövid időre is. Ezt a felemelő érzést az égvilágon senki sem veheti el tőlem. Ebből csak én adhatok és adok másoknak, hogy ismerjék meg ezt a letűnni készülő, csodás világot, ahol én most még járhatok. Feltétlen azzal kell kezdenem, hogy ez a napsütötte föld a hazája annak a csodás paradicsommadárnak, amiből a legszebb itt él, a Fly folyó völgyében. A Fly paradicsommadár sziluettje díszíti a nemzeti lobogójukat, a hivatali helyiségeiket, az újságjaikat, képeslapjaikat vagy a repülőgépeik oldalát. A méteres, aranysárga, fátyolszerű farktollak között két fekete, még hosszabb toll található. A fejtetőn és vállakon szintén aranysárgák a tollak, a nyaknál egészen a melléig aranyzöld színű, majd éjfekete a mellrész, a hasirészt barna pihetollak fedik, a széleit keretszerűen az aranysárgától a krémszínűig hosszú fátyolszerű tollak szegélyezik. A madár hangja is a tollazat színskálájához igazodik, és most csak egy madarat írtam le, de van legalább két tucat szebbnél szebb fajtája. így érthető, hogy az itt élő őslakosok nagy tiszteletben tartják a paradicsommadarat, és a nagy ünnepeken e madár tollával díszítik legszebb öltözéküket. Vigyáznak is rá, hogy illetéktelen kezébe ne kerüljön, nemcsak a szigeten belül, de azon kívül is. Ezt kívánja az ország érdeke is, mert nagyon megfogyatkozott a paradicsommadarak száma, így megnőtt az értékük a világpiacon, amit a csempészek igyekeznek kihasználni. Az értékével kapcsolatban o PÁPUAFÖLD

elég csak annyit közölnöm, hogy színaranyból olcsóbb, mint élőben. Ezért szükséges a határok szigorú ellenőrzése, mert a kapzsiságban szenvedők semmitől sem riadnak vissza, ha csempészetről van szó. Ebben élenjárnak a nagypénzű vállalkozók, akik biztosítani tudják ezekhez az akciókhoz a gyorsjáratú hajókat, technikai felszerelést, még helikoptereket is. Rendszerint lakatlan szigeten ütik fel tanyájukat, az éjszaka leple alatt mennek a megbeszélt találkahelyre, ahol átveszik a csempészárut, és rögtön el is tűnhetnek a környékről. Ez a fajta pénzszerzési lehetőség óriási károkat okozott már eddig is földünk ritka állatvilágában, mert ezáltal már több faj is kipusztult. Mérhetetlen bűnösség terheli a gazdag emberek nagy részét, mert ők vásárolják ezeket a méregdrága csempészett állatokat, ezzel alapot biztosítanak a gonoszsággal telített emberfajtának, hogy továbbűzhessék mesterségüket. Időközben Wendo és Narakiwa megtárgyalta az egyhónapos utam mikéntjét, mi szükséges az útra és mennyibe kerül mindez nekem. Erről tájékoztattak, mondván, ha elfogadom, már holnap reggel indulhatunk is. A fizetnivalóm napi hét dollár, ami egy hónapra kettőszáztíz, ez nem sok, de nem is kevés, viszont biztonságom érdekében nagyon megéri. így elfogadtam az ajánlatot, s az egyezséget kézfogással erősítettük meg. Én akkor előkészítem a szükséges dolgokat az útra, mondja Narakiwa, és otthagyott Wendoval, aki szintén közölte, hogy a gyerekekkel felhordat mindent a házikóba, ahol a szállásom lesz éjszakára. így maradtam magamra és gondolataimra, hogy mitévő is legyek, nem gond számomra, csak a fényképező masinát vettem magamhoz, és máris nekiindultam a nagyvilágnak. Nem felfedezni akartam Pápua Új-Guineát, mert azt már megtették az elődeim, de ha esetleg olyan dolgot láthatok vagy találhatok, amit ők nem vettek észre, akkor már megérte, hogy erre a földre léptem. Úgy legyen! Ezzel a jelszóval indultam felfedező utamra. Természetesen csak amíg lehetséges, ameddig a törzsi törvények engedik és személyüket nem sértem. A Narakiwa háza mögötti területen több kunyhó is magasodott, de egy közülük legalább háromszorta nagyobb volt, mint a többi. Később tudtam meg, hogy ez a férfiak háza vagy a törzs tanácsháza. Ezekről sokat olvastam, hogy milyen díszesek belül és rengeteg faragás, misztikus tárgy, festett dolog található benne. De jó volna ide bemenni, mi mindent láthatnék, amit idáig csak filmen vagy képen láthattam! Csak eszembe jutott az a mondás, hogy bátor lehet akárki, de itt óvatosnak kell lenni, mert könnyen ráfizethet az emberfia, és az most nem érné meg. Menjek csak tovább, ne szívóskodjak itt! Az erdő vonzásában voltam, így azt választottam. Nagyon szép utat jártam, közel két órát csavaroghattam, mire visszaértem a településre. Éppen jó időben, mert Wendot és Narakiwát láttam bemenni a kunyhóba. Most talán megpróbálhatom követni őket, ezért csak nem lesz probléma, legfeljebb kidobnak. Először csak szoktattam a szemem a benti félhomályhoz, mert nem láttam semmit. Narakiwa vett észre, és szólt, hogy menjek beljebb. Ez az épület a férfiak háza, a törzsi megbeszélések színhelye. Tulajdonképpen neked mint idegennek nem szabadna belépned, akár az ausztrál őslakosok szent helyeire, ahová még az asszonyok sem mehetnek. Téged azért hívtalak és nem küldtelek el, mert éppen most tárgyaltuk az én törzsem anyagi helyzetét, és ehhez most te is kellesz. Mivel a törzsi vezető is én vagyok, így magam határozom meg, hogy ki léphet be. Mivel holnap reggel indulunk, a folyón felfelé északnak Sebidiroig, egy kis városkáig, odáig velünk jönnének az asszonyokból és a fiaimból ketten, azért, hogy segítsenek beszerezni az úthoz szükséges ennivalókat, meg egyúttal a családnak is az élelmet, amit hazahoznak. Erre azért lenne szükség, mert amerre mi úgyis megyünk, sokkal jobb a beszerzési lehetőség, mint itt. Viszont ehhez szükség volna arra a pénzre, amit fizetnél erre az útra. A KANNIBÁLOK FÖLDJÉN Ol

Ez természetes, Narakiwa, válaszoltam, és máris számoltam a kezébe az elfogadott összeget. Már csak azért is, mert nem kellett külön bajlódnom a kinára való átváltással, talán a határövezet miatt a dollár is megfelel. Meg azért is fizettem szó nélkül, hogy bent lehettem ebben az épületben, ahová a magamfajta földi halandó ritkán teheti be a lábát. Ez volt az előzménye és engedélye annak, hogy itt bent maradhattam még egy ideig. Mert csodás érzés volt látni ennek a törzsnek a relikviáit, maszkjait, faragásait, dobjait, amiket rejtett ez a nagy épület az idegen szemek elől. Nemcsak ősi faragások, de rekeszes polcokon őseik fényesre csiszolódott, sárgásbarna koponyái is, amiket időnként megérintenek, hogy varázsereje segítse őket vállalkozásaikban. Úgy éreztem, hogy most én is részese lettem az ősi mítosznak az évezredes szellemiség megidézésére szolgáló épületben. Az én hitem és az ő hitviláguk megfért egymás mellett ebben a helyiségben. Narakiwa szakította meg kalandozásomat az ősök világában, és zökkentett vissza a mai valóságba. Közölte velem, hogy a gyerekek és az asszonynép csak a kisvároskáig jönnek velünk, onnét visszafordulnak, mi pedig a Kussa folyó mellékágán folytatjuk utunkat keletnek, amíg a csónakkal mehetünk, azután már csak gyalog haladunk tovább. Rendben van és köszönöm, ezzel elintézettnek vettem az ügyünket, mert ha két szóval el lehet magyarázni valamit, akkor vétek a bőbeszédűség. A helyiség varázsa még odaszegezett, valahogy nem tudtam elmozdulni, még nem láttam minden szögletét, mert volt mit nézegetnem: agyagedények, szobrok, fegyverek, nyilak, lándzsák, dobok, pajzsok sokféle változatban. Mennyi jót és rosszat tudnának mesélni, ha ki tudnám kérdezni valamennyit, hiszen ennek a csodás szigetnek az őslakói nem kisebb hírnévre tettek szert, mint hogy a kannibalizmus művelői. Ez a hírük évezredek óta tart a mai napig is. Miért és hogyant Hangzik a kérdés minden ismeretterjesztő előadásomon. Ma, a huszonegyedik század kezdetén még létezhet ilyen, a nagy kultúrnépek tőszomszédságában^ Igen, létezhet. Igaz, nem verik nagy dobra, meg hírzárlat is létezik, de ugyanúgy kijutnak a hírek, mint ahogy be is jutnak a kultúrvilág szörnyűségei, mert az aztán kifogyhatatlan. Ennyit előzetesnek, mert erről bővebben kell beszélnem, ezért a további utazásom történetét Wendoval és Narakiwával félbeszakítom, hogy helyt adjak ennek a fontos kérdésnek. Természetesen csak bizonyos határig adom közre azokat a megtörtént eseteket, amelyeket volt módomban tapasztalni és átélni. A helyszínről visszaérkezve sydneyi otthonomba, mindig frissen leírtam a történeteket és közreadtam az ausztrál magyar újság hasábjain. Ezekből az írásokból szedtem csokorba az eseményeket. PÁPUAFÖLD