Magunknak még sok-sok ilyen jubileumot, Önöknek pedig jó olvasást és kellemes ünnepeket kívánok a szerkesztőség minden tagja nevében.

50 Hűha! Hát ezt is megértük. Pedig indulásunkkor sokan tíz számot se jósoltak volna nekünk. És most mégis elértük a bűvös ötvenediket. Ilyenkor illik fogadkozni, megújulást, szebbet, többet, újabbat ígérni... Mi úgy döntöttünk, hogy nem ígérgetünk, csupán tesszük tovább a dolgunk, mint eddig, és megpróbálunk olvasóinknak hónapról hónapra egy színvonalas kiadványt a kezébe adni. Amit a nevezetesebb alkalmakkor megpróbálunk még emlékezetesebbé tenni. Iliinek megfelelően ez az. ünnepi szám csupa neves, díjnyertes szerző remek írásait tartalmazza, 'és még az illusztrációk terén is törekszünk olyat adni, ami nem mindennapi: a 110 éve született világhírű belga szürrealista festő, René Magritte müveit, melyek ugyanannyira otthon vannak a Galaktika lapjain, mint a művészettörténeti albumokban. Figyelmükbe ajánlom továbbá ünnepi előfizetői akciónkat, amivel mozijegyet nyerhetnek egy különleges, galaktikás" filmvetítésre, és azt, hogy újra kapható a közkedvelt póló (mely télikabát alall is jól mutat), minden méretben! S hogy azért ne maradjunk teljesen megújulás nélkül, ebben a lapszámban egy átalakult könyvrovatot indítunk el, amely ha találkozik olvasóink igényeivel a jövőben rendszeresen szerepel majd magazinunkban. Magunknak még sok-sok ilyen jubileumot, Önöknek pedig jó olvasást és kellemes ünnepeket kívánok a szerkesztőség minden tagja nevében. Németh Attila irodalmi szerkesztő

6 Isaac Asimov: Vérvonal (első rész) 19 Megvalósult sci-fi 20 Filmajánló 22 Szergej Lukjanyenko: A döntés 28 Vakáció a Naprendszerben 36 László Zoltán: Csend 47 Megvalósult sci-fi 48 Filmajánló 50 Mike Resnick: Újrajátszva 58 Jean-Claude Dunyach-interjú 60 Herbert W. Franke: A felfedezőút 64 Michael Crichton megemlékezés 66 Szélesi Sándor: Az idő margójára 70 Barrington J. Bayley megemlékezés 71 Barrington J. Bayley: Halálhajó 84 Könyvajánló 86 Philip K. Dick: Reggeli szürkületkor

Isaac Asomov: Vérvonal A szabad akarat civilizációnk fejlődésének egyik legfőbb mozgatórugója. De vajon rendelkezünk-e vele valójában'? MANKIEWICZ ŐRMESTER telefonált, de nem úgy tűnt, mintha élvezné. Röviden, pattogósan válaszolgatott, s mivel csak az ő hangját lehetett hallani, furcsa, félbevágott történet kezdett kibontakozni a szobában lévő másik rendőrtiszt számára. - Igy van - mondta éppen Mankiewicz. - Idejött, és azt mondta, zárjam a fogdába, mert különben öngyilkos lesz....nem én tehetek róla. Pontosan ezt mondta, és igen, ez szerintem sem teljesen normális dolog....nézze, uram, a fickó megfelel a személyleírásnak. Ön tájékoztatást kért, én pedig éppen ezt teszem....sebhely a jobb arcán, és John Smithként mutatkozott be. Egy szót sem mondott arról, hogy valamilyen doktor.... Hát persze, hogy álnév. Mindenesetre a rendőrségen senki nem mer így bejelentkezni....lecsukattam....komolyan mondom....hogy miért? Lássuk csak: hatósági közeggel szemben tanúsított ellenszegülés, könnyű testi sértés, szándékos rongálás. Ez mindjárt három indok....nem érdekel, hogy kicsoda ő....rendben, tartom. Péklapátnak is beillő tenyerével eltakarta a mikrofont, szőrös kézfeje alatt majdnem a teljes kagyló eltűnt, majd Brown tizedesre nézett. Elnagyolt vonású, vöröslő, izzadságban fürdő arcát hirtelenszőke hajtincsek keretezték. - De sok a baj! - panaszkodott. - Tiszta őrültekháza. Ennél még a járőrözés is jobb. - Kivel beszél? - kérdezte Brown, aki nemrég lépett az irodába, és valójában egyáltalán nem érdekelte, Mankiewicz kivel telefonál. Arra gondolt, hogy felettesének tényleg jobb lenne, ha kivezényelnék valamelyik peremkerületbe, és ott naphosszat gyalogolna.

- Oak Ridge-dzsel. Távolsági. Valami Grant, a mittudoménmilyen osztály vezetője, aki hetvenöt centes percdíjjal most éppen másvalakin tölti ki a... Halló! A túlméretezett őrmester fogást váltott a telefonkagylón, és igyekezett visszafogni magát. - Rendben, figyeljen rám! - búgta a telefonba. - Kezdjük elölről! Beszéljünk nyíltan, és ha ez nem tetszik, még mindig leküldheti ide valamelyik emberét. Figyeljen rám! A fickó hallani sem akar ügyvédről, állandóan azt hajtogatja, hogy egyszerűen csak a börtönben akar maradni, és higgye el, ez nekem tökéletesen megfelel....hallgasson már végig, az isten szerelmére! Tegnap bejött, megállt az íróasztalom előtt, és azt mondta, szeretne börtönbe kerülni, mert különben még végezne magával. Erre azt mondtam, sajnálom, hogy öngyilkos akar lenni. Aztán meg azt, hogy ne tegye, mert egy életre megbánná....komolyan beszélek! Éppen megpróbálom elmondani, hogy mi történt. Szerintem sem vicces, ugyanakkor nekem is megvannak a magam gondjai, ha érti, mire gondolok. Maga szerint más dolgom sincs, mint dilinyósokra figyelni, akik bejönnek, és......hadd mondjam végig, könyörgök! Szóval megmondtam neki, hogy nem csukhatom le csak azért, mert öngyilkos akar lenni, hiszen az még nem bűncselekmény. Erre azt felelte, nem akar meghalni. Mire én elzavartam a jó fenébe. Tudja, ha valaki öngyilkos akar lenni, akkor tegye azt, ha meggondolja magát, annál jobb, de ne az én vállamon sírja el a bánatát, érti?...képzelje, most is a lényeget mondom. Szóval erre megkérdezte, hogy ha elkövet valamit, akkor lecsukom-e. Mire én azt válaszoltam, hogy ha elkapják vagy valaki feljelenti, és nem tudja kifizetni az óvadékot, akkor igen, majd elküldtem melegebb éghajlatra. Erre ő felkapta az asztalról a tintatartót, és mielőtt bármit tehettem volna, beleborította a nyitott szolgálati jegyzőkönyvbe....pontosan! Mit gondol, miért vádoljuk szándékos károkozással? A tinta ráömlött a nadrágomra!...igen, és könnyű testi sértéssel is! Mikor kijöttem a pult mögül, hogy észhez térítsem, sípcsonton rúgott, ráadásul behúzott egy nagyot a szemem alá....miért találnám ki? Esetleg idejön, és megnézi a monoklimat?...a napokban áll bíróság elé. Talán csütörtökön....legkevesebb kilencven napot, hacsak a pszichomókusok nem szólnak bele. Szerintem diliházba kéne csukni....hivatalosan John Smith. Ezt a nevet adta meg....rendben, tegyen azt, amit akar, cimbora! Én csak a munkámat végzem. Mankiewicz lecsapta a kagylót, egy pillanatig dühösen meredt rá, majd ismét felkapta, és sietősen tárcsázni kezdett. - Gianetti? - szólt bele, majd a rövid választ hallva beszélni kezdett. - Mi a franc az az A. E. B.? Az előbb valami Joe telefonált, és azt mondta, hogy......egyáltalán nem viccelek, ostoba. Nem jókedvemben hívtalak, ezt elhiheted. Mi a rövidítés feloldása? Egy ideig csendben hallgatott, majd megilletődött hangon elköszönt, és lerakta a kagylót. Arca most mintha valamivel kevésbé vöröslött volna. - A második fickó maga az Atomenergiai Bizottság elnöke volt - mondta Brownnak. - Közben biztosan átkapcsoltak Oak Ridge-ből Washingtonba. - Lehet - pattant fel Brown hirtelen -, hogy az FBI keresi ezt a John Smitht. Lehet, hogy a fickó valami tudósféle. - A tizedes láthatóan szükségesnek érezte, hogy megossza gondolatait felettesével. - Soha nem lett volna szabad ezeket az atomtitkokat megismerniük. Minden rendben volt egészen addig, amíg csak Groves tábornok tudott az atombombáról. Amint azonban ezeket az okostojásokat is bevonták... - Ó, hallgasson már el! - ripakodott rá Mankiewicz. Dr. Oswald Grant az autópálya fehér felezővonalán tartotta a szemét, és úgy markolta a volánt, mintha halálos ellenségét fojtogatná. Mindig így vezetett. Magas, szikár férfi volt, arcára zárkózott kifejezés kövült. A kormányt csontos térdei tették zárójelbe, bütykei a legkisebb mozdulatra is kifehéredtek.

Darrity felügyelő ült az anyósülésen keresztbe vetett lábbal, bal cipőtalpát szorosan az ajtó kárpitjához nyomva. Ha az út végén kiszáll, egy negyvenötös, koszos talpnyom marad majd ott. Közben folyamatosan egy dióbarna nyelű zsebkést dobált egyik kezéből a másikba. Valamivel korábban kicsattintotta a kés gonoszan fénylő pengéjét, és a körmeit farigcsálta a száguldó autóban, de mikor egy hirtelen sávváltáskor kis híján sikerült levágnia a hüvelykujját, ezt a jóval veszélytelenebb mozdulatsort választotta inkább. - Mit tud erről a Ralsonról? - kérdezte útitársát. Dr. Grant egy pillanatra levette a tekintetét az útról, majd sietősen vissza is fordult. - Azóta ismerem - válaszolta kelletlenül -, mióta a Princetonon doktorált. Zseniális fickó. - Valóban az volna? Zseniális? Miért van az, hogy maguk, okostojások csakis zseniálisnak" nevezik egymást? Tényleg nincsenek közepesen tehetséges tudósok? - De, sokan. Köztük én is. Ralson azonban valóban zseniális. Akárkit megkérdezhet. Például Oppenheimert. Vagy Busht. Ő volt a legfiatalabb megfigyelő Alamogordónál. - Rendben. Akkor legyen zseniális. Mi van a magánéletével? - Honnan tudhatnám? - kérdezett vissza Grant némi habozás után. - Princeton óta ismeri őt. Pontosan hány éve is? Már csaknem két órája robogtak észak felé az autópályán, mióta elindultak Washingtonból, s közben alig szóltak egymáshoz. Grant most érezte, hogy oldódik a légkör, s hogy utasára nem csak mint a rend zord őrére kell tekintenie. - '43-ban doktorált. - Akkor már nyolc éve ismerik egymást. - Úgy van. - És mégis azt állítja, hogy semmit sem tud a magánéletéről? - Mindenkinek megvan a saját élete, felügyelő. Ralson sosem volt túlságosan társaságkedvelő. Sok kollégám ilyen. A munkánk rendkívül megterhelő, és a nap végén nem biztos, hogy a szabadidőnket is együtt akarjuk tölteni. - Nem volt esetleg valamilyen szervezet tagja? - Nem tudok róla. - Mondott valaha olyasmit önnek - kérdezte a nyomozó -, ami árulásra utalt? - Úristen, dehogy! - kiáltott fel Grant, miután mindketten a gondolataikba merültek egy rövid időre. - Mennyire fontos ember Ralson az atomkutatás területén? - kérdezte Darrity kisvártatva. Grant a volán fölé görnyedt, és alaposan végiggondolta a választ. - Éppen annyira, mint bármelyikünk. Örök igazság, hogy senki nem nélkülözhetetlen, de Ralson mégis mindig különleges volt. Valódi mérnökagy. - Ez mit akar jelenteni? - Azt, hogy nem kiemelkedő matematikus, de el tudja készíteni azokat a szerkentyűket, amelyek képesek életre kelteni mások elméleteit, és ezt olyan jól teszi, hogy senki még csak a nyomába sem ér. Az a helyzet, felügyelő, hogy időről időre akad egy probléma, amelyet minél hamarabb meg kéne oldani, de persze mindig legalább tegnapelőttre. Ilyenkor mindenki kiürült aggyal kóvályog, amíg Ralson elő nem áll azzal, hogy miért nem próbáljuk meg így vagy úgy. Aztán egyszerüen odébbáll. Nem is érdekli, működött-e az, amit javasolt. Viszont mindig igaza van. Kivétel nélkül! Ilyenkor rájövünk, hogy adott esetben mi is megtalálhattuk volna a megoldást, de csak hónapok múlva. Fogalmam sincs arról, mi a titka. Megkérdezni sincs értelme. Ilyenkor csak néz ránk, és azt mondja, hogy a megoldás olyan egyértelmű, mint az egyszeregy, és már megy is a dolgára. No persze, miután megmutatta, minden valóban egyértelművé válik. A nyomozó hagyta, hogy a tudós elmesélje mindazt, ami a szívét nyomja. - Ezzel azt akarja mondani, hogy Ralson egy csodabogár? Mármint amolyan különcféle, ugye érti? - Egy zsenitől senki nem várja el, hogy hétköznapi módon viselkedjen. - Igaza lehet. De a mi zsenink mennyire extravagáns? - Nem nagyon beszélt. Néha nem volt hajlandó dolgozni. - Ilyenkor otthon maradt, és elment pecázni? - Dehogy. Ilyenkor is bejött a laborba, de csak ült az asztalánál naphosszat. Ez néha hetekig eltar-

tott. Nem beszélt senkivel, sőt nem is nézett arra, aki kérdezte. - Korábban soha nem hagyta ott a munkahelyét? -Ügy érti, ezelőtt? Soha! - Említette valaha, hogy öngyilkos akar lenni? Hogy csak a börtönben érezné magát biztonságban? - Soha. - Biztos benne, hogy ez a John Smith azonos Ralsonnal? - Majdnem biztos vagyok benne. A jobb arcán a savmarta folt eltéveszthetetlen. - Rendben. Köszönöm. Akkor majd beszélek vele, és meglátom, milyen ember. Ezután jó ideig csöndben utaztak. Dr. Grant a kanyargó felezősávra meredt, Darrity nyomozó pedig zsebkését dobálta lapos ívben egyik kezéből a másikba. A börtönőr az interkomot hallgatta egy ideig, majd felnézett a látogatókra. - Ide is hozathatjuk, felügyelő. Nem gond. - Ne! - rázta a fejér dr. Grant. - Menjünk a cellájához! - Ralson igy viselkedik, dr. Grant? - kérdezte Darrity. - Maga szerint megtámadná az őrt? - Ezt nem tudhatom - válaszolta a tudós. Az őr széttárta bőrkeményedésekkel teli tenyerét, vastag orrcimpái megremegtek kissé. - Semmit nem kezdtünk vele egészen idáig a washingtoni távirat miatt, de őszintén szólva a pacák nem igazán ide való. Örülök, ha végre megszabadulhatok tőle. - A cellájába megyünk - döntött a felügyelő. Végigmentek a visszhangzó folyosón, melynek mindkét oldalán rácsos ajtók sorakoztak. Útjukat üres, közömbös tekintetek kísérték. - Mindvégig itt tartották? - Dr. Grant arca egészen elsötétült a haragtól. Darrity válaszra sem méltatta. Az előttük haladó börtönőr megállt, és feléjük fordult. - Ez az ő cellája. - Dr. Ralson? - szólt be a felügyelő a rácson át. Dr. Grant csöndben nézte a priccsen heverő alakot. A cella lakója érkezésükkor még a hátán feküdt, de mostanra félkönyékre emelkedett, és úgy fes-

tett, mintha próbálna beleolvadni a falba. Vékony szálú, seszínű hajú, cingár, porcelánkék szemű, kifejezéstelen tekintetű férfi volt. Jobb arcán kidudorodó égésnyom futott végig, melynek vége úgy keskenyedett el, akár egy rózsaszín ebihal farka. - Ő Ralson - mondta dr. Grant. Az őr kinyitotta az ajtót, majd belépett, ám Darrity felügyelő egy türelmetlen mozdulattal kitessékelte a cellából. Ralson némán figyelte őket. Térdét felhúzva, nagyokat nyelve csúszott egyre hátrébb a priccsen, ádámcsutkája fel-alá liftezett. - Ön dr. Elwood Ralson? - kérdezte Darrity csöndesen. - Mit akarnak tőlem? - kérdezett vissza a férfi meglepően erőteljes bariton hangon. - Velünk jönne, kérem? Szeretnénk önnek feltenni pár kérdést. - Nem! Hagyjanak békén! - Dr. Ralson - csitította Grant -, azért küldtek, hogy megkérjem, jöjjön vissza dolgozni. A tudós ránézett, s tekintetében a félelem szűkölése mellett egy pillanatra megcsillant valami, amit akár érdeklődésnek is lehetett volna nevezni. - Helló, Grant! - üdvözölte munkatársát, és fölállt a priccsről. - Figyeljen, már jó ideje próbálom őket rávenni arra, hogy tegyenek át egy párnázott falú cellába. Elintézné ezt nekem, kérem? Ismer, Grant, tudja, hogy soha nem kérném olyasmire, amit nem tartok fontosnak. Segítsen! Ezek a kemény falak... állandóan azt érzem, hogy beléjük akarok... ütni... - Tenyere csattanva csapott a priccs mögötti piszkosszürke betonfalra. Darrity a gondolataiba mélyedve állt a cella közepén. Előhúzta zsebkését, és kinyitotta a vészjóslóan csillogó pengét. - Ne hívjunk önnek orvost? - kérdezte, miközben óvatosan farigcsálni kezdte hüvelykujjának körmét. Ralson ezt mintha meg sem hallotta volna. Tekintetével szinte felhabzsolta a

penge fémes villódzását, szája elnyílt, ajka benedvesedett. Egyre szaggatottabban szedte a levegőt. - Azonnal tegye el! - rivallt a felügyelőre. - Ööö... kérem? - Darrity összezavarodott. - A kést. Ne tartsa az orrom elé! Rá sem bírok nézni. - Miért nem? - lepődött meg a nyomozó, majd maga elé tartotta a kést. - Mi a baja vele? Nagyon jó kis zsebkés. Ralson hirtelen előrevetődött. Darrity hátralépett, és balja máris szilárdan fogta le a támadó csuklóját. A jobbjában lévő kést magasra emelte. - Mi a baj, Ralson? Mire készül? Grant tiltakozva kiáltott fel, de a felügyelő elhessegette. - Mit akar, Ralson? - kérdezte. Amaz egyre felfelé nyúlkált, majd kisvártatva összegörnyedt a csuklójában érzett éles fájdalom miatt. - Adja ide! - lihegte. - Miért, Ralson? Mit akar tenni? - Kérem... meg kell... - könyörgött. - Nem szabad tovább élnem. - Meg akar halni? - Egyáltalán nem. Mégis meg kell halnom. Darrity ellökte magától. Ralson hátratántorodott, és a priccsre zuhant, amely méltatlankodva nyikorgott a hirtelen megterhelés miatt. A felügyelő lassan, megfontolt mozdulatokkal összecsukta a zsebkést, visszatette a tokjába, majd zsebre rakta. Ralson a tenyerébe temette az arcát. Nem mozdult, csak reszkető válla árulkodott idegállapotáról. A dulakodás hangjaira a többi rab ordibálni kezdett. - Csöndet! Kuss legyen! - üvöltötte a futva érkező őr. - Minden rendben - nézett Darrity a cellába rontó fegyőrre, kezét egy hatalmas, fehér zsebkendőbe törölgetve. - Azt hiszem, orvoshoz kell vinnünk. Dr. Gottfried Blaustein alacsony, sötét hajú, vaskos osztrák akcentussal beszélő férfi volt. Már csak egy ritkás kecskeszakállat kellett volna növesztenie ahhoz, hogy a laikusok szemében a pszichiáterek karikatúrájává váljon. Ő azonban minden reggel borotválkozott, és rendkívül választékosan öltözködött. Alaposan megvizsgálta Grantot, s eközben megfigyeléseit és következtetéseit halkan maga elé dörmögte, mintha csak magában beszélne. Mindezt szinte automatikusan tette mindenkivel, akivel csak találkozott. - Ha jól értem - mondta éppen -, dr. Ralson tehetséges, sőt majdnemhogy zseniális ember. Olyasvalakinek írta le, aki soha nem jött ki jól másokkal, aki képtelen volt beilleszkedni a laboratóriumi miliőbe még annak ellenére sem, hogy éppen ebben a környezetben bizonyult a legsikeresebbnek. Tud esetleg olyan tevékenységi körről, amelyben jól érezte magát? - Bocsásson meg, de nem igazán értem. - Nem mindannyiunknak adatik meg, hogy a megélhetésünkhöz szükséges pénzt a számunkra legideálisabb környezetben dolgozva teremtsük elő. Sokan ezt azzal kompenzálják, hogy megtanulnak egy hangszeren játszani, túráznak vagy belépnek valami klubba. Más szóval munkaidőn kívül mindenki igyekszik megteremteni azt a társadalmi közeget, amelyben otthonosabban érzi magát. Ennek a legkisebb mértékben sem kell kapcsolódnia az eredeti foglalkozáshoz. Egyfajta eszképizmus ez, és nem is feltétlenül egészségtelen. - Itt megállt egy pillanatra, és elmosolyodott. - Jómagam bélyeget gyűjtök. Az Amerikai Filatelisták Szövetségének aktív tagja vagyok. - Sajnos nem tudom, hogy mivel foglalkozott munka után - rázta szomorúan a fejét Grant. - Ugyanakkor kétlem, hogy bármi olyasmivel, amit ön az imént említett. - Hm. Szomorú, nagyon szomorú. A pihenésre és az élvezetekre bárhol rátalálhatunk, de azért mégiscsak keresnünk kell őket, nem gondolja? - Beszélt már dr. Ralsonnal? - A problémáiról? Még nem. - De ugye beszél majd vele? - Természetesen. Mindazonáltal csak egy hete van itt nálunk. Adjunk még egy kis időt arra, hogy összeszedje magát! Amikor

először meglátogattam, meglehetősen izgatottnak tűnt. Majdhogynem delirált. Ha kipihente magát, és beilleszkedett az új környezetbe, akkor majd kikérdezem. - Mit gondol, rá tudja venni, hogy ismét munkába álljon? - Honnan tudhatnám? - mosolyodott el Blaustein. - Még azt sem sejtem, mi baja. - Nem tudná, mondjuk, a legnehezebbjén, ezen az öngyilkossági késztetésen átsegíteni, és a többit akkor kúrálni, mikor Ralson már újra munkába állt? - Talán. Nézze, a megfelelő számú interjú nélkül még véleményt sem merek alkotni. - Mit gondol, mennyi ideig tart majd a kezelés? - Ezt, dr. Grant, nem tudhatom. A tudós erre összecsapta a tenyerét. - Akkor tegye, amit jónak lát! Ám tudnia kell, hogy ez a beteg jóval fontosabb, mintsem gondolná. - Meglehet. De esetleg segíthetne, dr. Grant. - Hogyan? - Arra kérem, hogy szerezzen meg néhány, valószínűleg szigorúan titkos információt. - Mire gondol? - Azt szeretném tudni, hogy 1945 óta hány atomtudós lett öngyilkos, hányan hagyták ott a munkahelyüket, és nyergeitek át másmilyen tudományos tevékenységre, illetve hányan hagytak fel végleg a kutatómunkával. - Ez milyen összefüggésben van Ralsonnal? - Ön szerint nem lehetséges, hogy ez a rettenetes boldogtalanság valamiféle foglalkozási ártalom? - Nos, igaz, ami igaz, természetesen sokan léptek ki. - Ez miért olyan természetes, dr. Grant? - Ön is tudja, hogy megy az ilyesmi, dr. Blaustein. A modern nukleáris kutatásokat rendkívüli stressz és még szörnyűbb bürokrácia jellemzi. A kormányzat embereivel, emellett katonákkal kell együttműködni. Senki nem beszélhet a munkájáról, minden szót nagyon alaposan meg kell fontolni. Ha felkínálnak egy egyetemi katedrát, ahol az ember maga határozza meg a munkaidejét, a saját dolgával törődhet, olyan tanulmányokat írhat, amelyeket nem az A. E. B.-hez kell benyújtani engedélyezésre, és olyan konferenciákon vehet részt, amelyeket nem hétpecsétes titokként kezelnek, nos, természetes, hogy azt a legtöbben elfogadják. - És ezzel örökre elfelejthetik a szakterületüket. - Mindig is lesznek nem katonai alkalmazási területek. Persze egyszer akadt olyan, aki más miatt lépett ki. Azt mesélte, hogy álmatlanság gyötörte, mert éjszakánként, ha leoltotta a lámpát, a hirosimai áldozatok ezreinek sikoltozását hallotta. - Ön is hallja a sikolyokat? - Higgye el - biccentett Grant -, nem valami jó érzés tudni, ha valaki akár a legcsekélyebb mértékben felelős a nukleáris pusztításért. - Ralsonnál ez hogyan jelentkezett? - Soha nem beszélt róla. - Más szóval soha nem tudta kiereszteni a fáradt gőzt. - Valahogy úgy. - Ennek ellenére a kutatásnak tovább kell folynia, igaz? - Pontosan. - Dr. Grant, ön vajon mit tenne, ha olyasvalamire kényszerülne, amiről érzi, hogy képtelen megtenni? - Fogalmam sincs - vont vállat a tudós. - Sokan így hajszolják magukat az öngyilkosságba. - Úgy érti, ez borította ki Ralsont? - Nem tudom. Nem tudhatom. Ma este beszélek vele. Persze semmit nem ígérhetek, de bármit megtudok, azt azonnal közlöm önnel is. - Köszönöm, doki - mondta Grant a székről felemelkedve. - Megpróbálom megszerezni a kért információkat. Elwood Ralson megjelenésén sokat javított a dr. Blaustein szanatóriumában töltött hét. Arca kisimultabbnak és jóval kevésbé nyugtalannak tűnt. Mindazonáltal se nyakkendőt, se övet nem viselt, fűző nélküli cipőjének nyelve szabadon lifegett. - Hogy érzi magát, dr. Ralson? - kérdezte Blaustein. - Kipihentnek. - Jól bántak önnel? - Egy szavam se lehet, doki. Blaustein szórakozottan az után a papírvágó kés után tapogatózott, amelyet akkor szokott ujjai között forgatni, ha valamit alaposan végig akar gondolni, ám az asztalon csak papírlapokat talált. Ekkor eszébe jutott, hogy a kést, mint minden

egyéb hegyes vagy éles tárgyat, már jó előre eltette a fiókba. - Kérem, foglaljon helyet, dr. Ralson! - mondta. - Mi újsága... tüneteivel? - Úgy érti, érzem-e még azt, amit ön öngyilkossági hajlamnak nevez? Sajnos igen. Néha javul, néha nagyon erős a késztetés. Azt hiszem, attól függ, hogy éppen mire gondolok, ám mindig jelen van. Ezen, úgy tűnik, még ön sem segíthet. - Talán igaza van. Gyakran én sem segíthetek, viszont szeretnék a lehető legtöbbet megtudni önről. Ön fontos ember, és... Ralson Utálkozva horkantott fel. - Esetleg nem így gondolja? - kérdezte Blaustein. - Eltalálta. Nincsenek fontos emberek, éppen úgy, ahogy nélkülözhetetlen baktériumok sem léteznek. - Ezt nem igazán értem. - Nem is várhatom el öntől. - Ennek ellenére úgy tűnik, sokat gondolkozott ezen a kijelentésen. Lekötelezne, ha megosztaná velem is a gondolatait. Ralson ekkor elmosolyodott, először a beszélgetés során. Mosolyát azonban korántsem lehetett kedvesnek nevezni. Orrcimpái kifehéredtek. - Igazán szórakoztató magát figyelni, doki - mondta visszafojtott indulattal a hangjában. - Olyan hihetetlenül lelkiismeretesen végzi a munkáját. Végig kell hallgatnia, miközben a hangján átsüt az a taszítóan hamis érdeklődés, megspékelve némi kenetteljes együttérzéssel. Ha akarnám, akár a legnagyobb sületlenségeket is elősorolhatnám, maga mégis figyelmes közönségem lenne, nem igaz?! - Ezek szerint úgy véli, hogy érdeklődésem nem lehet szívből jövő, ugyanakkor szakmai is? - Ráhibázott. - És miből vonta le ezt a következtetést? - Nincs kedvem erről beszélni. - Inkább vissza szeretne menni a szobájába? - Ha nem bánja. De nem, mégsem akarok viszszamenni! - csattant fel dühösen, ahogy felállt, majd szinte azonnal újra leült. - Miért ne használnám ki magát? Utálok másokkal beszélgetni. Anynyira ostobák! Egyszerűen nem látnak a saját szemüktől. Órákig merednek nyilvánvaló dolgokra, és

nem ismerik fel azt, amit még a vak is lát. Még ha elmagyaráznám, akkor sem értenék, elveszítenék a türelmüket, kinevetnének. Ezzel szemben magának kötelessége végighallgatni engem. Maga nem szakíthat félbe, nem nevezhet őrültnek még akkor sem, ha valójában ezt gondolja rólam. - Én örömmel végighallgatok bármit, amit el szeretne mondani. Ralson mély levegőt vett, és belekezdett. - Körülbelül egy éve olyan tudás birtokába jutottam, amit rajtam kivül talán senki élő ember nem ismer. Tudta, hogy az emberiség kulturális fejlődése szakaszosan, lökésszerűen történik? Rendes körülmények között vajon létezik olyan város, mely harmincezer, elsőrangú irodalmi és művészeti tehetséggel megáldott, szabad polgárának segítségével szűk két generáció időtávlatában olyan rangra emelkedik, hogy egy többmilliós nemzet kulturális fellegvárává váljon egy teljes évszázadra? Természetesen Periklész Athénjára gondolok. De van még számos más példa is. Ott a Medici család Firenzéje, Erzsébet Angliája, a Córdobai Emirátus korabeli Spanyolország. A Krisztus előtti nyolcadik és hetedik században az izraeliták között is végigsöpört egy társadalmi reformmozgalom. Érti, mire gondolok? Blaustein biccentett. - Látom, a történelem nagyon érdekli önt. - Miért is ne? Szerintem senki és semmi nem mondja azt, hogy kizárólag a nukleáris kutatásoknak vagy a hullámmechanikának kell szentelnem a teljes életem. - Ez természetesen így van. Kérem, folytassa! - Először arra gondoltam, hogy egy specialistával konzultálva jobban megismerhetném a történelmi ciklusok természetét, így néhányszor értekeztem egy történésszel. Bárcsak ne tettem volna... tökéletesen felesleges időpocsékolásnak bizonyult. - Ki volt ez a történész? - Számít valamit? - Ha úgy gondolja, nem kell kiadnia a nevét. Mit mondott önnek? - Azt, hogy tévedek, és a történelem csak látszólag halad bakugrásban. Elmesélte, hogy hosszas tanulmányozást követően arra a következtetésre jutott, hogy az egyiptomi és sumér civilizációk nem hirtelen, mintegy a semmiből tűntek elő, hanem olyan társadalmi háttérből, amely rnár alapos művészeti tudással rendelkezett. Azt állította, hogy Periklész Athénja a város virágkorát megelőző korábbi, bár korántsem olyan jelentős eredményekre épült, melyek nélkül a periklészi éra létre sem jöhetett volna. Megkérdeztem, hogy akkor miért nem létezett egy Periklész utáni Athén, melynek eredményei minden addigit túlszárnyaltak volna, mire azt felelte, hogy a várost addigra tönkretette a járvány és a Spártával vívott hosszú háborúskodás. Rákérdeztem több más, robbanásszerűen gyors kulturális fejlődésre, és mint kiderült, ezek mindegyikét háború zárta le, sőt esetenként végig is kísérte. Ez a történész sem különbözött a többiektől. Az igazság ott volt a szeme előtt, épp csak észre kellett volna vennie, de még erre is képtelennek bizonyult. - Néha bejönnek hozzám a laborba, doki - mondta Ralson fáradtan, a padlóra szegezett tekintettel. - Aztán kérdezgetnek: Hogy az ördögbe tudtad semlegesíteni az ilyen-olyan hatást, amely eddig minden mérési eredményünket tönkretette?" Megmutatják a műszereket meg a kapcsolási rajzokat, és akkor én azt mondom nekik: Majd kiveri a szemeteket. Miért nem teszitek ezt vagy azt? Hisz még egy óvodás is tudja." Ekkor mindig otthagyom őket, mert nem bírom elviselni az ostoba arcokon elömlő kétségbeesett igyekezetet, amikor megpróbálják megérteni, vajon miért éppen azt mondtam nekik, amit. Később visszaszállingóznak, és lelkendeznek: Igazad volt, Ralson. Miből jöttél rá?" És én képtelen vagyok elmagyarázni, hiszen ez olyan, mintha azt fejteném ki, hogy miért vizes a víz. Szerintem a történész sem értette, ahogyan maga sem. Csak az időmet vesztegetném. - Gondolom, most szeretne visszamenni a szobájába. - Igen. Miután Ralsont kikísérték az irodából, Blaustein sokáig ült és töprengett. Ujjai szinte önálló életre kelve tapogatóztak a jobb felső fiókba, és vették ki

a papírvágó kést. A keskeny penge csillogva járta fürge táncát. Végül felemelte a kagylót, és tárcsázta a korábban kapott titkos számot. - Blaustein - kezdte. - Van egy történész, akivel Ralson valószínűleg körülbelül egy éve beszélgetett. Nem tudom a nevét. Nem, azt sem, hogy melyik egyetemen dolgozhat. Ha megtalálja, szeretnék vele találkozni. Thaddeus Milton professzor elgondolkozva pislogott Blausteinre, majd beletúrt acélszürke hajába. - Rákérdeztek, ezért elmondtam, hogy valóban találkoztam ezzel a fickóval - mondta. - Mindazonáltal igen kevéssé ismerem. Lényegében semennyire, hiszen csak néhányszor beszéltem vele, akkor is kizárólag szakmai kérdésekről. - Hogyan ismerkedtek meg? - Levélben keresett meg, de hogy miért éppen engem, azt nem tudom. Akkoriban egy általam írt cikksorozat jelent meg folytatásokban egy középszerű szakmai színvonalú és közepesen népszerű újságban. Lehet, hogy ez keltette fel a figyelmét. - Értem. Milyen témát dolgoztak fel ezek a cikkek? - A ciklikus történelem-értelmezés létjogosultságának kérdését járták körül. Leegyszerűsítve: kijelenthető e, hogy a különféle civilizációk az egyénekhez hasonlóan a növekedés és hanyatlás törvényszerűségeinek engedelmeskednek? - Olvastam Toynbee könyvét, professzor úr. - Nos, akkor tudja, miről beszélek. - Mikor dr. Ralson önnel konzultált - kérdezte Blaustein -, akkor is a ciklikus történelem-értelmezésről beszélgettek? - Hát... bizonyos értelemben, azt hiszem, igen. Persze az is igaz, hogy ő nem történész, és a kulturális irányzatokkal kapcsolatos elképzelései meglehetősen túldramatizáltak, sőt... hogy is mondjam... szenzációhajhászok. Bocsásson meg, doktor úr, de szeretnék feltenni egy személyes kérdést. Dr. Ralson a páciense? - Dr. Ralson nincs túl jól, és igen, én kezelem. Ugyanakkor szeretném, ha ezt, ahogy minden egyebet, amiről most beszélgetünk, bizalmas információként kezelné. - Ez teljesen érthető. Mindazonáltal a válasza sok mindent megmagyaráz. Dr. Ralson elméletei sokszor az irracionalitás határán egyensúlyoztak. Úgy tűnt, folytonosan aggódik az általa kulturális hajráknak" nevezett jelenség és a különféle sorscsapások közötti, feltételezett összefüggések miatt. Valóban, az ilyen kapcsolódási pontokra léptennyomon rá lehet bukkanni. A nemzetek gyakran a legbizonytalanabb időszakokban élik virágkorukat. Hollandia remek példa ennek bizonyítására. Legnagyobb művészei, államférfiai, felfedezői a korai tizenhetedik században tevékenykedtek, akkor, amikor hazájuk Európa akkori legnagyobb hatalmával, Spanyolországgal vívta élethalálharcát. Miközben az ország a saját területén a megsemmisüléssel nézett farkasszemet, felépítette távol-keleti gyarmatbirodalmát, megvetette lábát Dél-Amerika északi partjainál, Afrika legdélibb csücskénél és az észak-amerikai Hudson folyó völgyében. Flottája megállásra kényszerítette az angolokat. Azonban abban a pillanatban, amikor politikai helyzete biztonságossá vált, hanyatlani kezdett. Nos, ez egyáltalán nem szokatlan jelenség. Bizonyos csoportok, akárcsak az egyének, hihetetlen magasságokba emelkedhetnek, miközben vérre menő küzdelmet folytatnak, ám kihívás hiányában vegetálni kezdenek. Mindenesetre dr. Ralson szerintem akkor tért le a józan ész diktálta útról, amikor azt állította, hogy ezek a nézetek elvezethetnek az okok és okozatok sorrendjének összekuszálásához. Meggyőződéssel állította, hogy nem a háborúk és más, vészterhes időszakok segítették elő a hirtelen jött kulturális fejlődést, hanem éppen fordítva. Véleménye szerint, amikor egy csoport túl sok életerővel és kreativitással rendelkezik, akkor előbb-utóbb kitör egy háború, amely meggátolja a további fejlődést. - Értem - bólintott Blaustein elgondolkodva. - Én sajnos kinevettem. Könnyen meglehet, hogy ezért nem keresett többé. Legutolsó beszélgetésünk vége felé igencsak feldúltan megkérdezte, nem tartom-e furcsának, hogy Földünkön éppen a legvalószínűtlenebb faj, a homo sapiens a domi-